Freud neurózistanát fejlődésében követni nehéz, de élvezetes feladat. Eltekintve az eredmények gyakorlati és tudományos jelentőségétől, az a mód is, amellyel a pszichoanalízis az ő neuróziskutatásainak eredményeit mind impozánsabb épületté emeli, metodológiai szempontból mintaszerű, emellett oly izgatóan érdekes, mint egy művészi alkotásnak a keletkezése vagy egy élőlény fejlődése. A pszichoanalízis előítélet nélkül vizsgálja a tényeket, s mindig szívesen kész arra, hogy segédhipotéziseit másokkal, jobbakkal cserélje fel. Azonban a korai általánosítás kerülése és a tapasztalatok nyújtotta szigorú ellenőrzés mindeddig megóvták attól, hogy az egyszer már felismert összefüggést teljesen fel kelljen adnia.
Egy Freud neurózis-lélektani munkáiról referáló régebbi tanulmány (az 1906-ik évből) arról a váratlan és magát a szerzőt is kétségkívül meglepő felfedezéséről számol be Freudnak, hogy az analízis útján napfényre hozott gyermekkori traumák az esetek legnagyobb részében nem tényleg úgy átélt, hanem ártatlan élményekhez hozzáképzelt történeteknek (meséknek) bizonyultak. Egy pillanatig abban a veszélyben forgott a pszichoanalízis, hogy a hisztérikusok „megbízhatatlan” adatai miatt egészében megdől. Freud legjelentékenyebb tetteihez tartozik, hogy e csalódás dacára is kitartott, és most már magukat e fantáziákat tette kutatása tárgyává. A kutatás irányának ez a megváltoztatása azt a következményt vonta maga után, hogy a pszichoanalízis, amely eddig főleg a gyermekkor külső sorsát és különösen szexuális traumáit kutatta, hogy a neurotikus szimptómát megértse (és gyógyítsa), figyelmét most már azokra az okokra is ráirányította, melyek arra indítják a neurotikust, hogy ártatlan gyermekkori élményeit patogén+ fantáziákká fújja fel. Ezek az okok csak endogén+ momentumokban voltak kereshetők, míg egyelőre az exogén+ momentumok minőségének és erősségének kérdése háttérbe szorult. Látni fogjuk, hogy a trauma a kutatás későbbi fázisában ismét az őt megillető jelentőséghez jut, amint hogy azt különben Freud soha szem elől nem tévesztette. Azáltal, hogy a pszichoneurózisok okai közül a konstitucionális (alkati) momentumok így előtérbe jutottak, a neurózistant az a másik nagy veszély fenyegette, hogy egyszerűen beleolvad a neurózisoknak Janet, Lombroso, Möbius és mások által képviselt „degenerációs” elméletébe, mely a lélektani kutatást túl korán áldozza fel egy ma még teljesen meddő biológiai frazeológiának. Két dolog óvta meg Freudot ettől a tévedéstől: az elfojtás erőszerkezetének ismerete és vizsgálatai a szexualitás fejlődési folyamatairól.
Freud az elfojtást már korábban oly mechanizmusnak ismerte meg, mely azért, hogy a tudatot kellemetlen érzéstől megóvja, bizonyos érzelem- és gondolatkomplexumokat tudatalattivá tesz vagy a tudatra jutásban megakadályoz. A szexualitás fejlődésének vizsgálata megmutatta később neki, hogy a szexuális libido érése réteges elfojtásokban történik. A fejlődésnek túlhaladott fázisai, az úgynevezett „perverziók”, a tudat alatt eredeti formájukban tovább élnek, azonban normális embernél csak kivételes esetekben és kivételes állapotok között lesznek észrevehetővé, a neurotikusnál ellenben az elfojtottságból visszatérnek, igaz, hogy átalakult formában és negatív hangulati színezettel. Valamely neurózisban való megbetegedés ezek szerint nem más, mint az infantilisnek megmaradt vagy ismét infantilissá vált szexuállibidónak összeütközése a vele küzdő elfojtó hatalmakkal, és a szimptómák kompromisszum módjára igyekeznek mindkét törekvésnek megfelelni.
