A víznek – a büszke tengerben, saját elemében találván magát – kedve szottyant a levegő fölé emelkedni, s a tűz elemétől bátorítva a levegőhöz hasonlóan vékony gőzként emelkedett fel, ám amikor a még vékonyabb és hidegebb levegő magasságába ért, a tűz magára hagyta. S az apró részecskék összeszorulván újra egyesültek és súlyossá váltak, büszkeségük menekülésbe fordult, s lezuhantak az égből; odalent beitta őket a kiszáradt föld, s hosszú időre mélyének börtönébe zárta őket, ahol vezekelhettek bűnükért.
A fehér papír megveti a tintát feketesége miatt, amelytől beszennyeződik.
Amikor a papír látja, mennyi sötét foltot ejtett rajta a fekete tinta, bizony kesereg; pedig a tinta megmutatja neki, hogy csupán az általa ráírt szavak miatt őrzik meg őt.
A tűz perlekedik a fazékban lévő vízzel, mondván, a víz nem méltó arra, hogy a tűz fölé, az elemek királya fölé kerülhessen, ezért forralással akarja kiűzni a vizet a fazékból; így aztán a víz, hogy lerója tiszteletét és engedelmességét, lecsorog, és eloltja a tüzet.
F.III.
A növény panaszkodik a száraz, öreg karóra, amelyet mellé állítottak, és a száraz, tövises bokrokra, amelyek körülveszik: az egyik egyenesen tartja őt, a másik megvédi a nemkívánatos társaságtól.
A hangya egy szem kölest talált. Amikor a mag érezte, hogy megragadja őt a hangya, kiabálni kezdett: „Ha szíves leszel hozzám, és hagyod, hogy vágyam szerint megszülethessek, száz hozzám hasonlóval hálálom meg.” És úgy is lett.
Talált a pók egy szőlőfürtöt, amely körül édességénél fogva hemzsegtek a méhek és a mindenféle legyek, ezért úgy gondolta, nagyon kényelmes helyet talált cselvetései számára. Leereszkedett hát vékony fonalán és belépett új lakhelyére, s a szőlőszemek rései közül támadta meg napról napra orvul a nyomorult állatokat, amelyek nem is számítottak rá. Néhány nap elteltével azonban a szüretelő leszedte, és a többivel együtt kipréselte a szőlőfürtöt. Így lett a szőlő csapdája és kelepcéje az álnok póknak és a becsapott legyeknek.
Egy mély tó jegén aludt el a szamár, melege felolvasztotta a jeget, s a szamár, vesztére, a víz alatt ébredt fel, s rögtön megfulladt.
Egy nagy hegy legmagasabb csúcsán volt egy kő, s rajta egy kevéske hó. A hó elgondolkozva helyzetén mérlegelni kezdett, és így szólt magában: „Vajon nem tartanak-e engem, maréknyi havat, gőgösnek és büszkének, amiért ily magas helyre kerültem, s eltűröm, hogy annyi rengeteg hó, amennyit itt látok, nálam alacsonyabban legyen? Bizonyos, hogy kis mennyiségem nem érdemli meg ezt a magasságot, hiszen jól tudom, kicsinységem tanúsítja, mit tett tegnap társaimmal a nap, amely néhány óra alatt felolvasztott őket; ez pedig azért történt, mert magasabbra helyeztettek, mint érdemelték volna. Én el szeretnék futni a nap haragja elől, leereszkedni, és csekélységemnek megfelelő helyet találni.” A mélybe vetette magát, s kezdett a magasabb ormokról lefelé gördülni a többi havon, és minél alacsonyabb helyre ért, mennyisége annál nagyobb lett, míg végül egy dombon megállapodva, már nem sokkal volt kisebb magánál a dombnál: és azon a nyáron ő olvadt el utoljára a napon. Mondva azoknak, kik megalázkodnak s felemeltetnek.
Mivel a sólyom nem tudta türelemmel viselni, hogy a réce előle menekülve a víz alá bukik, követni akarta őt a víz alá, azonban megfürdetve tollait, nem tudott felszállni a vízből, a réce pedig a levegőbe emelkedve kigúnyolta a sólymot, aki megfulladt.
C.67.
