Az az igyekezet, hogy mások számára is hozzáférhetővé tegyem azt a technikát, amelyet pszichoanalíziseimben szoktam alkalmazni, bírt rá, hogy ismételten foglalkozzam általánosságban a pszichológiai megértés problémájával. Ha valóban igaz lenne, amit olyan sokan megállapítanak, hogy a lelki élet folyamataiban egy kívülálló megértése különös képességektől függ, melyet emberismeretnek neveznek, mint olyan azonban magyarázhatatlan és éppen ezért átadhatatlan, akkor eleve kilátástalan volna minden olyan fáradozás, hogy ebből a technikából valamit is másnak megtanítsunk. Szerencsére más a helyzet. Freud Tanácsok a pszichoanalitikus technikához publikációja óta birtokunkba kerültek a módszertani lélekvizsgálat első szempontjai. Ha valaki nem riad vissza a fáradságtól, hogy a mester útmutatásait kövesse, akkor is behatolhat az idegen, akár egészséges, akár beteg lelki életébe, ha nem pszichológiai zseni. A mindennapi élet tévcselekményei, az álmok, kiváltképp azonban a szabad asszociációk analízise abba a helyzetbe hozza, hogy ezt-azt tapasztaljon embertársairól, amelyek megértése korábban talán csak kiváltságos embereknek volt lehetséges. Az a körülmény, hogy az emberek előszeretettel viseltetnek a csodálatos iránt, azt eredményezi, hogy elégedetlenül kísérik figyelemmel az emberismeret művészetének ezt a megváltozását mesterséggé. Úgy tűnik, hogy különösképpen a művészek és az írók a szakterületükbe való beavatkozás egy fajtájának ítélik, és általában kezdeti érdeklődés után a pszichoanalízist, mint egy kevéssé vonzó mechanikus munkamódot messzemenően elutasítják. Ez az antipátia alig kelt bennünk csodálatot; hiszen a tudomány egy fokozódó dezilluzionálás, a misztikus és a különleges helyébe magyarázatokat alkalmaz, mindig és mindenütt ugyanazokat az elháríthatatlan törvényszerűségeket, melyek monotóniájuk miatt könnyen unalmat és tartós szükségszerűségük miatt kedvetlenséget okoznak. Mindenesetre szolgáljon a kedélyek bizonyos megnyugtatására, hogy természetesen itt is, mint minden mesterségben, mindig adódnak művészi kivételek is, melyektől előrehaladást és új perspektívát remélünk.
Gyakorlati szempontból azonban tagadhatatlan haladás, hogy az analízis az emberiség kutatásának finomabb eszközeit fokozatosan átadja a csak átlagos tehetségű orvos és tudós kezébe is. Mint a sebészetben: az anesztézia+ és az aszepszis felfedezése előtt egyesek kiváltsága volt, hogy gyakorolják a sebészorvosi „gyógyító művészetet”; csak ezek tudtak „cito, tuto et jucunde” dolgozni. Bizonyára a sebészi technikának ma is vannak művészei, de a haladás lehetővé teszi, hogy az átlagos orvosok ezrei is kifejthessék hasznos, gyakran életmentő tevékenységüket.
Persze a lélekanalízisen kívül beszéltek pszichológiai technikáról is; ez alatt a pszichológiai laboratóriumok mérőmódszereit értették. A „pszichotechnikának” ez a fajtája ma is divat, egyes egyszerű, praktikus feladatoknak meg is felelhet. Az analízisben valami sokkal többről van szó: az egész lelki működés topikájának, dinamikájának és ökonómiájának+ felfogásáról, noha a laboratóriumok imponáló felszerelése nélkül, mégis állandóan növekvő igénnyel a bizonyosságra és mindenekelőtt összehasonlíthatatlanul nagyobb teljesítőképességgel.
