12. A külföld – rólunk

 

(Poésies magyares, recueillies par Melchior de Polignac^*, Paris, 1896. Paul Ollendorff, éditeur.)

Írta: Szana Tamás

A század elején egy hazánkat meglátogató idegen nem tudott hova lenni csodálkozásában, midőn az alföldön a nyáját legeltető pásztortól, hihetőleg valamely latin iskolát is végzett bocskoros nemestől, a hozzá intézett kérdezősködésre latin választ kapott, sőt ráadásul ennek kezében még egy Horatiust is talált. Hihetőleg ilyen érzés vett erőt Polignacon, a finom szellemű francia főúron is, midőn a szegény Justh Zsigmond szenttornyai színpadáról azt látta és hallotta, hogy a mi parasztjaink Shakespeare és Molière halhatatlan műveit deklamálják. Csodás faj lehet ez, gondolta magában, hogy itt még a föld egyszerű népe is annyira alkalmas az idomításra, s ami idegennél ritka dolog: vágy ébredt benne, hogy a magyar kultúrát közelebbről is megismerje. Lelkes házigazdájával egyre-másra fordíttatta a szebbnél szebb magyar népdalokat, s miután ezekből a magyar nép lelkületével és gondolkozásmódjával ismeretséget kötött, közelébb akart férkőzni azokhoz a költőkhöz is, kik a magyar fajban szunnyadozó szellemi tulajdonságoknak művészi kifejezést adnak.

Így született az előttünk fekvő francia könyv, a régibb és újabb poéták válogatott műveinek fordításával. Polignac gróf a korán elhunyt magyar író emlékének hozott szép áldozatot, mikor ezt az antológiát közrebocsátotta; de kedves szolgálatot tett irodalmunknak is, mert újabb poétáinkat ő mutatja be először a francia publikumnak.

S hogy ez a bemutatás annál sikeresebb legyen, társul a népszerű költőt: François Coppée^*-t veszi maga mellé. Coppée 1885-ben egyszer már megfordult Magyarországon, s akkor nem tudott eltelni hazánk dicséretével. Kedves emlékei most felújulnak a Polignac gróf kötete elé írt előszóban. Valóságos dythiramb ez prózában a föld szépségéről, népünk vendégszeretetéről s a cigányzene elbűvölő varázsáról, szóval azokról a faktorokról, melyek hazánkat etnográfiai érdekességgé teszik a külföld előtt. A nagy francia poétának akkor még nem nyílt alkalma arra, hogy népünk szellemi életébe is betekintsen. Most az antológia útján ezt is megteszi, és mint az előszóban szépen mondja, most már tisztábban látja azt a nemzetet, mely szereti a szabadságot, kissé a kalandokat is, s úgy költeményeiben, mint zenéjében heroikus és szenvedélyes lelkének panaszait és kacaját szórja szét maga körül.

Polignac közel ötven magyar költőt vezet a francia publikum elé, kezdve Petőfi Sándortól le a legújabb költői nemzedék tagjaiig. Hogy ilyen hosszú névsorban a vezérek mellett közkatonák is szerepelnek: nem vehetjük rossz néven a hazai viszonyokat közelebbről nem ismerő francia írótól, legföllebb irodalmi tanácsadóival szemben hangoztathatnánk a lokálpatriotizmus vádját. Ez az elfogultság egy-egy abbamaradt vagy rosszul fejlett poétát is beékel az ismert és elismert nagyságok közé, de ezeknek a könyvben olyan szerény helyecske jut, hogy azt még a „gens irritabile vatum”^* sem irigyelheti meg tőlök. Hadd legyenek egyszer boldogok; ilyen elismerés itthon úgyis ritkán jut osztályrészükül.

A beosztás, a méltatás különben a könyvben eléggé arányos. Látszik, hogy a szerkesztőt vagy a szerkesztőket helyes irodalmi érzék vezette. Ez az érzék nyilatkozik meg a könyv elé bocsátott irodalmi tájékoztatásban is, mely – igen helyesen – csak a legújabb költői nemzedék ismertetésével foglalkozik terjedelmesebben. Tagadhatatlan azonban, hogy vannak a könyvben költemények, melyek jobban magyarázzák az írót, mint az előszó. Ilyenek, hogy csak nehányat említsünk: Bartók Lajos, Endrődi Sándor, Vajda János, Inczédy László, Makai Emil és Kozma Andor költeményei.