Szegény fűzfa nem tudta vágya szerint növeszteni és az ég felé nyújtani gyenge ágait (a szőlő és más közeli növények miatt, amelyek eltorzították, letördelték és tönkretették ágait), ezért összegyűjtötte minden szellemi erejét, kinyitotta és feltárta képzelete kapuit; s folyvást töprengett, kutatva a növények világát, melyikkel szövetkezhetne, amelyiknek nincs szüksége az ő ágainak segítségére; és elmerülve egy ideig ebben a tápláló képzelődésben, hirtelen eszébe jutott a tök. Nagy örömmel rázta meg ágait, mert úgy tűnt neki, megtalálta a megfelelő társat vágyott célja eléréséhez, mivel a tök inkább maga kötöz meg másokat, mint hogy őt megkötözzék, ezért szabadon nyújtja ágait az ég felé. Elkezdte hát várni valamelyik barátságos madarat, aki közvetítő lehetne vágya elérésében. A madarak közül a szarkát látta a közelben, így szólt hát hozzá: „Ó, kedves madár, arra a segítségre kérlek, amelyet a napokban egyik reggel én és ágaim nyújtottunk neked, amikor a kegyetlen, éhes, ragadozó sólyom meg akart enni, és arra, hogy gyakorta megpihensz rajtam, ha szárnyaid pihenőt kérnek tőled, és azokra a gyönyörökre, amelyeknek pároddal az ágaim közt szerelmesen tréfálkozva örvendhetsz, hogy keresd fel a tököt, és könyörögj ki tőle néhány magot, azoknak pedig mondd meg, hogy kikelésük után úgy fogok róluk gondoskodni, mintha csak az én testemből születtek volna. És hozzám hasonlóan rábeszélő szavakkal szólj hozzájuk, noha téged, az ékesszólás mesterét nem kell tanítanom. Ha ezt megteszed, boldogan tartom majd fészkedet és családodat ágaim csúcsán, minden fizetség nélkül.” Akkor a szarka, miután még néhány új feltételben megállapodott a fűzfával, legfőképpen hogy kígyókat és nyesteket nem enged magára, felemelte a farkát, lehajtotta a fejét, és elrugaszkodott az ágról, súlyát a szárnyaira helyezte, és az áramló levegő felett csapkodni kezdett. Farkával kormányozva magát, hol itt, hol ott repdesett nyughatatlanul, mígnem egy tökhöz ért. Ékes üdvözlettel és néhány jó szóval elkérte tőle a megbeszélt magokat. Elvezette őket a fűzfához, aki boldog arccal fogadta őt. Néhány magot elkapart lábaival a fűzfához közeli földben, másokat a csőrével ültetett el körülötte. A magok rövid időn belül felnőve elkezdték saját növekvő és kihajtott ágaikkal a fűzfa ágait elfoglalni, és nagy leveleikkel eltakarták előle a szépséges napot és eget. S nem volt elég ennyi baj, később a tökök aránytalan terhük miatt elkezdték a gyenge ágak csúcsait a föld felé húzni, mire azok megcsavarodtak, és kényelmetlen helyzetbe kerültek. A fűzfa hiába rázkódott és remegett, hogy lerázza magáról a tököket, hiába áltatta magát még néhány napig, mert a jó és erős kötelékek meghiúsították gondolatait. Meglátta, hogy a szél éppen arra jár, így hát tőle kért segítséget, a szél pedig elkezdett erősen fújni. Kétfelé nyitotta a fűzfa öreg, üres törzsét egészen a gyökerekig. A fűzfa pedig kétfelé hasadva hiába kesergett sorsa felett. Megtudta, így jár az, aki örök elégedetlennek született.
A lángok már egy hónapja lobogtak az üvegégető kemencében, amikor közeledni láttak egy szép, fényes gyertyatartón álló gyertyát, és heves vággyal próbáltak közelébe jutni. Egy közülük elhagyta szokott helyét, besurrant egy odvas fahasábba, átrágta magát rajta, és a másik oldalon jött ki egy kis résen át, rávetette magát a közelben álló gyertyára, és a legnagyobb torkossággal és falánksággal szinte teljes egészében felfalta. Mikor azonban helyre akarta állítani életének hosszát, hiába igyekezett visszajutni a kemencébe, ahonnan elindult, mert a gyertyával együtt el kellett fogynia és meg kellett halnia. Így végül sírva és bánkódva undok füstté változott, s nővéreire hagyta a ragyogó, hosszú életet és a szépséget.