Mindamellett még sok minden adódott és adódik is a pszichoanalitikus technikán belül, amelyről az a benyomás alakult ki, hogy velük kapcsolatban valamiféle egyéniről, szavakkal alig meghatározható dologról van szó. Itt volt mindenekelőtt az a körülmény, hogy úgy tűnt, hogy e tevékenységnél a „személyes megfelelés” sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint ahogy azt különben a tudományban is el kellett ismernünk. Maga Freud a technikáról írt első közleményeiben nyitva hagyta azt a lehetőséget, hogy sajátja mellett más munkamódszereknek is teret kell engedni a pszichoanalízisban. Mindenesetre ez a véleménye a második pszichoanalitikus alapszabály kikristályosodása előtti időből származik, az előtt ugyanis, hogy mindenki, aki mást analizálni akar, először kell, hogy maga is analizált legyen. Ennek a szabálynak a betartása óta az analitikus személyi jegyeinek a jelentősége egyre inkább elmosódik. Mindenki, akit alaposan analizáltak, aki elkerülhetetlen gyengéit és jellembeli sajátosságait tökéletesen megismerte és megtanulta, hogy uralkodjék rajtuk, ugyanazon lelki vizsgálati objektum szemügyre vételekor és kezelésekor elkerülhetetlenül ugyanazokhoz az objektív állításokhoz jut és logikusan ugyanazon taktikai és technikai intézkedéseket alkalmazza. Valóban az az érzésem, hogy a második alapszabály bevezetése óta az analitikus technika differenciái eltűnőfélben vannak.
Ha az ember most már megkísérli, hogy számot vessen a személyes megfelelés még mindig megoldatlan maradékával, és ha abban a helyzetben van, hogy sok tanítványt és beteget látott, akiket már őelőtte mások analizáltak, különösen azonban, ha mint nekem, annyit kellett küzdenie saját, korábban elkövetett ballépései következményeivel, úgy jogot formálhat arra, hogy ezeknek a differenciáknak és tévedéseknek többségéről összefoglaló ítéletet hozzon. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindenekelőtt lélektani tapintat kérdése, mikor és hogyan szabad az analizálttal valamit közölni, mikor jelentheti ki valaki, hogy a nyújtott anyag elégséges ahhoz, hogy következtetést lehessen levonni belőle, adott esetben a közlés miféle formába öltöztetendő, hogyan szabad reagálni a beteg valamely váratlan vagy meglepő reakciójára, mikor kell hallgatni és további asszociációkra várni, mikor haszontalan kínzás a beteg számára hallgatásunk stb. Látják, hogy csak a „tapintat” szó alkalmazásával sikerült, hogy a bizonytalanságot egyszerű és tetszetős formulára redukáljam. Egyáltalán mit jelent az a szó, hogy tapintat? Erre a kérdésre a válasz nem esik nehezünkre. A tapintat beleélési képesség. Ha sikerül tudatunk segítségével úgy, hogy azt sok emberi lélek elemzéséből, mindenekelőtt azonban személyes elemzésünkkel szereztük, a beteg lehető vagy valószínű, de számára nem sejtett asszociációit megjelenítenünk, akkor, mivel nekünk nem kell küzdenünk ellenállásokkal, mint a betegnek, nemcsak a páciens visszafojtott gondolatait vagyunk képesek kitalálni, hanem azokat a tendenciákat is, amelyek számára tudattalanok. Miközben egyidejűleg folyamatosan számítunk az ellenállás erejére, nem lesz nehéz döntést hoznunk valamely közlés esetleges aktualitásáról, sem arról a köntösről, amelybe öltöztetnünk kell. Ez a beleélés megvéd bennünket attól, hogy a beteg ellenállását feleslegesen vagy időszerűtlenül ingereljük; mindenesetre a pszichoanalízis számára sem adott, hogy szenvedését teljesen megtakarítsa, sőt a pszichoanalízis fő eredménye, hogy megtanítsa neki a fájdalmát elviselni. Azonban tapintatlan rámenősség csak azt a tudattalanul hevesen kívánt alkalmat teremtené meg a beteg számára, hogy befolyásunk alól kivonja magát.
Összességükben mindezen óvintézkedések a jóindulat benyomását keltik az analizáltban akkor is, ha a finom érzés motívumai kizárólag csak az analitikus intellektusából származnak. A következő fejtegetésekben a betegnek ezt a benyomását is igazolnom kell azonban bizonyos mértékig. Hiszen lényegében nincs különbség az általunk követett tapintat és a között a morális követelmény között, hogy senkinek sem szabad olyat tenni, amiben hasonló körülmények között másoktól az ember nem szeretne részesülni.
Itt mindjárt sietek hozzáfűzni, hogy a „jóindulat” e változatához való képesség csak egyik oldalát tükrözi az analitikus megértésnek. Mielőtt az orvos közlésre szánja magát, előbb egy pillanatra el kell vonnia libidóját a betegről, a körülményeket hidegen kell mérlegelnie, tehát egyáltalán nem vezérelhetik kizárólagosan érzelmei.
A következő tételekben általánosnak tartott szempontok ábrázolására egyes példákat hozok fel aforisztikusan.
