Mielőtt bárki plágiummal vádolna, gyorsan bevallom, hogy a cím nem a saját találmányom: Wilhelm Hennistől kölcsönöztem, aki 1996-ban megjelent, Max Webers Wissenschaft vom Menschen című könyvében, az értékmentesség posztulátumának felsőoktatás-politikai hátteréről szóló fejezetben, az első résznek a „Zwischen Geschichte und 'Theorie' – auch ein Generationskonflikt” alcímet adta.* Noha az, amiről szó lesz, nem teljesen független a Hennis által elemzett nemzedéki konfliktustól, erre az összefüggésre itt nem térek ki, mert túl messzire vezetne: a következő gondolatmenetben csak azt a – történelem és elmélet között húzódó – keskeny határsávot próbálom lokalizálni, amelyet Weber a társadalomtudományos fogalomképzés terepének tekintett. Mégpedig kétféle értelemben is megpróbálom lokalizálni: egyrészt megkeresem az erről szóló weberi szöveghelyeket*, másrészt megmutatom, hogy Weber szerint a hely, a locus csak a két terület között lehet, mivel külön-külön sem a történelem, sem a teória nem elégséges, csak a kettő együttműködése nyújt lehetőséget arra, hogy a társadalmi és történeti tudományokban is tudományos fogalmakat alkossunk. Természetesen nem Weber volt az egyetlen, akinek ezekben a tudományokban sikerült tudományos fogalmakat alkotnia, de csak ő tudatosította, hogy kizárólag a két terület között húzódó keskeny mezsgyén kerülhetjük el egyfelől a merőben historikus, leíró jellegű (a kor szóhasználatában: „idiografikus”) fogalomalkotás, másfelől a nomotetikus összefüggések megalkotásához* elkerülhetetlen, ám a történeti tudományokban mindig is gyanús „teoretikus terminusok” buktatóját, továbbá arra is ő hívta fel a figyelmet, hogy aki ezt nem tudatosítja, az könnyen beleesik a tudományos fogalmak egyoldalúan historikus vagy egyoldalúan teoretikus értelmezésének csapdájába, azaz nem tudja biztonsággal használni a tudományos fogalmakat. Képletesen szólva: a történelem és a teória között húzódó ösvény túl keskeny, lelépni meg nem szabad róla, mert aki lelép valamelyik irányba, az beleesik az ott leselkedő csapdába.* – A következőkben ezt a képet fogom megvilágítani, majd pedig példákkal illusztrálni.
*
A szöveghely értelmében az egyik első locus a viszonylag korai, 1904-es „Objektivitás”-tanulmány.* Noha Weber már itt is ír a „történeti” és az „elméleti” munka problematikus viszonyáról*, valamint a kettő egybemosásából eredő veszélyekről, ebben a korai írásban még tetten érhető némi bizonytalanság a fogalomképzés „helyét” – a képletes értelmében vett locust – illetően. Talán csak az itt még kiforratlan terminológia vagy a nehezen követhető – menet közben túl sok mindennel hadakozó – kifejtés okozza, mindenesetre a „történelem” és az „elmélet” mellett itt szerepel még a „valóságtudomány” (Wirklichkeitswissenschaft) kifejezés is: „Az a társadalomtudomány, amelyet mi szeretnénk művelni – mondja Weber saját magáról és az Archiv munkatársairól – valóságtudomány”.* Bár nem hiszem, hogy a „valóságtudomány” kifejezést Weber a „történelem” szinonimájának szánta, abban biztos vagyok, hogy nem valamiféle harmadik – a történelemtől és az elmélettől különböző – területet jelölt vele. Ráadásul abból, amit a továbbiakban erről a „valóságtudományról” mond, az derül ki, hogy a fogalomképzés szempontjából ugyanaz a helye és a szerepe, mint a történelemnek, mondandóm szempontjából tehát megengedhető, hogy ne foglalkozzam külön ezzel a terminológiai bizonytalansággal, hanem egyszerűen szinonimának tekintsem a két kifejezést. (A legvalószínűbb az, hogy a „valóságtudomány” kifejezést Weber egyszerűen átvette Rickerttől, aki szerint „logikailag a történelem fogalmát a következőképpen lehet megadni: a történelem a valóság tudománya, amennyiben egyszeri, individuális valóságokkal van dolga, ám valóságtudomány, amennyiben […] csak a történeti individuumokat – a valamilyen általános értékre vonatkoztatva jelentőséggel bíró individuális valóságokat – teszi tárgyává”.)*
A következőkben erősen egyszerűsíteni fogok: azt, amit Weber a fogalomalkotásról mond, iskolásan fel fogom bontani az egyes – logikailag egymást követő – lépésekre (amivel természetesen nem akarom azt sugallni, hogy a fogalomalkotás tényleges menetében is ebben a sorrendben következnének egymásra az egyes lépések, és azt sem, hogy Weber ezt sugallná). Ebben a leegyszerűsített, lineáris kifejtésben az a társadalomtudomány, amelyet Weber (pontosabban: Weber & Co.) szeretne művelni,
– a valóságból meríti az anyagát (a káoszból szelektál),
– ebből alkotja meg a valóság „gondolati képét” (nem leképezi a valóságot, hanem megalkotja a gondolati képét), és
– az ilyen „gondolati képek” összefüggéseket konstruálnak (sőt: utópikus felfokozással előállítható belőlük az összefüggések ellentmondásmentes kozmosza),
– ám ezek mégsem merőben teoretikus konstrukciók, hanem
– a társadalomtudós (ha jól csinálja a dolgát, és nem hagyja, hogy a teoretikus lehetőségek elcsábítsák) olyan gondolati képeket („ideáltípusokat”) alkot – és ezek keretében olyan („ideáltipikus”) összefüggéseket konstruál –, melyeket
– valóságra irányuló és a valóságon iskolázott fantáziája kellően motiváltnak, és ezért „objektíve lehetségesnek”* ítél, és amelyek ugyanakkor
– nomológiai tudásunk szempontjából adekvátak, azaz – igaz, csak az „objektív lehetőségen” belül mozogva – lehetővé teszik a hipotézis- vagy egyenest az elméletalkotást.
