Fehértemplom, 1914. június 14.
Nagyságos asszony!
Vasárnap van – csendes falusi vasárnap, és fehér ruhákba öltözött polgárleányok ülnek, várnak a park padjain, a katonazene muzsikáját várják, és a katonamuzsika jön… a park percek alatt megtelik zeneszomjas, minden rendű emberekkel, és az emberek apraja-nagyja boldog mosollyal az ajkán sétál, és nem tesz mást, mint sétál. Mindenki ünnepi ruhát visel; mindenki tetszeni akar magának és talán még valakinek, és én azokat a valakiket meglátom. Most ment el az ablakom előtt egy fehér kesztyűs hadnagy, és mellette tipegett egy szép, szőke, fiatal leány, és szemérmes büszkeséggel felejtette a szemét gavallérján. A katonabanda egy édesen melódiózus bosztonvalcer-melódiát intonált, és a sétáló leányok, ifjak, kövér és sovány mamák mozgása ritmust változtatott. Tánc, alig észrevehető táncmozgás jelentkezett a jövőmenő emberek tartásában és arckifejezésében. A park felett lebegett a muzsika, és az emberek a lelkükben követték a szépséges, a nyájas muzsika melódiájának az ütemeit. A boldogság öröme mosolygott ki a szemekből – a két nem együtt volt, és én bizonyosra veszem, hogy a leányok, ifjak érzésszférája telítve volt a vonzalmak nagy, de még nem égő, még csak melegen mosolygó misztériumával. A várakozások, az egészen halk, rózsaszínű vágyak titkát érezték a sétáló, a színes ruhákba öltözött lányok, ifjak és asszonyok. A vonzalmak legértékesebb kísérője a zene: a vonzalom is harmónia, és a harmóniákban, az összhangban született a zene, és ez az oka, hogy a zene és a szerelem testvérek lettek. Az ember érez, és mélyen érezvén, énekel: a szavakban is van ének, de a vágy timbre-je* csak a muzsikában válik meleggé, válik forróvá. A boldog és a szomorú szerelem csak az énekben adhatja magát egészen.
A parkban egymás után jöttek és mentek az édes valcermelódiák, a júniusi meleg nap fénylett, a hársfák virágai illatoztak, kék és tiszta volt az ég, és az emberszemek mosolyogtak. Sohasem fogom elfelejteni a falusi kicsi embereknek ezt a naiv és szép örömét.
Meleg sugarak szállták meg a lelkemet ennek az eleven képnek, a tiszta színeknek láttára.
E képet szemlélve, mellettem éreztem magát. Hallgattunk volna mind a ketten. Az eleven élet szépségeit csak némán lehet érezni, és te is hallgatod a szépséget: az Isten csak a néma imát hallja meg, mikor beszélünk róla, már megosztjuk a lelkünket, és ebben a megosztásban önzetlenség van, és én mindent megosztok veled, ami szép. Mindent… szeretlek!
Gozsdu Elek