Gondolati munkánk végéhez érve, melynek az volt a célja, hogy, bár csak ideiglenesen, felvilágosítást nyerjünk a genitális folyamat értelméről és nyilvánulási módjairól, pillantsunk most vissza a megtett útra, és adjunk magunknak számot a hipotézisünk buzgó felépítésénél használt módszerről. Kiindulópontunk az ejakuláció folyamatának úgyszólván élettani elemzése volt. De már ennek a folyamatnak közelebbi magyarázatára is nagy lelki nyugalommal használtunk fel olyan megismeréseket, melyeket egészen más ismeretkörből, a pszichológiából szereztünk. Nem akarjuk most újból vizsgálni, hogy az ilyen eljárás tudományos szempontból igazolható-e. Érjük be most a tény leszögezésével, hogy pszichológiai és biológiai ismeretek ilyetén összeolvasztása a genitalitás és fajfenntartás számos nehéz kérdésénél heurisztikusan értékesnek bizonyult, és olyan meglátásokhoz juttatott bennünket, melyeket a szabályszerű tudomány nem is sejtetett velünk.
Helyre kell igazítanunk azonban azt az állításunkat, hogy pszichológiai ismeretek felhasználhatók biológiai problémák megoldására. Nem a banális pszichológiai, hanem egyes-egyedül pszichaanalitikai ismereteink segítettek bennünket a problémák megoldásánál, amit a következőkben példákkal bizonyíthatunk. Egyelőre általánosságban hangsúlyozzuk, hogy a pszichoanalízis fogalmainak és módszereinek alkalmazhatósága egyéb ismeretek területén, számunkra újabb bizonyíték arra, hogy Freud tanítása eddig ismeretlen valóságok lényeges részének felismeréséhez nyitott utat.
Már kezdetben, mikor az anális és uretrális+ ösztönminőségeknek az ejakulációs folyamatban történő amfimiktikus keverődését tárgyaltuk, alkalmaztuk az eltolásnak és sűrítésnek a lélekelemzésből ismert fogalmait. Mennyiségileg és minőségileg meghatározott energiáknak tárgyukról való leválasztása, más tárgyakra való áttétele, vagy több energiafajta és mennyiség felhalmozódása egy és ugyanazon az objektumon: eleddig csak a lélekelemzésben használatos fogalmak voltak; úgy neveztük, hogy energiamegszállások eltolása egyik képzetről a másikra és heterogén energiák sűrítése egy meghatározott képzetben; a biológia ez ideig nem tudott semmit ilyen eltolási mechanizmusokról. Feltevésünkhöz – az organikus eltolásról és sűrítésről – átmenetül a pszichoanalitikus értelemben vett hisztéria szolgált: képzetenergiák eltolása szervi működésre (konverzió+) és visszahelyezésük lelki területekre (analitikus terápia). Csak egy lépéssel megyünk ennél tovább, amikor feltesszük, hogy ilyen energiacsere a tisztán organikus háztartásban, tehát maguknak a szerveknek egymáshoz való viszonyában is megszokott dolog, és az elemzés számára hozzáférhető. Itt tettük le az első követ egy új bioanalitikus tudomány alapjaihoz, amely pszichoanalitikus ismereteket és munkamódot módszeresen visz át a természettudományokra. Néhány további „alapkő” következzék ezután.
A szervek és szervrészek együttműködése a „genitálteória” értelmezésében nem egyszerűen automatikus összegeződése hasznos munkaerőknek egy közös teljesítménnyé. Minden szervnek külön „egyénisége” van, mindegyikben ismétlődik az én és a libidoérdekek konfliktusa, ami eddig csak a lelki individualitás elemzésekor tárult elénk. Különben is az eddigi fiziológia nem értékelte eléggé a libidinózus energiák jelentőségét sem a normális, sem a kóros szervműködésben, úgyhogy az eddigi, csupán hasznossági elven alapuló fiziológia és patológia mellé szükséges egy „élvezetbiológiai” kiegészítés, ha genitálteoretikus feltevéseink csak részben is igazolást nyernek. Már most vázolhatnók ennek az új diszciplínának alapvonásait.
