A hisztériás materializació jelenségei

Freud pszichoanalitikai kutatásai kiderítették, hogy a konverziós hisztéria tünetei tudattalan fantáziáknak testi eszközökkel való ábrázolásai. Így például a karnak hisztériás bénulása jelenthet – negatív ábrázolásban – agresszív cselekvési szándékot; egy görcs jelentheti egymásnak ellentmondó érzések viaskodását; valamely lokalizált anesztézia⁺ vagy hiperesztézia jelentheti tudattalanul megtartott és tovább szőtt-font emlékét oly szexuális érintésnek, mely valamikor az illető testrészét érte. De a pszichoanalízis nem várt felvilágosításokat nyújtott afelől is, hogy mi a természete a hisztériás tünetképzésnél tevékeny erőknek; megmutatja a pszichoanalízis minden egyes esetben, hogy az idetartozó neurózisok szimptomatikájában erotikus és egoisztikus ösztönök jutnak kifejezésre, éspedig vagy váltakozva vagy leggyakrabban együttesen, kompromisszumszerű képződményekben. Freud utolsó, döntő vizsgálatai a neurózismegválasztásról végül felfedték a libido fejlődéstörténetében azon genetikus rögzítési pontot is („Fixirungsstelle”), amely nélkül hisztériára való diszpozíció elő nem állhat. A diszpozíciót megalapozó momentumot a genitális erotika oly zavarában találta meg, mely azt normális fejlődési menetében, éspedig már a genitális zóna teljes erejű primátusa idején érte. A diszpozíciót ily módon megszerzett egyén a lelki traumát szolgáltató erotikus konfliktusra vagy a genitális nemi ösztönök elfojtásával reagál, vagy esetleg ezen ösztönöknek eltolásával a test oly pontjaira, melyek ártatlanabbnak látszanak. Ezt úgy fejezném ki, hogy a konverziós hisztéria genitalizálja  a test azon pontjait, amelyeken a tünetek nyilvánulnak. Az „én” fejlődési fokozatainak rekonstruálására irányuló egy kísérletem alkalmával módomban volt ráutalni arra is, hogy a hisztériás diszpozíciónak még egy előfeltétele van, éspedig: a valóság iránti érzék fixáltsága egy bizonyos fejlődési periódushoz, mely fejlődési fokon a szervezet még nem a környező külvilág megváltoztatására igyekszik, hanem saját testének változtatásával – mágikus taglejtésekkel – kísérli meg a realitáshoz való alkalmazkodást. Alkalmasint az ezen fejlődési fokra való visszaesést jelenti a hisztériának taglejtéssel való beszélni igyekvése is.

Belátással bíró ember nem tagadhatja, hogy e mondatok egy csomó új ismeretet tartalmaznak a hisztériás neurózisról, mely ismeretekről az analízis előtti neurológiának sejtelme sem volt. Mégis azt hiszem, hogy az elért eredmények feletti örömünk mellett is célszerű, ha e téren való tudásunk hézagaira ráutalunk. „A lelkiekből a testiekbe való azon titokzatos ugrás” (Freud), mely a konverziós hisztéria tüneteinek jellemzője, még mindig rejtély gyanánt áll előttünk.

E rejtély megközelítésére különböző utak választhatók, így többek között oda vezethet ama sajátságos innervációs⁺ viszonyok vizsgálata is, melyek némely konverziós tünet képzésének előfeltételei.

Hisztériás hűdésben, görcsökben, érzéketlenségben és fonák érzésekben a hisztériások azon képessége nyilvánul meg, hogy az érzéki inger normális odavezetését a tudathoz és a mozgató beidegzés normális elvezetését a tudattól megszakítsák vagy megzavarják. De eltekintve ezen, még lelki téren történő elváltozásaitól az ingerületi folyamatnak, ismerünk oly hisztériás tüneteket, melyek létrejötte határozott innervációs túlteljesítményt tételez fel, oly teljesítményt, melyre a normális neuropszichikai készülék képtelen. A hisztériás egyén tudattalan akarata oly mozgási jelenségeket, a vérkeringés oly elváltozásait, a mirigyelválasztás és a szövettáplálás oly rendellenességeit tudja létrehozni, amilyeneket a nem hisztériás egyén tudatos akarata létrehozni nem képes. A gyomor- és bélrendszer, a hörgők, a könny- és izzadságmirigyek sima izomrostjai, az orr duzzadó testei stb. mindmegannyian szolgái a hisztériás egyén tudattalan akaratának; a hisztériás beteg egyes oly innervációkat képes pl. a szemizomzaton és gégeizomzaton produkálni, melyek az egészséges számára lehetetlenségek; végül pedig közismert a hisztériás betegnek azon, bár ritkább képessége is, hogy helyi vérzéseket, hólyagképződést, a bőrnek vagy nyálkahártyának duzzadásait lelki úton idézheti elő.