Ezek az ismeretek Freud számára lehetővé tették, hogy a traumaelmélettől való ideiglenes elfordulás után se kelljen megelégednie a neurózisképződmények magyarázataképpen az „elfajulás” vigasztalan frázisával. A pszichoanalízis mély betekintést engedett a szexuális elfojtásban részt vevő lelki hatalmak fejlődésfokaiba, és az egyébként semmitmondó „alkat” szónak tartalmat adott.
A neurózis fejlődése a fent említett összefoglalás ideje óta a pszichogenezis jegyében halad. Hogy megfelelhessen a neurózisok lényegének és eredetének kérdésére, a pszichoanalízisnek először a libido és az „én” onto- és filogenetikai+ fejlődésének minden fontosabb lépcsőzetét ki kell kutatnia.
Freud „az indulatátvitel erőműtanáról” szóló munkájában* adja magyarázatát a tudattalan és analízis közben önként napfényre kerülő vagy valamely jelből elismerhető, patogén fantáziaképződményeknek. Legelőször általában rámutat a libidónak kielégületlen s ezért a realitástól elforduló és fejlődésében megakasztott részére, mint e képződés forrására. Ez a ki nem elégíthető és primitív libidorészlet, amely tudat alá van fojtva, mégis hatékony: némelyeknél vagy átöröklési vagy infantil-traumatikus momentumok következtében a rendesnél nagyobb. Ezek azok az egyének, akiknél a megbetegedés előfeltételei adva vannak, és akik hajlandók külső alkalmak behatására libidójukat „introvertálni”, azaz a szexuális kéjnek tudatképes részét még inkább csökkenteni, a tudatalattit pedig az előbbinek rovására megnövelni. Az ösztönök és a szerelmi célok, amelyek eközben „regresszíve”, visszaesően, újra felélednek, primitív természetűek, az általuk táplált fantáziák és tudat számára elviselhetetlenek, s a cenzúra csak távoli származékaiknak – a szimptómáknak – engedi meg, hogy a tudat küszöbét átlépjék. A regressziót (betegséget) kiváltó ok vagy az, hogy a realitás vonzereje csökken, vagy az, hogy a fejlődési gátlás következtében túl erősnek megmaradt tudatalatti libidorész vonzása abnormálisan erős. A neurotikus megbetegedési típusoknak Freud külön tanulmányt szentelt,* amelyben megmutatta nekünk, hogy micsoda feltételek mellett léphet fel a realitás vonzóerejének csökkenése és a regresszióra való hajlam.
Freud a pszichoneurotikus megbetegedés négy típusát különbözteti meg; mindnyájának közös jelensége a libidofelgyülemlés, azaz aránylag nagy, ki nem elégülhető és lelkileg le nem bírható libidotömegnek a felhalmozódása. Az első típusnál a libidinózus feszültség „megduzzadása” a lemondásnak, azaz az egyén szerelmét kielégítő tárgy elvonásának, más szóval: a kényszerült önmegtartóztatásnak a következménye. Megfelelő hajlamosság esetén regrediál, visszaesik a kielégületlenül maradt libidotömeg (mennyiség), és tudatalatti fantáziákban újra felélesztheti a gyermekkori „imagókat” (vagyis egy éretlenebb fejlődési fázis szexuális céljait). A második típus a valósághoz való alkalmazkodási képesség hiányossága miatt betegszik meg; a betegség okai itt az élet reális követelményei, melyeknek ezek az egyének nem tudnak megfelelni.* Példa erre az a maszturbáló+, aki autoerotikus libidóját tárgyszerelemmé óhajtaná átváltoztatni, de nem bírja; avagy az az egyén, ki egész lelkével gyermek módjára a rokonságán csügg, és mégis szeretné az önálló családalapítást magára erőszakolni. Ennek a típusnak mintegy túlságba vitele a harmadik megbetegedési mód; olyan embereket ér el ez, kiknek libidója teljesen infantilis színvonalon marad, és kik külső alkalom hozzájárulása nélkül is megbetegszenek, mihelyt átlépik a felelőtlen gyermekkor határát. A Freudtól izolált negyedik és utolsó betegségtípus tisztán biológiai libidofokozódás következtében való megbetegedésben áll, amely bizonyos életszakokban magától lép fel; a megbetegedés itt is azon libidomennyiség elfojtásának következménye, melynek lelki elintézése nem sikerül. Freud az ezen analitikus tapasztalatok alapján osztályozott megbetegedési lehetőségekből levonható következtetést a következő jelentős mondatban foglalja össze: a külső és belső kórokozó momentumok terméketlen ellentétét, a sors és konstitúció kórokozó hatása közötti vélt alternatívát fel kell adni, és a neurózisok etiológiájában+ mind a kettőt figyelembe kell venni, mert mindkét momentum egyenként vagy összesen lehet betegséget okozó, hogyha általa relatíve túl erős libidofelgyülemlés következik be.