Már ebből a leegyszerűsített sémából is látszik, hogy a fogalomalkotás valójában nem más, mint egy állandó, ide-oda cikázó mozgás valóság (történelem) és elmélet között: már ahhoz is mind a kettőre szükség van, hogy egyáltalán elinduljon a mozgás. A kiindulópont ugyanis a valóságban (a történelemben, sőt – valljuk be –, az „Objektivitás”-tanulmányban még egy további terminus is felbukkan: az „életben”)* egymás után és egymás mellett megjelenő és eltűnő folyamatok úgyszólván végtelen sokasága, de ahhoz, hogy innen el lehessen indulni, már szükség van azokra az elvekre is, amelyek segítségével a végtelen sokaságból kiválasztjuk a tudományos feldolgozás tárgyát képező („lényeges”, „figyelemre méltó”, „jelentős”) véges részt. Ha meg minden megvan, ami szükséges, és beindul a mozgás, rögtön föltűnik az első veszélyjelző tábla: nehogy már azt higgyük, hogy az „elveket” is a valóságból (a történelemből, az életből) merítettük – hogy tudniillik egyszerűen felfigyeltünk az ismétlődésekre, az állandó visszatérésekre, és semmi mást nem tettünk, csak általános formula alá hoztuk azt, amit a történeti indukció kivétel nélkül mindig érvényesnek mutat –, szóval (képletesen szólva) gyorsan húzzuk vissza a lábunkat, nehogy elveszítsük az egyensúlyunkat, és lelépjünk a pástról (belelépjünk a valóságba/a történelembe/az életbe). Csakhogy amikor az ember egyensúlyozni próbál, önkéntelenül elhajol kicsit a túloldal felé, de rögtön vissza is húzódik, mert ott a következő veszélyjelző tábla, melyen most a „Teóriára lépni tilos!” felirat szerepel, és amely a sikeres – tudniillik a valóságra érvényesnek bizonyuló – elvek, általános összefüggések (esetleg egyenest: törvények) csábító túlértékelésétől óv meg bennünket: nehogy már empirikus érvényességet tulajdonítsunk nekik, nehogy már azt higgyük, hogy a valóság (történelem/élet) megismerni kívánt individuális szegmentuma valaha is levezethető lesz belőlük. Ha elég ügyesek vagyunk, akkor gyorsan visszafordulunk, mielőtt lelépnénk a tiltott teoretikus oldalon. De azért jobb, ha nem veszünk túl nagy lendületet, és nem fordítunk teljesen hátat a teóriának: az ilyen általános összefüggések (törvények) ugyanis jó eszközök lehetnek, amikor – ha nem is teljesen háttal a teóriának, de mindenesetre arccal a valóság (történelem/élet) felé (tudniillik a saját élettapasztalatunkból merített és módszeresen iskolázott fantáziánk segítségével)* – nekilátunk, hogy megalkossuk a valóság „gondolati képét”. És ha tényleg nekilátunk, akkor hihetetlenül felgyorsul, szinte követhetetlenné válik ez az ide-oda cikázó mozgás (csak emlékeztetek a képre: Weber egy helyütt egyenest „fogalmi gyorsírást” emleget)*. – Nem is ezt a felgyorsult mozgást próbálom a továbbiakban követni, hanem az „Objektivitás”- tanulmánynak azt a gondolatmenetét, amelyből világossá válik, hogy a társadalomtudományos fogalomképzés „helye” – a képletes értelemben vett locus – valóban a történelem és az elmélet közti határterület.
