Megkísérlem, hogy előadjam Önöknek, ha csak vázlatosan is, Freud metapszichológiájának fejlődését és jelenlegi állását.* Nem könnyű feladat ez; hiszen mindannyian ismerik Freud kutató módszerét: amíg csak lehetséges, a részletadatok és azok legközelebbi összefüggéseinek átvizsgálására szorítkozik, és még ott is, ahol nem kerülheti el általános és legáltalánosabb tézisek felállítását, megelégszik azzal, hogy szabatos formában közölje kutatásainak legfontosabb eredményeit vagy logikus konzekvenciáit. Ellenben sehol sem találunk nála rendszeres összefoglalást, melyet ő – úgy látszik – minden jövendő kutatás szempontjából Prokrusztész-ágynak tart, úgyhogy egy olyan előadás számára, mint ez a mai, melynek didaktikus okokból összefoglalónak kell lennie, az egyes tényeket és adatokat Freud legkülönbözőbb munkáiból kellett összehordanom.
Mi a metapszichológia? Egy új szóképzés, mely minden bizonnyal a metafizika mintájára készült. És mi a metafizika? A „filozófiai szótár” szerint tulajdonképpen Aristoteles „első filozófiájának” adták ezt a nevet, mely a Stagirita műveinek Rhodusi Andronicustól származó elrendezése szerint a fizika után (metafyzika) kapta helyét. Csak később lett belőle, a „meta” szó téves értelmezése által, az érzékfölötti, tapasztalatfölötti, transzcendentális dolgok tudománya, mely értelemben a „metafizika” elnevezést ma is használják. Ha tehát a metafizika az utóbbi értelemben a természet folyamatainak tana, amennyiben azok nem érzékszerveink által adottak, hanem az egyes tudományok eredményeinek spekulatív feldolgozása útján nyerhetők: a „metapszichológia” viszont azokkal a folyamatokkal foglalkozik, melyek nem közvetlenül adódnak, hanem amelyekre az introspektív+ tapasztalati tényekből kell következtetni.* Felfogásunk szerint metafizika és metapszichológia dimetriálisan ellentétes fogalmak. Azt a kísérletet, hogy minden tapasztalati tényt, még a legkomplikáltabb pszichikusokat is, az általunk ismert (tehát fizikális, fiziológiai) törvényszerűségek segítségével magyarázzuk, metafizikának nevezzük. A metapszichológia viszont azt a látszólag kilátástalan feladatot vállalta, hogy a lelki történések lefolyásának megfigyeléséből magából konstruálja meg a lelki folyamatok materiális alapját, tehát úgyszólván a biológia, fiziológia vagy fizika egy részét.
Freud előtt egy tudós sem merte ezt a lépést megtenni; csak a tudomány előtti időkben volt e kutatási iránynak előfutárja. A primitívek antropocentrikus animizmusa volt ez, mely az egész világtörténésbe belevetíti a saját lelki folyamatait és tulajdonságait. Cum grano salis úgy mondhatnók tehát, hogy a modern pszichoanalitikai metapszichológia voltaképpen az – igaz, hogy tudományosan megtisztult – animizmus visszatérése.
Egy ilyen merész lépés nem lenne indokolt, ha a fiziológiai pszichológia a hozzája fűzött várakozásoknak akár csak a legkisebb részét is megvalósította volna. De az anatómiai-hisztológiai agykutatások teljesen megrekedtek az agykéreg szenzibilis és motorikus lokalizációjának felfedezése óta, s azóta a lélektan nem köszönhet neki egyebet, mint a fiziológiai vagy molekuláris mitológia egy fajtáját, s ez megbocsáthatóvá teszi Freud merészségét, mellyel a munkának most a dolog másik végén fog neki.
A metapszichológiai szintézis nem jelent kevesebbet, mint az eddigi pszichoanalízis kifejlesztését egy teljes értékű magyarázó pszichológiává; tehát e tudomány, sőt általában a tudományok történetében igen jelentőségteljes etape ez. A pszichoanalízis mindeddig lényegében a kóros lelki működések kutatását szolgáló módszer volt; kiindulási pontján a célja kizárólag gyakorlati és tapasztalati: kóros és ideges lelkiállapotok kutatása, gyógyítása vagy enyhítése. Csak tétovázva terjesztette ki megismeréseit, melyeket így szerzett, a normális egyéni és tömeglélekre is, és csak mikor a tapasztalatok szinte maguktól halmozódtak, határozta el magát Freud az új elnevezésre.