Az eddig tárgyalt munkák is a libido fejlődési zavaraként, illetőleg gátlásaként írják le ugyan a neurózis hajlamossági tényezőjét, egy paranoiás+ beteg önéletrajzának vizsgálata azonban lehetővé tette Freud számára, hogy a neurotikus diszpozíciónak és az elfojtásnak fogalmát élesebben megvilágítsa.* Alapul vette, hogy minden neurózis a libidónak egy bizonyos fejlődési fokon való rögzítődését jelenti. Azelőtt csak két ilyen fejlődési fokot ismertünk: az autoerotizmust és a tárgyszerelmet. A homoszexuálisoknál és paranoiásoknál tett tapasztalatok egy harmadik, narcisztikus fázis felvételét is szükségessé tették, amely szakban az egyén az ő eddig mintegy anarchikusan kielégülő részletösztöneit (pl. az anális, orális, urethrális erotikáját, szadizmusát, mazochizmusát, exhibícióját és nézelődési kedvét) egy egységgé, az én szeretésévé foglalja össze, és mielőtt a külvilági szerelmi tárgy választására, úgyszólván a libidója szocializálására határozná el magát, előbb ezt az ént teszi érdeklődése tárgyává. Eme stádiumoknak mindegyike lehet rögzítődés, úgyszólván kristályosodási középpontja egy jövendőbeli neurózisnak. Amennyiben ugyanis a libidónak valamely, normális körülmények közt csak átmeneti stádiuma túl erősen hangsúlyozott, úgy annak a továbbfejlődő többi lelki tényezőkkel való összeférhetetlensége miatt már kezdettől fogva elfojtva kell maradnia úgy, hogy a tudattalanból állandó vonzást gyakorol kínos és vele valamiképpen tartalmilag rokon érzelmi és gondolatkomplexumokra. Így a rögzítést egy többé-kevésbé hosszú, még szimptómamentes elfojtási (helyesebben utánfojtási) időszak követi, mely alatt a libidónak fejlődésképes része még mindig megfelelhet az élet reális követelményeinek. Mihelyt azonban az előbb említett módok valamelyikén relatíve nagy libidofelgyülemlés következik be, a libido a rögzítődési pontra esik vissza, és az ott még mindig lappangva csírázó gyermekes kielégülési törekvéseket olyan fantáziák termelésére izgatja, melyek azután anyagot szolgáltatnak szimptómák képződésére.
Ahány fejlődési foka van a libidónak, annyi rögzítődési pont és neurotikus megbetegedési mód gondolható el; mi több: egy és ugyanazon egyén a libidofejlődés több periódusához is rögződhetik; ilyeneknél több neurózisformának a lehetősége van adva, melyek egyidejűleg vagy egymás után fejlődhetnek ki. Utóbbira Freud közöl példát újabb munkáinak egyikében.* Egy nőbeteg megtudja, hogy férjének hibájából utódokról le kell mondania; tárgyszerelmének kielégüléséről való ezen lemondására szorongásos hisztéria szimptómáival reagált. Abban a pillanatban, amikor férjének nemzőképtelenségéhez közösülési képtelenség is járult, a hisztérikus szimptóma helyébe kényszerneurózis lépett. Ez a neurózis ugyanis a libidofejlődés egy korábbi fokához való rögzítődésnek köszönheti létét, melyben az erotikus érdeklődés még analerotikus és szadisztikus célok felé irányult. Erre a pregenitális rögzítődési pontra kellett a nőpáciens libidójának, miután a genitálerotikában is csalatkozott, visszaesnie. Ilyen, a neurózisok legmélyebb gyökeréig visszanyúló egyes analízisektől várhatjuk a neurózismegválasztás kérdésének a megoldását, ama kérdését ti., hogy micsoda feltételeknek kell fennforogni ahhoz, hogy valaki ebben vagy abban a neurózisban betegedjék meg. Amit erről eddig megtudtunk, nagyon röviden elmondható: a parafréniához+ és paranoiához való hajlamnak előfeltétele a libidofejlődés egy korai stádiumához (a narcisztikushoz) való rögzítődés; a kényszerneurotikus rögzítődés a pregenitális (szadisztikus-analerotikus) szak idejébe esik, míg a hisztériát úgy látszik a libidofejlődés fázisának oly fejlődési zavara határozza meg, melyben már a pénisz és az ezzel egyenértékű klitorisz válik az erotika vezérlő zónájává.
