A relaxáció⁺ elve és a neokatarzis^*

A hisztéria katartikus gyógyítása – a pszichoanalízis eme előfutárja – egy zseniális beteg és egy megértő orvos együttes felfedezése volt. A nőbeteg önmagán tapasztalta, hogy egyes tünetei eltűntek, ha sikerült beteges állapotban nyilvánított beszédének részleteit és viselkedését összefüggésbe hozni előéletének elfelejtett benyomásaival. Breuer rendkívüli érdeme az volt, hogy nemcsak hogy követte a beteg metodikai utasításait, hanem hitt is a felmerülő emlékek realitásában, és nem utasította azokat vissza eleve, amint az szokásos, azzal, hogy ezek csak egy elmebeteg fantasztikus kitalálásai. Persze Breuer képessége a hivésre szűk határok között mozgott. Csak addig tudta betegét követni, amíg annak megnyilvánulásai és magatartása a kultiváltság keretében maradt. Amikor azonban a féktelen ösztönélet első jelei mutatkoztak, Breuer nemcsak betegét, hanem az egész módszert is cserbenhagyta. Breuer egyébként igen mélyreható teoretikus következtetéseiben is lehetőleg csak a tisztán intellektuális részre korlátozódott, vagy pedig, minden emotív-lelki tényen átugorva, közvetlenül a fizikális világ jelenségeivel keresett kapcsolatot.

Erősebb embernek kellett eljönnie, aki a kultúrember lelki organizációjának ösztönös és állatias alapjától sem riad vissza; talán felesleges, hogy megnevezzem őt önök előtt. Freud tapasztalatai feltartózhatatlanul sürgették a szexuális infantilis rázkódások feltételezését, mint conditio sine qua nonját minden neurózisnak. De amikor egyes esetekben a betegek bemondásai nem bizonyultak helytállóknak, ő is küzdött azzal a kísértéssel, hogy a betegektől nyert anyagot megbízhatatlannak, tehát tudományos megfigyelésre érdemtelennek nyilvánítsa. Szerencsére Freud éles elméje megmentette a pszichoanalízist attól a fenyegető veszélytől, hogy újra elevenen eltemessék. Bár a betegek egyes adatai hazugok voltak, mégis fennállott mint támadhatatlan tény magának a hazugságnak pszichikus realitása. Nehéz elképzelni, a gondolkodásnak mekkora bátorsága, milyen ereje és következetessége és mennyi önlegyőzés kellett ahhoz, hogy a betegek megtévesztő hazugságait is szenvtelenül hisztériás fantáziáknak minősítse, és azokat, mint pszichikus realitásokat, további megfigyelésre és kutatásra érdemesítse valaki.

Mindenesetre ez a fejlődés a pszichoanalízis technikáján is hagyott nyomokat. Az orvos és beteg közötti viszony, mely eddig oly nagy mértékben érzelmes (hipnotikus és szuggesztív) volt, lassanként vég nélküli asszociációs kísérletfélére higgadt le, tehát nagyrészt intellektuális folyamattá vált. Az orvos és a beteg mintegy egyesült erővel igyekeztek az asszociációs anyag összefüggéstelen töredékeiből az elfojtott patogén⁺ okokat, mint valami rendkívül komplikált keresztrejtvény hézagait rekonstruálni. Azonban kiábrándító terapeutikus balsikerek, melyek egy gyengébbet bizonyára elriasztottak volna, arra kényszerítették Freudot, hogy ismét visszaállítsa az analitikus és az analizált közötti viszonyban időnként, úgy látszik, érdemetlenül elhanyagolt emotivitást; persze nem az eddigi, lényegében ismeretlen, nehezen adagolható befolyásolás formájában, mint hipnosist vagy szuggesztiót, hanem úgy, hogy az analitikus viszonyban nyilvánuló indulatátvitelnek és az indulati ellenállásnak jeleit fokozottabban figyelte meg és értékesítette.

Ez volt körülbelül a helyzet az analitikus technikában és elméletben abban az időben, amikor én, különösképpen először csak Jung asszociációs kísérletei által ösztönözve, e fiatal tudomány lelkes követője lettem. Engedjék meg nekem, hogy a következőkben leírjam a technika haladását a saját szubjektív tapasztalataim szemszögéből nézve. A biogenetikai alaptörvény, úgy látszik, az egyes ember intellektuális fejlődésére is érvényes; talán egyáltalán nem is létezhet jól megalapozott tudás, mely nem ismételné meg egyénileg is a túláradó optimista lelkesedésnek, az ezt elkerülhetetlenül követő csalódásnak és végre a két érzés megbékélésének korszakait. Valóban magam sem tudom, irigyeljem-e a fiatalabb kollégákat azért a könnyűségért, amellyel birtokába jutnak mindannak, amiért az előző nemzedék oly keményen küzdött. Néha úgy érzem, hogy a már készen átadott, bármekkora értékű hagyomány nem egészen egyenértékű azzal, amit saját magunk szereztünk meg.

