Kevés olyan fejezete van az orvostudománynak, amelynek annyi meg nem értéssel kellett volna megküzdenie, mint a pszichoanalízisnek. Mielőtt rátérnék tulajdonképpeni feladatomra, a pszichoanalízis anyagának és módszerének rövid ismertetésére, célszerű lesz, ha e nagyon elterjedt tévedések néhányát helyreigazítom.
1. A pszichoterápiának ezt az ágát csak félig vagy alig ismerők szájából, illetőleg tollából gyakran kicsúszik az az állítás, hogy „a pszichoanalízis mindent a szexualitással magyaráz”, hogy „a pszichoanalízis minden kóros idegállapotot a szexualitásra vezet vissza”, vagy „a lelki élet minden egyéb tényezőjét elhanyagolva, a lélek megnyilvánulásait a nemiségre, mint alapösztönre, vezeti vissza” stb. stb.
Ezen állítások tévességére, rosszindulatból vagy akaratlanul hibás voltára nem lehet elégszer figyelmeztetnünk az olvasót. Tény, hogy a lélekelemzés tanúsága szerint a nemi élet, úgy az egészséges, mint a beteg ember lelkivilágában, sokkal nagyobb szerepet játszik, mint eddig hitték; az is igaz, hogy éppen a neurózisok és pszichózisok terén a nemiség döntő befolyása még jelentékenyebb, viszont tény az is, hogy Freud már Breuerrel együtt megírt első e tárgyú művében (1896), még inkább pedig azután kiadott önálló dolgozataiban, nem győzte ismételni, hogy az indulatelfojtás, amire a neurózisok jelentékeny részének tünetei visszavezethetők, mindenkor küzdelem eredménye, amely a két biológiai alapösztön: az egoizmus és az erotizmus között zajlik le.
Nem igaz tehát, hogy a pszichoanalízis mindent a szexualitásra vezet vissza, hiszen éppen azt vallja, hogy az elfojtó erő, amely a nemi irányú törekvéseket háttérbe, esetleg a tudat alá szorítja, s így a tünetképződés egyik fő motívuma, nem nemi, hanem önös természetű. A fejlődés során, főleg a kulturális nevelés hatása alatt, a társadalom követelményeire való tekintettel, amelyek elsősorban egoisztikusak, késztetik az embert „társadalomképtelen” nemi ösztöneinek, illetőleg ez ösztön ilyen megnyilvánulásainak elfojtására.
Hogy a pszichoanalízis az elfojtó, kulturális erőkkel kevesebbet foglalkozott, mint az elfojtott nemiekkel, annak több oka van. Az egyik a kultúrtendenciák közismert, külön bizonyításra nem szoruló volta, amely éles ellentétben állt azzal az elhanyagoltatással, amelyben a nemi ösztönök felőli ismereteink nemcsak az emberiség részéről általában, hanem még tudományos oldalról is, részesültek. A szexualitás igazi fejlődéstanának rekonstrukciója eszerint sokkal több dolgot adott a lélekelemzésnek, főleg eleinte, mint az önös ösztöné, amelyet úgy a biológia, mint a szociológia egyoldalúan és az igazság rovására annyira hangsúlyozott.
A másik ok, amely a nemiségnek analitikus részéről történt előtérbe tolását okozta, az volt, hogy a lélekelemző vizsgálat első tárgyai: a hisztéria és a kényszerneurózis, par excellence szexuális neurózisoknak bizonyultak. A hisztériás és a kényszerbeteg, mihelyt megtanulja alkalmazni a pszichoanalízis módszerét, a szabad gondolattársítást: olyan tömegét produkálja a félre nem ismerhetően szexuális színezetű, lappangó gondolattartalomnak, hogy elvakultság kellett volna ahhoz, hogy e bántalmak szexuálpatologikus természetét tagadjuk, vagy körmönfont spekulációkkal egoisztikus ösztönrezdülések fennhatósága alá csempésszük.
Mindenesetre jegyezzük meg magunknak, hogy a lélekelemzés „panszexualisztikus” voltáról elterjesztett állítások, amelyek alkalmasak volnának arra, hogy e tant az elfogulatlan kutató szemében népszerűtlenné, további vizsgálódásra alkalmatlanná tegyék, nem fedik a tényeket. A pszichoanalízis ugyanis, ellentétben egyes szkizmatikusok konstrukcióival, akik egyoldalúan libidinózus vagy egyoldalúan egoisztikus ösztönökre próbálják felépíteni egész lelkivilágunkat, hű maradt eredeti feltevéséhez, amely itt is, úgy, mint az élettani működések terén mindenütt, a két főösztönnek, az ön- és fajfenntartás ösztönének közrehatását, helyenként egymással való küzdését látja.
2. Szoros összefüggésben áll az előbbi tévedéssel egy második, amely úgy hangzik, hogy a lélekelemzés a nemi ösztönöket „felszabadítja”, „rászabadítja a társadalomra” és ezzel az egyén és a társadalom erkölcseire káros lehet. Tagadhatatlan, hogy akad orvos, aki a lélekelemzés legelemibb tanításait félredobva, képes a nála jelentkező idegbeteg nemi világába durván beleavatkozni, sőt esetleg a beteget azzal a „jó tanáccsal” ereszteni útnak, hogy „élje ki a nemiségét”, „házasodjék meg”, „menjen férjhez”, „tartson szeretőt” stb. stb. Eleve kijelenthetjük azonban, hogy akik így cselekszenek, azoknak nincs joguk magukat pszichoanalitikusoknak nevezni. Mert a lélekelemző jól tudja, hogy a neurózisok nemi motívumai e módszer helyes, óvatos alkalmazása mellett csak lassanként, jórészt önmaguktól bontakoznak ki, és hogy a testi szexualitásra vonatkozó minden utasítás teljesen hatástalan, míg a páciens nemiségének lelki oldala, a pszichoszexualitás, rendbe hozva nincs. Szóval a lélekelemző orvos, főleg eleinte, keveset foglalkozik a páciens szexualitásának testi megnyilvánulásaival. Inkább csak tudomásul veszi, amit a betegtől hall, mert tudja, hogy ha lelkivilágának alaposabb ismerete nélkül utasításokat ad neki, valósággal műhibát követ el. Ezért nevezte el Freud módszerének ilyen tanulatlan elferdítőit „vad analitikusoknak”; de egyúttal közölte azt a tapasztalatát is, hogy a lélekelemzésnek még a kontárjai is kevesebbet árthatnak az emberiségnek, mint egy-egy ügyetlen sebész. A neurotikusok ugyanis finom ösztönnel megérzik az ilyen eljárás célszerűtlenségét, és csakhamar kivonják magukat a „vad analitikus” további kezelése alól.
