A „sokk” egyenlő az önérzetnek, azaz annak a képességnek az elpusztításával, mely az ellenállást tanúsítja, és amelyből a saját énünk védelmére kelő cselekedetek és gondolatok folynak; sőt talán azok a szervek is beszüntetik vagy a végletekig lecsökkentik működésüket, amelyek a magunk fenntartását szolgálják. A megrázkódtatás mindig váratlanul áll be. Az önbiztonságnak egy érzése kell hogy megelőzze, és most azt érezzük, hogy ebben csalódtunk; előzőleg túlságosan bíztunk önmagunkban és a külvilágban, utána túlságosan kevéssé vagy egyáltalában nem. A saját erőnket többre kellett becsülnünk, és abban a téveszmében kellett élnünk, hogy ilyesmi nem eshet meg és nem eshet meg velünk.
A megrázkódtatás lehet tisztán testi, tisztán morális vagy testi + morális. A testi mindig morális is, a morális lehet minden fizikai hozzáadás nélkül is sokkhatású.
A probléma ez: vajon nincs-e a megrázkódtatásnál reakció (elhárítás), avagy a pillanatnyi átmeneti elhárítási kísérlet oly gyenge-e, hogy rögtön abba is marad. Az önérzetünk szívesen részesítené az utóbbi feltevést előnyben. Ellenállás nélküli megadás még az elképzelés számára is elfogadhatatlan. Azt is látjuk, hogy a természetben a leggyengébb is tanúsít bizonyos ellenállást (még a féreg is ágaskodik). A viaszszerű hajlíthatóság (flexibilitás cerea) és a halál mindenesetre példa ellenállásmentességre és szétesési jelenségekre. Ez egészen az atomhalálhoz vezet, végül a materiális lét megszűnéséhez – talán egy időleges vagy állandó „univerzalizmus”-hoz –, egy olyan távolságba jutás, ahonnan nézve a megrázkódtatás minimálisnak vagy magától értetődőnek látszik.
Nemcsak a traumás lelki megrázkódtatás vezethet lelki összeomláshoz, hanem egy cselekvésnek vagy emóciónak állandó kikényszerítése az élvezeti irány ellen, vagy élvezetes törekvések állandó elnyomása is. A trauma hirtelen hat, és hirtelen vált ki összeomlást, a kikényszerítés és elnyomás summatióval hat, bár szintén hirtelen váltja ki az összeomlást. A trauma hirtelensége nagy szenvedést okoz, amit nem lehet elintézni. Mit jelent az, hogy „elintézni?”
1. Az ártalom valóságos elhárítása (a külvilág megváltoztatása oly értelemben, hogy a zavar oka kiküszöböltessék. Alloplastikus reactio). 2. Elképzelések a valóság leendő, kedvező irányban való megváltoztatásáról; ezeknek az „in spe” élvezetes fantáziaképeknek az állandósítása teszi lehetővé, hogy a kínt elviseljük, vagy hogy ne (vagy csak kevéssé) érezzük annak. Ezek az elképzelések ellenméregként hatnak a kin ellen (anaestheticumok) és képessé tesznek a szenvedés vagy fájdalmas beavatkozás (foghúzás) tartamára, hogy célszerűen viselkedjünk: „nemsokára vége lesz”, „csak egy pillanat még” („aztán megint jó”). Egyidejűleg pótló reakciók (izomösszehúzódások) is jelentkeznek, ezeket már illúziósaknak kell mondanunk; vagyis ezek elhárítások és eltávolításos cselekedetek ártatlan (mégis analóg) tárgyakon vagy személyeken, többnyire holt tárgyakon élők helyett, igen sokszor önmagunkon (hajkitépés). Ez az elintézési mód alloplasztikus „in spe”, melyet részben áthatnak az elsődleges folyamatok, amelyekben a hasonlóság azonosságnak számit.
Minden traumának közvetlen következménye a szorongás. A képtelenség érzéséből áll, hogy a kínos helyzethez alkalmazkodjunk: 1. énünk elvonásával az ingertől (menekülés); 2. az inger eltávolításával külső erőszak vagy megsemmisítés segítségével. A segítség elmarad, remény ily segítségre lehetetlennek tetszik. A kin fokozódik, és szelepet követel. Ennek lehetősége csak az önpusztítás, ami szorongást vált ki, de ez még mindig előnyösebb a néma tűrésnél. A magunk valóján a legkönnyebben elrombolható a tudat, a lelki képződmények összefűzése egy egységbe: ekkor áll be a lelki dezorientálódás (a testi egység nem követi oly hamar az önszétrombolás elvét). A dezorientálódás hatásai a következők: 1. közvetlenül szelepül szolgál, önszétrombolási surrogatumként; 2. megszűnik a baj további szemlélése, különösen a morálisé: én már nem szenvedek, legfeljebb egy testrészem; 3. beállhat a vágyteljesítő újképződmény a töredékekből az élvezeti elv nívóján.