Freud metapszichológiának azt a diszciplínát nevezi, mely a lelki folyamatokat oly helyileg (topikusan) elkülönített lelki rendszerekhez kapcsolja, melyeknek specifikus struktúrájuk és működési módjuk van; ezeknek váltakozó egymásba kapcsolódása magyarázza az ingerületeknek különböző (normális és patologikus) lefolyásmódjait. Ezen mechanizmuson lelki erők működnek, leszármazottjai és modifikációi a szervezetben egyébként is működő ösztönerőknek, és ezek az erők az ingerület különböző lefolyási formáinál különbözőképp osztódnak el. A lelki mechanizmuson tehát egy energiamennyiség működik, mely, aszerint hogy melyik rendszert tölti meg, különbözően nyilvánul meg, egészben véve azonban állandó nagyságúnak képzelhető, tehát a fizikától ismert energiamegmaradási törvénynek hódol. Csak amidőn valamely lelki folyamatnál képet alkotunk magunknak az egyes topikusan (helyileg) elkülönített rendszerek megszállási állapotáról, az egymással küzdő erők dinamikájáról+ (erőműtanáról, irányáról) s az erők mennyiségi viszonylatairól, csak akkor mondhatjuk, hogy ezt a folyamatot Freud értelmezésében metapszichológiailag megmagyaráztuk.
Nem tudom azonban Önöket eléggé óvni két félreértéstől, melyekre a metapszichológiai tantételek csábíthatnának. Freud metapszichológiája egyelőre nem ad semmi felvilágosítást a lelki szerv valódi anatómiája, fiziológiája, fizikája felől, csak segédkonstrukciókat nyújt, melyek a lelki folyamatok tanulmányozásánál önkénytelenül feltolódnak és gyakorlatilag beválnak. Kétségtelen azonban, hogy ezek egyszer valamikor és valamilyen formában meg fogják lelni természettudományi megerősítésüket is.*
A második tévedés az volna, ha feltennők, hogy a metapszichológiai konstrukció önkényesen jött létre, mint egy elejétől fogva lezárt rendszer. Ennek éppen az ellenkezűje felel meg a tényeknek: minden egyes lépés, a legcsekélyebb megállapítás is alá van támasztva a részlettapasztalatok egész tömege által. Talán még soha nem jártak el tudományban nagyobb óvatossággal elméletek felállításánál, mint itt. És a pszichoanalízis fejlődése csak utólag írható le úgy, mint fokozatos és koncentrikus előrehaladás a metapszichológia irányában.
Már Breuer és Freud előleges közlése a hisztériás tünetek „mechanizmusáról” beszél a címében. A bennszorult indulatok lereagálásának ötletében határozottan kifejeződik a lelki energetikának gazdasági felfogása. Világos, hogy a lélek kettéhasadásának feltevése a „Studien über Hysterie”-ben előfutárja a későbbi lelki topikának+. Sőt már a tudattalant is a lélek sötét alagsorával hasonlítják ott össze, vagy egy fa gyökereivel, biztos tehát, hogy azt a mélység dimenziójában keresték. Freud „elhárító neuropszichózisai” különösen élesen emelik ki a dinamikus (erőművi) momentumot a lelki történésben, és Breuer elméleti megoldási kísérletei az 1895-ik évből számos metapszichológiai viszonylat sejtését tartalmazzák, melyeknek teljes megismeréséhez a pszichoanalízis segített hozzá bennünket nagy kerülő utakon. Elég, ha utalok az „intracerebrális tonikus ingerület állandóságának tendenciájára”, a „tonikusan megkötött” lelki energia viszonyára a „szabadon levezetett”-hez, az észrevevő rendszer „megfordított irányú ingerületére” a hallucinációnál, az ellentállásról alkotott felfogására, melyben ő már akkor felismerte azt az akadályt, mely a lelki ingerület lefolyásánál útját állhatja, és melyet kifejezetten rheostatikus akadály bekapcsolásával hasonlít össze. Igaz, hogy ő maga hangsúlyozza, hogy mindezek csak a fizikális, a térbeli képzeletvilághoz kötött metaforák, melyeknek nincs megismerési értékük, csupán hasonlatok, analógiák, melyekkel csak a lelki történésekre vonatkozó, nehezen közölhető gondolatokat próbál érthetőbben kifejezni. De emlékeztetnem kell önöket arra, hogy a hasonlatoknak egy speciálisan lélekelemző vizsgálatánál arra a meggyőződésre jutottam, hogy a látszólag minden megfontolás nélkül odavetett szónoki, költői, tudományos hasonlatok sokszor a léleknek egy mélyebb, intuícióval megáldott rétegéből származnak, úgyhogy ellentétben Breuer felfogásával, értékes, a tudat számára még megközelíthetetlen igazságokat közvetíthetnek.