Miután ezek szerint az elfojtás (és ősi formája: a rögzítődés), valamint a szimptómaképződés az egoizmus és az erotizmus közti összeütközésnek az eredményei, eleve feltehetjük, hogy az önös ösztönök fejlődésfokainak kutatása a neurózistan további haladását hozza majd magával. Egyelőre azonban csak kevés ilyen irányú vizsgálódásról számolhatok be. Az egyik Freudnak a lelki történés két alapelvéről szóló alapvető munkája volt.* Ebben többek közt kimutatta, hogy az egoisztikus és erotikus ösztönök az úgynevezett normális embernél is csak rövid ideig – a csecsemőkoron keresztül – fejlődnek egymással összhangban és párhuzamosan; nemsokára azonban az „én” fejlődése megelőzi az erotikáét, úgyhogy a szexuális ösztön még a „Lustprinzip” (a kínkerülési elv) uralma alatt áll, és véges-végig többé-kevésbé ennek marad alávetve, míg az énérdekek már korán a valósághoz tudnak alkalmazkodni (Realitätsprinzip). Ez a fáziseltolódás tehát normális valami, az ebből származó konfliktust egy ember sem kerülheti ki. Míg azonban egészséges embernél legfeljebb a jellemképződés alakulására van kihatása, a neurotikusnál ez az eltolódás ad módot a visszaesésre és megbetegedésre.
Magam kíséreltem meg azután megállapítani, mily befolyása van a valóságérzék fejlődésfokának a neurózisokra, és ahhoz a feltevéshez jutottam, hogy ez a befolyás legfeltűnőbben az egyes neurózisfajták tünettanában nyilvánul meg.* A neurózisok két tünetképző mechanizmusa (a projekció+ és introjekció+) a valóságfejlődés pro-, illetőleg introjekciós fázisához való rögzítődés által van meghatározva. A hisztériának konverziós+ szimptómáiban pl. a valóságérzék ama kezdetleges fejlődési fokra esik vissza, amelyben az egyén még jelbeszéddel értette csak meg magát; a kényszerneurózis az ő „mindenhatósági fantáziáiban” az értelemfejlődésnek azt a fázisát ismétli, melyet animisztikusnak lehetne nevezni, míg a paranoiás projekció olyan, mintha a megismerés az objektivitás, „projektív” „tudományos” fejlődési fokának a túlzása volna. A parafrenikusnak világtól való elzárkózása viszont visszaesés az egyénfejlődés legelső stádiumára (csecsemőkor, intrauterin+ élet). Ezek szerint a paranoiás és a kényszerneurotikus rögzítődésben magas fokú értelmiségnek nagyon primitív törekvésekkel való időbeli találkozását látjuk, a hisztériában ennek éppen a megfordítottját. Mindezek azonban úgyszólván csak előzetes megjegyzések az én és libido genealógiájához, melynek kidolgozásától a neurózisprobléma végleges megoldását remélhetjük.
