Az emberi viselkedés (mind a „külső”, mind a „belső” viselkedés) lefolyása során olyan összefüggéseket, valamint szabályszerűségeket mutat, mint valamennyi történés. Az viszont – legalábbis minden értelemben – csakis az emberi viselkedésre jellemző, hogy az összefüggések és szabályszerűségek lejátszódása érthetővé tehető, értelmezhető. Az emberi viselkedés értelmezéssel elért „megértése” mindenekelőtt sajátos – de nagyon eltérő mértékű – kvalitatív „evidenciára”+ tesz szert. Az, ha egy értelmezés különösen nagy mértékben evidens, önmagában még nem bizonyítja, hogy empirikusan is érvényes. Előfordulhat ugyanis, hogy a külső lefolyásában és eredményében egyforma magatartás egymástól fölöttébb különböző motívumok összjátékán alapul, s ezek közül nem mindig a legevidensebben érthető játszott valóban is szerepet. Ezért mindig inkább arra kell törekedni, hogy az összefüggés „megértését” még ellenőrizzük az egyébként szokásos kauzális módszerekkel – alkossuk meg a kauzális összefüggést, és amennyire lehetséges, vessük össze a megértett összefüggéssel –, mielőtt akár a mégoly evidens értelmezést „érthető” volta folytán érvényes „magyarázatnak” tekintjük. A legnagyobb fokú „evidenciával” mármost a célracionális értelmezés rendelkezik. Az olyan magatartást nevezzük célracionálisnak+, amely kizárólag arra irányul, hogy (szubjektíve) adekvátnak képzelt eszközökkel érjen el (szubjektíve) egyértelműen megragadott célokat. Egyáltalán nem csak a célracionális cselekvés érthető számunkra: az indulatok tipikus lefolyását is „megértjük”, és azt is, hogy milyen tipikus következményei vannak a viselkedésre nézve. Az „érthetőnek” az empirikus diszciplínák esetében elmosódó határai vannak. Az eksztázis és a misztikus élmény, akárcsak a kisgyermekek viselkedése (vagy mondjuk – amivel itt most nem foglalkozunk – az állatoké), mindenekelőtt pedig a kóros pszichikus összefüggések bizonyos fajtái nem ugyanolyan mértékben hozzáférhetők megértésünk és a megértő magyarázat számára, mint más folyamatok. Nem arról van szó, hogy az „abnormális” mint olyan nem megközelíthető a megértő magyarázat számára. Ellenkezőleg: éppen az átlagból messze kiemelkedő tettet lehet – valamiféle (rövidesen kifejtendő értelemben vett) „helyes” viselkedési „típusnak” megfelelőként – mint abszolúte „érthetőt” és egyúttal a „legegyszerűbbet” megragadni. Ahogy gyakran mondani szokták, „nem kell Cézárnak lenni ahhoz, hogy az ember megértse Cézárt”. Ha nem így volna, értelmetlen lenne mindenféle történetírás. Ezzel szemben vannak „saját” – mégpedig saját „pszichikai” – folyamataink, melyeket egy ember teljesen mindennapi működésének tekintünk, ám amelyek ebben az összefüggésben egyáltalán nem tesznek szert arra a kvalitatíve sajátos evidenciára, amely az érthetőt kitünteti. Pontosan úgy, ahogy csak részben „érthető” sok rendellenes pszichikus folyamat, például az, ahogy az emlékezet működik, és ahogy az intellektuális jelenségek lejátszódnak. Ezért a megértő tudományok ugyanúgy kezelik az ilyen pszichikus folyamatokban megállapítható szabályszerűségeket, mint a fizikai természet törvényeit.
Abból, hogy a célracionális magatartás különösen evidens, természetesen nem következik, hogy netán éppen a racionális értelmezést kellene a szociológiai magyarázat céljának tekintenünk.+ Ha figyelembe vesszük, milyen szerepet játszanak a „cél szempontjából irracionális” indulatok és „érzelmi állapotok” az ember cselekvésében, és hogy minden célracionálisan megértő vizsgálat is folyton beleütközik olyan célokba, melyeket magukat újra már nem mint más célokat szolgáló racionális „eszközöket” kell értelmezni, hanem csupán el kell fogadni mint racionálisan tovább már nem értelmezhető célkitűzéseket – még ha kialakulásuk mint olyan a továbbiakban „pszichológiai szempontból” megértő magyarázat tárgya lehet is –, akkor akár ennek egyenest az ellenkezőjét is lehetne állítani. Kétségtelen azonban, hogy az érthető összefüggések szociológiai elemzésekor nagyon gyakran a racionálisan értelmezhető magatartás a legmegfelelőbb „ideáltípus”: mind a szociológia, mind a történelem – mindenekelőtt „pragmatikus” meggondolásból – racionálisan érthető összefüggéseiből kiindulva értelmezi a cselekvést. Így jár el például a társadalom-gazdaságtan, amely a „homo oeconomicus”+ racionális konstrukciójával dolgozik. Általában véve ugyanígy jár el azonban a megértő szociológia is. Nem bármilyen tetszőleges „belső állapotot” vagy külső magatartást tekintünk ugyanis sajátos tárgyának, hanem: a cselekvést. A „cselekvés” viszont (beleértve azt is, amikor akarattal elmulasztunk vagy eltűrünk valamit) számunkra mindig bizonyos „tárgyakra” irányuló érthető, azaz valamiféle – akár többé-kevésbé észrevétlenül „meglévő”, akár „szándékolt” – (szubjektív) értelemmel bíró magatartást jelent. A buddhista kontempláció és az aszketikus keresztény érzület szubjektív értelme szerint a cselekvő számára „belső” tárgyakra, egy ember dologi javakkal folytatott racionális gazdasági ténykedése pedig „külső” tárgyakra van vonatkoztatva. A megértő szociológia számára különösen fontos cselekvés részletezve mármost olyan viselkedés, amely 1. szubjektív, a cselekvő által szándékolt értelme+ szerint mások viselkedésére van vonatkoztatva, 2. menetét ez az értelmi vonatkozás is meghatározza, és így 3. ebből a szubjektív (szándékolt) értelemből kiindulva érthetően magyarázható.+ Szubjektív értelmük szerint a külvilágra és jellegzetesen mások cselekvésére vannak vonatkoztatva ekkor az indulatból fakadó cselekedetek, és így a cselekvés menete szempontjából közvetve releváns „érzelmi állapotok” is, mint mondjuk a „méltóságérzés”, a „büszkeség”, az „irigység”, a „féltékenység”. A megértő szociológiát azonban ilyen esetekben nem a fiziológiai és – ahogy azt korábban mondták – „pszichofizikai” jelenségformák érdeklik: például nem az érverést mutató görbére vagy a reakció sebességében bekövetkezett eltolódásra kíváncsi, és nem is azokra a pusztán pszichikai adottságokra, például a feszültség-, az öröm- és a rossz érzés kombinációira, melyekkel az ilyen érzelmi állapotok jellemezhetők. A maga részéről inkább a cselekvés tipikus, értelemmel bíró (mindenekelőtt: külső) vonatkozásainak megfelelően differenciál, és ezért – mint látni fogjuk – a célracionális ideáltípust éppen arra használja, hogy segítségével a cél szempontjából irracionális tényezők horderejét fel tudja mérni. Csak akkor mondhatnánk, hogy a megértő szociológia az ilyen jelenségeket kizárólag „belülről kifelé” – azaz: nem fizikai vagy pszichikai megjelenéseit sorra véve – vizsgálja, ha annak (szubjektív szándékolt) értelmét, hogy a cselekvés vonatkoztatva van valamire, mint az emberi viselkedés „belső oldalát” akarnánk megjelölni, ami azért elég aggályos szóhasználat. Valamely viselkedés pszichológiai tulajdonságaiban tapasztalható különbségek mint ilyenek tehát számunkra még nem relevánsak. Az értelmi vonatkozásban tapasztalható egyformaság sem köthető ahhoz, hogy a szerepet játszó „pszichikus” konstellációk is egyformák, még ha az biztos is, hogy a különbségeket mindkét oldalon kiválthatják a másik oldalon meglévő különbségek. Olyasmi azonban, mint például a „nyereségvágy” kategóriája, egyáltalában nem tartozik a „pszichológia” körébe. Végtére is, ha „ugyanaz” az üzleti vállalkozás „egyformán” törekszik „rentabilitásra”, az két egymást követő tulajdonos esetében nemcsak abszolút heterogén „jellemvonásokkal” párosulhat, hanem egyenest az is lehetséges, hogy a lefolyását és végeredményét tekintve teljesen egyforma viselkedést éppen ellentétes végső „pszichikus” konstellációk és jellemvonások váltják ki, és még a (pszichológia számára) ilyenkor mérvadó végső „célkitűzéseknek” sem kell semmiféle rokonságban állniuk egymással. Az olyan folyamatok, amelyeknek nincs szubjektíve mások viselkedésére vonatkoztatott értelmük, ettől még szociológiai szempontból nem közömbösek.+ Ellenkezőleg, éppen közöttük lehetnek a döntő feltételek, és így a cselekvést meghatározó okok. A megértő tudományok számára a cselekvés igen lényeges részben értelemszerűen vonatkozik az önmagában értelemmentes „külvilágra”, a természet dolgaira és folyamataira: az elszigetelt homo oeconomicus elméletileg megkonstruált cselekvése például kizárólag így vonatkozik rájuk. Az olyan folyamatoknak azonban, amelyeknek nincs szubjektív „értelmi vonatkozásuk” – mint például annak, hogy miként alakul a születések és a halálozások száma, de ilyen az antropológiai típusok kiválasztódása, valamint a csupasz fizikai tényállások relevanciája is –, a megértő szociológia számára pontosan ugyanúgy csupán abban áll a jelentősége, amiben mondjuk a gazdasági tanok esetében a klimatikus vagy növényélettani tényállásoké, nevezetesen, hogy ezek olyan „feltételekként” és „következményekként” szerepelnek, amelyekhez az értelemmel bíró cselekvés igazodik.
Az öröklődés folyamatai például nem valamiféle szubjektív szándékolt értelemből kiindulva érthetők, és természetesen annál kevésbé közelítjük meg az értelem felől őket, minél egzaktabban rögzíti a természettudomány, hogy milyen körülmények között mennek végbe ezek a folyamatok. Tegyük fel például, hogy egyszer majd sikerül – itt most tudatosan „nem szakszerűen” fejezzük ki magunkat – valamiképpen megközelítőleg egyértelmű összefüggést kimutatni egy koponyaindex vagy az emberek egy meghatározott, valamilyen ismertetőjegy alapján megkülönböztethető csoportjából való származás és a között, hogy milyen mértékben vannak jelen bizonyos szociológiai szempontból releváns tulajdonságok és ösztönök, például olyanok, amelyek vagy bizonyos fajta társadalmi hatalomra való törekvés kialakulásának, vagy annak az esélynek kedveznek, hogy valaki ilyen hatalmat szerezzen: ezek közé tartozik, teszem azt, a cselekvés racionális orientálásának képessége általában, bizonyos más, megadható intellektuális tulajdonságok pedig kiváltképpen ide tartoznak. Ekkor a megértő szociológiának ezeket a speciális tényeket magától értetődően pontosan ugyanúgy számításba kellene vennie a munkájában, ahogy például általában figyelembe veszi a tipikus életkorok egymásra következésének vagy az emberek halandóságának tényét. A saját feladata azonban csak ez után, pontosan ott kezdődne, ahol értelmezve kellene magyarázni, hogy 1. melyik, értelme szerint tárgyakra – akár a külvilág, akár saját belső világuk tárgyaira – vonatkoztatott cselekvésükkel igyekeztek mármost az ilyen sajátos öröklött tulajdonságokkal rendelkező emberek érvényre juttatni törekvésüket, melynek tartalmát ezek a tulajdonságok is meghatározzák vagy legalábbis függ tőlük, hogy mely tartalmak kerülnek előtérbe, és hogy törekvésük valóra váltása mennyiben és miért járt, illetve miért nem járt sikerrel, – 2. milyen érthető következményei voltak ennek az (öröklött tulajdonságoktól függő) törekvésnek más emberek értelemmel bíró – és értelme szerint valamire vonatkoztatott – viselkedésére nézve.