Nagyjából a tanulmány közepe táján Weber feketén-fehéren megkérdezi, hogy „mi az elmélet és az elméleti fogalomalkotás jelentősége a kulturális valóság megismerésében?”* Ám ahelyett, hogy rögtön válaszolna, először példát említ, tudniillik a nemzetgazdaságtant, utána kicsit hadakozik: megmondja, mi a baj a nemzetgazdaságtannal, és milyen eszmetörténeti okok gátolták a baj orvoslását. Ezen a ponton könnyen elveszíthetjük a fonalat, mert a „baj”-t – nevezetesen, hogy az álláspont kezdettől fogva a 18. század természetjogi és racionalista világnézetébe ágyazódott – Weber úgy adja elő, hogy közben állandóan váltogatja az elméleti és a történeti nézőpontot. Az eszmetörténeti zűrzavar mindenesetre – szögezi le – annyira meggátolta a bajok orvoslását, hogy „szakmánkban még mindig problematikus az 'elméleti' és a 'történeti' munka viszonya”.* Ezután – még most is válasz helyett – elveri a port azokon a kortársain, akik a teoretikus konstrukciók pszichológiai értelmezésével próbálják meg áthidalni a problémát,* és csak utána fog hozzá a válaszhoz (de még mindig kicsit körülményesen: tulajdonképpen a saját álláspontját mondja, de közben egy példára – az elvont gazdasági elmélet fogalmaira – is hivatkozik). Azért fogalmazok úgy, hogy „hozzáfog” a válaszhoz, mert még mindig nem egészen arra a kérdésre válaszol, amelyet feltett. A kérdés ugyanis az volt, hogy mi az elmélet és az elméleti fogalomalkotás jelentősége, a válaszból pedig az derül ki, hogy mi a helyesen megalkotott fogalmak, nevezetesen az ideáltípusok jelentősége, és ebben a majdnem négyoldalas fejtegetésben egyszer sem fordul elő az „elmélet” szó vagy az „elméleti” jelző.* Mindebből arra következtethetünk, hogy Weber szerint a társadalomtudományban a helyesen megalkotott fogalmak (vagyis: az ideáltípusok) nem – tudniillik nem pusztán – elméleti konstrukciók. Később, amikor már használja az „elmélet” szót, meg is mondja, hogy bajok származnak abból, ha a történész azért utasítja el, hogy ideáltípust alkosson, mert azt merőben „elméleti konstrukció”-nak, vagyis az ő megismerési célja szempontjából nem megfelelőnek vagy nélkülözhetőnek gondolja. Ez ugyanis rendszerint arra vezet, hogy tudatosan vagy tudattalanul más ideáltípusokat alkalmaz, de anélkül, hogy tisztában volna vele, hogyan viszonyul konstrukciója a valósághoz, és éppen ilyenkor fenyeget az elmélet és a történelem összemosásának veszélye. Márpedig, mondja,
„semmi nem veszélyesebb, mint az elmélet és a történelem […] elegyítése, akár annak a hiedelemnek az alakjában, hogy ezekben az elméleti fogalmi képekben a történeti valóság 'tulajdonképpeni' tartalmát, 'lényegét' rögzítették, akár úgy, hogy Prokrusztész-ágynak használják őket, amelybe bele kell gyömöszölni a történelmet, akár végül úgy, hogy az 'eszméket' a jelenségek áradata mögött rejlő 'tulajdonképpeni' valóságként, a történelemben működő reális 'erőkként' hiposztazálják”.*
Még egy szöveghelyről szeretnék beszélni, a jóval későbbi „Értékmentesség”-tanulmányról*, amelynek gondolatmenetében szintén nyomon követhető, hogy Weber a történelem és a teória határán alkotta meg a fogalmait. Számunkra most csak a szöveg utolsó egynegyede érdekes – amivel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a többi érdektelen –, mivel a hosszadalmas, de szükséges előkészítés után itt tér rá a szerző a társadalomtudományos fogalomalkotás „helyének” problémájára. Amit elmond, az teljesen összeegyeztethető az „Objektivitás”-tanulmányban mondottakkal – csak itt már jóval tisztább és kiérleltebb a terminológia –, és világosan köthető Weber saját társadalomtudományos teljesítményéhez.