Az e kötetben közölt tanulmányok a weberi ideáltípusokkal foglalkoznak: a fogalomalkotás problémáit tárgyaló legkorábbi weberi szövegektől kezdve egészen az „utolsó szóig”, a Gazdaság és társadalom első részéig* áttekintik az ideáltipikus fogalmi konstrukciók helyét és jelentőségét a weberi életműben. De nem időrendben.
Az alábbi rövid, címadó – és egyben a kötet címét értelmező – bevezető a legvégén kezdi: itt a témában utoljára született szövegről, a Gazdaság és társadalom első részéről, azon belül is az első fejezet felépítéséről, valamint ennek a szövegnek egy korábbi változatáról lesz szó. Az első fejezetben – a „Szociológiai alapfogalmak” című fogalmi bevezetőben* – Weber nagyon hasonló dologra vállalkozik, mint amire az e kötet Függelékében közölt 1913-as tanulmányban, nevezetesen a Gazdaság és társadalom korábban (részben már 1913 előtt) elkészült, és érdemi szociológiai vizsgálódásokat tartalmazó részeiben szereplő fogalmak tisztázására. Az utoljára írott szövegben azonban – azon túl, hogy a célt teljesen következetesen megvalósítja – véghezvisz valami mást is: az első fejezetben a „cselekvés” fogalmából kiindulva, az egymást követő és a társadalmasodás folyamatának egyre tágabb köreit megadó fogalomdefiníciók során át emelkedik egyre följebb, a további fejezetekben pedig áttekinti a társadalmi kapcsolatok, rétegek, csoportok és szervezetek átfogó típusait, míg végül eljut az egész társadalom ideáltipikus felépítéséhez.
A második tanulmány, a „Rickert és Weber (Az értékvonatkozástól az ideáltípusig)”* visszamegy a kezdetekhez. Ebben az írásban Rickert Grenzen der naturwissenschaftlichen Begriffsbildung című művének első, második és harmadik kiadását* összehasonlítva, továbbá Weber egészen korai, 1902-ben és 1903-ban íródott leveleit – valamint egy ebből az időszakból fönnmaradt rövid töredéket – és a korai (1903 és 1906 között született) metodológiai tanulmányokat elemezve arra a következtetésre jutok, hogy erősen kérdéses az az elterjedt hatástörténeti közhely, mely szerint Weber átveszi Rickerttől az „értékvonatkozás” fogalmát, és erre támaszkodva dolgozza ki az ideáltipikus fogalomalkotást.
Végül a harmadik, a „Történelem és teória között” című tanulmány* a weberi ideáltípus-alkotás mikéntjével foglalkozik. Itt részben a metodológiai tanulmányoknak az ideáltípusokról szóló gondolatmeneteit, részben pedig „Az uralom szociológiájá”-ból* vett példákat elemezve mutatom be, hogyan alkotja meg Weber a maga fogalmait, és hogyan sikerül elkerülnie azokat a csapdákat, melyekbe a társadalomtudományos fogalomalkotásról szóló kortárs elképzelések rendre besétáltak.
Az ideáltípusokról szóló három írás után következő Függelékben Weber egyik nagyon fontos – és magyarul eddig nem publikált – tanulmánya*, valamint a tanulmány szövegéhez adott magyarázó megjegyzések kaptak helyet. Mint minden metodológiai tárgyú Weber-írás, ez a tanulmány is foglalkozik a fogalomalkotás problémáival, de ez még nem elég ok arra, hogy teljes terjedelemben szerepeljen a kötetben (ugyanúgy lehetett volna idézni belőle, ahogy azt a többi írás esetében tettem). Szerepeltetését nem is a fogalomalkotásról mondottak indokolják, hanem az, amit már említettem: nevezetesen, hogy ebben a viszonylag korai (1913-as) és viszonylag rövid terjedelmű szövegben Weber nagyjából ugyanarra vállalkozott, amit végül később, 1919-ben végre is hajtott, és amit ebben a korai tanulmányban úgy fogalmazott meg, hogy az írás a Gazdaság és társadalom című gyűjteményes műbe szánt érdemi vizsgálódásokhoz nyújt módszertani megalapozást.* Noha az 1913-as változat távolról sem olyan nagyszabású és kidolgozott, mint az 1919-es – sőt, akár erősebben is fogalmazhatunk: a végleges változathoz képest kidolgozatlan és töredékes –, mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy maradéktalanul megértsük annak jelentőségét, amit Weber végül sikerrel végrehajtott. – Röviden a következőkről van szó.