Az elmondottaknak megfelelően a megértő szociológia nem valamiféle „pszichológia” része. Egy cselekvés értelem szerinti struktúrájának közvetlenül „legérthetőbb fajtája” mindenképpen a szubjektíve szigorúan racionálisan eszközökhöz, mégpedig olyan eszközökhöz igazodó cselekvés, melyeket (szubjektíve) egyértelműen és világosan megragadott célok eléréséhez (szubjektíve) egyértelműen adekvátnak tartunk. Mégpedig a leginkább akkor, ha ezek az eszközök a kutató számára is alkalmasnak látszanak a szóban forgó célok eléréséhez. Ám ha egy ilyen cselekvést „magyarázunk”, az biztosan nem azt jelenti, hogy „pszichikai” tényállásokból vezetjük le, hanem nyilvánvalóan éppen az ellenkezőjét jelenti: azt, hogy szubjektíve kialakítottunk bizonyos várakozásokat a tárgyak viselkedésével kapcsolatban (szubjektív célracionalitás), ezek az érvényes tapasztalatok szerint helyes várakozásoknak bizonyultak (az objektíve helyes értelmében vett racionalitás+), és csak és kizárólag ezekből akarjuk levezetni a cselekvést. Minél egyértelműbben igazodik egy cselekvés ahhoz, ami megfelel a helyes cselekvés értelmében vett racionális típusnak, annál kevésbé fogja a menetét bármiféle pszichológiai megfontolás egyáltalán értelme szerint érthetővé tenni. Fordítva pedig, az „irracionális” folyamatok magyarázatakor, mindig szükség van annak megállapítására, hogyan játszódott volna le a folyamat racionálisan: ha „irracionális”, azaz olyan folyamatokat magyarázunk, amelyek esetében vagy a célracionális cselekvés „objektíve” helyes feltételeit nem veszik figyelembe, vagy (ami nem ugyanaz) szubjektíve is viszonylag széles körben kiiktatják a cselekvő célracionális megfontolásait – ilyen például egy „tőzsdepánik” –, akkor mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogyan cselekedtek volna az abszolút célracionalitás és a helyesség értelmében vett racionalitás ideáltipikus határesetében. Nagyon egyszerű belátni ugyanis, hogy csak akkor tudunk a folyamatban közrejátszó – akár objektív, akár szubjektív értelemben – „irracionális” tényezőknek egyáltalán kauzális szerepet tulajdonítani, ha ez világosan előttünk áll, mert csak ekkor lehet tudni, hogy végül is mi az, ami a cselekvésben – ahogy azt jellegzetes módon ki szokták fejezni – „csakis pszichológiailag” magyarázható, azaz olyan összefüggések segítségével, amelyek objektíve téves orientáción vagy a szubjektív cél szempontjából is irracionalitásokon, végül pedig vagy csak a szabályosan ismétlődő tapasztalatban megragadható, de teljesen érthetetlen, vagy érthető, de célracionálisan nem értelmezhető motívumokon alapulnak. Más eszköz tehát még arra sincs, hogy megállapítsuk, mi az, ami a – most tegyük föl: teljesen ismert – „pszichikus” tényállásban végül is releváns lett a cselekvés menete szempontjából. Ez abszolút kivétel nélkül érvényes általában minden esetben, amikor történeti és szociológiai összefüggéseket tulajdonítunk a cselekvésnek. Azok a végső, „evidens” módon megragadható és ebben az értelemben „érthető” („beleérző jelleggel utólagosan átélhető”) „célkitűzések” azonban, amelyekre a megértő pszichológia rábukkan (mondjuk a „nemi ösztön”), még mindig csak adottságok, amelyeket elvben pontosan ugyanúgy egyszerűen tudomásul kell venni, ahogy minden más tényszerűséget, még egy teljesen értelemmentes ténybeli konstellációt is. A (szubjektíve) abszolút célracionálisan orientált cselekvés és az abszolút érthetetlen pszichikus adottságok között középen vannak mármost rendszerint – a valóságban persze ezek képlékeny átmenetek – az úgynevezett „pszichológiailag” érthető (a cél szempontjából irracionális) összefüggések, ám ezekre a fölöttébb nehéz esetekre itt még csak utalásszerűen sem térhetünk ki. – A szubjektíve célracionálisan orientált és az objektíve érvényeshez „helyesen” igazodó (a „helyes” viselkedés értelmében „racionális”) cselekvés önmagában véve teljesen eltérő. Előfordulhat, hogy a kutató egy cselekvést, melyet magyaráznia kell, a legnagyobb mértékben célracionálisnak lát, ugyanakkor azonban a feltevések, melyekhez a cselekvő igazodik, teljesen érvénytelennek tűnnek számára. Példának okáért a mágikus elképzelésekhez igazodó cselekvés szubjektíve gyakran sokkal célracionálisabb jellegű, mint bármilyen nem mágikus „vallásos” magatartás, mivel a vallásosság – éppen azzal párhuzamosan, hogy a világ egyre inkább felszabadult a varázslat alól – mindenképpen rákényszerült, hogy a cél szempontjából (szubjektíve) egyre irracionálisabb értelmi vonatkozásokat (például „érzületi jellegűeket” vagy misztikusakat) öltsön magára. A történetírásnak és a szociológiának azonban – még ha eltekintünk is attól, hogy milyen összefüggést tulajdonít a cselekvésnek (lásd a korábbiakat) – mindig újra foglalkoznia kell azzal is, hogy milyen kapcsolatok fűzik egy értelme szerint érthető cselekvés tényleges lefolyását ahhoz a típushoz, amelyet ennek a cselekvésnek el „kellene” fogadnia, ha meg akarna felelni annak, ami (a kutató szerint is) „érvényes”, vagyis – így fogjuk mondani – a „helyesség értelmében vett típusnak”.+ Az a tény ugyanis, hogy egy szubjektíve értelme szerint orientált magatartás (gondolkodás és tett) a helyesség értelmében vett típusnak megfelelően, vele ellentétesen vagy a típust többé-kevésbé megközelítve igazodik-e az értelemhez, a történetírás és a szociológia számára meghatározott célokra (de nem minden célra) egy „önmaga miatt” – azaz, a vezérlő értékvonatkozások következtében – igen fontos tényállás lehet. És a továbbiakban ez többnyire a cselekvés külső lefolyása – a „sikere” – szempontjából fölöttébb döntő kauzális mozzanat lesz. Olyan tényállás tehát, melyhez még minden esetben fel kell tárni a konkrét történeti vagy tipikus szociológiai feltételeket, míg érthetőnek és így az „értelme szerint adekvát okozás”+ kategóriájának segítségével magyarázhatónak nem tűnik, hogy a cselekvés empirikus lefolyása mennyiben azonos a helyesség értelmében vett – azaz a helyes cselekvésről alkotott – típussal, mennyiben tér el tőle, illetve áll szemben vele. Ha egybeesik a „helyesség értelmében vett típussal”, akkor a „legérthetőbb”, mert ez az „értelme szerint legadekvátabb” kauzális összefüggés. A logika története számára „értelme szerint adekvát ok által kiváltottnak” tűnik, ha egy gondolkodónak bizonyos fajta – logikai kérdésekről (a „problémák állásáról”) szóló, szubjektíve értelemszerű összefüggéseket taglaló – fejtegetések láttán a helyesség értelmében vett típust, azaz a helyes „megoldást” megközelítő gondolat „ugrik be”. Elvben ugyanígy azt is jellemzően „értelme szerint adekvát ok által kiváltottnak” tekintjük, ha egy cselekvés ahhoz igazodik, ami valóságos, ami „megfelel a tapasztalatoknak”. Ám az, ha egy cselekvés menete a valóságban ténylegesen messzemenően megközelíti a helyesség értelmében vett típust – a tényszerű objektív helyesség értelmében vett racionalitás tehát –, még távolról sem jelenti, hogy szükségképpen egybeesik a szubjektíve célracionális, azaz egyértelműen teljesen tudatos célokhoz igazodó és teljesen tudatosan „adekvátnak” gondolt eszközöket választó cselekvéssel. A megértő pszichológia munkájának igen lényeges része manapság éppen abban áll, hogy feltárjon olyan, nem eléggé tudatos vagy teljesen észrevétlen – ebben az értelemben tehát nem szubjektíve racionálisan szem előtt tartott – összefüggéseket, amelyek azonban ténylegesen egy objektíve „racionálisan” érthető összefüggést nagyon is megközelítő módon működnek. Bizonyos részeit tekintve ilyen jellegű az úgynevezett pszichoanalízis munkája+, de még ha itt ettől teljesen eltekintünk, akkor is utalhatunk például egy olyan konstrukcióra, mint Nietzsche ressentiment-elmélete, amely az érdekviszonyokból kiindulva fejti meg, a gyakorlatban érvényesülő érdekekből vezeti le a külső vagy belső magatartás – érthető okokból „nem bevallott”, és ezért nem is kellőképpen tudatos vagy teljesen észrevétlen – objektív racionalitását. Egyébként (módszertanilag) egészen pontosan ugyanabban az értelemben, ahogyan azt a gazdasági materializmus elmélete évtizedekkel korábban ugyancsak tette. Ilyen esetekben persze nagyon könnyen előfordul mármost, hogy nem mindig teljesen tisztázott kapcsolatban áll egymással az, ami olykor ugyan észrevétlenül, de szubjektíve célracionális és az, ami az objektív helyesség értelmében racionális, de ezzel a tisztázatlan kapcsolattal nekünk itt a továbbiakban nem kell foglalkoznunk. Csupán arról volt szó, hogy vázlatosan (és szükségképpen pontatlanul) utaljunk arra, ami mindenkor problematikus és korlátozott a „megértés” – éppen a „csak pszichológiai” megértés – esetében. Az egyik oldalon azt látjuk, hogy a cél szempontjából látszólag teljesen irracionális viselkedés – anélkül, hogy észrevennék („anélkül, hogy bevallanák”) – viszonylag sokszor nagyon is racionális: e racionalitás folytán az ilyen viselkedés „érthető”. A másik oldalon ott van az a (példának okáért a kultúrtörténetben) százféleképpen is illusztrálható tény, hogy olyan jelenségeket, melyeknek látszólag közvetlenül célracionális indokai voltak, történetileg valójában teljesen irracionális motívumok hívtak életre, majd utólag ezek – miután a megváltozott életfeltételek között a technikai „helyesség” értelmében magas szintű „racionalitást” képviseltek – mint az új körülményekhez „alkalmazkodó” formák fennmaradtak, és olykor egyetemesen elterjedtek.
A szociológia természetesen nemcsak a cselekvés „előtérbe tolt motívumairól”, az ösztönök „kielégítése helyett” azok más irányba tereléséről, levezetéséről és hasonló dolgokról vesz tudomást, hanem nagyon is számol azzal, hogy egy motiváció lejátszódása során a teljességgel „érthetetlen” kvalitatív elemeknek igen beható szerepük van, még abban a tekintetben is, hogy értelme szerint mire vonatkozik a folyamat és milyen további hatása van. Ha a végeredmény felől nézzük, az értelem szerinti vonatkozását tekintve „egyforma” cselekvés – már csak a résztvevő cselekvők között a „reakció sebességében” tapasztalható tisztán kvantitatív különbségek miatt is – olykor radikálisan eltérő módon megy végbe. Éppen az ilyen különbségek és még a nagyon is kvalitatív jellegű hangulati viszonyok terelik az „értelem szerinti” vonatkozásukat tekintve eredetileg „egyformának” indult motivációs láncokat az eredmény felől nézve gyakran értelmük szerint is eltérő vágányra.
A szociológia számára 1. a helyes cselekvés értelmében vett és megközelítőleg többé vagy kevésbé el is ért típust+, 2. a (szubjektíve) célracionálisan szem előtt tartott típust, 3. a csupán többé-kevésbé tudatosan vagy észrevéve és többé-kevésbé egyértelműen célracionálisan orientált magatartást, 4. a nem célracionálisan, de azért értelme szerint mégis érthető összefüggésben motivált magatartást, 5. az értelme szerint többé-kevésbé érthető, ám elég sok érthetetlen elemmel szabdalt vagy az érthetetlen elemek által is többé-kevésbé erőteljesen meghatározott összefüggésben motivált magatartást és végül 6. a teljesen érthetetlen pszichikai vagy fizikai tényállásokat – melyek egy emberen „belül”, illetve „rajta” lejátszódnak – tökéletesen képlékeny átmenetek kötik össze. A szociológia tudatában van annak, hogy a „helyesség értelmében racionálisan” lejátszódó cselekvés nem mindig volt szubjektíve célracionális indíttatású, az pedig magától értetődő számára, hogy a valóságos cselekvés jellegzetesen nem logikailag kikövetkeztethető, hanem – ahogy mondani szokták – „pszichológiai” összefüggések határozzák meg. A misztikus-kontemplatív vallásosság például logikailag arra engedne következtetni, hogy az ember nem törődik mások üdvözülésével, a predesztinációba vetett hitnek pedig fatalizmus vagy akár etikai anomizmus lehetne a „következménye”. Ténylegesen viszont az előbbi bizonyos tipikus esetekben egyfajta eufóriához vezethet, mely sajátságos, nem valamely konkrét tárgyra irányuló, inkább tárgy nélküli szeretetérzéssel „tölti el” az embert – ennyiben itt, legalábbis részlegesen, „érthetetlen” összefüggéssel állunk szemben –, és ez az érzés gyakran úgy „oldódik föl” a társadalmi cselekvésben, mint „szeretet-akozmizmus”, amely természetesen nem „célracionálisan”, de pszichológiailag nagyon is „érthető” összefüggés. A predesztinációba vetett hit pedig – bizonyos (teljesen érthető) feltételek fennállása esetén – egyenest jellemzően racionálisan érthető mikéntje lehet annak, hogy az aktív erkölcsi cselekvésre való képesség a hívő számára személyes üdvössége kifürkészésének alapjává váljék, és így e kvalitást részint célracionálisan, részint értelme szerint maradéktalanul érthető módon kibontakoztassa. Másfelől viszont a predesztinációba vetett hit álláspontja a maga részéről – és ekkor „pszichológiailag” érthető módon – nagyon meghatározott, összefüggésükben megint csak értelmük szerint érthető életsorsok és (adottságokként figyelembe veendő) „jellem”-vonások terméke lehet. – Ennyi elég is, hogy leszögezzük: a „pszichológiához” fűződő kapcsolatokat a megértő szociológia számára minden egyes esetben más támasztja alá. Az objektíve helyes értelmében vett racionalitás az empirikus cselekvéssel szemben, a célracionalitás a pszichológiailag értelme szerint érthetővel szemben, az értelme szerint érthető pedig a nem érthető módón motivált cselekvéssel szemben szolgál ideáltípusként a megértő szociológia számára, és az ideáltípussal összehasonlítva megállapítható, hogy melyek a kauzális szempontból releváns (a szónak mindenkor más-más értelmében vett) irracionalitások, azaz melyiknek tulajdonítható kauzális szerep.
Azzal a feltevéssel azonban a szociológia szembefordulna, hogy a „megértésnek” és a kauzális „magyarázatnak” semmilyen kapcsolata nincs egymással, bármennyire igaz is, hogy ezek mindenképpen a történés ellentétes pólusain kezdik a munkájukat, az meg kiváltképpen igaz, hogy egy magatartás statisztikai gyakorisága egy cseppet sem teszi értelme szerint „érthetőbbé” a magatartást, az optimális „érthetőség” mint olyan pedig egyáltalán semmit nem árul el a gyakoriságról, sőt, abszolút célracionalitás esetén többnyire ellene szól. Az értelmük szerint megértett lelki összefüggések és különösképpen a célracionálisan végbemenő motivációs folyamatok ugyanis ennek ellenére éppenséggel arra szolgálnak a szociológia számára, hogy egy kauzális lánc elemeiként szerepeljenek, például egy olyan lánc elemeiként, amely a „külső” körülmények részletezésével kezdődik, és a végponton megint valamilyen „külső” magatartáshoz vezet. Tisztán „értelem szerinti” értelmezést mint olyat – bármilyen nagy mértékben „evidens” legyen is – természetesen a szociológia is mindenekelőtt csak hipotézisként tulajdonít a konkrét viselkedésnek. Az ilyen értelmezéseket tehát nagyon ajánlatos ellenőrizni, mégpedig elvben pontosan ugyanolyan eszközökkel, mint minden más hipotézist. Akkor tekintjük őket használható hipotézisnek, ha fel lehet tételezni, hogy van valamilyen – egy-egy konkrét esetben fölöttébb eltérő mértékű – „esélye” annak, hogy előfordulnak (szubjektíve) „értelemmel bíró” motivációs kapcsolódások. Az olyan kauzális láncok, amelyekbe beépülnek a hipotézisek által célracionális orientációként értelmezett motivációk, bizonyos kedvező – mégpedig pontosan erre a racionalitásra vonatkoztatva kedvező – körülmények között mint „magyarázatok” mindenképpen közvetlenül megközelíthetők statisztikai vizsgálattal, és így ezekben az esetekben a statisztikai ellenőrzés (viszonylag) optimális bizonyítékot nyújthat érvényességükre. Ahol viszont statisztikai adatok írják le (és közéjük tartozik sok „kísérleti pszichológiai” adat is) egy viselkedés menetét vagy következményeit, mely olyasmit is magában foglal, ami érthető módon értelmezhető, ott mindig csak akkor fogadjuk el, hogy ezek „meg vannak magyarázva”, ha a konkrét esetben valóban még értelmük szerint is értelmeztük őket.
