Rickert és Weber

Közhely, hogy Rickert Die Grenzen der naturwissenschaftlichen Begriffsbildung című műve^* erősen hatott Weber metodológiai elképzeléseire. A Grenzen hatásáról már a 30-as évek közepén megfogalmazódott^* az azóta is folyton ismételgetett „kánon”, nevezetesen, hogy Weber átveszi Rickerttől az „értékvonatkozás” fogalmát, de a mögötte meghúzódó elképzeléssel – azzal, hogy szükség van az „értékek általános rendszerének” kidolgozására (ebből lett később a rickerti „értékfilozófia”) – nem ért egyet: az ő kiindulópontja éppen hogy a különféle értékszférák összeegyeztethetetlensége.

Számos érv sorakoztatható fel e felfogás mellett. Mellette szólnak (vagy legalábbis jól beleillenek) a triviális tények: a Grenzen első kiadása már 1902-ben megjelent – a Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft pedig még korábbi: a későbbi kiadások^* alapjául szolgáló előadást Rickert a Kulturwissenschaftliche Gesellschaft első ülésén tartotta 1898-ban –, Weber dokumentálhatóan még a kiadás évében olvasta a Grenzent, az ő legkorábbi metodológiai írásai pedig egy, illetve két évvel később születtek^*. Weber továbbá nemcsak azonnal elolvasta a Grenzent, hanem – ez is dokumentálható – nagyon pozitívan nyilatkozott róla, és publikált írásaiban is többször hivatkozott rá. Ráadásul ezek a hivatkozások általában arról szólnak, hogy az éppen kifejtett gondolatok valamiképpen kapcsolódnak Rickerthez: arra támaszkodnak vagy azt gondolják tovább, esetleg kritikai szempontokat fogalmaznak meg azzal kapcsolatban, amit Rickert a Grenzenben az értékekről és az értékekre vonatkoztatott kultúráról mondott. A legnyomósabb érv tehát akár úgy is megfogalmazható, hogy magától Webertől tudjuk: metodológiai elképzeléseire nagy hatással volt Rickert, álláspontja ahhoz kapcsolódott, amit Rickert a Grenzenben kifejtett. – Tulajdonképpen csak egy dolog furcsa: Rickert reakciója.

A második kiadástól kezdve Rickert is hivatkozik Weber metodológiai írásaira – korábban nem tehette: a legkorábbi metodológiai írások is a Grenzen első (1902) és második (1913) kiadása között születtek –, ezek a hivatkozások azonban általában nem érdemiek, inkább csak formálisak („díszítő” jellegűek) vagy, ahol kapcsolódik hozzájuk tartalmi megjegyzés, ott az egyértelműen kritikai, illetve olykor pozitív ugyan, de némileg lekezelő („vállon veregető”). ^* Ez még nem volna furcsa. A furcsa az, hogy a későbbi kiadásokban megváltozik a hangnem. Egészen pontosan Weber halála után történik a fordulat: a Grenzen 1921-es (harmadik és negyedik) kiadása már a „Max Weber emlékének szentelve” – „Dem Andenken an Max Weber gewidmet” – ajánlással jelenik meg, és az új kiadáshoz írott előszóból megtudjuk, hogy kettejüket a közös tudományos érdeklődés és a személyes barátság mély érzése fűzte egymáshoz. Megtudjuk továbbá, hogy már a freiburgi időkben kiderült a közös érdeklődés, persze voltak nézeteltéréseik is (de a vita közöttük tulajdonképpen nem is az ő – mármint Rickert –, hanem Windelband álláspontjáról folyt)^*, és hogy amikor Weber még csak a Grenzen első három fejezetét ismerte (ez jelent meg először nyomtatásban 1896-ban), úgy vélte, hogy az „individuális fogalmaknak”, valamint a „történelem logikájának” kidolgozására tett kísérlet kivihetetlen („gyakran mondta nekem, – írja Rickert – hogy ezt a munkát soha nem fogom befejezni”). A végén azonban minden jóra fordult: amikor 1902-ben az egész munka – a történeti fogalomalkotásról és a történeti objektivitásról szóló utolsó fejezetekkel együtt – megjelent, Weber „az elsők között győződött meg róla, hogy az elméleti értékvonatkozás fogalma alapján” igenis megadható a történelemtudomány „mint individualizáló kultúrtudomány” által alkalmazott „fogalmi eljárás”. És hogy a happy end teljes legyen: „Azok a metodológiai munkák, amelyekben azután ezt a belátást ő maga a saját tudományában gyümölcsöztette, máig fáradozásaim legszebb sikerét jelentik”. Rickert még azt is megemlíti, hogy Weber munkássága nem merült ki ezekben a – hozzá kapcsolódó – metodológiai munkákban: történészi teljesítményét elismeri, szociológiai munkásságát azonban „hatalmas torzónak” minősíti. (Noha nem tartozik szorosan a tárgyhoz, mégis megemlítem, hogy Rickert még ebben a Weber nagyságának adózó előszóban sem bírta szó nélkül hagyni Weber nehéz, indulatos természetét, és még itt is vitába bocsátkozott azokkal, akik szerint Weber korának egyik nagy filozófusa volt^*).