A pszichoneurózisok keletkezéstanában fontos haladást jelentett a filogenetikus szempontok tekintetbe vétele. Ezen iránynak első kezdetei magától Freudtól származnak, ki egy neurózis (a kényszerbetegség) analógiáját egy néplélektani termékkel (a religióval) már régebben felismerte, és minden neurózis tengelykomplexumaként egy hitregei motívumot, az „Ödipusz-mítoszt” ismerte fel. Abrakiam azután részletesebben kifejtette az egyéni lélek egy termékének (az álomnak) párhuzamosságát az emberiség ma már túlhaladott mítoszképző periódusával.* Azonban csak a zürichiek fáradozásának, különösen Hoggenernek* és Jungnak sikerült a lelki betegek rögeszméiben már rég elpusztult népek mitológiájának majdnem szó szerinti ismétlődését kimutatni. Most már tudjuk, hogy minden pszichoneurózis (és nem – mint Jung gondolta – csak a parafrénia és paranoia) nemcsak egyéni, hanem fajfejlődési tekintetben is visszaesést jelent a libido és az én korábbi szakára. Ezek úgyszólván régebbi nemzedékek lelkivilágának ásatag maradványai, élő bizonyítékai annak, hogy Haeckel biogenetikai alaptörvénye a lélek fejlődésében is érvényes. Az általános neurózistannak ezen utóbbi haladása egyébként teljesen eltörli a szűkebb, egyéni szempontból nézve kiegyenlíthetetlennek látszó ellentétet a neurózisok traumatikus és alkati kórokozó momentumai között. Hisz a filogenezis megvilágításában az alkat maga sem más, mint „az ősök végtelen hosszú sorára hatott történetes behatások csapadéka”. (Freud)
A filogenetikus szemléletből kisugárzó világosság fényt derített a neurotikusoknak sok eddig még elégtelenül megértett sajátosságára, különösen az incesztustól+ való neurotikus irtózásra és az úgynevezett kétlelkűségre (ambivalencia). Az incesszustól való irtózásról Freud révén már azelőtt is tudtuk, hogy ez teszi ki a neurózisok „tengelykomplexumát”, de csak Freudnak újabb és nagy jelentőségű néplélektani tanulmánya a totemről és taburó*l mutatta meg nekünk, hogy az „Ödipusz-komplexum” nemcsak infantilizmus, vagyis az egyén gyermekkorának elintézetlen maradványa, hanem egyúttal az emberiség gyermekkori történetéből való fejlődési fázisnak az ismétlése is. A „vad népeknek” sok eddig meg nem értett erkölcsi sajátsága és szokása, különösen nehány „tabu” név alatt ismeretes elővigyázatossági rendszabály éppen úgy az incesztustól való túlzott félelemnek a szolgálatában áll, mint ahogy azt ma is konstatálhatjuk neurotikusainknál (éspedig a primitívnél úgy, mint a kényszerneurotikusnál a még igen erős incesztushajlam reakciója gyanánt). Talányos dolog volt mindeddig a kényszerneurotikusoknak úgynevezett „kétlelkűsége” is,* az a tulajdonságuk, hogy náluk ellentétes érzelmi rezdületek nem egyezség útján intéztetnek el, hanem egymástól befolyásolatlanul s egymást felváltva külön-külön jutnak teljes érvényre; ez a sajátság most megtalálta tökéletes analógiáját a primitíveknek ellenségeikhez, uralkodóikhoz, halottaikhoz való „kétlelkű” viszonyában. A gyermekeknél és neurotikusoknál oly gyakori állatfóbiában és a (ritkább) állatimádásban úgy Freud, mint én is* a ma élő primitíveknél néhol még uralkodó „totemizmus”-nak egy ősi maradványát ismertük fel. A totemizmus vallási és szociális szervezet, melynek egyes csoportjai (az úgynevezett totemklánok) ugyanazt az állatot félik és tisztelik. Freud szerint a neurotikus állatfélelemnek és a primitívek totemizmusának közös alapja az ősök tiszteletében és a gyermekeknek szüleikkel szemben legnagyobb mértékben kétlelkű érzelmi beállításában rejlik. És ha még azt is megtudjuk, hogy a primitíveknek más jellemvonásai is, pl. animisztikus világfelfogásuk és a mágikus erőkbe vetett hitük, mind feltalálhatók a neurotikusok fantáziáiban, akkor aligha zárkózhatunk el többé Freud azon nézete elől, hogy a neurotikus alkat a fejlődésnek primitív fokán való megmaradását jelenti, és hogy a neurotikus tulajdonképpen egy „vadember” ösztöneivel született lény, aki a saját kultúraellenes ösztönrezdülései ellen kénytelen az elfojtás segítségével védekezni.
