Mintegy esztendeje hasonló kriminológiai tanácskozásban vettem részt New Yorkban, ahol a legkiválóbb elmegyógyászok és jogászok, megdöbbenve az ún. „bűnözési hullám” (crime wave) újabb emelkedésén, egy hírneves kartársam vezetése alatt szűk körű értekezletet hívtak össze, hogy lehetőleg gyors döntésre jussanak ebben a fontos kérdésben. A résztvevők – kb. huszonöten voltak – mindegyikének volt valami fontos közölnivalója. Az elmeorvos, ki a megnyitó előadást tartotta, sötét, de élességében megkapó képet rajzolt a fennálló állapotokról és a bűnözés és elmebetegség kapcsolatairól. Egy politikus minden baj okát a mai rendszerben látta, amely tág kaput nyit a különböző visszaéléseknek. A „Mental Hygiene” mozgalom egy képviselője azokról a máris észlelhető eredményekről számolt be, amelyeket a szülők, tanítók, a közvélemény vezéreinek megfelelő nevelése útján próbáltak meg a bűnözés csökkentése irányában elérni. Egy kiváló képességű egyetemi tanár, akinek az az irigylésre méltó sors jutott osztályrészül, hogy az ismert amerikai milliós alapítványok egyikéből jelentékeny összegek felett rendelkezhetett, közölte velünk, hogy ez alapból már az orvosok egész seregét mozgósította, hogy megbízható lélektani és orvosstatisztikai adatokat gyűjtsenek a nagy büntetőintézetek lakóiról; ez a kolléga is meglehetős optimizmussal nézett műve jövendő sikerei elébe. S így folytatódott ez tovább. Végül rám került a sor, hogy mint vendég és mint a pszichoanalízis képviselője, elmondjam a véleményemet. Én kijelentettem, hogy e nehéz probléma gyors megoldásához a legcsekélyebbel sem tudok hozzájárulni, hiszen tudományos kérdésről van szó, amelyet egyáltalán nem lehet szükségszerűségből megoldani. A törvényhozás és a bíróság dolga, hogy az akut bajokon segítsenek, a tudomány pedig nem tehet egyebet, mint hogy nyugodtan, bár újult bizalommal folytassa kutatásait. A kriminálpszichológia terén, mondottam, kutatómunkánkat tulajdonképpen elölről kell kezdenünk, amióta a pszichoanalízis megadta rá a módot, hogy az emberi cselekvések determináltságáról szóló közhely helyébe a lelki determinánsok pontos meghatározását tegyük. Előbb tehát a lélek tudattalan rezdüléseit és a számba vevő kriminálpszichológiát kellene megteremteni, hogy tanácsadóként hozzászólhassunk ehhez az egyéni, valamint társadalmi szempontból annyira fontos tárgyhoz.
Megvallom, hogy az azóta eltelt egy esztendő óta sem jutott tudomásomra semmi, ami akkori véleményem megváltoztatására indíthatna. Hiszem ugyan, hogy a pszichoanalízis már régebben is, de különösen az utóbbi években fontos anyagot hordott össze a bűnözés jövendő lélektanához; de ezek az adalékok csaknem kivétel nélkül elméleti jellegűek, és korántsem alkalmasak arra, hogy a törvényhozónak vagy a működő jogásznak gyakorlati útbaigazításul szolgáljanak.
A pszichoanalitikus részről felmerült kis számú gyakorlati javaslattal hamarosan végezhetek. Emlékezetükben lesznek még azok a Németországban és Svájcban történt próbálkozások, hogy a Bleuler-Jung-féle asszociációs kísérlet alapján, az ún. „komplexumjelek” (azaz: a reakcióidő feltűnő hosszúsága vagy a reakciószó különlegessége) segítségével állapítsák meg a gyanúsított bűnösségét vagy ártatlanságát. Nyilván tudomásuk van arról is, hogy Freud elméleti kritikája ez eljárás gyakorlati alkalmazhatóságát nagyon kétségessé tette. Az ötödmásodperc-mutatóval végzett asszociációs kísérlet nem ad pontosabb tájékoztatást a vádlott lelkiállapotáról, mint a rendes analitikus megfigyelés. A rajtaütésszerűség pedig, amely a kísérletben adva van, olyan eredményekre is vezethet, amelyek könnyen válnak bírósági tévedések forrásaivá. Például valaki, aki a tettről tud, de talán csak tanúja volt, az ilyen meglepetés hatása alatt a tettesség gyanúját vonhatja magára. Viszont csak ugyanezt a látszatpontosságot emeli, ha az asszociációs kísérletet olyan készülék bekapcsolásával ellenőrzik, amely az ún. pszichogalvanikus reflexgörbét jelzi.