Itt akár abba is hagyhatnám, hiszen nagyon úgy fest, hogy Rickert csak megerősíti, amit Webertől is tudni lehet, nevezetesen, hogy megjelenésekor Weber azonnal elolvasta a Grenzent, hogy akkoriban született metodológiai írásai kapcsolódtak ahhoz, amit ott olvasott, és hogy a kapcsolódási pont az „értékvonatkozás” fogalma volt. Ám ha tüzetesebben megnézzük a szövegeket, felfedezhetünk egy apró, de nem elhanyagolható különbséget: Weber igazat mond (neki legfeljebb az vethető a szemére, hogy nem mindig mondja el a teljes igazságot: az udvarias hivatkozásokhoz nem mindig teszi hozzá a kritikai megfontolásokat), Rickert állítása viszont minden részletében megkérdőjelezhető. Egyoldalú és erősen torzító az a beállítás, mely szerint ők ketten ugyanazt a célt tűzték maguk elé, s miután ezt a célt neki sikerült elsőként valóra váltania, Weber a maga munkájában az ő eredményeit (ti. fogalmi megoldásait) „gyümölcsöztette”, s amelyben a szociológus Weberről csak érintőlegesen esik szó (ebben a kontextusban még az intellektuális és baráti kapcsolatra utaló életrajzi megjegyzések is őszintétlennek és tendenciózusnak hatnak). Rickert érdemi állítása pedig – mely szerint Weber, amint elolvasta a teljes Grenzent, „az elsők között győződött meg róla, hogy az elméleti értékvonatkozás fogalma alapján” igenis megadható a történelemtudomány „mint individualizáló kultúrtudomány” által alkalmazott „fogalmi eljárás” – nem egyoldalú és torzító, hanem egyszerűen hamis: a Grenzen első kiadásából ugyanis sem Weber, sem más nem győződhetett meg erről, mivel az „értékvonatkozás” alapján megadható fogalmi eljárás (a „wertbeziehende Begriffsbildung”) még nem szerepelt az első kiadásban. Az első kiadásnak a történelmi fogalomalkotásról szóló negyedik fejezetében Rickert még „teleológiai fogalomalkotásról” beszélt (a harmadik alfejezetnek is az volt a címe, hogy „Die teleologische Begriffsbildung”), és csak az 1913-as második kiadástól kezdve került ennek helyére az „értékvonatkoztató fogalomalkotás”.

Rickertnek erre a furcsa feledékenységére később még visszatérek, előbb azonban szeretném leszögezni, hogy egyelőre csak a hatás időpontja vált kérdésessé. Ettől még igaz, hogy Weber a megjelenésekor (1902-ben) azonnal elolvasta a Grenzent, és hogy már a korai metodológiai tanulmányokban is kapcsolódott hozzá (hogy csak egyetlen példát említsek: nagy valószínűséggel innen vette a „valóságtudomány” elnevezést); sőt, akár még az is igaz lehetne, hogy később, 1913 után – miután a Grenzen második kiadása megjelent – az „értékvonatkozás” fogalma vált a legfontosabb kapcsolódási ponttá. Feltűnő azonban, hogy Weber – noha kétségkívül azonnal felfigyelt az új terminológiára – meglehetősen kritikusan reagált. Az 1917-ben megjelent „Értékmentesség”-tanulmányban^* a következőket írta: „Az 'értékvonatkozás' kifejezés jelentésével kapcsolatban kénytelen vagyok saját korábbi nyilatkozataimra és mindenekelőtt H. Rickert ismert munkáira hivatkozni. Itt lehetetlen mindezt újra előadni. Ezért csak arra emlékeztetek, hogy az 'értékvonatkozás' kifejezés csupán azt jelenti és értelmezi a filozófia nyelvén, hogy az empirikus vizsgálatban a tárgy kiválasztását és megfogalmazását a sajátos tudományos 'érdeklődés' irányítja.”^* – Ha belegondolunk, ebben már nem is csak a kritikus hang a feltűnő: Weber kifejezetten arra utal, hogy neki már korábban is voltak terminológiai fenntartásai. Tényleg voltak: ő már a Grenzen első kiadásában szereplő „érték”-fogalommal kapcsolatban komoly fenntartásokat fogalmazott meg. Ezek egy része ismert, Rickert is ismerhette őket, hiszen bekerültek a publikált tanulmányokba^*, más része pedig levelekkel és feljegyzésekkel dokumentálható. Weber fenntartásai – nagyon leegyszerűsítve – úgy foglalhatók össze, hogy noha Rickertnek tökéletesen igaza van abban, hogy a kultúra fogalma értékfogalom, és a kulturális jelenségek értékeszmékre vannak vonatkoztatva, az „érték” annyira sokértelmű és zavaros fogalom, hogy ennek alapján nem adható meg a kultúrtudomány fogalmi eljárása (még a történettudomány „mint individualizáló kultúrtudomány” fogalmi eljárása sem). Ezért meg merném kockáztatni azt az állítást, hogy Weber nem annyira átvette, mint inkább első perctől kezdve határozottan elutasította Rickert fogalmi megoldását. Még sarkosabban – és némileg anakronisztikusan – fogalmazva: Weber, mondhatni, „preventíve” (még mielőtt a Grenzen második kiadása megjelent volna) megfogalmazta súlyos ellenvetéseit.

Ez viszont annyit jelent, hogy a bevezetőben említett hatástörténeti közhely – legalábbis abban a formában, ahogy a 30-as évek közepétől kezdve elterjedt – megkérdőjelezhető. A következőkben két szálon fogok érvelni amellett, hogy Weber első perctől kezdve komoly fenntartásokat fogalmazott meg a Grenzenben javasolt fogalmi eljárással szemben, és más irányban kereste a megoldást, mint Rickert. Egyfelől azt próbálom megmutatni, hogy a Grenzen második kiadásában még Rickert is tisztában volt a kettejük álláspontja közti különbséggel, és csak Weber halála után igyekezett tendenciózusan és meglehetősen szisztematikusan eltüntetni a korábbi nézeteltérések nyomait – ennek a stratégiának a része volt a hirtelen hangnemváltozás és az új előszóban tetten érhető furcsa feledékenység –, másfelől röviden utalok néhány jól ismert és egy kevéssé ismert (csak mostanában publikált) Weber-szövegre, melyből egyértelműen kiviláglik, hogy Weber kezdettől elutasította az „érték”-fogalomra alapozott fogalmi megoldást (még az erősen a Grenzenre emlékeztető – és nem egyszer Rickert-parafrázisként kezelt – megfogalmazásokban is felfedezhetők az „érték”-fogalommal szembeni terminológiai fenntartások).