A Gazdaság és társadalomban szereplő szövegek különböző időszakokban keletkeztek, és az egyes részek közti összefüggések megértését rendkívül megnehezíti, hogy Weber terminológiája nagyon sokat változott az utolsó időszakban. A változás oly mértékű, hogy a késői írások fogalmi fejtegetései külön magyarázat nélkül néha nem is hozhatók (vagy csak nehezen hozhatók) összhangba a korábban keletkezett szövegekkel. Márpedig enélkül nem érthető meg teljes mélységében az utoljára írott szöveg jelentősége. Valahogyan tehát összhangba kell hozni ezeket az egymásnak nehezen megfeleltethető szövegrészeket. – Kérdés, hogyan tehetjük ezt meg?
Weber „utolsó szava” az első rész: a fogalmi bevezetést – a „Szociológiai kategóriatan”-t* – írta utoljára, és ezt a szöveget még ő készítette elő kiadásra (még a nyomdai levonatot is látta). Az érdemi szociológiai fejtegetéseket tartalmazó, „A gazdaság, a társadalmi rend és a társadalmi hatalom formái” című második részt viszont már halála után állították össze a korábban keletkezett, de alátámaszthatóan a műbe szánt szövegekből.* Az volna tehát a kézenfekvő megoldás, hogy az utoljára írott – és így bizonyos értelemben a legautentikusabb – első rész felől közelítsünk a teljes szövegtesthez. Csakhogy ebben a részben „a terminológia a könnyebb érthetőség kedvéért sokat egyszerűsödött, és így sok tekintetben változott”*, s arra már Webernek nem jutott ideje, hogy a fogalmi-terminológiai változtatásokat a korábban elkészült szövegekben is érvényesítse. Emiatt a két rész között néha olyan komoly fogalmi-terminológiai eltérések vannak, hogy az első rész fogalmi fejtegetései úgyszólván a „levegőben lógnak”: az érdemi-tartalmi fejtegetésekben olykor még példát sem könnyű találni az első részben kidolgozott fogalmakra. Csak hogy világos legyen, miről beszélek: egy olyan szövegben kellene példát találni, mondjuk, a „társadalmi cselekvésre”, amelyben még az első rész fogalmi definíciójában szereplő kifejezés (a „soziales Handeln”) sem fordul elő, az ebben a szövegben található nagyon hasonló kifejezés (a „Gesellschaftshandeln”) viszont nem feleltethető meg az első részben adott fogalomdefiníciónak (hogy egészen pontos legyek: megfeleltethető, csak egy másiknak, nem a „társadalmi cselekvés” definíciójának).* Az eltérések mindenesetre olyan nagyok, hogy az első rész fogalmi és a második rész tartalmi fejtegetéseinek sokszor még a puszta megfeleltetése is hosszas és nehézkes szövegmagyarázatokat igényelne. Ráadásul az ilyen megfeleltetés nemcsak körülményes, hanem kicsit aggályos is volna, hiszen ekkor nem egy létező szövegnek, hanem egy feltételezett vagy kikövetkeztetett – méghozzá éppen a megfeleltetés eredményeként kikövetkeztetett – szövegállapotnak próbálnánk megfeleltetni az első részben kidolgozott fogalmakat. – A kézenfekvőnek látszó megoldás tehát valójában elég körülményes, kicsit aggályos is, és ráadásul nem biztos, hogy sikerre vezet.
Első látásra talán furcsának tűnik, mégis az a helyzet, hogy a korábban keletkezett írások felől könnyebb megközelíteni a teljes szövegtestet. És ez azért van így, mert noha a Gazdaság és társadalom második részébe csak a korábban keletkezett érdemi-tartalmi vizsgálódásokat tartalmazó szövegek kerültek be*, itt mégsem nekünk kell kikövetkeztetnünk az ennek a szövegállapotnak „megfeleltethető fogalmi fejtegetéseket”: rendelkezésünkre áll ugyanis egy nagyjából velük egyidőben íródott fogalmi-módszertani fejtegetés is, „A megértő szociológia néhány kategóriájáról” című tanulmány. Azért fordítottam le, és azért adtam közre a Függelékben teljes terjedelmében ezt a szöveget, mert ezen a kerülőúton talán áthidalhatók a Gazdaság és társadalom első és második része közti fogalmi-terminológiai eltérések. – Erre az áthidalásra teszek kísérletet a fordítás szövegéhez fűzött magyarázó megjegyzésekben.
