A neurotikus tünetek analitikai értelmezésének helyességéről az orvost is, a beteget is csak az indulatáttétel során szerzett benyomások győzhetik meg teljesen. Még aki érdekeseknek és megkapóknak találja is az analízis értelmezéseit, a szabad asszociáció felszínre-hozta lelki anyagból meggyőződést nemigen tud szerezni, még akkor sem, ha óhajtja, vagy egyenesen rákényszeríti önmagára a meggyőződöttséget. Az ilyen meggyőződésben nincs benne sem az igazság kétségtelen voltának, sem kizárólagos lehetőségének érzése. Szinte úgy látszik, hogy puszta gondolkodás, belátás útján nem is szerezhetünk a szó igaz értelmében vett meggyőződéseket. Indulati átélés, mintegy a saját bőrünkön való átérzés szükséges hozzá, hogy olyan biztos belátáshoz jussunk, amely a „meggyőződés” nevet megérdemli. Így az orvos, aki az analízist könyvekből tanulta, de önmagát nem vetette mélyreható lélekanalízis alá, vagy éppen még betegeknél sem szerzett felőle tapasztalatokat, sohasem lehet az analízis eredményeinek helyességéről meggyőződve. Kisebb-nagyobb fokú, olykor a meggyőződéssel határos bizalma lehet iránta, emögött azonban mindig ott lappang az elnyomott kétség is.
Ezúttal olyan tünetek egy sorozatát óhajtom ösmertetni, melyek betegeimnél gyógyítás közben szemem láttára keletkeztek és az analízis folytán szűntek meg s amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a Freud szerinti lelkiszerkezetek helyességéről feltétlen bizonyossággal meggyőződjenek; és ilyenek szerezték meg, illetőleg fokozták betegeimnél is az analízisbe vetett bizalmat.
Hisztériások lélekelemző gyógyítása gyakran váratlanul fennakad a beteg valamely indokolatlanul fellépő érzési vagy mozgási tünetén. Ilyesmit az analizáló orvos hajlandó volna egyszerűen zavaró incidensnek minősíteni és eszerint bánni el vele; ha azonban a lelki történés szigorúan determinált voltának tételét valóban komolyan vesszük, e tüneteknek is magyarázatát kell keresnünk, ezeket is analizálnunk kell. Az analízis aztán kideríti, hogy e tünetek a lélek tudattalanjában létrejött érzéseket és gondolatokat fejeznek ki. Kiderül ugyanis, hogy ha az effajta gondolat vagy érzés, melyet inaktív (nyugalmi) állapotából az analízis felzavart és a tudat küszöbéhez közel hozott, itt, mintegy az utolsó pillanatban – a tudatra fájdalmas jellege miatt – a tudatossá válásban megakadályoztatik: a vele járó és már el nem fojtható izgalommennyiség testi tünetképpen nyilvánul meg. Az így létrejött tünet azonban nem csupán valamely izgalommennyiségnek nyilvánulási módja, hanem kvalitatíve is determinálva van. Ha ugyanis a tünet sajátosságaira irányítjuk figyelmünket: az érzési vagy mozgási izgalom, illetőleg bénulás fajára, a szervre, melyben jelentkezik, továbbá ama jelenségekre és ötletekre, melyek a szimptómaképződést közvetlenül megelőzték, és igyekszünk a tünet értelmét megmagyarázni, úgy rájövünk, hogy a testi tünet valamely, az analízis által felkeltett, tudattalan érzésnek, illetőleg gondolatnak szimbolikus kifejezése. Ha aztán e szimptómát a szimbólumnyelvből a fogalomnyelvre lefordítjuk, megesik, hogy a beteg, még ha előbb sejtelme sem volt is róla, hogy a magyarázatnak ilyen hatása lehet, a legnagyobb csodálkozás hangján közli velünk, hogy az a szenzorikus vagy motorikus izgalmi, illetőleg bénulási tünet éppoly hirtelen elmúlt, mint ahogy keletkezett. Minden amellett szól, hogy a szimptóma csak akkor múlik el, ha a beteg magyarázatát nemcsak megértette, hanem helyesnek is ismerte el. Mosolygással, pirulással, vagy a zavarba jövés más jeleivel gyakran el is árulja, hogy találva érzi magát; olykor maga siet feltevésünk helyességét beigazolni, esetleg tüstént olyan emlékek jutnak eszébe, melyek sejtésünket megerősítik.
