Egy 22 éves ifjú azzal a panasszal jött hozzám, hogy sokat foglalkoztatják „szadisztikus” (részben mazochisztikus) fantáziák. Mellesleg felemlítette, hogy egyik heréjét – tuberkulotikus elfajulás miatt – nemrég műtétileg eltávolították. Hónapok múlva ismét felkeresett, s tanácsomat kérte, vajon egy sebészorvos javaslatára másik heréjét is kiirtassa-e, miután az időközben szintén megbetegedett. Feltűnt a betegen, hogy nem volt deprimált, amint az várható lett volna, sőt sajátságosan izgatott, mondhatnám emelkedett hangulatban volt. Úgy véltem, nem illett a helyzet tragikumához az a kérése sem, hogy majd a műtét után pszichoanalitikai kezelésben részesítsem, „merthogy az organikus libido kikapcsolása után a psziché kóros eltolódásait könnyebben, zavartalanabbul lehet ismét helyrezökkenteni”. Erre a gondolatra néhány pszichoanalitikai munka tanulmányozása után jutott. – A műtét kiviteléről való döntést a sebésznek engedtem át, a lelki gyógymód sikeréről pedig tagadólag nyilatkoztam. A kasztrációt pár nappal később végre is hajtották.
Rövid idő múlva a beteg apjától kétségbeesett levelet kapok, melyben elpanaszolja, hogy fiának jelleme és életmódja olyan feltűnően megváltozott, hogy elmebajtól kénytelen tartani. A fiú különösen viselkedik, elhanyagolja tanulmányait, a zenét is, mellyel addig olyan szeretettel foglalkozott: nem akarja szüleit látni, s e viselkedését azzal indokolja, hogy szerelmes egy lányba, kinek apja a város egy tekintélyes polgára.
Ezek után még kétszer volt alkalmam a fiatalembert viszontláthatni. Először az erotomániás és vonatkoztatási jelleg állt nála előtérben. Az a lányka szerelmes belé (ezt különféle apró jelekből látja), de az egész világ az ő genitáléját nézi, egyesek példálódzó megjegyzéseket tesznek, úgyhogy emiatt egy fiatalembert kénytelen volt párbajra hívni. (E tényt atyja megerősítette.) Majd megmutatja ő az embereknek, hogy ő férfi! A pszichoanalitikai irodalomból szerzett ismereteit arra használja fel, hogy betegségét másokra tolja, különösen a szüleire. „Anyám tudattalanul szerelmes belém, azért viselkedik velem szemben olyan különösen.” Anyjának nem kis rémületére be is avatta őt ebbe a titokba. A betegnek ebben az időben, amint ez parafréniánál+ olykor előfordul, bizonyos önészrevevése is volt a benne végbement változásról. Nemcsak az emberek változtak meg, más lett ő maga is. Ahhoz a leánykához való szerelmének már nincs meg az az ereje, mint előbb, de majd „önanalízis útján” ismét rendbe hozza a dolgot.
Néhány héttel később láttam a beteget utoljára. A kórfolyamat időközben gyorsan haladt előre, s feltűnően közeledett – bár a beteg maga ezt nem vette észre – valamennyi paranoiás+ megbetegedés gyökeréhez, a homoszexualitáshoz. Úgy érzi, mondotta, hogy férfiak „befolyásolják”. Ez a befolyás változtatta meg szerelmeséhez való érzéseit is. A befolyásolást, mint a legtöbb parafréniás, gondolatátvitelnek képzeli. Eleinte ugyan nem fejezi ki egészen világosan, de csakhamar sejteni engedi, hogy őt tulajdonképpen az egész világ homoszexuálisnak tartja. Részletesen elmond egy esetet, amikor végre is elhagyta önuralma. Vasúton utazott, a fülkében vele szemben egy kis, nevetséges férfi ült, aki gúnyosan mérte őt végig, mintha azt akarta volna mondani, „téged megkoitálhatnálak”. Az az eszme, hogy még ez a kis, férfiatlan férfi is asszonyszámba veszi, rendkívül felizgatta, s ekkor fogamzott meg benne először a bosszúgondolat, hogy: „téged még én is megkoitálhatlak”. Mindamellett a legközelebbi állomáson menekvésszerűen hagyta el a vonatot, sőt odahagyta poggyászát is, amely aztán hosszabb ideig nem került elő. (Hivatkozom arra, hogy az álomfejtésből a „poggyászt” mint genitálszimbólumot ismerjük, úgyhogy itt a poggyász elvesztését mint az elszenvedett kasztrációra való utalást foghatjuk fel.)
