A mezőgazdaság
(Magyarország mezőgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor)*
Az ország már kiheverte az 1873-iki krach következményeit, és éppen a millenniumra érkezett el a csúcsra. A korabeli történetírás büszkén hivatkozik az elért eredményekre:
[…] bekövetkeztek Magyarország gazdasági és kultúrai fellendülésének szinte csodás eredményei. Bekövetkezett a legfőbb eredmény: államháztartásunknak most már szilárd egyensúlya. Mikép zsugorodnának össze legmerészebb ambícióink, ha még most is deficitekkel küzdenénk; mi volna a helyzetünk az osztrák bomlással szemben, s milyen panorámája nyílnék meg a jövendőnek? Mindaz, ami nagy és dicső vár reánk, szoros összefüggésben van államháztartásunk egyensúlyával és gazdasági felvirágzásunkkal. Épp azért három évtized dicső eredményei közt legelsősorban kell foglalkoznunk a pénzügyi eredménnyel, melyhez örvényeken, irtózatos szakadékokon keresztül eljutottunk […]
A történetíró – Beksics Gusztáv – ezután részletesen ismerteti a gazdasági és pénzügyi fellendülés állomásait, majd így folytatja:
Éppen így voltak jelentékeny befolyással államháztartásunk mérlegére, főleg pedig újabb terhek és a valutarendezés elviselésére, az 1885. és 1892. évi államadóssági konverziók. Mert e műveletek következtében a megfelelő adósságokban államadóssági kamatterhünk 1889-ben 9 476 679, 1890-ben 12 370 055 forinttal apadt. Így maradt 1893-ig, midőn a második konverzió keresztülvitelének következtében 1894-ben az összes kamatmegtakarítás (két konverzió folytán) 15 941 203 forint volt. Ezzel a valutarendezésre szükséges összeg is beszereztetett. És így a kétféle nagy hitelművelet az államháztartásban – kerek számban beszélve – 25 millió forint könnyebbítést eszközölt […]
(A magyar nemzet története, 10. kötet)*
Matlekovits Sándor, a közgazdász, már mértéktartóbban lelkesedik:
Tagadhatatlan, hogy államháztartásunk rendbehozatala és az állami közigazgatás az adóterheket nagymértékben megszaporította, ami mellett a községi és megyei, valamint az egyházi és testületi terhek sok helyütt majdnem a tűrhetetlenségig súlyosodnak a magángazdaságra. Szóval közgazdaságunk fejlődése és jelen állapota minden téren tett erőfeszítés és nehéz küzdelmek eredménye.
A helyzet ily viszonyok közt annál nehezebb, mivel a világgazdaság hatása is nemzetünk gazdasági állapotában ellenállhatatlanul megnyilatkozik. Az általános árhanyatlás, a nemzetek elzárkózási politikája következtében az áruforgalomban mutatkozó bizonytalanság, a gazdasági téren fennálló különböző érdekeknek mesterségesen táplált ellentéte: gazdaságunk fejlődésében, még ha magában az országban támaszt nem nyernének is, hátrányos oldalaikkal jelentkeznek. Az élet terhe nehéz, a gyors fejlődés előnyeihez csakhamar hozzászoktunk, és jótékony hatását könnyen felejtjük, amidőn új akadályokkal állunk szemben. És szállóigék honosodnak meg, melyek addig hangzanak, míg végre is igazaknak hiszi el mindenki, nem gondolva többet az ige tartalmával és valójával, gyakran az így útnak eresztett röpke szavak közkövetelmény alakjában parancsoló irányzattá válnak.
A mozgó tőke megzabolázása, a kisember megmentése, a szövetkezetek egyedüli mentőszere és főképp az állam erélyesebb közbenjárása: efféle szállóigék uralkodnak jelenleg nálunk is, és majdnem azt mondhatjuk, hogy a közvélemény közgazdasági jólétünk jövőjét e szállóigék által kifejezni vélt rendszer következetes keresztülvitelében látja.
Ismételten kifejtettük, hogy közgazdasági viszonyaink közt az állam a „laisser faire”* rendszerét nem követheti, és az „intervention”* nálunk határozottan megokolt és helyes. Ismételten kifejtettük azt a nézetünket, hogy Magyarországon az állami tevékenységnek az egyes termelési ágakban erősebben kell nyúlnia, mint az talán más országokban megokoltnak tekinthető, mert népünk jelleme a gazdasági ügyekben is a tétlenség, tunyaság és a megszokottság tulajdonaival van áthatva. Nálunk a kezdeményezés, a sikeres próbálgatás, az ösztönzés számos termelőágban meg nem történik vagy meg nem történt volna, ha az állam nem lép föl legalább mint pénzbeli segélyező, és magára nem vállalja a kezdet rizikóját. De a kezdeményezéssel, az útbaigazítással, a gyermekbetegségek kiállása után megszűnik az állam jótékony hatása, megszűnik egyáltalában az állami tevékenység jogosultsága, és kezdődik a magánvállalkozás ideje és a magántevékenység hatásköre. Ha e ponton túl az állam továbbra is gondozza kegyeltjeit, oly állapotot teremt, mely közgazdaságilag hátrányos.