Ne feledjük, hogy nem kizárólag a hisztéria képesít ily teljesítményekre. A hipnózis és a szuggesztió, melyek a normális egyénre is többé-kevésbé hatni tudnak, ugyancsak idézhetnek elő hasonló jelenségeket. De vannak egyébként normális emberek is, kik gyerekkorukban „rászoknak” némely ily túlteljesítményekre. Így például rászoknak különben csak szimmetriásan mozgatható izmok izolált egyoldalú innervációjára, vagy a szív-, gyomor- és bélműködésnek akaratlagos befolyásolására, az íriszizmok befolyásolására stb., mely képességeiket utóbb esetleg mint „művészek” mutogatják. A gyermeknevelés munkája jórészt ily „kunsztokról” való leszoktatásban és más kunsztokhoz való hozzászoktatásban áll. De annyi bizonyos, hogy a gyermeknevelésnek előfeltétele, hogy az olyan szervi működések is befolyásolhatók legyenek, melyek később látszólag „automatikus” vagy „reflektorikus” benyomást keltenek, valósággal azonban nem ilyenek, hanem követései a gyermekkorban kapott és még ma is hatékony parancsszóknak. Elsősorban a végbél és a hólyag záró- és kiürítőizmainak szabályszerű működésére gondolok itt, a rendszeres időszakokban való elalvásra és felébredésre és más hasonlókra. Nem csekély továbbá – mint tudjuk – az indulatokkal kapcsolatos túlteljesítő képesség sem; ismeretes, hogy az indulatok befolyásolni képesek a legkülönfélébb keringési és kiválasztási folyamatokat.

Ha közelebbi vizsgálat céljából azon túlteljesítményekre szorítkozunk, melyek a hisztériás tünetképzésnél kerülnek alkalmazásra, úgy célszerű lesz, ha az itt adott lehetőségek szinte át sem tekinthető sokféleségéből egy jól körülírt csoportot kiemelünk. E célra a gyomorbélhuzamon fellépő hisztériás tüneteket választom, melyek meglehetősen hézagtalan sorozatban állanak rendelkezésünkre.

A legközönségesebb hisztériás jelenségek egyike a globus hystericus tünete, a nyelőcső izomzatának az a sajátságos görcsös állapota, mely egy másik, ugyancsak nyelőcsőbeli tünettel, a garatreflex hiányával együtt többnyire e neurózis stigmáihoz számíttatik. Egy másik vizsgálatomban a garatnak és a nyelőcső tájékának ezt az érzéketlenségét tudattalan fellatorikus, cunnilingvistikus⁺, koprofágiás stb. fantáziák reakciójára kellett visszavezetnem, mely fantáziák a megjelölt nyálkahártyarészek genitalizálásának köszönik eredetüket.^* Míg azonban ezen fantáziákat az anesztézia negatív módon fejezi ki, a globus hystericusban pozitív kifejezésüket lelik meg, amint minden pszichoanalízis alá vett eset igazolhatja. Maguk a betegek torkukba szorult „gombócról” beszélnek, és bátran elismerhetjük, hogy a nyelőcső gyűrűs- és harántizomzatának összehúzódásai nemcsak vélt idegen test paresztéziáját⁺ adják, hanem egy nemét az idegen testnek, a „gombócot” tényleg létre is hozzák a torokban. Igaz, hogy analízis után ez az idegen test egészen különös és éppenséggel nem ártatlan testnek, hanem erotikus értelemben vett idegen testnek bizonyul. Az esetek nem éppen csekély számában ez a „gombóc” hisztérikusan mozog fel- és lefelé, mely mozgás tudattalanul elképzelt genitális élményeknek felel meg.

Sok neurotikus étvágytalanságban, hányási ingerben és egyéb gyomorbántalmakban szenvedő betegeknek az evés, vagyis valamely idegen testnek a tápcsatorna szűk és izmos tömlőjén keresztül való lecsúszása, tudattalanul ugyanolyan genitális inzultust jelent, mint amilyet a globusban szenvedők külső inger híján is elképzelnek. Pavlovnak a gyomornedv-elválasztás lelki befolyásolásáról szóló vizsgálatai óta aligha is fog valaki azon csodálkozni, hogy ily fantáziák nyomában a gyomornedv-szaporulat vagy -csökkenés minden fokozata, a piper- és anaciditás minden fajtája felléphet.