A beteget nemsokára intézetben kellett elhelyezni, és így további sorsáról keveset tudok. Annyit hallottam, hogy elbutulása rohamosan halad előre.
De az a kevés is, amit az esetről tudok, elég fontos ahhoz, hogy behatóbban foglalkozzunk vele.
Mindenekelőtt feltűnik, milyen pregnáns kifejezést nyer a beteg téves eszméiben a homoszexualitás, amelyhez, mint e lelki kór gyökeréhez, különben rendszerint csak elemzéssel juthatunk el. Egyébként már Moricheau-Beauchamps (Poitiers) és magam is közöltünk ilyen eseteket. A paranoiás, kinél eleinte csak egészen zavaros vonatkoztatási és gyanúsítási téveszmék mutatkoznak, később egyebek közt a homoszexualitásának is tudatára ébredhet, persze csak jogosulatlan gyanúsítás formájában, egészen úgy, mint ahogy a kényszerneurotikus, kinek betegsége képtelen kényszerképzetekben nyilvánul meg, idővel ezekben a kényszertünetekben, tehát énjétől idegenül, elibénk tárhatja bajának egész reális lelki hátterét.
Sokkal mélyebb problémához vezet azonban esetünk, ha abból a szempontból tekintjük, hogy vajon itt a lelki kórt, a paranoiát a kasztráció traumatikusan váltotta-e ki? A férfi kasztrációja, „elférfiatlanítása” ez esetben igen alkalmas arra, hogy a gyermekkor elfojtott biszexuális emlékeiből felelevenítsen vagy előidézzen feminin fantáziákat, amelyek aztán a beteg téveszméiben nyernek kifejezést.
Esetünk különben nem egyedülálló e tekintetben sem. Évekkel ezelőtt közöltem egy esetet, melyben „az anális erogén zóna izgalma, mint tébolyodottságot kiváltó ok” szerepelt. A férfibetegen, akin akkor észleltem, végbélműtét után tört ki az üldöztetési téboly. A végbelen megejtett beavatkozás is nagyon alkalmas volt arra, hogy a betegnél homoszexuális aktus elszenvedéséről keltsen vagy újraélesszen fantáziákat.
A traumateória, melyet a neurózisok keletkezéséről a pszichoanalízis eredetileg felállított, mind a mai napig helytállónak bizonyult. Freud újabb elmélete a nemi konstitúcióról és annak hajlamosító jelentőségéről a neurózisok keletkezésénél: nem dönti meg a traumatant, csak kiegészíti azt, úgyhogy elvileg mit sem vethetünk a traumatikus paranoia lehetősége ellen, amelynél normális nemi konstitúció dacára bizonyos élmények adják meg a lökést e neuropszichózis kifejlődéséhez.
A Freud-féle szexuálkonstitúciótan szempontjából tekintve a paranoia egy narcisztikus neuropszichózis. E bántalomban olyan egyének betegednek meg, akiknek szexuális fejlődése a narcizmusról a tárgyszeretésre való átmenet vonalán szenvedett zavart, és akik azért hajlamosak rá, hogy a homoszexuális – tehát a narcisztikushoz közelebb álló – tárgyválasztásra essenek vissza.