Inkább úgy célszerű felfogni az analízist, mint fejlődési folyamatot, mely szemünk láttára játszódik le, mintsem az építőmester beállítottságát, aki előre kialakított tervet valósít meg. Tehát senki se legyen semmilyen körülmények között arra bírható, hogy az analizáltnak többet ígérjen, minthogy ő, ha aláveti magát az analitikus eljárásnak, végül is majd sokkal többet tud magáról és ha befejezéséig kitart, fokozott mértékben és helyesebb energiaelosztással lesz képes alkalmazkodni az élet elkerülhetetlen nehézségeihez. Azt is mindenesetre mondhatjuk neki, hogy a pszichoneurotikus és jellemzavaroknak semmilyen jobb, és biztos, hogy semmilyen mélyrehatóbb kezeléséről nem tudunk. Egyáltalán ne titkoljuk előtte, hogy más módszerek is vannak, melyek sokkal gyorsabb és biztosabb kilátást ígérnek a gyógyuláshoz, és voltaképpen örülünk, ha ezek után a betegek elmondják, hogy már kezelték őket évek óta szuggesztióval, munkaterápiával vagy az akaraterősítés módszereivel; ellenkező esetben a beteg döntésére bízzuk, hogy kísérelje meg e sokat ígérő gyógymódok egyikét, mielőtt velünk kezd. Ne hagyjuk azonban érvényesülni a betegeknek azt a szokásos kifogását, hogy módszerünkben vagy elméletünkben nem hisznek. Már kezdettől fogva megmagyarázzuk, hogy technikánk ilyen előlegezett bizalom megszolgálatlan ajándékára egyáltalán nem tart igényt; csak akkor higgyen bennünk a beteg, ha erről a kezelés tapasztalatai meggyőzték. Egy másik kifogást, azt ugyanis, hogy ezen a módon kezdettől fogva a kúra esetleges sikertelenségének minden felelősségét a beteg türelmetlenségének számlájára írunk, nem tudjuk megcáfolni, s a betegre kell hagynunk, hogy vajon e nehéz feltételek mellett akarja-e viselni a kezelés kockázatát vagy sem. Ha ezeket a részletkérdéseket nem határozzuk meg kezdettől fogva pontosan ebben az értelemben, akkor a beteg ellenállásának legveszélyesebb fegyverét játsszuk a kezébe, melyet korábban vagy későbben nem mulaszt majd el a kezelés céljával és velünk szembe fordítani. Ne hagyjuk magunkat eltéríteni erről az alapról semmilyen, mégannyira ijesztő kérdés miatt sem. „Szóval a kezelés két, három, öt, tíz évig tarthat?” kérdi majd némely beteg észrevehető ellenségeskedéssel. „Ez mind lehetséges” – válaszoljuk neki. „Természetesen azonban 10 éves analízis gyakorlatilag egyértelmű annak a kudarcával. Mivel a legyőzendő nehézségek nagyságát egy esetben sem tudjuk előre felmérni, nem ígérhetünk önnek semmi biztosat, és csak arra hivatkozunk, hogy számos esetben sokkal rövidebb idő is elégséges. Mivel azonban ön valószínűleg azt hiszi, hogy az orvosok szívesen állítanak fel kedvező prognózisokat, s azonkívül mivel ön már a pszichoanalízis elméletéről és technikájáról biztos sok előnytelen dolgot hallott vagy hall majd rövidesen, jobb ha ön a saját szempontjából úgy szemléli ezt a kezelést mint kockázatos kísérletet, mely önnek sok fáradságába, idejébe és pénzébe kerül, tehát panaszai fokától tegye függővé, hogy mindezek ellenére próbálkozik-e velünk. Mindenesetre fontolja meg jól, mielőtt belekezd, mert anélkül a komoly szándék nélkül, hogy elkerülhetetlen állapotrosszabbodások ellenére is kitartson, a vállalkozás eddigi csalódásait csak újjal tetézi majd.”