Freud a metapszichológia kifejezést először a „Mindennapi élet pszichológiája” című művében használja. Szó szerint idézem az erre vonatkozó mondatokat: „Valóban úgy hiszem… hogy egy része a mitológiai világnézet-nek, mely mélyen belejátszik a legmodernebb vallásokba is, nem egyéb, mint a külvilágba vetített lélektan. A tudattalan lelki tényezők és viszonyainak homályos megismerése (úgyszólván endopszichikus észrevevése, melynek természetesen nincs megismerésjellege) visszatükröződik – nehéz ezt másképpen kifejezni, segítségül kell hívnunk ahhoz a paranoiával+ való analógiát – egy érzékfölötti valóság feltevésében, melyet a tudománynak kell ezután a tudattalan pszichológiájává visszaváltoztatni. Fel kellene bátorodnunk, hogy a paradicsom és bűnbeesés legendáit, az isteneket, a jót és a rosszat, a halhatatlanságot és más hasonlókat ily módon oldjunk fel, és így a metafizikát metapszichológiává változtassuk át.”
Ez az idézet azt mutatja, hogy Freud abban az időben csak a mitológia és vallás bizonyos produktumainak lélektani értelmezését kívánta a metapszichológia szóval jelölni.
„Álomfejtés” című munkájában tette meg Freud az elhatározó lépést a metapszichológia megteremtésére. Miután a példák százaiban követte a majdnem kibogozhatatlan képzettársítási fonalakat, melyek a nyilvánvaló álomtartalom elemeiből indulnak ki: szinte csodamódra sikerült neki ebben a nagy káoszban rendet teremteni. Megállapíthatta, hogy amit eleinte kóros folyamat termékének gondolt, a lélek kettéhasadása tudatosra és tudattalanra, a normális éber lelki életnek is tulajdonsága, mely a kóros esetekben csak feltűnőbben jelentkezik. Aztán kétféle tudattalan megismeréséhez jutott el: az egyik az igazi, elfojtott tudattalan, a másik a tudatelőttes, melynek tartalma a tudat számára könnyen megközelíthető, ha talán nem is áll a figyelem gócpontjában. Az álomeltolódás és sűrítés ténye lehetővé tette Freudnak, hogy kitalálja a tudattalan munkamódját, az ott uralkodó „elsődleges folyamatot”, míg a tudatelőttes álomgondolatok logikus felépítése azt a következtetést engedi meg, hogy ebben a rétegében, az ingerület lefolyásának már az éber gondolkodásból ismert lelki törvényei uralkodnak. Az álom hallucinációinak magyarázási kísérletei révén lehetségessé vált komolyabban venni a regresszió fogalmát. Az álomelemzés eszmetársítási fonalai mind a múltnak – részben tudattalan – emlékeihez vezettek, és a nyilvánvaló álom az elemzés után mint amazoknak hallucinációs vágyteljesítő ábrázolása lepleződött le. Az álomhallucinációk analízise az érzékelési és emlékezési készülék szisztematikus különválasztásához is vezetett.