„A narcizmus bevezetése” című dolgozatában Freud többek között megemlékezik arról a feltevésemről is, hogy a testi betegek szerelmi életének sajátságos megváltozása (a libido visszavonása a tárgyról és minden egoisztikus meg libidinózus érdeknek az énben való összesűrítése) szintén bizonyíték amellett, hogy a felnőtt normális ember tárgyszerelme mögött a korábbi narcizmus nagy része lappangva tovább él, és csak az alkalomra vár, hogy érvényesülhessen. Valamely testi megbetegedés vagy sérülés tehát egészen könnyen eredményezheti a narcizmusra való – traumatikusnak mondható – regressziót, vagy ennek neurotikus változatát.
Időközben szaporodtak a testi betegek libidinózus viselkedésére vonatkozó megfigyeléseim, s ezért felhasználom ezt az alkalmat arra, hogy egyet-mást közöljek az organikus megbetegedés vagy sérülés folytán keletkező neurózisokról, melyeket betegségi vagy patoneurózisoknak neveznék el.
Kitűnt, hogy a külvilágból visszavont libido számos esetben nem az egész énben, hanem főleg csak a megbetegedett vagy megsérült szervben gyülemlik fel, s a megbetegedett vagy sérült helyen idéz elő tüneteket, amelyeket helyi libidoszaporulatra kell vonatkoztatnunk.
Olyan emberek, akiknek odvas vagy egyéb okból fájós foguk van, képesek nemcsak egész érdeklődésüket a külvilágtól el s a fájós hely felé fordítani – ami elvégre érthető –, hanem ezt a helyet egyben egészen sajátságos kedvkielégülésekre is használják fel, melyeket másnak, mint libidinózusnak nem nevezhetünk. Szopják, húzzák, szívják a nyelvükkel a beteg fogat, turkálnak benne mindenféle instrumentummal, s maguk is bevallják, hogy ezeket a manipulációkat kifejezett kedvérzés kíséri. Azt kell mondanunk, hogy itt a betegség keltette ingerek folytán valamely testrész, egészen úgy, mint a hisztériánál, genitális kvalitásokat vett fel, szóval „genitalizálódott”. Egy tőlem analizált eset alapján állíthatom, hogy az ilyen fogparesztéziák+ a pszichében orálerotikus és kannibalisztikus fantáziák fellépésére adhatnak alkalmat, vagyis megfelelő módon átalakítják a pszichoszexualitást is. Az orális erotikát hasonló izgalmi állapotba hozhatják – mint Freudtól tudom – hosszan tartó fogkezelések, fogszabályozások is.
Egy gyomorbeteg, kinek egész érdeklődését az emésztés kötötte le, azt a jellemző kijelentést tette, hogy „rossz ízűnek érzi az egész világot”; úgy látszott, mintha egész libidója is gyomra köré volna összpontosítva. Talán valamikor sikerülni fog az organikus betegségeknél észlelhető jellembeli átalakulásokat mint az „én” reakciós képződményeit, a libido ilyetén eltolódásaiból megérteni. Azt szokták mondani, hogy a gyomorbetegek „epések”, beszélnek phthisikus salaxról stb.
Gyermekorvosoktól tudom, hogy pertussisnál+ a fertőzéses folyamat gyógyulása után még évek múlva is felléphetnek ideges köhögésrohamok; ezt az apró hisztériás tünetet is úgy magyaráznám, hogy a szervben, mely beteg volt, libido halmozódott fel.
Az anális erotika feléledése bélbajok után, többnyire neurotikus mezben, az analízisek folyamán gyakran észlelhető jelenség.