Élénken emlékszem első kísérleteimre analitikus pályám kezdetén. Emlékszem például a legelső esetemre: ez egy fiatal kolléga volt, kivel az utcán találkoztam, és aki rendkívül sápadtan és láthatóan légszomjjal küzdve karomba kapaszkodott, és könyörögve kérte segítségemet. Akadozó légvétel közepette mondotta, hogy ideges asztmában szenved. Már mindent megpróbált, ez ideig sikertelenül. Gyorsan határoztam, a szenvedő kollégát dolgozószobámba kísértem, rávettem, hogy adja le reakcióit egy asszociációs séma szerint, és ennek a gyorsan vetett és learatott asszociációs anyagnak a segítségével belemerültem élettörténetének analízisébe. És valóban, az emlékképek hamarosan egy, a korai gyermekkorban elszenvedett trauma körül csoportosultak. Hydrokele-műtétről volt szó; a beteg a valóság élénkségével látta és érezte, amint egy kórházi szolga erőszakkal megragadja, amint a kloroformálarcot arcára borítják, amint egész erejével igyekszik magát kiszabadítani a bódító gáz fullasztó hatása alól; megismételte előttem izmainak erőlködését, a szorongás hideg verejtékezését és a légzési zavart, mely a traumás alkalomkor fellépett. Azután mintegy álomból ébredve, kinyitotta szemeit, csodálkozva nézett körül, ujjongva átölelt engem, és azt mondta, hogy rohamától teljesen megszabadult.

Ehhez hasonló volt az a sok többi „katartikus” eredményem is, melyekről ezen idő tájt beszámolhattam. De nemsokára rájöttem, hogy ezen tüneti gyógyulások majd mind csak átmeneti eredményeket hoztak, és én, az orvos, lassanként kigyógyultam a túlzott optimizmusból. Igyekeztem Freud munkáinak elmélyülő tanulmányozásával és személyes tanácsok révén, melyekért módomban állott hozzá fordulni, elsajátítani az eszmetársítás, az ellenállás és indulatátvitel technikáját, lehetőleg pontosan követve a „technikai tanácsokat”, melyeket Freud időközben megírt. Azt hiszem, már egy korábbi tanulmányomban leírtam, hogy ezen technikai szabályok betartása közben a pszichológiai tudásom elmélyedt, de a döntő és gyors sikerek mind ritkábbak lettek. A régebbi katartikus terápia lassanként átalakult a betegek analitikus át- és újranevelésévé, mely mindig több és több időt vett igénybe. Akkori, bizony még fiatalos buzgalmamban módokat kerestem, ezt az időt megrövidítsem és szemmel láthatóbb eredményeket produkáljak. A megvonási elv nagymértékű általánosításával és hangsúlyozásával, amelyhez Freud is csatlakozott a budapesti kongresszuson (1918), és mesterségesen előidézett feszültségfokozással (aktív terápia) igyekeztem előmozdítani a régi traumás élmények megismétlődését, hogy azokat az analízis által jobb megoldás felé vezessem. Ismeretes önök előtt, hogy úgy jómagam, valamint kiváltképp azok, akik követtek, alkalomadtán ezen aktivitás túlzására ragadtattuk magunkat. A legsúlyosabb túlzás volt a Rank által ajánlott és részemről annak idején elfogadott módszere a terminusadásnak. Én azonban elég belátó voltam ahhoz, hogy eme túlzással idejekorán szembeszálljak, és ezután buzgalommal belemerültem az „Én” – és a „jellemfejlődés” – analízisébe, melyet Freud időközben oly sikeresen indított meg. Az Én-analízis ez időben kissé egyoldalúvá vált: az azelőtt mindenhatónak képzelt libido jelentősége most háttérbe szorult, a kúra sokszor olyan folyamattá vált, melynek célja volt, hogy minél maradéktalanabb betekintést nyerjünk a tünetképződés topikájába, dinamikájába és ökonómiájába⁺, és emellett pontosan kövessük, hogy miként oszlik meg a betegnél az energia az Ösztönén, Én és a Felettesén között. Az ilyen irányelvek felhasználása közben nem tudtam attól a benyomástól szabadulni, hogy az orvos és beteg közötti viszony túlságosan hasonlóvá lett a tanuló-tanító viszonylathoz. Meggyőződtem arról is, hogy a betegek időnként nagyon elégedetlenek voltak velem, bár nemigen mertek nyíltan fellázadni. Éppen ezért egyik technikával foglalkozó munkámban fel is szólítottam a kollégákat, hogy neveljék betegeiket nagyobb szabadságra és az orvossal szemben agresszióiknak szabadabb kiélésére; egyúttal a pácienssel szemben valamivel nagyobb alázatosságra is intettem őket, esetleg elkövetett hibák beismerésére; nagyobb rugalmasságért szálltam síkra, még elméleteink rovására is (hiszen ezek az elméletek sem megváltozhatatlan, legfeljebb ez idő szerint használható eszközök), végül pedig arról tudtam beszámolni, hogy a betegeknek így adott nagyobb szabadság nemcsak hogy nem ártott az analízisnek, hanem az összes agressziók kitombolása után pozitív érzelemátvitelt és pozitívabb eredményeket is hozott. Ne csodálkozzanak tehát túlságosan, hogy ma ugyanezen úton tett újabb haladásokról vagy nem bánom, visszavonulásról számolok be. Tudatában vagyok annak, hogy mondanivalómnak éppen az önök körében kevés kilátása van a népszerűségre; attól is tartanom kell, hogy ezek a fejtegetések az igazi reakcionáriusok körében számomra nagyon kellemetlen népszerűséget fognak szerezni. De ne feledjék el, amit bevezetésül mondtam a haladásról és visszavonulásról; a visszatérés a bevált régihez nálam egyáltalán nem jelenti a feladását annak a jónak és értékesnek, mellyel tudományunk újabb fejlődése bennünket megajándékozott. Különben is, vakmerőség azt képzelni, hogy bárki is közülünk képes lenne az utolsó szót az analízis technikájának fejlődési lehetőségéről vagy elméletéről kimondani. Én legalább a sokféle, itt röviden vázolt ingadozások után e tekintetben igen szerény lettem, tehát nem akarom végérvényesnek tekinteni azt, amiről beszámolni fogok, sőt nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy kisebb-nagyobb része az idők folyamán értékét veszíti.