* Az utolsó lapokon azonban megjelenik és különös hangsúlyt kap egy új elem: az emberi cselekvések megértésére is alkalmas racionális konstrukciók szerepe a társadalomtudományos fogalomképzésben. Hogy egészen pontos legyek, ez tulajdonképpen nem is új elem – az „Objektivitás”-tanulmányban is felvillan a problémának ez az oldala* –, de csak az „Értékmentesség”-tanulmányban derül ki, hogy mi a racionális konstrukciók jelentősége a fogalomképzés helye (a képletes értelemben vett locus) és a társadalomtudományos fogalmak teljesítőképessége szempontjából. Az emberi viselkedések racionális értelmezése esetén ugyanis a locus nemcsak képletes értelemben, hanem nyilvánvalóan, evidens módon történelem és teória között húzódik: ha ritkán is, de az emberek szoktak többé-kevésbé racionálisan viselkedni, tehát senki nem gondolja, hogy a racionális cselekvést feltételező ideáltípus merőben teoretikus konstrukció, és – elnézve a történelmet – a racionális konstrukciók merőben historikus értelmezésének veszélye sem igazán fenyeget. Weber ugyan néha ilyenkor is szükségesnek tartja, hogy figyelmeztessen a racionális fogalomalkotás esetén leselkedő veszélyekre*, de itt inkább csak a rend kedvéért teszi ki a veszélyjelző táblát, alapjában véve úgy gondolja, hogy a racionális konstrukcióknak mint módszertani eszközöknek a szerepe mindnyájunk számára evidens. Az „Értékmentesség”-tanulmányban a következőket mondja:
„Minden tudomány, amely szellemi vagy társadalmi összefüggésekkel foglalkozik, az emberi viselkedés tudománya (e fogalom körébe sorolva most minden szellemi és gondolkodási aktust, illetve minden lelki habitust is). Az ilyen tudomány a viselkedés 'megértésére', s ezen keresztül menetének 'magyarázó értelmezésére' törekszik. A 'megértés' mármost nehéz fogalom, ezt itt nem tudjuk tárgyalni. Ebben az összefüggésben bennünket csak az egyik különös fajtája érdekel: a 'racionális' értelmezés. Azt nyilvánvalóan minden további nélkül 'megértjük', ha egy gondolkodó ember úgy 'old meg' egy bizonyos 'problémát', ahogy azt mi magunk normatíve 'helyesnek' tartjuk, például 'helyesen' számol, vagy szándékolt célja eléréséhez a – mi megítélésünk szerint – 'helyes' eszközöket alkalmazza. Az ilyen folyamatok esetében megértésünk azért különlegesen evidens, mert olyasminek a megértéséről van szó, ami objektíve 'érvényes'.”*
Ugyanilyen evidens módon megértjük azt is, ha valaki „hibázik”: rosszul kalkulál, rosszul választja meg az eszközöket. És ettől hallatlanul megnő az ilyen fogalmi konstrukciók teljesítőképessége: már nemcsak arról van szó, hogy fogalmi konstrukcióink „nomológiai tudásunk szempontjából adekvátak”, hanem segítségükkel – tudniillik a racionális fogalmi konstrukciók segítségével – megállapíthatjuk, hogy mi (például milyen gondolkodási vagy számítási „hiba”) játszott kauzális szerepet egy individuális konstellációban (egy konkrét cselekvés lefolyásában vagy egy folyamat, mondjuk egy csata kimenetelében). Vagy, ahogy Weber fogalmaz:
„A racionális konstrukciónak tehát itt megvan az értéke: eszközül szolgál ahhoz, hogy helyes kauzális összefüggést 'tulajdonítsunk' a folyamatoknak. Pontosan ugyanez az értelme mármost azoknak az utópikus – szigorúan és tévedhetetlenül racionális cselekvést feltételező – konstrukcióknak, amelyeket a 'tiszta' gazdasági elmélet alkot.”*
Persze a társadalomtudomány nemcsak racionális fogalmakat alkot. De annak, hogy alkot ilyeneket, megvan az a hallatlan előnye, hogy az egyoldalúan historikus (leíró, a kor szóhasználatában: „idiografikus”; sőt, akár az egyoldalúan megértő) és az egyoldalúan teoretikus (ugyanakkor magyarázó, „nomotetikus”) fogalomalkotásnál jóval nagyobb teljesítményre képes:
„Annak ugyanis, hogy racionális ideáltípust konstruálunk, bármi legyen is az ideáltípus tartalma […], az empirikus vizsgálatokon belül mindig csakis az a célja, hogy az empirikus valóságot 'összehasonlítsuk' az ideáltípussal, megállapítsuk, hogy a valóság mennyiben ellentétes vele, milyen távol van tőle, illetve milyen közel van hozzá,”
– idáig az idézet akár az „Objektivitás”-tanulmányban is lehetne, de folytatódik –
„s ennek alapján azután képesek legyünk az empirikus valóságot lehetőleg egyértelműen érthető fogalmak segítségével leírni, és a leírtaknak tulajdonított kauzális összefüggés segítségével megérteni és magyarázni.”*
Azaz: képesek legyünk olyan fogalmakat alkotni, melyek segítségével a társadalomtudomány mindazt teljesíteni tudja, amire egy tudomány egyáltalán képes.