Ezeket a példákat még könnyen szaporíthatnám, de célunkra ennyi is elég. Láthatjuk belőlük, hogy organikus megbetegedés következtében nemcsak narcisztikus, hanem esetleg még a libidinózus tárgyviszonyt megtartó, „indulatátvivő” (hisztériás) libidozavar is felléphet. Ezt az állapotot betegségi hisztériá-nak (patohisztériának) nevezném, ellentétben Freud szexuálneurózisával, melynél a libidozavar a primer, és az organikus funkciózavar a szekunder. (Hisztériás vakság, ideges asztma.)
Nehezebben határolhatók el ezek az állapotok a hipochondriától, a Freud felosztása szerinti harmadik aktuálneurózistól. Különböznek ettől többek közt abban, hogy a hipochondriánál nincsenek és egyáltalában nem is voltak a szervekben kimutatható elváltozások.
A traumás neurózis erős lelki és testi megrázkódtatás következménye, számottevő testi sérülés nélkül. Tünettanában a narcisztikus regresszió (a tárgylibido részleges visszavonása) keverve van a konverziós+, illetőleg szorongási hisztéria betegségi jeleivel, amelyeket tudvalevőleg az indulatátvivő neurózisok közé sorolunk.
De milyen körülmények között fog a betegség vagy sérülés a narcizmusra való nagyobb fokú regressziót eredményezni és „betegségi narcizmust” vagy valamely valódi narcisztikus neurózist előidézni? Úgy hiszem, ez három esetben következhetnék be. 1. ha a narcizmus alkatilag – habár csak lappangó formában is – már a bántalom elszenvedése előtt is túlságosan erős volt, úgyhogy valamely testrész legkisebb sérülése az egész ént érzékenyen éri, 2. ha a trauma életveszélyes, vagy az egyén olyannak véli, azaz ha az ént, általában a létet veszélyezteti, 3. végül úgy is elképzelhetjük az ilyen narcisztikus regressziót vagy neurózist, mint valamely libidóval erősen telített testrész sérülésének következményét, amellyel az egész „én" könnyen azonosítja magát. Most csak ezzel az utolsó eshetőséggel óhajtok foglalkozni.
Tudjuk, hogy a libido eloszlása a testben nem egyenletes, hogy vannak erogén zónák, amelyeken a libidinózus energiák sűrítettebbek, feszültségük sokkal nagyobb, mint a test egyéb részein. Eleve feltehetjük, hogy e zónák sérülése vagy megbetegedése sokkal mélyrehatóbb libidozavarokkal jár, mint egyéb testrészeké.
Rövid pár hónapos kórházi szemorvosi praxisom alatt tapasztalhattam, hogy a szemműtétek után fellépő pszichózisok nem tartoznak a ritkaságok közé; e tényt különben a szemészet tankönyvei is kiemelik. A szem egyike a libidóval legerősebben telített testrészeknek, amint azt a neurózisok pszichoanalízisén kívül a szemgolyó értékéről szóló gazdag folklór is bizonyítja. Érthető, ha a szem elvesztése vagy ennek veszélye az egész ént magával ragadja, vagy valamely narcisztikus betegségi neurózist vált ki.
Egy barakk-kórháznak vezetésem alatt álló idegosztályára a háború egy éve alatt a sebészeti osztályról mindössze egy beteget helyeztek át elmeállapotának megfigyelése végett. 30 év körüli katona volt, kinek egy gránát egész alsó állkapcsát szétroncsolta. Arcát a defektus irtózatosan eltorzította. Viselkedésében a naiv narcizmus volt feltűnő. Azt kívánta, hogy az ápolónővér naponta szabályszerűen megmanikűrözze, nem akart a kórházi ételekből enni, mivel őt sokkal finomabb ellátás illeti meg, s ezt és hasonló kívánságait a kverulánsok módjára számtalanszor megismételte. Ez tehát egy valódi „betegségi narcizmus”-eset. Csak hosszabb megfigyelés derítette fel nála e látszólag ártatlan tünet megett az üldöztetési téboly nyomait is.