Az álomlélektani folyamatok beható összehasonlító és bíráló megvizsgálása lehetővé tette Freudnak, hogy megértse azokat a dinamizmusokat is, melyek a lelki ingerület lefolyási módjának sorsa fölött döntenek. Normális esetben a folyamat progrediens, vagyis a szenzibilitástól a motilitás felé (vagy egyéb levezetés, esetleg a tudatos lelki működés irányába) vezet; az egyik működési módból a másikba való haladásnál közbeiktatott ellentállások, cenzuráló hatóságok tartóztatják fel, amikor is a folyamat esetleg a regresszió útjára térül. Az ökonomikus elveket sem hagyta itt Freud teljesen figyelmen kívül, bárha éppen ezen a kutatási területen aránylag ritkán volt alkalma eme szemponttal közelebbről foglalkozni.
Így álomkutatásai befejeztével Freud a lelki folyamatok teljes topikus-dinamikus vázlatának birtokában volt, melynek megszerkesztése a pszichoanalízisnek metapszichológiává való továbbfejlődése szempontjából a legnagyobb jelentőségűvé vált. E séma szerint a lelki készüléket úgy képzelhetjük el, mint egy komplikált műszert, mely a szenzibilitás és a motilitás közé, tehát mint egy reflexív központjába van közbeiktatva. A szenzibilis ingerek, melyek az érzéklési felületet (W) egyrészt kívülről, másrészt az organizmus belsejéből érik, zavarják az egyensúlyt, a lélek kiegyenlített állandó tónusát, és levezetődésre törekszenek. A tudattalanban felhalmozott korábbi tapasztalatok emléknyomai azonban meggátolják az inger közvetlen reflektorikus lefutását, és eltolják azt olyan irányokból, melyeket korábbról, mint kínos végűeket, tapasztalatból ismer. Így tehát a tudattalanban (Ubw) egy, bár primitív gondolkodási folyamatra kerül a sor; a puszta automatizmus+ helyébe itt már válogatási reakció lép. A tudattalan megdolgozás után az inger primitívebb lényeknél, pl. gyermekeknél akadálytalanul haladhat tovább a tudat, illetőleg a motorikus elintézés felé; azonban a felnőttnél előbb még egy új készülékben új átdolgozásnak vetődik alá, mely a tudattalan (Ubw) és a tudat (Bw) közé van iktatva. Ezt a készüléket tudatelőttesnek (Vbw) nevezzük. Primitív lényeknél tehát sokkal egyszerűbb szerkezetűnek képzelhetjük el a pszichét, úgyhogy az csak tudattalan (Ubw) és tudatosból (Bw) állna, míg a tudatelőttes (Vbw), mely a logikusan elrendező munkát veszi át, egy filogenetikailag+ új képződmény, aminthogy az egyénnél is csak igen későn kezdi meg működését.
Freud már az „Álomfejtésében” csodálatra méltó éleslátással adott kifejezést annak a sejtésének, hogy a tudattalan ezen újabb „felültöltése” a beszéd fonetikus jelképeinek segítségével történhet. A tudattalan tehát még a tárgyemlékmaradványokat tartalmazza, míg a tudatelőttes csak szóemlékszimbólumokat halmoz fel. Ennek a berendezkedésnek előnyös volta kézenfekvő. A tárgyemlékezések még annyi indulattal vannak telítve, hogy a kínkerülés, illetve kedvkeresés elvétől nem tudnak függetlenülni; ez okozza a lelki intenzitások túl könnyű átömlését, a menekülési tendenciát fájdalom és kín elől, a képtelenséget arra, hogy valamit logikusan, vagyis esetleg a kedvtelési elvvel ellentétesen is átgondoljanak. Hogy az utóbbi is lehetővé váljék, gyengíteni kellett a tárgyemlékezéseket szóemlékmaradványokká, melyek már csak halvány jeleit tartalmazzák az egykori öröm- és kínérzetnek, melyekkel tehát lehet az örömelv ellenére is operálni. Szellemes vizsgálatok a szkizofréniások verbigeratiói felől fényesen igazolták annak a jellemzésnek helyességét, mely a tudatelőttest szóemlékszervként írja le. Az a véletlen körülmény, hogy ennél a kórnál az ingerfolyamat a tárgyemlékképek elkerülésével csak a tudatelőttest éri, lehetővé tette, hogy a tudatelőttest oly gondolkodási szervnek ismerjük meg, mely kizárólag beszédszimbólumokkal dolgozik.