Egy hisztériás nőbetegem egy álmát vágyfantáziának kellett értelmeznem: elmondom neki, mit árul el az álma: hogy helyzetével elégedetlen; hogy kedvesebb, műveltebb, társadalmilag becsültebb férjre, főképpen pedig szép ruhákra áhítozik. E pillanatban heves fogfájás vonja el betegem figyelmét az analízistől; csillapítására fájdalomenyhítő szert kér tőlem, vagy legalább egy pohár vizet. Kérését nem teljesítettem, hanem ehelyett azt mondtam neki, hogy e fogfájásával alighanem azt a szólást akarja képletesen kifejezni, hogy „igazán, fáj a fogam erre a sok jóra”. Nem mondtam ezt rákényszerítő hangon, azt sem tudta a páciens, hogy e közlésemtől fogfájása megszűnését várom, mégis azonnal, önként, és nagy csodálkozva kijelentette, hogy fogfájása éppoly hirtelen elmúlt, mint ahogy keletkezett.
A beteg utólagos kikérdezése révén megállapíthattam hogy rangján alóli férjhezmenetele folytán előállt kínos helyzetét önmaga előtt is letagadni igyekezett. Álmának megfejtése azonban oly világosan elébe tárta teljesedetlen vágyakozásait, hogy beismerésük elől egészen nem zárkózhatott el. Mégis, az utolsó (helyesebben utolsó előtti) pillanatban sikerült a cenzúrát működtetnie, magyarázatomnak elfogadását, a lelki fájdalmat a „fáj rá a fogam” asszociáció hídján át a testi érzések szférájába tolni s így a fájdalmas belátását fogfájássá változtatni. E közkeletű mondás tudattalan igénybevétele volt valószínűleg az utolsó, de nem egyetlen oka a tünet képződésének. Hiszen a pszichikus térnek is, éppen úgy, mint a fizikusnak, több dimenziója van, benne tehát egy pont helyzete csak több koordinátával határozható meg.
A pszichoanalízis nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy minden szimptóma túldeterminált. E páciens gyermekkora óta túl erős maszturbációs+ hajlandósággal küzdött, maszturbánsoknál pedig a fognak különös szimbolikus jelentősége van; a fogak tényleges szervezeti állapotát is tekintetbe kell vennünk ilyen esetekben, mint olyan tényezőt, melyet pszichikus törekvések saját céljaik érvényesítésére használhatnak fel.
Más alkalommal ugyanez a nőbeteg elnyomott infantilerotikus fantáziáinak ad kifejezést az orvoshoz intézett vallomásával, aki azonban feleletül – a remélt viszonzás helyett – ez érzelemhullám áttevődéses jellegéről világosítja őt fel. E pillanatban sajátságos pareszthézia lép fel a beteg nyelvén, úgyhogy az hirtelen így kiált fel: „Olyan a nyelvem, mintha leforrázták volna.” Magyarázatomnak, hogy a „leforrázott” szóval a visszautasítás feletti csalódását óhajtotta kifejezni, eleinte nem ád hitelt; ám pareszthéziájának hirtelen és meglepő elmúlása gondolkodóba ejti s utóbb mégis kijelentette, hogy feltevésemmel igazam lehetett. Azt, hogy a szimptómaképződés helyéül éppen a nyelvét választotta, itt is több ok szabta meg, melyeknek analízise révén azután a tudattalan komplexumok mély rétegeibe sikerült bepillantanom.
Rendkívül gyakran fejezik ki a betegek hirtelen fellépő lelki fájdalmaikat múló szívtáji fájdalommal, elkeseredettségüket nyelvükön érzett keserűséggel, gondjaikat fejnyomással. Egy neurotikus beteg ellenem (helyesebben: apja ellen) irányuló agresszív szándékait rendesen fájdalomérzésekben közölte velem, melyeknek színtere az a testrésze volt, amelyen – tudattalanul – engem óhajtott bántalmazni; az az érzése, mintha hirtelen fejbe vágták volna: agyonütési, szívszúrása szívenszúrási szándéknak bizonyult. (A beteg tudatosan mazochista, kinek agresszív fantáziái csak az elszenvedett talió-büntetés [szemet szemért, fogat fogért] alakjában tudnak a tudat küszöbe fölé emelkedni.)