Amennyiben ezen a kerülőúton sikerül megfeleltetni egymásnak a teljes szövegtest különböző időszakokban született részeit, még világosabbá válik, hogy az utoljára írott szövegben Weber nem egyszerűen fogalmi-módszertani megalapozást nyújtott a második részben szereplő érdemi szociológiai (és sokszor: eszmetörténeti) vizsgálódásoknak, hanem ezen túlmenően végrehajtotta azt is, amit Johannes Winckelmann az ötödik kiadáshoz írott előszavában úgy fogalmazott meg, hogy ez a szöveg
„a 'minima socialiatól', az egyének szociológiailag releváns viselkedésétől – mint az elmélet 'ideáltipikus határesetétől' – vezet egyre följebb, a társadalmi kapcsolatokhoz, a személyek, az egyesülések és a csoportok (nem szervezeti jelleggel megszerveződő) együttes társadalmi cselekvéséhez, s végül a társadalmi szervezetekhez, melyeknek csúcsán az egységes politikai szervezet, a területi uralom ma tipikus szervezeti formája és a modern állam intézménye áll”*.
Winckelmann megállapítása ugyan a teljes első részre vonatkozik, de amit a szöveg felépítéséről mond, azt legvilágosabban az első fejezet fogalomdefiníciói példázzák. Ebben a szövegben Weber egyedül az empirikusan cselekvő embert tekinti adottságnak, tulajdonképpen belőle indul ki, de kiindulópontját nem adottságként, hanem az elmélet „ideáltipikus határeseteként” kezeli. Noha a kiindulópont – az elmélet „ideáltipikus határesetként” megadott „cselekvés”-fogalom – és a rá épülő szöveg végig nagyon közel áll „a minima socialiahoz, az in concreto szándékolt értelemhez, az egyes egyének és több egyén társadalmi cselekvéséhez, és a szándékos társadalmi asszociációkhoz”*, a gondolatmenet szigorúan az egymást követő fogalomdefiníciók során át emelkedik egyre följebb. És ha követjük ezeket a – társadalmasodás egyre tágabb köreit megadó – definíciókat, majd a következő fejezetekben kidolgozott átfogó típusokat, végül eljutunk az egész társadalom ideáltipikus felépítéséhez. Vagy, ahogy ennek az írásnak (és az egész kötetnek) nem túlságosan eredeti – egyszerre két nevezetes korai 20. századi műre is utaló – címében szerepel: „A társadalmi világ ideáltipikus felépítésé”-hez.*
Kitérők persze – mint minden Weber-szövegben – az első fejezetben is vannak, de a szövegstratégia ezúttal félreérthetetlen. Az első paragrafusban Weber definiálja a „cselekvés” és a „társadalmi cselekvés” fogalmát, a többiben pedig ezekből a fogalmakból építkezik. Igaz, az első paragrafust „Módszertani alapok” címmel egy viszonylag terjedelmes, apróbetűs kiegészítés követi, melynek első része (1–8. pont) az „építkezés” szempontjából kitérő: Weber itt a definíciókban definiálatlanul szereplő „értelem”-fogalmat elemzi.* Az apróbetűs szöveg közepe táján azonban véget ér a kitérő: a 9. pont azzal kezdődik, hogy a „cselekvés, ha úgy fogjuk föl, hogy valaki ahhoz igazítja a saját viselkedését, ami benne értelme szerint érthető, számunkra mindig csak mint egyes személyek – egy vagy több személy – viselkedése létezik”*, az utána következő fejtegetésből pedig világosan kiderül, hogy létezni persze léteznek alacsonyabb szintű (például biokémiai vagy fiziológiai) folyamatok is, de a megértő szociológiának fogalmai megalkotásakor nem érdemes az egyének viselkedése „alá menni”, hiszen a cselekvés értelmi összefüggése szempontjából az ilyen folyamatok mindig csak adottságok maradnak, „fölé” pedig nem kell mennie, mert mindaz, ami fölötte van, és amit sokszor „kollektív fogalmakkal” írunk le, az egyes emberek cselekvéséből épül fel, és „kizárólag egyes emberek cselekvéseként érthető”*. Még sokkal világosabban kiderül ez az 1913-as szöveg megfogalmazásából, ahol az egyes individuumot és a cselekvését Weber „oszthatatlan, végső egységnek”, a szociológia „atomjának” nevezi:
„A vizsgálat célja, a 'megértés', végül azt is indokolja, miért tárgyalja a megértő szociológia (abban az értelemben, ahogy azt mi fölfogjuk) az egyes individuumot és cselekvését úgy, mint valami oszthatatlan, végső egységet, mint a szociológia 'atomját', ha ez az önmagában véve kétes hasonlat itt egyáltalán megengedett. Ha más szemlélettel közelítjük meg a feladatot, nagyon könnyen megtörténhet, hogy az egyes individuumot netán úgy kezeljük, mint pszichikai, kémiai vagy másfajta 'folyamatok' valamiféle összességét. A szociológia számára azonban mindaz, ami nem éri el egy (belső vagy külső) 'tárgyakra' irányuló, értelme szerint értelmezhető magatartás küszöbét, csakis úgy jön számításba, ahogy az 'értelemmentes' természet folyamatai: mint feltétel vagy mint olyan tárgy, amelyre a magatartás szubjektíve vonatkozik. E szemlélet számára azonban, ugyanezen okból, fölülről is az egyén a határa és az egyedüli megtestesítője az értelemmel bíró magatartásnak. Ezt semmiképpen nem szabad elfelejteni, még akkor sem, ha a látszólag mást sugalló kifejezési mód olykor leplezi.”*
A második paragrafusban Weber még mindig nem fog bele az „építkezésbe”, hanem az első paragrafusban definiált két fogalmon – a „cselekvésen” és a „társadalmi cselekvésen” – belül négy, gondolatilag jól elkülöníthető típust (a fogalmilag feltételezett tiszta esetben: négy ideáltípust) különböztet meg: a célracionális, az értékracionális, az érzelmi-indulati és a tradicionális cselekvéseket, illetve társadalmi cselekvéseket. És ezzel már tényleg minden adva van: innen már el lehet indulni „fölfelé”.