Polignac, mint a francia fordítók azt idegen poétákkal szemben rendesen tenni szokták, prózában fordít. Ezáltal jobban megőrzi a tartalmi hűséget, de megfosztja a verset mindazoktól a külső bájaktól, melyeket a technika szépségei szoktak annak kölcsönözni. Ezért több igen csinos magyar lírai költemény elveszti hatását a nagyon is pongyola francia köntösben. Sokszor a jellemző, költői szót sem sikerül megtalálnia, ami aztán még sivárabbá teszi a vers hatását. Általában legjobban sikerülnek az elbeszélő vagy csattanós ötletekben végződő lírai költemények fordításai. Aztán természetesen az eszméket, gondolatokat is hívebben tolmácsolja, mint a gyöngéd érzelmeket vagy gyakran leheletszerű hangulatokat […]

Egyáltalában, Polignac könyvét nem tekintem végleges munkának az újabb magyar poézisről. Ezek a fordítások már prózában is sejtetik az eredeti szépségeit, s utánok bizonyára találkozik majd olyan francia költő is, aki még mélyebben behatol poétáink szellemébe, s azokat nem a prózafordítás pongyolájában, hanem a benső tartalomnak megfelelő, összhangzatos mezben vezeti a francia közönség elé. Ekkor aztán majd Franciaország is megismeri, és remélem, meg is kedveli a magyar költészetet.

A finom érzékű Polignac gróf azonban mindenesetre nagy köszönetet érdemel, hogy felénk irányozta honfitársai figyelmét.

(Fővárosi Lapok)^*

 

Millenáris kiállításunknak máris megvan az a nagy haszna, hogy felénk terelte a világ érdeklődését. Az utolsó tíz esztendő alatt összevéve nem jelent meg annyi közlemény Magyarországról, mint amióta ezredéves fennállásunk megünneplésének hírét az európai sajtó széthordozta a szélrózsa minden irányában. A nagyobb nemzetek közt különösen az olasz tüntet ki minket érdeklődésével, talán viszonzásául annak a rokonszenvnek, melyet egykor katonáink tanúsítottak az Unità Italia elkeseredett küzdelmei iránt.

Íme, egy tekintélyes és széles körben elterjedt olasz folyóirat, a Natura ed Arte rövid idő alatt már második közleményben foglalkozik kulturális viszonyainkkal, és mindig a legnagyobb érdeklődéssel, a szeretet melegétől áthatott hangon. A cikk írója: Dario Carraroli, mondovii tanár ezúttal elbeszélő irodalmunk és napisajtónk rohamos fejlődését beszéli el az olasz olvasóknak.

Jósika Miklóssal kezdi, folytatja Kemény Zsigmonddal, Eötvös Józseffel, s miután hosszabban is kiterjeszkedett Jókai korszakalkotó működésének ismertetésére, s irányát, befolyását bővebben jellemezte, az újabb elbeszélők csaknem mindegyikéről megemlékezik nehány szóval. Érdeklődése annyira megy, hogy – legalább névről – még a legújabb novellakötetek szerzői sem ismeretlenek előtte.

Carraroli tudtommal nem beszéli a magyar nyelvet. Értesüléseit tehát nem meríthette másból, mint francia vagy még inkább német forrásokból és talán magyarországi barátaitól szerzett magánjellegű tájékoztatásokból. Erre mutat az a körülmény, hogy cikkében olyan írókat is említ, akikkel idegen nemzetek kritikusai eddig még nem foglalkoztak, s hihetőleg nem is foglalkoznak egyhamarjában.

Ez az eljárása a legújabb magyar poéták és a napisajtó ismertetésénél is. Sok mindenről beszél, minden szavából kiérezhető a jóindulat, de kiérezhető egyúttal az is, hogy a magyar írók munkáit még fordításban sem olvasta, s forrásainak kiszemelésében egyáltalában nem volt válogatós.

Még ennél is nagyobb baj, hogy olykor nem olvassa kellő figyelemmel vagy nem értette meg teljesen a használt forrásműveket. Csak így történhetett meg, hogy Kemény Zsigmonddal alig egy-két sorban végez, s Gyulay Pált, Kemény regényeinek hősét, összezavarta Gyulay Pállal, a kritikussal, az Özvegy és leányá-t, a Rajongók-at és Zord idők-et nagy kegyesen mind neki ajándékozza. Lejjebb Jókai Mórról írva, azt a különös állítást kockáztatja, hogy rajta Sue, Verne, sőt még Zola (!) hatása is megérezhető. No már, ha Jókaitól csak egyetlen regényt is olvasott volna – ezt pedig megteheti, mert a mi koszorús írónkkal az olasz fordítók is foglalkoztak –, ilyen észrevétellel nem áll a publikum elé. Jókai Mór és Émile Zola legalábbis oly távol állanak egymástól, mint Tasso Megszabadított Jeruzsálem-e a Voltaire Orléans-i Szűz-étől.