Ezeken a neurózistanilag jelentékeny, de itt csak igen röviden közölt adatokon kívül az utolsó években közölt pszichoanalitikus irodalomból a neurózisok általános természetére vonatkozólag még több érdekes betekintést nyújtó adatot közölhetnék.
Terapeutikus tapasztalatok, mint amilyenek Freudnak nehány, főleg technikai szempontból fontos munkájában vannak közreadva,* arra kényszerítenek, hogy megmásítsuk eddigi felfogásunkat a tekintetben, hogy milyen patológiaijelentősége van a beteg belátásának a tünetei és élményei közti összefüggésbe. A pszichoanalízis kezdetleges, úgynevezett katartikus fázisában arra az álláspontra helyezkedett, hogy bizonyos tudatállapotoknak (pl. a Breuerféle hypnoid állapotnak) okozati jelentőségük van a neurózisok keletkezésénél. A neurózistannak ez a stádiuma tudvalevőleg a Janet-féle kutatási irányból keletkezett. Azonban a hipnotikus katarzisnak tökéletlen eredményei s a „vad pszichoanalitikusoknak” balsikerei, kik a betegeket egyszerűen pszichoanalitikus felvilágosítással óhajtották gyógyítani, eléggé mutatják, hogy a neurózis lényege nem a nemtudáson, hanem bizonyos lelki tartalmak és összefüggések tudni nem akarásán alapszik, vagyis azon az ellentálláson, melyet a beteg az ezekhez a komplexumokhoz kapcsolódó érzelmekkel szemben tanúsít.
Azon egyébként már régen túlhaladott álláspontnak tarthatatlanságára, mely szerint a pszichoneurotikus „tudatlanságban” szenved, különösen döntő bizonyítékot nyújt Freudnak az a megállapítása, hogy igen sok kényszerneurotikus egyáltalában sohasem is felejtette el megbetegedésének körülményeit; ezekben az esetekben az elfojtás egyszerűbb szerkezetet vesz igénybe; ahelyett, hogy a traumáit felejtené el, érzelmi színezetétől fosztja meg, úgyhogy belőle a tudatban csak közömbös, lényegtelennek tetsző képzettartalom marad meg. Ilyen pácienseknek azután úgynevezett „déjá vu” érzésük van,* mikor megmagyarázzuk nekik bizonyos élményeiknek traumatikus jelentőségét; ezekben az esetekben tehát nem is valamely képzettartalom elfojtásának, hanem tisztán indulati elfojtásának a következményeiről van szó. Persze a patogén gyermekkori benyomások ezeknél a neurotikusoknál is a tudat alá vannak fojtva.
Míg a „vad pszichoanalitikusok” (ahogy őket Freud elkeresztelte), ha gyógyító eljárásuk módja után ítélhetünk, túl nagy értéket tulajdonítanak a neurotikus beteg „tudásának” és „nemtudásának”, addig igen sok pszichológus az ellenkező hibába esik, amennyiben a tudatalattinak jelentőségét alábecsülve, a neurózisokat egyszerűen az ún. „komplexumokból” származtatják, anélkül hogy figyelemre méltatnák azt a tényt, hogy a komplexumnak éppen csak tudatalatti részei hatnak kórokozóként.
Minden embernek van „Ödipusz-komplexuma”, „fivér-”, „nővér” -komplexuma stb., azonban neurózisra csak az lesz hajlamos, akinél ezeknek a komplexumoknak a nagyobb része fejlődésében, átszellemülésében meggátolva, a tudat alatt rögzítve marad, és folyton készen áll a regresszív újjáéledésre. Ennek a belátása többek között a „képzettársítási kísérleteknek” és a komplexumokra vadászás többi módjainak patognosztikus jelentőségét is csökkenti, miután ezeknél az egyébként érdemdús és tanulságos vizsgáló módszereknél az a jelentős és a neurotikus elfojtásra döntő megkülönböztetés: hogy valami tudatos-e vagy tudattalan, teljesen el van hanyagolva. A tudattalan szó értelmének helyes definíciója, ahogy azt a pszichoanalízis érti, és ahogy azt Freudnak egy tanulmánya közli,* remélhetőleg hozzájárul majd ahhoz, hogy az itt uralkodó félreértések eloszoljanak. A neurózistan szempontjából nagyon fontos, hogy megértsük a filozófusok ún. „Unterbewusst”-ja és a pszichoanalízis szerinti „Unbewusst” közti különbséget. Csak a tudattalan és mégis aktív lelki folyamatok felvétele érteti meg velünk teljesen, hogy a hipnotikus és neurotikus szimptómák lelki hatalmak konfliktusának szükségképpeni eredményei, míg a Janet-féle tudathasadási elmélet a neurotikus jelenségek tulajdonképpeni magyarázatával adós marad; a „lelki apparátus gyengesége” ugyanis aligha jöhet magyarázatszámba.