Legújabban berlini kartársunknak, Alexandernek sikerült néhány súlyos bűntett esetében a bíróságot a tett tudattalan indokairól felvilágosítani, és ezzel a tettes felmentését elérni. Ez a kollégánk bizonyos várakozást fűz a pszichoanalízis alkalmazásához, mégpedig függőben levő bűnügyekben is. Én magam egyelőre nem osztozom ebbeli nézetében. Ellenkezőleg, ismétlem már korábban is hangoztatott véleményemet, hogy a mi módszerünk olyan esetekben, melyek még bíróság előtt vannak, egyelőre nemigen alkalmazható. Az ideggyógyászi gyakorlatban csakis betegekkel van dolgunk, akiknek fontos érdekük, hogy velünk szemben igazmondók legyenek, hiszen tudják, hogy csak korlátlan őszinteséggel, ötleteik és egész élettörténetük nyílt közlése árán remélhetik a hőn óhajtott gyógyulást. Hasonlót tehetünk fel azokról is, akik tanulási céllal vetik magukat alá analízisnek. Ők is tudják, hogy minden fáradságuk, idő- és pénzáldozatuk kárba vész, ha megszegik az őszinteség parancsát. De ha valaki, úgy gyanítjuk, bűnös tettet követett el, hogyan várhatnók tőle, hogy leplezetlenül kiszolgáltassa nekünk ötleteit, mikor bűnének megvallása föltétlenül elítélését vonja maga után? A mai bűnügyi perrendtartás elismeri a vádlott jogát, hogy megtegyen és elmondjon mindent, amivel védekezhetik, s nyilván el is hallgathassa azt, ami ártalmára lehet. Olyan módszer tehát, mely a vádlott nyilatkozatait veszi – őszinteségük feltételezésével – minden következtetés alapjául, az bűnügyi vizsgálat vagy büntető tárgyalás folyamán megbízhatónak nem mondható. Másképp állna a dolog, ha a tárgyalóteremben, sőt az egész emberi társadalomban jóindulatú, mondhatnám szeretetteljes légkör venné körül a bűnözőt is, s e légkörben a bűnös, gyermeki megbánással, töredelmesen vallhatna meg mindent az igazságos hatalomnak, s a rárótt, mondhatnók büntető-gyógyító intézkedést a gyógyulás örömteljes reményében s a nyert bocsánat megkönnyebbülésével fogadná és teljesítené. Nem kell kiemelnem, mennyire távol vagyunk még ettől az állapottól; de éppen az önök városában sikerült a gyermeklélek egy kiváló ismerőjének, az analitikusnak is képzett August Aichhornnak, hogy, bár csak a rábízott züllött kiskorúak szűkebb körében, megteremtse ezt az atmoszférát, s egyrészt a bűnöző hajlamú vagy bűnözővé vált fiatalkorúak analitikus kezelése, másrészt szülőik és tanítóik megfelelő lelki befolyásolása útján nagystílű és máris sok sikert ért kriminálterápiát indítson meg.* Az ilyen példák feljogosíthatnak rá, hogy kissé kevesebb pesszimizmussal tekintsünk a jövőbe. De mi analitikusok a kriminalisztikának egyéb gyakorlati szolgálatot nemigen tehetünk, mint hogy elméleti fegyverzetünket és lélektani tapasztalatainkat a büntető jogszolgáltatás és jogalkotás minden tényezőjének rendelkezésére bocsátjuk.
E helyütt ismételten rá kell mutatnunk a pszichoanalitikus kiképzés egy nagy nehézségére. Előadások meghallgatása, figyelmes olvasás fogalmat adhat ugyan arról, amit mi analitikusok a lélek tudattalan részének tartalmáról és megnyilvánulási módjairól tudni vélünk. De a tudattalan valóságos létezéséről, lelki életünkben való jelentőségéről és a tudomásulvétele elleni ellenállás leküzdésével a személyiségben előidézett változás mikéntjéről csak akkor győződhetik meg az ember, ha maga is pszichoanalízisnek veti alá magát. S ez az előkészítő munka nem lehet önanalízis, ezt képzett analitikus segítségével kell elvégezni. De az eredmény megéri a fáradságot, mert csak saját lelki életünk – egyikünknél sem hiányzó – vakfoltjainak megvilágítása képes arra, hogy embertársaink tudattalanján teljesen átláthassunk, s ily módon szerzett megismeréseinket helyesen értékeljük. Ez előkészület követelése csak azért tűnik olyan rendkívülinek, mert lélektani dolgokban született tudósoknak tartjuk magunkat. Freud felfedezései óta bele kell törődnünk önszeretésünk ama sérelmébe, hogy saját bensőnk megismeréséhez is csak kívülről jövő útmutatás segítségével juthatunk el. De ha a szakértőtől való analizáltatás a tudattalan ismeretének feltétele, akkor senki sem vonhatja ki magát alóla, aki – legyen bár orvos, tanító vagy bíró – emberi lelke sorsára tényleges befolyást mer gyakorolni, és ment akar lenni a felületesség vádjától.
A pszichoanalízis legközelebbi feladata tehát az volna, hogy a jogászi és törvényszéki orvosi szakköröket analitikusan kiképezze. Ellenszolgáltatásul azt kívánnók, hogy a hatóságok a fogházak anyagát a már elítélt, bűnöket beismert bűnözők megvizsgálása céljából rendelkezésünkre bocsássa. Minden jogunk megvan arra a reményre, hogy az ilyen, lehetőleg módszeres és egységes vezetés alatt végzendő vizsgálatok nemcsak gazdag adatgyűjteményt szolgáltatnának egy jövendő valóságos kriminálpszichológia számára, hanem a megvizsgáltaknak is javukra válnának.