Az a megfigyelése sem mondható találónak, hogy fiatalabb verselőinknél a világfájdalmas hang a túlnyomó. Nem, különösen akkor, ha állítása bizonyításául első példa gyanánt gr. Zichy Gézát említi. A mi magyar poétáink a negyvenes években is eléggé meg tudták őrizni magukat a század divatos betegségétől, újabban pedig alig van eset arra, hogy erőteljesebb költői egyéniségen erőt vegyen a világfájdalom. Az újabb költői nemzedék betegsége nem a Byron és Leopardi baja, hanem a – vérszegénység […]

Nem folytatom tovább. Már csak azért sem, mert a jó szándék még akkor is méltánylást érdemel, ha itt-ott megbotlik. Carraroli tollát nemes intenciók vezérelték: kár volna kedvét szegni aprólékos szőrszálhasogatással. Azt hiszem, lesz idő, amikor közelebbről is megismerkedik a magyarországi viszonyokkal, s el tudja kerülni a mostani apró tévedéseket. Egyelőre a jóakaratért is köszönettel tartozunk neki.

(S-s.)

(Fővárosi Lapok)^*

 

Úgy mondjuk el azt a nagyon érdekes dolgot, ahogy hallottuk. Egy szót se teszünk hozzá, semmit se veszünk el belőle. Nehogy pedig kételkedjék valaki a történet igazságában, eláruljuk, hogy egy miniszteri tanácsos, nagy tudású, előkelő férfiú beszéli.

K. L-y I. miniszteri tanácsos Bécsben, az osztrák fővárosban megismerkedett és megbarátkozott egy előkelő angol családdal. Vagyonos, úri család, tehát mi természetesebb, mint hogy a Hotel Bristolban laktak. Férfi, feleség, két szép felnőtt leány, két kisebb gyermek és nevelő- és szolgaszemélyzet. Bécsből hosszabb időre Budapestre készültek az ezredéves kiállítást és a magyar fővárost megnézni. Rendeztették hát a számlát, és csomagoltattak.

Ekkor bekopogtat a maître d'hôtel, frakkosan, fehér nyakkendősen, mélyen meghajtja magát, s így szól:

– Sir, hallom, hogy Budapestre készül, s már csomagoltat is. Nekem semmi érdekem benne, se hasznom, se károm abban, hogy hova megy, ha innen távozik. De a becsületem és a reputációm parancsolja, hogy ilyen kiváló és előkelő vendégnek őszinte felvilágosításokat adjak arról, hogy mi vár reá. Budapest egy alföldi falu; mocsáron épült, pestises a levegője, s tele van ragadós betegségekkel. Zsúpfödeles viskóiban ha lefekszik, nem tudja, hogy éjjel nem pörkölik-e ki belőle. Az emberek műveletlenek és neveletlenek. Nyílt utcán bántalmazzák, sőt ki is rabolják az idegent, s nincs, aki megvédje. Ha ott valami bajuk történik, még azt se tudják meg Angliában soha, hogy hol pusztultak el.

Az angol család erre elhatározta, hogy nem jön Budapestre. De a magyar miniszteri tanácsossal való megismerkedés után (eleinte sehogy se akarták elhinni, hogy európai ruhában járó művelt ember magyar is lehet), kissé gondolkodóba estek. A két szép leány pedig egyenesen követelte, hogy utazzanak le, mert ők erre a barbár világra nagyon kíváncsiak.

Az öregek végre engedtek. Megvolt a megbízható kísérő, egy igazi úriember, tehát rászánták magukat, hogy egy napot eltöltenek Budapesten. Csak kis csomagokkal, egy napra való poggyásszal indultak el Bécsből.

Hajón jöttek le a pompás szőke Dunán. Este érkezik a bécsi hajó hozzánk, mikor már jól besötétedik. De azért már messziről látták azt a csudaszép képet, amely mindenkit elragad, aki a Dunáról látja meg először a mi fővárosunkat. Az egyik oldalon a sötét hegyek, a messziről leragyogó Mátyás-templommal, a királyi várral, a másik oldalon a hatalmas parlament, a ragyogó palotasor, kertek, terek, szobrok, körből a négy karcsú híd. S mindenütt fény, ragyogás, balzsamos levegő.