Sokévi analitikus gyakorlatom alatt ismételten abba a helyzetbe kerültem, hogy Freud „Tanácsok a technikához” című értekezésében mondottak egyik-másik részével össze kellett ütköznöm. Azt az elvet, hogy a betegnek feküdnie kell, időnként meghiúsítja a beteg fékezhetetlen impulzusa, hogy a szobában járkáljon vagy velem szemtől szembe beszéljen. Súlyos, reális helyzetek, sőt gyakran a beteg tudattalan mesterkedései, azon alternatíva elé állítottak: vagy abbahagyom az analízist, vagy pedig a szokásos szabályok ellenére anyagi ellenszolgáltatás nélkül folytatom azt, nem haboztam, hogy az utóbbit válasszam, és nem is jártam rosszul vele. Az elv, hogy az analízis a rendes hivatás gyakorlása közben folyjon le, sokszor kivihetetlen volt; néhány súlyos esetben arra is rákényszerültem, hogy a betegeket napokig, sőt hetekig engedjem ágyban feküdni, és még a hozzám járás fáradságától is megkíméljem. Az analitikus óra hirtelen abbahagyásával járó sokkszerű hatás nemritkán arra bírt, hogy az órát a reakció lefolyásáig meghosszabbítsam, sőt hogy a betegnek naponta két vagy több órát szenteljek. Gyakran, ha ezt nem tettem vagy tehettem, e merevségem az ellenállás szerintem felesleges fokozódását hívta ki, a gyermekkor traumás történéseinek túlságosan szó szerinti ismétlését, és sok időbe került, míg félig-meddig sikerült a betegnél a helyzetek ilyen tudattalan azonosításának rossz következményeit leküzdeni. Egyik főelvén az analízisnek, a megvonás elvén, melyet kollégáim közül némelyek és annak idején én is, túlzott szigorral alkalmaztunk, sok kényszerneurotikus beteg gyorsan átlátott, és az ellenállás új, majdnem kimeríthetetlen tárházaként használta fel, míg az orvos végtére arra határozta magát, hogy engedékenységgel üsse ki a beteg kezéből ezt a fegyvert.

Mindezek és sok más itt egyenként fel nem sorolható valamelyik alaptétel ellen elkövetett mulasztás nagy lelkiismeret-furdalást okozott nekem, mígnem mérvadó oldalról abban a megnyugtatásban részesültem, hogy Freud tanácsai tulajdonképpen csak a kezdőkhöz intézett intelmek akartak lenni, hivatva őket a legdurvább hibától és kudarctól megvédeni, ám alig volt bennük pozitív természetű utasítás, úgyhogy ez irányban az analitikus saját belátásának, amennyiben viselkedésének metapszichológiás⁺ következményeiről magának számot tud adni, messzemenő szabadságot enged.

A kivételes esetek halmozódása azután arra ösztökélt, hogy egy eddig nem formuláit, bár kimondatlanul megtűrt elvet, a teljesítés elvét állítsam fel, melyet a megvonás mellett gyakran kell érvényre juttatni. Az utólagos meggondolás mindenesetre arra a meggyőződésre vezetett engem, hogy már az aktív technika hatásmódjának magyarázatánál tulajdonképpen nagyon erőltetett volt minden ott tapasztaltat a megvonásra, ti. feszültségfokozásra vezetni vissza. Ha például egy nőbetegnél megköveteltem, hogy eddig keresztbe tett lábait tegye egymás mellé, akkor valóban libidinózus megvonási helyzetet teremtettem, mely feszültségfokozást és az eddig elfojtott lelki tartalmak mobilizálását mozdította elő. De ha ugyanezen nőbetegnek értésére adtam, hogy adja fel eddigi feltűnően merev izomtartását, és engedélyezzen önmagának több szabadságot és mozgékonyságot, akkor tulajdonképpen jogtalanság volt feszültségfokozásról beszélni csupán azért, mert a betegnek a merevség feladása nehézséget okozott; sokkal őszintébb, ha beismerjük, hogy itt egészen másféle rendszabályról van szó, melyet ellentétben a feszültségfokozással, bátran relaxáció-nak nevezhetünk. El kell tehát ismerni, hogy a pszichoanalízis tulajdonképpen két egymással ellentétes eszközzel dolgozik; a megvonással feszültségfokozódást, több szabadság engedélyezése által pedig relaxációt teremt.