Kezdem Rickerttel. Mielőtt rátérnék a „kemény” érvre – nevezetesen a Grenzen különböző kiadásaiban felfedezhető eltérésekre –, elmondom, mi keltette fel a gyanakvásomat (magyarán: mi késztetett arra, hogy belevágjak a három kiadás szövegének – mi tagadás, nem túl izgalmas – összehasonlításába). Először egy teljesen semleges életrajzi adat tűnt zavarónak. Nem tudom, pontosan mi az oka – talán az, hogy Rickert egy alkalommal a tanítványaként emlegette Webert (erre még visszatérek) –, mindenesetre én a valóságosnál sokkal nagyobbnak képzeltem a kettejük közti korkülönbséget, és amikor utánanéztem az adatoknak, igencsak meglepett, hogy mindössze egy év választotta el őket: Rickert 1863-ban született Danzigban, és Berlinben tanult, Weber pedig 1864-ben született Erfurtban, és ő is Berlinben tanult – találkoztak is a berlini egyetemen (erről Rickerttől tudunk, aki 1926-ban azt írta, hogy Weber óriási tudása „elbátortalanította”)^*. Felfigyeltem továbbá arra, hogy a kettejük kapcsolatáról és találkozásairól szóló beszámolókból (most elsősorban a harmadik személyektől származó, de azért nem mindig „független” beszámolókra gondolok: Marianne Weber beszámolója például semmiképpen nem nevezhető – és sok tekintetben Jaspersé sem tekinthető – „függetlennek”) sokat lehet megtudni arról, hogyan viszonyult Weber Rickerthez. Meg lehet tudni, hogy segítette (az ő támogatásával lett például Rickert „Ordinarius”, amikor 1896-ban átvette Riehl katedráját Berlinben), meg lehet tudni azt is, hogy figyelemmel kísérte a munkásságát (nagyra tartotta például „Zur Lehre der Definition” című habilitációs tézisét), és meg lehet tudni még sok minden mást is –, de arra alig van adat, hogy mindez Rickert oldaláról hogyan festett. Pontosabban: ami Rickertet illeti, a beszámolókból inkább az derül ki, hogy később – Weber halála után – hogyan nyilatkozott Rickert erről a kapcsolatról. A kibontakozó kép olyan, mintha a tényleg egymás közelében töltött időszakokban (a berlini egyetemi éveken kívül Freiburgban – Rickert 1894-től, Weber pedig 1895-től tanított a freiburgi egyetemen –, később, 1915 és 1918 között pedig Heidelbergben éltek és dolgoztak egymás közelében) nem is lett volna közös történetük, mintha ezekben az időszakokban Rickert inkább csak a Weber-házaspár történetének mellékszereplője lett volna. Weber halála után viszont mindez megváltozik: innentől kezdve már volt közös történetük – Rickert maga is többször írt erről (minden alkalommal ahhoz hasonlóan számolt be a kapcsolatukról, ahogy azt a Grenzen 1921-es kiadásához írott előszóban láttuk), és mások is beszámolnak az intellektuális és baráti kapcsolatról tett nyilatkozatairól –, s ekkortól kezdve érzékelhetően megváltozik a hangnem. Már ezt is gyanúsnak találtam, de igazából Jaspers visszaemlékezései keltették fel a gyanakvásomat, egészen pontosan Jaspers Filozófiai önéletrajzának^* azon részei, amelyek a közte és Rickert között kirobbant konfliktusról szólnak. Az összekülönbözés tárgya ugyanis Weber volt.

A Rickert és Jaspers közti viszony korábban sem volt éppen bensőséges^*, Weber halálakor azonban nyíltan összecsaptak. Jaspers a következőképpen számol be erről:

„Max Weber halála után halogattam a látogatást Rickertnél, mert attól tartottam, hogy a helyzethez nem illő szavak hangozhatnak el […]. Csak az ötödik napon határoztam el magam. Először néhány megrendült szót váltottunk, és ezek megnyugtattak. De azután Rickert úgy kezdett beszélni Max Weberről, mint tanítványáról; elismerte ugyan a jelentős személyiséget, akivel hozzá méltó kapcsolatot tartott fenn, de hangsúlyozta tragikusan zilált munkásságát is, valamint azt, hogy felismeréseinek igen csekély lehet a hatása. A balszerencse bekövetkezett. Dühös lettem, és a következő mondatra ragadtattam magam: »Ha Ön azt hiszi, hogy Önt és a filozófiáját egyáltalán ismerni fogja az utókor, ez csak azért lehet így, mert Max Weber munkásságának bemutatásakor meg fogják említeni Önt, mint olyan embert, akinek Weber egyes logikai ismeretekért kifejezte köszönetét.«”^*

Jaspers még egy alkalomról beszámol. Miután a heidelbergi egyetem hivatalosan nem búcsúztatta el Webert, a diákok szerveztek egy megemlékezést, ahova meghívták beszélni Japerst. Rickert nem vett részt a megemlékezésen, de elolvasta a beszédet, és a legközelebbi találkozásukkor azt mondta: „Szíve joga, hogy Max Weberből filozófiát csinál, de még hogy filozófusnak is nevezi, az képtelenség.”^*

Így hát Rickertet alapvetően két dolog nyomaszthatta: az, hogy önálló, tőle független gondolkodóként, valamint az, hogy filozófusként fogják számon tartani Webert. Láttuk, hogy az előbbit még a „Weber emlékének szentelt” kiadás előszavában is vitatta, s ott is azt hangsúlyozta, hogy saját munkájában Weber az ő eredményeit „gyümölcsöztette”, egyebekben viszont „hatalmas torzónak” minősítette az életművét; Jasperstől pedig megtudtuk, hogy még a megrendültség pillanataiban is „tanítványának” nevezte Webert, s nem mulasztotta el hozzátenni, hogy egyébként „tragikusan zilált” a munkássága, s így „felismeréseinek is igen csekély lehet a hatása”. A másodikat – azt, hogy milyen sikerrel járt Rickert hadakozása az ellen, hogy filozófusként tartsák számon Webert (amúgy: változó sikerrel) – nem tartom különösebben érdekes problémának, az elsőt viszont igen. Vajon hogyan sikerült Rickertnek kiemelkedő – az ő hírnevét is öregbítő – tanítványt faragnia abból a Weberből, akivel korábban (ha egyáltalán érdemben említette) lényegi nézeteltérése volt. A Grenzen második kiadásának azok helyei ugyanis, ahol Rickert érdemben említette Webert, arról tanúskodnak, hogy akkoriban pontosan látta, mi a jelentősége Weber ellenvetéseinek, és (ha nem is túl szerencsésen, de határozottan) visszadobta őket. Kíváncsi lettem, mit kezdett ezekkel az árulkodó nyomokkal abban a kiadásban, amelyet Webernek szentelt.