„Infantilis szexuálteóriák” (Freud) alapján, melyek szerint ahhoz, hogy valaki gyermekeket szüljön, valamely anyagnak a szájon át való bekebelezése szükséges, a tudattalannak megvan az a képessége, hogy a gyomor-, bél- és hasizomzat megfelelő „kunsztjai” révén, esetleg levegőnyelés segítségével is, képzelt terhességet produkáljon.

Még érthetőbb ennél a pszichoanalitikus számára a valódi terhességgel kapcsolatosan fellépő és csillapíthatatlan hányás (vomitus gravidarum), melyet már oly különböző toxikologikus magyarázatokkal próbáltak értelmezni. A pszichoanalitikai tapasztalat e tünetek másfajta értelmezésére kényszerít. Oly elhárító vagy kilökő célzat forog itt fenn, mely az uterusban tudattalanul megérzett idegen test ellen, a magzat ellen irányul, e célzat azonban bevált minta szerint „alulról felfelé” tolatik el, és a gyomortartalom kiürítésében kerül kivitelre. A hányás csak a terhesség második felében szűnik meg, midőn a gyermekmozgások a hisztériásokat is kényszerítik a végbement elváltozások és az észlelt szenzációk genitális lokalizációjának beismerésére, ami annyit jelent, hogy a hisztériások „Én”-je alkalmazkodik az elháríthatatlan valósághoz, és lemond a fantasztikus „gyomorszüleményről”.

Ismeretes, hogy kedélymozgalmak befolyással vannak a bélperisztaltikára, hogy félelmet és ijedtséget hasmenés, félő várakozást pedig záróizomgörcs okozta székrekedés követhet. Dehogy mily rendkívüli mértékben hatnak e befolyások az egész életen keresztül, és hogy mely képzetkomplexumoknak és ösztönöknek van speciális szerepük, ennek kimutatására ugyancsak Freud és az ő pszichoanalízise adott módot.

A vastagbélről egy tapasztalt bécsi belgyógyász, Singer professzor, már régen felismerte, hogy az mint emésztőszerv csekély jelentőségű, hogy tulajdonképpen anális  természetű, a kiürítési funkciót uralja. Ezt a megfigyelést a pszichoanalízis igazolhatja, és némiképp ki is egészítheti. Neurotikus betegeinknél, nevezetesen a hisztériásoknál, határozottan észlelhető, hogy a vastagbél bármelyik része szerepelhet sphinkter gyanánt, és hogy a vastagbélben az „en bloc” innerválás mellett, mely a bélsároszlopot lökésszerűen hajtja előre, lehetségesek finom árnyalatú és lokalizált kontrakciók is, amelyek a bélsárrészletet vagy egy gázbuborékot valamely helyen rögzíteni, ott komprimálni, szinte formálni tudják, ami fájdalmas paresztéziák kíséretében történhetik. Az ezen innervációkra különleges befolyást gyakorló képzetek feltűnő módon egy, a birtoklás, megtartás, odaadni nem akarás által jellemzett komplexumhoz tartoznak. Az analízis folyamán számtalanszor tapasztaljuk, hogy az a neurotikus egyén, kit akarata ellenére valamely értékétől vagy megbecsült tárgyától fosztottak meg, kárpótlásul béltartalmának egy részét huzamosabb ideig felhalmozza; valamely régi visszatartott vallomás megtételének szándékát rendkívül bő széklettel jelenti be; napokon keresztül „kóválygó szelek”-kel küszködik, melyek csak az orvossal szemben fennálló ellenállás feladása után távozhatnak, pl. ha az orvosnak szánt ajándékozást már semmi sem akadályozza. Ily belső ellenállás anális gátlási és feloldási tünetei szívesen kísérik azon konfliktusokat is, melyek abból a kényszerűségből származnak, hogy az egyébként rokonszenves orvosnak honoráriumot kell fizetni.