Az a körülmény, hogy a pszichoanalízis ez idő szerint főleg azzal foglalkozik, hogy komplikált lelki képződményeket, mint pl. a neurotikus szimptómákat, egyszerűbb, de szintén lelki jelenségekre vezet vissza, ellenben a pszichoneurózisok organikus alapjaival egyelőre kevesebbet törődik, nem jelenti azt, hogy a neurózisok problémáját a lelki analízissel teljesen megoldottnak tekinti. Freud már nagyon korán utalt hisztériánál a „testi oldalról jövő segítség” kórnemző jelentéségére, és későbbi munkáiban is ismételten hangsúlyozta, hogy az elfojtási folyamat ősi alapja tisztán élettani folyamat kell hogy legyen. Arra a meggyőződésre jutott, hogy az énösztönök és az erotika közti küzdelem nemcsak a lelkiekben, hanem az organikus fejlődésben is a legnagyobb szerepet játssza. Az, amit mi a neurózisokra való szervi diszpozíciónak hívunk, Freud szerint nem más, mint túlzott hangsúlyozása az egyes szervek erotikus funkciójának egyéb biológiai működésük rovására. Eme felvételének támaszául egy sor olyan neurózis szolgál, melyeknek az aktuális és pszichoneurózisok eddigi Freud szerinti osztályozásában nem lehetett helyet szorítani, és amelyek szexuálneurózisok neve alatt lettek megkülönböztetve.
A libidogátlást ezeknél a folyamatoknál nem követi lelki zavar, hanem direkt (nem lelki) úton, bizonyos szervi funkciók megzavartatása, melyek azután valósággal nemi szervek módjára viselkednek, és az erotizmuson kívüli egyéb funkciójukat elhanyagolják. Példa erre a szexuálneurotikus látási zavar* és az ideges asztma.* Szexuálneurózisoknál az az organikus elfojtási folyamat éled fel újra visszafejlődés útján, mely szerintünk a pszichoneurotikus rögzítődés alapját alkotja. Már ez az egy példa is tanúságot tesz egyébként amellett, hogy a pszichoanalitikus semmiképp sem engedi magát a neurózisok okainak kutatása közben a „testi” vagy „lelki” okok skolasztikusan szigorú alternatívájára csábítani. Minden filozofálás elleni ellenszenve megóvja őt ilyen egyoldalúságtól.
Noha ebben a referátumomban a pszichoanalitikus neurózistannak csak pozitív eredményeire akartam szorítkozni, a történeti teljesség kedvéért meg kell emlékeznem arról a tényről is, hogy az utóbbi években a pszichoanalízisnek két olyan bomlási terméke is keletkezett, melyeknek – bár egymástól teljesen függetlenül – közös tendenciája a neurózistan deszexualizálása.
Adler szerint* a szexualitásnak analízis közben napfényre kerülő hangsúlyozottsága csak fikció. A tulajdonképpeni fődolog szerinte mindig csak az, hogy a neurotikus fölényét igyekszik biztosítani. Jung* szerint a neurotikusoknak gyermekies szexualitása csak szimbólum, míg a neurózisok tulajdonképpeni tartama a páciens „életfeladataira való utalás”. Úgy Jung, mint Adler értik a módját, hogy pácienseik közlései alapján bizonyítékokat gyűjtsenek elméleteik mellett.
Véleményem szerint a két utóbbi szerző újabb munkái nem jelentenek haladást a neurózistanban, de sőt visszaesést a pszichoanalízis előtti helytelen irányokra és letérést a tisztán tudományos alapról a filozófiai és teológiai spekulációra.