Azt hiszem, hogy ez a biztosan túl borúlátó előkészítés mégis célszerű; mindenesetre megfelel a „beleélési szabály” követelményeinek. Ugyanis a betegek gyakran lármásan fitogtatott hiszékenysége mögött majdnem mindig nagy adag bizalmatlanság lapul, melyet a beteg a tőlünk hevesen kikövetelt gyógyító ígéreteink segítségével szeretne túlharsogni. Jellegzetes pl. az a kérdés, amelyet gyakran nekünk szegeznek még azután is, amikor már mintegy egy órája azon fáradoztunk, hogy a beteggel megértessük, hogy adott esetben ajánlatosnak tartjuk számára az analízist: „Gondolja, doktor úr, hogy kezelése valóban segíteni fog rajtam?” – elhibázott volna erre a kérdésre egyszerűen „igen”-nel válaszolni. Mondjuk inkább a betegnek, hogy egy újabb bizonykodástól magunk részéről semmit sem várunk. A kezelés akárhányszor ismételt magasztalása sem tudja valójában a beteg rejtett gyanakvását elaltatni, hogy az orvos kereskedő, aki módszerét, ami azt jelenti, hogy áruját mindenáron el akarja adni. A rejtett hitetlenség még átlátszóbb, ha a beteg esetleg megkérdi: „És nem hiszi, doktor úr, hogy módszere árthat is nekem?” Szokásszerűen azzal a viszontkérdéssel válaszolok: „Mi a foglalkozása?” A válasz mondjuk így hangzik: „Építész vagyok.” „Nos, mit válaszolna valakinek, aki miután ön egy új építmény tervét bemutatja, megkérdezné magától, hogy vajon nem fog-e összedőlni az épület?” Általában a további biztosíték iránti követelmények erre elhallgatnak, annak jeléül, hogy a beteg arra a belátásra jutott, hogy minden fajtájú munkánál a szakembernek a bizalom bizonyos mértékét hitelezni kell, emellett természetesen nem zárhatók ki a csalódások.
Sokszor felróják a pszichoanalízisnek, hogy feltűnően sokat foglalkozik anyagi kérdésekkel. Úgy gondolom, hogy még mindig túl keveset. A legmódosabb ember is csak fogcsikorgatva adja pénzét az orvosnak; úgy tűnik, hogy valami bennünk az orvosi segítséget, amelyet a gyermekkorban valóban az ápolószemélyzet nyújtott, úgy szemléli, mint valami számunkra magától értetődően kijáró dolgot, és minden hónap végén, amikor a betegek a tiszteletdíj számláját megkapják, ellenállásuk nem oldódik, mielőtt minden elrejtett vagy tudattalanul megelevenedett gyűlölet, bizalmatlanság és gyanúsítás ne lenne még egyszer beszéd tárgya. A tudatos áldozatkészség és rejtett bosszúság közti distancia legjellegzetesebb példáját bizonyára az a beteg szolgáltatta, aki az orvosi beszélgetés kezdetén azt a kijelentést tette: „Doktor úr, ha segít rajtam, egész vagyonomat magának ajándékozom!” Az orvos így válaszolt: „Én megelégszem óránként 30 koronával.” „Nem lesz az túl sok?” hangzott a beteg váratlan válasza.
Az analízis folyamán helyes fél szemmel állandóan a hitetlenség és az elutasítás rejtett vagy tudattalan megnyilvánulásai után fürkészni és ezeket kíméletlenül megtárgyalni. Hiszen eleve érthető, hogy a beteg ellenállása egyetlen számára kínálkozó, kedvező alkalmat sem hagy kihasználatlanul. Kivétel nélkül minden beteg megjegyzi az orvos legapróbb szokatlan viselkedését, külső megjelenését, modorát, de egyik sem szánja magát arra, hogy megelőző felbátorítás nélkül mindezt szemünkbe mondja, még akkor sem, ha ezzel durva módon megsérti az analitikus alapszabályt; nem marad tehát más hátra, mint hogy az éppen megelőző asszociációs anyag alapján mindig magunk találjuk ki, hogy netalán a beteg mikor sérült esztétikai érzéseiben az orvos túl hangos tüsszentése vagy szipogása miatt, mikor botránkozott meg arckifejezésünk formáján, vagy hasonlította össze alkatunkat bizonyosan sokkal impozánsabbakkal. Már sok más alkalommal megkíséreltem érzékeltetni, hogyan kell vállalkoznia az analitikusnak a kezelés során gyakran heteken keresztül a „pofozóember” szerepére, melyen a beteg bosszús érzelmeit próbára teszi. Ha mi ettől nemcsak hogy nem őrizkedünk, hanem a túlságosan bátortalan betegeket minden adandó alkalommal felbátorítjuk erre, akkor előbb vagy utóbb besöpörjük türelmünk megérdemelt jutalmát a jelentkező pozitív indulatáttétel formájában. Az orvos részéről a bosszankodás vagy megbántódás minden jele meghosszabbítja az ellenállási szakasz tartamát, ha azonban az orvos nem védekezik, a beteg az egyoldalú harcba fokozatosan belefárad; ha kellően kitombolta magát, kénytelen, ha tétovázva is, bevallani a hangoskodó elhárítás mögött rejtőzködő barátságos érzelmeit, és ezzel esetleg lehetővé válik a latens anyagba történő mélyebb behatolás, különösen azokba a gyermekkori helyzetekbe, amelyekben bizonyos rosszindulatú jellemvonások alapjai gyökereznek (általában oktalan nevelők révén).