Az állami beavatkozás megrendíti az önálló elhatározást; hunyászkodóvá teszi az egész gazdasági életet, és oly függőséget állapít meg az egész nemzeti testben, mely kóros állapotban találja kifejezését.
Az állam ily viszonyok közt a hatalom oly fokát látja kezében, mely bizonyos tekintetben korlátlanságra vezet. Az állam kormánya lassan-lassan önkéntelenül is a mindenhatóság látszatában tűnik fel.
(Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor)*
Matlekovits Sándor, e sorok írója, a gazdasági liberalizmus híve, a szabad kereskedelmi irányzat harcosa volt. De amikor szembekerült a realitással, az elvek meghátráltak a valóság tényei előtt. Ezért keres középutat: egyrészt elismeri, hogy Magyarországon az államnak egyes termelési ágakban be kell avatkoznia, de azért kárhoztatja, ha ez túlmegy bizonyos mértéken. – A beavatkozás indokolására is megtalálja a kimagyarázó szavakat:
A hatósági tevékenység már azért is fontos éppen nálunk, mert a társadalmi tevékenység sokkal gyöngébb és erőtlenebb, mint amilyen az más nemzeteknél lenni szokott, s amilyennek a mi viszonyaink közt lennie kellene. Sajátságos a társadalmi mozgalom minálunk. Nem lehet arra nézve panaszunk, hogy kevés az egyesület. Ellenkezőleg, gomba módra támad nálunk újabb és újabb társaság, egyesület. De igazi szalmatűzként alig lángolt föl az egyesület megalakulásában, hirtelen lelohad, s ha fönnáll is hosszabb ideig az így keletkezett egyesület, rendesen a titkár fizetésének kifizetésén kívül másra tevékenysége nemigen terjed; a tagok, ha fizetik is tagsági díjaikat, magával az egyesülettel nem törődnek, s így megvan ugyan az egyesület, de nincs köszönet benne. Bármely térre tekintünk, legyen az gazdasági egyesület, ipartársulat vagy kereskedelmi testület, vagy ha nem közgazdasági, hanem humanitási vagy tudományos egyesületeket veszünk is, kevés kivétellel tengődés a társaságok élete. Erős belemarkolás a közéletbe és a társasági tagok élénk tevékenysége a társaság céljának elérésében ritkán található, hacsak politikai cél nem hoz létre egykor-máskor „nagyszabású” akciót! Ha a törvényhatóság közgazdasági működésében a közgazdasági egyesületek tevékenységére figyelemmel lenne, ha az életben felmerülő számos kérdésben velük karöltve járna el, a most peshüdt egyesületi tevékenység is megkapná a szükséges ösztönt, és működését nem tekintené legtöbb esetben kárba veszett dolognak; az egyesületi tagok örömmel lépnének ismét be a tevékenyek sorába, mert meggyőződnének, hogy az egyesület ott, ahol szükséges, megkapja a hatósági támogatást és a hatóságok tényezőnek ismerik el egyesületüket.
(Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor)*
A mezőgazdaság lassan-lassan kilábol évszázados elmaradottságából. Az elért eredményekről a búzával bevetett terület növekedése és a terméseredmények emelkedése is tanúskodik:
A magyar gyáriparnak, amely néhány évtized előtt még jelentéktelen szerepet játszott az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül, most már nem kellett szégyenkeznie. Ezt az országos kiállítás világosan bizonyította. A Ganz-gyár vasúti felszereléseivel betört a világpiacra, a vas-, fém- és gépipar szintén előretört.
A legkiemelkedőbb eredményt azonban a malomipar érte el. A kiállításon az lévén a cél, hogy ez alkalommal ne csak a dicső múlt fényes történelmi kincseit, de azt az erőt és képességet is mutassuk a világnak, amely hazánk jelenkori hatalmas fejlődésére vezetett, mindjárt az első gondolat az volt, hogy a magyar malomipart, ez első és legtekintélyesebb hazai iparunkat, mely úgy terjedelme, valamint műszaki nagy fejlettsége és termékeinek tökélye miatt a világ bámulatának és, mondhatni, irigy elismerésének még ma is méltó tárgya, úgy és mint oly egységes egészet mutassuk be, hogy az ipar kiterjedését és belső életét, gazdasági nagy jelentőségét, valamint közgazdaságunkban való szerepét kifejtve, ez alkalomból a szakértő éppúgy hódoljon iparunk nagy haladásának, mint a laikus közönség is ismerje meg, hogy malomiparunk minő kincse az ország közvagyonának, minő hatalmas eszköze hazánk újabb kori gazdasági felvirágzásának.
(Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor)*
Jól szemlélteti az országnak a millenniumot megelőző húsz évben elért gazdasági fejlődését a vasúti hálózat állandó növekedése. Ezt a kővetkező számadatok igazolják:
(Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor)*
A régi vasúti rendszerrel szemben, amely a magántőkén alapuló társasági vasutaknak kedvezett, 1880-tól kezdve az állam egész sor magánvasút megváltásával a millennium idejére fokozatosan a vasúti hálózatnak 50 százalékát megszerezte. Ezzel az állam úrrá lett a vasutak felett, mert a magánkézen maradt 50 százalék vasútvonal csupán kevésbé fontos mellékvonalakra vagy helyiérdekű vonalakra szorítkozott. Külön érdem, hogy az állami kézbe került vonalak forgalma jövedelmező volt.
Az államvasutak kielégítő jövedelmezősége mellett megszűntek a vasutak zavaró befolyást gyakorolni az államháztartás egyensúlyára. Az államvasutak 48 milliónyi üzleti feleslege ugyanis (1896-ban) az államvasutakba fektetett tényleges tőke (792,3 millió frt) 4,81 %-ának felel meg, és a névleges tökét is (943,1 millió) 4,08 %-kal kamatoztatja […]
A húsz év előtti állapottal szemben ennyire tekintélyes összeggel csökkent az államkincstár terhe a végrehajtott államosítás révén. Emellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy 1876-ban az állam csak mintegy 1600 km vasutat mondhatott a magáénak, s azon vasutak túlnyomólag nagyobb része, melyeknek terheit az állam viselte, magánvasút volt, míg az állam jelenleg kereken 7500 km vasút fölött föltétlenül rendelkezik.
Az államvasúti eszme megvalósításával az államháztartásban elért direkt hasznot azonban sokszorta meghaladja az a haszon, melyet az ország közvetve húz a vasutakból. Eltűntek ugyanis a színtérről az ország érdekeivel ellentétes tarifapolitikát követő magánvasutak, s már most vasúti tarifapolitikánk összhangzásban áll nemzeti és közgazdasági érdekeinkkel. Iparfejlesztési politikánk szinte kizárólag a vasutakra támaszkodik, és ez úton közvetve sok millióval járulnak a vasutak a közvagyonosodás és ebből folyólag az adóképesség emeléséhez. Az államvasúti hálózat kifejlesztésével az állam óriásilag nyert erőben, hatalomban és akcióképességben. Jellemzésül e tekintetben legyen elég csak azt fölemlítenünk, hogy a személydíjszabásnak ama nagy reformjára, melyet Baross Gábor a zónadíjszabás* életbe léptetésével 1889-ben minden várakozást felülmúló sikerrel keresztülvitt, s mellyel még a tengerentúli világrészek figyelmét is Magyarországra terelte, és a személydíjszabás reformjának kérdését a művelt világ összes államaiban napirendre hozta, kiterjedt államvasúti hálózat nélkül gondolni sem lehetett volna. Ez az egy példa egyszersmind a legjobban mutatja, miként váltak a vasutak az állam hatalmában a közjólét előmozdításának mind jelentékenyebb tényezőivé, mert a zónadíjszabás tette lehetővé, hogy a nép széles rétegei is a vasutak áldásos hatásaiban részesüljenek.
(A magyar nemzet története, 10. kötet)*
A sok új vasútvonalhoz új hidak is kellettek:
A millenniumra Pozsonynál híd állíttatott. Megnyílt a budapesti s esztergomi vasút vonalán egy 672 méter hosszú dunai híd, mely gyalogjárásra is átadatott. A kereskedelmi minisztérium elhatározta, hogy a komáromi Duna-ág fölött, az úgynevezett Kis-Dunában a személy és más forgalom céljára vasszerkezetű hidat építtet, a már elkészült tervek szerint 300 000 forinttal. Tervbe van véve még egy dunai híd Baja és Bátaszék között, mely a Dunántúlt kötné össze Erdéllyel. S miután a Tiszán Szolnoktól Szegedig híd nem volt, Szentes és Csongrád között szintén híd épül.
(Kőváry: A millennium lefolyásának története)*
De sajnos az új vasútvonalak, különösen pedig a helyiérdekű, akkori nevén vicinális vasutak építése együtt járt a visszaélésekkel is. Hock János képviselő, amikor a képviselőházban szóvá tette ezeket a visszaéléseket, így ecsetelte a helyiérdekű vasutak keletkezését:
Mert hogyan épültek nálunk ezek a vicinális vasutak? Egy befolyásos képviselő nyakába vette a kerületet, megnyerte ott a főszolgabírót vagy azt a főtisztviselőt, aki e kerületre befolyást gyakorolt, s amikor megnyerte a főispán és a szolgabíró jóakaratát, lement az érdekeltség körébe, lement az egyes községekbe, hogy biztosítsa a vasút kiépítését. Lefestette rózsás színekben a vasút előnyeit, azon 30–40 ezer forintnyi potom árral szemben, amit a községnek érette azután fizetni kell. Hiába tiltakozott a gyűlés többsége ez ellen a modern adókivetés ellen, hiába tiltakozott az egész község, a főszolgabírónak mindig volt egy-két befolyásos elöljárója, akivel megfellebbeztette ezt az ügyet, az a képviselő pedig befolyásánál és összeköttetéseinél fogva, mikor a fellebbezés mint végső fórumra idekerült, rendesen kijárta a dolgot a minisztereknél. (Zajos helyeslés balról.) Ki hallgatott annak a 10–15 községnek a jajveszékelésére?
