A Schreber-féle önéletleírás elemzése,* továbbá a közvetlen betegészlelés* beigazolták a visszás nemiség döntő fontosságát a homoszexualitás kórtanában. Első idevágó vizsgálataim óta számos tébolyodott beteget figyelhettem meg, és megállapíthattam, hogy a betegséget valamennyinél kivétel nélkül a homoszexualitás társadalmi átszellemesítésének hajótörése idézte elő. Olyan egyének ezek, kiknek az önszeretéstől a tárgyszeretéshez vivő fejlődése zavart volt, és akik gyermekiségi narcisztikus rögzítődés, valamint későbbi, esetleges okok folytán visszasiklottak a visszás nemiség fejlődésfokára, azonban ennek tudata számukra időközben elviselhetetlenné vált, úgyhogy a perverzió ellen védekezni kénytelenek.
Korábbi közlésem kiegészítéséül ideiktatok egyet újabb eseteim sorából.
Egy 45 év körüli, józan előéletű sváb parasztot hoznak hozzám azzal a panasszal, hogy üldöztetési tébolya van. A betegnek az a rögeszméje – mondja a felesége –, hogy minden hozzá közeledő férfi ellensége, aki őt meg akarja mérgezni, ujjal mutat rá, gúnyolja stb. Ha a kakas az udvarban kukorékol, ha egy idegen férfi az utcán elmegy mellette, úgy mindez miatta történik, reá vonatkozik.
Megkérdezem a beteget, hogy milyen viszonyban van a feleségével (tudtam ugyanis, hogy féltékenységi téveszmék nemcsak alkoholos tébolyodottságnál fordulnak elő). A beteg is, felesége is egyértelműen azt felelik, hogy ezen a ponton minden rendben van; szeretik egymást, több gyermekük van, a férfi ugyan betegsége óta nem él nemi életet, de csak azért, mert „egyéb gondja” van.
Tovább kérdezem, hogy érdeklődik-e a község dolgai iránt, és ha igen, változott-e az érdeklődése, amióta beteg? (Tapasztalásból tudom, hogy a később tébolyodottságban megbetegedő egyének a tényleges homoszexuálisokhoz hasonlóan rendkívül nagy közéleti érdeklődést és tevékenységet tanúsítanak, mely azonban, amint a téboly kitör, nagyrészt vagy teljesen megszűnik.) Az asszony ismételten és élénken igennel válaszol. Férje a falu esküdtje volt, mondja, e minőségben mindenkor rendkívül buzgólkodott, betegsége óta azonban egyáltalában nem törődik többé a községgel.
A beteg, aki eddig mindent csöndesen végighallgatott, és hozzájárulásával meg is erősített, egyszerre nyugtalankodni kezdett és – vallatóra fogva – kimondta, hogy felesége bizonyára titkos útbaigazításokat adott nekem, máskülönben nem tudná elképzelni, hogyan találhattam el mindezt oly pontosan.
Négyszemközt beszélgetek tovább a beteggel, aki visszatérve előbbi kérdésemre, beismeri, hogy a féltékenység dolgában is igazam volt, csak nem akarta ezt felesége jelenlétében bevallani. Minden férfival, aki a házukba kerül, titkon meggyanúsítja feleségét. (Ezt a féltékenységet a hónapok óta tartó és nem valami nagy szerelemre valló nemi tartózkodással egybevetve én – előbbi tapasztalatok alapján – a saját nemére irányuló tetszésének kivetítése gyanánt értelmeztem, anélkül persze, hogy erről a beteg előtt egy szót is ejtettem volna.)
Azt kérdeztem ezután, hogy mikor s minő körülmények között lépett fel a benne és körülötte végbement változás? A beteg erre a következő összefüggő előadással felelt: Pár hónap előtt végbélfisztula miatt kétszer egymás után műtétet végeztek rajta. A második műtétet (szerinte) hibásan végezte az orvos. E műtét után hosszú ideig úgy érezte, mintha valami „motoszkálna a mellében”, és napjában többször „halálfélelem” lepte meg. Ilyenkor úgy vélte, hogy „a fisztula hirtelen felszáll a gyomrába, és emiatt meg kell halnia”. De ebből a félelméből azóta kigyógyult, most meg azt fogják rá az emberek, hogy bolond.
Az asszony és egy kísérőül velük jött ismerősük igazolják a beteg állításait, kiváltképpen, hogy téveszméi csak azután léptek fel, hogy az operáció által előidézett paresztéziája+ és félelme elmúlt. Utóbb a sebészt is meggyanúsította, hogy a műtétet készakarva végezte hibásan.