3. Még orvosok között is sokan akadnak, akik azt hiszik, hogy a lélekelemzés a szuggesztió módszerével dolgozik. Pedig amit fentebb állítottam arról, hogy a lélekelemző orvos nemigen ad a nemi életre vonatkozó utasításokat, azt bátran mondhatjuk az utasításokról általában.
A pszichoanalitikus nagyon sokáig megelégszik azzal, hogy kutasson és tájékozódjék. Márpedig mi volna nagyobb akadálya az igazság felkutatásának, mint ha a betegben eleve bizonyos várakozásokat ébresztenénk? Ezt a szakavatott lélekelemző nem is teszi, sőt, szándékosan tartózkodik azoktól a biztató, megnyugtató, szeretetteljes érdeklődést színlelő kijelentésektől, amelyek az eddigi pszichoterápia fegyvertárában oly nagy szerepet játszottak. Ellentétben a hipnotikus és éberszuggesztiós gyógymódoknál uralkodó eljárásokkal, amelyek hol a nyájasság, hol a szigor megvesztegető vagy lenyűgöző eszközeivel, vagy a biztos gyógyulás határozott ígérésével igyekeznek célt érni: a pszichoanalitikus a gyógyulásnak legfeljebb a lehetőségét ígéri betegének, aminthogy jó lelkiismerettel mást egyetlen orvos sem tehet. Hozzáteszi még, hogy a sikerhez a beteg részéről sok türelem, az orvosi kutatással való szorgalmas együttműködés szükséges. Viszont bátran kijelentheti, hogy ahol ezek a feltételek adva vannak, ott a pszichoanalízissel, ha talán nem is kápráztató, de mindenesetre gyökeres, a beteg egyéniségét a jövő rázkódtatásokkal szemben sokkal jobban megvédő gyógyítás érhető el.
Más kérdés, hogy az eddigi pszichoterápiában szokásos „szuggesztió” és a között a beállítás között, amelyet a pszichoanalízis alatt álló beteg mutat orvosával szemben, elméletileg nem mutatható-e ki analógia? Éppen a pszichoanalitikus kutatásnak sikerült az orvos s a páciens közti viszonylatban, sőt a tanító és tanítvány, az apa és fiú közti viszonylatban is, azokat az érzelmi momentumokat kimutatni, amelyek nélkül a sikeres együttműködés lehetetlen. Ám míg a szuggesztiónál az orvos egész törekvése arra irányul, hogy ezt a hatóerőt: az ő tekintélyét, a páciens hiszékenységét és ragaszkodását fenntartsa és erősítse, addig a lélekelemzés csak ideig-óráig tűri el e tényezők szereplését, és nem fejezi be a kezelést anélkül, hogy az orvosra való indulatáttétel e jelenségeit, amelyeket a szuggesztió ápol és kiinél, fokozatosan le ne leplezze, meg ne semmisítse.
A pszichoanalízisnél a beteg köteles mindent őszintén elmondani, még azokat a gondolatait is, amelyek orvosára nézve bántók vagy sértők. Képzelhető-e nagyobb ellentét, mint az ilyen eljárás és az olyan között, amely, mint a szuggesztió és a hipnózis, a betegtől vak hitet és kritikájának teljes kikapcsolását követeli?
4. Felhangzott itt-ott az a téves vélemény is, hogy a lélekelemzés nem olyan gyógyító módszer, amelyet akármelyik orvos megtanulhatna, hanem valami olyan művészetfajta, amely veleszületett képességek nélkül elsajátíthatatlan. Nos, tagadhatatlan, hogy több kilátása van a lélekelemzés terén sikerek elérésére annak, akinek már természeténél fogva megvan a hajlama és képessége arra, hogy lelki problémáknak mélyére hatoljon. De vajon nem áll-e ugyanez a sebészre és a belgyógyászra vonatkozólag is? Nincsenek-e köztük is szakmájuknak valóságos művészei, akik utolérhetetlen finom érzékkel észlelnek és cselekszenek? Ámde valamint a sebészeti és belgyógyászati géniuszok létezése nem lehet érv amellett, hogy belgyógyászatot és sebészetet csak ily kivételes tehetségek tanuljanak, úgy a lélekelemzés sem követel alkalmazójától feltétlenül zsenialitást. Ma már a pszichoanalízisnek megvan a maga pontosan körülírt módszere és technikája, amelyet (ha könyvből nem is) minden józanul gondolkozó orvos elsajátíthat.
5. A legelterjedtebb tévedések közé tartozik a Breuer-Freud-féle katartikus gyógyeljárás összetévesztése a modern pszichoanalízissel, és az a hiedelem, hogy a lélekelemzés keresztülvitele ma is hipnotikus állapotban történik. Ennek az ellenkezője igaz. A pszichoanalízis szabályszerű keresztülviteléhez – mint azt még részletesebben ki fogom fejteni – éppen a páciensnek teljesen éber állapota, befolyástól mentes ítélőképessége elkerülhetetlenül szükséges, míg a katarzis, amelyből a lélekelemzés annak idején kifejlődött, valóban abban állott, hogy a hipnózisba ejtett páciens emlékezőtehetségének túlfinomultságát használták ki bizonyos megrázkódtató, de elfelejtett események felidézésére, a felidézett emlékekhez fűződő indulatok „lereagálására”. Ezek szerint nem pszichoanalitikus az, aki kutatásait, illetve gyógykezeléseit másképp, mint a szabad eszmetársítás módszerével és a beteg éber lelkiállapotában végzi.
6. Ugyancsak túlhaladott álláspont a katartikus eljárás alapjául szolgáló az az elmélet is, amely a neurózisok keletkezésének okát csupán lelki rázkódtatásokban, pszichotraumákban kereste, és nem vette még kellőképpen figyelembe az alkati tényezőket. Az elmúlt 15-20 év kutatásai meghozták a neurózisok kóroktanának ezt a mellőzhetetlen kiegészítését is, és talán célszerű, ha éppen a lelki konstitúciónak és az ösztönélet két főirányzatának fejlődéstörténetével kezdjük meg e rövid ismertetést.