Hónapokon át tanulmányozhattam egy esetben a végbélnek és magának az anusnak hiszterogén szerepét. Egy páciens, aki már mint idősebb agglegény és csak az apja biztatására nősült, később pszichikus impotencia miatt került kezelésem alá. Sajátságos fajta székszorulásban szenvedett időnként: érezte, sőt kínosan érintette, amint a bélsártömeg a végbélben felhalmozódik, de képtelen volt a kiürítésére. Ha defekációra⁺ került is a sor, hiányzott a megkönnyebbülés érzete. Az analízis aztán kimutatta, hogy ez a tünet mindig olyankor lépett fel, mikor ő konfliktusba keveredett egy neki valamiképp imponáló egyéniségű férfival; végül aztán a tünet az ő tudattalan homoszexualitása egy megnyilvánulásának bizonyult. Valahányszor az ilyen férfiúval erélyesen szembe akart szállni, egy tudattalan homoszexuális fantázia állotta útját gátló akadályként, és ez okozta azt a kényszert, hogy ilyenkor a béltartalom mindig rendelkezésre álló plasztikus anyagából a bélfalazat kontraktilitásának segítségével egy hímtagot formáljon, éspedig éppen a tudatosan gyűlölt ellenfél hímtagját, mely azután a bélből mindaddig nem akart távozni, míg a konfliktus valamiképp el nem intéződött. Lassanként megtanulta a kúra folyamán a pszichoanalitikus elintézésmódot, vagyis a belátást az itt vázolt konfliktusba.

Mi mármost a közölt sorozat valamennyi tünetének közös sajátsága? Nyilván az, amit Freud így írt körül: valamely tudattalan nemi vágy ábrázolása testi eszközökkel. Ám éppen ez ábrázolás mikéntjében van valami, ami beható méltánylást érdemel.

Ha globus hiszterikusnál a fellatio tudattalan vágya gombócot hoz létre a garatban; ha a tényleg vagy képzeletében terhes hisztérika gyomorfalából és tartalmából „gyomormagzatot” alakít; ha a tudattalanul homoszexuális végbelét és annak tartalmát meghatározott nagyságú és alakú testté formálja: akkor oly folyamatokról van szó, melyek lényegükben nem felelnek meg a „téves érzékelés” egyik fajtájának sem. Hallucinációknak nem nevezhetjük őket; hallucináció akkor jön létre, ha a cenzúra valamely indulattelt gondolatkomplexumot a tudat felé progrediáló útjában feltartóztat, és az annak megfelelő izgalommennyiség visszafutó, regresszív útra térve azon gondolatoknak az emlékezetben felhalmozott nyersanyagát újra megszállja, és mint aktuális érzéki észrevevést juttatja a tudathoz.^* Ellenben motorikus folyamatok, melyek, mint láttuk, hisztériás konverziótünetek képzésében oly nagy szerepet játszanak, a hallucináció lényegétől idegenek. Mert hiszen a gyomor, illetőleg a bélfal összehúzódása a globusnál, a hisztériás hányásnál és székszorulásnál egyáltalán nem „képzelt „dolgok, hanem valóságosak. De illúzióról sem beszélhetünk itt e szónak eddig használatos értelmében. Az illúzió valamely reálisan adott külső vagy belső inger érzékelésének félreértésében vagy eltorzításában áll. De a szubjektum ezzel szemben is inkább csak szenvedőlegesen viselkedik, míg a hisztériás maga teremti meg azokat az ingereket, melyeket aztán illúzió módjára félremagyarázhat. A hisztériás konverzió tünetképződése, sőt ez a pszichofizikus jelenség egyáltalán megérdemli tehát, hogy külön nevet adjunk neki. Materializációs jelenségnek nevezhetjük el, mert a lényege abban áll, hogy általa egy kívánság mintegy bűvészileg realizálódik, és ha mégoly primitíven is, előállíttatik a testben rendelkezésre álló matériából, olyanformán, mint ahogy a művész igyekszik az anyagot valamely elképzelése szerint megformálni, vagy ahogy az okkultisták szerint a médium egyszerű kívánságára bizonyos tárgyak „apport”-ja vagy „materializáció”-ja bekövetkezhet.^*

Sietek megjegyezni, hogy ez a folyamat nemcsak a hisztériánál, tehát egy gyakorlatilag nem túl nagy jelentőségű kórállapotnál fordul elő, hanem a normális lelkiállapotú ember sok indulatmegnyilvánulásánál is. Valószínű, hogy a legtöbb úgynevezett kifejező mozgás, mely az emberi kedély ingerületeit kíséri – az elsápadás, elpirulás, elájulás, szorongás, nevetés, sírás stb. – tulajdonképp szintén „ábrázolásai” jelentős eseményeknek az egyéni és fajtörténetből, tehát szintén „materializációk”.