Ki hallgatott volna arra, hogy 30 000–40 000 forinttal megterhelt községek tönkremennek, ha egy befolyásos szavazat a pártpolitika részére biztosítva van. (Igaz! Úgy van! balfelől) […]
Ily körülmények közt azután nem csoda, hogy az országban a gyanúnak bizonyos árnya és homálya nehezedik a közszellemre, s a közszellem tiszta vizsgálatot kíván. Én is kívánok e téren tiszta vizsgálatot, hogy lássa az ország az esetleges visszaéléseket, annak bűzölgő füstje, mely a szemeket csípi és keseríti, ne csak homályt terjesszen, hanem eloszlatva világosságot is gyújtson, és tisztán lássa az ország, kik azok, akik bűnösök. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon) […]
(Képviselőházi Napló)*
A technikai haladás is lépést tartott a gazdasági fellendüléssel és a millennium évére néhány bámulatot parancsoló eredményt mutatott fel. Ilyen elsősorban a „millenniumi földalatti”. A Vasárnapi Újság méltán szentelt nagy cikket az alkotásnak:
Az ezredik év fordulója Magyarországot serény munkában találja. Az elmúlt ezer év viszontagságai miatt sokban hátramaradtunk, s még mindig sok pótolni-, helyrehozni valónk van. Munkával kell tehát az ezredévet megünnepelnünk, és a jövő évezred küszöbét átlépnünk, hogy a munkaszeretet mint hagyomány, becses örökségképpen szálljon át a jövő nemzedékre is.
A lázas tevékenység, mely a közgazdasági fejlődés, a polgárosodás és a művelődés minden terén országszerte folyamatban van, tetőpontját természetszerűleg az ország szívében, a székesfővárosban éri el […]
Élénken érzett szükség volt régtől fogva a főváros belsejének a Városligettel és környékével való rövid és egyenes összeköttetése. A közlekedés ezen kérdésének megoldása azonban nagy nehézségekbe ütközött, részint az Andrássy út nagy forgalma, részint pedig azon felfogás miatt, melyben a főváros ügyeit intézők többsége osztozott, hogy az Andrássy utat előkelő jellegétől megfosztani nem szabad, és azt sétakocsizásnak és a sport egyéb nemeinek kell fönntartani, hogy így Budapestnek Andrássy útja az legyen, ami Berlinnek az Unter den Linden a Schlossbrückétől a Brandenburgi-kapun át az Állatkertig – vagy ami Rómának a via Corso a Piazza di Veneziától a Piazza del Popolón át a Monte Pincio páratlan sétányáig; vagy Párizsnak a Champs-Elysées a Concordia tértől a Boulogne-i-erdőig.
Ily körülmények között az egyedül helyes megoldás csak az lehetett, melynek megvalósítására a városi villamos vasúttársaság a budapesti közúti vaspályatársasággal együtt vállalkozott, ti. a Gizella tértől az Andrássy úton végig a Városligetig föld alatt nyitni utat a közlekedésnek. E tervet sokan nagyon merésznek tartották, és bizalmatlansággal is fogadták; mindazonáltal alig szenved kétséget, hogy a földalatti vasút megvalósítói pénzügyi tekintetben is jól számítottak […]
A földalatti vasút kezdő állomása a Kugler-féle cukrászbolt közelében a Gizella téren van, a vágányok azonban a Vigadó utca végéig nyúlnak. Ezen a részen van ugyanis az induló és az érkező vágány egymással összekapcsolva. A Gizella térről a vasút a Harmincad utcán, a Deák Ferenc téren és a Váci körúton át jut az Andrássy útra, melynek egész hosszában a kiállítás főbejáratáig alagútban halad, innét ismét a tóparton az artézi fürdőig nyílt pálya épült. A mindvégig kétvágányú vasút hossza 3,7 kilométer.