A traumás szorongás éppen ezekért könnyen átalakul megbolondulási félelemmé. Az üldöztetési téveszmében szenvedőnél az egészen gyámoltalan szorongás fölött uralkodóvá válik a törekvés, hogy önmagát megvédje, veszélyeket elhárítson. Üldöztetési, nagyzási téveszme és a mindent elpusztító mindenhatósági érzés a legtöbb esetben tudattalan. Az analízisnek be kell hatolni ezekbe a rétegekbe.
A gyermeket ért megrázkódtatás lefolyásának követéséhez sokszor fontos ismerni a traumában szereplő felnőtt viselkedését a gyermekkel szemben. A felnőttek gyakran nagyfokú látszólagos megnemértést mutatnak. A gyermeket megbüntetik, ami többek között nagy igazságtalanságával is hat a gyermekre. Katonadolognak nevezik ki, és így olyan heroizmust követelnek, amihez a gyermek nem érett. Vagy agyonhallgatással reagálnak, és ekkor a gyermek oly tudatlanná is válik, mint amilyen tudáspalástolást követeltek tőle.
Freud „Alomfejtésében” azt tartja, hogy az álom egyedüli feladata az előző nap zavaró, kellemetlen maradványainak vágyteljesítő átformálása. A nappal és az élet ilyen maradványainak fontosságát alig túlszárnyalható pontossággal írja le, mégis azt hiszem, hogy a nappali maradványok visszatérése önmagában is az álom feladataihoz tartozik. Az élettörténet és az álomtartalom összefüggésének pontosabb követésénél ugyanis mindjobban feltűnik, hogy a nappalnak és (amint hozzátehetjük) az életnek úgynevezett maradványai, töredékei voltaképpen traumák ismétlési tünetei. Tudvalevőleg azonban az ismétlési tendenciának a traumás neurózisnál önmagában is hasznos feladata van: a traumát lehetőleg végleges elintézéshez akarja hozzásegíteni, jobbhoz, mint amilyen a megrázó őseseménykor lehetséges volt. Ezt a tendenciát ott is feltételezhetjük, ahol nem vezet sikerre, vagyis ahol az ismétlés nem szolgáltat jobb eredményt, mint az őstrauma. Az álom feladatának tökéletesebb meghatározása tehát („az álom vágyteljesülés” helyett) így hangoznék: minden álom, a legkínosabb is, kísérlet a traumás élmények jobb elintézési útjának a fellelésére, úgyszólván az „esprit d'escalier” értelmében. Ez a legtöbb álomban a kritizáló értelem lecsökkenése és az élvezet elvének uralma folytán könnyebben sikerülhet. A nappali és életmaradványok visszatérését az álomban tehát nem az ismétlési ösztön mechanikus termékének szeretném látni, hanem mögötte egy szintén lelkinek nevezendő tendencia hatását gyanítom, az új és jobb elintézés tendenciáját, a vágyteljesülés pedig az az eszköz, amellyel az álomnak ezt többé-kevésbé sikerül elérnie. Szorongásos és lidércnyomásos álmok tökéletlenül vagy szinte sehogy sem sikerült vágyteljesülések, de legalább az irány a vágyteljesülés felé részleges eltolási munkában félreismerhetetlen. A nappal és az élet töredékmaradványai tehát ismétlés felé hajló, elintézetlen és meg nem emésztett, tudattalan és talán sohasem tudott lelki benyomások, amelyek az alvás és álmodás feltétele mellett jobban előtérbe kerülnek, mint éberlétkor, és az álom vágyteljesítő képességét hasznosítják.