Hogyan sorozhatnók be mármost ezt a jelenséget a már ösmert lelki folyamatok közé, és milyennek kell a mechanizmusát elképzelnünk? Az első hasonlat, mely e kérdésnél feltolakszik: e jelenség analógiája az álombeli hallucinációval, ahogy azt Freud álomkutatásaiból megismertük. Az álom sem tesz egyebet, mint hogy az ember vágyait teljesedve ábrázolja. Ám itt a vágyteljesülés tisztára hallucinatorikus; a motilitás alvás közben meg van bénítva. Ellenben a materializációs jelenségnél úgy látszik még mélyebbre visszanyúló regresszióról van szó; a tudattalan és tudatképtelen vágy itt nem elégszik meg a lelki észrevevő szerv érzéki ingerlésével, hanem átugrik a tudattalan motilitásra is. – Ez azt jelenti, hogy topikus  tekintetben a regresszió itt a lelki szerkezet oly mély rétegéig hatolt alá, ahol az ingerületi állapotok még nem úgy intéződnek el, hogy azok lelkileg, habár csak hallucinatorikusan is, megszállatnak, hanem úgy, hogy az ingerület egyszerűen motorikus úton vezetődik le.

Időbelileg e topikának az egyéni és törzsfejlődésnek egy igen kezdetleges szaka felel meg, melyet az jellemez, hogy ott az alkalmazkodás még nem a külvilág megváltoztatásával, hanem magának a testnek az inger szerint módosuló megváltozásával történik. Ha Freuddal fejlődéstani kérdéséről beszélgetünk, ezt az ősi stádiumot autoplasztikusnak  szoktuk nevezni, szemben a későbbivel, az alloplasztikussal. Mindebből következik, hogy itt a lelki életet formális  tekintetben is egyszerűnek, egész a fiziológiai reflexfolyamatig egyszerűsítettnek kell elképzelni.^*

Ha azonban az ember rászánja magát arra a feltevésre, hogy a reflexfolyamat a lelki szerkezetnek nemcsak példányképe, hanem ősi fejlődési foka is, amelyre még a legmagasabb lelki komplikáltság is visszaesni hajlandó, akkor lényegesen csökken a csodálatossága annak a talányos ugrásnak a szellemiből a testi körbe, és a vágyakat reflektorikusan teljesítő materializációs jelenségeknek. Ami itt történik, nem más, mint a lelkiség visszaesése egy „protopszichikus” állapotra.

Azokban a kezdetleges életfolyamatokban, amelyekre a hisztéria – úgy látszik – visszaesik, egész közönségesek azok a testi elváltozások, melyek, ha pszichogén módon lépnek fel, rendkívüli teljesítményeknek imponálnak. Hiszen a véredényfalak sima izomrostjainak mozgatása, a mirigyek működése, a vér alaki és vegyi összetétele, sőt az egész szövettáplálás – infrapszichikusan szabályozódik. A hisztériánál azután mindezek az élettani mechanizmusok rendelkezésére állanak a tudattalan vágyrezdüléseknek, úgyhogy a normális ingerlefolyás tökéletesen megfordul, és egy tisztán lelki folyamat a testnek valamely élettani elváltozásában juthat kifejezésre.

Freud „Traumdeutung”-jának azon fejezetében, mely az álomfolyamatok lélektanát tárgyalja, felveti azt a kérdést: melyek lehetnek a lelki szerkezet azon elváltozásai, melyek álombeli hallucináció képződését lehetővé teszik. E probléma megfejtését egyrészt azon különleges jellegben keresi, amely szerint a lelki izgalmak a tudattalanban lejátszódnak, másrészt valamely előmozdító körülményben, mert az alvó állapotból folyó elváltozásoknak jár a nyomában. „Az intenzitások szabad átömlése” egyik lelki elemről a másikra lehetővé teszi, hogy igen erős ingerületbe jöjjenek a lelki szerkezet nagyon távoli részei is, egyebek közt a lelki érzékszerv, a tudat észrevevő felülete is. De ezen „pozitív” tényezőn kívül, az alvási állapot egy negatívot is teremt, amennyiben azáltal, hogy az aktuális ingereket a tudattól távol tartja, mintegy légüres tért teremt a szerkezet szenzibilis végén, úgyhogy ott a konkurráló külső ingerek hiánya folytán a belső izgalom túl erős érzékleti érvényesüléshez jut. A „pozitív faktor” még nagyobb intenzitását tételezi fel Freud a pszichotikus hallucinációnál, ahol az ébrenlét dacára, tehát konkurráló külső ingerek jelenlétében is létrejön.