A lélekelemzés álláspontja szerint nincsen az egyéni fejlődésnek olyan fázisa, amely maradandó nyomokat ne hagyna vissza; nincsen egyetlen sem, amelybe az egyén kóros körülmények között vissza nem eshetne. Visszaesési folyamatra, regresszióra különösen hajlamosítanak azok a fejlődési fázisok, amelyek veleszületetten vagy külső okok erősítő hatása folytán rögzítődési pontokat jelentenek. így történhetik azután, hogy ugyanazon trauma hatása alatt, pl. vasúti szerencsétlenségnél, az egyik ember hisztériában, a másik hipochondriában, a harmadik talán dementiára emlékeztető tünetekben fog megbetegedni. A neurózismegválasztás tehát lényegében attól függ, milyen hajlamosító rögzítődési pontok élnek a balesetet szenvedett egyén lelkében. Ha tehát az egyes neurotikus kórformák mibenlétét meg akarjuk érteni, kénytelenek vagyunk legalább a két főösztönnek fejlődési szakait szemügyre venni.
A pszichoanalízis nem riad vissza attól a feltevéstől, hogy az egyén fejlődésének pszichikus gyökerei is visszanyúlnak a legkorábbi évek emlékeihez, sőt magának a születésnek és az intrauterin+ életnek mnemikus benyomásaihoz is. Feltételez már a magzatban is bizonyos, talán alsóbbrendű, az állatéhoz hasonló közérzetet, és azt, összehasonlítva a születés rázkódtatásával és az élet küzdelmeivel, szubjektíve oly kielégítően nyugalmasnak képzeli, amely az ősi állapotba való regressziós törekvést indokolttá teszi. Az alvás, az öntudatlanság, az ájulás sok esetét vezeti vissza a lélekelemzés a külvilág kínjaitól való menekülésen kívül arra a törekvésre, amely az anyaméhen belüli állapotot igyekszik reprodukálni. Maga a születési trauma, a mechanikus, keringési, lélegzési és hőmérséki viszonyok hirtelen megváltozása, összes kísérő jelenségeivel együtt, példaképévé válik minden későbbi szorongásnak. Az a mindenhatósági érzés viszont, amely különösen elmebetegségek esetében oly gyakran mutatkozik, talán csak visszaidéződése a minden jóval ellátott magzat abszolút gondtalanságának.
A csecsemő környezete eleinte hiánytalanul teljesíti a gyermek valamennyi, igaz, hogy még szerény mértékű kívánságait, „szinte a szeméről olvassa le”. Nagyon valószínű, hogy itt keresendő a prototípusa némely elmebeteg azon érzéki csalódásának, amely őket képzeletükben mágiára, hallucinációs vágy teljesítésére képesíti. A csecsemő itt jelzett mindenhatóságát a környezet csakhamar bizonyos feltételekhez köti; a gyermeknek bizonyos taglejtésekkel kell kívánságait jeleznie. A vágyteljesülés e korszakára esik vissza a lélekelemzés tanúságai szerint a konverziós+ hisztériában szenvedő beteg.
A taglejtéseket a kívánságoknak tagolt beszédben szavakkal való jelzése, mintegy a mágikus szavak és gondolatok korszaka váltja fel. És ez az az állapot, amelyre a kényszerneurózisban szenvedő beteg kórosan regrediál.
Az én fejlődésének eddig jelzett fázisai valószínűleg egyéni megismétlődései az emberi kultúrtörténet két jelentőséges korszakának, az animisztikus, illetőleg religiózus korszaknak. Az animizmus az ént állítja a mindenség kellős közepébe. A religiozitás lemond ugyan az egyén centrális hatalmáról, de csak azért, hogy azokat másokra, hatalmasabbakra, istenségekre ruházza, akik minden kívánságát teljesítik, ha bizonyos mágikus szavak és gesztusok rítusait betartja.
Minél komplikáltabbakká válnak a gyermek igényei, annál több feltételhez köttetik azok teljesülése. Végül is kénytelen a fejlődő emberi sarj nemcsak a külvilág realitását és saját énjének parányi voltát elismerni, hanem fokozatosan annak is tudatára jutni, hogy az emberi akarat is mindenben alá van vetve az okság törvényének. A valósági elv uralmának kezdetét jelenti ez, s ez csak azon az áron válik lehetségessé, hogy az ember bizonyos képességeket és tulajdonságokat, amelyeket eleddig a magáénak hitt, a külvilágra projiciál. Ennek a kivetítő folyamatnak túlságait látjuk megismétlődni a paranoiás+ betegek üldöztetési téveszméiben, akik saját indulataikat, ha rájuk nézve elviselhetetlenekké válnak, más egyénekre, esetleg láthatatlan szellemekre tukmálják. A projekciós+ fázis, amennyiben ellentétes az „antropocentrikus” felfogással, megfelel az emberi kultúra ma uralkodó „tudományos” korszakának.
A civilizált ember környezete nem elégszik meg azzal, hogy a gyermek a külvilág realitásaihoz úgy-ahogy alkalmazkodni tudjon, hanem jelentékeny mérvű tökéletesedést is követel tőle. Az ápoló és nevelő személyek utánzásra serkentő, a csúf és rossz emberek intő példaként állíttatnak elébe, szóval ideálok beteljesítését követelik tőle, és az azokkal való azonosítás hozza csak meg a fejlődő fiataloknak a környezet megelégedését. Az eléjük állított példaképek és elriasztó képzetek a perszonifikációk egész sorát teremtik meg az énben, amelyek bizonyos elmebajoknál, hanghallucinációk vagy delíriumok alakjában újra visszanyerhetik önállóságukat.
A teljesen kifejlődött egyéniségben az én egy része, az én magva veszi át a valóságvizsgálódás, a lelkiismeret, az önmegfigyelés fontos funkcióit, amelyek kóros körülmények között, mint megfigyeltetési téveszmék, kóros önvádlások stb. juthatnak szerephez; súlyos szervi elmebajokban, pl. a paralízisnél pedig az egyéniségnek fokozatos visszafejlődése észlelhető, a teljes értékű ember lelkületétől, a mágiás nagyzási szakon keresztül egészen az intrauterin öntudatlanságig.