Végül pedig az, hogy egy cselekvés a helyesség értelmében véve milyen mértékben racionális, egy empirikus diszciplína számára empirikus kérdés. Az empirikus diszciplínák ugyanis elkerülhetetlenül mindenütt „naiv realisták”, ahol az általuk tárgyalt objektumok közti valóságos kapcsolatokról (és nem a saját logikai előfeltevéseikről) van szó, csak realizmusuk a tárgy kvalitatív jellegétől függően más-más formát ölt. Ennélfogva a matematikai és logikai tételek és normák még ott is merőben „logikaiak” számunkra, ahol szociológiai kutatás tárgyai – például, ha statisztikai vizsgálatot folytatunk abból a célból, hogy feltárjuk, milyen mértékű a helyesség értelmében vett racionális „alkalmazásuk” –, s egyáltalán nem valamilyen gyakorlati magatartásra jellemző konvencionális szokásnak tekintjük őket, jóllehet érvényességük másfelől mégiscsak „előfeltevése” a kutató munkájának. Biztosan vannak a mi munkánkon belül is olyan fontos problematikus területek, ahol éppen az empirikus viselkedésnek a helyes viselkedés értelmében vett típushoz fűződő viszonya válik a valóságban is kauzális szerepet játszó mozzanattá az empirikus folyamatok kibontakozásában. Az azonban, hogy ezt a tényállást mint olyat felmutassuk, nem a tárgyat empirikus jellegétől netán megfosztó, hanem értékvonatkozások által meghatározott, s az alkalmazott ideáltípusok fajtáját és szerepét megszabó célkitűzése a munkának. Itt nem kell egyidejűleg azt a fontos és még értelmét tekintve is nehéz általános problémát megoldanunk, hogy milyen szerepe van a „racionálisnak” a történelemben*+. Ha ugyanis logikai szempontból vesszük szemügyre a szociológia általános fogalmait, a „helyesség értelmében vett típus” alkalmazása elvileg mindenképpen csak egyik esete – még ha gyakran fölöttébb fontos esete is – az ideáltípusok alkotásának. Logikai szempontból elvileg éppen ugyanúgy tölti be ezt a szerepet, ahogy adott esetben egy célszerűen – a vizsgálat céljától függően – kiválasztott „hibás cselekvés” értelmében vett „típus” is el tudná látni az ideáltípus szerepét. Egy ilyen típus esetében persze még mindig az „érvényestől” való távolság a mérvadó. Logikai szempontból azonban az sem jelent különbséget, hogy egy ideáltípust értelmük szerint érthető vagy jellegzetesen értelemmentes összefüggésekből alkotunk-e meg. Az első esetben az érvényes „norma”, a második esetben pedig valamilyen – a tapasztalatból merített és „tiszta” típussá szublimált – tényszerűség alkotja az ideáltípust. De az első esetben sem a tapasztalati anyag az, amit az „érvényesség szférájába” tartozó kategóriák formálnak, hanem csakis a konstruált ideáltípust vesszük ebből a szférából. Az pedig mindenképpen az értékvonatkozásoktól függ, hogy éppen egy helyesség értelmében vett típus meddig lesz célszerű mint ideáltípus.
A vizsgálat célja, a „megértés”, végül azt is indokolja, miért tárgyalja a megértő szociológia (abban az értelemben, ahogy azt mi fölfogjuk) az egyes individuumot és cselekvését úgy, mint valami oszthatatlan, végső egységet, mint a szociológia „atomját”, ha ez az önmagában véve kétes hasonlat itt egyáltalán megengedett. Ha más szemlélettel közelítjük meg a feladatot, nagyon könnyen megtörténhet, hogy az egyes individuumot netán úgy kezeljük, mint pszichikai, kémiai vagy másfajta „folyamatok” valamiféle összességét. A szociológia számára azonban mindaz, ami nem éri el egy (belső vagy külső) „tárgyakra” irányuló, értelme szerint értelmezhető magatartás küszöbét, csakis úgy jön számításba, ahogy az „értelemmentes” természet folyamatai: mint feltétel vagy mint olyan tárgy, amelyre a magatartás szubjektíve vonatkozik. E szemlélet számára azonban, ugyanezen okból, fölülről is az egyén a határa és az egyedüli megtestesítője az értelemmel bíró magatartásnak. Ezt semmiképpen nem szabad elfelejteni, még akkor sem, ha a látszólag mást sugalló kifejezési mód olykor leplezi. Nemcsak a nyelv sajátosságában rejlik, hanem gondolkodásunknak is sajátos vonása, hogy azok a fogalmak, amelyekben a cselekvést megragadjuk, egy makacsul létező, dologi jellegű vagy saját életet élő „személyre emlékeztető” képződmény képét vetítik elénk. Így van ez a szociológiában is, sőt, itt ez különösképpen jellemző. Az olyan fogalmak, mint „állam”, „szövetkezet”, „feudalizmus” és hasonlók a szociológiában általában bizonyos fajta emberi együttműködést, együttes cselekvést jelölő kategóriák, a szociológiának tehát az a feladata, hogy ezeket „érthető” cselekvésre – azaz: kivétel nélkül mindig a résztvevő egyes emberek cselekvésére – vezesse vissza. Másfajta szemlélet esetén ez egyáltalán nem szükségszerű. Mindenekelőtt itt válik el egymástól a szociológiai és a jogászi szemléletmód. A jogelmélet például adott esetben úgy kezeli az „államot”, valamint a „jogi személyt”, mint az egyes embert, mivel az objektív értelem megfejtésére irányuló munkája – vagyis az a munka, amely a jogtételek azon tartalmának megfejtésére irányul, amelynek érvényre kell jutnia – hasznosnak, s talán nélkülözhetetlennek tünteti föl az ilyen fogalmi segédeszközöket. Pontosan ugyanúgy, ahogy egy jogtétel is „jogi értelemben személyként” kezeli az embriót, míg az empirikusan eljáró, megértő diszciplínák számára még a gyermek esetében is teljesen elmosódó az az átmenet, amely a viselkedésben gyakorlati jelentőséggel bíró puszta tényszerűségektől az értelme szerint érthető „cselekvéshez” vezet. A szociológiának ezzel szemben – amennyiben a „jog” a tárgya – nem az a dolga, hogy a „jogi tételek” logikailag helyes értelmét, „objektív” tartalmát kiderítse, hanem egy cselekvéssel kell foglalkoznia, melyben meghatározó tényezőként és eredőként egyebek közt természetesen az embereknek bizonyos jogtételek „értelméről” és „érvényességéről” alkotott elképzelései is jelentős szerepet játszanak. Ezen – mármint annak megállapításán, hogy ténylegesen léteznek ilyen elképzelések az érvényességről – csak oly módon lép túl, hogy 1. azt is figyelembe veszi, milyen valószínűsége van annak, hogy az ilyen elképzelések elterjedtek, és 2. megfontolja a következőt: ha annak, hogy a tapasztalatok szerint egy érvényesnek gondolt „jogtételnek” az „értelméről” mindenkor bizonyos elképzelések uralkodnak bizonyos emberek fejében, meghatározott és jól körülírható esetekben az a következménye, hogy a cselekvés racionálisan igazodni tud bizonyos „várakozásokhoz”, akkor konkrét individuumoknak meghatározott „esélyei” vannak. Ezek jelentős mértékben befolyásolhatják a viselkedésüket. Ez a jelentése annak a szociológiai fogalomnak, hogy egy „jogtétel” empirikusan „érvényes”. A szociológiai vizsgálat számára tehát az „állam” szó sem takar mást – ha egyáltalán használja ezt a szót –, csupán egy különös fajta emberi cselekvés lejátszódását. Habár kénytelen gyakran ugyanazt a szót használni, mint a jogi tudomány, ilyenkor sem azt érti rajta, ami a szó jogászi szempontból „helyes” értelme. Az azonban csakugyan elkerülhetetlen sorsa mindenféle szociológiának, hogy amikor a valóságos cselekvés jól látható „tipikus” esetei között mindenütt föllelhető folytonos átmeneteket vizsgálja, nagyon gyakran kell a normák szillogisztikus interpretációján nyugvó, s ezért szigorú és pontos jogászi kifejezéseket használnia, hogy azután ezekbe becsempéssze azt az értelmet, amelyet ő tulajdonít a szónak, és amely gyökeresen eltér annak jogászi értelmétől. És ehhez jön még, hogy – a tárgy természetének megfelelően – folyton úgy kell eljárnia, hogy „meggyökeresedett” és a mindennapokból ismert értelemszerű összefüggéseket használ fel más összefüggések definíciójára, később pedig, amikor utólag ezeket is definiálnia kell, kénytelen az utóbbiak segítségéhez folyamodni. Áttekintünk néhány ilyen definíciót.
„Közösségi cselekvésről” ott beszélünk, ahol az emberi cselekvés szubjektív értelme szerint más emberek viselkedésére vonatkozik.+ Két kerékpáros akaratlan összeütközését például nem nevezzük közösségi cselekvésnek. Ám adott esetben az a korábbi igyekezetük, hogy kikerüljék egymást, vagy az összeütközést követő esetleges „verekedés”, illetve a barátságos „kiegyezésről” folytatott „tárgyalás” már nagyon is közösségi cselekvés. Abból a szempontból sem csak a közösségi cselekvés fontos, hogy a szociológiában kauzális összefüggéseket alkossunk. Ám a „megértő” szociológiának ez az elsődleges tárgya. A közösségi cselekvésnek rendszerint kiváltképpen fontos – ha nem is nélkülözhetetlen – alkotórésze, hogy értelme szerint igazodik azokhoz a várakozásokhoz, melyeket mások bizonyos fajta viselkedésével kapcsolatban kialakítunk+, valamint ahhoz, hogy e várakozásoknak megfelelően (szubjektíve) milyen esélyt adunk a saját cselekvésünk sikerének. A cselekvés magyarázata szempontjából az egyik fölöttébb érthető és rendkívül fontos alapkérdés ilyenkor az, hogy objektíve fennáll-e ez az esély, azaz mekkora valószínűsége van – nagyobb vagy csekélyebb az „objektív lehetőségről megfogalmazott ítéletben”+ kifejezhető valószínűsége – annak, hogy ezek a várakozások jogosak. Erről hamarosan többet mondunk. Először azt vizsgáljuk, mi a helyzet, amikor szubjektíve alakítjuk ki várakozásainkat. – Kiváltképpen a „célracionális” cselekvésre – minden olyan cselekvésre, amely a korábbi definíció értelmében ide tartozik – igaz az, hogy általában várakozásokhoz igazodik. Elvben tehát először úgy látszik, mindegy, milyen várakozásokhoz igazítja a saját cselekvését az, aki ezeket a várakozásokat kialakítja: utat mutathatnak neki bizonyos természeti folyamatokkal kapcsolatos várakozások – az mindegy, hogy ezeket a cselekvő közreműködése nélkül fellépő természeti folyamatokra vonatkozóan, vagy pedig éppen az ilyen folyamatok fellépésére számító cselekvésre való reakcióként alakítja-e ki –, de hasonlóképpen utat mutathat neki az is, hogy milyen várakozásai vannak más emberek bizonyos fajta viselkedésével kapcsolatban. Csakhogy: ha valaki szubjektíve racionálisan cselekszik, akkor más emberek bizonyos fajta viselkedésével kapcsolatos várakozásai azon is alapulhatnak, hogy úgy gondolja, tőlük is szubjektív értelemmel bíró viselkedést várhat, vagyis szubjektíve azt képzeli, hogy ennek esélyeit is képes több-kevesebb valószínűséggel előre kiszámítani bizonyos értelemmel bíró kapcsolatokból. Az ilyen várakozás kiváltképpen azon alapulhat, hogy a cselekvőnek sikerült „megértetnie” magát a másik emberrel vagy másokkal, illetve sikerült olyan „megállapodásra” jutnia velük, melynek „betartását” – annak a szándékolt értelemnek megfelelően, melyet ő maga tulajdonít a megállapodásnak – okkal véli tőlük is elvárhatónak. Már ez megadja a közösségi cselekvés egyik különösen jellemző sajátosságát, mivel lényegesen kibővíti a várakozások azon körét, melyekről a cselekvő azt gondolja, hogy célracionálisan hozzájuk igazíthatja a saját cselekvését. A közösségi cselekvés lehetséges (szubjektív, szándékolt) értelme persze nem merül ki abban, hogy a cselekvés, mondjuk, jellegzetesen a kívülálló harmadik személyek „cselekvésével” kapcsolatos „várakozásokhoz” igazodik. Határesetben ettől akár teljesen el is tekinthetünk, és kiindulhatunk abból, hogy az értelme szerint kívülálló, harmadik személyekre vonatkozó cselekvés pusztán értelmi tartalmának szubjektíve vélt „értékéhez” (legyen az „kötelesség” vagy bármi más) mint olyanhoz igazodik; az is lehet tehát, hogy a cselekvés nem várakozásokhoz igazodik, hanem értékorientált. Ugyanígy a „várakozások” esetében sem feltétlenül a kívülálló valamilyen cselekvése, hanem az is lehet, hogy például csak valamilyen belső magatartása (mondjuk öröme) jelenti a várakozás tartalmát. Végül az ideáltípustól – attól a viselkedéstől, amely értelme szerint a kívülálló, harmadik személy értelemmel bíró viselkedésére van vonatkoztatva – a tapasztalatok szerint teljesen elmosódó átmenet vezet ahhoz az esethez, melyben a harmadik személy (mondjuk egy csecsemő) csupán mint „tárgy” vehető számításba. Az értelemmel bíró cselekvéssel kapcsolatos várakozásokhoz igazodó cselekvés számunkra csupán a racionális határeset.