A Grenzen második kiadásában Rickert több ponton érdemben megváltoztatta és ki is egészítette az első kiadás szövegét. A második kiadáshoz írott előszóban erről azt mondja, hogy „túl messzire vezetne, ha egyenként fölsorolnám a változtatásokat”, és valóban nem sorolja föl őket. De a kiegészítések közül azért néhányat megemlít (például azt, hogy az új kiadásban már reagál Dilthey késői, 1902 után megjelent munkáira)^*, a változtatásokról pedig általában azt mondja, hogy pontosabb megfogalmazásra törekedett, és igyekezett tanulni a kritikákból, valamint az első kiadást követő vitákban elhangzott ellenvetésekből. Webert nem említi név szerint, de – mivel másokat sem említ azok közül, akik bírálták, illetve ellenvetéseket fogalmaztak meg – ez teljesen rendben van. Az viszont fölöttébb furcsa, hogy az új terminológiáról sem tesz említést az előszóban: az „értékvonatkoztató fogalomalkotás” minden különösebb kommentár nélkül jelenik meg a Grenzen második kiadásában (még a negyedik fejezet bevezető részében vagy magában a „Die wertbeziehende Begriffsbildung” címet viselő alfejezetben sem találunk semmi utalást arra, hogy megváltozott a terminológia, és így arról sem tudunk meg semmit, miért változott meg).^* Részletes tartalmi indoklásra persze nem is volt szükség, hiszen Rickert már az első kiadásban úgy érvelt, hogy „individuális tartalmú fogalmak alkotása” csakis „a tárgyak értékekre 'vonatkoztatása' folytán” lehetséges, és ennyiben ilyenkor „teleológiai fogalomalkotásról” kell beszélnünk.^* A terminológiai változásról azonban illett volna szót ejteni. Erre vonatkozóan mindössze egyetlen érdemi megjegyzést találtam, de azt nem a Grenzenben, hanem a Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft 1921-es kiadásában. Rickert itt a következőket mondja:

„Hogy az értékvonatkoztatás lényegét és különösen a történettudományt illető jelentőségét megvilágítsam, még a következőket teszem hozzá. Mindenekelőtt egy terminológiai megjegyzést. Hozzá vagyunk szokva, hogy minden értékszempontok szerinti szemlélést 'teleológiainak' nevezzünk. Ezért a történelemben 'értékvonatkoztató' eljárás helyett teleológiai fogalomalkotásról is lehetne beszélni; ezt azelőtt magam is megtettem. Jobb lesz azonban ezt a sokértelmű és félreérthető szót vagy teljesen kerülni, vagy pedig jelentését pontosan meghatározni és minden mástól elhatárolni.”^*

A Grenzen második kiadásában mindkettőt megteszi: a harmadik alfejezetben röviden vázolja, milyen értelemben lehetne a történelmi fogalomalkotást „teleológiainak” nevezni (a történeti individuumot mindig egy értékre vonatkoztatva tekintjük oszthatatlan egységnek – akár azt is mondhatjuk, hogy „teleológiai” egységnek tekintjük, hiszen a cél mindig mint valami megvalósítandó jó lebeg előttünk –, és az individualizáló történeti tudomány éppen erről az értékre vonatkoztatott, oszthatatlan, „teleológiai” egységről alkot fogalmat), majd pedig elmondja, milyen félreértések adódhatnak ebből az elnevezésből. Néhány apró stiláris és hangsúlybeli változtatástól, valamint rövid betoldástól eltekintve ugyanazt mondja, amit az első kiadásban is elmondott, csak éppen ott ez a szövegrész arról szól, hogy mi mindentől kell a „teleológiai fogalomalkotást” elhatárolni, a második kiadásban viszont az derül ki belőle, hogy a lehetséges félreértések miatt helyesebb elkerülni – és ahol teheti, a szerző el is kerüli – a „teleológiai” jelzőt.^* – És nem ez az egyetlen eset, ahol Rickert a Grenzen második kiadásában nemcsak javítja és jobban strukturálja, hanem – ahogy a bevezetőben mondja: a kritikák, illetve a vitákban elhangzott ellenvetések hatására – lényegesen meg is változtatja az első kiadás szövegét, ezt azonban minden különösebb kommentár nélkül teszi. Ettől azután még feltűnőbbek és hangsúlyosabbak azok a helyek, ahol nemcsak megváltoztatja vagy kiegészíti a szöveget, hanem a vitapartnert is megnevezi.

A második kiadásban két olyan hely is van, ahol érdemben és névvel említi Webert, és mind a kétszer a Weber által javasolt ideáltipikus fogalomalkotással szemben fogalmaz meg ellenvetéseket. Először (a második kiadás 322–323. oldalán) beilleszt egy új bekezdést a típusfogalmak különféle válfajairól szóló szövegbe (az első kiadásban ez a rész a 360–361. oldalon található), melyben a „típus” korábban tárgyalt két jelentése (a típus mint „Vorbild” és mint „Durchschnitt”) mellett említést tesz egy harmadikról, melyet Max Weber „ideáltípusnak” nevezett, és amelynek Weber szerint szintén szerepe van a történelemben. Erről – az „Objektivitás”-tanulmányra hivatkozva – a következőket mondja: a korábban elemzett „Vorbild”-del szemben itt az ideálnak „nincs köze semmiféle értékfogalomhoz, csak a valósággal szembeni ellentétre, azaz arra utal, hogy az ideáltípusoknak, melyeket a történész adott esetben megalkot, semmiféle valóság nem felel meg pontosan. Ezért a típus szónak ettől a harmadik jelentésétől itt teljesen el kell tekintenünk.” De – teszi hozzá – később még vissza fog térni a problémára, mert „bizonyos fajta relatív történeti fogalmakra alkalmazható az ideáltípus kifejezés”^*. Rickert itt ugyan némileg inkorrekt – nem említi meg, hogy az ideáltípus-alkotásnak Webernél az a funkciója, ami nála az „értékvonatkoztató” (korábban „teleológiai”) fogalomalkotásnak, csupán a „típus” szó lehetséges jelentéseként tárgyalja –, de Weber ellenvetését pontosan megértette, és meg is válaszolta: Webernek az volt a fő kifogása, hogy a Rickert által javasolt fogalmi megoldás a homályos és sokértelmű „érték”-fogalomhoz kapcsolódik, amire Rickert azt válaszolta, hogy az ideáltípus éppen azért nem illeszthető be az ő felfogásába, mert semmi köze az értékfogalomhoz. – Ebben persze Rickertnek igaza van. Mondhatni: a kettejük álláspontja közti lényegi különbséget jól diagnosztizálja, de nem hoz fel értékelhető érvet sem a Weber-féle fogalmi megoldás ellen, sem a sajátja mellett.