Most pedig rátérek a példákra. Először azt fogom példákkal illusztrálni, hogy Weber valóban az itt elemzett módon és locuson – történelem és teória között – alkotja meg a maga ideáltípusait, illetve ugyanilyen módon – hol a történelem, hol meg az elmélet nevében – igazítja ki a nem jól megalkotott vagy nem jól működő ideáltípusokat (az elsőre a „város”, a másodikra pedig a „városgazdaság” fogalma lesz a példa). Utána jön a nehezebb: Weber ugyanis néha arra hívja fel a figyelmet, hogy bizonyos pontokon még itt sem alkalmas a terep az ideáltípus-alkotásra. Vagy azért, mert bizonyos fajta teoretikus konstrukcióktól nem vezet út a történelemhez, vagy mert a másik oldalon, a történelemben túlságosan elmosódók, képlékenyek az átmenetek, s emiatt a világos és egyértelmű fogalmi konstrukciók elkerülhetetlenül valóságidegenek lesznek. Az első esetet nemigen lehet példákkal illusztrálni, mivel Weber szerint el sem kell indulni a rossz irányba (a pszichológiai konstrukciókat vagy a racionális konstrukciók pszichológiai értelmezését például mindig elhibázottnak tartja)*. A második esetben viszont általában azt a megoldást választja, hogy vizsgálandó jelenségnek csak egy történelmileg jól körülhatárolható, sajátos részéről alkot ideáltípusokat, a többit pedig mint a fogalmilag tiszta (ideál-) típusokba nem sorolható határesetet tárgyalja. Ezt ugyan lehet példákkal illusztrálni, de a példák ilyenkor nem arra világítanak rá, hogy Weber a történelem és a teória között alkotja meg az ideáltípusokat, hanem arra, hogy az így megalkotott fogalmi konstrukciókat nem erőlteti rá mindenre: ha a történelemben túlságosan elmosódók az átmenetek, beéri valamilyen kidolgozatlan, „amorf” fogalommal, melyet azután szembeállít a jól kidolgozott ideáltípusokkal (jó példa erre a „közösségekkel” és a „társulásokkal” szembeállított „harc”-, illetve az „uralommal” szembeállított „hatalom” fogalma)*.
*
A Gazdaság és társadalom városokról szóló része, „A városok tipológiája”* ideáltípust ideáltípusra halmoz. Kezdődik az egész a fejezet helyével (ti. a locusszal a mű egészében): a második rész IX. fejezetének, „Az uralom szociológiájá”-nak a 7. szakasza viseli „A nem legitim uralom. (A városok tipológiája)” címet. Ezen a helyen tárgyalni a városokat csak annak az ideáltípusnak az értelmében lehet, melyet Weber már korábban is sokszor emlegetett, és amelyet most, a várostipológia második paragrafusában, „A nyugati város”-ban részletesen kifejt. A gondolatmenet a következőképpen fest (az alábbiakban nem idézek, hanem csak a weberi gondolatmenet vázát mondom, és mindig jelezni fogom, hogy történelem és teória között éppen melyik irányban mozgunk).
Ha azt a folyamatot vizsgáljuk [a történelemben], melynek során kialakult az önálló középkori városi szervezet – élén az igazgatási feladatokat ellátó városi tanáccsal és a „konzullal” vagy „polgármesterrel” [ti. ez a tiszta típus] –, akkor célszerű megkülönböztetni [ti. módszertanilag célszerű megkülönböztetni, hogy tiszta fogalmakat alkothassunk] a formális jogi, illetve a szociológiai-politikai szempontból meghatározó mozzanatokat. Ha ezt megtesszük, kiderül, hogy [a történelemben, ha a mi célszerű fogalmainkkal vizsgáljuk] a polgárok testülete – a politikai és a földesúri hatalomtól kapott (valódi vagy fiktív) kiváltságok folytán – formális jogi értelemben ugyan „legitim” módon jött létre, de a tényleges [ti. a történelmi] kialakulás csak részben felel meg ennek a formális jogi sémának [vagyis: nem mindig célszerű az a fogalmi megközelítés, amely a kialakulást „legitimnek” tekinti, és a tényleges lefolyást ehhez méri]. Ez így azért nem mindig működik, mert gyakran, mégpedig éppen a legfontosabb esetekben egészen másról volt szó [ti. a történelemben]: ezekben az esetekben formális jogi szempontból nézve forradalmi változás és jogbitorlás történt [ti. teoretikusan szerencsésebb ekként, és nem a „legitim”-től való eltérésként kezelni]. De mivel ez sem mindenütt volt így [ti. a történelemben], az a legszerencsésebb, ha megkülönböztetünk két változatot [ti. két gondolati képet, két ideáltípust alkotunk]: megkülönböztetjük az eredendő módon (és ekkor a legitim hatalmak ellenében) létrejött, illetve a másodlagosan (és ekkor a legitim hatalomtól kapott autonómia alapján) kialakult középkori városi szervezetet.* Mindkét változatra találhatunk példát [a történelemben], de legtöbbször a kétféle eredet kombinációjával találkozunk [a fogalmilag tiszta típus sehol nem valósult meg teljesen]. – Nem követem tovább a szöveget, mert a dolog egyre bonyolultabb lesz: egyre sokasodnak a városokat a nem legitim uralom ideáltípusába soroló fejtegetésben használt ideáltipikus fogalmak, és ha mindegyiknél leállok jelezni, hogy miként viszonyul egyfelől a történelemhez (hogyan merít belőle, illetve hogyan és meddig méri a gondolati képhez), másfelől a teóriához (hogyan, milyen célszerűségi szempontok szerint alkot gondolati képet, és hogyan konstruál összefüggéseket, illetve meddig alkalmazza – mikor és milyen megfontolások alapján – veti el őket), akkor soha nem érek egyetlen bekezdésnek sem a végére.