A pszichoanalízis tapasztalatai megdöntik azt a tételt, hogy a nemi élet a pubertással veszi kezdetét. Már a csecsemőnél is feltételez bizonyos gyönyörkeresési szándékokat, amelyek a hasznossági elvtől alapjában függetlenek, bárha hasznos szervek működéséhez kapcsolódnak. Lindner budapesti gyermekorvos már 1871-ben rámutatott a szopogatás (dudlizás) erotikus természetére. A teljesen jóllakott csecsemő is, aki a táplálékot visszautasítja, gyönyört keres és talál a száj és nyelv nyálkahártyáinak izgatásával. A végbél- és vizeletkiürítés, amely a felnőtteknek vajmi kevés élvezetet szerez, a csecsemőknél és fiatal gyermekeknél még kifejezett örömforrás, és ezeknek variálása, kombinálása, visszatartása, kipréselése félreismerhetetlenül kellemes Érzetekkel jár náluk. Az erotizmus ezen fejlődési szakát autoerotizmusnak, az erotikus izgalmak helyeit erogén zónáknak nevezik. A szexualitás fejlődésének ez a kezdetleges szaka az élet későbbi folyamán mint perverzió térhet vissza, amely, mint tudjuk, előszeretettel veszi tárgyul az említett nyálkahártyák területét és váladékait. De szerephez juthatnak ezen autoerotizmusok a hisztériás hányás és étvágytalanság, a funkcionális székleti és vizeletkiürítési zavarok számos esetében is, nemkülönben a szexuális potencia és esztézia+ zavaraiban.
Párhuzamosan az én fejlődésének fentebb vázolt haladásával, az autoerotizmusok mintegy egybefoglalódnak, ami úgyszólván az egyén önszerelmében (narcizmus) fejeződik ki, mikor a gyermek saját magát, egész testi és lelki egyéniségét választja szeretése tárgyául. Az ehhez való regressziónak nagy jelentősége van a később esetleg kifejlődő szkizofrénia nagyzási téveszméiben, a hipochondriás magadédelgetésében és a traumás neurózisok lelki tüneteiben.
Az erogén zónák közül csakhamar, már a harmadik életév körül (esetleg még korábban), vezető szerephez jut maga a nemi szerv, amelynek erekcióra és frikcióra való hajlama már igen korán megnyilvánul onanisztikus cselekedetekben. Ezen primer onánia+ tehát nem kóros jelenség, hanem természetes fejlődési stádium, amelyről a nevelés a gyermeket aránylag hamar és könnyen leszoktatja. Ennek serdülőkorbeli visszatérése és állandósulása általánosan ismeretes, és túlzásai a szexuális potencia megzavartatásához, neuraszténiás tünetek fellépéséhez vezethetnek.
Az autoerotikus és narcisztikus fejlődési szakot követőleg már kialakul a tárgy szeretésének bizonyos primitív szervezkedése, amely eleinte kifejezetten orálerotikus, vagy ahogy a vad népekkel való analógia alapján nevezik, „kannibalisztikus”. Ehhez a gyönyörszerzési módhoz tér vissza némely féktelenül falánk, magát és másokat harapdáló elmebeteg. De negatív formában ugyanezt jelenti a melankóliás betegek étiszonya. A másik primitív organizációs forma a szexualitásnak még szadisztikus-anális szerveződése, amelynek visszatérése egyrészt a szadomazochisztikus perverziókban, másrészt a kényszerbetegek óvakodási rendszabályaiban, mosakodási kényszerében stb. jelentkezik.
A szó teljes értelmében vett tárgyszeretés időszaka csak azután veszi kezdetét, ha a genitális szerv vezérszerepe a nemi életben teljesen kialakult, szóval a genitálisan központosított organizáció felépülése után. Ebben a szakban a fentebb érintett primitív nemi célok és tárgyak már csak mint a tulajdonképpeni kielégülést megelőző „előkéj” alkatrészei szerepelnek, maga a kielégülés pedig nem más, mint a nemi egyesülés egy más egyénnel. Meglepő, sokakra nézve pedig teljesen hihetetlen tényállás a genitalitásnak előtérbe tolulása már a korai gyermekkorban; az elfogulatlan vizsgáló azonban a 3–6 éves gyermekeknél már nemcsak az erekciót és onániát, hanem úgy az azonos, mint az ellenkező nemű személyekkel szemben kifejezett nemi ténykedések kísérleteit is megállapíthatja. A nemi tárgy tehát eleinte kifejezetten biszexuális, ami azt jelenti, hogy téves némely szexológusnak az a hiedelme, hogy a homoszexualitás csak mint perverz aberráció vagy mint fejlődési rendellenesség fordulhat elő. A tény az, hogy minden ember életének van olyan korai időszaka, amelyben csaknem ugyanolyan erővel gyakorolhat rá vonzóerőt az a nem, amelyhez maga is tartozik, mint az ellenkező. Nem különleges torzképződményről, hanem megint csak regresszióról beszélhetünk tehát, ha később homoszexuálissá váló egyének fejlődéstörténetét megérteni próbáljuk: kóros regresszióról a nyomokban mindenkiben benne rejlő biszexualitás időszakához. Ugyanezen regressziónak egy negatív változata jelentkezik a paranoiás betegek üldöztetéses téveszméiben.
A rendes fejlődésű gyermek nemisége hamar átsiklik a kettős neműség időszakán, és eléri a fejlődés normális végpontját, a heteroszexualitást. A pszichoanalízis tanúsága szerint a gyermek szeretésének első tárgyait közvetlen környezetében keresi és találja meg, éspedig keresztezetten: a fiúk környezetüknek nőnemű tagjai, főleg az anya iránt, lánygyermekek apjuk iránt tanúsítanak sokszor kifejezetten erotikus természetű vonzódást. Ez a tény, amelyre Freud – a görög tragédia nyomán – mint „Ödipusz-komplexumra” hivatkozik. E szerint a kis gyermek lelkében megismétlődik az a küzdelem, amely annyi mítoszban zajlik le fiú és apa között, az anya birtokáért.
A genitális organizáció tökéletlenségére kell visszavezetni a konverziós hisztéria számos jelenségét. Az úgynevezett incesztuózus+ rögzítődés pedig Freud szerint csaknem valamennyi neurózis tengely komplexuma.
Ez utóbbi tények azok, amelyek a kívülállók részéről a legnagyobb hitetlenséggel és leghevesebb ellenállással találkoznak. Az eddigi tanítások szerint a gyermek lelki élete nemiségtől mentes, „tiszta”, a gyermek és szülő viszonyában pedig önfeláldozó szeretésen és gyöngédségen kívül más, pl. erotikus érzelmek, szerepet nem játszanak.
A két felfogás közti ellentét vitával nem dönthető el, csak tapasztalati tények alapján; tényekkel azonban eddig csak a pszichoanalízis hozakodott elő, míg ellenfelei a merev tagadás álláspontján állanak.