A harmadik paragrafus a „társadalmi kapcsolatot” definiálja. Az új fogalom csak és kizárólag a korábbiakra épül: a definíció szerint a két- vagy többoldalú, és kölcsönösen egymáshoz igazodó társadalmi cselekvést nevezzük társadalmi kapcsolatnak. Noha Webernél egyértelműen ez az első lépés „fölfelé” (innen fog továbblépni a kilencedik paragrafusban a „közösségek” és a „társulások” felé), mégis megjegyzem, hogy ezzel még alig mozdul ki az elemi (atomi) egységek szintjéről: alapesetben ugyanis a „társadalmi kapcsolatok” leginkább valami olyasmit jelentenek, amit mai szóhasználattal „interakcióknak” neveznénk, és így valószínűleg a „cselekvések”, nem pedig a „kapcsolatok” közé sorolnánk őket.*
A negyedik paragrafusban Weber semmit nem tesz hozzá az eddigiekhez, csak jelzi, hogy elfogadja azt a szóhasználatot, amely „szokásról” beszél, ha „a cselekvés tipikusan egyforma szándékolt értelemmel ismétlődik ugyanannál a cselekvőnél, vagy (esetleg egyúttal) tipikusan egyforma szándékolt értelemmel megy végbe számos cselekvőnél”* (és ezen belül még megkülönbözteti a „szokáserkölcsöt” az „érdekviszonyok által meghatározott” vagy „érdektől függő” szokástól). Ezt azután az ötödik paragrafusban kiegészíti azzal, hogy ilyen egyformaságok abból is eredhetnek, hogy a cselekvés vagy a társadalmi cselekvés – különösen pedig a társadalmi kapcsolat – ahhoz az elképzeléshez igazodik, „amely a résztvevők fejében valamilyen legitim rend fennállásáról él. Amennyiben van rá esély, hogy ténylegesen ez a helyzet, a szóbanforgó rend 'érvényességéről' beszélünk”*.
Itt már kétségtelenül megjelenik egy új elem – a „rend” fogalma ugyanis nem szerepelt az eddigi definíciókban –, mégsem mondhatjuk, hogy Weber az egyéneken és cselekvésükön kívül még valamit adottnak vesz: nem arról beszél, hogy (a cselekvéseken és a társadalmi cselekvéseken kívül) létezik valami más is – tudniillik „fennáll” valamiféle „rend” is –, hanem csak arról, hogy ha a cselekvők (és különösen a társadalmi kapcsolatokban résztvevők) fejében az él, hogy fennáll egy ilyen rend, és ehhez igazítják a cselekvéseiket, akkor a szóban forgó rend „érvényes”. Ez pedig mindenképpen többet jelent, mint az előző paragrafusban (a viselkedés „begyakorlás” vagy „beidegződés” folytán egyforma, esetleg szabályszerű lefolyásaként) definiált „szokás”, hiszen ilyenkor a „rend” úgyszólván „parancsnak” számít, amelyet a résztvevők nem valamilyen viselkedési beidegződés folytán, de még csak nem is pusztán célracionális megfontolásból – a várható következmények miatt – nem szegnek meg, hanem azért sem, mert értékracionálisan kötelességnek tekintik a betartását. És ennek alapján már akár meg is adhatjuk a „rend” definícióját (amelyet Weber ezúttal a paragrafushoz fűzött apróbetűs kiegészítésben ad meg): „Valamely társadalmi kapcsolat értelmi tartalmát […] akkor fogjuk 'rendnek' nevezni, ha a cselekvés (nagy átlagban és közelítőleg) megadható 'maximákhoz' igazodik”*, és ekkor az, hogy a rend „érvényes”, annyit jelent, hogy ezeket a maximákat kötelezőnek vagy követendőnek tekintik a cselekvésre nézve. Vagyis: ekkor a rend a példaszerűség vagy a kötelező erő presztízsével – a „legitimitás” igényével – lép fel.