* Az analízis során semmi sem károsabb, mint az iskolamesteri, vagy akár csak az orvos tekintélyén alapuló fellépés. Értelmezéseink mindegyike viselje inkább javaslat jellegét, mintsem a biztos állításét, és nemcsak azért, hogy ezzel ne ingereljük a beteget, hanem azért, mert valóban tévedhetünk is. A kereskedő ősrégi hagyománya szerint minden kölcsönös elszámolásra függesztett jel „S. E.” (salvo errore), ami annyit jelent, hogy a tévedés fenntartásával minden analitikus értelmezésnél is szóba jöhetne. De elméletünkhöz fűződő bizalom is csak feltételes lehet, mert talán adott esetben a szabály alóli nevezetes kivételről lehet szó, vagy éppen arról a szükségszerűségről, hogy az eddigi elméleten valamit változtatni kell. Már előfordult velem, hogy műveletlen, látszólag egész naiv betegem kifogásokat hozott fel értelmezéseimmel szemben, amelyeket én reflexszerűen kész voltam elhárítani, de a mélyebb megfontolás arra utalt, hogy nem nekem, hanem a betegnek volt igaza, sőt hogy általánosságban ellenvetésével a téma sokkal mélyebb megértéséhez segített hozzá. Az analitikus szerénysége ne betanult póz legyen, hanem annak a kifejezője, hogy belátjuk tudásunk korlátait. Mellékesen megjegyezve talán ez az a pont, ahol a pszichoanalitikus ösztönzés segítségével az orvos-beteg viszony eddigi beállítódásának a forradalmi átalakulása fellép. Csak hasonlítsuk össze beleélési szabályunkat azzal a nagyképűséggel, amellyel eddig a mindentudó és mindenható orvos állt szemben betegével.
Magától értetődően nem úgy gondolom, hogy az analitikus túlságosan szerény legyen; nagyon is jogosult arra, hogy legtöbb esetben elvárja, hogy előbb-utóbb tapasztalatra épült értelmezése beigazolódik és a beteg a halmozódó bizonyítékok előtt meghajlik. Azonban okvetlenül türelmesen ki kell várni, amíg a beteg határoz; az orvos minden türelmetlensége a beteg idejébe és pénzébe kerül és az orvosnak sok munkájába, amit nagyon könnyen megtakaríthatott volna.
Elfogadom az egyik betegem által alkotott kifejezést az „analitikus technika rugalmasságáról”. Engednünk kell a beteg tendenciáinak mint egy rugalmas szalag, azonban anélkül, hogy saját nézeteink irányában feladnánk a húzást, mielőtt az egyik, vagy másik helyzet tarthatatlansága nem teljesen bizonyított.
Semmi esetre sem szabad amiatt szégyenkeznünk, ha a korábban elkövetett tévedéseket kertelés nélkül beismerjük. Sohase felejtsük el, hogy az analízis nem szuggesztív eljárás, amelynél mindenekelőtt meg kell óvni az orvos tekintélyét és tévedhetetlenségét. Az egyetlen dolog, amelyre az analízis is igényt formál: bizalom az orvos nyíltságában és őszinteségében, és ebben a tévedés nyílt beismerése nem okoz kárt.
Az analitikus beállítottság az orvostól nemcsak a saját narcizmusának szigorú kontrollját követeli meg, hanem mindenfajta érzelmi reakciójának szigorú ellenőrzését is. Ha korábban körülbelül az a nézet uralkodott, hogy a túlságosan nagyfokú „antipátia” az analitikus terápia folytatásának ellenjavallatát képezheti, úgy a kapcsolatokba mélyülő bepillantás után, az ilyen ellenjavallatot eleve ki kell zárnunk, és az analizált analitikustól el kell várnunk, hogy önismerete és önkontrollja erősebb, mintsem hogy ideges ellenszenv előtt meg kellene hajolnia. Ezek az „ellenszenves vonások” a legtöbb esetben csak homlokzatok, mögöttük egészen más tulajdonságok rejtőznek. Ha besétálnánk az ilyen kelepcébe, az azt jelentené, hogy felülnénk a betegnek; a kiállhatatlan modornak gyakran az a tudattalan célja, hogy képviselőjének kitegyék a szűrét. Mivel erről tudunk, ez alkalmassá tesz bennünket arra, hogy a legkellemetlenebb és legvisszataszítóbb embert is, teljes fölénnyel, úgy szemléljük, mint gyógyításra szoruló beteget és tőle mint ilyentől, még szimpátiánkat sem tagadhatjuk meg. A pszichoanalitikus praxis legnehezebb feladatához tartozik, hogy ezt a több mint keresztényi alázatot megtanulja. Viszont, ha valóra váltjuk, korrekciónk a legkétségbeesettebb esetben is sikerül. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy itt is csak a valóságos érzelmi viszonyulás segít; valamilyen csak színlelt pózt az éles eszű beteg könnyűszerrel leleplez.