Éppen e dolgozat írása közben olvastam egy referátumot Wagner „Vom Seelenzustand nach schweren Gesichtsverletzungen” című munkájáról. A szerző úgy találja, hogy az arcsérüléseket sokkal súlyosabb kedélyi depresszió követi, mint a többi testrészeknek bármily súlyos sebesüléseit. A sebesültek valamennyien azt mondták, hogy sokkal szívesebben vesztették volna el egyik alsó vagy felső végtagjukat. Feltűnőnek találja azt is, hogy az arcsérültek milyen gyakran nézik magukat a tükörben.
Az arcot ugyan szorosabb értelemben véve erogén zónának nem nevezhetjük, azonban mint egy igen fontos részletösztönnek, az exhibíciónak színtere, mint legszembetűnőbb fedetlen testrész, elsőrendűen szexuális szerepet tölt be. Könnyen elképzelhetjük, hogy egy ilyen jelentőségteljes testrésznek az eltorzulása nagyobb fokú prediszpozíció nélkül is narcisztikus regresszióhoz vezet. Egy esetben magam is észleltem múló jellegű parafréniaszerű érzelmi tompultságot, amely egy szép fiatal lánynál lépett fel arcműtét után.
Az egész énnek az arccal való azonosítása általános emberi dolog. Valószínűnek tartom, hogy „a libidinózus gerjedelmek áthelyezése alulról felfelé” (Freud), amely az átszellemítés időszakában megy végbe, az arcnak eleintén csak exhibíciós nemi szerepét – nyilván az élénk véredény-beidegzés segítségével – bizonyos tekintetben „genitalizálja”. (Valamely testrész „genitalizálódása” alatt Freuddal annak periodikusan fokozott vérbőségét, átnedvesedését, turgeszcenciáját értem, a megfelelő idegingerek kíséretében. )
Testünk másik pólusa, az anus és a végbél tudvalevőleg életfogytiglan megtartja erogenitásának egy nagy részét. Fent idézett esetem, melyben az anális erogén zóna izgalma mint paranoiát kiváltó ok szerepelt, amellett szól, hogy a betegségi narcizmushoz és neurotikus variánsához innen is járható út vezet.
Az erogén zónák között egészen különleges helyet foglal el a genitále. Freud óta tudjuk, hogy már korán átveszi a fejlődés során az összes erogén zónák közt a vezérlő szerepet oly módon, hogy a többi zónák erogén funkciója a genitále javára csökken. Ez a vezérlő szerep egyébként még abban is megnyilvánul, hogy bármely erogén zóna izgalma azonnal izgalomba hozza a genitálét is, úgyhogy a genitále, mint erotikus központi szerv, a többi zónákkal ugyanolyan viszonyban van, mint az agy az érzékszervekkel. A szexualitás narcisztikus fejlődési fokának – amint azt Freud felvetette – nyilván előfeltétele egy ilyen szervnek a kifejlődése, amely a többi erotizmusokat összefoglalja. Bizonyosnak vehetjük, hogy a genitále és a „narcisztikus én” (Freud) között életfogytiglan a legbensőbb kapcsolat áll fenn, sőt alighanem a genitále alkotja azt a középpontot, amely körül a képződő narcisztikus „én” kikristályosodik. E feltevéshez lélektani bizonyítékot szolgáltatnak az álmok, a neurózisok, a folklór és az élcek, melyekben az énnek a genitáléval való azonosítása sűrűn szerepel.