A második érdemi Weber-hivatkozás ott található, ahol – mint ígérte – visszatér a problémára. Itt már találunk értékelhető érvet (az persze más kérdés, hogy az érv megállja-e a helyét). Az első kiadás szövegéből (a 483. oldalon) Rickert kihagy egy félmondatot, és a helyére beilleszt egy 18 soros új szöveget az ideáltípusról (azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy így a második kiadás 431–432. oldalán található új szövegben egészen más értelmet kap az első kiadásból otthagyott félmondat). Itt megtudjuk, hogy a Weber-féle ideáltípusok nem pontosan azt fedik, amit ő relatív történeti fogalomnak nevez. Ez után következik egy Weber-parafrázis (az ideáltípusok utópikus jellegéről: „a valóság bizonyos elemeinek gondolati felfokozása révén” jutunk ideáltipikus konstrukciókhoz, írja le Rickert idézőjelek nélkül a Weber-szöveget), a következő mondatot viszont már idézi^*, majd levonja a következtetést, hogy nem szükséges az ilyen – részben rendkívül komplikált – történeti fogalmak logikai struktúráját vizsgálnia, nyugodtan eltekinthet tőlük, mivel Weber maga is kiemeli, hogy nem az ilyen fogalmak alkotása a cél, ezeket csupán mint a történeti ábrázolás eszközeit kell számításba venni. Ezután pedig elmondja a (már az első kiadásban is szereplő) példát – meg lehet-e Lutherről alkotni „a német” történeti fogalmát –, és úgy érvel, hogy ha a történész ilyen eszközöket alkalmaz, akkor éppen fordítva jár el, mint ahogy Weber javasolja: nem a „német” tulajdonságokat fogja utópikusan felfokozni, és azután megnézni, mennyiben felel meg Luther az „ideáltipikus németnek”, hanem ellenkezőleg, individuális történeti fogalmat alkot Lutherről mint „a példaszerű (vorbildlich) németről”, majd az így alkotott fogalmat gazdagítja azokkal az ismeretekkel, amelyeket más „példaszerű németekről” (mondjuk Goethéről és Bismarckról) szerzett, kiemeli a közös vonásokat, és így alkotja meg az általános (és ennyiben csupán relatív történeti) fogalmat („a német ember” vagy „a német néplélek” fogalmát). – Ezek már igenis érdemi ellenvetések, mégpedig szám szerint három: (1) az ideáltipikus konstrukció csak eszköz, és (2) alkalmazása túl bonyolult (ha ehhez az eszközhöz folyamodunk, egy lépéssel többet kell megtennünk, hogy eljussunk a célhoz: először gondolati rendezéssel és utópikus felfokozással meg kell alkotnunk „az ideáltipikus német” fogalmát, utána meg kell vizsgálnunk, hogy a német történelem nagy figuráinak – például egy Luthernek, egy Goethének vagy egy Bismarcknak – az élete jól ábrázolható-e e fogalom segítségével, s eközben, még ha arra jutunk is, hogy célszerűen választottuk meg az ideáltípust, tudatában kell lennünk, hogy amikor alkalmazzuk, még nem „ábrázoljuk”, hanem csupán a fogalmunkhoz mérjük a valóságot), végül (3) a történészek – talán éppen bonyolultsága miatt – nem is ezt az eljárást alkalmazzák, hanem a Rickert-féle „individualizáló értékvonatkoztatást”. – Mivel nem akarok igazságot tenni Rickert és Weber vitájában, csupán egy hatástörténeti közhely ellen érvelek, itt nem foglalkozom azzal, hogy jogosak-e Rickert ellenvetései. De arra azért felhívom a figyelmet, hogy Weber eleve kivédte az ilyen típusú ellenvetéseket, amikor – néhány oldallal a Rickert által idézett, illetve parafrazált szövegrész után – arról beszélt, hogy a történész akkor is ideáltípusokkal dolgozik, ha elzárkózik az elől, hogy ideáltipikus konstrukciókat alkosson, csak ilyenkor zavaros, logikailag nem kimunkált fogalmakat alkalmaz (magyarán: a Lutherről mint „a példaszerű németről” alkotott fogalom is ideáltipikus konstrukció, csak éppen zavaros, mert keveredik benne az „eszme”, illetve a valóság fogalmi rendezése értelmében vett „ideál”).