Fokozatosan észrevesszük, hogy voltaképpen milyen bonyolult az analitikus lelki munkateljesítménye. Meg kell engednie, hogy hassanak rá a beteg szabad asszociációi; egyidejűleg ezzel az asszociációs anyaggal játsszék saját fantáziája; közbe-közbe összehasonlítja az adódó új összefüggéseket az analízis korábbi eredményeivel, anélkül hogy akár egy pillanatra is figyelmen kívül hagyná saját tendenciáira irányuló figyelmét vagy kritikáját.
Formálisan beszélhetnénk a beleélés, az önmegfigyelés és a véleményalkotás közötti állandó oszcillációról. Ez utóbbi időről időre jelzés formájában egészen spontán jelentkezik, természetesen elsősorban csak így értékeljük, értelmezésükre csak további bizonyítékok alapján szánhatjuk rá magunkat.
Az analízisben a legfontosabb szabályok egyike, hogy általában takarékoskodjunk az értelmezésekkel: ne beszéljünk feleslegesen; az értelmezési fanatizmus az analitikusok gyermekbetegsége. Ha a beteg ellenállásait analitikusan megoldjuk, akkor alkalomadtán eljutunk az analízisnek azon szakaszaiba, amelyekben a beteg az egész értelmezési munkát szinte teljesen egyedül, vagy csak csekély támogatással elvégzi.
És még egyszer az én sokat dicsért és sokat hibáztatott „aktivitásomról”.* Végül is úgy gondolom, abban a helyzetben vagyok, hogy ennek az eljárásnak időpontjáról a sokaktól jogosan követelt precíz javallatot felvázoljam. Talán tudják, hogy eredetileg arra hajlottam, hogy a szabad asszociációkkal együtt bizonyos magatartási rendszabályokat írjak elő, mihelyt az ellenállás ilyen megterhelést megengedett. Később a tapasztalat arra tanított, hogy parancsokat és tilalmakat nem, legfeljebb tanácsokat szabad adni a magatartásmód bizonyos változtatásaihoz, és mindig készen kell állni arra, hogy visszavonjuk őket, ha gátlónak bizonyulnak vagy ellenállásokat idéznek elő. Eleve az a szemléletem, hogy mindig csak a beteg lehet „aktív” és soha az orvos, végül arra a megállapításra vezetett, hogy meg kell elégednünk azzal, hogy a beteg rejtett akcióirányulásait értelmezzük, óvatosan kísérelve meg, hogy eddigi neurotikus gátlásait leküzdjük, hogy anélkül gyámolítsuk, hogy előzőleg kényszerrendszabályok végrehajtására sürgetnők, vagy akárcsak ajánlanánk is ilyeneket. Ha eléggé türelmesek vagyunk, úgy a beteg előbb vagy utóbb maga jelentkezik azzal a kérdéssel, hogy ezt vagy azt a kísérletet (pl. egy fóbiás szerkezet áthágását) megkockáztathatja-e; ilyenkor persze nem tagadjuk meg tőle hozzájárulásunkat és bátorításunkat, és ily módon érjük el az aktivitástól várt eredményt anélkül, hogy a beteget ingerelnénk vagy eljátszanánk a barátságát. Más szavakkal: határozza meg maga a beteg az aktivitás időpontját, vagy legalább félreérthetetlenül utaljon rá, hogy eljött az ideje. Mint korábban, most is fennáll azonban, hogy az ilyen kísérletek a betegeknél lelki rendszerükben feszültségváltozásokat idéznek elő, és ezért teljes mértékben beválnak az asszociációkkal együtt az analitikus technika eszközéül.