De mint a legtöbb újdonságnál, úgy ennél is hamarosan rájöhetünk arra, hogy itt valami nagyon régi, mondhatnám banális dologról van szó. Vajon ez a két elv nem működik-e közre már a szabad asszociációnál is? Ez egyrészt kényszeríti a beteget kellemetlen igazságok bevallására, de másrészt a beszédnek és érzelemnyilvánításnak olyan nagy szabadságát engedi meg, mint amekkora másutt az életben alig adódik. De még a pszichoanalízis létezése előtt is a gyermekek és tömegek nevelése mindig gyengédség és szeretet megadásából vagy a kellemetlen valósághoz való alkalmazkodás megtanulása közben, fájdalmas lemondások követéséből állt.

Ha a „Nemzetközi Psychoanalytikus Egyesület” nem lenne olyan magas kultúrájú és önfegyelemhez szokott társaság, úgy előadásomat ezen a ponton általános nyugtalanság és közbeszólások szakították volna meg, mint ahogy ez még a különben oly előkelő angol alsóházban is különösképpen felingerlő beszéd hallatára olykor előfordul. „Mit akar ön tulajdonképpen? – kiáltanák egyesek. – Alighogy megbarátkoztunk valamelyest a Megvonás Elvével, melyet éppen ön állított élére az aktív terápiájával, máris háborgatja nehezen megnyugodott tudományos lelkiismeretünket egy újabb zavaró elv felvetésével, melynek alkalmazása a legnagyobb kényelmetlenségeket okozza nekünk.” – „Ön a megvonás túlzásból származó veszélyekről beszél – szólna egy másik nem kevésbé kiáltó hang –, de hogy állunk a beteg elkényeztetésének veszedelmével? És egyáltalán, adhat-e ön nekünk határozott előírást arra nézve, hogyan és mikor kell az egyik vagy másik elvet alkalmazni?”

Lassan, hölgyeim és uraim, még nem tartunk ott, hogy ilyen vagy hasonló részletekbe bocsátkozhatnánk; célom egyelőre csak az volt, hogy leszögezzem, hogy bár bevallatlanul, már most is mindnyájan ezzel a két elvvel dolgozunk. De talán még ebben az előadásomban rá lehet térnem egyes ellenvetésekre, melyek természetesen bennem is felbukkantak. Csak arra az egy ellenvetésre nem lehetek tekintettel, hogy az analitikusok kényelmét új problémákkal zavarom.

A kedélyek megnyugtatására hangsúlyoznom kell, hogy az orvos objektív, tartózkodó megfigyelőállása, mint azt Freud „Tanácsai” ajánlják, a múltban és a jövőben egyaránt a legmegbízhatóbb és egy analízis kezdésénél az egyetlen jogosult, és hogy utolsósorban sohasem érzelmi momentum, hanem csakis okos megfontolás határozhat a követendő eljárásáról. Saját szerény kísérleteim csupán szavakba akarják foglalni azt, amit eddig csak homályos kifejezéssel „pszichológiás légkörnek” lehetett nevezni. Mert valóban tagadhatatlan, hogy az orvos hűvös objektivitása megnyilvánulhat olyan alakban is, mely a betegnek felesleges és elkerülhető nehézségeket okozhat, és kell hogy találjunk utat és módot arra, hogy megértsük az analízis alatt a beteggel barátságosan jóindulatú törekvéseinket anélkül, hogy az érzelemátvitelről megfeledkeznénk, vagy éppen azok hibájába esnénk, akik a neurotikusokat színlelt szigorral vagy színlelt szeretettel, nem pedig analitikusan, vagyis teljes őszinteséggel kezelik.