Inkább rátérek a kilencedik fejezet, „Az uralom szociológiája” 7. szakaszának, a „Városok tipológiájá”-nak első paragrafusára, melynek címe „A város fogalma és kategóriái”: itt szerepel ugyanis a „városgazdaság” fogalma, pontosabban a gazdaságelmélet „városgazdaság” fogalmának bírálata. (Ezúttal sem idézek, hanem csak a weberi szöveg erősen lerövidített vázát mondom el, és közben utalásszerűen jelzem, hogy a történelem és a teória közti határsávon mikor merre mozgunk, és hogy Weber mikor beszél a történelem, és mikor a teória nevében.)
A városi ipar és a városi kereskedelem – mondja Weber – csak egy részét alkotja annak az összetett jelenségnek, melyet „városgazdaságnak” neveznek, és amelyet mint külön „gazdasági fejlődési fokot” állítanak szembe az „elszigetelt gazdasággal”, illetve a „népgazdasággal” (és más – hasonló módon kialakított – fejlődési fokokkal). Ez a fogalom azonban Weber szerint gondolatilag nem tiszta [azaz teoretikusan problematikus], mert egybemosódnak benne a gazdaságpolitikai rendszabályok és a tisztán gazdasági kategóriák. Az egybemosódásnak az az oka, hogy a „város” fogalmát önmagában még nem meríti ki az a puszta tény, hogy a kereskedők és iparosok egymás mellett laknak, és rendszeresen a piacon fedezik napi szükségleteiket. Ahol ez elmondható [történelmileg], ott célszerűbb ipari és kereskedelmi helységekről és „piaci gócokról” beszélni, nem pedig „városról” [ez a történelmi megkülönböztető jegy ugyanis még nem elég fogalmi ismertetőjegynek – meg kell tehát néznünk, mi a helyzet a többivel]. A város – mondják – nemcsak lakóhely, hanem gazdasági szervezet is, hiszen saját földbirtoka van, és önállóan gazdálkodik a bevételekkel és a kiadásokkal. Ez ugyan [történelmileg] igaz – ismeri el Weber –, de még mindig nem különbözteti meg a várost a falutól [fogalmilag]. Sőt: önmagában véve még az sem csak a városra jellemző, hogy – legalábbis a múltban [azaz: történelmileg] – nemcsak gazdasági szervezet, hanem egyben gazdaságszabályozó szervezet is volt: a falu is ismerte például a nyomáskényszert, a legelőszabályozást stb., vagyis: ismerte a gazdaságpolitikát [tehát: még ez sem fogalmi megkülönböztető jegy]. Ezután hosszú és bonyolult fejtegetés következik arról, hogy [történelmileg] mi jellemző a csak a városokban előforduló sajátos gazdaságpolitikai szabályozásra (kérdéses például, hogy volt-e egyáltalán [a történelemben] ilyen?), és fokozatosan kiderül, hogy [történelmileg] más volt jellemző a tengerparti, és más a szárazföld belsejében elterülő városokra, és ha [fogalmilag] egyáltalán sajátosan „városi gazdaságpolitikáról” beszélhetünk, akkor ez csak az utóbbiak esetében lehetséges. Az ilyen „városi gazdaságpolitikát” nagyjából az jellemezte, hogy az állandó és olcsó tömegellátás, valamint az iparűzők és a kereskedők nyereségszerzési esélyeinek stabilitása érdekében gazdaságszabályozással igyekezett biztosítani a városi gazdaságnak az – akkoriban még messzemenően természetadta – feltételeket. Ez bizony [történelmileg is, és fogalmilag is] meglehetősen sovány eredmény. Ráadásul Weber szerint a városi gazdaságpolitikának más értelme is volt [tudniillik más racionális értelmezés is adható neki], nem kizárólag ezt a gazdaságszabályozást jelentette.* És még azt is hozzá kell tenni, hogy az ilyen gazdaságpolitika a történelemben [itt nem kell külön jeleznem, hogy melyik oldalon vagyunk] nem minden korban található meg, hanem – legalábbis teljesen kibontakozott formában – csak bizonyos korszakokban létezett: azokban, melyeket a céhek politikai uralma jellemzett. Végül pedig: még az sem bizonyítható, hogy a városi fejlődés egy átmeneti szakaszában ez a gazdaságpolitika [történelmileg] teljesen általánosan minden városra jellemző lett volna. – Erősen lerövidítve ezek Weber történelmi, illetve elméleti meggondolásai, melyeknek alapján levonja a konklúziót: nem jó, nem szerencsés a fogalmi konstrukció. Vagy, ahogy ő mondja: „biztos, hogy ez a gazdaságpolitika nem tekinthető egyetemes, mindenütt megtalálható lépcsőfoknak a gazdaság fejlődésében”.*