A „közösségi cselekvést” azonban mindig úgy fogjuk föl, mint bizonyos egyének vagy 1. történetileg megfigyelt, vagy 2. elméletileg megkonstruált – objektíve „lehetséges”, esetleg „valószínű” konstrukcióként megalkotott – és más egyének tényleges vagy elképzelt lehetséges magatartásához viszonyuló magatartását. Ezt nagyon határozottan le kell szögezni, és a továbbiakban kifejtendő kategóriák esetében is szigorúan szem előtt kell tartani.
A közösségi cselekvést akkor és annyiban fogjuk társult cselekvésnek („társadalmi cselekvésnek”) nevezni+, amikor és amennyiben 1. értelme szerint igazodik olyan várakozásokhoz, melyeket valamilyen fennálló rend alapján támasztanak, ha 2. ezt a rendet tisztán célracionálisan, a társult személyektől a rend követéseként várt cselekvést figyelembe véve „fektették le”, és ha 3. az értelem szerinti igazodás szubjektíve célracionálisan történik. – Egy lefektetett rend – ha itt tisztán empirikus értelemben vett rendet értünk rajta, ahogy egyelőre csupán teljesen ideiglenesen definiáltuk – vagy 1. bizonyos embereknek más emberekhez intézett egyoldalú – a racionális határesetben: kifejezett – felszólítása, vagy 2. bizonyos emberek egymásnak tett kölcsönös – a határesetben: kifejezett – nyilatkozata, azzal a szubjektív, szándékolt tartalommal, hogy a továbbiakban bizonyos fajta cselevést kilátásba helyeznek, illetve elvárnak. Egyelőre minden további kérdést nyitva hagyunk.
Az, hogy egy cselekvés szubjektíve értelme szerint „igazodik” egy lefektetett rendhez+, ekkor mindenekelőtt azt jelentheti, hogy a társult személyek által szubjektíve kilátásba helyezett cselekvés objektíve is megfelel a tényleges cselekvésüknek. A lefektetett rend értelmét és így a kilátásba helyezett saját, valamint a másoktól várt cselekvést azonban a társult személyek egymástól eltérően foghatják fel, vagy később különbözőképpen értelmezhetik, és így egy cselekvés, amely szubjektíve megfelelően igazodik valamely (a résztvevők által szubjektíve azonosított) rendhez, nem szükségképpen lesz egyforma az ugyanilyen esetekben objektíve is végrehajtott cselekvéssel. Ám az, hogy a cselekvés egy lefektetett rendhez „igazodik”, ezenfelül még azt is jelentheti, hogy egy társult személy tudatosan szembeszegül a rend szubjektíve fölfogott értelmével, azaz ellene cselekszik. Ha valaki kártyázás közben tudatosan és szándékosan megszegi a szabályokat, és a játék rendjének – általa szubjektíve megragadott – értelmével ellentétesen, tehát „hamisan” játszik, attól ő még mint „játékos” a játszmában társult résztvevők egyike marad, szemben azzal, aki kivonja magát a további játékból. Pontosan ugyanúgy, ahogy egy „tolvaj” vagy egy „gyilkos” – azzal, hogy eltitkolja tettét vagy elrejtőzik – mégiscsak ahhoz a rendhez igazítja viselkedését, melyet értelme szerint szubjektíve tudatosan megszeg. Egy célracionálisan lefektetett rend empirikus „érvényessége” szempontjából tehát nem az a döntő, hogy az egyes cselekvők a saját cselekvésükben folyamatosan annak megfelelően igazodjanak a rendhez, ahogy annak értelmi tartalmát ők szubjektíve értelmezik. Az empirikus érvényesség inkább két dolgot jelenthet: 1. azt, hogy átlagos esetben az egyének – ahogy a hamisjátékosok és a tolvajok is – (szubjektíve) tényleg azt várják, hogy a többi társult személy az esetek nagy átlagában úgy fogja alakítani a viselkedését, „mintha” a lefektetett rend betartását tekintené cselekvése zsinórmértékének; 2. azt, hogy az emberi magatartás esélyeinek szokásos megítélése szerint objektíve lehetett ilyen várakozásuk (ez az „adekvát okozottság” kategóriájának sajátos megfogalmazása). Logikailag ezt a kettőt (az 1. és a 2. pontot) szigorúan el kell választani egymástól. Az egyik egy tényállás, olyasmi, ami a megfigyelés tárgyát képező cselekvő esetében szubjektíve fennáll, azaz, amit a kutató mint „átlagos esetben” meglévőt feltételez. A másik a megismerő szubjektum (a kutató) által számításba veendő esély, olyasmi, amivel a kutató objektíve, a résztvevők valószínű ismereteinek és gondolkodási szokásainak figyelembevétele alapján számol. Általános fogalmak alkotásakor azonban a szociológia azt feltételezi, hogy szubjektíve is megvannak az ilyen esélyek felbecsüléséhez szükséges „képességek”, hogy átlagos mértékben a cselekvés résztvevői is rendelkeznek az ehhez szükséges felfogóképességgel. Azaz: a szociológia egyszer s mindenkorra abból az ideáltipikus előföltevésből indul ki, hogy az objektíve fennálló átlagos esélyeket a célracionálisan cselekvők az esetek nagy átlagában szubjektíve is többé-kevésbé számításba veszik. Ezért is kell számunkra egy rend empirikus „érvényességének” azt jelentenie, hogy a hozzá kapcsolódó átlagos várakozások objektíve megalapozottak (ez az „objektív lehetőség” kategóriája). Abban a speciális értelemben megalapozottak, hogy – a mindenkor átlagosan valószínű tényekkel számolva – számunkra egy szubjektíve, értelmi tartalmának megfelelően átlagosan ezekhez a várakozásokhoz igazodó cselekvés „adekvát ok által kiváltottnak” számít. Ilyenkor tehát a lehetséges várakozások objektíve fölbecsülhető esélyei úgy szerepelnek, mint amelyek érthetők, és ahhoz is elégséges megismerési alapot nyújtanak, hogy a cselekvő esetében is ezeknek a várakozásoknak a valószínű meglétéről beszéljünk. Ténylegesen ez a kettő itt csaknem elkerülhetetlenül egybeesik a kifejezésben, ám ennek természetesen nem szabad elfednie a kettő közti logikai szakadékot. Azt, hogy ezek az esélyek átlagos esetben alkalmasak arra, hogy a cselekvő szubjektív várakozásainak értelemszerűen alapul szolgáljanak, „és ennélfogva” a várakozások (releváns mértékben) tényleg ezeken alapultak, magától értetődően csak az első értelemben – objektív lehetőséget megfogalmazó ítéletként – kell érteni. Most már világos, hogy azzal együtt, amit eddig elmondtunk, a logikailag látszólag kizárólagos alternatíva két oldala között – aközött, hogy egy társulás továbbra is fennáll vagy megszűnik létezni – a valóságban folyamatos átmenetek hiánytalan sora húzódik. Mihelyt persze a kártyajáték valamennyi résztvevője „tudja” egymásról, hogy a továbbiakban egyáltalán nem fogja egyikük sem betartani a játékszabályokat, amelyekben megegyeztek, illetve mihelyt egy rendszerint számításba vett esély nem áll fenn objektíve, „és ennélfogva” szubjektíve sem veszik többé számításba, a rend empirikusan már nem létezik, és ilyen esetekben a szóban forgó társulás sem áll fönn többé: ilyenkor már – éppen mivel a rend megszegése nem helyez kilátásba semmiféle konzekvenciát – az sem biztos, hogy aki például kioltja valaki másnak az életét, az rendszerint egyáltalán törődik még a renddel, amelyet tudatosan megszeg. Egy társulás addig és annyiban áll fenn, ameddig és amennyiben a gyakorlatban még jelentős mértékben lejátszódik olyan cselekvés, amely – a cselekvés átlagos esetben szándékolt értelmének megfelelően – valamiképpen a társulás rendjéhez igazodik. Ez azonban elmosódó tényállás.
Az eddig elmondottakból például az is következik, hogy az egyének valóságos cselekvése szubjektíve értelemszerűen igazodhat akár több rendhez is, és könnyen meglehet, hogy ezek a mindenkor elfogadott, konvencionális gondolkodási szokásoknak megfelelően értelmük szerint „ellentmondanak” egymásnak, mégis egymás mellett fennállnak, és empirikusan „érvényesek”. Törvényalkotásunk például – legalábbis „az értelméről” az esetek nagy átlagában uralkodó nézetek szerint – feltétlenül tiltja a párbajt. Ugyanakkor széles körben elterjedtek bizonyos elképzelések az érvényesnek elfogadott társadalmi konvenciók* „értelméről”, melyek megparancsolják a párbajt. Amikor az egyén párbajozik, az ilyen konvencionális rendhez igazítja a cselekvését, amikor pedig tettét eltitkolja, a törvény rendjéhez igazodva cselekszik. Ebben az esetben tehát a kétféle rend empirikus „érvényességének” – ez itt és mindenütt azt jelenti, hogy az esetek nagy átlagában a cselekvés szubjektív értelme szerint ahhoz a várakozáshoz igazodik, hogy a rend érvényes – más-más gyakorlati hatása van. De mindkettőnek empirikus „érvényességet” tulajdonítunk, vagyis ténynek tekintjük, hogy a cselekvés értelemszerűen igazodik hozzájuk – mármint a kétféle rend (szubjektíve megragadott) értelméhez –, és ez befolyásolja a cselekvést. Rendszerint persze azt fogjuk az empirikus „érvényesség” kifejeződésének tekinteni, hogy – ha van rá esély – „követni fogják” a rendet. Tehát azt, ha a társult személyek az esetek nagy átlagában arra számítanak, hogy mások valószínűleg aszerint fognak viselkedni, amit az átlagos felfogás a „rendnek megfelelő” viselkedésnek tart, valamint átlagos esetben a saját cselekvésüket is mások ugyanilyen várakozásaihoz igazítják („rendnek megfelelő társadalmi cselekvés”). Azonnal hangsúlyozni kell, hogy egy rend empirikus „érvényessége” nem merül ki abban, hogy a társult személyek „várakozásai” tényleges viselkedésük vonatkozásában nagy átlagban megalapozottak. Ez csupán a legracionálisabb és szociológiai szempontból közvetlenül leginkább megragadható jelentése. Ám az már csak a tiszta „közösségi cselekvés” abszolút határesete volna, ha mindegyikük kizárólag ahhoz igazodnék, hogy milyen viselkedést vár másoktól – ha a viselkedés minden résztvevő esetében csak a mások viselkedésével kapcsolatos „várakozásokhoz” igazodnék –, és ez egyúttal azt is jelentené, hogy maguk ezek a várakozások abszolút labilisak. Az utóbbiak átlagos valószínűséggel éppen hogy annál „megalapozottabbak”, minél inkább lehet arra számítani, hogy a résztvevők az esetek nagy átlagában nem pusztán a többiek cselekvésével kapcsolatos várakozásokhoz igazítják a saját cselekvésüket, hanem a rendet magukra nézve „kötelezőnek” tartják, azaz minél szélesebb körben elterjedt közöttük az a szubjektív nézet, hogy a renddel szembeni a (rend szubjektíve felfogott értelmének megfelelő) „legalitás” kötelező.
A „tolvaj” vagy a „hamiskártyás” viselkedését (szubjektíve) a rend ellen irányuló, „rendszegő” társadalmi cselekvésnek, a szubjektíve, intenciója szerint a rendnek megfelelő, de a rend átlagos értelmezésétől eltérő felfogáshoz igazodó cselekvést pedig objektíve rendellenes, „abnormális” társadalmi cselekvésnek fogjuk nevezni. Ezeken a kategóriákon túl vannak a csak a „társulástól függő” cselekvés esetei: valaki indíttatva érzi magát, hogy egyéb cselekvésében is célracionálisan tekintettel legyen azokra a kényszerűségekre, melyeket a társulással magára vett (például, hogy az ebből a társulásból következő kiadások miatt elálljon másféle kiadásoktól). Vagy pedig – anélkül, hogy ezt célracionálisan akarná vagy észrevenné – másféle cselekvésében is (például „barátságainak” kialakulásában vagy egész „életstílusában”) befolyásolja az, hogy cselekvésének bizonyos része megegyezéssel kialakított rendekhez (például egy vallási szekta [rendjéhez]) igazodik. A valóságban ezek a különbségek mind elmosódók. Abban egyáltalán nincs elvi különbség, hogy a társadalmi cselekvés a társult személyek egymás közti vagy kívülállókhoz fűződő értelemszerű kapcsolataiban játszódik-e le; végtére is előfordulhat, hogy éppen az utóbbi alkotja a megegyezés szándékolt értelmét. Abban viszont különbséget lehet tenni, hogy a társulás rendjéhez igazodó cselekvés „társadalmi vonatkozású”-e, azaz közvetlenül állást foglal a társulás (mint mindig: szubjektíve értelme szerint értelmezett) rendjével kapcsolatban – tehát szándékolt értelme szerint arra irányul, hogy tervszerűen és általánosan érvényre juttassa, vagy ellenkezőleg, hogy megváltoztassa és kiegészítse a rend empirikus érvényességét –, vagy pedig csupán „társadalmilag szabályozott”, azaz a társulás rendjéhez igazodik, de a fenti értelemben nem „társadalmi vonatkozású”. Ez a különbség is elmosódó.