Egy évekig megfigyelt esetben minden éjjel legalább két vagy még több álom jelentkezett. Az első a legmélyebb alvás órájában megálmodott, lelki tartalom nélküli volt; a beteg nagy izgalom érzésével ébredt fel belőle, tompa visszaemlékezésekkel fájdalomérzésekre, átélt testi és lelki kínokra – és érzésjelzésekkel egyes testrészeiben. Hosszabb éberlét után újólagos elalvás állt be, újabb és élénkebb álomképekkel, és ezek az első álomban (és ebben is csak tudattalanul) átélt történések torzításainak és lemérsékléseinek lepleződtek le. Mind világosabbá vált, hogy a betegnek csupán mély tudattalan, majdnem kómás alvásban, mégpedig tisztán emocionálisan és képzettartalmak nélkül lehet és kell traumás eseményeit megismételnie, a rákövetkező kevésbé mély alvásban viszont csak vágyteljesítő lemérsékléseket tud elviselni. Az elméletileg fontos ebben és a hasonló megfigyelésekben a viszony az öntudatlanság mélysége és a trauma között, és ez önmagában is feljogosít arra, hogy kísérletet tegyünk a megrázó élménynek szándékosan elősegített transzszerű elmélyülés segítségével való felkeresésére. Váratlan, elő nem készített, lehengerlő sokk mintegy érzéstelenítőként hat. De hogy megy ez végbe? Látszólag a lelki aktivitás minden fajtájának beszüntetése és ezzel egy teljesen ellenállás nélküli passzivitás előidézése útján. A motilitás teljes megbénulása magába foglalja az érzékelés és a gondolkodás leállítását is. A percepció kiiktatása maga után vonja a személyiség teljes védtelenségét. Azt a benyomást, amelyet nem vettünk észre, nem is tudjuk elhárítani. Ennek a tökéletes megbénulásnak a következménye: 1. az érző ingerületek lefolyásának állandó megszakítása és megszakítva maradása; 2. minden mechanikai és lelki ellenállás nélküli felvétele ez alatt az idő alatt; 3. az, hogy ezekből a benyomásokból nem marad vissza emléknyom, még csak a tudattalanban sem, úgyhogy a megrázkódtatás okai az emlékezés útján meg nem találhatók. Ha mégis fel akarjuk őket lelni, ami logikailag jóformán lehetetlennek látszik, akkor a traumát magát kell megismételni, és kedvezőbb körülmények között először percepcióhoz és motorikus levezetéshez segíteni.
De térjünk vissza az álomhoz: az öntudatlansági, ill. alvási állapot nemcsak az élvezeti elv uralmának kedvez (vágyteljesítő álomműködés), hanem az elintézetlen traumatikus érzésbenyomásoknak is, amelyek elintézésért tusakodnak (traumatolytikus álomműködés). Más szóval: a trauma ismétlési törekvése nagyobb alvásban, mint ébren; a mély alváskor ennélfogva kilátásosabb a mélyen elrejtett, nagyon vehemens, éppen ezért annak idején mély öntudatlansággal járó, elintézetlen érzésbenyomások visszatérése. Ha sikerül ezt a teljes passzivitást összekötni a traumát átélni tudás érzésével (vagyis a beteget felbiztatni a megismétlésre és a végigátélésre – ami sokszor csak számtalan sikertelen próbálkozás után és rendszerint egyelőre csupán darabonként megy), akkor esetleg eljutunk a trauma egy újszerű, kedvezőbb, bizonyára tartósabb elintézéséhez. Az alvási állapot önmagában nem vezethet ehhez, legfeljebb az újólagos megismétléshez, ugyanazzal a bénulásszerű végeredménnyel. Vagy pedig az alvó felébred különböző testi és lelki kínos érzésekkel, majd ismét elalszik, és pótlólag megálmodja eltorzítva a lelki tartalmat. Az első álom tiszta ismétlés; a második próbálkozás, mely arra irányul, hogy vele valahogyan egyedül leszámoljon, mégpedig mérséklések és torzítások segítségével, tehát meghamisítva. Optimisztikus meghamisítás feltételével tehát a trauma tudatképessé válik.
Ily meghamisítás feltétele mindenek szerint az úgynevezett „narcisztikus hasadás”, vagyis egy cenzúraállomás (Freud) létesítése az én egy leválasztott részéből, mely úgyszólván tiszta értelemként és mindentudóként Janus-fejével mind a sérülés nagyságát, mind ennek a személy által elviselhető részét leméri, és csak az elviselhetőt engedi az álom formájába és tartalmába, sőt ha szükséges, vágyteljesítően meg is szépíti.