A földalatti vasút szerkezete eddig páratlanul áll, és a maga nemében első kísérletnek tekinthető. Van ugyan Londonnak is földalatti villamos vasútja; de az az utcák szintje alatt 25–30 méter mélységben van fektetve azért, hogy a város csatornáival, csővezetékeivel meg az épületek alap- és pincefalaival összeütközésbe ne jusson, sem pedig azoknak káros süllyedését elő ne idézze. Bizony nem kellemes dolog Londonban a földalatti városi vasút állomásain a nagy mélységbe leszállani vagy a sok fárasztó lépcsőn felmászni. Mennyivel könnyebb, kellemesebb a mi földalatti vasutunknak ízléses és barátságos lépcsőházaiban a néhány lépcsőfokon alig 3 méternyire az út fölszíne alá leszállni, hogy a villamos kocsikba juthassunk! […]
A föld alatt való utazás nem fog valami soká tartani, mert a kocsik 25 kilométer sebességgel is közlekedhetnek, az egyes állomásokon való megállás pedig legfeljebb 20 másodpercig fog tartani. Aki tehát nem lesz elég serény a kiszállásnál, azt elviszik a következő állomásig, melynek nevét a kalauz mindig egy állomásközzel előbb kiáltja, hogy a kiszállónak ideje legyen a kiszálláshoz készülődni. Aki pedig nem siet a beszállásnál, azt a kocsi bizony ott fogja hagyni, ami azonban nem lesz nagy baj, mert legfeljebb két perc múlva jön a másik, melynek villamos reflektora 16 gyertyafénnyel messze előre bevilágítja a sötét alagutat.
Érdekes látvány lesz az alagútban a mindkét irányban nagy sebességgel végigrobogó villamos kocsik sorát szemlélni, az érkező kocsik eleje vakító fehér fénnyel, az elhaladó kocsik hátulja pedig rubinszínű tüzes golyókkal fog ragyogni.
Az utazóközönség kényelme és a nagy forgalom megkönnyítése érdekében a lépcsőházakat az állomások peronjaitól vasrács zárja el. A menetjegyeket a lépcsőházakban az állomásokon elhelyezett gépszekrények (automaták) fogják az utasoknak kiszolgáltatni, ha arra való nyílásaikon a vitelbért beledobták.
Az építési és pályaberendezési költségek kerek számban 3,7 millió forintra rúgnak, vagyis e vasútnak minden folyómétere mintegy ezer forintba került.
Mint minden nagy műnél, itt is sok nehézséggel kellett megküzdeni, úgyhogy csak nagy kitartással és szakismerettel lehetett sikert aratni.
Ilyen nehézségeket okozott a talajvíz elzárása; továbbá azon körülmény, hogy a pálya szelvénye, bár föld alatt, de nem eleven földben vonult végig; a főváros utcái alatt ugyanis fő- és mellékcsatornák, gáz- és vízvezetékek, villamos kábelvezetékek stb. vannak elhelyezve, és bár különösen kedvező körülmény volt az, hogy a vasút e föld alatti építményekkel az Andrássy útnak majdnem egész hosszán csak nehány ponton jutott összeütközésbe, mégis nagyon számottevő munkába és költségbe került, főleg a Vigadó és Harmincad utcákban, a Váci körúton és az Oktogon téren az útba eső csövek és csatornák áthelyezése.
Így például az Oktogon téren a vízvezetéki főcsövet szivornyaszerűen kellett a pálya alatt elvezetni; a nagykörúti főgyűjtőcsatornát pedig egészen vasból és betonból kellett ugyancsak a vasút alatt építeni és a csatorna szelvényének teljes fölhasználása mellett is az út szintjét az Oktogon téren mintegy húsz centiméterrel emelni […]
Az építés vezetésére, igazgatására és ellenőrzésére egy végrehajtó bizottság alakult, melynek célja és föladata az volt, hogy a szokásos ügymenet hosszadalmasságát elkerülve, szóbeli tárgyalások és javaslatok alapján hozhasson határozatokat, és intézhesse a vasút építési ügyeit; csak így volt lehetséges az építést tervszerűen és nagyobb fennakadás nélkül rövid másfél év leforgása alatt befejezni. Igaz ugyan, hogy ezen idő alatt a főváros polgárai sok port voltak kénytelenek nyelni; az ideiglenesen eldísztelenített utcákban kiállott kellemetlenségeik azonban bőven kárpótolva lesznek az új közlekedés gyorsasága és jósága által, melynél fogva a nyaralókban lakók a város belsejével, a város belseje pedig a zöld sétaterekkel gyors összeköttetésbe jut […]
Az építés folyama alatt e maga nemében eddig páratlanul álló művet nemcsak Európa több államaiból, hanem Amerikából is sokan megtekintették. Ha most vagy ezentúl jönnek az idegenek, már befejezett és a forgalomnak átadott állapotban fogják találni a nevezetes építményt, mely eggyel több bizonysága folytonos haladásunknak és annak, hogy Magyarországot immár előkelő hely illeti meg a művelt államok sorában.
Bánki József
(Vasárnapi Újság)*
A lezuhant sikló*
A budai Várba felvezető gőzsikló a millennium évében már 26 éves múltra tekintett vissza, de azért elég sokat szerepelt az újságok hasábjain. Ez a közlekedési eszköz, úgy látszik, nem tartott lépést a kor technikai fejlődésével, mert többször is kisiklott. A balesetek nem követeltek halálos áldozatokat, többnyire csak kellemetlenséget okoztak az utasoknak, amint a következő napihírből is kiderül:
Nagy rémület volt ma délután egynegyed 2 órakor a budai hegyi pályán. A sikló ugyanakkor telve volt utasokkal, és ugyanazon a helyen, ahol vasárnap délben kisiklott, ma is ott ugrott ki a vágányából. Az utasok ezúttal nem ugráltak ki a kocsikból, mert magas hó borította a pályatestet, hanem megvárták, míg az alkalmazottak feljöttek, és kinyitották az ajtókat. Az utasok, kik közt ott volt Bogisich Mihály, budavári prépost-esperes plébános is, négykézláb másztak fel a Várba. A rendőrség megindította a vizsgálatot, és a forgalmat a siklón egyelőre beszüntette.