Érdekesebbek és több eredménnyel biztatnak azok az útmutatások, melyeket a neurózisok tana szolgáltat a kriminálpszichológia elméletének kiépítéséhez. Nem vesztem szem elől a sokszor hallott ellenvetést, hogy a neurotikusokon szerzett tapasztalatokat nem lehet „csak úgy egyszerűen” egészségesekre alkalmazni. E „csak úgy egyszerűen” jogosságát én is elismerem. Senki értelmes embernek nem jut eszébe, hogy neurotikuson tett megfigyeléseket en bloc az egészséges ember lelki folyamataira alkalmazzon. Freud professzor legalább sohasem vetemedett ilyen felületességre. Amikor például a kényszerneurotikusok ceremóniáiban olyan vonásokat fedezett fel, amelyek vallásos közületek szertartásaira emlékeztetnek, esze ágában sem volt, hogy a kényszerneurózist a vallásossággal teljesen azonosítsa, ellenkezőleg, hangsúlyozza a kettejük közötti lényegbeli különbséget: a vallásos szertartások szociális jellegét és a neurotikusok társadalomtól elfordultságát. Hasonlóan ítéli meg a hisztériás produkciók és a művészi alkotások közötti szembetűnő hasonlóságokat és eltéréseket és a spekulatív bölcseleti rendszereknek a paranoiás+ téveszmerendszerekhez való viszonylatát.
Mielőtt egyébként a fent javasolt analitikus vizsgálatok sora a bűnözők nagy számán meg nem ejtetett, addig el sem dönthetjük, a bűnözés milyen mértékben írandó neurózis rovására, és milyen mértékben magyarázható meg neurotikus mechanizmusok feltételezése nélkül is. Feltevésem szerint e kérdés megoldása nem lesz egységes. Bűncselekmény elkövetése magában még nem biztos jele az abnormitásnak, hiszen számtalan olyan körülmény fordul elő, amely a legegészségesebb embert is máskor büntetendőnek ítélt, antiszociális tettre ragadhatja. A többi esetre vonatkozólag, amelyeket tehát abnormisoknak ismerünk meg, felmerül a kérdés, vajon a bűnözés a neurózis különös fajtája-e, vagy csak a már ismert kórcsoportok különös veszedelmes formája.
A cselekvések bizonyos területét a kriminálpszichológia és a neurózisok tana máris elvitatják egymástól. Az ún. nemi perverziók egyrészt törvény üldözte, tiltott cselekvések, minthogy a társadalomnak s egyeseknek biztonságát veszélyeztetik, másrészt alkalomadtán pszichoanalitikus kezelés tárgyát képezik, mint kóresetek. Alkalomadtán, mondom, mert az ún. pervertáltak nagyobb s éppen veszedelmesebb része állapotát és cselekvése módját belsőleg vállalja, és eszébe se jut orvosi segítséghez folyamodni velük szemben. Freudnak a nemiségről alkotott elmélete alapján a pervertáltakat olyan egyéneknek tekinthetjük, akik megrekedtek a nemiség valamely korai fejlődési fokán, vagy visszaestek rá. Azokban az esetekben, melyek elénk, analitikusok elé kerülnek, nagyrészt még nem dőlt el a küzdelem a perverz hajlandóság csábítása és a normalitás felé törekvés között, vagy az egyén a döntésbe nem nyugodott bele; így a személyiség normálisnak megmaradt része segítségével a siker némi reményével foghatunk hozzá a gyógykezeléshez. A perverzióknak más tiltott cselekvésekkel közös vonásuk az, hogy szokatlanul erős ösztönök nyilvánulnak meg bennük olyan tendenciák megvalósítására, vagy túlságos csekély ellenállásról tanúskodnak oly tendenciákkal szemben, amelyek átmenetileg a normális ember fejlődésében is szerepet játszottak, de a felnőtteknél csak nyomokban, talán a szerelmi aktus bizonyos előkészítő mozzanataiban vagy az álomban jutnak érvényre. Nagyjából tehát a perverziókat infantilizmusoknak kell tekintenünk. Feltehetjük, hogy az analitikus vizsgálat hasonló megállapításra fog jutni a bűnözők jelentékeny részét illetőleg; a bűnöző hajlam általában fejlődésbeli megakadás, vagy ősi fokokra való visszaesés megnyilvánulása. A perverziók s a narkotikumok iránti szenvedély (alkoholizmus, morfinizmus) tanulmányozása sejteti egy jövendő kriminálterápia valószínű technikáját. Tudjuk, hogy utóbbi esetekben az analitikus kezelés maga gyakran nem elegendő, bizonyos nevelési rendszabályok, például védő célzatú elzárás, intézeti kezelés ennek szükséges kiegészítői lehetnek. Valószínű tehát, hogy a társadalomban, bármennyi belátással és bármily enyhén fog is a bűnözőkkel bánni, az esetek egy részében a bűnözők gyógyítását ezek őrizetben tartása közben kell hogy megvalósítsa. Anna Freud legújabban végzett vizsgálódásai* az analitikus kezelésnek még felelőtlen gyermekeknél való alkalmazását és ennek módjait illetőleg szolgálhatnak majdan útmutatásul azoknak a veszedelmes nagy gyerekeknek gyakorlati kezelésére, akiket bűnözőknek nevezünk; valószínű, hogy az analízist ezeknél is nevelési rendszabályokkal kell majd kiegészíteni.