Példa erre az álomtípusra: a nőbeteg, akinek apja egynéhányszor, felnőtt korában is, szerelmi ajánlatot tett, hónapokon keresztül anyagot hoz, amely egy infantilis nemi traumára utal az 5. életévből; ez számtalan, féltranszban történt fantáziamegismétlés ellenére mégsem jut az emlékezetbe, sem a meggyőződés fokát nem éri el. A beteg sokszor az első, mély alvásból úgy ébred, mintha „összetörték volna”, heves altesti fájdalmakkal, vérbőséggel a fejében és izomérzésekkel, „mint erős küzdelem után”, bénulásszerű kimerüléssel stb. A második álomban vadállat üldözi, földre teperi, rablók támadják meg stb., miközben az üldöző apró vonásai apjára, óriási méretei gyermekkorára utalnak. A „primer” álmot a traumás-neurotikus ismétlésnek, a „secunder” álmot az előbbi részleges elintézésének tartom, külső segítség nélkül, a narcisztikus hasadás támogatásával. Egy ilyen másodlagos álomnak körülbelül ez volt a tartalma: lovak hosszú sora játszva felhúz egy hegygerincen egy kis taligát. Jobbra és balra szakadék; a lovakat bizonyos ritmusban hajtják. A lovak erőtől duzzadása nincs arányban a feladat játszi könnyedségével. Nagyfokú élvezet. Hirtelen színváltozás: fiatal lány (gyermek?) csónak alján fekszik majdnem holtan, és fehéren fölötte egy óriás férfi, aki arcával agyonnyomja. Mögöttük a csónakban egy másik férfi áll, neki személyes ismerőse, és a lány szégyenli magát, hogy ez a férfi tanúja a történteknek. A csónakot mérhetetlen magas, meredek hegyek szegélyezik, úgyhogy sehonnan sem lehet odalátni, hacsak nem mérhetetlen távolságban egy repülőgépről.
A másodlagos álom első része annak a más álomanyagból ismert, illetőleg következtetett jelenetnek felel meg, amelyben a beteg gyermekkorában apja testén lovagolva fölfelé csúszik, és gyermekies kíváncsisággal mindenféle fölfedezőutat tesz apja elrejtett testrészei felé, miközben mindketten pompásan mulatnak. A mély tó jelenete a férfi önuralomhiányának képét ábrázolja, azt a gondolatot, hogy mit szólna ehhez a világ, a halottság és tehetetlenség érzését, egyszersmind pedig autoszimbolikusan: az öntudatlanság mélységét, amely az eseményeket minden oldalról hozzáférhetetlenné teszi (legfeljebb talán az isten az egekben, vagy egy nagyon, de nagyon messze repülő, azaz érzelmileg érdektelen pilóta vethetne a történtekre egy pillantást). A projekciós+ mechanizmus, a narcisztikus hasadás eredményeként, szintén kifejezést talál az élményeknek önmagáról „egy lány”-ra való eltolásában.
Az álomanalízis gyógykezelési célja az, hogy közvetlen utat építsünk ki az érzésbenyomásokhoz egy mély transz segítségével, amely mintegy a másodlagos álom mögé regrediál, és a trauma élményeit az analízisben újra átélheti. Az éber állapotban való szokásos álomanalízis után tehát egy második analízis következett, transzban. Ebben a transzban törekedni kell, hogy a beteggel kontaktusban maradjunk, és ez nem csekély tapintatot követel. Ha nem felelünk meg teljesen a beteg várakozásainak, akkor bosszankodva magához tér, vagy kioktat arra, hogy mit kellett volna tennünk és mondanunk. Az orvosnak van itt mit nyelnie, és meg kell tanulnia, hogy lemondjon a többet tudó tekintélyéről. Ez a későbbi analízis sokszor az álom képeit használja fel, és ezeken keresztül hatol a mélységi dimenzióba, vagyis a valóságba.