Ezen a szálon azután már gyorsan lehet „fölfelé” haladni: a hatodik paragrafusból megtudjuk, hogy egy rend legitimitását többféleképpen lehet biztosítani, a hetedik paragrafusban pedig Weber – annak megfelelően, hogy a cselekvők, milyen alapon tulajdonítanak legitim érvényességet a rendnek – megadja a tiszta (ideál-) típusokat. Most nem megyek végig a szokásos típusokon (a fogalmilag tiszta esetben a cselekvők természetesen itt is tradicionális, érzelmi-indulati vagy értékracionális hit alapján, illetve célracionális megfontolásból tulajdonítanak legitim érvényességet a rendnek), csak azt az esetet említem, amely mind a hatodik, mind a hetedik paragrafusban az utolsó helyen (a célracionális megfontolások között) szerepel. Ha azért tekintenek tartósan érvényesnek egy rendet – mondja Weber a hatodik paragrafusban –, mert a tőle való eltérés esetén következményekkel, például a többiek helytelenítésével kell számolni, akkor a rendet „konvenciónak” nevezzük, abban az esetben pedig már „jogról” beszélünk, ha van egy külön csoport is, amely várhatóan kényszert alkalmaz annak érdekében, hogy a többiek betartsák a rendet, illetve hogy megtorolja a rend megszegését. A jog legáltalánosabb fogalmi ismertetőjegyei között tehát a „tételesen lefektetett rend” nem szerepel (az érdemi fejtegetésekből majd ki is derül, hogy Weber szerint nem minden jog ilyen): erről – mint azt a következő, hetedik paragrafus kifejti – csak abban az esetben beszélhetünk, ha a cselekvők egy olyan tételesen lefektetett szabályozás alapján tulajdonítanak érvényességet a rendnek, amelyet legálisnak hisznek, mert megegyeztek benne, vagy amelyet rájuk kényszerítenek, ők pedig engedelmeskednek.
A nyolcadik paragrafusban Weber, mondhatni, megáll egy pillanatra, mielőtt a kilencedikben elindítaná azokat az egymásra épülő és a társadalmasodás egyre tágabb köreit megadó fogalomdefiníciókat, melyeknek során át azután már paragrafusról-paragrafusra emelkedik egyre „följebb”. Itt definiálja a „harc” fogalmát, amely több tekintetben is párhuzamba állítható a (később, a tizenhatodik paragrafusban sorra kerülő) „hatalom”-fogalommal. Egyrészt tartalmilag hasonlít egymásra a két definíció („Harcnak nevezünk egy társadalmi kapcsolatot, amennyiben a cselekvőt az a szándék vezeti, hogy saját akaratát a másik vagy a többi féllel szemben keresztülvigye”*, illetve: „Minden olyan esetben hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye”)*, másrészt a „harcról” is elmondható, amit Weber a „hatalomról” mond a tizenhatodik paragrafushoz fűzött apróbetűs kiegészítésben, nevezetesen, hogy „szociológiai szempontból amorf fogalom”*, amely tulajdonképpen mindazt lefedi, ami a társadalmasodás folyamatait – a „közösségek”, illetve a „társulások” kialakulását – megragadó fogalmakkal nem fedhető le. Ezért Weber itt is úgy jár el, ahogy később a „hatalom” esetében: fogalmilag elhatárolja azt az esetet, amelyben a társadalmi kapcsolat semmiképpen nem tekinthető „közösségnek” vagy „társulásnak” (a tizenhatodik paragrafusban: ami semmiképpen nem nevezhető „uralomnak”), de csak a közösségek és a társulások tiszta (ideál-) típusait (ahogy később is csak az uralom tiszta típusait) dolgozza ki.