Most már csak a harmadik kiadás van hátra. Rickert itt tulajdonképpen alig változtatott a szövegen, ám néhány apró stiláris finomítással mégis sikerült elérnie, hogy az olvasónak más benyomása legyen az olvasottakról, mint az 1913-as második kiadásban. Amikor például először (a típusfogalmak különböző fajtáinak tárgyalásánál) említi az ideáltípust (a harmadik kiadás 248. oldalán), akkor nem azt mondja, hogy az ideáltípusnak nincs köze semmiféle értékfogalomhoz, és ezért itt teljesen eltekint tőle, hanem azt mondja, hogy mivel kevés köze van hozzá, ideiglenesen vagy egyelőre („vorläufig”) eltekint tőle. Amikor pedig jelzi, hogy később még vissza fog térni a problémára, mert bizonyos fajta relatív történeti fogalmakra alkalmazható a kifejezés, akkor még azt is hozzáteszi, hogy „és ezeket tartotta Weber szem előtt”, továbbá beszúr egy mondatot, mely szerint az ideáltípus „csak bizonyos fajta képződményekre illik, melyeket a történeti ábrázolás hoz létre”. Ezek tényleg nem nagy különbségek (bár az egy kicsit vaskos, hogy Weber a Rickert-féle relatív történeti fogalmakat szem előtt tartva alkotta volna meg az ideáltípus fogalmát), az olvasónak mégis más a benyomása: nekem például a második kiadás szövege alapján az jutott eszembe, hogy Rickert ugyan némileg inkorrekt, de nagyon pontosan látja a kettejük álláspontja közti alapvető különbséget, a harmadik kiadás szövege viszont inkább azt sugallta, hogy nem is olyan drámai ez a különbség, inkább csak arról van szó, hogy amit Weber Rickert nyomán kidolgozott, az csupán korlátozottan alkalmazható. – A másik helyen (a harmadik kiadás 332–333. oldalán) Rickert csupán egyetlen szót toldott be a szövegbe: az első mondatból most nem az derül ki, hogy a Weber-féle ideáltípusok nem pontosan azt fedik, amit ő relatív történelmi fogalomnak nevezett, hanem, hogy nem mind fedi azt. A többi, a parafrázis, az idézet, majd a kritika (az ideáltípus csak eszköz, méghozzá túl bonyolult eszköz, a történészek nem használják) és a példa maradt. Rickert lényegi ellenvetéseit tehát a harmadik kiadásban is megtalálhatjuk, csak éppen ebben a kontextusban nem úgy hangzanak, hogy Rickert érdemben válaszol arra a kísérletre, amely megpróbálta más alapokra helyezni a kultúrtudományos fogalomalkotást, mint ő a Grenzenben. Inkább azt sugallják, hogy Weber megpróbált a Rickert-féle relatív történeti fogalmakra kidolgozni egy másfajta fogalmi eljárást, amely azonban – legalábbis annak alapján, ami elkészült belőle – nem jobb, sőt bizonyos értelemben kevesebbet teljesít, mint a Rickert által javasolt megoldás.

Összefoglalva: a Grenzen 1921-ben megjelent harmadik és negyedik kiadásának (és mivel Rickert többé nem változtatott a szövegen, értelemszerűen azóta is ezt a kiadást olvassák, ez számít standard kiadásnak) előszavában és szövegében található tendenciózus beállítások, történeti csúsztatások és apró stiláris változtatások jó hivatkozási alapot nyújtanak a Grenzen hatásáról elterjedt hatástörténeti közhelynek.

És most nézzük a másik szálat: Webert. Tőle először is minden kétséget kizáróan megtudhatjuk, hogy azonnal elolvasta a Grenzent: 1902. áprilisában írta a feleségének azt a híres és sokat idézett levelet, amelyet Marianne Weber adott közre az először 1926-ban megjelent Max Weber. Ein Lebensbildben. Ebben a levélben Weber a következőket mondja: „Most fejeztem be Rickertet. Nagyon jó; nagyrészt azt találom meg benne, amit erről magam is gondoltam – még ha logikailag nem is ilyen kidolgozott formában. Aggályaim vannak viszont a terminológiát illetően.”^* Ebben a pár mondatban tulajdonképpen minden benne van: Weber még 1902-ben – tehát a saját metodológiai tanulmányainak megírása előtt – elolvasta a Grenzent, nagyon tetszett neki, tudott kapcsolódni hozzá, hiszen itt logikailag kidolgozott formában megtalálta, amit maga is gondolt (idáig a levélrészlet alátámasztja a hatástörténeti közhelyt); de már első olvasásra is terminológiai aggályai voltak. Ez a megjegyzés a kulcs. Valamivel többet kellene tudnunk ezekről az aggályokról, hogy eldöntsük, az-e a helyes olvasat, ahogy mindig is olvasták ezt a (még egyszer mondom: 1926 óta jól ismert és sokat idézett) levélrészletet, valamint a metodológiai tárgyú Weber szövegeket (melyek közül – ezt is megismétlem – a legkorábbi egy évvel a levél megírása után született): nevezetesen, hogy az aggályok csak a Rickert-féle fogalmi megoldás mögött meghúzódó – pontosabban: akkoriban még csak körvonalazódó – általános értékfilozófiai elképzelésekre vonatkoztak, vagy pedig az a helyes olvasata ennek a megjegyzésnek, hogy Webernek már ekkor fenntartásai voltak az értékfogalomra alapozott – itt még „teleológiainak”, később „értékvonatkoztatónak” nevezett – fogalmi eljárással szemben (mert hogy később voltak fenntartásai, afelől senkinek nem lehet kétsége). Az eldöntendő kérdés tehát az, hogy Weber átvette-e Rickert fogalmi megoldását, és innen jutott el a sajátjához^*, vagy pedig első perctől kezdve másfelé kereste a megoldást, mint Rickert. És mivel már a legkorábbi metodológiai tanulmányokban is megtaláljuk az „ideáltipikus fogalomalkotást”^*, valójában azt kell eldöntenünk, mi játszódott le Weber fejében 1902 (a Grenzen elolvasása) és 1904 (az „Objektivitás”-tanulmány megjelenése) között. – Pontosabban: korábban ezt kellett volna eldöntenünk, de ma már érvelni is lehet, mivel tényleg többet tudunk ezekről az aggályokról, mióta – két évvel ezelőtt – megjelentek a „Nervi fragmentum” néven közzétett feljegyzések^*.

Magukról a feljegyzésekről a következőket lehet tudni: Weber 1903 januárjában – vagyis nagyjából egy évvel azután, hogy elolvasta a Grenzent – az itáliai tengerparti nyaralóhelyen, Nerviben pihent (még nem épült fel teljesen az apja halála után bekövetkezett, csaknem négy évig tartó idegösszeomlásból). Úgy tervezte, hogy ott-tartózkodása alatt dolgozni is fog: be kellett (volna) fejeznie egy írást, melyet egy Heidelbergben megjelenendő Festschrift-be ígért (ebből lett később a „Roscher und Knies”), és ehhez a munkához mindenféle metodológiai és történelemfilozófiai műveket vitt magával. A munka nagyon nehezen ment – egy 1903. január 3-án kelt levélben azt írta Marianne Webernek, hogy „remélem, legalább a hátralévő anyag rendezését befejezem, és már készen tudom hazavinni”^* –, fennmaradt viszont jó néhány metodológiai tárgyú feljegyzés, mégpedig részben ömlesztve, részben szépen a hotel (a Schickert Park-Hotel) borítékjaiba rendezve. E borítékok közül az egyiken Weber kézírásával az szerepel, hogy „Rickerts »Werte«” – és a benne található öt oldalnyi kéziratot nevezik „Nervi fragmentum”-nak.