Isten a megmondhatója, mit gondoltak a mi angoljaink. Csak az a tény, hogy az öregúr kézen fogva a két lányát, odalépett L-y miniszteri tanácsos elé, levette a kalapját, s ezt mondta:

– Uram! Én gondolatban vétettem az ön faja, nemzete, a fővárosa és ön ellen. Bocsássa meg, hogy rövid ideig hittem a rágalom rút szavának, s engedje meg, hogy megszorítsam a kezét, s gratuláljam, hogy ez a város az ön szülővárosa.

 

*

 

Az angol család – a dolog ma negyednapja történt – még ma is ott van Budapesten. A Hungáriában laknak, s még megérkezésük napján táviratilag iderendelték a csomagjaikat. Ma pedig még eszük ágában sincsen innen elutazni.

(Kiállítási Újság)^*

 

A németországi lapok nemcsak rokonszenvesen, de nagyon alaposan ismertetik a kiállítást.

A Berliner Tagblatt például hosszabb cikket ír róla, melyet azzal kezd, hogy „a magyar művész, aki elvállalta a magyar építészet történetének feltüntetését, berlini iskolából került ki”, és a cikkből ezeket idézzük: „Azt lehet mondani Alpár Ignácról, hogy a vele született magyar pompaszeretet, a keleti fantáziát igen szerencsésen egyesítette az északnémet alapossággal és nagy művészi ihlettel. Oly művet alkotott, mely telve van a legnagyobb szépségekkel. A szemlélő elragadtatásába sajnálkozás vegyül afelett, hogy ezek a remek épületek nemsokára el fognak tűnni, hogy nem építették a szilárd anyagból. A legkiválóbb magyarországi műemlékek mesterileg vannak itt utánozva, és a magyar történelemnek az egyes korszakai találóan jutnak kifejezésre; a tarkaság dacára gondosan kerülte a művész mindazt, ami zavarólag hathat, és a stílek sokasága miatt a csoport harmonikus összbenyomása nem szenved hátrányt. Ez a csoport a kiállítás építészeti remeke. A román csoportban az első helyet a jáki kápolna foglalja el, melyet Lübke a magyar építészet legnemesebb és legtökéletesebb művének nevezett. Az ember valóban nem tud betelni a nézésével… A reneszánsz épületben igen vonzóan vannak feltüntetve a magyar építészet átalakulásai… És az épületekben elhelyezett tárgyak méltók ezen remek épületekhez… Történelmi kincsek, melyek a laikusnak a legritkább látványt, a szakértőknek kimeríthetlen tanulmánytárgyat nyújtanak. Ilyen teljes és tökéletes történeti kiállítás tudtunkkal még nem volt soha…”

A cikkíró a jelenkori főcsoport ismertetését más alkalomra halasztva, azzal végzi a cikkét, hogy áradozó lelkesedéssel írja le, hogy a kiállítást látogató közönség mily rendkívül élvezetesen tölti az estéeit […]

(Kiállítási Újság)^*

 

A bécsi Extrapost július 27-i száma sem takarékoskodott a kiállításról szóló beszámolójában a dicsérettel:

 

A tagadhatatlan sikert, melyet az ezredéves kiállítás kivívott, a különleges jellegének köszönheti. Megmutatja, hogy a magyar állam mivé lett ezeréves fennállása óta, és miként fejlődött azzá, aminek látjuk. Aki meg akarja magát győzetni, arra szükségképpen a legimpozánsabb fejlődés benyomását teszi, és az eszme, amelyet kifejezésre juttat, az a haladás. Legkézzelfoghatóbb módon van ez feltüntetve a történelmi kiállításban. Egymás mellé sorakoznak a századok, és amint az építésznek sikerült már külsőleg is harmonikus egészet nyújtani ezen századok építészetéről, úgy a túl gazdag tartalom is jól kiegyenlített átmenetével megmutatja a szükségképpeni összefüggést ezen századok közt; igazi művészek, akik tudományukat a fantázia szolgálatába helyezték, ritka finom érzékkel tudták ki, miképpen kell az új századot bemutatni, hogy a fokozatos haladás fel legyen tüntetve.