Ahelyett, hogy mindenekelőtt az önöktől várt és bevallom, részben nagyon kényelmetlen kérdésekre és ellenvetésekre felelnék, szeretném kifejteni önök előtt azt a legbizonyítóbb érvet, amely, úgy hiszem, feljogosít a relaxáció hangsúlyozására, a megvonás és a magától értetődő objektivitás elve mellett. Valamely felfogás vagy teória helytállását annak elméleti vagy gyakorlati hasznán, azaz a heurisztikus értékén lehet mérni, és én azt tapasztaltam, hogy a relaxáció elvének elismerése mindkét szempontból sikereket érlelt meg. Engedjék meg, hogy a gyakorlatiakkal kezdjem, olyan esetek sorozatával, melyeknél az analízis a betegek állítólag feloldhatatlan ellenállásain meghiúsult, míg az újból megkísérelt analízis, melyben az előbb túl rigorózus megvonási taktika megváltozott, lényegesen mélyebbre ható sikerre vezetett. És ez nemcsak az olyan eseteknél volt így, melyek másoknál maradtak gyógyulatlanok, és állapotuk jobbra fordulását nekem, az új analitikusnak (talán részben csak bosszúból) hozták ajándékba, hanem olyan betegeknél is, akikkel az egyoldalú megvonási technikával magam sem jutottam előbbre, de egy újabb kísérletnél, amikor több relaxációt engedélyeztem, kevésbé hosszú ideig kellett az eddig véget érni nem akaró személyes ellenállás-nyilvánításokkal küzdenem, úgyhogy az orvos és beteg egyesített munkaereje zavartalanabbul láthatott hozzá az elfojtott anyag által okozott, mondhatnám „tárgyi ellenállások” feldolgozásához. Összehasonlítva analízis közben a beteg előbbi dacos beállítását a relaxációra fellépő engedékenységgel, ezen esetekben arra a megállapításra jutottam, hogy az analitikus szigorú és hűvös zárkózottságát a beteg a felnőttek autoritása elleni infantilis harc folytatásaként éli át, és ugyanazokat a jellem- és tünetreakciókat ismétli meg, melyek a tulajdonképpeni neurózisának az alapját képezik. Eddigi felfogásom a kúra befejezéséről inkább az volt, hogy a betegek ezen ellenállásaitól nem kell félni, sőt hogy ilyen ellenállásokat mesterségesen provokálni is szabad; azt reméltem, részben helyesen, hogy ha a beteg számára az ellenállás összes útjai az analitikus belátás által fokozatosan járhatatlanokká válnak, neki végtére, ily módon sarokba szorítva, az egyetlen nyitva hagyott úton, a gyógyulás irányában kell haladnia. Nos, nem tagadom, hogy a szenvedéstől az analízisben egy neurotikust sem lehet megkímélni; elméletileg magától értetődik, hogy a betegnek azt a fájdalmat, mely az elfojtáshoz vezetett, meg kell tanulnia az analízisben elviselni. Ám kérdéses, hogy nem okozunk-e a betegnek esetleg több szenvedést, mint okvetlenül szükséges. „A szenvedés ökonómiája” – ezt a kifejezést választottam e remélhetőleg nem utópisztikus helyes mérlegelő képességünk megjelölésére, amely utasítást tud majd adni a megvonási és engedékenységi elv gyakorlati alkalmazásának részleteire.

Nos, önök valamennyien tudhatják, hogy mi analitikusok a beteg fokozott jóérzése értelmében vett terapeutikai sikereket tudományosan nem szoktuk túl sokra becsülni.

Csak ha eljárásunk ezen javulás mellett mélyebb betekintést is enged a gyógyulási mechanizmusba, akkor beszélünk valóságos haladásról, összehasonlítva azt a régebbi kezelési módokkal. Márpedig az a mód, ahogy a javulás a relaxációs terápia alkalmazása mellett beállott, az esetek tetemes részében rendkívül meglepő volt. Úgy hisztériás, mint kényszerneurotikus betegeknél, sőt még ideges jellemtípusoknál is, a múltnak rekonstrukciós kísérletei a szokásos módon folytatódtak. Miután azonban alaposabb módon sikerült az orvos és a beteg között a bizalom légkörét és a teljes szabadság érzését megteremteni, egyszerre csak – és olykor évekig folyó analízisekben is legelőször – hisztériás testi tünetek léptek fel; paresztéziák⁺ és görcsök egy bizonyos testrészben, heves indulatot kifejező mozdulatok, kis hisztériás rohamokhoz hasonlóan, hirtelen változásai az öntudatnak, enyhe szédülés, eszméletzavarok, sokszor ezt követő amnéziával a történtekre vonatkozólag. Egyik-másik beteg valósággal sürgette, hogy mondjam el neki, hogy miképpen viselkedett az ilyen állapotban. Ilyenkor aztán nem volt nehéz ezeket a tüneteket az eddigi rekonstrukciók támasztékaként, úgyszólván testi emlékszimbólumoknak értékelni, csakhogy azzal a különbséggel, hogy ezúttal a rekonstruált múlt az eddigieknél sokkalta erősebben járt a valóság és dologiság érzésével, sokkal inkább közeledett a valóságos emlékezéshez, míg ez ideig a beteg csak lehetőségekről, legfeljebb a valószínűség fokozatáról beszélt, és hiába áhítozott emlékek után. Egyes esetekben ez a múló hisztériás roham valóságos transzállapottá fokozódott, melyben a beteg a múltnak egyes részeit újból átélte, és csak az orvos személye maradt meg egyedüli hídnak a beteg személye és a realitás között; a betegekhez kérdéseket intézhettem, és az egyéniség lehasadt részeitől fontos felvilágosításokat nyerhettem. Akaratomon kívül és anélkül, hogy ez irányban részemről a legcsekélyebb intézkedés történt volna, majdnem autohipnózisnak nevezhető rendkívüli állapotok keletkeztek, amelyeket nolens-volens Breuer-Freud katarzisának megnyilatkozási formáihoz kellett hasonlítanom. – Meg kell vallanom, hogy ez az eredmény eleinte kellemetlenül lepett meg, mondhatnám megrendített. Volt-e értelme megtenni az óriási kerülő utat az asszociációs és ellenállásos analízisen, az Én-pszichológia elemeivel folytatott nehézkes rejtvényjátékon át, sőt az egész metapszichológián keresztül, csak azért, hogy végtére ott kössünk ki, ahol régen tanyáztunk: a beteggel szembeni jó öreg „nyájasság”-nál és a rég elintézettnek vélt katarzisnál? De nem kellett hozzá hosszú megfontolás, hogy ez irányban teljesen megnyugtassam magamat. Ég és föld a különbség egy hosszadalmas pszichoanalízis után ilyen értelemben fellépő katarzis és azok között a csak átmenetileg gyógyító, töredékes indulati és emlékezési áttörések között, melyeket a primitív katarzis tudott provokálni. Az a katarzis, amelyről én beszélek, csak olyan, mint némely álom: igazolóanyag a tudattalanból; jele annak, hogy sikerült fáradságos analitikus konstrukciós munkával, az ellenállás- és érzelemátviteli technikával végtére az etiológiás⁺ valóság közelébe férkőznünk. Tehát kevés közös vonás van a „paleokatarzis” és ezen neokatarzis  között. Mindazonáltal nem lehet tagadni, hogy itt ismét bezárult egy kör. A pszichoanalízis elintézetlen traumás rázkódtatások és bennszorult affectusok elleni, katartikus módszerként kezdődött, azután a neurotikus fantáziák és azok különféle elhárítására szolgáló műveletek mélyebb tanulmányozása felé fordult. Majd vizsgálatait leginkább az analitikus és betege közötti személyes érzelmi viszonyra összpontosította, amikor is az első két évtizedben többet foglalkozott az ösztönös nyilatkozási tendenciákkal, később pedig többet az Én-reakcióval. A régi technikának és elméletnek hirtelen felbukkanása a modern pszichoanalízisben tehát ne ijesszen meg bennünket; ez csak arra emlékeztessen, hogy eddigelé az analízisnek a haladás felé tett egyetlen lépését sem kellett mint használhatatlant teljesen feladni, és hogy el kell készülve lennünk újból és újból arra, hogy az egy időre elhagyott tárnában új érre bukkanunk.