Úgy látszik, hogy a páciens, a legnagyobb fokban elnéző bánásmód és relaxációs szabadság mellett is, valamikor olyan ponthoz érkezik, ahol a szabadságot gyakorlati okokból mégis szűkíteni kell. Az a vágy például, hogy az analitikus állandóan körülötte legyen, vagy hogy az áttételes helyzetet reális, állandó viszonnyá alakítsa át, teljesíthetetlen marad. Az erre következő, sokszor rendkívül erős indulatkitörés megismétli a megrázkódtatást, mely egykor a tünetképződéshez vezetett. Az analitikus előzékenysége, engedékenysége egy ideig, mintegy kontraszthatásként, sok rossz, eladdig tudattalan gyermekkori élményt hoz tudatba vagy tesz rekonstruálhatóvá. Végül sikerül úgyszólván az egész betegségi szövedéket a traumatikus gócra redukálni, és ekkor majd minden álomanalízis egypár megrázó gyermekkori élmény köré fonódik. Ezen analízisek idején az indulat néha magával rántja a beteget; heves testi és lelki fájdalom állapotai, de delíriumok és az öntudat elvesztésének többé-kevésbé mély, kómával is járó fokai is vegyülnek az értelmi társítások és a konstrukciós munka közé. Arra kell ekkor a beteget szorítani, hogy ebben az állapotában számoljon be egyes érzelem- és érzészavarok okáról. Az így elért belátás a kielégülés egy nemével jár, amely érzelmi is, intellektuális is, és megérdemli, hogy meggyőződésnek nevezzük. Ez a kielégülés mégsem tart soká, sokszor csak néhány órára terjed; a következő éjszaka lidércnyomásos álom formájában – újra csak a trauma torz ismétlését hozza az átértés legcsekélyebb érzése nélkül; az egész meggyőződés ismét odavan. Az átmenetileg megtalált értelmi és érzelmi meggyőződés újra csak szétfoszlik, és a beteg továbbra is, mint eladdig, ingadozik egyrészt a tünet között, amelyben minden kint érez, és semmit sem ért, másrészt az éber rekonstrukció között, melyben mindent ért, de semmit vagy alig valamit érez. Ebben a sokszor hosszadalmas, gyakran automatikussá váló ingadozásban mélyebb változást hoz az a fent említett szükségesség, amikor a relaxációnak határt kell szabni. Éppen előzékenységünk nagy foka teszi a legkisebb megvonást is hallatlanul fájdalmassá; a beteg úgy érzi magát, mint akit fejbe kólintottak, a megrázkódtatásnak és az ellenállásnak legerősebb fokait produkálja, megcsaltnak, de egyben agresszivitásban meggátoltnak érzi magát, és bénulásszerű állapotba esik, melyet halotti állapotnak vagy meghalásnak érez. Ha aztán sikerül ezt az állapotot magunkról el és az infantil-traumatikus eseményekre visszavezetnünk, akkor rákerülhet a sor arra, hogy a beteg ellesi azt a pillanatot, amelyben annak idején tudás és érzés a tehetetlen tombolásnak ugyanolyan tünetei között – önpusztítással, a lelki tartalmak szétszakadásával – tudás nélküli érzelemre és érzelem nélküli tudásra hasadt, tehát az a folyamat állott elő, melyet Freud az elfojtásnál feltételez. A mi analízisünk az elfojtási folyamat kezdőállapotaihoz akar, és amint kitűnik, tud is visszanyúlni. Mindenesetre szükséges ehhez minden jelenvalósági viszonylatnak feladása és teljes belemerülés a traumatikus múltba. A való világ és a transzba esett beteg között az egyetlen híd az analitikus személye. Ő kényszeríti a beteget egyszerű, taglejtéses és indulati ismétlés helyett az affectus kellős közepén intellektuális munkára, és erre fáradhatatlanul biztatja is kérdéseivel.
Az önszétszakítás folyamatánál meglepő, de úgy látszik, általános tény a lehetetlenné vált tárgyi viszonynak narcisztikussá való átváltoztatása. Az istentől és embertől elhagyatott egyén tökéletesen kicsúszik a valóságból, és egy új világot teremt, amelyben a földi bajoktól befolyásolatlanul mindent, amit akar, elérhet. Ha addig nem szerették, sőt kínozták, akkor lehasít önmagából egy részt, amely segítségre kész vagy szerető, többnyire anyaszerű ápoló formájában személyiségének meggyötört maradványát megszánja, róla gondoskodik, fölötte határoz, és mindezt a legnagyobb bölcsességgel, átható értelemmel. E jelenség az intelligencia és a jóság maga, mondhatnók egy védőszent. Ez az angyal a szenvedő vagy megölt gyermeket kívülről látja (tehát az én szétrepedésének folyamatakor mintegy kibújt a személyiségből), végigjárja az egész mindenséget segítségért, fantáziákat talál a másként meg nem menthető gyermek részére stb. Egy újabb túl erős trauma pillanatában azonban a védő patrónus is kénytelen bevallani tehetetlenségét és jóakaratú csalafintaságait a megkínzott gyermeknek, és ekkor semmi más nem marad hátra, mint az öngyilkosság, hacsak nem történik az utolsó pillanatban valami kedvező a valóságban. Nos, ez a kedvező, amelyre az öngyilkosság impulzusával szemben utalhatunk, az a tény, hogy ennél az újólagos traumatikus küzdelemnél a beteg nem áll egyes-egyedül. Ámbár nem részesíthetjük mindabban, amit gyermekkorában megérdemelt volna, a segíteni tudás ténye mégis egymagában is lökést ad egy új életre, amelyben a visszahozhatatlannak aktái lezárulnak és megtörténik az első lépés ahhoz, hogy beérje a sorstól sújtott azzal, amit az élet még nyújthat neki, és hogy ne kelljen mindent, a még értékeset is eldobnia.