Nem kíséreljük meg, hogy annak, aki a kiállítást még nem látta, fogalmat nyújtsunk arról, hogy mi vár rá. A műkincsek és ereklyék felsorolása csak fárasztana, és megközelítő helyes fogalmat sem nyújtana. Legfeljebb általános jellegű kíváncsiságot lehetne kelteni, és ezt el akarnám kerülni, mert ez a kiállítás a banális kíváncsiságnál sokkal többet igényel. Olyan nagy eszközökkel, mint aminőket itt mozgattak meg, nagy hatásokat is kell elérni; a benyomásnak tovább kell tartania, mint mától holnapig; nem puszta emlékezetet, de mély érzést, mely megmarad addig, ameddig él bennünk a hit a haladás hatalmában. És meglehet, hogy a földmívelők, akik seregestül jönnek bámulni a hazai történet csudáit, legtisztábban éreznek itt. Az ő naiv nézésük értékesebb, mint a túl művelt ember szemlélése, mert az ő szellemi szemük előtt ezek a részletek egyforma értékkel állnak egymás mellett; ők az egészet látják, és büszkék rá, hogy ilyen ország gyermekei.

Meglepő hatást kelt az Iparcsarnok. Sokat beszélnek azokról a bizonyos gyermekcipőkről. Hát a magyar iparnál azok a cipők hatalmas mérvűek lettek. Amit a magyar ipar ott felmutat, az nemcsak a kitűnő gyártmányok sokasága, hanem a rendezés tanulságos volta is… Ezek a gépek igen ékesen szólnak. A zenéjüket meg kell hallgatni, még ha némelyeknek kellemetlenül hangzik is. Ez az igazi jövő zenéje, a munka dala, melynek ütemeire a magyarok a jövő ezred felé haladnak. És az ünnepély azért vidám, mert a munka ünnepe. Ott az államszocializmus abból áll, hogy mindenki megteszi a kötelességét, a kormányok is, és hogy magasabb értelemben véve a felsőbb körök emberei is valóságos munkások, akik intézik az ország sorsát.

Elfogja őket, ami a falusi templomban vajmi ritkán történik, az a sejtelem, hogy él egy hatalom, mely az évezredet kormányozta; és nem kell őket ezért büntetésekkel ijeszteni…

Ezek a parasztcsoportok képezik a kiállítási staffage legfestőibb képét. Nemcsak a viseletek tarkasága, hanem a modor és fellépés különfélesége miatt is […] Legszívesebben mennek a faluba. Már csak azért is, mert ott a kecskeméti ember eltanulhatja, amit a torontáli máskülönben rejtegetett. Így tanul egyik a másikától, fejlődik a becsvágy, mert mindegyik túl akar tenni a másikán az istálló és pajta berendezésénél. A háziipar is sokat fog tanulni, mert a sok összehasonlítgatás és bírálgatás folytán a falusi művészek lelke új lendületet fog nyerni […]

(Kiállítási Újság)^*

 

Egelhaaf egy időben sokat forgatott kézikönyvében is megemlékezik a millenniumról, de nincs benne sok köszönet:

 

Az 1896. évben ülték meg nagy fénnyel a magyar állam ezeréves fennállását (millennium 896–1896); ennek az ünnepnek a benyomása alatt a Szabadelvű Párt ismét nagy többséget ért el a választásokon. A „nemzetiségek” olyan választási rendszer mellett, amely hat nagykorú férfi közül csak egynek adott szavazati jogot, és a választásoknak a kormány által aggálytalanul gyakorolt irányítása, sőt meghamisítása mellett, semmit sem tudtak elérni. Az 1893-ban alakított Bánffy-minisztérium (1893–1911) [ez az adat is téves: helyesen 1893–1899] egy törvénye 1896-ban megszüntette az egész Monarchia valamennyi nem magyar helységnevét; Fünfkirchent mostantól hivatalosan Pécsnek, Hermannstadtot Nagyszebennek nevezték, és így tovább; csak az egyházi hatóságoknak engedték meg, hála a főrendiház közbelépésének, hogy a régi neveket továbbra is használják.

(Egelhaaf, Gottlob: Geschichte der neuesten Zeit)^*

 

Hasztalan volt a féktelen izgatás, a szüntelen rágalmazás. A párizsi lapok egytől egyig a legrokonszenvesebb hangon emlékeztek meg az ezredéves ünnepről. Egyes lapok a román-szláv meeting alkalmából tért adtak ugyan rövid cikkeknek, melyekben a „nemzetiségek” panasza el volt mondva, de ezekből a cikkekből a régi rágalmakat törölték, a „barbár, fosztogató” és más efféle kifejezések nem fordultak elő, sőt ugyanolyan lapok, melyek közölték ama bizonyos panaszokat, néhány napra rá megint csak dicsőítették a magyar nemzetet és Budapestet.