A társulás racionális ideáltípusát egyelőre a valamilyen „célra létrehozott egyesület” jelenti számunkra:+ egy olyan társadalmi cselekvés, melynek rendjében – a társadalmi cselekvés tartalmát és eszközeit tekintve – valamennyi résztvevő célracionálisan megállapodott. Az ideáltipikusnak tekintett racionális esetben a társult cselekvők a megállapodásban (a rend „lefektetésében”) egyértelműen kikötötték azt is, hogy milyen (vagy milyen módon kijelölendő) személyek („egyesületi szervek”) mely – milyen formában végrehajtandó – cselekvését kell, és milyen „értelemben” kell „az egyesületnek tulajdonítani”, vagyis kikötötték, hogy ennek milyen következményei lesznek a társuláshoz csatlakozó személyekre nézve. Szerepelt továbbá a megállapodásban az is, hogy a társadalmi cselekvés megegyezéssel rögzített céljaira (az „egyesületi célokra”) kell-e, és milyen dologi javakat és szolgáltatásokat kell rendelkezésre bocsátani („célvagyon”). Ugyanígy szerepelt az is, hogy mely egyesületi szerveknek kell rendelkezniük, és hogyan kell rendelkezniük a vagyonról; milyen szolgáltatásokat kell a résztvevőknek egyesületi célokra nyújtaniuk, milyen cselekvést kell nekik „megparancsolni”, „megtiltani” vagy „engedélyezni”, és ők maguk részvételük alapján milyen előnyöket várhatnak. Végül pedig még az is benne volt, hogy kell-e és mely egyesületi szerveknek kell – továbbá milyen feltételekkel és milyen eszközökkel kell – rábírniuk a résztvevőket, hogy készek legyenek betartani a megállapodásban rögzített rendet („kényszerítő apparátus”). Bizonyos mértékig a társadalmi cselekvésben résztvevők mindegyike bízik abban, hogy a többi résztvevő (megközelítőleg és az esetek nagy átlagában) a megállapodásnak megfelelően fog viselkedni, és ezt veszi számításba, amikor a saját cselekvését racionálisan a többiek viselkedésével kapcsolatos várakozáshoz igazítja. Az egyesület empirikus létezése szempontjából közömbös, hogy az egyén milyen alapon hiszi, hogy bízhat ebben, ha objektíve fel lehet tételezni, hogy az esetek nagy átlagában valamiféle – mindegy, hogy miféle – érdek eredményesen és elég hatásosan rábírja a többieket, hogy betartsák a megegyezéssel kialakított rendet. De ha az egyén feltételezheti, hogy amennyiben a többiek nem tartják be a rendet, van rá esély, hogy fizikai vagy (mégoly enyhe, például csupán a keresztényi „testvéri figyelmeztetésben” megnyilvánuló) pszichikai erőszak alkalmazását helyezik kilátásba, akkor természetesen szubjektíve sokkal biztosabb lehet abban, hogy bizalmában az esetek nagy átlagában nem fog csalatkozni, és erősen megnőhet az objektív valószínűsége annak, hogy várakozásai megalapozottak. Azt a cselekvést, amely átlagos esetben szubjektíve szándékoltnak feltételezett értelmi tartalma szerint „megállapodást” jelent, az ehhez a megállapodáshoz igazodó „társadalmi cselekvéssel” szemben „társulásra vezető cselekvésnek” nevezzük. – A megállapodáshoz igazodó cselekvésen belül a „társadalmi vonatkozású” társadalmi cselekvés legfontosabb fajtája egyfelől a „szervek” sajátos társadalmi cselekvése, másfelől a társult személyeknek az a társadalmi cselekvése, amely értelme szerint a szervek ilyen cselekvésére van vonatkoztatva. Kiváltképpen a társulások később tárgyalandó kategóriáján belül – az „intézmények” (különösen az „állam”) esetében – szokták elválasztani egymástól azt a rendet, amelyet arra alkottak, hogy az ilyen cselekvés igazodjék hozzá – vagyis az intézményes jogot (az államban a „közjogot”) – és a társult személyek egyéb cselekvéseit szabályozó rendeket. De a valamilyen célra létrehozott egyesületen belül is érvényesül ugyanez az elválasztás („egyesületi jog”, szemben az egyesület által alkotott renddel). Ezek az (elmosódó) ellentétek azonban itt nem foglalkoztatnak bennünket.
A valamilyen célra létrehozott egyesület teljes kibontakozása esetén nem múlékony, hanem tartósan fennálló „társadalmi képződmény”. Ez annyit jelent, hogy bár a társadalmi cselekvésben résztvevők cserélődnek, vagyis már nem vesznek részt benne azok a személyek, akik eddig részt vettek, és – az ideáltipikus határesetben természetesen újabb, külön megegyezés folytán – mindig új résztvevők kapcsolódnak be, mégis olyan képződménynek tekintik, amely önmagával azonos marad. Egészen addig ilyennek tekintik, amíg szociológiailag releváns mértékben lehet számítani arra, hogy a cselekvés a személyek cseréje ellenére a szervezet „egyforma” rendjéhez igazodik. A (szubjektíve fölfogott) rend viszont szociológiai értelemben addig „egyforma”, amíg a társult személyek átlagos gondolkodási szokásai olyanok, hogy az átlagos esetben a fontosnak tartott pontokat illetően feltételezik ezt az azonosságot. Lehet, hogy többé-kevésbé egyértelműen, de az is lehet, hogy csak megközelítőleg, többé-kevesbé feltételezik: az „egyformaság” szociológiai szempontból mindenképpen csak viszonylagos és teljesen képlékeny tényállás. Az egyesületben társult személyek új társulásra vezető cselekvéssel tudatosan megváltoztathatják a rendet, de a rendek új társulásra vezető cselekvés nélkül is változhatnak: ha az esetek nagy átlagában megváltozik a felfogás a rend „értelméről”, vagy megváltoznak a körülmények, változhat, hogy milyen jelentése van a rendnek a gyakorlatban („jelentésváltozás”, amit pontatlanul „célváltozásnak” is neveznek), illetve az is előfordulhat, hogy egy rend teljesen elveszíti a jelentőségét a cselekvésre nézve. Ilyen esetekben az, hogy a szociológus mit tart célszerűnek – a régi „folytatásának”, vagy „új” társadalmi képződménynek tekinti-e a megváltozott formában lejátszódó társadalmi cselekvést –, attól függ, hogy 1. folyamatosan mennek-e végbe a változások, 2. milyen arányban beszélhetünk arról, hogy a régi rendek – megfelelően igazodó cselekvés formájában – empirikusan továbbra is fennállnak, valamint hogy 3. továbbra is fennállnak-e, vagy az egyformán, illetve hasonló módon kiválasztott személyekből összetevődő, vagy legalább egyformán cselekvő szervezetek szervei és kényszerítő apparátusai. Itt tehát megint csak egy egymásba csúszó átmenetek soraként lejátszódó tényállással találkozunk. Ugyanígy az is teljes egészében az egyes esetben eldöntendő (és így: a konkrét kutatási cél által meghatározott célszerűségtől függő) kérdés, hogy mikor tekintünk egy társulást „önálló” képződménynek, és mikor egy átfogó társulás „részének”.+ Az utóbbi azonban elvileg kétféle esetben fordulhat elő. 1. Az egyik eset az, ha egy társadalmi cselekvés empirikusan „érvényes” rendjei nem kizárólag abból erednek (amiből az autonóm rendek), hogy a cselekvésben résztvevők lefektetik őket, hanem a társadalmi cselekvésben az is szerepet játszik, hogy a résztvevők (mindig hozzá kell tenni: rendszerint) egy másik olyan társulás rendjéhez is igazítják a cselekvésüket, amelyben szintén részt vesznek (mondjuk az egyház társadalmi cselekvését a politikai hatalom rendjéhez vagy fordítva: ilyenek a heteronóm rendek). 2. Vagy pedig akkor fordulhat elő, ha egy társulás szervei a maguk részéről meghatározott módon újra társulásra lépnek egy másik társulás szervezetének szerveit alkotó átfogóbb képződmény keretében: ilyenek például egy „ezred” szervei egy „hadsereg igazgatásának” teljes apparátusán belül (ez egy valamilyen célra létrehozott, heterokefális szervezet, szemben az autokefális szervezettel, mondjuk egy szabad egyesülettel vagy egy önálló „állammal”). A rendek esetében a heteronómia, a szervek esetében pedig a heterokefália gyakran együtt jár, de ez nem szükségszerű. Egy autokefális egyesület társadalmi cselekvésében ma rendszerint az is szerepet játszik, hogy a tagok cselekvése a politikai szervezet lefektetett rendszabályaihoz igazodik, a társadalmi cselekvést tehát heteronóm rendek határozzák meg. A szocialista „társulás” – a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele – azt jelentené, hogy minden egyes, jelenleg elvben autokefális „üzem” – ma már jelentékeny részben heteronóm, azaz más, mindenekelőtt politikai szervezetek rendjéhez is igazodó – társadalmi cselekvése heterokefális volna (valamiféle) „összesség” szerveivel szemben. –
Nem minden megállapodáson alapuló társulás vezet azonban valamilyen célra irányuló egyesület kialakulásához+, melynek esetében a definíció szerint konstitutív szerepet kell játszania annak, hogy 1. az általános szabályok tekintetében megegyezés van, és hogy 2. a szervezetnek saját szervei vannak. Egy társulás („alkalmi társulás”) szándékolt értelme lehet egészen rövid életű – például bosszúból azonnal végrehajtandó közös gyilkosság –, és így a valamilyen célra létrehozott egyesület jellemzőjeként említett elemek mindegyike hiányozhat, még a társadalmi cselekvés racionális megállapodáson nyugvó „rendje” is, amely pedig a választott definíció szerint konstitutív jegy. Az alkalmi társulástól a valamilyen célra alakult egyesülethez vezető fokozatokra jó példát nyújtanak az ipari „kartell-tömörülések”, melyek az egymással versengő felek között az alulkínálás határaira vonatkozó egyszerű, egy alkalomra szóló megegyezéstől a „szindikátusig” terjed, amely nagy saját vagyonnal, árusító telephelyekkel és az egyes szerveket átfogó apparátussal rendelkezik. Csak az a közös bennük, hogy mindnek van megegyezésen alapuló rendje, melynek tartalma – az itt feltételezett ideáltipikus esetben – legalább arra vonatkozóan pontokba szedett és minden pontot világosan rögzítő megállapodást tartalmaz, hogy a résztvevők között mi számít kötelezőnek, illetve ellenkezőleg, mi számít tilosnak, továbbá arra vonatkozóan is, hogy mit tekintsenek megengedettnek. Elszigetelt (bármiféle „jogrend” létezésétől elvonatkoztatva elgondolt) cserét feltételezve például – a teljesen explicit megállapodás ideáltipikus esetében – legalább arra vonatkozóan megegyeznek, hogy 1. kötelezőnek számít a cserébe felkínált javak tulajdonának átadása, illetve adott esetben még a garanciavállalás is kívülálló, harmadik személyekkel szemben, – 2. tilosnak számít az ügylet visszavonása, 3. megengedettnek pedig a tetszőleges rendelkezés az elcserélt jószág minden része fölött. – Egy ilyen típusú elszigetelt, racionális „csere” a „szervek nélküli” társulás egyik határesete. Ebből a típusból a megállapodáson alapuló rend kivételével mindazon jegyek hiányoznak, amelyek a valamilyen célra alakult egyesületet jellemzik. Lehet heteronóm módon rendezett (ha jogrend vagy konvenció alkotja a rendjét), de lehet teljesen autonóm is a rendje, ha a „várakozásokat” a kölcsönös bizalom szabja meg, mindkét oldal arra számít, hogy a másik fél – mindegy, hogy milyen érdekből – a megállapodásnak megfelelően fog viselkedni. De a cserének ez a típusa nem autokefális, és nem is heterokefális társadalmi cselekvés, mert egyáltalán nem tartósan fennálló „képződmény”. Természetesen az még semmiképpen nem jelent valamilyen célra alakult egyesületi képződményt, ha a csereaktusok tömegjelenségként lépnek fel – sőt, még az sem, ha önmagukban kauzálisan összefüggő tömegjelenségként lépnek fel („piac”) –, éppen ellenkezőleg, ezeket gondosan el kell választani egymástól. A csere esete egyúttal jól szemlélteti: egyáltalán nem szükségszerű, hogy a társulást előidéző cselekvés (társulásra vezető cselekvés) csakis a társuláshoz csatlakozó személyek cselekvésének várakozásaihoz igazodjék. Hanem – a példa esetében – ezen kívül még azokhoz a várakozásokhoz is, melyek szerint a csere eredményét, a „tulajdonosváltozást” nem résztvevő, kívülálló harmadik személyek is „respektálni” fogják. Ennyiben a csere puszta „közösségi cselekvés”, annak is az a fajtája, amelyet később „egyetértésen alapuló cselekvésnek” fogunk nevezni.+
A történelemben gyakran találkozunk az alkalmi társulástól induló és a tartósan fennálló „képződményig” vezető fokozatos fejlődéssel. Annak a társulásnak, melyet ma „államnak” nevezünk, egyfelől a maguk választotta vezér mögé zsákmányszerző hadjáratra felsorakozók szabad, alkalmi társulásaiban, másfelől a hadjárat által fenyegetetteknek a támadás elhárítására alakított alkalmi társulásaiban találjuk meg a tipikus kezdeményeit. Az ilyen társulásnak egyáltalán nincs a célt szolgáló vagyona, és nem áll fenn tartósan. Ha a zsákmányszerző hadjárat vagy annak elhárítása sikerül (vagy kudarcba fullad), és a zsákmányt elosztják, a társulás megszűnik létezni. Innen folyamatos átmenetek során keresztül további út vezet a harcosoknak az asszonyokat, fegyverteleneket, illetve alattvalókat rendszeres adókkal sújtó tartós társulásáig, majd tovább a bírói jellegű és igazgatási természetű társadalmi cselekvés bitorlásáig. De fordítva is lehetséges: a „piac” amorf, „közösségi cselekvést” megjelenítő képződménye úgy is létrejöhet – és ez az egyik útja a „népgazdaság” kialakulásában szerepet játszó különböző folyamatoknak –, hogy a szükségletek fedezése miatt fennálló tartós társulások szétesnek.