További út nyílik a kriminalitás kutatására a pszichoanalitikus terápia amaz újabb teljesítményeiből kiindulva, amelyeket a jellemelemzés nevén foglalunk össze. A pszichoanalízis – mint ismeretes – igen szerény kezdetekből fejlődött a ma már jelentős rendszerré. Eredetileg csak egyes neurotikus betegségi tünetek gyógyítását tűzte ki célul. Ez irányú próbálkozásai során sikerült lehatolnia a személyiség ösztönös alapjáig, s a neurózisok bizonyos fajtáit sajátos ösztönrészletekkel hoznia kapcsolatba, például: a kényszerneurotikusok kíméletlen önbüntető hajlandóságát és könyörtelen pedantériáját a szadizmus és analerotika erősebben hangsúlyozott voltára vezette vissza, a hisztéria bizonyos testi megnyilvánulásait pedig a gyermeki „phallikus kornak” rögzítődésére, amelynél a genitále szerepét a legkülönbözőbb testrészek és érzékszervek vették át. Hasonló vizsgálatok folyamán Freudnak sikerült felfednie, hogy a felnőttek bizonyos meghatározott jellemvonásai ugyancsak bizonyos, a gyermekkorban túlságosan kiütközött ösztönhajlandóságokkal vannak genetikus összefüggésben, s az analitikus kezelés segítségével most már nemcsak tüneteket gyógyított, hanem jellembeli tulajdonságok élességét is enyhítette.
A bűnözés egyéni megnyilvánulása, a tulajdon elleni erőszakos vagy indulati vétségekre való hajlandóság sok esetben hasonló módon lesz magyarázható. Arra a híres kérdésre, vajon a bűnözési hajlam veleszületett-e, vagy nem, már most is azt válaszolhatjuk, hogy nem a bűnözési hajlam maga, hanem valószínűleg egy vagy más ösztön szokatlan erőssége teszi a konstitucionális alapot, amely aztán a társadalmi rendhez való alkalmazkodást megnehezíti, s az ily ösztönök megnyilvánulását megakadályozni vagy tompítani akaró szociális környezettel való összeütközésre, bűnözésre hajt. A pszichoanalízisnek az a felfogása, hogy a konstitucionális tényező szerepét a neurózisok és valószínűleg a bűnözési hajlam kifejlésében is eddigelé túlságosan hangsúlyozták. Amíg a pszichoanalízis felfedte gyermekkori amnéziát, azaz az első élettapasztalatok korai elfojtásának tényét (amely alól csak kevés fedőemlék menekszik meg) nem ismerték, addig nem is igen volt más mód, mint hogy szinte minden jellemvonást, a bűnözőket is, az emberrel veleszületettnek tekintsék. Az analízis azonban megmutatta, hogy kedvezőtlen körülmények közt, vagy megrendítő élmények hatása alatt, amelyeket a gyermek elfojtott, a felnőtt pedig látszólagos jelentéktelenségük miatt már figyelemre sem méltat, a normális lelki alkat is betegessé vagy bűnözővé válhat.
Megtörténhetik tehát, hogy egy normális hajlandósággal született gyermek korán bűnöző irányba terelődik, „rossz gyerek” lesz, és mindenkire a született gonosztevő benyomását teszi, pedig a valóságban egész életén keresztül ún. ismétlési kényszer hatása alatt cselekszik, azaz kényszerűen, az élet legkülönbözőbb körülményei között előidézi újra meg újra azokat a traumatikus élményeket, melyek egykor „bűnbe” kergették. A pszichoanalízis a régi konfliktus felújításával és kedvezőbb megoldásával az ismétlési kényszernek olykor sikeresen véget vet, s a betegnek nemcsak tüneteit, hanem jellemét is meggyógyítja. Ez a tény feljogosít rá, hogy némi reménységgel tekintsünk a kriminálterápia jövő fejlődése elé, különösen az eddig gyógyíthatatlanoknak tartott visszaeső bűnözőket illetőleg is.
A pszichoanalízisben járatosabbak előtt ismeretes, hogy vizsgálódásainkat az utolsó évtizedben az ösztönhajlandóságok elemzése és fejlődésük tanulmányozása mellett a személyiségnek azokra a rétegeire is kiterjesztette, amelyek az ösztönökkel szembehelyezkednek, és ez irányú eredményeit bizonyos, bár csak ideiglenes rendszerbe is foglalta. Freud professzort tapasztalatai arra a feltevésre szorították, hogy az elfojtó, korlátozó én, amely az ösztönökkel, a személyiség e legmélyebb magvával (az ún. ösztön-énnel) szembeszáll, maga sem egységes. Az én jelentős része, amely, úgy hisszük, az ösztönmag részbeni módosulásával alakult ki, mintegy őrzőszerv az egyén és külvilág határán, s az egész életen át az a feladata, hogy a külvilágból fenyegető veszélyektől s a veszedelmes ösztönrezdülésektől óvjon.