Említettük, hogy a Vérité című párizsi lap több csípős megjegyzést írt a kiállításról, most ugyanezen lap július 31-i számában a következőket írja R. de Mont:

„Valamennyi hírlap ír erről a nevezetes kiállításról, de tartok tőle, hogy sokan tájékozatlanul írnak róla, mert elbeszélésük gyakran messze áll a valóságtól. Így pl. tegnap egy lap, mely komolynak mondja magát, gúnyolta a párizsi községtanácsot, amiért Budapestre bizottságot akar küldeni, mely ott a földalatti villamos vasutat fogja tanulmányozni. És ez a lap megjegyezte, hogy „csak egy dolog hiányzik: a budapesti földalatti villamos vasút”. Ön téved, kedves kolléga. Én ujjammal érintettem, szememmel láttam azt a gyönyörű, praktikus földalatti vasutat.

És mit nem írtak a drágaságról. Olcsóság nem uralkodik, mert egy második emeleti szoba az ottani Grand Hotelban 7 és ½ frank, de pompás kávét kapni kiflivel 30-35 centime-ért és jó gulyást zenével fűszerezve 1 és ½ frankért […]

A kiállítás a gyönyörű Városligetben van elhelyezve. Nemigen látjuk az óriási csarnokokat, ahol összevissza hevernek a gyártmányok, ehelyett üde lomb körül kikandikáló elegáns pavilonokat látunk. Mindegyikben egy-egy külön kiállítás látható. Említést érdemel a pénzügyminisztérium kiállítása, mely híven tünteti föl a kereskedelem eszközeit és módjait. Mellőzöm az igen érdekes hadügyi és vízépítészeti kiállításokat. A legeredetibb nekünk a néprajzi kiállítás…”

A cikkíró ezután leírja a néprajzi és a történeti kiállítást, majd a kiállításon látható népalakokat és a korzót jellemzi.

Kivételt csak a Libre Parole képezett; ennek a gyűlölete nem szűnik; aminek csak örvendhetünk; nem dicsekednénk vele, ha azzal a fonák észjárással, mellyel ez a lap megtámadott bennünket, most dicsérni kezdené Magyarországot.

És a napilapok után most a nagyobb folyóiratok következnek, melyek terjedelmes tanulmányokat szentelnek Magyarország ezredéves kiállításának.

Így pl. a Nouvelle Revue Internationale aug. füzete 16 oldalra terjedő cikket közöl, és ez is csak első részlete egy egész cikksorozatnak. A cikk szerzője (nő) 18 évvel ezelőtt járt Budapesten, és „megtízszereződve” találja a magyar fővárost.

„Tíz évszázada annak, hogy a merész, eszélyes férfias erélyű magyar nép idejött Ázsiából, hogy hazát alapítson.

Tíz évszázad telve nagysággal, viharokkal, homéri küzdelmekkel, emlékezetes diadalokkal, hősies vereségekkel zajlott el a magyar haza felett, és magyar büszkén és sztoikusan, egy valóságos modern titán, megőrizte egyéniségét, rendíthetlen bizalmát a sorsa iránt, sohasem tért el egy percre sem a céltól, melyet maga elé tűzött, a bámuló világnak megmutatta, hogy milyen a kipróbált hazafiság, a kötelesség teljesítésében való nemes szigor. És ezen hosszú évezred alatt, melyet félelem és gáncs nélkül élt át, konokul, elszántan, vadul küzdött, hogy megőrizze jellegét, nyelvét, egyéniségét; nemes vérével megöntözte szülőföldének minden talpalatnyi terét; ellenfelei pedig legyőzve ennyi állhatatosság, akaraterő és kitartás által, kénytelenek voltak elismerni presztízsének a hatalmát; meghajoltak előtte. A magyar győzött. Az egységes magyar haza ezt a diadalmas évfordulót egy helyi jellegű, de erős színezetű ünnepéllyel üli meg, mely hivatva van annak dicső emlékét mindenkoron megörökíteni. Magyarország ismét megmutatta, hogy örök időkre alakult meg. Az egész nemzet ujjong” […]