Milyennek képzeljük el mármost az ingerületi viszonyokat valamely konverziós tünet létrejötténél? Egy másik dolgozatomban, mely a hisztériás stigmákkal foglalkozik, a hisztériás érzéketlenséget a pszichikus rendszer érző végének olyan állandósult elváltozásaként kellett leírnom, mely, úgy mint az alvási állapot, hallucinációk és illúziók felléptét megkönnyíti. Így azokban az esetekben is, amelyekben a konverziós tünet egy érzéketlen terület fölé van „szuperponálva” (ami egyébként nem ritka dolog): szintén feltehetjük, hogy a tünetképződést a tudatos érzéki ingerek kiesése előmozdította. Minden más esetben azonban valamely pozitív tényezőben kell keresni azt az erőforrást, mely a materializációt létrehozza.

Az az egyhangúság, amellyel a hisztéria pszichoanalitikus tünetmagyarázataiban egyre csak genitális folyamatok adódnak, azt bizonyítja, hogy a konverziónál működő erő a genitális ösztönből ered. Arról van itt tehát szó, hogy durván genitális erők törnek be magasabb rétegekbe, és ezek azok, amik a pszichét szokatlan természetű pozitív erőteljesítményekre képesítik.

A munkamegosztás irányában haladó szerves fejlődésnek talán legjelentősebb eredménye, hogy külön szervrendszerek különbözőinek el egyrészt az ingerek lebírására és elosztására (pszichikus szerkezet), másrészt a szervezet nemi ingermennyiségeinek időszakos levezetésére (genitáliák). Az ingerelosztással és lebírással foglalkozó szerv mind szorosabb kapcsolatba kerül az önfenntartási ösztönnel, és legmagasabb fejlettségi fokán a gondolkodás, a valóságvizsgálás szervévé lesz. A genitále ellenben felnőtt embernél is megőrzi eredeti ösztönkiélő jellegét, és az összes erotizmusokat összefoglaló, erotikus központ: szervvé lesz. ^*

Ezen poláris ellentétesség kifejlődése teszi lehetővé, hogy a gondolkodás aránylag függetlenné válik a kedvtelés elvétől, és hogy a genitále a gondolkodástól nem zavart nemi kielégülést nyújthat.

A hisztéria azonban, úgy látszik, visszaesés abba az ősi állapotba, melyben ez a különválás még nem történt meg; a lényege abban áll, hogy genitális ösztönrezdülések törnek be a gondolkodási körbe, illetőleg hogy elhárító reakciók mozgósíttatnak ezen betörés ellen. E szerint a hisztériás tünet keletkezését következőleg képzelhetjük el: Valamely túl erős genitális ösztönrezdülés a tudathoz akar előnyomulni. Az én ezen rezdülés módját és erejét veszélyesnek érzi, és azért elfojtja, a tudattalanba nyomja azt. Miután ez a megoldási kísérlet balul ütött ki, az én még hátrább szorítja vissza a zavaró energiamennyiséget, egész a pszichikus érzékelő szervig (hallucináció) vagy a legáltalánosabb értelemben vett önkéntelen motilitásig (materializáció). Ezen regressziós útján azonban az az energia a legbensőbb érintkezésbe jutott magasabb pszichikus rétegekkel, és ott finoman válogató megmunkáltatás tárgya lett. Megszűnt egyszerű mennyiség lenni, minőségi fokozatokat nyert, és így vált szövevényes lelki tartalmak képletes kifejezőeszközévé.

Ez a felfogás talán mégis közelebb hoz valamivel a hisztéria őstalányának, a pszichikumból a fizikumba való ugrásnak megoldásához; így legalább némi sejtelmünk van róla, hogy egy pszichikus képződmény, egy gondolat miként juthat olyan erőhatalom birtokába, mely lehetővé teszi, hogy nyers szervi tömegeket mozgásba hozzon. Ezt az erőt egyszerűen a szervezet egyik leghatalmasabb erőtartalékától, a genitális nemiségtől kölcsönözte. Másrészt az is érthetőbbé válik, hogy a hisztériás tünetben honnan veszik élettani folyamatok azt a képességet, hogy szövevényes lelkiállapotokat ábrázoljanak, és finom fokozatokban alkalmazkodjanak azok váltakozó sokféleségéhez. Szóval tulajdonképp egy hisztériás idióma képződéséről, hallucinációkból és materializációkból összerakott szimbolikus zsargonról van itt szó.

Mindent összefoglalva a hisztériás lelki apparátust megfordított szerkezetű óraművel hasonlíthatjuk össze. A gondolkodás rendszerint az óramutató szerepét játssza, mely a kerékszerkezet belsejében végbemenő folyamatokat regisztrálja. A hisztériánál mintha ezt a mutatót valami erőszakos kéz ráncigálná, úgyhogy az olyan erőműködésekre kényszerül, melyek lényegétől idegenek: itt az óramutató mozgásai hozzák működésbe a szerkezet belsejét.