(Fővárosi Lapok)*
A sajtó a siklót nem éppen hízelgő jelzőkkel elöregedettnek, elmaradottnak tekintette, míg a modern megjelölést a léghajónak, a ballonnak tartotta fenn:
Az a hatalmas, citromsárga katonai léghajó, amely a büszke Hungaria nevet viseli, pénteken (azaz 7-én) délután ismét szabad útra kelt (a kiállítás megnyitása óta tizennyolcadszor), amelyből csak tegnap érkezett vissza a tó sarkán levő kikötőhelyére.
A ballon pénteken délután 3 órakor pompás, napos időben indult útnak. Két léghajós tiszt volt benne; Hanzely Lajos főhadnagy, a katonai tűzkészenlét korábbi közkedvelt parancsnoka, és Kirchmayer Károly hadnagy. A Hungaria rögtön az elbocsátás után a magasba szökött, s ezer méter magasságra emelkedett. Itt egy ideig mozdulatlanul maradt a ballon, s a két tiszt pár percig élvezhette azt a felséges mozaikképet, amelyet szép kiállításunk akkora magasságból nyújt. Mikor a ballon egy-két maroknyi homok kidobása után magasabbra emelkedett, keleti szél fogta el, amely sebesen vitte el Kerepes és Fót községek fölött. Közben a Hungaria kétezer méternyire emelkedett. Egy jó órai léghajózás után láttak a tisztek a leszálláshoz Fót-Györk község határában. A leszállás könnyen és biztosan ment, a község lakói szívesen segédkeztek a ballon csomagolásánál, a jegyző pedig magyaros vendégszeretettel fogadta a magasból jött vendégeket vacsorával. A Hungaria utasai Zaleszky főhadnagy, ottani földbirtokosnál töltötték az éjszakát, s tegnap tértek vissza a kiállításra, állomáshelyükre.
(Kiállítási Újság)*
Volt azonban a millenniumi kiállítás közvetlen közelében olyan ballon is, amely nem kelt ugyan „szabad útra”, hanem csak kötélen eresztették fel biztonságos magasságba, viszont – illő díjazás fejében – bárkinek rendelkezésére állt:
Mikor a nap utolsó sugarai letűnnek a budai hegyek mögött, s lassan-lassan beáll a nyáresti szürkület, a kiállítás környéke megélénkül. A villamos lángok még nem gyúltak ki, az ég világoskék boltozatán sehol semmi felhő, csak fönt a levegőben mozog egy csodálatos alkotmány, egy óriási gömb. Idelent már este van, odafent még napsugárban fürdik Godard kapitány pompás léghajója, a ballon captif vagy magyarul pányvás léggömb.
Ez újabb találmány, mely eddig csak nehány nagyobb kiállításon volt látható. Godard léggömbje az eddig készültek között a legnagyobbak közé tartozik, s egyike a mai technika legérdekesebb találmányainak. Bár a gömb és kosár tekintélyes súlyú: pehelyként száll föl a levegőbe, s útjában oly pontosan halad, hogy vele s benne baleset alig történhetik. A ballon captif minden része a legnagyobb pontossággal van összeállítva.
Budapesten eddig körülbelül 700 ízben szállott föl, mindig többnyire 12–14 utassal; legmagasabbra szállott július 8-án este felé; ez volt a 638-ik fölszállás.
Az indulás rendkívül érdekes, nemcsak a benn ülőknek, hanem a nézőknek is.
A fölszállók kényelmesen elhelyezkednek a kosárban, és a kapitány egy síppal jelt ad, mire a gömb megindul fölfelé; de a benn lévő észre sem veszi a fölfelé emelkedést; ellenkezőleg, úgy látja, mintha a föld távolodnék a léggömbtől. Már olyan magasan járulunk, mint a lipótvárosi bazilika kupolája, s még a társaságból senki a legcsekélyebb szédülésről sem panaszkodik. Bájos ifjú útitársnőink, kik szepegve léptek be a kosárba, most már merészen tekintenek alá a szédítő mélységbe.