Terjedelmes cikket közölt továbbá a Revue de Paris augusztusi füzete a kiállításról, Sayous Ede, az ismert magyarbarát tudós tollából. A jeles szerző szépen írja le, hogy az egyszerű magyar földmívelők milyen áhítattal szemlélik a történeti kiállítás archeologikus részleteit; szól a Feszty-féle körképről és gróf Zichy Jenő kiállításáról, és ezután áttér a történelmi kiállítás ismertetésére, minden fontosabb tárgynál érdekesen jellemezve az illető kor történetét és jellemét. A török világról szólva, elismeréssel méltatja Benczúr képét, és végül Mária Terézia korszakáról, a Széchenyi koráról és a szabadságharcról szól. Ismertetését így végzi:

„A magyarok gondolatában ez a történelmi kiállítás voltaképpen csak egy bevezetés. Üdvözlik a nagy múltat, és fordulnak a szerencsés jelen felé, amely egy negyedszázad előtt kezdődött a kiegyezéssel. Ezt a jelent ábrázolja a nagy jelenkori kiállítás, mely bemutatja a magyarokat mint mezőgazdákat, kereskedőket, iparosokat, költőket, szónokokat, publicistákat, tanférfiakat és művészeket.

A kép megnyugtat a jövő iránt. A sajtópavilonban van ugyan egy táblázat, mely némi aggodalmakat kelthet. Mutatja, hogy a magyar nyelvterület mennyire terjedt, és milyen korlátok közé van szorítva. A szlávok, románok, sőt egyes pontokon a németek is, akik idegenkednek a hivatalos nyelvtől, a lakosságnak a felét képezik. A magyarok tudják, hogy az ő nyelvük hódító és asszimiláló eszköz, aki megtanulta, az mindenkorra magyar polgár marad, de ez az ázsiai nyelv nem tűr kompromisszumot, sem a szókincs, sem a nyelv tekintetében. Aki idegenkedik tőle, az teljesen teszi és disszidens. Hogyan győzik le ezt a nehézséget a magyarok? Azzal, ha a millennium sikerét jól értékesítik, bizalmat és mérsékletet merítenek belőle. A fő dolog az, hogy szerettessék meg magukat, ami nem lesz nekik nehéz. Magyarország jövője nem az ügyesség, ékesszólás és erő problémája, hanem inkább a józan ész és a szív kérdése.”

(Kiállítási Újság)^*

 

Szent István napján említjük fel kuriózumképpen azt a furcsa állítást, melyet külföldi hírlapgyűjteményünkben olvasunk. A prágai Narodny Listy május 7-i számában jelent meg, de csak most került a szemünk elé. Az van benne megírva, hogy a millenniumot 346 év múlva lehet majd megünnepelnünk, mert a mai magyarok azoknak a kunoknak az utódai, akik 1242-ben a mongolok elől Magyarországra menekültek. Árpád alatt nem magyarok jöttek ide, hanem kazárok és szlávok. Kár, hogy ezt csak ma tudtuk meg, de most már nem szíhatjuk vissza az ünnepeket. De azt megtehetik majd a kunok, hogy 2242-ben megünneplik bejövetelük ezredik évfordulóját. Addigra remélhetőleg lesznek egymaguk olyan számosak és hatalmasak, mint ma egész Magyarország.

(Kiállítási Újság)^*

 

Az orosz hírlapírók hazatérve Magyarországon tett látogatásukból, ugyanolyan lelkesedéssel és meleg rokonszenvvel írnak rólunk, amily lelkesedéssel beszéltek itt közöttünk. A ma érkezett Novoje Vremja, az orosz sajtó egyik legelőkelőbb lapja, hosszabb cikket közöl Budapestről, Prokofiev tollából, aki szintén részt vett a budapesti exkurzióban.

Íme, a nagyérdekű, lelkes cikk:

„Ha amerikai várost akartok látni, és nem akartok messze Amerikába utazni, akkor jertek Budapestre; ha a tudománynak és az újabb technikának az életben való alkalmazását akarjátok látni, gyertek Budapestre; ha szép épületeket, gyönyörű utcákat akartok látni, és meg akarjátok tanulni építésüket, csak jertek Budapestre. Nem kell Berlinbe, Bécsbe vagy Párizsba utaznotok, hanem csak ide Budapestre.

Itt van a világ első parlamentje, olyan épület, amely mellett eltörpül a Bourbon-palota. Ez a párizsi palota csak egyharmada, ha ugyan nem kevesebb része a budapestinek. Itt van a világ első színháza, nem ugyan nagyságra, hanem színpada olyan alkotású, hogy Angliából mérnökök jöttek ide, hogy rajzot vegyenek róla. Itt vannak a legnagyobbszerű széles utcák, pazar fényű vendéglők; végül itt van a világ első kávéháza.