A „város” és a „városgazdaság” fogalma itt csupán tetszőlegesen kiválasztott példa volt: hasonló elemzéssel bármely weberi fogalom esetében megmutatható, hogy Weber valóban történelem és elmélet között alkotja meg a maga ideáltípusait, illetve, hogy hol a történelem, hol az elmélet nevében igazítja ki a nem jól megalkotott, illetve nem jól működő ideáltípusokat. De az is előfordul, hogy úgy látja, a történelemben túlságosan elmosódók az átmenetek, túlságosan sok az élesen elkülönülő, fogalmilag tiszta (ideál-) típusok között elhelyezkedő – egyértelműen egyikhez sem sorolható – „köztes eset”. Ilyenkor ideáltípus helyett beéri egy képlékeny, „amorf” fogalommal, melynek tartalmát a fogalmilag tiszta típusokhoz viszonyítva adja meg. Jó példa erre a „harc” fogalma, melyről „A megértő szociológia néhány kategóriájáról” című tanulmányban még világosabban nyilatkozik, mint a Gazdaság és társadalom első részének első fejezetében*:
„Lehet, hogy az egyetértésen alapuló cselekvésben résztvevők cselekvésükkel valamilyen közös, kifelé irányuló érdeket követnek. De ez nem feltétlenül szükséges. Az egyetértésen alapuló cselekvés még nem 'szolidaritás', a társadalmi cselekvés pedig semmi esetre sem kizárólagos ellentéte az emberek ama közösségi cselekvésének, amelyet 'harcnak' nevezünk, azaz – egészen általánosan – annak a törekvésnek, hogy a saját akaratunkat érvényesítsük egy másik ember ellenszegülő akaratával szemben, miközben a másik viselkedésével kapcsolatos várakozásokhoz igazodunk. Az az egyes esetben dől el, hogy egy társulási aktus mit jelent: mennyiben tekinthető például a kívülállókkal szembeni szolidaritás kifejeződésének, illetve érdekkompromisszumnak, vagy gyakorlatilag csupán a harc formáinak és tárgyának a résztvevők számára valamilyen okból kívánatossá vált, s az esetek nagy átlagában szubjektíve szándékolt (de talán egyénileg különböző) célnak megfelelő eltolódását jelenti-e. Gyakran valamennyire mindegyiket. Nincs olyan egyetértésen alapuló közösség – beleértve az erotikus vagy karitatív kapcsolatokat is, amelyekben a résztvevőket a teljesen korlátlan odaadás érzése fűzi egymáshoz –, amely a szoros összetartozás érzése ellenére ne foglalhatna magában kíméletlen erőszakot. Másfelől pedig legtöbbször a 'harc' is magában foglal valamilyen mértékű társulást vagy egyetértést. Itt is azt látjuk, ami szociológiai fogalmak esetén gyakran előfordul, hogy a bennük szereplő tényállások részben átfedik egymást, mégpedig az egyforma – csak különböző nézőpontból tekintett – jegyek miatt.”*
Más esetekben viszont Weber nem a képlékeny átmenetek és a fogalmilag tiszta típusok közti átfedéseket – „az egyforma, csak különböző nézőpontból tekintett” jegyeket –, hanem az elmosódó átmenetek közvetlen fogalmi megközelítésének nehézségeit (vagy egyenest lehetetlenségét) hangsúlyozza. A „hatalom”-ról például a következőket mondja:
„A 'hatalom' szociológiai szempontból amorf fogalom. Mindenféle emberi kvalitás és mindenféle konstelláció elképzelhető, amely olyan helyzetbe hozhat valakit, hogy egy adott szituációban mindenáron keresztülviszi az akaratát. Ezért az 'uralom' szociológiai fogalmának pontosabbnak kell lennie”*.