A tébolyodottság és a visszás nemiség összefüggéséről való ismereteim alapján ebben az esetben is úgy kellett okoskodnom, hogy férfiaknak (orvosoknak) a beteg végbélnyílása körül szükségessé vált foglalatoskodása gyermeki emlékek újraélesztése által a betegnél az addig lappangott vagy átszellemített visszás nemiségű vonzalmakat föllobbanthatta.
A kivont kés szimbolikus jelentőségére való tekintettel különösen a második, narkózis nélkül végzett műtétet véltem alkalmasnak arra, hogy – miután ez alkalommal a metsző eszközt mélyen a végbélbe vezették – e sérülés visszasiklólag megelevenítse a coitus a tergo gyermeki képzetét.
Nem óvatoskodtam sokat, hanem nyíltan megkérdeztem a beteget, csinált-e gyermekkorában valami tilos dolgokat? Kérdésem szemmel láthatólag meglepte. A felelettel sokáig habozott, végül is nagy szégyenkezve elmondta, hogy 5-6 éves korában egy pajtásával, éppen azzal, aki most a legnagyobb ellensége, különös játékot űzött. Pajtása arra kérte, hogy játsszanak „kakas és tyúk”-ot. A fiú belement a játékba, melyben mindig a szenvedő szerepet játszotta, ő volt a „tyúk”. Pajtása pedig erigált péniszét vagy ujját a beteg végbelébe nyomta; máskor meg cseresznyét dugdosott az anuszába, amit aztán ujjával ismét kikapart. Tíz tizenegy éves korukig játszadoztak ily módon. Mióta azonban tudja, hogy ez a dolog istentelen és utálatos, soha nem teszi többé, sőt azóta eszébe sem jutottak ezek a régi események. Ismételten biztosított róla, hogy most már megveti ezt az utálatosságot.
Ez a visszaemlékezés bizonyítja, hogy betegünk valóban rendkívül intenzíven és hosszasan megmaradt a saját nemiségű tárgyválasztásnál, melyet utóbb energikusan elfojtott és részben átszellemített. Az anális kéjzónán végbement durva sebészi beavatkozás tehát nagyon alkalmas lehetett arra, hogy tudattalanul továbbélő, a gyermeki saját nemiségű játszadozás megismétlésére irányuló vágyakozását felébressze. Ami azonban annak idején gyermeki kedvtelés volt: a nemiség, időközben az erős és fejlett férfi impetuózus és veszélyes ösztönévé izmosodott. Csoda-e, ha a beteg ekkora libidomennyiség rendkívüli (perverzus) elhelyezkedése ellen védekezni igyekezett, és előbb annak paresztéziává és félelemmé való átváltoztatását, majd tébolyos képződmény gyanánt a külvilágba való kivetítését kísérelte meg. Az üldöztetési téboly kitörését megelőző paresztézia („a végbélfisztula felszállása a gyomorba”) bizonyára ugyanazon tudattalan passzív-pederaszta fantázián sarkallt, amely téveszmerendszerének is alapja volt. Nincs kizárva, hogy a beteg ezzel az állapottal visszás nemisége parafrén+* elintézésmódját, vagyis a férfitől való teljes elfordulást és az anális önszerelmiséghez való visszatérést kísérelte meg, és hogy üldöztetési tébolya nem volt más, mint „az elfojtott indulat visszatérése”: hosszú ideig átszellemített, majd teljesen elvetett férfiszeretésének újjáébredése. Az udvarában „kukorékoló kakas”, melynek a beteg téveszmerendszerében külön szerep jutott, ugyanaz a „legnagyobb ellenség” lehetett, akivel szemben gyermekkorában a tyúk szerepét játszotta.
Viszont annak a feltevésemnek a támogatására, hogy a megmérgezéstől való félelem itt is, mint más hasonló esetekben, a teherbe esés gondolatát szimbolizálja, már nem szerezhettem bizonyítékokat, miután a beteggel mindössze egy ízben beszéltem.
A beteg gyógyulását illetőleg szkeptikusan nyilatkoztam, noha utaltam arra az eshetőségre is, hogy a bélfisztula teljes gyógyulása és ezzel a szervezeti diszpozíció alábbszállása esetén a téveszmék részben vagy teljesen megszűnhetnek, és a beteg visszanyerheti átszellemítő képességét, vagyis azt a képességet, hogy durva, bár öntudatlan perverzitás helyett társadalmi ténykedés és barátkozás formájában élje ki homoszexuális érdeklődését.