A legtalányszerűbb problémát, a tudat problémáját Freud a lelki készüléknek ebben a még nyers vázlatában csak felületesen érintette; de már itt is sejtette, hogy a tudat nemcsak tudattalan lelki kvalitásokat regisztráló érzékszerv, hanem külön (Bw) rendszer, melyben a gondolkodási folyamatok valószínűleg egy újabb gátlásnak és átdolgozásnak vannak alávetve.
Álomkutatásainak befejeztével, melyeket később ugyan lényegesen kibővített, Freud nyilvánvalóan nem szívesen időzött ezeknél a spekulációknál, hisz a fent vázolt, még nyers sémát is csak ideiglenesnek akarta tekinteni, hanem újból a neurózis-lélektan és az egyes neurózisfajok részletes tanulmányozásába mélyedt. E kutatásait azonban az álomlélektan eredményei már döntően befolyásolták és rendkívül elősegítették. A neurotikus betegségtípusok általános leírása és a hisztériás konverziós+ és szorongási mechanizmusok finomabb magyarázata (melyeket én a „hisztériás materializálódási tünemények” című munkámban csak lényegtelen vonásokkal egészíthettem ki), végül egy kényszerneurózis-esetnek első alapos analízise már mind tekintetbe veszik a korábban feltételezett topikus és dinamikus szempontokat. Ám csak a narcizmus fogalmának bevezetése és a „narcisztikus neurózisok” megvizsgálása adott Freudnak alkalmat arra, hogy a szexuális ösztön mellett az antagonisztikus egoisztikus ösztönök működését is behatóbban szemügyre vehesse. Mikor azután így a pszichoanalitikus ösztöntan legalább fővonásaiban elkészült, végre rászánta magát metapszichológiai dolgozatainak megszövegezésére, melyekben a normális és patologikus lelkiállapotok és folyamatok egész sorát sikerült egy topikus-dinamikus-ökonomikus, tehát metapszichológiai formulára egyszerűsítenie.
Ezek a dolgozatok majdnem úgy hatnak, mintha a lelki szerv fizikális mechanikájának fejezetei volnának, és a belőlük levezetett tételek a fizika tételeitől csak abban az, igaz hogy lényeges tekintetben különböznek, hogy azok a mennyiségek, melyekről itt esik szó, a két ösztönforrásból eredő őröm- és kínenergiák nem mérhetők, tehát egyelőre sem aritmetikai, sem algebrai jelekkel nem fejezhetők ki. A lelki mechanika tehát, ismeretének mai állása mellett a fizikai tudományok olyan állapotának felel meg, melyben az utóbbiak, a méréseszközök hiányossága folytán, matematikailag még nem voltak igazolhatók, hanem csak az érzékszervek tanúságának evidenciájára támaszkodhattak. Ez a hiányosság azonban egy józan embert sem tarthat vissza attól, hogy beismerje azt a nagy haladást, mely abban áll, hogy egyáltalán van már, ha mégoly primitív formában is, lelki mechanikánk.
Freud ösztöntana hamarosan mélyebb betekintést nyújtott nekünk azokba az energiaforrásokba, melyek a lelki gépezetben működnek. Az ösztönöket a lelki és fiziológiai folyamatok közé kellett közbeiktatni, és bennük leszármazottjait ismerni fel a minden élőben egyaránt uralkodó élet- és halálösztönnek. A lelkivilágban ezek mint én- és szexuális ösztönök fejeződnek ki, eredetileg egymástól megkülönbözhetetlenül összegyűlve, később elkülönítve.
Ezen ösztönök mindegyike külön, de részben mégis egymástól függő fejlődésen megy keresztül, és váltakozva vagy egyidejűleg kerítik hatalmukba a lelki készüléket. Az ösztönerők által való ilyen birtokbavételt nevezi Freud megszállásnak.
