Lausanne, 1854. május 7.
Kedves Fannym!
Éppen most jövök a postáról, ahol Isten tudja, hányadszor voltam már ma, hogy megkérdezzem, jött-e levelem? Már egy teljes hete nem kaptam egyetlen sort sem tőled, az utolsó, amit kézhez kaptam, április 24-én kelt, s már hét napja, hogy megválaszoltam, azon kívül 20-án, 25-én, 27-én is írtam. Senki, senki nem ír nekem, olyan magányos vagyok itt, amilyen még sehol sem voltam. Abban a boldog reményben utaztam ide, hogy a sok szenvedés után újból együtt lehetek veletek, és most szomorú szívvel látom, még azt a vígaszt is nélkülöznöm kell, hogy gondjaimat egy együttérző lélekkel megoszthassam. Hát nincsen senki, senki Pesten, aki – ha már te magad valamiféle baj vagy betegség miatt nem tudsz írni – legalább néhány sorban tudatná velem, hogy vagy és hogy vannak a gyerekek?
Oh, Fannym! – De nem akarok panaszkodni, csak arra kérem Istent, legalább téged kíméljen meg azoktól a szenvedésektől, amelyek rámmérettek!
Isten óvjon benneteket!
Lacid
P. S. Leveledet így fogod címezni, mint eddig: Lausanne, poste restante?