Újabb kutatások megtalálták a nemiség itt vázolt fejlődési szakainak kultúrhistóriai párhuzamait is. Az autoerotikus és narcisztikus szak végtelen sok variánsban ma is él alsóbbrendű állatok nemi életében. De az emberi kultúrtörténet azt is bizonyítja, hogy a biszexualitás, homoszexualitás, a családi körön belül való nemi érintkezés mind nagy szerepet játszott az emberiség őskorában. Az „Ödipusz-komplexum” elfojtása (háttérbe szorítása a fiú és anya közti erotizmusnak, az apa és fiú közti rivalitásnak) a mai értelemben vett kultúra kezdetét jelenti, amelynél alacsonyabban ma a legprimitívebb népek sem állanak, sőt ezeknek vallása (a totemvallás) az apa elleni gyűlölség megfékezésében merül ki, és erkölcsi főszabálya, az exogamia főleg a még mindig fenyegető incesztus megakadályozását szolgálja.
A gyermekeknek 5–6. életévével vége szakad a nemiség korai, első virágzásának, és felváltja azt az úgynevezett lappangási időszak, mikor is az eddig fék nélküli erotikus ösztönrészletek egyenest a kultúrfejlődés szolgálatába állítódnak. Kifejlődik a szégyenérzet, az undor, a szánalom, az erkölcsösség. Igaz, hogy nem egészen magától, hanem a környezet példájának hatása és az én-ösztönök nyomása alatt.
A szexuális ösztön megnyilvánulásaiból az erotizmus teljesen kikapcsoltatik, és csak a gyöngédség marad előtérben, míg a direkt érvényesülésükben akadályozott primitív ösztönerők a kulturális és szociális haladás hajtóerőivé válnak.
A lappangási szak a 10–12. évvel ér véget, mikor is a pubertás ismert tünetei mind a két nemnél mutatkoznak már, párhuzamosan a fiziológiai nemiség hatalmas előretörésével. Magasabb kultúrviszonyok közt élő ifjaknál ez egyúttal az első szerelem ideje is szokott lenni, amelyet még nemi céloknak csaknem teljes mellőzése jellemez. S csak később érik meg a mindkét nembeli ifjúság odáig, hogy egybe tudja kapcsolni gyöngédségi érzelmeit a lappangás alatt erősen elnyomott, majd újra előtörő erotizmussal. Tudnunk kell azonban, hogy a narcizmus, az önmagával szemben való erotikus beállítás voltaképpen sohasem szűnik meg teljesen, s hogy ahhoz a tárgyszeretésben kimerült libido minduntalan visszatér. Az emberi libido tulajdonképpeni rezervoárja tehát mindvégig az autoerotizmus, illetőleg a narcizmus marad.
Külön említést érdemelnek már patológiai fontosságuknál fogva is a gyermeknemzéssel és szüléssel járó lelki revolúciók. A női nem a pubertástól kezdődőleg sajátságos visszafejlődési állapotot mutat nemi tekintetben. A nemi aggresszivitás passzivitássá, az eddigi, inkább a csökevényes női péniszhez, a klitoriszhoz fűződött erogenitás vaginálissá, a fiús természet leányossá, a bátorság szemérmességgé változik át. Ám a jellem különösségében, nők neurózisának és pszichózisának tüneteiben sokszor visszatér a korai leányévek férfias jellege.
Egyes erotikus ösztönrészletek a lappangási időszak lezajlása után jellemvonásokban érvényesülnek. Így a pszichoanalízis megkülönböztet anális jellemet (takarékosság, dacosság, tisztasági pedantéria), uretrális+ jellemet (féktelen ambíció és hiúság, könnyelműség, pazarlás, rendetlenség), kénytelen továbbá a legmagasabb intellektuális működések kedvelését is primitív gyökerekre (szadizmus, nemi kíváncsiság) visszavezetni.
A pszichoanalízis az én és a nemi ösztönök itt vázolt fejlődési fokainak ismeretéhez jórészt a tudattalan lelki élet vizsgálása útján jutott el. Szükséges tehát, hogy ha röviden is, de jelezzük ezen ismeretek forrásait.
Hogy tudatos lelki működéseinken kívül tudat nélkül is lappanganak bennünk emlékezeti nyomok, azt régóta általánosan elismerik, ámde azt hitték, hogy tudattalan csak olyan emléknyom maradhat, melynek intenzitása túl gyenge ahhoz, hogy „a tudat küszöbét áthágja”. A pszichoanalízis ezzel szemben azt tanítja, hogy ezeken kívül vannak erős feszültségű, tudatos megnyilatkozásra nagy intenzitással törekvő lelki tartalmak is, melyeket más, velük szemben álló törekvések, amelyeket a „cenzúra” gyűjtő neve alá foglalnak, dacára erősségüknek, tudattalanságra kárhoztatnak. A pszichoanalitikus értelemben vett „tudattalan” eszerint voltaképp a tudattalanba lefojtott lelki tartalom.
1. A poszthipnotikus szuggesztió jelenségei voltak azok, amelyek Freudot az ily értelemben vett tudattalan feltevésére késztették. A médium a hipnózisban kapott parancsot, feltéve, hogy a hipnotizőr parancsa eléggé imponált neki, felébredése után vakon teljesíti. Ám ha megkérdik cselekvésének indoka felől, vagy képtelen eljárását megmagyarázni, vagy pedig fantáziájából koholja a magyarázatot. De ha nógatják, hogy emlékezzék vissza a hipnózisban történtekre, úgy le tudja küzdeni a benne tudattalanul lappangott parancsot, mely őt az emlékezéstől eltiltotta, és vissza fog emlékezni a hipnózis minden részletére. Eszerint a poszthipnotikus parancsteljesítés tudattalan lelki erő hatása alatt történt, melynek tudatosítása csak erős ellenállás leküzdése árán lehetséges. Ez a tapasztalás tette lehetővé Freud számára, hogy lemondjon a katartikus gyógyeljárásról, mely hipnózisban igyekezett az elfelejtett traumákat emlékezetbe hozni, és áttérjen a szabad asszociációs módszer alkalmazására.