Mikor más helyen párhuzamot vontam az autotómiás tendencia és az elfojtás között, ezt a felfogást a pszichoanalízistól kértem kölcsön. A megszállás visszavonása kínos képzetektől, ami az elfojtási processzus lényege, nyilvánvalóan organikus minta után készült; úgy látom, szinte elképzelhetetlenül mélyülne természettudományos belátásunk, ha sikerülne a pszichoanalitikus gondolkodásmód alkalmazásával mindama különös életjelenségek finomabb indítóokait megtalálni, amelyek ilyen organikus elfojtáson alapulnak.
A csak az örömöt szolgáló erotikus ösztönök fogalmi különválasztása azoktól, melyek csak a hasznosság szolgálatában állanak, egy további, az egész organikus lét megértése szempontjából igen fontos eredménye lenne ennek a kutatásnak. Ámde még sokkal nagyobb jelentősége volna (mint ahogy Freud azt már ösztöntanában megállapította) a regressziós tendenciának, mely úgy a pszichikus, mint az organikus életben uralkodik. Úgy tűnik, hogy a természettudományos leírás számára könnyen hozzáférhető homlokzat felülete mögött valami biológiai tudattalan, az egyéni és fajfejlődés látszólag régen túlhaladott fázisainak munkamódja és organizációja élne tovább az élőlényekben; ezek nemcsak mint a manifeszt szervműködések titkos kormányzói működnek, hanem bizonyos kivételes állapotokban (alvás, genitalitás, szervi megbetegedés) archaikus törekvéseikkel túlhatalmasodnak a felszínes életműködéseken csakúgy, mint ahogy a neurózisokban és pszichózisokban a normális tudatot elárasztják a pszichológiai archaizmusok. Elég, ha itt újból az alvás és közösülés példájára mutatunk rá; mindkét állapotban az egész lelki és részben a testi lét is az antenatális és valószínűleg egy filogenetikusan+ is ősibb életformára regrediál. Ugyanilyen meggondolás alapján azonban még a gyulladás, láz, daganatképződés tüneteit, sőt a legbanálisabb patológiai reakciókat is az embrionális és még ősibb működési módok visszatérésének kell majd felfognunk.
Ha ez valóban így van, ha a normális és organikus élet manifeszt tüneteinek értelme egy idáig nem sejtett mélységdimenzióban van elrejtve, akkor a pszichoanalízis feltevéseivel való analógia még sokkal szembeötlőbb, és Így még inkább kényszerülünk arra, hogy az életről való felületi tudásunkat egy mélységi biológiával egészítsük ki. Ezzel összefügg egy pont, melyre utaltunk már egyszer. A felfogások felületen maradása vonta maga után, hogy a természettudomány többnyire megelégedett az életjelenségek egyetlen értelmezésű leírásával. Sőt a pszichoanalízis is még röviddel ezelőtt azt a nézetet vallotta, hogy csak a pszichének előjoga, hogy elemei éspedig egy és ugyanazon elem, egy időben több, genetikusan különböző oksorozatba iktathatók be. Az analízis ezt a tényt minden lelki aktus túldetermináltságának fogalmával jelölte meg, mint egyenes következményét a lélek több dimenzionális voltának. Mint ahogy egy pontnak a térben való meghatározásához legalábbis három koordinátatengely szükséges, úgy a pszichikus és mint ezek után feltehetjük, a természettudományi tény magyarázata sincs eléggé determinálva akkor, ha egy vonalszerű láncolatba vagy egy felületi hálózatba sorozzák be, s ha egy harmadik dimenzióhon való tartozása nincs pontosan meghatározva. Különös és eddig csupán a lelki működésben megfigyelt tény, hogy ugyanaz az elem egyidejűleg besorozható és analitikusan lokalizálható egy aktuális és egy emléksorozatba, ami egyben a tudattalan emléknyomok „időtlenségét” is jelenti. Ezeket a lelki életből nyert tapasztalatokat a biológiára is átvittük, s ezek alapján írhattuk le a közösülést és az alvást aktuális zavaró ingerek levezetéseiként, és ezzel egyidejűleg az intrauterin+ és az ősvízi lét látszólag rég túlhaladott szituációjának reprodukálására irányuló tendenciák megnyilvánulásaiként, sőt sejtettük, hogy bennük még sokkal archaikusabb és primitívebb nyugalomra törekvés tér vissza. (Ösztönvágy az anorganikus nyugalom után, halálösztön.) Hasonló módon kellene leleplezni az összes életjelenségek bioanalitikus megvizsgálása útján a manifeszt felület mögött a biológiai tudattalant. Kiderülne, hogy ezzel magától átváltozna a sok haszontalan kérdés a fejlődés értelméről és céljáról az indítóokok kutatásává, amelyek mind a múltban gyökereznek.