A kilencedik paragrafustól viszont már nyílegyenesen vezet az út „fölfelé”. Weber először a „közösség”, illetve a „társulás” fogalmát definiálja. A definíció kizárólag a már rendelkezésére álló fogalmi „építőköveket” használja fel (hogy ezek jól megkülönböztethetők legyenek, dőlt betűvel írom őket): a társadalmi kapcsolatot akkor nevezzük „közösségnek”, ha a társadalmi cselekvésben résztvevőket érzelmi-indulati vagy tradicionális összetartozáson alapuló beállítottság jellemzi, és akkor beszélünk „társulásról”, ha érték- vagy célracionálisan motivált érdekek vezérlik őket.* A közösség és a társulás tehát tulajdonképpen társadalmi kapcsolat, ám bizonyos értelemben mégis „magasabb” szintet jelent, mintha csupán egy vagy több cselekvő kölcsönösen egymáshoz igazodó társadalmi cselekvéséről beszélnénk (mint a „társadalmi kapcsolat” eredeti definíciójában): igaz ugyan, hogy ezek a képződmények a résztvevő egyének cselekvéseiből épülnek fel, de a bennük résztvevők – a cselekvő egyének – már nemcsak cselekvőknek, hanem e képződmények tagjának („társnak”) is minősülnek. És ebben a minőségükben már nem tekinthetők adottságnak.
A tizedik és a tizenegyedik paragrafusban Weber innen halad tovább. A tizedikben megkülönbözteti a kifelé „nyitott”, illetve a kifelé „zárt” társadalmi kapcsolatokat: mind a közösség jellegű, mind a társulás jellegű kapcsolatokon belül vannak ilyenek, és a nyitottság, illetve az elzárkózás indoka mindkét esetben lehet tradicionális, érzelmi-indulati, értékracionális vagy célracionális. Racionális indoknak számít például, ha egy társadalmi kapcsolat kedvező lehetőségeket teremt a résztvevők számára, akik azután igyekeznek elsajátítani a lehetőségeket. Az elsajátított lehetőségek a „jogok”, és ha egy zárt kapcsolat résztvevői – a „társak” – úgy szabályozzák a kapcsolatban való részvételt, hogy az bizonyos lehetőségek elsajátítását biztosítja számukra, akkor ők „meghatározott jogállású társak”. Ha pedig az elsajátított lehetőségek öröklődően bizonyos egyénekhez (esetleg közösségekhez) kötődnek, akkor „tulajdonnak” – ha még elidegeníthetők is, akkor „szabad tulajdonnak” – nevezzük őket.
A tizenegyedik paragrafus más szempontból különböztet meg két esetet a társadalmi kapcsolaton (az mindegy, hogy közösségen vagy társuláson) belül: azt, amikor „a kapcsolat minden egyes résztvevőjének cselekvését az összes résztvevőnek (az 'egymással szolidáris társaknak') tulajdonítják”, illetve azt, amikor „meghatározott résztvevők (a 'képviselők') cselekvését más résztvevőknek (a 'képviselteknek') tulajdonítják”*. A képviselők megbízatását – a „képviseleti hatalmat” – azután az érvényes rendnek megfelelően szabályozzák (személyre szólóan elsajátítják, vagy időről-időre kiosztják, esetleg tételesen megszabják, hogy mikor kire ruházzák).
A tizenkettedik paragrafus bizonyos értelemben fordulópontot jelent: noha az itt bevezetett két új fogalom, a „szervezet” és a „szervezeti cselekvés” is az eddigi fogalomdefiníciókra épül, innentől kezdve a szöveg mintha távolodna a „minima socialiatól” (az „egyes egyének és több egyén társadalmi cselekvésétől”, az „in concreto szándékolt értelemtől” és a „szándékos társadalmi asszociációktól”). A „szervezet” fogalma – „egy kifelé szabályokkal korlátozott vagy zárt társadalmi kapcsolat”, amelyben bizonyos emberek „egy vezető, esetleg az igazgatásban résztvevők csoportja arra specializálták a viselkedésüket, hogy érvényt szerezzenek” a kapcsolat rendjének – már nem megy vissza a kiindulópontként az elmélet „ideáltipikus határesetének” tekintett adottságra (az egyes egyének cselekvésére): a „szervezet 'létezése' – írja Weber az apróbetűs kiegészítésben – teljes egészében ahhoz kapcsolódik, hogy 'megvan-e' a vezető és – adott esetben – az igazgatást végző csoport” (együttesen a „kormányzati hatalom” birtokosának nevezi őket), továbbá, van-e esély arra, hogy a résztvevők cselekvése „szervezeti cselekvésként” játszódjék le, ami „az igazgatást végző csoportnak a rend megvalósítására irányuló […] legitim cselekvését”, illetve „a szervezet tagjainak az igazgatást végző csoport rendelkezései által irányított […] cselekvését” jelenti. Ha nincs rá esély, akkor nem is „szervezetről” – hanem csak „társadalmi kapcsolatról” – beszélünk, de ameddig „van esély az ilyen cselekvésre, addig […] 'fennáll' a szervezet”, mégpedig (és ez jelenti a fordulatot) „annak ellenére, hogy cserélődnek a személyek, akiknek cselekvése a szóban forgó rendhez igazodik.”*
A tizenharmadik paragrafus visszakanyarodik a korábban definiált fogalmakhoz, és ezeket alkalmazza a „szervezet” fogalmára. Weber abból indul ki, amit a hetedik paragrafusban utolsó – racionális – esetként említett: ha a cselekvők tételesen lefektetett szabályozás alapján tulajdonítanak érvényességet a rendnek, a rend létrejöhet úgy, hogy a résztvevők megegyeznek benne, illetve úgy, hogy rájuk erőltetik, és ők engedelmeskednek. Egy „szervezetben” természetesen a „kormányzati hatalom” birtokosa erőlteti rá a rendet a többiekre. Ám ha a „szervezetnek” van „alkotmánya”, akkor „ténylegesen alkalmazkodni lehet a fennálló kormányzati hatalom kényszerítő erejéhez: tudni lehet, hogy milyen feltételek mellett, milyen mértékű és milyen jellegű engedelmességet követel”. Egy „szervezet” továbbá nemcsak a tagjaira, hanem kívülállókra is rákényszerítheti a rendjét, például olyanokra, akik egy adott területen születtek: ilyenkor „területi érvényességről” beszélünk.