Nem nagyon lehet kétséges, hogy ez a szöveg publikációs céllal íródott, és „ésszerű az a feltételezés, hogy a 'Roscher und Knies'-hez készült”^*. A szöveg megértését némileg nehezítik ugyan a kihagyások, de viszonylag könnyű rájönni, minek kell állnia az üresen hagyott helyeken: két helyen – az első és a második bekezdés első mondatában – egy-egy Rickert-idézetnek (visszakeresését szerencsére a szöveg közreadója elvégezte), a harmadik helyen – az első bekezdés második mondatában – pedig az ismert Weber-szövegek alapján^* nyugodtan be lehet írni, hogy „Interesse” (az angol fordításba: „interest”, a magyarba meg – a kontextustól függően – azt, hogy „érdeklődés” vagy „érdek”). – A következőkben röviden összefoglalom és értelmezem a fragmentum szövegét (a teljes szöveget nem fordítom le magyarra, de mindig jelezni fogom, hol tartok, hogy követni lehessen az eredetiben, illetve az angol fordításban).

Az első bekezdésben a kihagyott helyre be kell illesztenünk „A történeti individuum” című alfejezetből (Grenzen, első kiadás 368. o.) a következő idézetet:

„A 'lényegi', 'érdekes', 'jellegzetes', 'fontos' vagy 'jelentős' szavaknak – ha történeti dolgokról beszélünk, ilyen szavakat mindig alkalmaznunk kell – valamilyen elismert érték feltételezése nélkül egyáltalán nincs megadható értelme. Ha tehát azt mondjuk, hogy a történelemben minden tárgynak valamilyen értékre vonatkoztatottnak kell lennie, csupán azt a triviális igazságot fordítjuk le a logika nyelvére, hogy minden, amit a történelem bemutat, érdekes, jellegzetes, fontos vagy jelentős.”

Weber azt mondja erről, hogy Rickert itt sok triviális, de teljesen érthető terminus helyett egy igen aggályos és sokértelmű kifejezést használ, amely vonzza a félreértéseket. Tehetünk egy próbát: ha az „értéket” minden alkalommal [az üres helyre az „Objektivitás”-tanulmány alapján beírható] „érdekre” cseréljük, a fejtegetések nagy része fölöttébb triviális lesz.

Az első bekezdést tehát úgy lehetne összefoglalni, hogy Rickert fölöslegesen nagy feneket kerít a dolognak azzal, hogy amikor azt mondjuk, a történelemben minden tárgy értékre van vonatkoztatva, tulajdonképpen egy triviális igazságot fordítunk le a logika nyelvére – ilyenkor inkább az történik, hogy egy félreérthető terminussal elkendőzzük, hogy triviális dolgokról beszélünk.

A második bekezdésben Weber már erősebb kritikát fogalmaz meg. A hiányzó helyre ugyancsak „A történeti individuum” c. alfejezetből (a 358. oldalról) kell beillesztenünk egy idézetet (de mivel itt a Rickert-szöveg túl bonyolult, nem idézem, csak tartalmi összefoglalást adok):

Rickert szerint az az eljárás, amely a tárgyat valamilyen általános értékre vonatkoztatva – azaz nemcsak individuumként, hanem történeti individuumként (értsd: nemcsak másfajtájúságában, mint minden mástól különböző egyedi tárgyat, hanem mint kulturális szempontból jelentős, különös tárgyat) – ábrázolja, azt is lehetővé teszi, hogy a tudományos tárgyalásban a lényeges a lényegtelentől általános érvényű módon váljon el.

Weber szerint akárhogy forgatjuk is ezt az „érték” fogalmat, nem nagyon derül ki más, mint hogy a segítségével elkülöníthető az, amit „tudni érdemes” [ami „wissenswert”]. Vagyis: az, hogy [a történeti anyagot] valamilyen értékhez kell kötni, arra a triviális általánosságra redukálható, hogy a történelemnek az empirikus valóság azon részeit kell leírnia, amelyeket érdemes megismerni. Ráadásul Rickert szigorú – legalábbis szigorúan megfogalmazott – határvonala a „történeti” (azaz: értékekre vonatkoztatott) és egyéb individuumok között képlékeny, hiszen még abban a tekintetben is rengeteg fokozat létezik, hogy mennyire érdemes a valóság részeit ismerni.

Szóval: nemcsak az a baj, hogy Rickert valami triviálisat mond el nagyon bonyolult, homályos és könnyen félrevezető terminológiával (azaz: nemcsak az „érték”-fogalommal van baj), hanem a javasolt – a tárgyat valamilyen általános értékre vonatkoztató – fogalmi eljárás sem működik, tudniillik körben forog: az biztosítaná, hogy teljesüljön az általánosérvényűség követelménye, amit Rickert a történeti individuumok megkülönböztetéséhez bevezetett. Ráadásul amint megpróbálunk valamilyen megfogható értelmet adni az „érték”-fogalomnak, rögtön kiderül, hogy képlékenyek a látszólag szigorú határvonalak.

Az utolsó nagy bekezdésben (a könnyebbség kedvéért itt az angol fordítás tagolását veszem alapul, amely ezt az elég hosszú szöveget két bekezdésre osztja) Weber részletezi a második bekezdésben megfogalmazott kritikát: először (ez az angol fordításban a harmadik bekezdés) a képlékeny különbségekről beszél, majd pedig (az angol fordítás negyedik bekezdésében) megfogalmazza azokat a nehézségeket, amelyek akkor merülnek föl, ha a kultúrtudományban objektív és általános érvényű fogalomalkotásra törekszünk – és itt tulajdonképpen ugyanazokat a nehézségeket említi, amelyek leküzdésére a publikált metodológiai írásokban kidolgozta az ideáltipikus fogalmi konstrukciót.