Egyszerre fönt vagyunk a levegőben. Nagyszerű látvány tárul szemünk elé. Előttünk a csodaszép világvárossá fejlődő Budapest. Éppen alattunk egy sereg gyönyörű villa, a pompás, sugáregyenes Andrássy út szép palotáival. Egyik útitársunk hamarjában föl sem ismerte, hanem élénken tudakozódott, hogy micsoda különös folyóvíz fut ott végig alattunk. Az Andrássy utat épp meglocsolták, és a magasból a sima burkolat valósággal olyannak látszott, mintha folytatása volna a Városligeti-tónak. A járókelő embereket hemzsegő hangyáknak vélhette az ember. Az ezredévi kiállítás épületeinek színpompáját csak innét lehet élvezni igazán. A tündérváros minden szépségét látjuk, és semmit sem a hibájából.
Nem tudunk betelni a bűvös látvánnyal, s folyton emelkedünk fölfelé. Budapest most már olyannak tűnik föl, mint egy pompás vízfestmény. Gyönyörűen emelkedik ki belőle a budai Vár a királyi palotával; az új Országház és a Bazilika, e két nagy épület, a budai hegyek, a Duna remek panorámává csoportosulnak alattunk. Ez a levegő fent oly tiszta, üde: az ember mohón szívja tüdejébe.
Egyszersmind mélységes nyugalom uralkodik odafent. Semmi zaj föl nem hallatszik. Amint messzelátóinkon kivesszük, a kiállítási korzón a katonazenekar éppen játszik, de egy hang sem hallatszik föl hozzánk. És mégis, valami édes, zsongó hang tölti be a levegőt. A kiállításban harangoznak, mert 7 óra. A harangok hangjai fölhatolnak oda, ahová semmi profán hang el nem jut.
Áhítattal hallgatjuk a harangszót, mely egyre erősbül. Az alattunk levő paloták lassan kibontakoznak, már a Koscziusko-körkép épületét tisztán kivehetjük, egyszerre meghalljuk a katonabanda zenéjét is. Szállunk lefelé. Észre sem vettük, s már közel járunk a földhöz. Most egy kicsit inogni kezd a kosár, nyolc izmos matróz ragadja meg a köteleket, s egy pillanat múlva mozdulatlanul megáll az óriási gömb. Leérkeztünk.
Valami különös utazás ez. Az ember száll, repül, észrevétlenül a felhők közé kerül, és éppen így tér vissza, semmi szédülést nem érezve. A léghajón legcsekélyebb mozgást, ringást sem érezünk, még annyit sem, mint a csendes tó színén lengő csónakban. Úszunk a tiszta levegőben; gyönyörrel szívjuk be az üde illatot, melyet a szellő valahonnét, tán a távoli Kárpátok közül hoz felénk, s lelkünk megtelik a szép látvánnyal, melyet elfelejteni tán soha nem fogunk.
A léggömb vendégeinek több mint fele hölgy. Tán a hölgyek bátrabbak, mint a férfiak, vagy pedig finomabb érzéküknél fogva több gyönyört találnak ebben a páratlan utazásban, mely hogy mennyire veszélytelen, annak legjobb bizonyítéka az a könyv, melyben a fölszállók neveit megörökítik. Hercegek, főúri hölgyek, főurak, magyar és külföldi nevezetességek egész seregének a neveit találjuk benne […]
(Vasárnapi Újság)*
Új technikai csodaként tartották számon a millennium esztendejében a telefonhírmondót, amellyel Budapest megelőzte az egész világot.
Alig egy éve, hogy Budapest közönségét azzal a hírrel lepte meg a telefonhírmondó, hogy előfizetői otthon hallhatják meg az operaházban előadott operák nyitányait. Óriási vívmánynak látszott ez akkor, és csak a merészebb fantáziájú emberek merték hangoztatni, hogy nincs messze az idő, amikor az egész előadást is végighallgathatják majd az előfizetők. A közönség legnagyobb része mégis arról volt meggyőződve, hogy a nyitánytól az utolsó felvonásig hosszú az út, s az egész előadásban talán csak a jövő generációnak lesz része.
Ezt a hosszú utat egy év alatt mégis megjárta a telefonhírmondó.
Eleinte csaknem hihetetlenül hangzottak a jelentések, melyek tudatták a közönséggel, hogy elérhetünk az utolsó felvonásig. Még elképzelni is bajos volt, hogy teljes kényelemben, otthon, a gomolygó szivarfüstöt nézve, végigélvezzük az operát. Merész a gondolat, de nagyon kedves.
Otthon, fesztelenül. Felvonás közben még meg is lehet vacsorálni. És válogathat az ember, azt hallgatja meg az operából, amit éppen kíván. Alig van opera, melynek egyes részeit szívesen oda ne ajándékoznánk a szerzőnek. Az csak a többi operaszerzőnek szól. Ilyenkor éppen letesszük a kagylót, és csak néha-néha lessük meg, nem jön-e a szebbik rész.
Azután pedig egy nagy kellemetlenségtől is megkímél most bennünket a telefon hírmondó. Sokan bosszankodtak felette a múlt télen, mikor a Népszínház operettjeit hallgattuk, hogy egyszerre csak könyörtelenül félbeszakadt az ének, akár Komáromy, akár Küry, akár Hegyi* énekelt, és jött a bemondott zónaidő nyomán – Frankfurt. Lehet, hogy a tőzsde ellen megindult széles körű agitációnak egyik fontos oka ez az énekrontó Frankfurt, az ő búzájával, hitelrészvényeivel és aranyjáradékaival. Budapesten aligha gyűlölnek még egy német várost annyira, mint éppen Frankfurtot, és éppen az ő rosszkor jövő kurzusai miatt.