A javaslat tehát az, hogy fogalmilag ne közvetlenül közelítsük meg azt a sokszínű, képlékeny tényállást, amelyet „hatalom”-nak nevezünk, hanem az egyik – történelmileg jól körülhatárolható – esetét, az „uralmat” vizsgáljuk, és így rávilágíthatunk az emberek fölött gyakorolt befolyásnak azokra az eseteire is, amelyek nem tekinthetők „uralom”-nak. – És Weber a továbbiakban – mind a Gazdaság és társadalom első részének fogalmi fejtegetéseiben, mind az érdemi szociológiai fejtegetéseket tartalmazó második részben – ehhez tartja magát.
Az első rész első fejezetének hátralévő oldalain nem is tér többé vissza erre az „amorf fogalomra” (sőt, ami nagy ritkaság: egyáltalán nem hoz az emberek fölött gyakorolt „hatalom”-ra történelmi példát), az első rész harmadik fejezetében, „Az uralom típusai”-ban pedig – ahol ígérete szerint pontosabbá teszi az „uralom” szociológiai fogalmát* – éppen csak megemlíti, hogy nem tartozik az „uralom” fogalma alá „a más emberek fölött gyakorolt 'hatalom', és a másokra gyakorolt 'befolyás' minden fajtája”*, és később is csak példával világítja meg a különbséget:
„a monopolhelyzetből származó gazdasági 'hatalmat', vagyis azt a lehetőséget, hogy az egyik cserepartner 'diktálja' a csere feltételeit a másiknak, önmagában véve még éppúgy nem nevezzük 'uralomnak', mint bármilyen más – teszem azt, az erotikában, a sportban, a vitában vagy egyebütt élvezett – fölényből eredő »befolyást«”.*
A második rész IX. fejezete – „Az uralom szociológiája” – a másokra gyakorolt befolyás nehezen megragadható, képlékeny és elmosódó eseteinek bemutatásával kezdődik. „Az uralom szerkezeti formái és működési módozatai” című első szakasz első paragrafusából – a „Hatalom és uralom. Átmeneti formák”-ból – világosan kiderül, hogy az „uralom” különleges esete a „hatalomnak”, de a tudomány csak ezzel a különleges esettel – sőt, még ezen belül is csupán a történetileg jól körülhatárolható tényállásokkal – tud valamit kezdeni. Egyébként még az „uralomnak” is olyan „tág volna a terjedelme, hogy az 'uralom' kategóriáját nem is lehetne tudományos célra használni”. Ezért Weber először leszögezi, hogy a „hatalom egészen általános értelmében véve – vagyis annak lehetőségeként, hogy akaratunkat mások viselkedésére rákényszerítsük – az uralom a legkülönbözőbb formákban jelenhet meg”, utána azonban két történetileg jól körülhatárolható, s ugyanakkor fogalmilag jól elkülöníthető (a fogalmi ismertetőjegyek alapján egyenest ellentétes típusokba sorolható) tényállásra korlátozza a vizsgálatot: az érdekkonstelláció (különösen a piaci monopolhelyzet) folytán kialakuló és az autoritásból (és a vele szembeni engedelmességi kötelezettségből) eredő uralomra.* – És az utána következő több száz oldalon keresztül az ebbe a két típusba sorolható tényállásokat (olykor a kettő közti átmeneti formákat) vizsgálja, és természetesen mindkét kategórián belül számos további típust különböztet meg.
Összesen négy példát tárgyaltam. A „város” és a „városgazdaság” fogalma arra világított rá, hogy Weber valóban a képletes értelemben vett locuson – történelem és teória között – alkotja meg az ideáltípusokat, illetve hol a történelem, hol az elmélet nevében igazítja ki a nem jól megalkotott vagy nem jól működő ideáltípusokat. Ehhez mindig ragaszkodik: ha úgy látja, hogy a teoretikus konstrukcióktól nem vezet út a történelemhez, vagy a történelemben túlságosan elmosódók az átmenetek, és emiatt a tiszta fogalmi konstrukciók valóságidegenek lesznek, akkor inkább eláll az ideáltípusalkotásról. Az előbbire nem hoztam példát, csak megemlítettem, hogy feltehetőleg azért idegenkedik a pszichológiai konstrukcióktól, mert történelmileg értelmezhetetlennek tartja őket. Az utóbbira – arra, hogy ha a történelemben túlságosan elmosódók az átmenetek, Weber nem erőlteti az ideáltipikus konstrukciókat – a „harc” és a „hatalom” fogalma volt a példa: ilyenkor rendszerint beéri valamilyen kidolgozatlan, „amorf” fogalommal, és a fogalom alá tartozó eseteket azután közvetve, valamilyen jól kidolgozott ideáltípushoz viszonyítva tárgyalja. – A példák tehát alátámasztják, hogy érdemi szociológiai munkájában Weber valóban azon a képletes értelemben vett locuson alkot fogalmakat, amelyet fogalmi-metodológiai írásaiban a fogalomalkotás számára kijelölt: történelem és teória között.