A hisztériás konverziós jelenségek vizsgálatának más kiindulási pontja azok szimbolikája lehet. Freud utalt reá, hogy a szimbolikus kifejezésmód nemcsak az álomnyelvnek sajátja, hanem mindazon működési módoknak, melyekben a tudattalannak része van. A legfigyelemreméltóbb azonban mégis: a teljes megegyezés az álom és a hisztéria szimbolikája között.

Az álom egész szimbolikája a megfejtése után nemi szimbolikának bizonyul, mint ahogy a konverziós hisztéria mutatványai is kivétel nélkül szexuálszimbolikus magyarázatot igényelnek. Mi több, álomban ugyanazok a szervek és testrészek szokták a genitáliákat jelképesen helyettesíteni, amelyek a hisztériában is genitális fantáziák ábrázolására szolgálnak. Álljon itt erre néhány példa: A fogingerálom  onániafantáziákat⁺ jelképez, viszont egy általam elemzett hisztériaesetben ugyanezek a fantáziák éber állapotban fellépő fogparesztéziákban  nyilvánultak meg. – Nemrég egy álmot kellett magyaráznom, melyben előfordult, hogy egy leánynak valami tárgyat dugtak a torkába, amitől meghalt; az eset előzményei alapján ezt az álmot illegitim coitusnak, terhességnek és eltitkolt gyermekelhajtásnak lehetett magyarázni, melyek a beteget életveszedelembe sodorták volt. Tehát itt is ugyanaz az „alulról felfelé” való eltolás jött létre a genitáléról a torokra, mint amilyennel előbb a globus hystericust is magyaráztuk. – Az orr az álomban gyakran helyettesíti a hímtagot; viszont a férfihisztéria számos esetében megállapíthattam, hogy az orrkagylók reális duzzadásai tudattalan libidinózus fantáziákat ábrázoltak, míg magának a genitálénak erektil testei ezekre nem reagáltak, ami pszichikus impotenciát involvált. (Az orr és a genitále közti összefüggést egyébként Fliess már a pszichoanalízis előtt felfedezte.) – Az álom a terhességet nemritkán úgy ábrázolja, hogy valaki túlterheli a gyomrát vagy hány; ámde mint láttuk, a hisztériás hányás is ugyanilyen fantáziák szimbolizálása. – Széklet az álomban néha ajándékot jelent, nemritkán azt a kívánságot, hogy valakit gyermekkel ajándékozzanak meg; ám ugyanez a béltünet a hisztériánál is ugyanazt a fantáziát jelenti stb.

Ez a messzemenő megegyezés arra a feltevésre késztethet minket, hogy hisztériánál részben felszínre kerül azon szervi alap, amelyben minden a lelki életben előforduló szimbolika nyugszik.

Freudnak a nemiség elméletéről szóló értekezései nyomán nem is nehéz felismerni, hogy azok a szervek, amelyekre a genitále nemisége jelképesen áttevődik, nem mások, mint a genitálist megelőző nemiségi fokok lokalizációi, vagyis a test erogén zónái. A fejlődés útja az autoerotizmustól, a narcizmuson keresztül vezet a genitalitáshoz, és ez az út a hisztériánál éppúgy, mint az álomban, a genitále felől fordított irányban válik járhatóvá. Tehát itt is regresszióról van szó, melynek folytán a genitále helyett annak megelőző fejlődésfokait, illetve e fejlődésfokok lokalizációs helyeit szállja meg az inger.

Eszerint az említett eltolódás „alulról felfelé”, mely a hisztériára oly jellegzetes, nem más, mint megfordítása azon felülről lefelé való eltolódásnak, melynek a genitále az ő vezérszerepét köszönheti, és amelynek teljes kifejlődése hozza létre a fennebb leírt polaritást a nemi működés és a gondolkodási tevékenység között.

Természetesen nem úgy fogom fel a dolgot, hogy hisztériánál a genitalitás egyszerűen szétesik nyersanyagára, de sőt azt hiszem, hogy azok a megelőző fokozatok csak vezérlő zónái az ingernek, maga az inger azonban minőségében és intenzitásában a genitális jelleget eltolódása után is megőrzi. Úgy mondhatnók tehát, hogy a hisztériás konverziónál az egykori autoerotizmusokat genitális nemiség szállja meg, vagyis az erogén zónák és részletösztönök genitalizáltatnak.^* A genitálkvalitás a szöveteknek duzzadásra és átnedvesedésre való hajlamában nyilvánul (Freud), mely azután dörzsölésre és ez úton az inger kiküszöbölésére késztet.