Egy másik betegem rendszerint sajátságos szédülést érzett, mihelyt olyan dolgok kerültek szóba az analízis közben, melyek meghibbant önbizalmát túlságosan megterhelték volna. Az analízis gyerekkori élményeket derített fel emögött, melyekben betegünk jelentékenyebb magasságban tehetetlennek érezte magát és szédüléssel küzdött.
Hirtelen fellépő hideg- és melegérzés a hasonló jelzőkkel jelölt érzelemhullámzásokat jelentheti a betegnél, vagy konvertáltan azt a gondolatot fejezi ki, hogy a beteg orvosától vár vagy benne sejt ilyen érzéseket.
„Rettenetes álmosság” lepte meg egyik betegemet, valahányszor a kellemetlenné váló analízistől szabadulni óhajtott, éspedig mindig éppen olyankor, mikor az analízis tárgya inkább szomorúság vagy aggodalom, mint unalom keltésére volt alkalmas.
Egy másik beteg az alváshoz asszociált tudattalan erotikus fantáziáit akarta ezzel az ötletével kifejezni; azok közé a nők közé tartozott, akik szexuális fantáziáikban csakis oly helyzeteket konstruálnak, melyek az ő felelősségüket teljesen kizárják, pl. hosszas védekezés után, vagy alvás közben elszenvedett stuprum violentumot+.*
A motilitás körében is megfigyelhetünk, bárha sokkal ritkábban, ilyen múló konverziókat+. Ezeken nem a Freud „mindennapi pszichopatológiája” értelmében vett szimptómacselekedeteket értem, melyek összetett, koordinált ténykedések, hanem izolált, olykor fájdalmas izomgörcsöket, illetőleg bénulássszerű izomgyöngeséget.
Egy neurotikus, aki mindenáron homoszexuális akart maradni, és szabadulni vágyott a benne mindinkább felütköző heteroszexuális erotikától, bal alsó lábszárában mindig görcsöket kapott, ha sikerült az analízis folyamán erekció keltésére alkalmas ilyen fantáziáit elnyomnia. „lábszár = penis, görcs = erectio”: ezt a szimbolikus azonosítást maga a páciens felismerte e tünetében. Egy betegnél hasfalbehúzódás – a penis visszahúzódásának érzésével vagy enélkül – következett be, mihelyt orvosával szemben több szabadságot engedett magának, mint amennyit gyerekesen megfélemült tudattalanja megengedett. Ez a görcs az analízis tanúsága szerint óvintézkedés volt a rettenetes büntetés – a kasztráció – ellen, mellyel őt kiskorában sokszor megfenyegették. – Nem ritkán sikerül a kéz görcsös ökölbe szorításában támadási kedvet, a rágóizmok kontrakciójában a makacs hallgatás vagy harapás rejtett vagy tudattalan vágyát felismerni.
Az egész izomzat, vagy egyes izomcsoportok futólagos gyöngesége olykor mint amorális gyöngeségnek, vagy valamely cselekvés nem-akarásának szimptómái értelmezhetők. Két egyenlő erős tendencia küzdelme – mint az álomban – bizonyos mozgások gátoltságában, egyes mozgások merev bénultságában, vagyis az agonisták és antagonisták egyidejű beidegzésében nyerhet kifejezést.
E múló konverziós szimptómák analízise közben rendszerint kiderül, hogy a beteg életében már máskor is előfordult hasonló eset; ilyenkor ama körülmények után kell kutatnunk, melyek között a tünet annak idején fellépett. Néha olyan múló konverziótünet is képződik azonban, amilyet a beteg, állítása szerint, az analízis előtt sohasem észlelt. Ilyen esetekben rendszerint eldöntetlen marad az a kérdés, hogy nem kerülte-e el azokat mégis a betegnek az analízis előtt iskolázatlan önmegfigyelése. Eleve természetesen nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy a lélek igen fájdalmas rétegeibe előrenyomuló analízis e rétegek látszólagos nyugalmát megbontva, a beteget új szimptómaképző lehetőségek igénybevételére is kényszeríti. A köznapi életben, vagy nem-analitikus kezelés közben ugyanis már jóval előbb megszakad a gondolattársítás, mintsem a lélek fájdalmas rétegeit elérné.
Futólagos kényszerjelenségek is létrejöhetnek a gyógyítás során. Voltaképpen minden, az analízis közben felmerülő értelmetlen ötlet, mely értelmes, de elfojtott más ötleteket helyettesít a tudatban, hasonlít valamelyest a kényszerképzetekhez. („Pótló ötletek” ezek Freud szerint.) Olykor azonban egyenest kényszer-jellegű képzeteket produkál a beteg, melyek gondolkodását valósággal obszedálják és csak analitikus értelmezés útján szüntethetők meg.