2. Ez utóbbi módszer lényege az, hogy a vizsgálandó egyént rábírjuk arra, hogy minden gondolatát, a legokosabbat csakúgy, mint a legképtelenebbet, az értelmeset és az összefüggéstelent, hiánytalanul mondja el. Ez ellen éppoly erős belső ellenállást tanúsít a kísérleti személy – logikai, erkölcsi, esztétikai kifogások alapján –, mint amilyet a hipnózis alatt történtekre való visszaemlékezéssel szemben tanúsított a médium. De aki erre a nem éppen könnyű lépésre komolyan elszánja magát, illetve az ez ellen való ellenállást leküzdi, csodálkozni fog, mily szokatlan, énjétől mily teljesen idegennek vélt vagy elfelejtett emlékezeti anyag fog benne felvetődni. Kiderül, hogy sok minden, amit a környezet nevelésének és az önnevelésnek hatása alatt magában rég elintézettnek vélt, még mindig ott lappang lelkének mélyén. De egyúttal megérthetővé válik rá nézve, mily forrásból merülnek fel azok a meglepő, sokszor megdöbbentő ötletek, melyek benne spontán vagy lelki rázkódtatások hatása alatt felszínre jönnek. Aki ez eljárást híven követi, rá fog jönni, hogy tudatos és rendezett gondolkodásunkkal párhuzamosan és azzal egyidejűleg tudattalan fantáziálás is megy vagy mehet végbe bennünk, melynek kiderítése éles világot vet a mégoly fejlett és nemes egyéniség primitív hátterére.
3. Kísérleti beigazolódást is nyert a tudattalan lelki élet ténylegessége az úgynevezett asszociációs kísérlet révén. Ha valakit felszólítunk, hogy az előtte kimondott szókra nyomban, minden gondolkodás nélkül mondja rá az első szót, amely eszébe jut, igen sokszor kapunk teljesen értelmetlen, a hívószóval minden gondolati kapcsolatot nélkülöző reakciókat. De ha utólagosan felszólítjuk a kísérleti személyt, gondolkozzék a két szó közötti kapcsolaton, illetve mondja el a hozzájuk fűzhető képzettársításokat, mindig kiderül, hogy annak a reakciónak a létrejöttét tudattalan lelki komplexum determinálta, többnyire valamely, a hívószó által megrezdített kellemetlen emlék, mely közvetlenül nem, hanem csupán valamely távoli leszármazottja révén bírt az ellenállással szemben a tudatba jutni. Megpróbálták továbbá az asszociációs kísérletet úgynevezett pszichogalvanikus reflex vizsgálatával is kombinálni. Ennek lényege az, hogy a kísérleti egyén testét egy áramkörbe bekapcsolják, és a hívószó elhangzása után jelentkező áramingadozás nagyságát galvanométerrel mérik. Kitűnik ilyenkor, hogy a feltűnő nagy áramingadozások ugyanazokat a reakciókat kísérik, amelyek lappangó komplexumok által vannak „konstellálva”, amelyeken a reakciós szó a fent jelzett különösségeket mutatja.
Meg kell jegyeznünk, hogy ezek az asszociációs kísérletek és változataik, bármily érdekesen és egzakt módon igazolják is a Freud-féle asszociációs módszer jogosultságát, gyakorlatilag nemigen értékesíthetők, és inkább csak tudományos illusztrációszámba mennek.
4. Sokat elárulnak a tudattalan lelki világ tartalmából és törekvéseiből azok a „tévcselekmények”, amelyek a mindennapi életben oly gyakran hozzák zavarba vagy bosszantják meg az embert. A szórakozottságnak azon tüneteire célzok ezzel, melyeket, mint az elfelejtést, elszólást, balfogást, tévedést, rendszerint a véletlennel magyaráztak eddig, ha ugyan egyáltalában érdemesítették őket magyarázatra. Freud kutatásai alapján állíthatjuk, hogy a tévcselekmények túlnyomó részében tudatos énünktől független és előtte teljesen ismeretlen, bár bennünk magunkban rejlő törekvések érvényesülnek. Ha a tévcselekményeket utólagosan lélekelemzés tárgyává tesszük, vagyis a hozzájuk fűződő gondolatsorokat magunknak vagy másoknak hiánytalanul bevalljuk, kiderül, hogy valamely név elfelejtését talán egy hasonló hangzású, ránk nézve kínos fontosságú név magyarázza meg, melyre nem szívesen emlékezünk vissza, és melynek kedvéért a cenzúra még a homonim hangzású szókat is lehetőleg kirekeszti a tudatból. Kitűnik az is, hogy egy-egy ügyetlen mozdulat (mikor pl. valakinek a sarkára hágunk, valakibe beleütközünk, ha a poharat vagy a sótartót feldöntjük stb. stb. ) a tudattalanunkban rejlő agresszív, talán éppen valamely jelenlévő személy ellen irányuló törekvés megnyilvánulása; és ha a szerelmes nő eddig sem fogadta el mentségül a találka elmulasztásakor az „elfelejtést” és a katonaságnál sem mentség valamely mulasztásnál a feledékenység, úgy a pszichoanalízis a tévcselekményekre általában kiterjeszti azt az igényt, hogy az ily viselkedés motívumai mindig felderítendők. A lélekelemzés ugyanis a lelki történés szigorú determináltságának alapján áll, és csak akkor vél valamely lelki folyamatot megmagyarázottnak, ha indító okai megközelítsen oly pontossággal kiderülnek, mint amilyent fizikai történések magyarázásától megkövetelünk.
5. A tévcselekmények egy részét a néphit eddig babonásan rossz szellemek, koboldok stb. beavatkozásával magyarázta. Ennek köszönhető, hogy a lélekelemzés a néphit különféle megnyilatkozásait, majd a meséket, mondákat, mítoszokat is, beható elemzés tárgyává tette, és megállapíthatta, hogy a néplélek ilyen alkotásai ugyanazon tudattalan törekvések, ösztönrezdülések és lelki tartalmak kifejezői, amelyeket a fentiekben mint egyéni megnyilvánulásokat vázoltunk.
6. Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy a magasabb rendű művészi alkotások, képzőművészeti és költészeti termékek, a vallásos eksztázis, a bölcseleti intuíció sőt a tudományos teremtés folyamatában is kimutassák a tudattalan elemet.
7. Az esztétikai hatáskeltés egyik sajátos módja az élc és a komikum, melynek lélektani megértése Freud egyik különálló monográfiájának köszönhető, amely míg egyrészt érdekes bepillantást enged a tudat és a tudattalan között végbemenő folyamatok játékába, másrészt a mulattató vagy tetszetős külső forma mögött nagyon is világosan feltünteti a lelkünk mélyén lappangó primitív, önző és szexuális vágyakat.
8. A legbővebb forrását a tudattalan megismerésének természetesen a neurózisok és pszichózisok lélekelemző vizsgálata szolgáltatta, melyekről a későbbiekben akarunk beszámolni.