De vannak a külvilágnak bizonyos különösen veszedelmes és jelentős képviselői, amelyek éppen jelentőségüknél és veszedelmességüknél fogva különös és az én további szervezetétől bizonyos mértékig független lenyomatukat vésték be az énbe. Azok a személyek ezek, akiket az élet kezdetétől jótékony, segítő vagy gonosz, korlátozó hatalmakként találunk magunkkal szemben. Ismerjük már a gyermek és a szülők közötti e viszonylat tipikus sorsát. Addig, amíg önöket saját tapasztalatuk az ellenkezőről meg nem győzi, el kell fogadniok, hogy szerintünk a gyermekben az úgynevezett Ödipusz-küzdelem zajlik le; azaz a gyermek fellázad a vele egynemű szülőféllel a másiknak kegyéért való versengésben, és e harcban elbukik. Azokat, akiknek analitikus vizsgálódásra nincs alkalmuk, figyelmeztetem, hogy ettől a szótól: Ödipusz-komplexum, ne ijedjenek meg nagyon. A fiúnak az apával való ez a versengése gyermekbetegség, amelyen mindnyájunknak keresztül kell esnünk, amelynek azonban csak a neurotikusoknál vannak életre szóló nyomai. A többi embereknél az ellenségeskedés egy sajátos lelki folyamat: az azonosítás alapján ér véget. A fiú, aki elébb irigykedett apjára az anya szerelméért, és ezt el akarta tőle hódítani, lemond lehetetlen terveiről, az apát kezdi utánozni, kedvét és támogatását keresi, sőt őt választja eszményi mintaképéül. Az a vágya és reménye, hogy ily módon egykor maga is ily hatalmas és tiszteletet parancsoló apa lesz. Később a vérbeli apa befolyása csökkenhet; szerepét tanítók, nagy emberek, hősök alakjai veszik át, s végül talán csak bizonyos erkölcsi elvek hordozzák, amelyeket az én magában felállított, s amelyek az embert óvják, intik és dicsérik, mint hajdan az apa tette. Az én-nek ezt a részét Freud erkölcsi én-nek vagy fölöttes én-nek nevezi, s úgy hiszi, hogy a külső büntető hatalmak e magábavetítésével építi ki a lélek magában azt a sajátos belső hatalmat is, amelyet lelki ismeretnek nevezünk. Most világossá vált, miért kellett ezt a kerülő utat az Ödipusz-komplexumon keresztül megtennünk. Ha a lelkiismeret, mint mi hisszük, főként az Ödipusz-komplexum maradványaiból vagy annak lebírójaképpen fejlődik ki, akkor a kriminálpszichológiának, mely elsősorban a lelkiismeret erejének vagy gyengeségének okait vizsgálja, minden bűnöző esetében az Ödipusz-komplexum sorsát is fel kell derítenie. Valószínűnek tartom, hogy igen sok esetben e konfliktus normális megoldásának meghiúsulása, megzavartatása lesz kimutatható. Tudom, hogy ezen a ponton a legerősebb a szaktudósok ellenállása a pszichoanalízissel szemben, de sacrificium intellectus volna emiatt évtizedes tapasztalaton nyugvó meggyőződésemet elhallgatnom. Itt különben utalok Storfer érdekes pszichoanalitikus munkájára: „Die Sonderstellung des Vatermordes.” (Wien, Internationaler Psychoanalytischer Verlag.) – Kérem t. hallgatóimat, hogy a személyiségnek ezt a sémaszerű felbontását ösztönmagra, énre és fölöttes én-re ne tekintsék puszta tudományos játéknak. Ez a séma már sok neurózis esetében tett megbecsülhetetlen szolgálatokat, és először adta lélektani magyarázatát a mániás-depressziós elmezavarnak.
A pszichoanalízis felfogása erkölcsi törvényeink tudattalan hátteréről váratlan megerősítést nyert akkor, amikor Freud az ausztráliai primitív népek kultúrájáról, különösen az ún. Totem- és Tabu-szabályok keletkezéséről szóló ragyogó tanulmányában filogenetikus+ párhuzamát adta a fölöttes én egyéni kifejlésének. Frazer angol etnológus nagy forrásmunkájára, Darwin és Robertson tanulmányaira támaszkodva, akik a primitív emberhorda életét rekonstruálni próbálták, Freud arra a feltevésre jutott, hogy erkölcsi hagyományainkban, talán már öröklött hajlandóságunkban is egy nagy ősi bűn emlékének s ezzel mintegy bűnrészességének örökségét hordozzuk magunkban. Talán ez a magyarázata annak a lélektani ténynek, hogy a szülői tekintély elleni, bár csekély vétségek miatt is már súlyos megbánással és bűntudattal sújtjuk magunkat.
Ebben az összefüggésben közlöm Freud professzor megállapítását, amellyel a bűnözők egy bizonyos típusát, a „bűntudatból bűnözők”-et, különválasztotta. Megfigyelte, hogy bizonyos embereknél a bűntudat van meg előbb, a bűntett valami homályos nyugtalanságból ered, hogy a lelkifurdalás kínzó feszültségét, a belső gyötrődést kívülről jövő büntetéssel levezessék és enyhítsék.
Reik bécsi pszichoanalitikus Freudnak ezt a megfigyelését egy érdekes monográfiájában az egész pszichoanalitikus kriminológiai és büntetőjogi elmélet alapjává tette.* Biztosra vehetjük, hogy fejtegetéseit jelentős hely fogja megilletni egy jövendő kriminálpszichológiában, de ki kell még bővíteni őket, hogy a bűntett lelki indokainak összes lehetőségeit magukba foglalják. Ha ugyanis szem előtt tartjuk, hogy a személyiség háromszorosan, ösztön-énből, reális énből, és erkölcsi énből tevődik össze, akkor valamely ösztönös cselekvés legalábbis háromféle forrásból fakadhat: egyik az ösztönös alap túlságos ereje, amelyet az én fölöttes szervezete megfékezni nem tud, másik a reális én gyengesége, felületesen kifejezve, az ítélőképesség elégtelensége, és csak harmadsorban jöhet tekintetbe a bűntettnek bűntudatból való elkövetése, mint ezt Freud és Reik feltették, aminek magyarázata: az erkölcsös én szadisztikus túlszigora. El lehetünk készülve rá, hogy a bűnözők analízise a bűn lélektani keletkezésének még más módozatait is fel fogja deríteni. Például a washingtoni nagyszerű Saint Elisabeth-kórházban alkalmam volt megismerni Karpmann dr. elmebeteg bűnözőkön végzett vizsgálatainak eddigi eredményeit. Ez a fiatal kutató felteszi, hogy a bűnözők nagy része, kedvezőtlen környezetben nevelkedve, egyáltalán nem jutott el az erkölcsös én kiépítéséig, s csak az intézetekben való szerető nevelés hozta létre ennek a lelki tényezőnek első megnyilatkozásait; ez újabb bizonyíték volna arra, hogy bűnözőknél a pszichoanalitikus kezelésnek nevelő behatásokkal kell párosulnia.