Amit most kell elmondanom, az mintegy logikus következménye az eddig kifejtetteknek. Az az emlékezési anyag, mely a neokatarzis által igazolódott vagy napfényre került, a neurózisok etiológiai egyenletében a régebben oly élénken hangsúlyozott traumás jelleget ismét nagyobb jelentőségre juttatja. És még ha úgyis volna, hogy a hisztéria óvintézkedései és a kényszerneurotikusok elkerülései csupán fantáziaképződményekben lelik magyarázatukat: a rendellenes fejlődési irányok megteremtéséhez az első lökést mindig traumás, sokkszerűen ható reális rázkódtatás adja meg, összeütközés a környezővilággal; mindig exogén⁺ traumák előzik meg a neurotikus lelki irányzatok, például a lelkiismeret kialakulását is. Ennek értelmében egy analízist sem lehet befejezettnek tekinteni, legalábbis elméletben nem, amelynél nem sikerült a traumás emlékezési anyagig lehatolni. Amennyiben azonban ez az állítás, mely a mondottak szerint a relaxációs terápia eredményeire támaszkodik, igazolást nyer, úgy ez nem jelentéktelenül felfokozza az így módosított technika heurisztikus értékét elméleti értelemben is. A fantáziatevékenységnek mint kórokozó tényezőnek kellő figyelembevétele után utóbbi időben valóban mindig gyakrabban kellett végtére magával a patogén traumával is foglalkoznom. Kiderült, hogy a traumát sokkal ritkábban okozza a gyermek veleszületetten fokozott érzékenysége, mely mellett a gyermek már banális és elkerülhetetlen kellemetlenségfokozódásra is neurotikusan reagál, hanem rendszerint a valóban méltatlan, nem megértő, szeszélyes, tapintatlan, sőt kegyetlen bánásmód. A hisztériás fantáziák nem hazudnak, amikor arról szólnak, hogy szülők és felnőttek saját erotikus szenvedélyességükben a gyermekkel szemben nagyon is messzire mennek, másrészt azonban hajlamosak arra, hogy amikor ő belemegy a felnőttek eme félig tudatos játékába, a kétségkívül ártatlan gyermeket elhalmozzák súlyos, neki teljesen érthetetlen, őt sokkszerűen megrázó büntetésekkel és fenyegetésekkel. Ma ismét a felé a felfogás felé hajlok, hogy a gyermek Ödipusz-komplexuma mellett a felnőtteknél az elfojtott és gyengédségnek álcázott incesthajlamot nagyobb jelentőségűnek ismerjem el. Azt is be kell vallanom viszont, hogy a gyermek készsége, mellyel a genitálerotikára rááll, sokkal erősebb és korábban jelentkezik, mint ahogy eddig feltételeztük. Nagy része az ún. gyermeki perverzitásoknak talán nem egyszerűen rögzítődése egy korai fokon, hanem máris visszaesés egy korai genitális fokról. Némely esetben a büntető trauma a gyermeket erotikus tevékenységnek közepette éri, és maga után vonhatja az „orgasztikus potencia” (Reich) tartós zavarát. De a genitális sensatiók korai erőltetése szintén ijesztően hat a gyermekre; amit a gyermek tulajdonképpen szeretne, az a szexuális téren is csak játék és gyengédség, és nem a szenvedély heves nyilvánítása.