Legyen szabad rámutatnom egynémely folyamatra, melyekre ezek a szempontok máris eredménnyel alkalmazhatók. Vegyük a csecsemő táplálását, mely a szopás leírása, az emésztési folyamatok a tápanyagnak a szövetekben való eloszlása, a szervezetnek vegyi és fizikai gazdaságába való besorozása (a kalóriamennyiségek kiszámítása) által látszólag kitűnően jellemezhető. A bioanalitikusnak mindezek mellett még fel fog tűnni, hogy a csecsemő első tápanyaga tulajdonképpen az anya teste (illetve tejjé változott szövetelemei). A genitális és embrionális parazitizmus példájára, a bioanalitikus azt fogja gondolni, hogy az ember, amidőn anyatejen és egyéb állati termékeken él, tulajdonképpen egész életén át parazita, aki emberi és állati elődei testét kebelezi be, a táplálék előállítását pedig gazdáira (anya, állat) bízza. E gondolatmenetet folytatva pedig arra az eredményre fog jutni, hogy ez a folyamat, melyet az ősök felfalásának (phylophagia) nevezhetnék, az élők világában mindenütt jelen van. Az omnivor vagy húsevő állat a növényevőket falja fel, és az utóbbiakra bízza, hogy a növényi táplálékból teremtsék elő a szükségelt szerves anyagokat. A növényevő: növényekkel táplálkozik, és ezekre bízza, hogy ásványokból építsék föl a szükséges növényi anyagokat. Az anyatejjel való táplálkozásban tehát a bioanalitikus felfogás szerint a táplálkozás teljes fajtörténete van elrejtve, és egyúttal szinte felismerhetetlen módon, de ábrázolva.* Ha már erre a körülményre terelődött a figyelmünk, akkor biztosan sikerülni fog a táplálkozás kivételes eseteinél, például patológiás esetekben, rendszerint elrejtett regressziós tendenciák világosabb aktiválódását felismerni. Eszerint a hányás tünete mögött nem csupán a nyilvánvaló okokat látnók, hanem regressziós tendenciákat is ahhoz az embrionális és filogén őskorszakhoz, amelyben úgy a perisztaltikát, mint az antiperisztaltikát egy és ugyanaz az emésztőcsatorna végezte (ősszáj).
A gyulladásos folyamatokat már Cohnheim és Stricker is nemcsak ingerekre való aktuális reakcióknak, hanem az embrionálishoz való szövetregresszió egy fajtájának fogták fel; sok egyéb patológiai elváltozást is, úgy hiszem, jobban meg fogunk érteni, ha úgy a szétesési, mint a gyógyulási folyamatokban felismerjük és követjük a regressziós tendenciák működését.