Fentebb az erkölcsös én szadizmusáról beszéltem; ez azt jelenti, hogy pszichoanalitikus felfogás szerint az erkölcsiség nem kész szerkezet módjára kapcsolódik bele lelki életünk gépezetébe, hanem maga is csak a saját ösztönrezdüléseink ellen támadt visszahatásképpen keletkezik. Más szóval, a pszichoanalízis ama jámboroknak ad igazat, akik azt mondják, hogy mindnyájan szegény bűnösök vagyunk. A különbség közöttünk és a gonosztevő közt csak az, hogy utóbbiban, a fentebb elsorolt okok valamelyikénél fogva, nincs meg a képesség, hogy önző indulatait megfékezze. Minél erősebb valakiben az ösztönök követelése, annál szigorúbbnak kell erkölcsiségének lenni, hogy azzal sikeresen elbánni tudjon; s érthető, ha az éles önmegfigyelés és önfegyelem néha túlzott önbüntető hajlandósággá fajul.
A másokkal szemben való túlságos gyanakodás, bűnös cselekvések passzionátus kutatása végeredményben szintén úgy magyarázható, mint az ember saját ösztönei elleni védekezés és a kísérő rossz példa eltávolításának óhaja.
A bűnözők nagy számánál megnyilvánuló, logikusan meg nem okolható vallomáskényszer s a szemmel látható megnyugvás, amely a bűn bevallása után a bűnöst – a fenyegető büntetés dacára – eltölti, ékesen szóló bizonyítéka a lelkifurdalás gyötrelmességének. Reik dr. optimisztikusan azt meri remélni, hogy lesz idő, mikor tényleges büntetésre nem is lesz szükség, s a büntetőeljárás abban fog állni, hogy a bűnösre tettét rábizonyítják, s őt a bűn egész súlyosságának tudatára hozzák; a büntetést azután már magára a lelkiismeretre bízzák. Az én véleményem az, hogy a külső büntetést még sokáig nem lehet majd nélkülözni, s az emberiség lelkiismerete nem oly szilárd, hogy a büntetés foganatosítását rá lehetne bízni.
Elvben mindenesetre el kell ismernünk, hogy az igazi, a tudattalanra is kiterjedő tudás hatalom, amely közlésre, sőt talán a bűn jóvátételére hajtja az embert. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a gondolkodás az érzés és akarás közé bekapcsolt rheostat. Ha a gondolkodás munkája annyira haladt, hogy meggyőződés keletkezett bennünk, akkor mintegy maguktól megnyílnak a motilitás zsilipjei, a meggyőződésünknek megfelelő érzések, cselekvési és beszédimpulzusok támadnak belőlük. Feltehetjük tehát, hogy nemcsak az erkölcsös én eltanult, tekintélyektől átvett elveinek, hanem az igazi tudásra támaszkodó meggyőződésnek is megvan az az ereje, vagy legalábbis az az irányzata, hogy igazságtalanságokat megszüntessen. Ismerve a tekintélyeknek, mint szabályozó hatalmaknak ingadozásait, ez a tény vigasztaló kilátás számunkra. Hozzátehetjük még, hogy őszinteség és igazságosság végül kényelem dolga is. Az előbbi mondást, hogy mindnyájan szegény bűnösök vagyunk, bízvást kiegészíthetjük tehát Freud ama másik megállapításával, hogy a tudattalanban sokszor erkölcsösebbek is vagyunk, mint hisszük. Elegendő, ha itt rámutatunk a cinikusok szégyenlős erkölcsösségére és a büntető álmok gyakoriságára.
Új utat nyit a szadisztikus ösztönkitörések, az önmaga ellen fordított szadizmus megértéséhez is Freudnak egy pszichoanalitikus ösztöntan kiépítésére való kísérlete. Freud tudvalevőleg egy gondolatláncolat eredményeképpen a kedvkeresés elvében (azaz a kín kerülésében, a kellemes keresésében) találja minden lelki, sőt valószínűleg minden testi megnyilvánulás alapindokát. Minden ösztönös cselekvés célja tehát a nyugalom. S az összes ösztönös cselekvések vége és talán végcélja is, a halál. Mármost a nyugalmat kétféle módon érhetjük el: közvetlenül a halál, azaz minden terhes és fáradságos életműködés megszűnése révén, vagy pedig a külvilág nehézségeihez való alkalmazkodással. Az életösztönök az alkalmazkodás szolgái, a halálösztönök viszont folyton a szervetlen állapot nyugalma felé csábítanak vissza. Freud úgy hiszi, hogy a szadisztikus ösztönrezdületek voltaképp önmegsemmisítő impulzusok kifelé irányított, támadóvá alakult formái. A bűntett és az öngyilkosság elkövetésében a romboló hatalmak (amelyek normális körülmények közt szociális hatóerővé és a nemi ösztön cselekvő részévé szelídültek) elementáris és nyers mivoltukban törnek ki. A neurózisok különböző formáin végzett vizsgálódásaink majdan világot fognak vetni arra is, milyen feltételek között kell e romboló ösztönöknek bűnös cselekvésekben kitombolniok magukat. Csak az ösztönök ez alakulásának ismerete fogja lehetővé tenni, hogy a bűnözést nevelő munkával megelőzzék s a veszedelmessé vált ösztönöket a szublimálás csatornáiba tereljék.
