[1592. február 10.]
Az én szerelmes atyámfiának, Várday Katának adassík.
Köszönetem után, Istennek hála, mi egíssígben vagyunk még eddig, valamint járunk ez után az erdélyi bor mia. Én még tegnap jöttem Kolozsvárra, mert ott gyűltünk öszve; ma itt Lónán volt az menyegző, holnap Sajóra megyünk, de két nap írünk innét oda, szertelen gonosz uton. Az Vajda is ott lészen úgy értjük. Immár onnat hová visznek, nem tudom, mert fílek, hogy Báthory Boldizsár uram Fogarasban viszen vele ki; ha úgy lészen, kissebben mehetek haza.
Menyasszony nélkül megyünk el innét, mert minden órában halálát várták az menyasszonynak. Az hagymáz volt rajta, de most immár könnyebben vagyon. Az menyegzőben sem lehetett az leány.
Im értem, hogy Istók megnehezült volt. Isten meggyógyította, hála Istennek; mégis kérlek ides rokonom, ne hagyjad szegint, az mellyecskéit melegben tartasd, hogy az hideg újóban ne ártson meg neki. Írsz arrul is, hogy hamar haza menjek. Isten látja, hogy ha lehetne, szárnyon menník; de jól tudod, hogy én nem az lakodalom kedviírt jöttem ide, hanem másírt; annak most vetem az fondamontomát.
Én csak immáris meguntam az bor közt való heveríst. Íjjel-nappal csak megyünk, eszünk, arra sokat adnak innunk, de az alvásban kevés ríszünk vagyon.
Mondd meg hugomnak én szómmal, hogy elíg nagykontyú asszonyokat láttam itt benn. Mondja meg sógoromnak, hogy írtam volna Űkegyelmének mind ennyi futófélben is; mint kírtem Űkegyelmit, hogy írjon nekem. Csak azt sem mívelte. Isten hozzád; örömest többet írník, de hínak.
Írtam Lónán, 10. február 29.
Te jóakaró atyádfia
Telegdy Pál.