A finomabb vonatkozások egyrészt az én- és szexuális ösztön, másrészt a lelki rendszerek között egyelőre még homályosak; minden valószínűség szerint azonban a fejlettebb individuumnál a szexualitásnak a tudattalanhoz vannak intimebb vonatkozásai, az énnek a tudatelőtteshez és a tudathoz. Természetes azonban, hogy a szexuális ösztönnek is van tudatos és az énösztönnek is tudattalan nyilvánulása.
Egy törvény, mely fontosságánál fogva azon Weber-Fechner-féle alapszabály mellé állítható – amely az inger erőssége és a lelki hatás közötti arányról szól –, Freud felfogása szerint úgy szól, hogy olyan lelki rendszerek, melyekből az ösztönmegszállások visszavonattak, ingerelhetetlenekké válnak. Világosságot derít ez a folyamatok egész sorára, melyek eddig érthetetlenek voltak, így elsősorban az alvás problémájára. Alvás közben minden szexuális és egoisztikus érdeklődés az egész tudattalan, tudatelőttes és tudati rendszerből a narcisztikus énbe (amelyből napközben is csak pszeudopodiákhoz hasonlóan lett kinyújtva) vonatik vissza; ezáltal az összes tudattalan (tárgy)-emlékrendszerek ingermentesekké válnak, sőt a tudat ingerlékenysége is úgy belső, mint külső ingerekkel szemben nagyon lefokozódik. Így olyan állapot létesül, melyben az egész lelki rendszer úgyszólván működésen kívül helyeződik, és egy lelki működés előtti embrionális idő fejlődési fázisa áll újra elő.
Freud ezen törvénye az ingerlékenység és ösztönmegszállás közti viszonyról, egyszer még segítségünkre lesz a lelki úttörés és gátlás legfinomabb folyamatainak magyarázásánál.
Ha a tudattalan rendszert a szexualitás ösztönereje szállja meg, a tudatelőttest pedig az énösztön, úgy bizonyos feltételek között konfliktus jöhet létre, mely sokszor az elfojtás folyamata útján oldódik meg. Ilyenkor a tudatelőttes anyag egy része a neki adekvát lelki rendszerből a mélyebb tudattalanba lesz lerántva, illetőleg lefojtva. Ha sikerül aztán ennek az eltolt anyagnak (olyanformán, mint a lappangó álomgondolatoknak alvás közben) valami módon elkerülni a cenzúrát, és ha elváltoztatva is, a tudatelőttesben és tudatosban vagy a motilitásban kifejeződnie, akkor neurotikus tünet jön létre. Természetesen ez csak egyike a lehetséges kiutaknak. Az ily tünetnek a jelentősége nemcsak az, hogy a lelki működést zavarja, hanem az a törekvés is érvényesül benne, hogy a lélek eredeti feladatát, mely abban áll, hogy az egyént ingermentesen tartsa, kóros viszonyok közt is teljesítse. A neurózis ugyanis a konfliktusnak, bár többnyire nem leggazdaságosabb, megoldása, mely azután a lelket relatív nyugalomhoz segíti, igaz, hogy nehéz küzdelmek után, és az egyéb teljesítőképesség lényeges megszorítása árán. Az elfojtásból a tudatelőttesbe visszatérő vagy a motilitás felé áramló lelki energiák elé éppen a tudatelőttesben mindenütt ellenmegszállások szegülnek ellene, melyek a tudattalan anyagot mellékvágányra való eltolással igyekeznek ártalmatlan formába öltöztetni, és ezáltal annak indulati súlyát lehetőleg leszállítani. Így alakul át pl. szorongási hisztériánál az apától való félelem állatfóbiává. Ha ez nem elégséges, akkor a tüneteket fóbiás kerülési és elhárító cselekedetek és az ösztönrezdülések kontrasztképzeteinek erősítése (utóbbi különösen a kényszerneurózisnál) mintegy túlharsogja. A konverziós hisztériánál pedig a pszichoszexuális gerjedelem annak fantáziabeli felépítménye, a szexuálszimbolika és a „testi hajlandóság” segélyével a lelki készülékből egészen kitolatik, és innervációként+ vezetődik le. A hisztéria mindenesetre gondoskodik a lélek tudatelőttes rétegének nyugalmáról, sőt többé-kevésbé a lelki feszültség tehermentesítéséről egyáltalában. Közös azonban mindezekben az „áttételes” neurózisokban a tudatelőttes megszállás részleges visszavonása. Bizonyos képzetek számára lehetetlenné válik eme megszállásvisszavonás következtében a tudattalan, érzékletes, tárgyi nyelvezetről, a szóbeli fogalombeli nyelvre való lefordítás, ami a tudatossá levés előfeltétele.