Ezek után azon sem lepődhetnénk meg, ha kiderülne, hogy a genitáliák megbetegedései vagy sérülései alkalmasak arra, hogy a betegségi narcizmusra való regressziót idézzenek elő. Itt mindenekelőtt az úgynevezett puerperális pszichózisokra utalok, amelyeket bizonyára nem „infekcióra”, sem banális „izgalomra”, hanem a központi erogén zónának a szülésnél elkerülhetetlen sérülésére kell visszavezetnünk. E pszichózisok nagy része, mint ismeretes, a parafréniák (dementia praecox+) csoportjához tartozik. De a genitálénak más megbetegedései is, gonorrhoea, syphilis stb. – különösen a férfinemnél- súlyos kedélyi rázkódtatásokat idézhetnek elő, az egész ént a bántalom körébe vonhatják. Egy olasz nőorvosnak az a túlzott állítása, hogy a nők összes elmebetegségei genitális és adnexmegbetegedésekre+ vezethetők vissza, nem más, mint a genitális patoneurózis lehetőségének jogosulatlan általánosítása. A kiválasztási szervhez (itt a vaginához) fűződő fájdalmas gyönyör részben átmegy a kiválasztási termékre (a gyermekre). Így válik érthetővé az is, hogy sok anya éppen „Schmerzenskind”-jét szereti legjobban. Erre az analógiára Freud figyelmeztetett.
Megengedem, hogy a genitális vagy a többi említett zóna laesiója éppen úgy eredményezhet hisztériás, tehát nem narcisztikus neurózist is, azonban ceteris paribus ezek a helyek minden másnál alkalmasabbak arra, hogy megbetegedésükre vagy sérülésükre narcisztikusan reagáljanak. Azt hiszem tehát, hogy a bevezető sorokban közölt esetben is, melyben a paranoiás megbetegedés kasztráció után lépett fel, a genitális zóna sérülésének joggal tulajdoníthatunk nemcsak banális „kiváltó”, hanem specifikus kóroktani jelentőséget.
Ezt az utóbbi állításunkat a felhozott, részben elméleti megfontolásokon kívül egy igen gyakori elmekórtani megfigyeléssel is támogathatjuk. Parafréniában (dementia praecox) szenvedő betegek számtalanszor panaszkodnak bizonyos testrészeiken fellépő sajátságos érzésekről, így pl.: hogy az orruk görbe, szemük állása megváltozott, fejformájuk eltorzult stb., jóllehet a megfelelő testrészeken a legpontosabb vizsgálattal sem mutathatunk ki tárgyi elváltozást.
Nem lehet véletlen, hogy ezek a hipochondriás érzések oly gyakran éppen az arcon, a szemen (nemritkán a genitáliákon) jelentkeznek, tehát ugyanazokon a testrészeken, amelyeknek narcisztikus jelentőségét éppen az imént emeltük ki. Még feltűnőbb, hogy a parafréniások igen sokszor éppen ezeken az erogén zónákon követnek el öncsonkításokat: kasztrálják magukat, kiszúrják a szemüket stb., vagy felszólítják az orvost, hogy az arcukon, orrukon kozmetikai műtétet végezzen.
Freud közléseiből tudjuk, hogy a parafréniánál az ilyen lármás tünetek az öngyógyítási tendencia szolgálatában állanak, és így az önvakítás és önkasztráció eseteiben is fel kell tennünk, hogy a beteg e brutális beavatkozás árán az imént említett fajtájú hipochondriás-narcisztikus paresztéziáitól akar megszabadulni. Mindenesetre már az a tény maga, hogy a tisztán pszichogén parafrénia éppen az erogén zónákon tud ilyen paresztéziákat előidézni, és hogy a beteg ezekre való reakció gyanánt éppen az öncsonkítás eszközéhez nyúl: határozottan amellett bizonyít, hogy ez a folyamat megfordítva is végbe mehet, hogy tehát ezeknek a narcisztikusan fontos testrészeknek traumatikos vagy patológiás zavara inkább vonhat maga után narcisztikus patoneurózist, mint a többi testrészeké.
Ezt a reciprocitást centrális és perifériás izgalmi állapotok között egyebünnen is jól ismerjük. Így pl. valamely bőrseb viszkethet, viszont a központi eredésű viszketés vakaródzáshoz, más szóval a viszkető rész bőrének felsebzéséhez vezethet, tehát az önsebzés egy nemét idézheti elő.