A résztvevők „pszichikai” viselkedése, az a kérdés tehát, hogy milyen végső, „belső állapotok” indítják őket arra, hogy társuljanak, és azután cselekvésüket ahhoz a rendhez igazítsák, amelyben megállapodtak – hogy pusztán a célszerűséget szem előtt tartó józan megfontolásból vagy a társulás megegyezéssel kialakított, esetleg feltételezett céljaihoz való szenvedélyes ragaszkodásból engedelmeskednek-e, vagy azért, mert kelletlenül ugyan, de elfogadják ezeket a célokat, mint valami elkerülhetetlen rosszat, esetleg azért, mert annak megfelelően cselekednek, amit megszoktak, vagy bármi más miatt –, az a társulás léte szempontjából mindaddig közömbös, ameddig az eredmény tekintetében ténylegesen és szociológiailag releváns mértékben fennáll az esélye annak, hogy a megállapodáshoz igazodnak. Az egyes résztvevők követhetnek ugyan teljesen különböző, ellentétes és egymás ellen irányuló célokat azzal, hogy részt vesznek a társadalmi cselekvésben, és nagyon gyakran ezt is teszik. A nemzetközi hadi jog betartását ellenőrző szervezet vagy a piacon csere- és árharc formájában folyó közösségi cselekvést szabályozó jogi társulás csupán különösen világos példája ennek a mindenütt újra és újra felbukkanó tényállásnak. A társadalmi cselekvés természetesen mindig az érdekek egyfajta összjátékát fejezi ki: egy olyan konstellációt, melyben a résztvevőknek érdekében áll, hogy a cselekvés – az idegen cselekvés és a saját cselekvés – a társadalmi cselekvés rendjéhez igazodjék, holott érdekeik önmagukban véve egyébként egyáltalán nem irányulnak valami közösre, és így nagyon is eltérők. Ez az érdekkonstelláció tartalmát tekintve egészen általánosan csakis azzal a – már többször említett – tisztán formális vonással jellemezhető, hogy az egyén arra számít, a másik vagy mások cselekvése úgy játszódik le, ahogy a társulás megállapodott benne, és úgy véli, érdeke fűződik ahhoz, hogy a saját cselekvését ehhez tudja igazítani.
Vannak olyan komplex közösségi cselekvések, melyeknek nincs célracionálisan, megegyezéssel kialakított rendjük, mégis 1. úgy játszódnak le – ha az eredményt nézzük –, mintha volna ilyen rendjük, és amelyeknél 2. e sajátos eredményben az is szerepet játszik, hogy az egyén cselekvésének milyen értelmi vonatkozása van. – Minden olyan célracionális csere például, amelynek során valaki „pénzt” cserél valami másra, a cserepartnerrel létrejött társulás egyedi aktusán túl értelme szerint az aktuális és potenciális pénztulajdonosok, pénzgyűjtők és pénzért cserére igényt tartók csak homályosan elképzelt – és határozottan nem is elképzelhető – körének jövőben várható cselekvésére is vonatkoztatva van. Végtére is a cserélő saját cselekvése ahhoz a várakozáshoz igazodik – ez teszi egyáltalán lehetővé a pénzhasználatot –, hogy a pénzt mások majd „elfogadják”. Noha az értelem szerinti igazodás ekkor általában olyasmit jelent, hogy a cserélő azt tartja szem előtt, amihez – a szükségletek saját, illetve idegen javakkal történő fedezése során – saját érdekei fűződnek, valamint közvetve még azt is, amiről azt képzeli, hogy a résztvevő idegeneknek egyéni érdekei fűződnek hozzá, de azt nem jelenti, hogy a csere valamilyen lefektetett rendhez – a szükségletek javakkal történő fedezésének módjáról az elképzelt résztvevők által kialakított rendhez – igazodnék. A helyzet inkább az, hogy a pénzhasználatnak egyenest előfeltétele, hogy ne legyen ilyen („közösségi gazdálkodásra” emlékeztető) rend, vagy legalább ne minden tekintetben, ne abszolút mértékben igazodjék hozzá a pénzhasználatban résztvevők szükségleteinek fedezése. Az eredmény mármost összességében rendszerint sok tekintetben mégis olyan, „mintha” azzal érték volna el, hogy szükségleteinek fedezése során minden résztvevő egy ilyen rendhez igazodott. Ez pedig annak következtében van így, hogy a pénz használójának cselekvése értelme szerint vonatkozik másokra: a pénz használójának helyzete ugyanis – ahogy csere esetén minden cserélőé – átlagos esetben bizonyos határok között úgy alakul, hogy a saját érdeke rendszerint azt is megkívánja, hogy bizonyos mértékig tekintettel legyen mások érdekeire, mivel rendszerint ezek az érdekek szabják meg, hogy ő a maga részéről milyen „várakozásokat” fűzhet mások cselekvéséhez. A „piacnak” mint az ilyen cselekvés ideáltipikus keretének esetében jól látható az az ismertetőjegy, melyet korábban a „mintha” szóval vezettünk be.
Egy nyelvi közösség az ideáltipikus „célracionális” határesetben számos olyan, egyedi aktusként lejátszódó közösségi cselekvésben jelenik meg, amely ahhoz a várakozáshoz igazodik, hogy a mondottak szándékolt értelmét egy másik személy „meg fogja érteni”. Ez tömegméretekben, sok-sok ember között – meghatározott, külsőleg hasonló szimbólumok hasonló értelmű használatával – megközelítőleg úgy játszódik le, „mintha” a beszélők célirányos megegyezéssel kialakított grammatikai szabályokhoz igazítanák a viselkedésüket, és ez az eset, mivel a viselkedést a beszélő egyén által végrehajtott aktus értelmi vonatkozása határozza meg, szintén megfelel a bevezetőben említett ismertetőjegynek.
A két esetben azonban szinte kizárólag ez a jegy a közös. Noha az, ahogy az összhatás kialakul, illusztrálható néhány külsődleges párhuzammal, ezeknek azonban nincs jelentős értékük a megismerés szempontjából. Itt tehát a „mintha” alapján egy olyan problémát kell fölvetnie a szociológiának, amely mind a két esetben jelen van, ám ha fölvetjük, tartalmilag teljesen eltérő fogalmakhoz jutunk. Eleve terméketlenségre van ítélve minden analógia, mely az „organizmussal” és hasonló biológiai fogalmakkal próbálja leírni ezeket az eseteket. Itt meg kell említeni mármost azt is, hogy egyáltalán nem csak az emberek közösségi cselekvése idézhet elő olyan összhatást, amely úgy fest, „mintha” a cselekvést valamilyen megállapodáson alapuló rend határozná meg, hanem ugyanígy – sőt, még sokkal drasztikusabban – ilyen eredményre vezethetnek az „egyforma” és a „tömeg”-cselekvés különböző formái, amelyek nem tartoznak a közösségi cselekvéshez.
A választott definíció szerint ugyanis okvetlenül a „közösségi cselekvéshez” kell sorolni azt az esetet, amikor az egyik fél cselekvése értelme szerint „arra” van vonatkoztatva, amit mások cselekszenek. Többek viselkedésének „egyformasága” tehát nem elegendő.+ A „kölcsönhatásnak” sem minden fajtája tartozik ide, az „utánzás” pusztán mint olyan pedig szintén nem. Egy „fajt” – még akkor is, ha a fajhoz tartozók viselkedése egyik-másik ponton nagyon hasonló – csak ott tekintünk „faji közösségnek”, ahol a fajhoz tartozók cselekvése a cselekvés értelme szerint kölcsönösen egymásra van vonatkoztatva: ha például – ez az abszolút minimum – valamilyen tekintetben arra való hivatkozással „különülnek el” a „fajidegen” környezettől, hogy a társaik szintén ezt teszik (az mindegy, hogy ugyanúgy és ugyanolyan mértékben teszik-e). Ha elered a zápor, és az utcán a járókelők tömegesen úgy reagálnak, hogy kinyitják az esernyőjüket, az nem közösségi cselekvés (hanem „tömeges egyforma” cselekvés). Az a cselekvés sem az, amelyet pusztán mások viselkedésének „hatása” vált ki, de értelme szerint nem vonatkozik mások viselkedésére. Ez történik például, ha kitör a pánik. Vagy ha a zsúfolt utcán tülekedő járókelők valamilyen „tömeg-szuggesztió” hatása alá kerülnek. Ilyen esetekben – amikor az egyén viselkedését az a puszta tény befolyásolja, hogy mások, akik hozzájuk hasonló helyzetben vannak, szintén meghatározott módon viselkednek – „tömegtől függő magatartásról” fogunk beszélni. Afelől ugyanis semmi kétség, hogy az egyszerre cselekvő „tömeg” – még akkor is, ha a szimultán cselekvők nem egy helyen vannak, de (például a sajtón keresztül) kapcsolatban állnak egymással – befolyásolhatja az egyén viselkedését. E befolyás mikéntjét itt nem taglaljuk: ez a „tömegpszichológiai” vizsgálódásoknak a tárgya. A valóságban természetesen teljesen elmosódó az átmenet a „tömegtől függő cselekvés” és a közösségi cselekvés között. A tisztán tömegtől függő vonások mellett magától értetődően már a pánik is tartalmazza a közösségi cselekvés néhány elemét. Az említett utcai járókelők viselkedése közösségi cselekvéssé alakul, ha mondjuk egy részeg ember fegyverrel fenyegeti őket, közülük pedig sokan rávetik magukat, és együttes közbelépésükkel – esetleg még „munkamegosztást” is alkalmazva – lefogják. Vagy ha ugyanez azért történik, hogy egy súlyos sebesültnek közösen elsősegélyt nyújtsanak. Mivel ilyenkor „munkamegosztást” alkalmazva cselekednek, magától értetődően kiderül, hogy a közösségi cselekvésnek semmi köze az „egyforma” cselekvéshez mint olyanhoz, sőt, gyakran éppen az ellenkezőjét jelenti. Ebben különbözik a valamit „utánzó” cselekvéstől is. Az „utánzás” lehet merőben „tömegtől függő” magatartás, vagy még inkább olyan cselekvés, amely egy „minta másolása” értelmében igazodik az utánzott személy viselkedéséhez. Ez pedig megint csak lehet amiatt, hogy valaki – célracionálisan vagy más módon – önmagában véve nagyra értékeli az utánzott cselekvést, vagy például a „konkurencia” miatt válik szükségessé, de csak akkor, ha a viselkedés értelme szerint arra vonatkozik, hogy mi várható. Az átmenetek széles skálája vezet a közösségi cselekvésnek ahhoz a nagyon sajátos esetéhez, amikor egy magatartást azért utánoznak, mert egy olyan körhöz tartozás ismertetőjegyének számít, amely – mindegy, hogy milyen okból – sajátos „társadalmi megbecsülésre” tart igényt, és bizonyos mértékben élvez is ilyen megbecsülést. Ez az eset azonban már nyilvánvalóan kilép a csak „utánzó” cselekvés köréből, és nem is lehet kimerítően jellemezni ezzel a kategóriával.
Egy „nyelvi közösség” fennállása nem tömegtől függő egyformaságot, bizonyos hangegyüttesek egyforma kimondását jelenti (ez egyáltalán nem követelmény), és nem is csupán azt, hogy az egyik „utánozza”, amit a másik tesz, hanem inkább olyan viselkedést jelent, amely értelemszerűen ahhoz igazodik, hogy a „megnyilatkozások” az emberek adott körén belül átlagos esetben bizonyos eséllyel „érthetővé” tehetők, és ezért nagy átlagban az értelemnek megfelelő eredményre számítani is „lehet”. Ugyanúgy, ahogy az „uralom” sem azt jelenti, hogy valamilyen nagyobb természeti erő így vagy úgy utat tör magának, hanem azt, hogy az egyik fél cselekvése (a „parancs”) értelme szerint a másikéra (az „engedelmeskedésre”) van vonatkoztatva, és ez fordítva is így van, s ily módon az esetek nagy átlagában számítani lehet arra, hogy bejönnek azok a várakozások, amelyekhez a két fél cselekvése igazodik.
Az a jelenség tehát, melyet a „mintha” szóval jellemeztünk, nem kínál olyan ismertetőjegyet, melyet használni lehetne az így kitüntetett kategória megadására. Ahelyett, hogy ehhez kapcsolódnánk, bevezetünk egy további különbséget – még egy módon megkülönböztetjük e sokféle tényállást –, arra támaszkodva, amit az imént az „utánzásról” és az „uralomról” mondtunk. „Egyetértésen” ugyanis azt a tényt fogjuk érteni+, ha egy mások viselkedésével kapcsolatos várakozásokhoz igazodó cselekvésnek azért van empirikusan „érvényes” esélye arra, hogy a várakozások teljesüljenek, mert objektíve fennáll a valószínűsége annak, hogy a többiek – annak dacára, hogy nincs megállapodás – gyakorlatilag úgy fogják kezelni ezeket a várakozásokat, mint amelyek értelemszerűen „érvényesek” az ő viselkedésükre nézve. Fogalmi szempontból közömbös, hogy milyen motívumok alapján várható ilyen viselkedés a többiektől. Összességében „egyetértésen alapuló cselekvésnek” fogjuk nevezni a közösségi cselekvést, ha és amennyiben azt, ahogyan lejátszódik, az ilyen „egyetértés” esélyéhez való igazodás szabja meg.