A narcisztikus neurózisoknál (dementia praecox+, paranoia) a megszállások visszavonásának nemsikerüléséről van szó, amely visszavonás – mint láttuk – alvási állapotban oly jól sikerült. Itt is tétetik kísérlet a tudattalan, a tudatelőttes és a tudat teljes kiürítésére, ez azonban csak részben sikerül, mert a szóemlékek iránti érdeklődés a dementiánál nem mindig szűnik meg teljesen, vagy mint a „gyógyulási kísérlet” egy módja, másodlagosan helyreáll, és így térnek vissza a szeretés tárgyai a paranoiásnál üldözők képében.
A Meynert-féle amentiánál (az akut hallucinatorikus elmezavarnál) a megszállás visszavonása a tudatrendszerre szorítkozik, úgyhogy tulajdonképpen az egész tudatelőttes emlékezeti anyag ingerlékeny marad, és talán csak az éppen elszenvedett rázkódás vagy veszteség tudomásulvétele válik lehetetlenné az érzékelési rendszer kikapcsolása által.
*
Nem lehet feladatom, de nem is volna lehetséges, hogy ebben a rövid összefoglalásban Önökkel mindazt közöljem, amit Freud metapszichológiája már eddig teljesített. Ha pontosabb ismereteket óhajtanak szerezni, úgy figyelmüket Freud újabban megjelent munkáira kell felhívnom, elsősorban a „Kleine Schriften” IV. kötetére és a „Vorlesungen zur Einführung in die Psychoanalyse” című művére. Megelégszem tehát ezzel a kóstolóval, és futólag arra akarok még csak utalni, hogy Freud a metapszichológiai szemléleti és magyarázási módot már magukra az ösztönforrásokra is kiterjesztette, és jelentékenyen mélyítette ismereteinket különösen az energiák változó elosztásáról az én- és szexuális ösztönök között, a különböző normális és kóros állapotoknál. Az én- és a szexuális ösztönök fejlődésének onto- és filogenetikus vizsgálata alapján kénytelen volt előbb az ösztönreprezentánsok topikáját+ kiépíteni. Az énen belül megkülönbözteti a „narcisztikus ént” és az „én-magot”; ezeket állandó berendezéseknek véli, melyekhez az énfejlődés vezetett; a nemi ösztön reprezentánsait pedig mint az ön- és a tárgyszeretet képzeteit különböztette meg, mint a libidofejlődés termékeit. E két skálán pro- és regrediálva, egymástól elválva és újból összebogozódva kellett az organikus ösztönerők játékát elképzelni a lelki életben, ha magyarázatát akarta adni a szerelem és gyász állapotainak, a mánia és melankólia kórképének, állandóan tekintetbe véve a lelki topika+, dinamika+ és ökonómia+ szempontjait. Végül kiterjesztette metapszichológiai szemléletmódját magasabb összetételű szociális lelki produktumokra is, pl. a tömeglélektan problémaira. Valamint Keppler és Newton a naprendszert, úgy értette meg velünk Freud a vezér körül csoportosult emberhordát a központi, úgyszólván solaris narcismus köré tömörült „planetáris” lelki energiákkal, melyek a hasonló sors által egymáshoz, az identifikálás, a tárgyszeretés e primitív előfutárja által pedig a hordavezérhez kapcsolódnak. Nem térhet ki az ember az elől, hogy a libidoegységek magasabb képződményekké való összekapcsolódásának ezt a módját analógiába ne hozza vegyi affinitásokkal, melyek valamely összetett szerves vegyület elemeit és radikálisait kötik össze egymással. Ki tudja, nem jön-e el annak is az ideje, mikor kiderül, hogy az a vegytantól átvett elnevezés, „pszichoanalízis”, több mint kép vagy hasonlat.