Az organikus megbetegedések bioanalitikus vizsgálatai, úgy hisszük, azt fogják mutatni, hogy tüneteik jó része a „szervlibido” újszerű elosztására vezethetők vissza. A szervek hasznos munkát csak addig végeznek, míg a szervezet libidoigényeik kielégítéséről is gondoskodik. (L. a genitále libidoszolgáltatását az egész test részére.) Ha ez megszűnik, akkor feléledhet a szervekben az összesség kárára az önkielégítésre való hajlandóság, mint ahogy a gyermek, akivel rosszul bánnak, az önkielégítésben vigasztalódik. (Vö. ezt a hasznos működés feladásával a hisztériás vakságban. Freud.) De helyi sérülések is vezethetnek az altruisztikus teljesítmény megszüntetésére és az „autoerotikus” folyamatok feléledésére a szövetekben. Amikor lelki ok idéz elő szervi megbetegedéseket (Groddeck, Deutsch), akkor ez lelki libidomennyiségek áttételének segítségével történik valamely már előre kialakult szervi libidinózus berendezésre. A vazomotoriás-trófiás zavarok az egymástól csak mesterségesen elkülönített neurotikus és organikus megbetegedések határterületén vannak. Például az ájulás felületesen szemlélve csak az agy vérszegénységének következménye; a bioanalitikus felfogás hozzátenné azt is, hogy itt a vérnyomási viszonylatok a két lábon járás előtti időre regrediálnak, amikor az agy vérrel való ellátása még nem igényelte ezt a fokozott szplanchnikus hatást. Pszichogén eredetű ájulásnál ez a regresszió a neurotikus elfojtás szolgálatában áll.
A bioanalitikus mechanizmusok példányképeit, úgy hiszem, mindig az általunk legjobban ismert neurózisok és pszichózisok struktúrájában fogjuk meglelni. Végeredményben egy bátran animisztikusan gondolkodó szellem úgy a fiziológiai, mint a patológiai folyamatokat leírhatná a szerves élet pszichológiája és pszichiátriája gyanánt, Goethe szavaira gondolva:
Alle Glieder bilden sich aus nach ewigen Gesetzen,
Und die seltsamste Form bewahrt im Geheimen des Urbild.*
Nem kevésbé jelentős, egyelőre azonban bizonyára idegenszerű metabiológiai újítás, hogy ebben a munkában megengedtük magunknak, hogy a szimbolikát mint természettudományi ismeretforrást használjuk fel. Tapasztaltuk, hogy a lélekben talált „szimbólumok” nem a fantázia véletlen játékának kifejezői, hanem történelmi szempontból jelentős nyomai „elfojtott” biológiai tényeknek, s így a genitalitás értelméről általában és annak számos részletjelenségét illetőleg is lényegében új és talán nem egészen helytelen feltevésekhez jutottunk. Még fel sem mérhető, hogy milyen fejlődésképes ez a szemlélet, és hogy mennyi tudattalan tudást rejtenek magukban a folklór naiv mondái, a mesék és mítoszok, és kiváltképp az álmok buján burjánzó szimbolikája.
Amennyire segítségére volt egyes diszciplínának (technika) az egyoldalú hasznosságszemlélet, amely jelenleg az egész természettudományon uralkodik, épp annyira útját állotta a mélyebb biológiai megismerésnek. Ehhez csak úgy juthatunk el, ha tekintetbe vesszük a hasznossági mechanizmusok mellett a különböző örömmechanizmusokat is, melyeknek egyik megnyilvánulása éppen a szimbolika lehet.
A genitális folyamatok analízisénél sokat kellett foglalkoznunk az organikus fejlődés és visszafejlődés kérdéseivel, sőt bátorkodtunk becsempészni egy újszerű fejlődéstant is, amelyben egyszerűen a biológiára alkalmaztuk a lelki élet fejlődési folyamataiból vett pszichoanalitikus tapasztalatokat és elméleteket.* Vázoljuk fel e kísérletnek legalább az alapvonalait.