Egy kényszerneurózisos betegem pl. azzal a gondolatával szakítja félbe hirtelen a szabad asszociációt, hogy nem érti: miért jelent az ablak szó éppen ablakot; miért jelentenek az a-b-l-a-k betűk, ezek az értelem nélküli hangzók és zörejek egy kézzelfogható tárgyat? Minden kísérletem, mellyel a további asszociáláshoz visszatéríteni igyekszem őt, sikertelen marad; ez az ideája annyira betölti, hogy semmi másra gondolni nem tud. Egy ideig megtévesztett az intelligens beteg; belebocsátkoztam ötlete tárgyalásába és beszéltem neki egyet-mást a nyelvképződés elméleteiről. Ám rövidesen be kellett látnom, hogy a beteget magyarázataim éppenséggel nem érintik, az ablak gondolata kényszerűen tovább is foglalkoztatja. Ekkor rájöttem, hogy itt alighanem pszichikus ellenállással van dolgom s fürkésztem, vajon mi válthatta ki? Visszagondolok, hogy mi történt e kényszergondolatot megelőzőleg az analízis során? – Egy szimbólum értelmét magyaráztam meg a betegnek, aki magyarázatomat készségesen „igen”-nel elfogadni látszott. Miután ez eszembe jutott, közöltem a pácienssel azt a sejtelmemet, hogy ő e magyarázatomat valószínűleg nem tudta akceptálni, az ellentmondást azonban elfojtotta. Abban a kényszer-erővel jelentkező gondolatában, „hogy az a-b-l-a-k betűk miért jelentenek éppen ablakot”, ez az elfojtott kételye jelentkezhetett torzított alakban. Értelme szerint tehát kérdése ez volt: „miért jelentené ez az imént értelmezett szimbólum éppen ezt és ezt a tárgyat?” Erre a magyarázatra a zavaró kényszerképzet valóban eltűnt.
Az indirekt ellentmondás, mely e példánkban mint kényszerjelenség tudattalanul jött létre, nyilvánvalóan olyanfajta, de ott tudatos reakciókból ered, amilyeneket kis gyermekeknél észlelhetünk; a gyermekek, ha felnőtteknek ellentmondani akarnak, bátorság és önbizalom híján sokszor ilyen közvetett nyelvre, példálódzásra szorítkoznak.*
Egy másik kényszerneurotikus más módon adta tudtomra hitetlenségét. Elkezdte a tőlem használt idegen szavakat nem érteni, majd, miután ezeket egy darabig hűségesen lefordítgattam neki, kijelentette, hogy most már a magyar nyelvet sem érti. Valósággal úgy viselkedett, mintha hülye volna. Megmagyaráztam neki, hogy ezzel a megnemértésével tudattalanul hitetlenségét fejezi ki. Voltaképpen engem akar (fejtegetéseimért) kigúnyolni, ezt a szándékát azonban elfojtja és önmagát tetteti hülyének, mintha azt mondaná: bolondnak kell lennem, hogy e képtelenségeket elhiggyem. Ettől kezdve megértette fejtegetéseimet.*
Egy harmadik neurotikusnak csodálatosképp az orvos szó szláv jelentése („Lekar”) járt folyton kényszerítő módon az eszében. A kényszert e szó német homonimája okozta, egy káromló kifejezés, melyet a magas erkölcsiségű beteg csak ilyen közvetve vallhatott be magamagának is. Magyarázatom után a kényszer csaknem teljesen megszűnt.
Kivételes esetekben valóságos hallucinációk is létrejönnek az analízis alatt. (Sokkal gyakoribbak természetesen a rendkívül eleven és élénk emlékezések, melyekkel szemben a beteg objektivitását még megőrzi.)