Arra is utalni kell itt, ha futólag is, hogy a metapszichológiai gondolatmenet „túl az örömelven”, tehát a tisztán lelkivilágon is túl, lehetővé tette számunkra, hogy legalább azt a képzelt vonalat, azt az irányt megsejtsük, ahonnan egyszer a metapszichológia összekapcsolódását remélhetjük az élettudomány és fizika diszciplínáival.
Önök, mint praktikus angolok és amerikaiak, azt kérdezik majd tőlem, vajon ezek a megismerések, eltekintve látkörünk bizonyára kívánatos szélesbítésétől, meghozzák-e gyümölcsüket valamikor a gyakorlatban is, és különösen, hogy várható-e tőlük közvetlen haszon a pszichoterápia számára. Erre határozottan igennel felelhetek. Szinte leírhatatlan, mennyivel biztosabban állunk egy neurotikus egyén szeszélyes, kaleidoszkópszerűen változó állapotaival szemben, sőt gyógyulási folyamatának hullámzásaival szemben is, ha állandóan szemünk előtt tartjuk a metapszichológiai nézőpontokat. Pontosan követhetjük így, hogy az ellentállás gyengülése folytán hogyan töltetnek meg eddig megközelíthetetlen lelki mélységek, hogy köti meg az indulatáttétel a neurosogén indulati feszültség egy részét, hogyan lobban fel hevesebben az elhárító harc, amikor az analitikus munka egy betegséggóchoz közeledik. Egy neurózis metapszichológiai struktúráját ismerve, nem vagyunk teljesen a véletlenre utalva, mint azelőtt, mikor arról van szó, hogy hogyan jussunk el a lelkiállapot patogén+ forrásához. Eleitől fogva figyelmeztetve vagyunk, és gyorsabban és biztosabban jutunk a célhoz. Azonkívül kisebb-nagyobb technikai módosítások is könnyebben jutnak eszünkbe, ha a műszert, melynek működését helyre akarjuk állítani, és a benne működő energiák sajátságait alaposabban ismerjük. Hivatkozhatom pl. az analitikus technikának úgynevezett aktív segédeszközeire, melyeket sohase lehetett volna megtalálni a Freud-féle topika, dinamika és ökonómia ismerete nélkül.
És itt újból utalok arra a körülményre, hogy mindeme felfedezések – addig, míg biológiai részről nincsenek alátámasztva – csak olybá vehetők, mint használható munkahipotézisek, és nem ambicionálják, hogy bármi újat is megállapítsanak a lelki szerv anatómiája és fiziológiája felől. Például még arra sem adnak határozott választ, vajon ugyanazon élményről a tudattalan, tudatelőttes és tudati rendszerbe bevésett emléknyomok tényleg külön lenyomatokat, vagy csak a folyamat különleges lefutásmódjait jelentik-e ugyanabban az emléknyomban, azaz hogy feltételezhetünk-e topikát anatómiai értelemben is, vagy sem.
Végül pedig újból rátérek Freud metapszichológiájának tudománytörténeti jelentőségére. A primitív animizmus, melyet mint a metapszichológia előfutárját állítottunk be, azt a hibát követte el, hogy egyszerűen a természetbe vetítette az ember benső, lelki tapasztalatait. Az utána következő természettudományi reakció az egzaktságot emelte trónusra, azaz a folyamatok mérhetőségét, és valósággal megvetéssel sújtotta a csupán lelkileg adott tapasztalati tényeket. A pszichoanalitikus metapszichológia most újból az introspekció oldaláról próbál egy lépéssel tovább jutni a természet megismerésében, tehát tulajdonképpen újra animisztikus lett; azonban mindig számol azokkal a nagyszerű megismerésekkel, melyeket a természettudományoknak köszönhetünk. Megérdemli tehát, hogy „utraquistikus” módszernek nevezzük el, mert a két nagy ismeretforrás egyike elől sem zárkózik el, sem a belső, lelki, sem a külső, természettudományos elől, hanem mindkét tapasztalati mód igazságos méltánylásával igyekszik megközelíteni az aszimptotikus távolban sejthető valóságot.