A „valóságérzék” tanulmányozásaiból vont következtetéseink és Freud ösztönvizsgálatai értelmében a genitalitás fejlődésénél is abból indultunk ki, hogy mindig csak külső inger, nélkülözés vagy katasztrófa bírja rá az élőlényt, hogy működési formáit és organizációját megváltoztassa. Legkimerítőbben az élőlények amaz alkalmazkodási munkájával foglalkoztunk, mely a legutolsó katasztrófák egyike, a tenger beszáradása után vált szükségessé. Azt állítottuk, hogy ezek a lények alkalmazkodtak ugyan az új helyzethez, de azzal a titkos szándékkal, hogy régi nyugalmi helyzetüket az új környezetben is minél hamarább és lehetőleg gyakran visszaállítsák.
Az álom, a közösülés, sőt a magzatvízzel telt amnionok kifejlesztése, egyáltalán a valódi belső megtermékenyítés és az intrauterin fejlődés, feltevésünk szerint, csupa olyan berendezés, mely a látszólag már túlhaladott fejlődési kornak visszaállítására törekszik.* Feltűnő az analitikus előtt ennek a folyamatnak a hasonlatossága a lélekben történő elfojtással és az elfojtottak visszatérésével. A hasonlóság oly nagy, hogy el kell ismernünk, hogy tudattalanul bár, de ezt a tulajdonképpen a neurózisból megtanult dinamizmust használtuk fel a fejlődési folyamatok értelmezésére. De ahelyett, hogy ezért elnézést kérnénk, inkább azt ajánljuk, fogadják el ezt legitim és tudományosan indokolható metódusnak, abban a meggyőződésben, hogy e szempont következetes keresztülvitele csak gazdagíthatja a fejlődéstant. Azt hisszük tehát, hogy a vágy egy szükségképpen feladott egyensúlyi helyzet visszaállítására sohasem szűnik meg teljesen, csak féke kell állnia időnként, mert a biológiai cenzúra, melyet az aktuális évérdekek létesítettek, gátolja őket a megvalósulásban.* Tehát a biológiában is megtalálhatjuk az örömelv módosulását, melyet itt is valósági elvnek nevezhetünk, és itt is azt láthatjuk, mint a lelki életben: ugyanaz az erő, mely regresszióra ösztönőz, progresszív irányúvá válik, az alkalmazkodás és a komplikáció értelmében, ha egy cenzúrainstancia a direkt kiélésben gátolja.
Minden külső megrázkódtatás első hatása az organizmusban szunnyadó autotómiatendenciának feléledése (halálösztön); az organikus elemek bizonyára nem mulasztanák el a kínálkozó alkalmat a halálra. Ha azonban a megzavarás túl viharos, tehát traumatikus, és nem az egykori felépítés fokozatos tempójában történik, akkor előáll az organizmus ösztöneinek tökéletlen „szétkeverődése” („Entmischung”, Freud), és a kezdődő szétoszlás elemei építőköveivé válnak a továbbfejlődésnek. Így J. Loeb kísérleteinél a tengeri sün hipotóniás tengervízzel mesterségesen megtermékenyített petesejtjei, melyek a periférián a citolízis folytán elhalnak, később az elhalt sejtrészekből hártyát alkotnak, mely megvéd a további széteséstől, míg az elszenvedett lökés hatása alatt a sejt benseje fejlődni kezd.* A filozófusok ama kérdésére, hogyan is képzeljük ezt a regenerációt és továbbfejlődést, misztikus elképzelések segítsége nélkül is felelhetünk. Lehetséges, hogy a benne megnyilatkozó „altruizmus” az elemek egoizmusának ügyes kombinációja csupán; azonban elképzelhető az is, hogy a komplikáltság egy már elért foka regressziós értelemben hat a szétesési termékekre, legalábbis hozzájárul ahhoz, hogy az organizmusnak nem oly sürgős a halál hanem, hogy saját detritusukból önmagukat újból felépítik, sőt azt a vis a tergo-t, melyet a részleges elpusztulásnál nyertek, a továbbfejlődésre értékesítik.