Pedig igaz, ami igaz. Az a Frankfurt és az ő tőzsdei zárlata sok embert, nagyon sok embert, föltétlenül több embert, mint ahogy hinnők, igen, de igen érdekel. És a másik keserves igazság az, hogy ha Frankfurt nem volna, opera sem volna. Mert a tőzsdei jelentések révén felszaporodott előfizetők adják meg a hírmondónak azt a jövedelmet, mely lehetővé teszi azt az áldozatot, mellyel az opera átvitele jár.
Frankfurt tehát kellett, de az opera is kellett.
Az ebből származó konfliktust szerencsésen megoldotta egy másik zseniális találmány: a riadójel. Az összes állomásokon egyszerre megszólal hangosan az örökké csak fülbe súgó hírmondó, és mire a kíváncsivá tett előfizető a füléhez illeszti, már mondják is neki, hogy ez volt, ez lesz, vagy pedig hogy itt van Frankfurt.
Mármost e jelzés segítségével fölösleges megszakítani a Bianchi Bianca énekét, mert azt a börziánerek is szívesen meghallgatják, hanem egyszerűen bevárják a központban az előadás folyamán következő legközelebbi szünetet, s akkor egykettőre itt a jel, és jöhet Frankfurt. És mind a két fél ki van elégítve.
Ezzel elűzték a zene után vágyódók derült egéről azt a kis felleget is, mely negyed kilenckor cikáztatta frankfurti villámait és nyugodtan élvezhetik az operát a nyitánytól az utolsó felvonásig.
S. V. B
(A Hét)*
A telefonhírmondó sikere arra ösztönözte a társaságot, hogy a találmányt az egész ország területére kiterjessze.
A kereskedelmi miniszter úr [Dániel Ernő] felhatalmazást kért, hogy a budapesti Telefonhírmondó Részvénytársaságnak oly berendezés létesítésére és üzemben tartására adhasson engedélyt, amellyel a Budapesten gyűjtött híreket és az itt rendezett zenei és egyéb közérdekű előadásokat az ország egész területéről elfogadható és távbeszélő vezetékkel bekapcsolható előfizetőknek, a helyben működő telefonhírmondó mintájára, hallhatókká tehesse, és ehhez képest az Országos Telefonhírmondó berendezés létesítésére és üzemére az engedélyokiratot az engedélyt kérő részvénytársaságnak kiadhassa, és a szerződést a fővonalak megépítésére és használatára nézve ugyanazon társasággal megköthesse és jóváhagyhassa.
A létesítendő vállalat berendezésének és a kötendő szerződés feltételeinek részletes ismertetése után a kért felhatalmazás megadatott.
(1896. szeptember 6. minisztertanácsi jegyzőkönyv)*
A szép tervből azonban nem lett semmi. Vajon miért? A miniszter kiadta ugyan az engedélyt a Telefonhírmondó rt-nek, de a vállalkozáshoz hiányzott a tőke, amellyel a költséges beruházást meg lehetett volna valósítani.
Erre az időre esik az önborotva feltalálása is. Bizony nem keltett nagy lelkesedést a – borbélyok között. A második országos borbély- és fodrászkongresszus 1896. augusztus 18-án és 19-én ülésezett Budapesten az új Városháza közgyűlési termében. A kongresszus természetesen főképpen szakmai kérdésekkel foglalkozott. Bár szakmai kérdést, mégis közérdekű problémát vetett fel Vincze Pál komáromi borbély felszólalása. Egy új találmány, az önborotva ellen szólt.
Egy vidéki kisebb városban, mondhatom, egy gavallér úriember 21 évig borotváltatta magát egy és ugyanazon borbély által. Most vett magának önborotválkozó készüléket, s maga borotválkozik, s biztosan állíthatom, hogy az illető szaktársam évente keresett tőle annyit, hogy az évi adóját kifizethette volna.
Vincze még amiatt is panaszkodott, hogy a kis sebészetet elvették a borbélyoktól, a haj sütése meg kiment a divatból. Mindezek alapján, ebben a sanyarú helyzetben azt kérte, kérelmezze a mélyen tisztelt értekezlet ezen készülékekre engedélyezett szabadalomnak visszavonását, esetleg annak Magyarországra való behozatalát eltiltó rendelet kiadását […]
(Fodrászok és Borbélyok Szakközlönye)*
Az elnök – Joszt Péter – azonban nem állt kötélnek: „nem hiszem, hogy csak egy lépésünk is eredményre vezetne, és csak nevetségessé tennők magunkat, ha már egy megadott szabadalom visszavonását hangoztatjuk” – mondotta.