Ami az utcák tisztaságát illeti, Párizs és Berlin elöl jár, de szépségét illetőleg aligha. Ha az utcára mégy, nem a mi orosz felfogásunk szerint való házakat látsz. Itt paloták vannak jobbra-balra, a szem kifárad a pompás épületek szemlélésében, amelyeken ízlés, művészet bámulatosan olvad össze.

Budapest új város, egyesülése a Duna által elválasztott két városnak, a régi Budának és az új Pestnek. Körülbelül 25–30 év alatt épült fel. Eredménye a vállalkozó szellemnek és a munkaszeretetnek. A vállalkozó szellem és munkaszeretet csak ott fejlődhetik ki oly kiváló módon, ahol szabad tér van számára. Amikor a magyarok kivívták maguknak a politikai szabadságot, és kiszabadultak az osztrák hivatalnokok gyámsága alól, akkor építették föl ezt a fenséges várost, ahol forr a munka szakadatlanul. Szinte a földből nőnek ki szemünk előtt az új épületek, rakódnak le az új utcák, építődnek a villamos vasutak.

És minderre milliókat kell áldozni. Dolgoznak, építenek, és nem félnek a veszteségtől. A magyar kiállítás fölépítése 25 millióba került. A villamos vasút negyedfél kilométert tesz ki, negyedfél millióba került, s egy év és négy hónap alatt épült. A parlament valami tizenegymillió forintba került, és fölépült két év alatt; az új híd a Dunán egy oszlopközzel tervezve hét hónap alatt elkészült. Nálunk pedig csak hét évig gondolkoznak, hogy hidat húznak a Néván át, a Duna-híd pedig készen lesz ez év végére.

Négy évvel ezelőtt az az utca, amelyen a Hotel Royal áll, ahol e sorokat írom, pusztaság volt. Most nézzétek meg, micsoda paloták vannak itt! A Hotel Royal elsőrendű vendéglő, de vannak nála fényesebbek is. De e vendéglőben is villamos éjjeli lámpa ég, s minden szobában van telefon, amelyen nemcsak társaloghatsz, hanem este hallgathatod a beszélő újságot is, amely közli a nap, a börze és az Opera újdonságait. És szépen hallatszik minden. És a telefontársaság mindezért egy évre 18 forintot követel (nálunk pedig 250 rubelbe kerül opera nélkül). Végighallgathatod az egész operát a társalgóteremben ülve. Minő kényelem! Hol, mely városban találsz ehhez hasonlót?”

A levél elmondja azt is, de nem túlságos tájékozottsággal, hogy a városi hatóság miféle kedvezésekkel könnyíti meg a házépítést, s a bankok is hogy kezére járnak a budapesti embernek, ha házat akar építeni. Dicséri a földalatti villamos vasutat is, azután az utcák életéről beszél.

„Az utcákon, úgymond, nyüzsgő az élet egész nap. Mennyi szép magyar, zsidó és szláv nőt találsz itt könnyű, kecses, kokett ruhában, nem kevésbé párizsiakat és lengyeleket, ezek szigorúak, mint a régi római matrónák. Mindent találsz itt, csak nem találod itt a mi koldusainkat. Az utcák újak, szélesek, szélesebbek a Nyevszkij proszpektnél, az aszfaltozott gyalogutak fákkal vannak körülültetve. Mennyi szépséget ad a zöldellő fa, s milyen nyomorult ebben a tekintetben a mi Pétervárunk.

Csodálatos palotákkal van körülövezve a széles Duna; vizében kényesen nézi kupoláját, kibontva éles csúcsainak és szép kiugrásainak panorámáját, a budapesti parlament. A kávéházak a pazar fény netovábbja. Az Erzsébet körúton két évvel ezelőtt nyílt meg a New York kávéház, ez az első a világon. Nagyszerűségének leírásába nem bocsátkozom. Elég annyit mondani, hogy ablakai oly nagyok, hogy egy háromfogatú kocsi keresztülmehetne rajtuk, és minden ablak egy darab üvegből áll. E kávéház fölépítése 2 millió forintba került. Éjjel-nappal látogatják, csak a fölszolgáló személyzet váltakozik. Van egy másik kávéház is, amely negyven év óta nem zárta be az ajtaját. Most a millenniumi ünnepségek és a kiállítás alatt inkább a városnak a kiállításhoz közelebb eső része élénkül erősen, és elhagyják a központon levő kávéházakat.”

(Kiállítási Újság)^*