Bárhogyan áll is a dolog, a fejlődési folyamatok bioanalitikus felfogása mindenütt csak vágyakat lát működni korábbi élet- vagy halálállapotok helyreállítására. A hisztéria pszichoanalitikus tanulmányozásánál láthattuk, hogy a vágy lelki hatalma a szervezetben is oly hatékony, hogy egy kívánság a testben „materializálódhatik”, átalakíthatja a testet saját elképzelése szerint. Nincs okunk kizárni azt a lehetőséget, hogy az ilyen vágytendenciák a lelki életen kívül, tehát a biológiai tudattalanban is működhetnek, sőt arra a feltevésre is hajlandók vagyunk, egyetértően Freuddal, hogy csak a vágynak, mint fejlődésfaktornak segítségével érthetjük meg a Lamarck-féle alkalmazkodási teóriát.
Visszatérve az alapgondolathoz: az organizmusok biológiai rétegződésében minden korábbi szakasz megmarad valamiképpen, cenzúraellenállások által széjjeltartva, úgyhogy az analitikus vizsgálatnál sikerülni kellene az aktuális magatartásból és működésből az élő organizmus legtávolabbi múltját is rekonstruálni.
Mindenesetre fel kellett adnunk azt, hogy túlságosan komplex folyamatokat fogadjunk el a fejlődés végső magyarázataként. Mikor például Lamarck a szervek használatát vagy nem használatát okolja fejlődésükért vagy visszafejlődésükért, nem veszi észre, hogy elkerülte a tulajdonképpeni problémát, azt a kérdést, miért erősödik az élőlény szerve, ha használják, s miért nem kopik, mint a szervetlen gép. Csak a hisztéria és patoneurózisok+* körében tett megügyeléseim mutatták meg, hogy a megzavart egyensúly helyreállítására késztető vágy befolyására, más megszállások visszavonásával, hogyan létesül túl erős ellenmegszállás a megzavart testrészen, mely egyrészt a többi szerv védelmére szolgál a károsító behatásokkal szemben, másrészt erőforrása a gyógyulásnak és regenerációnak. A szerv működését érő krónikus zavaró behatásoknál is ez történhetik, és ilyenformán a hisztériás-patoneurotikus reakciómód csak egy példája volna azoknak az energiaeltolásoknak, melyek minden alkalmazkodási és fejlődési teljesítményben közreműködnek.
Mellékesen megjegyezhetjük, hogy az elfojtott öröm általunk posztulált visszatérése a szükségből elfogadott, sőt ösztönenergiákká introjiciált+ kínmozzanatokban: talán megadja tulajdonképpeni magyarázatát a fejlődést irányító differenciálódás és integrálódás Spencer által felvetett alternatívájának. A szükség kényszeríti az organizmusokat a variációkra, az elfojtott vágy pedig mindig újra az elhagyott helyzethez való visszatérésre és azoknak mintegy „redintegrálására” késztet.
A regressziós ösztön az új szituációhoz való szükségszerű alkalmazkodásakor valószínűleg elsősorban azokat a szerveket és működéseket veszi birtokába, melyek a fejlődés során „foglalkozás nélkül” maradtak. Feltűnő például, hogy az összes farokkal ellátott állatokon (kutya, macska) a gerincoszlop farki része, mely egykor támasztóoszlopa volt azóta elsorvadt testszegmentumoknak, a kifejező mozdulatok szerve lett, melyekről Darwin és Freud óta tudjuk, hogy archaikus reakciómódokra való regressziók gyanánt foghatók fel. Ilyen és hasonló búvóhelyeken rejtőzhetik el a regresszív tendencia túlságos nehéz alkalmazkodások idején, hogy azután a legnagyobb veszélyek átélése után újból akcióba léphessen, mint formaalkotó faktor. Másrészt gondoskodás történik arról is, hogy még a legszigorúbb alkalmazkodási műveletet is időszakonként nyugalmi intervallumok szakítsák meg, melyek alatt az egész szervezet átmenetileg regrediál, és egész teljesítménye úgyszólván csupán kifejező mozdulattá válik (alvás, közösülés).*