Egy másik technikai művemben* már utaltam az átdolgozás fontosságára, de erről kissé egyoldalúan, mint csupán mennyiségi szempontról nyilatkoztam. Azonban úgy vélem, hogy az átdolgozásnak minőségi oldala is van, és hogy a tünet- és karakterképzés türelmes rekonstrukcióját az analízis minden újabb lépésénél meg kell ismételni. Minden új jelentős belátás az egész addigi anyag átértékelését követeli, és a már talán késznek képzelt építmény lényeges alkotórészeit ledöntheti. Bizonyára a technika részletekbe menő dinamikájának feladata lesz, hogy ennek a minőségi átdolgozásnak az összefüggéseit a mennyiségi szemponttal (érzelmi levezetés) megállapítsa.
Úgy tűnik azonban, hogy a revíziós munkának egy különleges formája minden esetben visszatér. Éppen az analitikus kezelés során kialakult élmények revíziójára gondolok. Maga az analízis fokozatosan a beteg élettörténete részévé válik, felette még egyszer szemlét tart, mielőtt búcsút vesz tőle. Ennél a revíziónál most már bizonyos távlatból és sokkal nagyobb tárgyilagossággal veszi szemügyre tapasztalatait, a velünk való ismeretkötés kezdetét, az ellenállás és az indulatáttétel ezt követő fordulópontjait, amelyek annak idején olyan aktuálisnak és életfontosságúnak tűntek, hogy azután pillantása az analízisről távolra, az élet valóságos feladataira terelődjék.
Végezetül megkockáztatnék néhány megjegyzést a technika metapszichológiájához+.* Sokan utaltak arra, többek között én is, hogy a gyógyulási folyamat nagyrészt abból áll, hogy a beteg az analitikust (az új apát) helyezi a felettes énjében olyan tág teret betöltő valódi apa helyébe, és immár ezzel az analitikus felettes énnel folytatja tovább életét. Mármost nem tagadom, hogy ez a folyamat minden esetben valóban lezajlik, azt is elismerem, hogy ez a szubsztitúció jelentős terápiás eredménnyel járhat, azonban hozzáfűzném, hogy a valóságos karakter-analízis, legalábbis átmenetileg, a felettes én minden fajtáját, tehát az analitikusét is fel kell számolja. Végül is szabaduljon meg a beteg minden érzelmi kötődéstől, amennyiben túlhaladják az értelmet és saját libidinózus irányulásait.
Általában csak a felettes én effajta leépítése képes radikális gyógyulást előidézni; eredmények, amelyek csupán azzal jellemezhetők, hogy a saját felettes én egy másikkal szubsztituálódik, ámbár jellemezhetők úgy, mint indulatáttételi eredmények; a terápiának végcéljához, hogy az indulatáttételtől is megszabadítson, bizonyára nem alkalmasak.
Utalok egy olyan problémára, amelyet eddig senki sem érintett, az analitikus lelki folyamatainak lehetséges metapszichológiájára az analízis során. Megszállásai egyrészt az azonosítás (analitikus tárgyszeretet), másrészt az önkontroll, illetőleg az intellektuális tevékenység között ide-oda ingáznak. A hosszú napi munka során, valójában soha és fantáziájában csak rövid pillanatokra adhatja át magát narcizmusa és egoizmusa szabad kiélése élvezetének. Nem kételkedem, hogy ilyen, különben az életben alig előforduló túlterhelés előbb vagy utóbb az analitikus sajátos higiéniáját fogja követelni.
Az analizálatlan (vad) analitikus és a nem tökéletesen gyógyított betege könnyűszerrel felismerhető arról, hogy bizonyos fajtájú „analízis-kényszerben” szenvednek; ezzel szemben befejezett analízis után a libido szabad mozgása lehetővé teszi, hogy ámbár ha szükséges, tanúsítson analitikus önismeretet és önuralmat, különben azonban az élet naiv élvezetében semmiképp sem gátol. Valamely befejezett analízis ideális eredménye tehát ugyanaz a rugalmasság, amelyet a technika a lélekgyógyászattól is megkövetel. Ismét hát egy érvvel több a „második pszichoanalitikus alapszabály” nélkülözhetetlenségéről.
Tekintettel arra a nagy jelentőségre, amely, ahogy gondolom, minden technikai tanács sajátja, nem tudtam magam rászánni arra, hogy közöljem e szóban forgó tanulmányt, anélkül hogy előtte egy kolléga kritikájának alávessem.
„A cím (rugalmasság) kiváló”, szólt egy kritikus nyilatkozata, „és annál is inkább rászolgált arra, hogy érvényre jusson, mert Freud tanácsai a technikával kapcsolatban lényegében negatívok voltak. Ő azt tartotta legfontosabbnak, hogy hangsúlyozza, mit nem szabad csinálni, hogy rámutasson az analízis ellen szegülő kísértéseknek. Az ön által említett »tapintatra« hagyott rá majdnem mindent, amit ténylegesen tenni kell. Ezzel azonban azt érte el, hogy a szófogadók e megállapodások rugalmasságát nem vették észre és úgy fogadták el, mintha tabu rendeletek lennének. Ezt már egyszer revideálni kellett, mindenesetre a kötelezettségek érvénytelenítése nélkül.”