Egyik nőbetegemnek úgyszólván tehetsége volt a hallucináláshoz; élt is vele mindig, ha az analízis rá nézve kellemetlen dolgokat érintett. Ilyenkor hirtelen elejtette a szabad asszociáció fonalát, és ijesztő tartalmú hallucinációkat produkált: felugrott, elbújt a szoba egyik zugába, heves félelem közben görcsös elhárító és védő mozdulatokat tett, míg végre megnyugodott. Mikor ismét magához tért, pontosan el tudta mondani a hallucinált eseményeket; így derült ki, hogy hallucinációi azokat a fantáziákat dramatizálták vagy szimbolizálták, melyek az analízis legutolsó, a hallucinálást közvetlenül megelőző ötletéhez kapcsolódtak. Többnyire szimbolikus fantáziák voltak (küzdelem vadállatokkal, elszenvedett erőszakossági jelenetek); ezeknek az analízise azután többnyire új emlékek felidézéséhez vezettek, melyeknek észbe jutása jelentős megkönnyebbülést szerzett a betegnek. A hallucinációs-szimbolikus ábrázolás volt tehát az utolsó eszköz, mellyel bizonyos belátások vagy emlékek tudatossá válását elhárítania sikerült. Ebben az esetben azt is szépen figyelhettem meg, mint közeledett lassan-lassan az asszociáció valamely kellemetlen tény tudatos belátásához, s mint esett vissza az érzelmi izgalom az utolsó előtti pillanatban, hirtelen kisiklással az érzékleti szférába.
Nemritkán múló illúziós csalódások is fellépnek az analízis alatt (különösen szaglásiak). Egy esetben az egész tapasztalatvilág illúziós megváltozását észlelhettem analízis közben. Éppen arról beszélgettünk egy nőbetegemmel, hogy narcisztikus kötöttségből eredő nagyravágyása túlzott, hogy boldogabb lenne, ha ezt belátná, érvényesülési ábrándjainak egy részéről lemondana, és szerényebb sikerekkel is megelégednék. Sugárzó arccal kiáltja erre: „csodálatos, most egyszerre minden oly világos előttem: a szoba, a könyvszekrény, minden élénk és természetes színekben ragyog, és plasztikusan helyezkedik el egymás mellett és egymás mögött a térben”. Kérdezősködésemre megtudtam, hogy évek óta nem lát ily „érzékletesen”, hanem kopottnak, tompának és elfakultnak látja a világot. A dolog magyarázata a következő volt: mint elkényeztetett gyermeknek, minden vágyát teljesítette akkori környezete; ám mióta felnőtt, a kegyetlen sors nincs tekintettel vágyfantáziáira, és azóta „nem tetszik neki a világ”; ezt az érzést nem vallotta be magának, hanem az érzékleti, a látási körbe tolta át, és ezért látta a fent leírt változásban az egész világot. Mikor aztán én arról beszéltem előtte, hogy ha vágyteljesüléseinek egy részéről lemond, új boldogságlehetőségekhez juthat, a benne ébredő reménység szintén az optikai téren játszódott le, felragyogtatta, érzéki valóvá varázsolta az elé táruló világot. Az optikai ingerlékenység e hullámzását Silberer elnevezésével autoszimbolikus jelenségnek mondhatjuk, vagyis a lelki működés szimbolizált önmegfigyelésének. Ebben az esetben egyébként helyesebben a szimptóma hirtelen eltűnéséről, mint múló szimptómaképzésről lehetne szólani.
Múló „karakter-visszaesés”-nek neveznék egy, az analízis során gyakorta fellépő jelenséget, melynek lényege röviden abban áll, hogy bizonyos karaktervonások futólag elvesztik átszellemültségüket, és hirtelen visszaesnek az ösztönélet primitíven gyerekes fokára, melyből annak idején keletkeztek volt.
Nemritkán heves vizelési inger jelentkezik némely betegnél az analízisóra alatt. Egyesek ilyenkor visszatartják a kiürítést az óra végéig, mások kénytelenek azonnal felállni, és sokszor, szinte félve, hogy össze ne vizeljék magukat, e szükségük elvégzése végett a szobából távozni. Oly esetekben, mikor e jelenség természetes magyarázatát ki lehetett zárni (és közlésem csakis ezekre vonatkozik), a kiürítési kényszernek következő lelki okát állapíthattam meg: Mindig ambiciózus és hiú, hiúságukat önmaguk előtt tagadó betegeknél fordult ez elő, olyankor, mikor hiúságukat az analízis által felszínre hozott lelki anyag mélyen sértette, és ha ennélfogva az orvos előtt megalázottnak érezték magukat, anélkül hogy énjüknek ezt a bántódását teljesen tudatossá tenni, logikusan feldolgozni és elszenvedni képesek lettek volna.