A „szervezet” fogalma és a hozzá kapcsolódó további fogalmak – „kormányzati hatalom”, „alkotmány”, „területi érvényesség” – már nagyon „magasan” vannak: már csak néhány fogalmi ismertetőjegy hiányzik a modern társadalomra tipikusan jellemző szervezeti formák – az „üzem”, az „egyesület” és az „intézmény” (azon belül is a legfontosabb: az „állam”) – definíciójához. Weber azonban – mielőtt továbblépne – a tizennegyedik paragrafusban még megkülönböztet két tiszta esetet: ha a szervezet rendje a „szervezeti cselekvést” szabályozza, „igazgatási rendről”, ha pedig az egyéb társadalmi cselekvéseket szabályozza (illetve a szabályozás folytán megnyíló lehetőségeket biztosítja a cselekvőknek), „szabályozó rendről” beszélünk. A valóságban persze nincsenek ilyen éles különbségek (a szervezetek többsége mindkét típushoz tartozik), az érdemi fejtegetésekben azonban rendkívül jól használhatók ezek a „tiszta” fogalmi konstrukciók: az „igazgatási rend” és a „szabályozó rend” közti fogalmi különbség segítségével adja meg például Weber később – a „Jogszociológiá”-ban – azt a választóvonalat, amely a politikai szervezetben a „közjog” és a „magánjog” között húzódik*.
A tizenötödik paragrafus definiálja a modern társadalomra jellemző szervezeti formákat. Az „üzem” fogalmi ismertetőjegye a „folyamatos cselekvés valamilyen cél érdekében” (ha igazgatási csoport is van, akkor természetesen „üzemszervezetről” beszélünk); az „egyesületet” az különbözteti meg a többi szervezettől, hogy „tételesen lefektetett rendje csak azokkal szemben kíván érvényt szerezni magának, akik személyes elhatározásuknál fogva beléptek a szervezetbe”; az „intézmény” pedig „olyan szervezet, amelynek tételesen lefektetett rendjét egy megadható működési területen belül minden meghatározott jegyek alapján megadható cselekvésre (viszonylag) sikeresen rákényszerítik”.*
Ezzel tulajdonképpen majdnem minden megvan. Már csak az „uralom” és az „uralmi szervezet” fogalmának definíciója van hátra, és föl lehet lépni a „csúcsra”, ahol – ahogy Winckelmann megfogalmazta – „az egységes politikai szervezet, a területi uralom ma tipikus szervezeti formája és a modern állam intézménye áll”*. A tizenhatodik paragrafusból megtudjuk, hogy „uralomról” – szemben a „hatalommal”, melynek definícióját korábban már idéztem – akkor beszélünk, „ha van rá esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak megadható személyek engedelmeskedni fognak”, továbbá hogy „az olyan szervezetet, amelynek tagjai mint szervezeti tagok az érvényben lévő rend folytán uralmi viszonyoknak vannak alávetve, uralmi szervezetnek nevezzük”*. A fejezet utolsó, tizenhetedik paragrafusában azután Weber tényleg föllép a „csúcsra”: most már minden fogalmi elem a rendelkezésére áll a két sajátos „uralmi szervezet” – a „politikai szervezet” és annak ma tipikus formája, a modern „állam”, valamint a papi, „hierokratikus uralmi szervezet” és annak tipikus formája, az „egyház” – definíciójához. A definíciók így hangzanak: „Az uralmi szervezetet akkor és annyiban nevezzük politikai szervezetnek, ha és amennyiben rendjének érvényességét egy megadható földrajzi területen belül az biztosítja, hogy az ügyeket igazgató csoport folyamatosan fizikai kényszert alkalmaz, és fizikai kényszer alkalmazásával fenyeget. Az üzemként működő politikai intézményt államnak nevezzük, ha és amennyiben igazgatási csoportja a rend érvényre juttatásában eredményesen alkalmazza a legitim fizikai kényszer monopóliumát. […] Hierokratikusnak nevezünk egy uralmi szervezetet, ha és amennyiben rendjének biztosítására pszichikai kényszert alkalmaz: az üdvözülést szolgáló javak megtagadásával vagy kiszolgáltatásával (hierokratikus kényszerrel) biztosítja a rendet. Az egyház üzemként működő hierokratikus intézmény, ha és amennyiben igazgatást végző csoportja a legitim hierokratikus kényszer monopóliumát alkalmazza.”*