„Bármennyire igaz, amit ön a »tapintatról« mond, számomra éppolyan aggályosnak tűnik az engedménynek ez a módja. Mindenki, akinek nincs tapintata, az önkény, azaz a szubjektív faktor (azaz a le nem győzött saját komplexusok) igazolását látja majd benne. Amit valójában teszünk, az különböző reakciók leginkább tudatelőttes szinten maradó mérlegelése, ennek a végét kivárjuk, mielőtt beavatkoznánk, amikor a szituációban a dinamikus tényezők mennyiségi értékelése érvényesül elsősorban. E felmérésekhez szabályok természetesen nem adhatók.
Az analitikus tapasztalata és józansága kell, hogy róluk döntsön. De így a tapintat misztikus jellegétől megfosztható.”
Teljesen osztom kritikusomnak azt a nézetét, hogy ezek is, mint azok a korábbi technikai utasítások, a legelővigyázatosabb fogalmazás ellenére is feltétlenül félremagyarázásokra és visszaélésekre fognak vezetni. Kétségkívül néhányan, éspedig nemcsak kezdők, hanem mind, akik túlzásokra hajlanak, fejtegetéseimet a beleélés jelentőségéről arra használják majd, hogy a kezelésben a hangsúlyt a szubjektív faktorra, azaz az intuícióra fektessék, és hogy semmibe se vegyék az általam döntően hangsúlyozott tényezőt, a dinamikus szituáció tudatos értékelését. Az ilyen visszaélésekkel szemben valószínűleg az ismételt figyelmeztetés is hiábavaló. Hiszen már megéltem, hogy egyes analitikusok az aktivitáshoz fűződő óvatos és egyre óvatosabb kísérleteimet arra használták fel, hogy saját hajlandóságuknak hódoljanak merőben nem analitikus, néha szadisztikusnak tűnő hatalmi rendszabályokkal. Szóval nem csodálkoznék, ha egy idő után az ütné meg a fülemet, hogy valaki az analitikus szükséges türelmességéről kifejtett nézeteimet valamiféle mazochista technika alapjának tekintené. És mégis az általam követett és ajánlott eljárás, a rugalmasság egyáltalán nem jelent egyet erélytelen engedménnyel. Bár arra törekszünk, hogy a beteg minden kedélyállapotát átérezzük, mégis körömszakadtáig ragaszkodunk az analitikus tapasztalatunk diktálta állásponthoz.
Éppen az volt a fő indítéka, hogy hajlottam e tanulmány megírására, hogy a „tapintatot” megfosszam misztikus karakterétől; bevallom azonban, hogy ezt a témát csak felvetettem, de semmiképp sem oldottam meg. Arra a lehetőségre, hogy bizonyos dinamikus körülmények értékeléséhez pozitív tanácsokat is megfogalmazzunk, talán derűlátóbb vagyok, mint kritikusom. Egyébként az ő igénye, hogy az analitikus tapasztalt és józan gondolkodású legyen, körülbelül azonos értelmű azzal a követelményemmel, hogy a jó analitikus technika egyetlen megbízható alapja az analitikusnak a befejezett analízise. Magától értetődően, jól analizált analitikusoknál az általam követelt beleélési és értékelési folyamatok nem a tudattalanba, hanem a tudatelőttes szintjén játszódnak le.
Nyilván a fenti intelmektől felvillanyozódva feltolul bennem, hogy egy másik, az előbbiekben kifejtett nézetemet is világosabban fogalmazzam meg. Arra a megállapításra gondolok, hogy az eléggé mélyen hatoló karakteranalízisnek a felettes én minden fajtáját fel kell számolnia. Egy túlságosan is konzekvens elme ezt úgy értelmezhetné, hogy technikám az embereket minden ideáljuktól meg akarja fosztani. Valójában küzdelmem a felettes énnek csak a tudattalanná vált és ezért befolyásolhatatlan része ellen irányul; természetesen semmi kifogás nincs az ellen, ha a normális ember tudatelőttesében továbbra is egy halom pozitív és negatív sablont megtart. Mindenesetre ennek a tudatelőttes felettes énnek nem kell majd olyan rabszolga módra engedelmeskednie, mint korábban a tudattalant szülő imágónak.