Mint eddigi fejtegetéseimből kitűnik, mi, pszichoanalitikusok, megszoktuk a lelki folyamatokat úgy fogni fel, mint ösztönerőknek meghatározott, fejlődéstanilag magyarázható mechanizmusok útján lejátszódó tevékenységét. Mármost azt kérdezik majd tőlünk, hogy a mechanizmusok ilyen rendszerében van-e helye annak, amit felelősségnek neveznek, annak tehát, amit lelkifurdaláskor vagy valamely bűnös tettől való visszariadáskor szubjektíve érzünk. Vagy pedig a pszichoanalízis azokhoz a büntetőjogi elméletekhez csatlakozik-e, amelyek a determinizmus elvére támaszkodva, elvetnek minden felelősséget? Ha valóban igaz volna, hogy a determinizmus a felelősséget kizárja, akkor a pszichoanalízisnek határozottan tagadnia kellene az egyén felelősségét, hiszen ismeretes, hogy a lelki determinizmusa szigorúbb, mint akármelyik lélektani irányzaté előtte. S mégis, arra a kérdésre, vállaljuk-e a felelősséget ösztönös cselekvéseinkért, Freud azzal a megdöbbentő másik kérdéssel válaszol egy helyütt: „Hát mi egyebet kezdjünk velük?”
E látszólagos ellentmondás megmagyarázására hivatkoznom kell az analitikus gyakorlat egy különös terén szerzett tapasztalatokra. A lelki és testi működések megtévedéseinek analitikus magyarázatára gondolok, amelynek helyességét Freud egy könyvében* annyi példával bizonyítgatta. A látszólag teljesen véletlen nyelvbotlás, elszólás, elfelejtés és elrakás számos esetéről, valamint tévedéseink és bonyolult téves cselekedeteink nagy részéről a pszichoanalízis a maga technikai segédeszközeivel kideríti, hogy akaratunk, igaz, hogy tudattalan akarásunk hozta létre őket. Az analitikus kezelés folyamán a betegnek vagy a tanítványnak meg kell tanulnia, hogy felelősségérzetét ezekre a tudattalan célzatokra is kiterjessze, és kiterjesztett felelősségérzete segítségével sikerül is neki, hogy számos, addig végzetszerűen elkerülhetetlennek tartott, önkéntelen cselekvésén is úrrá legyen. Ebből az következik, hogy a pszichoanalízis nemcsak hogy elismeri a felelősség tényét, hanem addig nem is sejtett teljesítőképességet tulajdonít neki.
É ez igen jól megfér determinisztikus alapfelfogásával. Fejlődésileg determinált ugyanis, hogy olyan belső lelki hatalom is van, működik bennünk: amely az ösztönök megnyilvánulásait korlátozni, sőt elnyomni képes. Az ösztönök feletti ilyen uralmunk természetesen nem azonos a bölcselők akaratszabadságával; maga is fejlődés eredménye, és ereje egyénenként különböző. De léte tagadhatatlan, és jövendő továbbfejlődése az emberi társadalom egyik reménye.
Most még röviden két területre akarok ráutalni, amelyeken az egyéni felelősségérzet, mint a pszichoanalízis kimutatta, bizonyos körülmények között csökken. A tömeglélek és a társas műélvezet jelenségei ezek. Tömegben felelőtlennek érzi magát az ember, mintegy gyermekké lesz megint, akinek tetteiért egyedül a csaknem apai hatalommal felruházott vezető felelős. A művész pedig, mintegy bűvészkedéssel, annyira leköti az összegyűltek esztétikai érdeklődését, hogy a különben tiltott lelki rezdülések képzelt kielégülésének a lelkifurdalás szorongása nélkül adhatják át magukat. Tömegmozgalmak, például háborúk és forradalmak tényleg meg is szerzik a pszichoanalízisnek azt a szomorú elégtételt, hogy az elfojtott gonosz indulatok létezését ad oculos bemutatják. Itt utalok Federn tanulmányára az „apa nélküli társadalomról”.*
Hogy milyen rendkívül bonyolult ún. „politikai” bűnök lelki rugóit is lélektanilag megítélni, arról a magyarországi forradalmi mozgalmak idején szereztem fogalmat. Az uralomra jutottaknak egyik legsürgősebb dolguk volt, hogy az ellenpárt legkiválóbb embereit fogságba vetették, azaz bűnösökként bántak velük. Egy idő múlva a forradalmi bíróság vezetője azzal akart éppen engem megbízni, hogy a letartóztatottakat kriminálpszichológiailag megvizsgáljam. Én ezt a megbízást visszautasítottam. Néhány hét múlva a megbízók voltak fogságban, és lehettek volna kriminálpszichológiai vizsgálódás tárgyai.