Az első fejezet ezzel véget ér. Az első rész további három elkészült fejezetében – mondja Winckelmann – „következnek a társadalmi kapcsolatok átfogó komplexumai: gazdaság és uralom, azután a speciális rétegek, csoportok és szervezetek (osztályok és rendek)”. És ide tartozott volna még egy fejezet, amely már nem készült el: az első részt „a közösségképződés és társadalmasodás típusait általánosságban bemutató V. fejezetnek kellett volna lezárnia”. Sőt, Winckelmann azt sem tartja kizártnak – ami egyébként nagyon egybevágna az első fejezet felépítésével –, hogy „Max Weber egy külön VI. fejezetet kívánt szentelni a vallási közösség- és társulásformák tipológiájának”.*
A tervezett további fejezet (vagy fejezetek) valószínűleg még világosabbá tették volna azt, ami már az elkészült szövegből is egyértelműen kibontakozik: a megértő szociológia fogalmi konstrukciókat alkot, és ezekből építi föl a társadalmi világot. Az empirikusan létező egyének szociológiailag releváns viselkedéséből indul ki, de ezt sem adottságnak, hanem az elmélet „ideáltipikus határesetének” tekinti: első lépésben megalkotja a „cselekvés” és a „társadalmi cselekvés” fogalmát, a továbbiakban pedig ezekből építkezik. A szigorúan egymásra épülő fogalomdefiníciók – azon túl, hogy egyértelművé teszik a tudomány nyelvét – elénk tárják azt is, hogy a fogalmilag tiszta (ideáltipikus) esetben „milyen lenne” vagy „hogyan működne” a társadalom életének egy-egy területe. Weber azonban nem egyformán kezeli az ilyen fogalmilag tiszta konstrukciókat (ideáltípusokat): kiemeli közülük a racionális konstrukciókat, és kitüntetett szerepet tulajdonít nekik (valójában csak ezekből „építkezik”). Jóllehet nem normatív értelemben tulajdonít kitüntetett szerepet a racionális konstrukcióknak – azért emeli ki őket, mert nagymértékben növelik a megértő szociológia magyarázatainak magyarázó erejét* –, a racionális elemekből fölépülő „ideáltipikus társadalom” nem nélkülözi az értékhangsúlyt. Ezek a tiszta fogalmi konstrukciók ugyanis egy nagyon ismerős – a modern nyugati társadalomra emlékeztető – képet vetítenek elénk: egy olyan társadalomét, amelyben az élet minden területe (formálisan) racionális elvek szerint van megszervezve. Ez persze csak a fogalmilag tiszta eset, amely a valóságban ebben a tiszta formában sehol nem fordul elő. De az tagadhatatlan, hogy a modern nyugati társadalom áll a legközelebb a racionális ideáltípushoz. Ennyiben – és nem szigorú történeti értelemben – a „társadalmi világ ideáltipikus felépítése” megfeleltethető annak is, amiről Weber a korábbi szövegekben mint a társadalom életének racionalizálódásáról beszélt. Akár fogalmi konstrukció, akár racionalizációs folyamat, egy dolog nem változott: a csúcsot az utoljára született szövegben is a modern nyugati társadalom jelenti.
Most már csak annak bizonyítása van hátra, hogy a Gazdaság és társadalom első részében kidolgozott fogalmi konstrukciók és a második részben közreadott, korábban keletkezett érdemi fejtegetésekben használt fogalmak megfeleltethetők egymásnak. Ezt azonban későbbre hagyom. Az ideáltípusokról szóló két tanulmány és a Függelékben szereplő fordítás után – a fordítás szövegéhez adott magyarázó megjegyzésekben – fogok visszatérni a különböző időszakokban született szövegek közti fogalmi-terminológiai eltérések problémájára.