Betegeim egyikénél oly észrevehető volt ez a paralelizmus az analitikai beszélgetés többé vagy kevésbé bántó volta és a vizelési ingerének foka között, hogy egy bizonyos, reája nézve kellemetlen témánál való időzéssel pontosan ki lehetett nála a vizelési ingert váltani. E „karakterregressziót” a kritikus téma analitikus megbeszélése múlóan vagy véglegesen is megszüntetheti.
A leírt esetekben a regresszió (visszaesés) Freudtól felfedezett jelenségét úgyszólván in flagranti lehet megfigyelni. Láthatjuk, hogy valamely szublimált karaktervonás csalódás esetén – a lelki fejlődésben megfelelő rögzítődéseket feltételezve – valóban visszaeshetik arra az infantilis fokra, melyen a még nem szublimált ösztön kielégítése akadályokba nem ütközött. (A sértett ambíció belátása helyett az enurezis kényszer lép fel, amely így a gyermek legelső nagy megszégyenítését idézi vissza.) Az „on revient toujours à ses premières amours” mondás ebben lélektani igazolásra talál; a hiúságában sértett egyén visszahelyezkedik szenvedélyének autoerotikus alapjaira.
Múló székelési zavarok (hasmenés, székszorulás) az analízis alatt gyakran mutatják az analkarakter regresszióját az analerotikára. Egy beteg a hónap végén, mikor a vállalt pénzbeli segítséget kellett szüleinek elküldenie (ami ellen tudattalan fösvénysége tiltakozott), rendszerint heves hasmenést kapott. Egy másik a fizetett honoráriumért bő bélgáztermeléssel kárpótolta magát.
Ha a beteg az orvos bánásmódját szeretetlennek érzi – megfelelő autoerotikus rögzítettség esetén –, az onániára+ térhet át. Az indulatáttétel e módja egyben bevallása a gyermekkorban űzött s talán teljesen elfelejtett maszturbációnak. Mint gyermek le tudott mondani az önkielégítésről, mert a tárgyszeretés (a szülők szeretése) kárpótolta ezért. Ha azonban a szeretés e módjában csalódás éri, visszaesik az autoerotizmusra. Előfordul, hogy még olyan betegek is, akik nem emlékeznek rá, hogy valaha onanizáltak volna, egy szép napon azzal a vallomással jönnek, hogy az önkielégítés ellenállhatatlan kényszerének kellett hódolniuk. Ilyenkor aztán rendszerint fel is idéződik a gyermekkorban tényleg űzött, de teljesen elfelejtett onanizálás emléke.
Ezek a hirtelen visszaesések az anális, uretrális+ és genitális autoerotikára azt is érthetővé teszik, miért válik minden félelemben (pl. a vizsgafélelemben) oly erőssé a diszpozíció ezen erotizmusok működtetésére. Azt is, hogy akasztás közben a delikvens iszonyatos félelmében mindkét záróizmát elernyeszti, és amellett ejakulálhat: a közvetlen idegingeren kívül talán az életörömök forrásaira való utolsó, görcsös regresszióval is lehetne magyarázni. Tanúja voltam egyszer, hogy heves főfájás és egyéb fájdalmaktól kínzott 70 éves vesebajos egyén kínjában onanizáló mozgásokat végzett.
Neurotikus férfiaknál – ha az orvos bánásmódját szeretetlennek érzik – homoszexuális kényszerképzetek léphetnek föl, melyek gyakran az orvos személyére irányulnak. Szinte kísérletinek nevezhető bizonyítéka ez annak, hogy a barátságnak egy homoszexuális gyökere is van, a barátságban való csalódás esetén pedig az érzelmi ingerület primitív állapotára regrediálhat.
Indulatkisiklás. Feltűnt egy betegemen, hogy rendkívül sokat ásított. Erre azt lehetne mondani, hogy: bizonyára unatkozott nálam. De a feltűnő az volt, hogy rendszerint nagy érdeklődéssel vett részt az analitikai munkában, ellenben éppen olyan analitikai beszélgetéseknél, melyek fájdalmas és rá nézve felette fontos tartalmuknál fogva sokkal inkább az érdeklődést, mintsem unalmat kellett volna hogy keltsenek benne: kezdett ásítozni.