A szövegben ez a következőképpen fest: a harmadik bekezdésben Weber részletezi, hogy a valóságban milyen változó, képlékeny különbségeken alapul a szelekció, és arra jut, hogy ha nem is végtelenül, de gyakorlatilag kimeríthetetlenül sok különböző oka lehet az érdeklődésnek, illetve a megismeréshez fűződő érdeknek. Már itt is feltűnnek a szövegben a későbbi metodológiai tanulmányokat megelőlegező részek. Engem például a szelekciós szempontok gyakorlatilag kimeríthetetlen különbségeire hozott példa – a kultúra jelenségeinek területén ez a bélyeg- vagy papucsgyűjtő érdeklődésétől az emberi szívet megdobbantó legmagasabb rendű érdeklődésig terjedhet – az „Objektivitás”-tanulmánynak arra a részére emlékeztetett, ahol Weber azt mondja, hogy ha bármi lehet szempont, akkor nem lehetséges tudomány, mert nincs objektív szempont, mellyel rendet tehetnénk a „létezési ítéletek káoszában”, amelynek segítségével az egymás után és egymás mellett felmerülő és eltűnő valóságelemekből érvényes módon kiemelhetnénk a „lényeges”, „fontos”, „jelentős” véges részt.^*

A negyedik bekezdésben viszont már nemcsak feltűnnek a későbbi tanulmányokra emlékeztető részek, hanem itt Weber ugyanazokat a nehézségeket említi, amelyek a korai metodológiai tanulmányokban a Rickert-féle fogalmi megoldás megkérdőjelezéséhez és az ideáltipikus fogalmi konstrukció kidolgozásához vezettek. A bekezdés első részében említett pszichológiai nehézségeket a „Roscher und Knies”-ben tárgyalja^*. Ezekre most nem térek ki (túl messzire vezetnének), a továbbiakhoz elég annyi, hogy ha úgy próbáljuk leküzdeni a tudományos érdeklődésben mutatkozó tényleges – olykor pszichológiailag jól magyarázható – különbségeket, hogy normákat fogalmazunk meg, akkor metafizikához jutunk (sőt: a szöveg szerint „az a kísérlet, hogy normákat fogalmazzunk meg, nemcsak metafizikához vezet” – csak éppen nem tudjuk meg, hogy még mihez, mert a mondat befejezetlen)^*. Ez után következnek az „Objektivitás”-, valamint a jóval későbbi „Értékmentesség”-tanulmányból jól ismert nehézségek: ha valami objektívat keresünk a történeti érdeklődés ténylegesen meglévő különbségei és mindenkori korlátai mögött, észrevétlenül is átléphetünk a normák terepére (és akkor könnyen olyan metafizikához jutunk, amilyenbe Rickert fejtegetése torkollik). És a bekezdés vége már jelzi a megoldás irányát is. Az eddigiekhez – ahhoz tudniillik, hogy ha abból indulunk ki, amit ténylegesen érvényesnek tartanak, soha nem tudunk objektív és általános érvényű fogalmakat alkotni – Weber itt még hozzáteszi a következőket: ő el tudja fogadni, ha valaki bizonyos „értékeket” (ő persze inkább „érdekeket” vagy bizonyos fajta „érdeklődést” mondana) „feltétlen érvényűnek” tart, azaz nem csupán határfogalomként gondolja érvényesnek őket, de neki kétségei vannak az ilyen „értékek” vagy normák tartalmi megragadásának lehetőségét illetően.

Erről a pontról már nemigen lehet visszahátrálni Rickert fogalmi megoldásához: innen nézve ugyanis a tárgyat valamely általános értékre vonatkoztatva ábrázoló kultúrtudományos fogalmak (még az individualizáló kultúrtudomány, a történelem fogalmai is) mind empirikus, mind pedig normatív érvényességüket tekintve problematikusak. Előrelépni viszont lehet, és ezen a ponton Webert már nem sok választja el attól a fogalmi megoldástól, amely úgy került be az „Objektivitás”-tanulmányba (a megfogalmazására amúgy Webernek ekkor még majdnem egy éve volt), hogy ha el akarjuk kerülni a csapdát, „nincs más út, mint az ideáltípus […]. Ez a gondolati kép nem maga a történeti valóság, vagy éppenséggel a 'tulajdonképpeni' valóság; és végképp nem séma, amely arra szolgálna, hogy benne a valóság példányként elhelyezhető legyen, hanem egy tisztán ideális határfogalom jelentőségével bír”^*.

Befejezésül megpróbálom pozitív állításként is megfogalmazni a tanulságot. Weberre nagy hatással volt a Grenzen: egyértelműen ennek a hatásnak tudható be, hogy természet- és társadalomtudományok különbségét alapvetően mindig is fogalomalkotási problémaként tárgyalta, és hogy a társadalomtudományos (pontosabban: kultúrtudományos, mert eleinte ebben is Rickert szóhasználatát követte) fogalomalkotás sajátos problémáit abból eredeztette, hogy a kulturális jelenségek értékekre vannak vonatkoztatva. Ezen a ponton azonban az utak kettéváltak: Rickert a kultúra értékekre vonatkoztatott voltára – mint a kultúrtudományok transzcendentális előföltevésére – alapozta a kultúrtudományos fogalomalkotást, Weber viszont azonnal észrevette, hogy Rickert ugyan „transzcendentális előföltevésről” beszél, ám valójában triviális tényeknek tulajdonít feltétlen (metafizikai) érvényességet, és már a legkorábbi metodológiai tanulmányokban olyan fogalmi megoldást javasolt a Rickert-féle „teleológiai” (illetve később: „értékvonatkoztató”) fogalomalkotás helyett, amely nem alapul veszi, hanem – éppen ellenkezőleg – megpróbálja leküzdeni a kultúra értékekre vonatkoztatott voltából adódó következményeket. Javaslatának legfontosabb – és már a legkorábbi szövegekben is meglévő – elemei: a társadalomtudományos fogalmak gondolati konstrukciók, olyan összefüggéseket konstruálnak, amelyek objektíve lehetségesek, és amelyeket ugyanakkor a valósághoz igazodó képzeletünk adekvátnak ítél, ezeknek a konstrukcióknak sem empirikus, sem normatív érvényességet nem tulajdoníthatunk, hanem tisztán ideális határfogalomként tekintjük érvényesnek őket.

---