9. Az álomfejtés, mint tudattalanba való belátásunk egyik fő eszköze, megérdemli, hogy külön fejezetben emlékezzünk meg róla.
Az álomfejtésnek az adja meg a gyakorlati fontosságát, hogy az, mint az egészséges embernél is éjjelente jelentkező „normálpszichózis”, lehetővé teszi bárki számára, hogy a lélekelemzésnek legalább az elemeivel gyakorlatilag megismerkedhessék. Ha ugyanis az álom anyagával, mely erre értelmetlenségével és zavarosságával ugyancsak rászolgál, úgy bánunk, mintha az valami neurotikus téveszme, kényszergondolat vagy pszichotikus hallucináció volna, vagyis ha az álmokra is alkalmazzuk a szabad eszmetársítás elemző módszerét, kiderül, hogy a tudatos, nyilvánvaló (manifeszt) álomtartalom csak leplezője a teljesen tudattalan, lappangó (látens) álomgondolatoknak.
Hogyan elemezzük az álmunkat? Úgy, hogy annak tartalmát tetszés szerinti apró részekre osztjuk, és szabad eszmetársítás útján az álomrészletekhez hozzáfűzzük mindazt a gondolatot, ami annak kapcsán bennünk magától felötlik. Ha ezt az eljárást manifeszt álom minden egyes részletével megismételjük (esetleg úgy, hogy a felmerülő ötleteket papírra vetjük), óriási anyagot nyerünk, mely azonban lassanként önként bizonyos gondolati csomópontok körül rendeződik el, úgy, hogyha az elemzést bevégeztük, már nem nehéz megkonstruálni azokat a lappangó álomgondolatokat, amelyeknek a tudatos álomkép csak elferdített ábrázolása. Azazhogy nem is mindig elferdített. A kisgyermekek álmai és a felnőtteknek testi szükségletektől provokált álomképei, mikor is az éhes ember álmában jóllakik, a szomjúhozó dús forrás vizét issza, a szerelmes érzelmének tárgyával nemileg kéjesen egyesül, minden torzítás nélkül megmutatják az álom tulajdonképpeni célját és törekvését. Az álomban lelki működésünk arra irányul, hogy az előző napon elintézetlenül hagyott ügyeink legalább képzeletileg rendeződjenek, kielégítetlen kívánságaink beteljesedjenek. Szóval az álom nem más, mint vágyteljesülés.
Minél rejtettebb, a tudatos énre minél elviselhetetlenebb az a lappangó vágy, mely alvásunkat zavarja, az éjjel is működő cenzúra annál felismerhetetlenebbé torzítja azt, és annál nagyobb munka vagy elmeél szükséges a rejtett álomforrások utólagos kikutatásához. A legtöbb felületesen ítélő ember ezen a ponton szokta felmondani a barátságot a pszichoanalízisnek, mert lehetetlennek tartja, hogy az a sok kínos szorongatástól kísért álom is, mellyel éjjelente néha küszködik, „vágyteljesülés” legyen. Pedig ennek az állításnak a látszólagos képtelensége teljesen elenyésznék, ha az illetők nem feledkeznének meg unos-untalan a lélekelemző álomfejtés azon alaptételéről, amely szerint a vágyteljesülésnek nem kell a tudatos álomtartalomban feltűnően vagy akár csak észrevehetően előtérben állnia. Úgylehet, hogy a vágyteljesítő képzet a tudatos álomnak csak valamely mellékes célzásában jelződik: az is lehet, hogy a tudatban a vágynak épp az ellenkezője van tüntetően előtérbe tolva. Más szóval: Freud szerint az
álom az elemzés után bizonyul vágyteljesedésnek. És ezt az állítást csak az van hivatva elbírálni, aki nem riad vissza attól a feladattól, hogy maga és mások álmainak sok százát gondos lélekelemző vizsgálat tárgyává tegye. Az a tény, hogy a vágyteljesülés sokszor csak kicsiny, alig észrevehető célzásban van elrejtve, míg az álom többi részében mellékes körülmények terpeszkednek, egyúttal példája az érzelmi hangsúly azon eltolásának egyik képzetről a másikra, ami a tudattalan lelki világban egészen közönséges. A tudattalannak egy másik éppoly jellemző sajátságát is felfedi az álomfejtés: az úgynevezett sűrítési folyamatot. A tudatos álomtartalom minden egyes alkatrésze összesűrítve magában foglalja annak az egész óriási álomanyagnak indulati súlyát, mely elemzés közben napfényre kerül.
Míg így az álmok elemzése egyrészt módot adott a lelkivilág mélyén uralkodó, a logikától még nem korlátozott működésmódok vizsgálatára, másrészt alkalom nyílt itt az elmekórtan egyik hozzáférhetetlenül talányos kórjelenségének, a hallucinációnak tanulmányozására is, s azoknak a körülményeknek megismerésére, amelyek közt ez a lelki jelenség létrejöhet. Az álom tüneménye szoros kapcsolatban áll a lelki energia elosztásának azon megváltozásával, mely az alvás állapotát jellemzi. Hogy az álom jelenségeit megérthesse, Freud kénytelen volt lelki működéseket a térben elképzelt szerkezetekre szétosztani, vagyis a tudatos és a tudattalan működések számára külön „lelki rendszereket” feltenni. Így jött létre később a Freud-féle „metapszichológia” első alapköve, a lelki szerkezet rétegezettségének, a lelki topikának+ tana.
Három ilyen főréteg különböztethető meg: 1. a tudattalan (das Unbewusste: Ubw.), melyben a lelki benyomások oly tárgyi emlékképei vannak elraktározva, amelyeknek útját a tudat felé való előhaladásban, az énre elviselhetetlen voltuk miatt, a cenzúra megakadályozza. 2. A tudatelőttes lelki réteg (das Vorbewusste: Vbw.), mely az emléknyomoknak immár szóképekbe foglalt azon részét tartalmazza, amelynek a tudat felé haladása akadályokba már nem ütközik. 3. A tudatos lelki réteg (das Bewusste: Bw.), mely míg egyrészt az érzékek felől hozzánk érkező benyomások percepcióját, másrészt a tudatelőttesből felbukkanó ötletek és gondolati működések észrevevését eszközli.
Az álomelemzés módot nyújtott az ezen szerkezetekben működő energiák erőműtanának, dinamizmusának vizsgálatára is, és számtalan példán mutatta ki, hogyan fojt vissza a felsőbb, kulturált lelki rétegek ellenállása valamely gondolatot a tudattalanba.