Ez a sok elmélet azonban bizonyára igen fárasztó. Szerencsére meg kell még emlékeznem a gyakorlati kriminológiai tapasztalat egy fontos forrásáról, azokról a megfigyelésekről, amelyeket analíziseink folyamán alkalmunk volt tényleg elkövetett bűntettekre és tévedésekre vonatkozólag összegyűjteni. Hadd fejezzem be fejtegetéseimet egy ilyen analízis töredékének közlésével. Egy orvosról van szó, aki tanulás céljából vetette alá magát analízisnek. Minthogy kimondott neurotikus tünetei nem voltak, az analízis főleg jelleme fejlődésének rekonstrukciójában állott. Erre az ő jellemére igen büszke volt. Azok közé tartozik, kik sokra tartják igazságfanatizmusukat. Többek között törvényszéki szakértő is volt, és állandó munkatársa egy orvosi szaklapnak, amely az orvosi erkölcs ellenőrzését tűzte ki egyik főcéljául. Eszménye e szaklap szerkesztője volt, aki mintegy büntető fórumként, kíméletlenül üldözött minden áltudományt, minden meg nem engedett reklámot, minden érdekhajhászást.
Az analízisben levő fiatalabb kolléga előtt az lebegett legfőbb cél gyanánt, hogy valamikor tisztelt barátja magas orvosszakértői állásának és szerkesztői vörös irónjának örökébe lépjen. Az analízis folyamán azután kissé megtört nagyfokú önelégültsége, mint ezt a következő példa mutatja: Több évvel az analízis megkezdése előtt egy ellenfelek által kiadott orvosi szaklapban gúnyos hangú közlemény jelent meg. Elmondták ebben, hogy ez az önreklámozás üldözésében oly buzgó ifjú orvos egy hozzá címzett levelet hagyott benn az orvosi könyvtár egyik sok kézen forgó kötetében, világgá kürtölendő, hogy egy igen magas rangú állami funkcionárius orvosi tanácskozásra hívta őt. Szóban forgó kollégánk fejéhez kapott, mert valóban ő volt az, akit ez a kitüntetés meglehetősen váratlanul ért; s a levél tényleg eltűnt. Ártatlansága tudatában meglehetősen hevesen támadt a gúnyolódó kollégának, elkeseredett sajtóvita fejlődött ki közöttük, amelyben majdnem mindenki az ő pártját fogta; hiszen ismerték feddhetetlen jellemét. Későbbi analízise folyamán azonban gondolatban meg kellett követnie csúfolódó támadóját. Mindinkább meg kellett békülnie azzal a lehetőséggel, hogy tudattalanja talán mégsem szándékolatlanul csempészte bele ama levelet a sokat olvasott könyvbe. Visszaemlékezett most, milyen igazságtalanságnak érezte akkoriban, hogy őt háttérbe szorítják, el nem ismerik, és mennyire jólesett neki ama levél, a jövendő elismerés első reménysugara. El kellett tehát ismernie, hogy a mások hibáinak üldözése azért volt számára kielégülés, mert kárpótolta azért, hogy önmagának ilyen eszközöket meg nem engedett. Az analízis folyamán azután sok kisebb és nagyobb vétke is emlékezetébe jutott, amelyeket egészen elfelejtett volt. Megrendítően hatott rá a következő esemény felidézése: egy nappal imádva szeretett apja halála után – tizenöt éves volt akkor –, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kísérletezésekhez el ne vegyen egy kis üveg étert, amelyet halódó apja élesztgetésére használtak volt, bezárkózott vele egy félreeső helyre, és ott meggyújtotta az étert, amivel könnyen tüzet is okozhatott volna. Teljesen tudatában volt, hogy cselekvése tiltott és szentségtörő. Még emlékezett a szinte hallható szívdobogásra, amely tette közben elfogta. E tett után nagy megbánás töltötte el, és megfogadta, hogy apja emlékét úgy fogja megőrizni, hogy élete végéig naponta legalább egyszer gondolni fog reá. Az analízis további folyamán viselkedésének ösztönös alapját is sikerült világosan rekonstruálni. Végső fokon és teljesen tudattalanul az apával való rivalitás volt indoka az örömtűz meggyújtásának az apa halála után.
Látjuk tehát, hogy a feddhetetlen, sőt túl szigorú jellem itt is a gyermekkori ösztönös alapon épült fel, ennek kompenzálása, sőt túlkompenzálása gyanánt. Beismerési kényszeremnek hogy adózzam, megvallom, hogy ez az orvos én voltam. És nem kétkedem benne, hogy a tulajdonságok mögött, melyekre oly büszke voltam, ösztönerők rejtőztek, melyek kedvezőtlenebb körülmények közt bűnös irányba is terelődhettek volna. A kegyelmes sors beérte azzal, hogy orvossá és pszichoanalitikussá tett. Hogy ez alakulásban mennyi a sikerült szublimálás, annak megítélését önökre bízom.
Most még csak egyetlen megjegyzést. Naiv lelkek, akiknek azonban a pszichoanalízis technikájáról fogalmuk sincs, óva intik az emberiséget azokkal a veszedelmekkel szemben, amelyek a pszichoanalízis révén fenyegetik. Az analízis, mondják, az ösztönöket felszabadítja, és rászabadítja az emberiségre. Az ilyen állítás tévessége már sokszor bebizonyult, de talán mai fejtegetéseim is erősítették azt a benyomást, hogy a pszichoanalízis, mint minden mélyebb tudás, a szenvedélyek fékezésére vezet, nem ezek fellobbantására.
Igaz, hogy a pszichoanalízis küzd a képmutatás és az erkölcsi szadizmus túlbuzgósága ellen, de távol áll tőle, hogy az ösztönök ellenőrizetlen uralma mellett emeljen szót.