Hogy valamely testi sérülés vagy valamely szerv betegsége minő úton tudja a libido eloszlását megváltoztatni, az még egészen homályos, egyelőre be kell érnünk a tény puszta megállapításával.
De ha egy kutya megsebzett talpát órákig nyaldossa, helytelen racionalizálás volna föltenni, hogy ezáltal valami orvosi gyógyhatásra, sebének fertőtlenítésére stb. törekszik. Sokkal valószínűbb, hogy libidója fordul fokozott mértékben megsebzett testrésze felé, amellyel ilyenkor oly gyöngéd szeretettel bánik, mint különben csak genitáliáival.
Mindezek után nem valószínűtlen, hogy megsebzett vagy megbetegedett testrészeken nemcsak a fehér vérsejtek sereglenek össze „kemotaktikusan”, hogy reparáló tevékenységüket kifejtsék, hanem hogy ott a többi szervek készleteiből nagyobb libidomennyiség is halmozódik fel. Talán e libidoszaporulatnak része van a meginduló gyógyfolyamatokban is. „Mit vollustigen Reiz schliesst sich die Wunde geschwind” (Mörike).
Ha azonban az „én” e lokális libidoszaporulat ellen elfojtással védekezik, akkor hisztériás, ha tökéletesen azonosítja magát vele, úgy narcisztikus patoneurózis, esetleg csak egyszerű betegségi narcizmus lehet a sebesülés vagy betegség következménye.
E folyamatok további vizsgálata előreláthatólag világosságot fog deríteni nehány, szexuálelméletileg még nagyon homályos problémára, különösen a mazochizmus és a női genitalitás kérdéseire.
A mazochisztikus tevékenység, bármilyen bonyolódott és átszellemített alakot öltsön is később, Freud szerint eredetileg mindig a test bőrfelületén játszódik le. Úgy látszik, hogy elkerülhetetlen bőrsebzések minden embernél létrehozhatnak lokalizált traumatikus libidoszaporulatot, amely – bár eredetileg tiszta autoerotizmus – később megfelelő körülmények között igazi mazochizmus magvává válhat.* Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a mazochizmusnál hasonló módon lép fel a megsebzett testrészeken libidoszaporulat, mint ahogy azt a betegségi vagy patoneurózis elősorolt eseteiben felvettük.
A női genitalitást illetőleg Freudtól megtanultuk, hogy a nő genitális funkciója eredetileg egészen férfias, aktív, a klitoriszhoz kötött, és csak a pubertás után válik nőiessé, passzívvá, vaginálissá. Úgy látszik azonban, hogy az első teljességgel nőies nemi élvezetnek éppen egy testi sérülés az előfeltétele, az, hogy a pénisz a hyment berepessze, a vaginát pedig erőszakosan kitágítsa és kinyújtsa. Úgy vélem, hogy ez a sérülés, amely eredetileg nem nemi gyönyört, hanem fájdalmat okoz, a patoneurózisok módjára másodlagosan viszi át a libidót a megsebzett vaginára, úgy, amint hamarább érik és édesedik a cseresznye is, ha madár csípte meg, vagy a féreg rágta.
Igaz, hogy a libidónak ez az áthelyeződése a klitoriszról (aktivitás) a vaginára (passzivitás) a fajfejlődés során már szervesült, és többé-kevésbé e trauma nélkül is végbemegy. A szerelmi élet Freudtól leírt típusainak egyike azonban – az olyan asszony, aki első társát gyűlöli és csak a másodikat tudja szeretni – úgy látszik megőrizte számunkra a nőies (passzív) genitalitáshoz vezető fejlődési út kétidejűségét: a testi sérülést követő elsődleges gyűlöletreakciót és a libido másodlagos átömlését a megsebzett testrészre, az eszközre, amely a sebzést ejtette, és arra, aki az eszközt viseli.