Az objektíve – a felbecsülhető esélyek értelmében véve – „érvényes” egyetértés természetesen nem cserélhető fel annak a cselekvő egyénnek a szubjektív várakozásával, aki arra számít, hogy mások értelemszerűen érvényesnek fogják tekinteni az általa támasztott várakozásokat. Ugyanúgy, ahogy egy megállapodáson alapuló rend empirikus érvényessége sem cserélhető fel azzal a szubjektív várakozással, hogy a rend szubjektív, szándékolt értelmét be fogják tartani. Az esetek nagy átlagában objektíve érvényes (logikailag az „objektív lehetőség” kategóriájába tartozó) esélyek és a mindenkori átlagos szubjektív várakozások azonban mindkét esetben az érthetően adekvát okozás kapcsolatában állnak egymással. – Egy-egy esetben előfordulhat, hogy a cselekvés csupán látszólag vagy csak megközelítőleg igazodik szubjektíve az egyetértéshez – mint ahogy ez a megállapodás esetén is előfordulhat –, és ez nem marad hatástalan arra nézve, hogy milyen mértékű és mennyire egyértelmű esélyei vannak az empirikus érvényességnek. Az egyetértés folytán közösséget alkotó egyének éppúgy cselekedhetnek szándékosan az egyetértés ellenében, ahogy a társult személyek a megállapodás ellenében. Ahogy a társulás esetén példánkban a „tolvaj”, úgy az uralom tekintetében kialakult egyetértés esetén például az „engedetlen” egyén is igazíthatja az egyetértés szubjektíve megragadott értelmi tartalmához a cselekvését (ha rejtegeti, amit tesz). Az „egyetértés” fogalmát ezért azzal sem szabad összekeverni, hogy a résztvevők szubjektív szempontból „elégedettek” empirikus érvényességével. A félelem a kellemetlen következményektől éppúgy előidézheti, hogy valaki „beletörődik” abba, amit egy önkényuralmi kapcsolat értelmi tartalma átlagos esetben jelent, mint ahogy azt is, hogy az egyén belemegy egy számára nem kívánatos „szabad” megállapodásba. A tartós elégedetlenség persze veszélyezteti az egyetértés empirikus fennmaradásának esélyét, de egészen addig nem szűnik meg, amíg az önkényuralkodó számíthat arra – ameddig releváns mértékű objektív esélye van annak –, hogy parancsait (az átlagos esetben megragadott objektív értelmüknek megfelelően) követni fogják. Hogy miért követik, az annyiban fontos, amennyiben – éppúgy, mint a társulás esetén – pusztán az, hogy a másik vagy mások viselkedésével kapcsolatos „várakozásokhoz” igazodnak (például az „engedelmeskedő” puszta „félelme” az „úrtól”), határesetet és nagymértékű labilitást jelent, mivel a „várakozások” objektíve itt is annál inkább „megalapozottak”, minél nagyobb valószínűséggel lehet arra számítani, hogy az „egyetértő felek” átlagos esetben a (szubjektíve) az „egyetértésnek megfelelő” cselekvést fogják magukra nézve (mindegy, hogy miért) „kötelezőnek” tekinteni. Végső soron a megállapodások is a (legalitásról kialakított) egyetértés folytán „érvényesek”. Az érvényben lévő egyetértést itt nem szabad a „hallgatólagos megállapodással” azonosítani. A kifejezetten megállapodáson alapuló rendtől természetesen átmenetek széles skálája vezet az egyetértésig, és ezek között olyan viselkedés is található, melyet a résztvevők gyakorlatilag kölcsönösen hallgatólagos megállapodáson alapuló rendnek tekintenek. Ez azonban elvileg semmi különöset nem nyújt a kifejezett, világos megállapodással szemben. És „nem világos” megállapodás esetén a tapasztalatok szerint fennáll az az esély, hogy a rend különösen erősen ki van téve a mindenkor elterjedt értelmezési szokásoknak, és magán viseli ezek különféle gyakorlati konzekvenciáit. Ezzel szemben az „érvényes” egyetértés tiszta típusában már nincs szó a rend lefektetéséről és kiváltképpen nincs szó megállapodásról. Bizonyos körülmények között az is előfordulhat, hogy azok, akik egyetértés folytán közösséget alkotnak, személyesen soha nem ismerték egymást, ám az egyetértés még ilyenkor is szinte töretlenül érvényes „normát” jelenthet: így van ez például egy exogám nemzetség először találkozó tagjainak egymás közti szexuális viselkedésében, pedig a nemzetség gyakran jó messzire terjed, politikai – sőt még nyelvileg különböző – közösségeket is felölel. Ugyanez jellemzi a pénzhasználatot: ahol pénzt használnak, ott egyetértés uralkodik atekintetben, hogy az adott csereaktus során a szándékolt értelme szerint pénzként kezelt jószágnak esélye van rá, hogy ismeretlen számú sokaság „érvényes” eszköznek fogja tekinteni, mely a tartozások megfizetésére, azaz egy „kötelező” érvényű közösségi cselekvés teljesítésére szolgál.
Nem minden közösségi cselekvés tartozik az egyetértésen alapuló cselekvés kategóriájába, hanem csak az, amelyik az esetek nagy átlagában éppen az egyetértés esélyére alapozza az orientációját. Így például a faji alapon való szociális elkülönülés a társak között akkor tartozik ide, ha többé-kevésbé jelentős mértékben számítani lehet arra, hogy a résztvevők az esetek nagy átlagában gyakorlatilag kötelező viselkedésnek fogják tekinteni. Egyébként ez az egyének egyetértés nélküli, hol tömegtől függő, hol pedig egyszerű közösségi cselekvése. Nyilvánvaló, hogy az átmenet elmosódó. Különösen erősen látszik ez olyan esetekben, mint a részeg megfékezése vagy az elsősegélynyújtás. Az együtt cselekvő egyének ilyenkor pusztán ténylegesen együttműködnek az egyszerű közösségi cselekvés során, és csak akkor van szó többről, ha a cselekvés valamilyen empirikusan „érvényesnek” feltételezett egyetértéshez igazodik, így – teszem azt – ahhoz, hogy a tényleges együttcselekvés során minden egyén addig tartja magára nézve kötelezőnek, hogy résztvevő maradjon, ameddig ez megfelel az egyetértés átlagos esetben megragadott „értelmének”. E tekintetben az említett két példa átlagos esetben fokozati különbséget mutat: elsősegélynyújtáskor fennáll az esélye annak, hogy valamilyen egyetértés értelmében cselekednek, tehát van esélye az egyetértésen alapuló cselekvésnek, a másik viszont inkább mint pusztán tényleges együttműködés jelent közösségi cselekvést. És természetesen az, ami kívülről úgy jelenik meg, mint többek „együttműködése”, ettől még nem mindig közösségi cselekvés, és végképp nem mindig egyetértésen alapuló cselekvés. Másfelől pedig a külsődleges együttes cselekvés egyáltalán nem tartozik bele az egyetértésen alapuló cselekvés fogalmába. Teljesen hiányzik például minden olyan esetben, amikor a cselekvés értelme szerint vonatkozik ismeretlen harmadik személyek cselekvésére. Ehhez a két példához hasonló módon a nemzetséghez tartozó társak egyetértésen alapuló cselekvése és a többi cserére igényt tartó személy potenciális cselekvésére vonatkoztatott közösségi cselekvés között is fokozati különbségek vannak. Az utóbbi esetben csak annyiban alakul ki egyetértés, amennyiben esélyesnek látszik, hogy az idegen cselekvés nagy átlagban ahhoz igazodik, amit érvényesnek feltételez, és a várakozások ezen alapulnak: tehát rendszerint csak annyiban, amennyiben a várakozások a „legalitáshoz kapcsolódó várakozások”. És így a cselekvés is csak ennyiben egyetértésen alapuló cselekvés. Egyébként pedig csupán egyetértéstől függő közösségi cselekvés. Másfelől viszont már az elsősegély példája mutatja, hogy az „egyetértés” tartalma valamilyen egészen konkrét – nem elvont „szabály” jellegű – célra is vonatkozhat. Sőt, az is lehet, hogy tartalmilag folyamatosan változó és csak ideáltipikusan megalkotható – a mindenkori cselekvő által valamiképpen érvényesnek tekintett, tartósan fennálló értelmi tartalomra vonatkoztatva megadható – tartalma van, és ez még olyan esetekben is előfordulhat, amikor azt feltételezzük, hogy egy és ugyanazon egyetértés alapján egy közösség – mondjuk egy „barátság” – „hosszú időn át fennáll”.+ Még az értelmi tartalom is változhat, ha a személyek azonosak maradnak: ekkor itt is csupáncsak célszerűség kérdése, hogy ezt a mostani kapcsolatot megváltozott „folytatásnak” vagy „újnak” nevezzük-e. Ebből a példából az is kiderül továbbá – és egy erotikus kapcsolat példájából még inkább kiderül –, hogy az egyetértést alkotó értelmi vonatkozásoknak és „várakozásoknak” magától értetődően a legkevésbé sem kell célracionális kalkulációra vagy valamilyen racionálisan megkonstruálható „rendhez” való igazodásra emlékeztetniük. Az, hogy „érvényesül” a „várakozásokhoz” való igazodás, egyetértés esetén inkább csupán azt az esélyt jelenti, hogy az egyik félnek átlagos esetben módjában áll a saját viselkedését a másik fél (belső vagy külső) viselkedésének meghatározott – gyakran többé-kevésbé „érvényesként” elfogadott, ám olykor akár fölöttébb irracionális – értelmi tartalmához igazítani. Ennélfogva az is teljes egészében az egyes esetben dől el – pontosan úgy, mint amikor társulásról van szó –, hogy az egyetértés átlagos esetben netán „szabályokban” megadható értelmi tartalmából átlagos esetben következnek-e, és mennyiben következnek általános szabályszerűségek a gyakorlati viselkedésre nézve. Az egyetértéstől függő cselekvés ugyanis itt sem azonos az egyetértésen alapuló cselekvéssel. A „rendi konvenció” például egyetértésen alapuló cselekvés: az a viselkedés alkotja, mely átlagos esetben a tapasztalatok szerint mindenkor kötelezőnek „számít”. Az „érvényességéről” kialakult egyetértés megkülönbözteti a „konvenciót” a valamiféle „begyakorlottságon” és megszokott „beállítottságon” nyugvó „szokáserkölcstől”, a kényszerítő apparátus hiánya pedig megkülönbözteti a „jogtól”+ – ám a különbség természetesen mindkét oldalon elmosódó. De a rendi konvenció mármost arra is alkalmas lehet, hogy olyan ténybeli következményekre vezessen a résztvevők viselkedésében, amelyek a tapasztalatok szerint nem úgy számítanak kötelezőnek, hogy ebben a tekintetben egyetértés volna. A feudális konvenciók például arra vezethetnek, hogy erkölcstelennek tekintik a kereskedelmet, és ennek következtében a saját legalitás nagymértékben leértékelődhet a kereskedőkkel való érintkezésben.
Teljesen különböző – célracionálisan vagy „csak pszichológiailag” érthető – szubjektív motívumok, célok és „belső állapotok” eredőjeként létrejöhet olyan közösségi cselekvés, amely szubjektív értelme szerint ugyanarra vonatkozik, és létrejöhet empirikus érvényessége tekintetében egyforma „egyetértés” is. Az egyetértésen alapuló cselekvést a valóságban csupán olyan „külső” vagy „belső” érdekeknek az „egyetértés” empirikus érvényességére – a körülményektől függően mindig másképpen egyértelmű érvényességére –, ám semmi másra nem ható összjátéka támasztja alá, melyeket egyébként az egyének nagyon heterogén belső állapotai és céljai szabhatnak meg. Ezzel természetesen egyáltalán nem tagadjuk, hogy a közösségi cselekvés, kiváltképpen pedig az egyetértésen alapuló cselekvés egyes – az uralkodó szubjektív „értelem iránya” szerint elkülönülő – fajtái esetében tartalmilag nagyon is megadhatók olyan motívumok, érdekek és „belső állapotok”, melyek alapján ezek az esetek nagy átlagában a leggyakrabban alakulnak ki és maradnak fenn. Éppen ennek megállapítása jelenti minden tartalmi szociológiai vizsgálat egyik feladatát. Az egészen általános fogalmaknak viszont – az olyanoknak, amilyeneket itt definiáltunk – szükségképpen szegényes a tartalmuk. Természetesen képlékeny átmenet vezet az egyetértésen alapuló cselekvéstől a társadalmi cselekvéshez+ – mely utóbbi csupán azt a különleges esetet jelenti, melyben lefektetett szabályok biztosítják a rendet. Így például azoknak az utasoknak az egyetértésen alapuló cselekvése, akik egy másik utas és a villamoskalauz konfliktusában az utas „pártjára állnak”, akkor megy át társadalmi cselekvésbe, ha később szövetkeznek, és – teszem azt – közösen „panaszt” emelnek. Ahol pedig célracionálisan valamilyen rendet alakítanak ki, ott végképp mindig „társulásról” van szó, még ha ennek terjedelme és értelme fölöttébb eltérő is. Már társulás jön létre például, ha mondjuk a faji alapon – egyetértésben, de külön megállapodás nélkül – „elkülönülő” társak „folyóiratot” alapítanak, melynek vannak „terjesztői”, „kiadói”, „munkatársai”, „előfizetői”, és az addig amorf egyetértésen alapuló cselekvés most már innen kap – eltérő eséllyel érvényesülő – „direktívákat”. Vagy, ha egy nyelvi közösség esetében „akadémiát” hoznak létre – olyat, mint a Crusca Akadémia+ –, és „iskolák” alakulnak, ahol tanítják a grammatikai szabályokat. Vagy, ha az „uralom” kialakít egy olyan apparátust, melynek racionális rendje van és hivatalnokai vannak. Fordítva pedig szinte mindig ki szokott alakulni a társulás racionális céljainak körén túlnyúló (a „társulástól függő”) egyetértésen alapuló cselekvés a társult személyek között. A tekeklub-tagságnak mindig vannak „konvencionális” következményei a résztvevők egymás közti viselkedésére nézve, azaz a klub a társuláson kívül eső, „egyetértéshez” igazodó közösségi cselekvést is létrehoz.
Az egyes ember cselekvése mármost folyamatosan bekapcsolódik számtalan és mindig más-más közösségi cselekvésbe, egyetértésen alapuló cselekvésbe és társadalmi cselekvésbe. Elképzelhető, hogy közösségi cselekvése minden egyes aktus során értelme szerint más körbe tartozó idegen cselekvésekre, más egyetértésekre és társulásokra vonatkozik. Minél több és – a konstitutív esélyek jellegét tekintve – minél többféle olyan kör van mármost, amelyhez az egyén racionálisan igazítja a cselekvését, annál előrehaladottabb a „racionális társadalmi differenciálódás”, és minél inkább a társulás jellegét ölti magára a cselekvés, annál jobban kibontakozik a „racionális társadalmi szervezet”+. Az egyén természetesen cselekvésének egy és ugyanazon aktusa során is sokfajta közösségi cselekvésben vehet részt. Egy csereaktus, amelyet valaki X-szel, Y meghatalmazottjával bonyolít le – aki a maga részéről még valamilyen célra alakult egyesület „szerve” is –, a következőket foglalja magában: 1. egy nyelvi- és 2. egy írásban megvalósult társulást, 3. a csere során létrejött társulást X-szel személyesen, 4. ugyanilyen társulást Y-nal személyesen, 5. ugyanilyen társulást azokkal, akik részt vesznek a szóbanforgó egyesület társadalmi cselekvésében; 6. azt, hogy a csereaktus a feltételek tekintetében a cserére igényt tartó más személyek (mindkét oldalon a konkurensek) potenciális cselekvésével kapcsolatos várakozásokhoz és ennek megfelelően a legalitásról kialakított egyetértéshez is igazodik stb. Noha a cselekedetnek közösségi cselekvést kell képviselnie ahhoz, hogy egyetértésen alapuló cselekvés legyen, de ahhoz nem, hogy egyetértéshez igazodó cselekvés legyen. A készletek és birtokok fölötti rendelkezés – teljesen eltekintve attól, hogy az ilyesmi rendszerint csak a politikai közösség kényszerítő apparátusa által nyújtott védelem esélye folytán válik lehetővé –, mindig egyetértéshez igazodik, még akkor is, ha a saját készletekben bekövetkező változás lehetőségét a kifelé irányuló csere során veszi tekintetbe. A pénzgazdálkodást folytató „magángazdaság” teljes egészében csupa színtiszta társadalmi, egyetértésen alapuló és közösségi cselekvést foglal magában. Csak a tisztán elméleti határeset – a Robinson-történet – mentes teljesen mindennemű közösségi cselekvéstől, és ennélfogva minden egyetértéshez igazodó cselekvéstől is. A robinzonád ugyanis értelme szerint csakis a természeti tárgyak viselkedésével kapcsolatos várakozásokra vonatkozik. Ezért már a puszta elgondolhatósága is világosan illusztrálja, hogy a „gazdasági” cselekvés még nem minden esetben foglalja magában fogalmilag a közösségi cselekvést. A helyzet egészen általánosan inkább úgy áll, hogy a cselekvés egyes szféráiban a fogalmilag „legtisztább” típusok a közösségi cselekvésen és az egyetértésen – a megegyezéseken – túl, a vallás területén, valamint a gazdaságban, a tudományos és a művészi felfogás terepén találhatók. Az „objektiváció” útja persze, ha nem is szükségképpen, de rendszerint gyorsan elvezet a közösségi cselekvéshez és kiváltképpen – ha nem is szükségképpen mindig, de azért rendszerint – az egyetértésen alapuló cselekvéshez.