Amikor a bor, a szőlő isteni nedve egy értékes arany csészében találta magát Mohamed asztalán, dicsőségtől és tisztelettől övezve, rögtön az ellenkező gondolatok rohanták meg: „Mit csinálok én itt? Minek örvendezek? Talán nem látom közeledni halálomat, s hogy hamarosan elhagyom a csésze aranyos hajlékát és belépek az emberi test gusztustalan, büdös üregeibe, ahol illatos, édes nedűből gusztustalan és silány vizeletté változom? S nem elég ennyi baj, azután még sokáig ugyanabban a gusztustalan tartályban kell feküdnöm a többi büdös és rothadó anyaggal, ami az ember beleiből jön ki.” Bosszúért könyörgött az éghez, s hogy vessen végre véget a gyalázatnak, hiszen ezen a vidéken terem a világon a legszebb és legjobb szőlő. Már a náluk silányabból sem készítenek bort. Mármost a bor a gyomorba kerülve elkezd forrni és bugyogni, a lelke kezdi elhagyni a testet, az ég felé fordul, megtalálja az agyat, amely a testtől való elválását okozza, elkezdi megrontani, és őrült viselkedésre bírni, s helyrehozhatatlan hibákat vét, megölve barátait. Akkor Jupiter úgy rendezte, hogy a bor, amit Mohamed megivott, felemelje a lelkét egészen az agyig, és azt egészen az őrületig megfertőzze, és annyi vétket kövessen el, hogy magához térve rögtön törvénybe iktassa, hogy egyetlen ázsiai sem ihat bort. Ettől fogva a szőlőtőkék gyümölcsükkel együtt békén élhettek.
C.67.
Báránybőrön aludt a kutya, s egyik bolhája megérezve a mocskos gyapjú szagát úgy ítélte, sokkal jobb, a kutya fogaitól és körmeitől biztos legelőre talált. Tovább nem is gondolkozott, hanem belevetette magát a sűrű gyapjúba, és óriási erőfeszítéssel próbált a szőrszálak gyökeréig nyomakodni. A vállalkozás azonban annyi izzadság után is hiábavalónak bizonyult, hiszen a szőrszálak olyan sűrűn álltak egymás mellett, hogy szinte érintették egymást, és nem volt olyan hely, ahol a bolha megkóstolhatta volna a bőrt. Ezért oly sok gyötrelem és fáradozás után vissza akart térni a kutyához, csakhogy az időközben odébbállt, így a bolhának hosszú bűnhődés és keserves sírás után éhen kellett halnia.
C.119.
Egy nap kijött a borotva a markolatból, amely egyben a tokja is volt, elterpeszkedett a napon, s ekkor meglátta a testén visszatükröződő fényt. Ettől rögtön nagyon dicsőnek érezte magát, elgondolkodott a dolgon, és így szólt: „Most térjek vissza abba lyukba, ahonnan csak az imént jöttem ki? Ugyan! Nem tetszene az isteneknek, ha ily tündöklő szépség hitvány lélekkel egyesülne! Micsoda őrültség lenne visszatérni a napszámos munkához, és a falusi parasztok szappanhabos szakállát borotválni! Hát ilyen feladatokra való ez a test? Biztos, hogy nem. Inkább elrejtőzöm valami titkos helyen, s ott nyugodt pihenéssel töltöm napjaimat.” Néhány rejtekhelyen töltött hónap után a borotva újra kijött a levegőre, előbújt tokjából, és látta, hogy rozsdás fűrészhez hasonló, és felszíne nem tükrözi többé vissza a tündöklő napot. Most már hiába bánkódot, hiába sírt a helyrehozhatatlan káron. Így szólt magában: „Mennyivel jobb lett volna a borbéllyal edzeni vékony pengémet, amely nincs többé. Hol van már az a csillogó felület? Bizony, az undok, csúf rozsda tönkretette.”
Így járnak azok az elmék is, akik a gyakorlást tunyaságra cserélik, és az említett borotvához hasonlóan a tudatlanság rozsdája csorbítja ki vékony pengéjüket.
C.175.
Amikor az osztriga más halakkal együtt a halász kunyhójában hevert, közel a tengerhez, megkérte a patkányt, hogy vigye őt vissza a vízhez. A patkány, aki magában azt tervezte, hogy megeszi őt, szétnyitotta, csakhogy amikor bele akart harapni, az osztriga összecsukódott, és fogságba ejtette a patkányt. Aztán arra jött a macska, és megölte.
I.H.51.
A barackfa megirigyelte a közelében álló diót, amiért az olyan sok gyümölcsöt terem. Elhatározta, hogy utánozni fogja, és annyi gyümölccsel terhelte meg magát, hogy végül megtört súlyuk alatt, és kifordult gyökerekkel zuhant a sima földre.
C.76.