De a neokatartikusan lefolyó esetek megfigyelése más tekintetben is gondolatkeltőnek bizonyult; benyomást nyertünk a traumás őselfojtás lelki folyamatáról, és sejtelmünk támadt az elfojtás lényegéről általában. Úgy látszik, hogy az első reakció a sokkra mindig egy átmeneti pszichózis, azaz elfordulás a valóságtól, egyrészt negatív hallucináció alakjában (hisztériás eszméletlenség, ájulás, szédülés), másrészt rögtön fellépő pozitív – hallucinációs – élvezettel kecsegtető kompenzációk formájában. A neurotikus emlékezéskiesés minden esetében, talán a normális gyermekkori amnéziában is, arról lehet szó, hogy sokkhatás következtében az egyéniség egy részének pszichotikus lehasadása jön létre, mely rejtve tovább él, és vég nélkül azon erőlködik, bár sikertelenül, hogy az eredeti traumával megbirkózzék. Ez utóbbi belátást részben Elisabeth Severn kolléganőm személyesen közölt tapasztalatainak köszönhetem.

Néha sikerül, mint fentebb említettem, az egyéniség elfojtott részével közvetlen érintkezésbe jutni, sőt azt mondhatnám, infantilis conversatióra bírni. A hisztériás testi tünetek a relaxációnál esetenként olyan fejlődési korszakokba vezetnek vissza, melyekről minthogy akkor a gondolkodás szervének kialakulása még nem következett be, csak testi emlékek lettek regisztrálva.

Végül nem szabad elhallgatnom, hogy a traumás okozatok között a kasztrációs fenyegetés mellett a menstruációs vérzés félelmet okozó benyomása is, mire először C. D. Daly őrnagy mutatott rá kellő nyomatékkal, sokkal nagyobb jelentőségű, mint ahogy azt eddigelé véltük.

Miért terheltem önöket ebben az elsősorban mégiscsak technikai előadásomban e félig kész teoretikus gondolatmenetek hosszú és amellett még csak nem is hiánytalan lajstromával? Valóban nem azért, hogy önöket ezeknek a részben még számomra sem egészen világos belátásoknak teljesen megnyerjem. Meg vagyok elégedve, ha azt a benyomást nyerték, hogy a sokáig elhanyagolt traumatogenezis  fokozottabb tekintetbevétele nemcsak praktikus, hanem teoretikus tekintetben is sikereket ígér.

Anna Freuddal beszélgetve technikám bizonyos módozatairól, ő a következő találó megjegyzést tette: „Hiszen ön úgy kezeli betegeit, mint én a gyermekeket a gyermekanalízisben.” Igazat kellett neki adnom, és arra akarok emlékeztetni, hogy legutóbb megjelent kis munkámban: a „nem óhajtott” és később analízisbe került gyermek pszichológiájáról, a tulajdonképpeni ellenállásanalízist valamilyen kedélyi kezelésfélével kellett bevezetnem. A most itt indítványozott relaxációs módszer még jobban eltörli az eddig túl élesen felfogott különbséget a gyermek és a felnőtt analízise között. A két kezelési mód közelítésénél kétségtelenül befolyása alatt állottam azon benyomásoknak, melyeket akkor szereztem, mikor az organikus betegségek pszichoanalízisének bátor előharcosánál, Georg Groddecknél, egy organikus betegség miatt kerestem segítséget. Igazat adtam neki, mikor láttam, hogy kísérli meg ő betegeit gyermekded naivitásra buzdítani, és láttam a sikereket is, melyeket ez úton aratott. Magam azonban hű maradtam ezek mellett az analízis rég bevált „megvonási technikájához” is, és arra törekszem, hogy mindkettőnek tapintatos és belátó felhasználásával érjem el célomat.