Az eredeti konverziós teória a hisztériás tünetet bennrekedt indulatok lereagálásaként fogta fel. Ez az ismeretlen természetű „bennrekedés” később minden esetben indulatelfojtásnak bizonyult; ehhez most hozzá kell fűzni azt is, hogy az elfojtás tárgya hisztériánál mindig libidinózus, speciell genitálszexuális rezdület, és hogy a hisztériás tünet, bármely oldalról vizsgáljuk is, heterotóp genitálfunkciónak bizonyul. Igaza van tehát a régi latin mondásnak, mely a hisztéria tüneteit úgy jellemezte: „Uterus loquitur⁺!”

Nem fejezhetem be ezen gondolatsort anélkül, hogy rá ne mutatnék nehány munkatárgyra, mely e vizsgálódások során, de már előbb is, más alkalmakkor, felötlött bennem. A hisztériás tüneteknél nem kis csodálkozásunkra azt tapasztaljuk, hogy ott életbevágó fontosságú szervek minden tekintet nélkül tulajdonképpeni hasznos működésükre egészen alárendelik magukat a kedvtelési elvnek. A gyomor, a bél bábjátékot űz saját falazatával és tartalmával, ahelyett hogy ezen tartalmát megemésztené és kiválasztaná; a bőr nem az a védő takaró, melynek feladata túl erős inzultusokra figyelmeztetni, hanem valósággal úgy viselkedik, mintha nemi szerv volna, melynek érintését tudattalan kéjkielégülésre használja fel. Az izomzat, ahelyett hogy, mint másutt, célszerűen összerendezett mozdulatokkal járulna hozzá az élet fenntartásához, fantasztikus kéjszituációk ábrázolásában gyönyörködik, és nincs a testnek szerve vagy helye, mely mentesítve volna attól, hogy így a gyönyörszerzés szolgálatába állíttassék. Nem hihető azonban, hogy oly folyamatokról volna itt szó, melyek csak a hisztériánál fordulnak elő, egyébként azonban jelentéktelenek, vagy egyáltalán hiányzanak. Már a normális alvási állapot némely jelensége arra utal, hogy fantasztikus materializációs jelenségek annál is lehetségesek, aki nem neurotikus. Arra a sajátságos túlteljesítményre gondolok itt, melyet pollúciónak neveznek. Valószínű azonban, hogy a test szerveinek ilyen kéjtörekvése napközben sem szűnik meg teljesen, és egy külön kedvtelési fiziológiára lesz szükség, ha jelentőségét teljesen meg akarjuk ösmerni. Az életfolyamatok tudománya eddig kizárólag hasznossági fiziológia volt, a szerveknek csak azon működéseivel foglalkozott, melyek a létfenntartásra fontosak. Innen magyarázható, hogy ha a koituszról  keresünk felvilágosítást, a legjobb és legkimerítőbb ember- és állatfiziológiák is cserbenhagynak. Nem mondanak nekünk semmit ennek a mélyen begyökerezett reflexmechanizmusnak sajátos részleteiről, sem azok egyén- és törzsfejlődéstani jelentőségéről. Pedig én azt hiszem, hogy ez a probléma a biológiában centrális jelentőségű, és megoldásától ez ismeretkör jelentős haladását várom.

E problémáknak már felvetése is mutatja egyébként, hogy nem mindig állja meg helyét az a közkeletű felfogás, mely szerint csak a biológia haladásától várható a lélektan fejlődése; mint látjuk, a pszichoanalízis oly élettudományi problémákhoz juttat bennünket, melyek biológiai részről fel sem merültek.

Egy másik, eleddig csak pszichológiai oldalról vizsgált problémát: a művészi tehetség talányát, a hisztéria az organikus oldalról világosítja meg némileg. A hisztériáról megmondta Freud, hogy az a művészet torzképe. Nos, a hisztériás „materializáció” a szervezetet tényleg plaszticitásának, sőt alkotó ügyességének teljében mutatja be. Valószínűleg ki fog derülni, hogy a hisztériások tisztán „autoplasztikus” mutatványai példányképeül szolgálnak, nemcsak az artisták és színészek testi produkcióinak, hanem azon alkotóművészek munkájának is, akik már nem a saját testükkel, hanem külvilági anyaggal dolgoznak.