Az így visszafojtott gondolatok és lelki rezdülések, ha intenzitásuk elég nagy, más utakat keresnek megnyilvánulásukra. A progresszió el lévén előttük zárva, regresszív útra terelődnek, és érzékletesen felébresztenek olyan észrevevési aktusokat, amelyek az illető gondolatok, illetve emlékképek nyersanyagát alkották. Más szóval: a tudattalan képzetek, melyek a tudat felé nem tudnak előhaladni, érzékletes hallucinációkká alakulnak át álmunkban, jórészt vizuális jelenetekké, de nemritkán hallási és egyéb érzéki észrevevésekké is. A tudatos álomtartalmat tehát úgy tekinthetjük, mint valami nehezen megfejthető képrejtvényt, mely eltoltan, összesűrítetten, érzékletes jelenetek alakjába préselve, méghozzá vágyteljesüléssé jelenítve fejezi ki az éjjeli nyugalmunkat talán kínosan zavaró gondolatokat.
Tudnunk kell ugyanis, hogy az álommunkának tulajdonképp nincs más célja, mint az alvás nyugalmának biztosítása. Ha a feladatnak nem tud megfelelni, ha a gondok a maguk igazi mivoltában behatolnak a tudatba, akkor egyúttal éjjeli nyugalmunknak is vége van, felébredünk.
Freud pszichológiája azáltal vált csak teljessé, hogy a lelki működések topikáján és dinamizmusán kívül azok ökonómiáját+ is vizsgálni kezdte. A lelki szerkezetben működő energiák mennyiségét bizonyos határok között állandónak kell tekintenünk; ha az egyik lelki réteg energiatöltése gyengül, úgy valamely másik rétegben a töltés fokozódása kell hogy kimutatható legyen. Szóval az energia megmaradásának elvét, melyet a fizikából ismerünk, ma már, ha egyelőre mérhető módon nem is, a lelki életre is alkalmazhatjuk. A lelki erő alvás közbeni elosztódása felől Freud álomelmélete azt tanítja, hogy itt a lelki energiák főleg azon területekről vonatnak vissza, amelyek a külvilággal való kapcsolat fenntartását és az ezekre való cselekvési reakciókat intézik. Minthogy pedig Freud szerint azon lelki szerkezetek, melyeknek energiatöltése visszavonatik, működésüket voltaképp beszüntetik: az alvó ember béna és összes érzékeitől megfosztott ember benyomását kelti. Nos, és hol helyeződik el vajon a külvilágtól, a tárgyszeretéstől és tárgy iránti érdeklődésektől ilyeténképp visszavont energiamennyiség? Az álomélet tapasztalatai szerint egyedül az alvó énjében: egoizmusában és önszeretésében. Ez a magyarázata minden álom egocentrikus voltának, mások iránti tekintetnélküliségének, annak a könnyedségnek, amellyel az álom az ember egész kultúráján: logikáján, erkölcsén, esztétikáján túlteszi magát.
Vannak azonban az álomnak olyan alkatrészei is, amelyekhez a szabad asszociáció vagy egyáltalán semmi anyagot nem szolgáltat, vagy csak igen keveset, és az is hasznavehetetlen. Ezeket a szabad asszociációs módszerrel nemigen sikerül megfejteni, s talán ma is megmagyarázhatatlanok volnának, ha nem sikerült volna Freudnak, Scherner hasonló munkája nyomán, ezeket az álomrészleteket az álomszimbolika segítségével megfejteni.
A szimbolika fejlődése a lelki életben általában párhuzamosan halad a kulturális fejlődéstó) követelt ösztönelnyomás folyamatával. A gyermek, aki a nevelő személyek és a környezet tilalmainak hatása alatt kénytelen lemondani primitív ösztönkielégüléseiről (főleg az uretrális, anális és genitális ténykedésekről), módját találja annak, hogy az így elvesztett élvezeti lehetőségeket más hasonlókkal pótolja. így válhatik pl. az üreges szervek nyílásainak (pl. az orrlikaknak, a külső hallójáratnak) piszkálása az elfojtott anális és onanisztikus ténykedések pótszerévé; ugyanilyen pótló kielégüléseket talál a gyermek más „rossz szokásokban” is: az orr és a fülcimpák húzogatásában, a körömrágásban, a térd remegtetésében stb. stb. Kislányoknál viszont a szájüreg erotizmusa, az evéssel szembeni undor, bizonyos különös, evésre alkalmatlan tárgyak kívánása, rágcsálása helyettesítheti az elfojtott genitális ténykedést. Azt mondhatnók tehát, hogy egyes erogén területek, főleg a genitáliák már fiziologikus ingermennyiségüket is át tudják tenni valamely más olyan szervre, mely alakjánál vagy beidegzésmódjánál fogva az eredeti szervhez hasonlít. Ez lehet a magva annak a genitálszimbolikának is, mely az álmokban oly nagy szerepet játszik. Elálló testrészek: orr, kézujjak stb. gyakran helyettesítik szimbolikusan az álomtartalomban is perhorreszkált férfi nemi szervet. De ugyanilyen jelentőséget nyerhetnek hegyes és éles szerszámok, kiemelkedő tornyok, obeliszkek, fák; míg a női nemi szervet és annak működéseit a szimbolika szemérmesen csak dobozokkal, üregekkel, vízzel telt tavakkal, a szülést vízbeeséssel vagy vízből való kimentéssel ábrázolja.
Az álomszimbolika azonban nem szorítkozik arra, hogy a szégyenletes nemi funkciókat másokkal helyettesítse, hanem bizonyos jelentős személyeknek és cselekvéseknek is tud jelképes kifejezést adni. Visszaesik pl. a gyermekkori ideológia naivságába, mikor az apa és anya személyét álomban a legnagyobb hatalmasságokban: a király és királynő alakjában helyettesíti. A jobb és bal oldal gyakran szerepel mint a megengedett és a tiltott dolgok szimbóluma; a halál gyakran jelentkezik misztikus, allegorikus alakok képében, és csaknem kifogyhatatlan az álom az erotika szimbolikusan leplezett és mégis áttetsző megérzékítésében.
*
Az álomkutatások lélektana, mint látjuk, rendkívül nagy jelentőségű volt a tiszta lélektan, az emberi lélekről való tudás szempontjából általában. De nem kevésbé nagy abból a másik szempontból, hogy ez a technika módot nyújt nekünk arra, hogy saját álmaink elemzése révén mélyebben betekinthessünk a neurotikusok és elmebetegek nappal is zavart lelkivilágába.