A bioanalízis, az életről szóló analitikus tudomány nem zárkózhatik el attól a feladattól sem, hogy állást foglaljon az élet kezdete és vége kérdésében. Hiszen a genitálteóriában is, mikor a szexuális vonzódás végső okát kutattuk, arra kényszerültünk, hogy az eleven élet határát túllépjük; Freud is a vegyi és fizikai vonzás megnyilvánulásaiban analógiáját látja ugyanannak a plátói Erosnak, mely minden életet összefog. És valóban, a fizikusok azt mondják, hogy a látszólag „halott” anyagban intenzív mozgás, tehát ha nem is annyira labilis, de igenis „élet” észlelhető. Valóságos halálról, abszolút nyugalomról a fizikusok legfeljebb teóriában beszélnek, amikor azt mondják, hogy a világon minden energia a termodinamika második főtétele alapján szétszóródás általi halálra van ítélve. De máris vannak természettudósok,* akik azt állítják, hogy a szétszórt energiák, bár igen hosszú időközökben, újból összecsoportosulnak. Ezt a felfogást Darwin szelekciós elve mellé állíthatjuk, mely szerint minden változás véletlen, és immanens tendenciák úgyszólván egyáltalában nem vehetők számításba.* A mi számunkra azonban, akik, mint mondtuk, inkább Lamarck pszichologikusabb fejlődési gondolatai felé hajlunk, plauzibilisebb annak elfogadása, hogy a halál- és életösztönök teljes szétválása egyáltalában nem létezik, hogy még az úgynevezett „halott” anyagban, tehát az anorganikusban is van „életcsíra”, és ennek folytán vannak regressziós tendenciák is ama magasabb rendű komplikációhoz, melynek széteséséből jöttek létre. Hogy nincs abszolút élet haláltörekvések hozzákeveredése nélkül, azt a természettudomány már régen állította, Freud pedig nemrég mutatta ki a halálösztönök működését minden élőben. „Das Ziel alles Lebens ist der Tod”, mert „das Leblose war früher da, als das Lebendige.”
Azonban hátha nincs is „abszolút” halál, hátha az élet csírái és a regressziós tendenciák az anorganikusban is rejtőznének, vagy hátha még Nietzschének is igaza lenne, aki azt mondja: „Alle unorganische Materie ist aus organischer entstanden, es ist tote organische Materie. Leichnem und Mensch”. Akkor végérvényesen el kellene ejtenünk az élet kezdete és végére vonatkozó kérdést, és úgy kellene elképzelnünk az egész organikus és anorganikus világot, mint állandó ide-oda hullámzását az élet- és haláltörekvéseknek, amelyben sem az élet, sem a halál nem jut soha egyeduralomra.
Mi orvosok az „agóniát”, mint már a neve is mutatja, sose látjuk békésnek. Még az életre csaknem képtelen szervezet is halálküzdelmet vív. „Természetes”, szelíd halál, a halálösztön zavartalan megnyilvánulása talán csak a mi halálösztönök által uralt vágyfantáziánkban létezik, a valóságban az élet mindig katasztrofálisan végződik, mint ahogy katasztrófával, a születéssel vette kezdetét. Sőt mintha a halálküzdelem tüneteiben regresszív vonásokat is lehetne felfedezni, melyek a meghalást a születés képére akarnák formálni, s amelyek által kevésbé kínzóvá válna. Csak közvetlenül az utolsó lélegzetvételek előtt, néha ugyan valamivel korábban is tapasztalható a teljes megbékélés a halállal, sőt néha a kielégülés olyan kijelentései, melyek a teljes nyugalmi állapot elérését jelzik úgy, mint például az orgazmusban a nemi harc után. A halál is az anyaöl-regresszióhoz hasonló vonásokat mutat, mint az alvás és a közösülés. Nemhiába temetik a primitívek halottaikat embrionális guggoló helyzetben, és nem lehet véletlen a halál és a születés szimbolikájának azonossága az álmokban és mítoszokban.
Ezzel visszatértünk kiindulási pontunkhoz: az anyaméhbe való regresszió centrális jelentőségéhez a genitálteóriában és, most hozzátehetjük, a biológiában általában.