Egy másik betegnél, aki nem sokkal ezután került kezelésem alá, úgy hiszem megtaláltam ennek a különös jelenségnek a magyarázatát. Ez is sokszor és szintén olyankor ásított, mikor erre legkevésbé lett volna oka, olykor azonban könnyezett is eközben. Ez adta nekem az ötletet: hátha az ásítás ezeknél a betegeknél a sóhajtás elferdítése, és az elemzés valóban mindkettőjüknél igazolta ezt a feltevést. A cenzúra mind a kettőnél elnyomott bizonyos fájdalmas indulatokat, melyeknek az analízis a közelébe férkőzött (bánat, gyász), teljes elfojtásukra azonban nem volt képes, csupán más kifejezésmódra való kisiklásukat idézte elő, ami azonban elegendő volt ahhoz, hogy igazi mivoltuk a tudat előtt homályban maradjon. E megfigyelések után más betegek kifejező mozgásaira is ügyelni kezdtem, és rájöttem, hogy az indulatkisiklásnak vannak egyéb alakjai is. Egyik páciensem pl. mindig köhögött, ha valamit el akart hallgatni előttem: a szándékolt, de elnyomott beszéd mégis érvényesült, mint köhögés. Amint látjuk, az indulat kisiklása egyik kifejezésmódról a másikra az élettani szomszédság mentén történik. (Ásítás-sóhajtás, beszélés-köhögés.) A köhögés egyébként tudva vagy tudattalanul szándékolt, de utóbb elnyomott nevetést is fejezhet ki; ez esetben azonban a kisiklott indulat nyilvánulásmódja – mint az igazi hisztériás szimptómánál – a vágyteljesülés büntetését is magában foglalja.
Neurotikus nők orvosi vizsgálatnál, pl. auszkultációnál gyakran köhécselnek; ez a köhögés is úgy fogható fel, mint erotikus gondolatoktól és érzésektől kiváltott nevetésvágy kisiklása. A mondottak után nem lesz meglepő, hogy egy esetemben a kétségbeesett sóhajtást a futólag fellépő csuklás helyettesítette.
Ezek az analízis alatt fellépő és múló tünetek egyébként világosságot vetnek az ilyenfajta krónikus hisztériás szimptómákra is. (Sírógörcs, nevetőgörcs.) Szinte hihetetlen, de nem kevésbé igaz annak az indulatkisiklásnak az előfordulása, melyre Freud professzor tett figyelmessé, mikor ez észleléseimet közöltem vele. Olyik páciens gyomorkorgást produkál, ha valamit elhallgatott; az elnyomott beszéd „hasbeszéddé” válik!
*
E „múló szimptómaképződések”-nek, a dolgozatom elején hangsúlyozott didaktikai értékükön kívül bizonyos gyakorlati és elméleti jelentőségük is van. Egyfelől a betegek legerősebb, az indulatáttétel mezébe bújt ellenállásainak leküzdésénél szolgálhatnak kiindulópontul, és ezáltal praktikusan értékesíthetők az analízis technikájában. Másfelől: alkalmat nyújtanak arra, hogy betegségi tünetek létrejöttét és elmúlását szemünk előtt lássuk lezajlani, ami világot vet neurotikus jelenségek létrejövési és elmúlásmódjára általában. Szóval lehetővé teszik, hogy legalább bizonyos fajta betegségekre vonatkozólag a megbetegedés dinamikájáról fogalmat alkossunk.
Freudtól tudjuk, hogy a neurotikus megbetegedésnek három étape-ja van: ősalap az infantilis rögzítődés (a libido fejlődési zavara); a második étape az elfojtás, melynek még szimptómája nincs, a harmadik pedig a betegség kitörése: a szimptómaképződés.
A múló szimptómaképződésről itt összegyűjtött tapasztalatok alapján valószínűnek mondhatom, hogy miként ezeknél az „en miniature” neurózisoknál, úgy a nagy neurózisoknál is a szimptómaképződés csak akkor következik be, ha valamely külső vagy belső ok révén a pszichét az a veszély fenyegeti, hogy elfojtott komplexumrészletek a tudattal asszociatív kapcsolatba lépnek, azaz tudatossá válnak, ami valamely korábbi elfojtás egyensúlyát megzavarja.
A tudat nyugalma felett őrködő fájdalomcenzúrának sikerülhet ilyenkor, mintegy az utolsó pillanatban, az izgalmat a progrediáló, azaz a tudathoz vezető útról letéríteni, de mivel a régi elfojtási szituációba való visszafojtás teljesen nem sikerül: az izgalomnak is módjában van a szimptómában, bárha eltorzultan, de mégis kifejezéshez jutni.