Most azonban megnyugtatóan szeretnék válaszolni az ilyen taktika ellen várható kifogásokra. Mi indítja majd a beteget arra, hogy az analízistől el- és sokszor az élet kínos realitása felé forduljon akkor, ha az analitikusnál a gyermeki, felelőtlen szabadságnak olyan nagy mértékét élvezheti, mely számára kint a valóságban biztosan lehetetlen? Feleletem erre az, hogy az analitikus relaxációnál éppúgy, mint a gyermekanalízisben, gondoskodás történik arról, hogy a fák ne nőjenek az égig. A tettleges agressziókat, valamint a szexuális kívánságokat és sok más túlzott igényt a mégannyira relaxált analízisben sem engedjük kielégülésre jutni, ami bizonyára sokszorosan ad alkalmat a lemondás és az alkalmazkodás megtanulására. Hiszen barátságosan jóindulatú magatartásunk talán kielégíti a gyengédségre szomjazó gyermeki részét az egyénnek, de azt a részt nem, melynek sikerült a fejlődésgátlást elkerülni és felnőtté válni. Mert egyáltalán nem is kell ahhoz költői szabadság, hogy a neurotikus lelkét egy ikertorzképződéshez hasonlítsuk, talán az ún. teratómához, mely a test valamely rejtett részében egy második, fejlődésében gátolt ikertestvér töredékeit foglalja magában. Értelmes ember nem vonakodik az ilyen teratómát a sebész késének kiszolgáltatni, ha az egész egyéniségének létét fenyegeti.

Azt is tapasztaltam, hogy elfojtott gyűlölet erősebben rögzítő és ragasztó anyag, mint a nyíltan beismert gyengédség. Talán legkevésbé kétértelmű volt azon nőbeteg nyilatkozata, kinek bizalmát majd kétéves kemény ellenállásharc után az engedékenységgel sikerült megnyernem. „Most szeretem önt, most már lemondhatok önről” ez volt első spontán mondása a pozitív indulatáttöréskor. Úgy emlékszem, hogy éppen ezen nőbetegnél tudtam magamnak számot adni a relaxáció alkalmasságáról az ismétlési tendenciának emlékezéssé való átváltoztatásánál. Amíg engem kemény szívű szüleivel azonosított, addig folyton ismételte az ő dacreakcióit; csak miután megvontam tőle erre minden alkalmat, kezdte a jelent a múlttól elkülöníteni, és egy pár hisztériás indulatkitörés után emlékezni kezdett a megrázkódtatásokra, melyeket gyermekkorában elszenvedett. Az analitikus szituáció hasonlósága az infantilissel tehát inkább ismétlésre csábít, a kettő közötti ellentét az emlékezést mozdítja elő.

Tudatában vagyok természetesen annak, hogy ez a kettős beállítás, a megvonás és engedékenység, fokozott követeléseket támaszt az analitikus saját érzelemátvitelének és saját ellenállásának ellenőrzését illetően is. Tökéletlenül uralt ösztönök komoly tanítókat és szülőket is gyakran mindkét irányú túlzásra csábíthatnak. Mi sem könnyebb, mint a megvonási követelmények leple alatt a betegen és gyermeken élni ki a magunk be nem ismert szadisztikus hajlandóságainkat; de a gyengédségnek a beteggel és a gyermekkel szemben megnyilvánuló túlzott formája és mennyisége is a saját, talán tudatlan libidózus törekvéseinket szolgálhatják, nem pedig a ránk bízottak javát. Ezen új, nehezebb körülmények között, ha lehet, még alaposabb indokolást nyer az általam gyakran és nyomatékkal hangsúlyozott vélemény az analitikus olyan analizáltsága szükségességéről, mely a legmélyebb mélységekig hatol be, és saját jellembeli tulajdonságai fölötti uralomra képesít.

Elképzelhetők neurózisesetek, sőt én már gyakran láttam is olyanokat, amelyeknél, esetleg rendkívül erős infantilis sokkhatás következtében, az egyéniség nagyobb része lesz „teratómá”-vá, míg a reális alkalmazkodást csupán a kisebb, érintetlenül hagyott rész látja el. Az ilyen embereknél, kik tehát a valóságban úgyszólván egészen gyerekesek maradtak, az analitikus terápia szokásos segédeszközei nem látszanak kielégítőknek. Ilyen neurotikusokat valósággal adoptálnunk kellene, és első ízben részesíteni őket a normális gyermekszoba áldásaiban. Nem tartom kizártnak, hogy ilyen értelmű kilátása van a Simmel által ajánlott analitikus szanatóriumkezelésnek.

Ha az itt javasolt relaxációs technikának és neokatartikus eredményeknek csak egy része is beigazolódik, akkor talán a teoretikus szempontok és a praktikus lehetőségek nem éppen lényegtelen kibővülése előtt állunk. A modern pszichoanalízisnek fáradságos munkával sikerül a megzavart összhangot helyreállítani, az intrapszichés hatalmak közötti rendellenes energiamegoszlást kiegyenlíteni és ilyen módon a teljesítőképességet fokozni. De az intrapszichés hatalmak csak reprezentánsai annak a konfliktusnak, mely eredetileg az egyén és a külvilág között játszódott le. Az Ösztönén – az Én és Felettesén fejlődéstörténetének rekonstrukciója után a beteg neokatartikus átélésben ismétli meg ősharcát a realitással, és ezen utolsó ismétlés átalakulása emlékezéssé még erősebb alapot teremt a jövendő egzisztenciának. A beteg mintegy annak a drámaírónak a helyzetébe kerül, aki a közvélemény nyomása alatt a tervezett tragédiát egy happy-endes drámává kényszerül átalakítani. Engedjék meg, hogy ezzel az optimista várakozással végezzem előadásomat, és figyelmüket hálásan megköszönjem.