Mindannak alapján, amit eddig elmondtunk, a közösségi cselekvést, az egyetértést és a társulást egyáltalán nem szabad azonosítani az olyan elképzelésekkel, mint mondjuk az „egymással és egymásért”, szemben az „egymás ellen”-nel. Magától értetődően nemcsak a teljesen amorf közösségi alakulat nem azonos mások „kirekesztésével”, hanem egyáltalán nem azonosítjuk ezzel az „egyetértést” sem. Az a kérdés, hogy egy egyetértésen alapuló cselekvés „nyitott” vagy „zárt”-e,+ és ha zárt, akkor milyen mértékben az – vagyis, hogy mindenkor mindenki részt vehet benne, aki akar, vagy a résztvevők pusztán egyetértés alapján, esetleg társulással lehetetlenné tehetik kívülállók számára a bekapcsolódást –, az mindig az mindig az egyes esetben dől el. Egy konkrét nyelvi közösségnek vagy piaci közösségnek mindenkor megvannak a maga (többnyire elmosódó) határai. Azaz, a „várakozásoknál” rendszerint nem lehet mindenkit – minden egyáltalában létező embert – az egyetértés aktuális vagy potenciális részeseként számításba venni, hanem mindenkor csupán egy – gyakran fölöttébb bizonytalanul körülhatárolható – sokaságot. De a nyelvi közösség résztvevőinek például rendszerint nem fűződik érdekük ahhoz, hogy a kívülállókat kizárják az egyetértésből (az persze nagyon is érdekükben állhat, hogy a körülményektől függően kizárják őket egy konkrét beszélgetésből), és a piacon érdekelt felek is gyakran éppen a piac „bővítésében” érdekeltek. De azért egy nyelv (mint szakrális, rendi vagy titkos nyelv), valamint egy piac – egyetértés, illetve társulás folytán – monopoljelleggel „zárt” is lehet. Másfelől viszont még konkrét politikai hatalmi képződmények olyan jellegzetes közösségi cselekvését is – éppen hatalmi érdekből – széles körben nyitva tarthatják (a „bevándorlók” számára), amelyet rendszerint társulással zárnak el a részvétel elől.
Lehet, hogy az egyetértésen alapuló cselekvésben résztvevők cselekvésükkel valamilyen közös, kifelé irányuló érdeket követnek. De ez nem feltétlenül szükséges. Az egyetértésen alapuló cselekvés még nem „szolidaritás”, a társadalmi cselekvés pedig semmi esetre sem kizárólagos ellentéte az emberek ama közösségi cselekvésének, amelyet „harcnak” nevezünk,+ azaz – egészen általánosan – annak a törekvésnek, hogy a saját akaratunkat érvényesítsük egy másik ember ellenszegülő akaratával szemben, miközben a másik viselkedésével kapcsolatos várakozásokhoz igazodunk. Az az egyes esetben dől el, hogy egy társulási aktus mit jelent: mennyiben tekinthető például a kívülállókkal szembeni szolidaritás kifejeződésének, illetve érdekkompromisszumnak, vagy gyakorlatilag csupán a harc formáinak és tárgyának a résztvevők számára valamilyen okból kívánatossá vált, s az esetek nagy átlagában szubjektíve szándékolt (de talán egyénileg különböző) célnak megfelelő eltolódását jelenti-e. Gyakran valamennyire mindegyiket. Nincs olyan egyetértésen alapuló közösség – beleértve az erotikus vagy karitatív kapcsolatokat is, amelyekben a résztvevőket a teljesen korlátlan odaadás érzése fűzi egymáshoz –, amely a szoros összetartozás érzése ellenére ne foglalhatna magában kíméletlen erőszakot. Másfelől pedig legtöbbször a „harc” is magában foglal valamilyen mértékű társulást vagy egyetértést. Itt is azt látjuk, ami szociológiai fogalmak esetén gyakran előfordul, hogy a bennük szereplő tényállások részben átfedik egymást, mégpedig az egyforma – csak különböző nézőpontból tekintett – jegyek miatt. A mindennemű közösségtől teljesen mentes harc az ellenféllel csupán határeset. A tatárjárástól kezdve a mai – mégoly kétes – „nemzetközi jog” által szabályozott hadviselésen, továbbá a lovagok által vívott háborún át – melyben szabályozták a megengedett fegyvereket és harci eszközöket („Messieurs les Anglais, tirez les premiers”+) –, egészen a szabályozott és bíró által felügyelt párbajig és a baráti mérkőzésre kiállók között „döntő vívásig”, amely már a sport körébe tartozó „verseny”, fokról-fokra egyre több elemét találjuk meg a harcban résztvevő felek közti egyetértésen alapuló közösségnek, és ahol az erőszakos harc „versengésbe” – akár az olimpiai koszorúért, a szavazatokért vagy egyéb hatalmi eszközökért, akár társadalmi megbecsülésért vagy nyereségért folytatott versengésbe – megy át, ott a harc teljes egészében egy olyan racionális társulás terepén folyik, melynek rendje ekkor a harc formáit meghatározó „játékszabályként” szolgál, ám ezzel a harc esélyeit is megváltoztatja. Fokról-fokra növekszik a „megbékélés” abban az értelemben, hogy egyre ritkábban alkalmaznak fizikai erőszakot, ami háttérbe szorítja ugyan, de soha nem iktatja ki teljesen az esélyét annak, hogy erőszakhoz folyamodjanak. Csakhogy a történelmi fejlődés folyamán az erőszak alkalmazását egy bizonyos fajta társulás vagy egyetértésen alapuló közösség kényszerítő apparátusa: a politikai társulásé vagy közösségé egyre inkább monopolizálta, és a hatalommal rendelkezők általi, végül pedig egy formailag semlegesen viselkedő hatalom általi – rendezett formában történő – kényszerrel való fenyegetéssé változtatta. Azzal, hogy a „kényszer” – akár fizikai, akár pszichikai jellegű – szinte minden társulásnak alapul szolgál, röviden még foglalkoznunk kell. De elég arra szorítkoznunk, ami az eddigi ideáltipikus fogalmak kiegészítéséhez szükséges.
Most még ki kell emelnünk és részletesebben be kell mutatnunk egy tényállást, mellyel már többször is találkoztunk az eddig alkalmilag fölhasznált példákban: nevezetesen azt az esetet, amikor valaki, „anélkül, hogy közreműködne”, részesévé válik egy egyetértésen alapuló közösségnek,+ és az is marad. Ez egy formátlan keretek között folyó egyetértésen alapuló cselekvés esetében – amilyen mondjuk a „beszéd” – nem szorul további kifejtésre. Végtére is mindenki mindenkor „részese”, akinek mindenkori cselekvése megfelel az általunk ismertetőjegyként elfogadott előfeltételnek (az egyetértésnek). Egyébként azonban nem mindig ilyen egyszerű a helyzet. Korábban az eszközök, célok és a rend tekintetében kifejezett megállapodáson nyugvó, racionális és valamilyen „célra alakult egyesületet” mutattuk be a „társulás” ideáltípusaként.+ Ezzel kapcsolatban már leszögeztük, hogy az ilyen egyesület a résztvevők cserélődése ellenére tartósan fennálló képződmény lehet, és azt is megmondtuk, hogy milyen értelemben lehet az. Mindazonáltal itt még feltételeztük, hogy az egyén „részvétele” – az az átlagos esetben megalapozott várakozás, hogy mindenki a rendhez igazítja a cselekvését – azon nyugszik, hogy minden egyénnel külön racionális megállapodást kötnek. Vannak azonban nagyon fontos társulási formák, amelyekben – akár a valamilyen célra alakult egyesület esetében – a társadalmi cselekvés az eszközök és a célok tekintetében messzemenően emberek által kialakított és lefektetett rendszabályokhoz igazodik, tehát „társult” cselekvés, és e formákon belül mégis érvényes – sőt, fennállásuk szempontjából egyenest alapvető – az az előfeltevés, hogy az egyén rendszerint a közreműködése nélkül válik részesévé a közösségi cselekvésnek, és így – anélkül, ebben közreműködne – őt is érintik azok a várakozások, melyek szerint cselekvése az emberalkotta rendhez fog igazodni. Az ilyen társulási formák esetében a meghatározó közösségi cselekvést pontosan az jellemzi, hogy ha egy személynél bizonyos objektív tények fennállnak, akkor azt várják tőle, hogy vegyen részt a közösségi cselekvésben, tehát kiváltképpen azt várják tőle, hogy cselekvését a rendhez igazítsa, ráadásul ezt az esetek nagy átlagában joggal várják tőle, mivel a szóban forgó egyénekre nézve a közösség számára meghatározó közösségi cselekvésben való részvétel empirikusan érvényes, azaz „kötelezőnek” számít, és mivel fennáll az esélye annak, hogy ha (akár mégoly szelíd formában) ellenállást tanúsítanak, a „kényszerítő apparátus” esetleg rászorítja őket. Egy különösen fontos esetben – a politikai közösség [esetében] – az említett várakozás például mindenekelőtt a következő tényállásokhoz kapcsolódik: meghatározott személyektől való származás vagy születés, sőt adott esetben már az is elég, ha valaki pusztán egy bizonyos területen tartózkodik vagy ezen a területen belül hajt végre bizonyos cselekedeteket. Az egyén bekapcsolódásának ekkor az a szokásos módja, hogy „beleszületik” a közösségbe, és „ránevelik” a részvételre. „Intézménynek” fogjuk nevezni+ az olyan közösségeket, amelyek esetében ez [adva van], ahol tehát: 1. ellentétben a valamilyen „célra alakult egyesülettel”, melyhez mindenki önkéntesen csatlakozik, tisztán objektív tényállások alapján sorolnak valakit a közösséghez, függetlenül attól, hogy az oda sorolt személyek hogyan nyilatkoznak, és ahol 2. ellentétben a szándékosan kialakított racionális rendet nélkülöző – ebben a tekintetben tehát formátlan – egyetértés alapján létrejövő közösségekkel, az ilyen racionális, emberalkotta rendek, valamint egy kényszerítő apparátus létezése az egyik olyan tény, amely meghatározza a cselekvést. Nem minden közösség „intézmény” tehát, amelybe az ember „beleszületik”, és amelyben a részvételre „ránevelik”: nem az például a nyelvi közösség vagy a házközösség. Ilyen racionális rendszabályai ugyanis egyiknek sincsenek. Feltétlenül intézmény viszont a politikai közösségnek az a szerkezeti formája, amelyet „államnak”, a vallási közösségnek pedig például az a formája, amelyet a szigorú terminológia értelmében „egyháznak” szoktunk nevezni.
Az intézmény a maga racionális, lefektetett rendszabályaival úgy viszonyul a „szervezethez”,+ ahogy egy racionális megállapodáshoz igazodó közösségi cselekvés viszonyul az egyetértésen alapuló cselekvéshez. Szervezeti cselekvésnek tekintjük az olyan cselekvést, amely nem lefektetett rendszabályokhoz, hanem egyetértéshez igazodik, vagyis az olyan egyetértésen alapuló cselekvést, amelynek esetében 1. az egyént az egyetértésnek megfelelően sorolják a résztvevők közé, anélkül, hogy ő erre célracionálisan törekedne vagy közreműködne benne, továbbá amelyben 2. nincs ugyan olyan lefektetett rend, amely ezt a célt szolgálná, mégis mindenkor vannak bizonyos személyek (a hatalom birtokosai), akik az egyetértésnek megfelelően olyan rendeleteket adnak ki, amelyekkel hatékonyan befolyásolják az egyetértés szerint a szervezethez számító résztvevők cselekvését, ha 3. ők maguk vagy más személyek készen állnak arra, hogy fizikai vagy pszichikai – vagy bármilyen más fajta – kényszert alkalmazzanak azokkal a résztvevőkkel szemben, akik ellenszegülnek az egyetértésnek. Mint minden „egyetértés” esetében, természetesen itt is mindig az a helyzet, hogy az értelmi tartalmat a résztvevők nagy átlaga egyértelműen megérti, és az egyetértés empirikus érvényességének átlagos esélye változó. Az ősi „házközösség”, ahol a „ház ura” a hatalom birtokosa – de ugyanígy a lefektetett racionális rendszabályok nélküli, „patrimoniális” politikai képződmény is, ahol a „fejedelem”, vagy egy „tanítványokkal” körülvett „próféta” közössége, ahol az utóbbi birtokolja a hatalmat, illetve valamilyen, csak egyetértés alapján fennálló vallásos „gyülekezet” – mind „szervezet”, méghozzá meglehetősen tiszta típusú. Egyébként az ilyen eset elvileg semmi különöset nem nyújt a különben is „egyetértésen alapuló cselekvéssel” szemben, és értelemszerűen annak egész kazuisztikája alkalmazható rá. A modern civilizációban mármost szinte minden szervezeti cselekvést valamilyen módon legalább részben racionális rend irányít, a „házközösség” fölött például heteronóm módon az állam intézménye által lefektetett „családjog” rendelkezik. Az „intézményhez” vezető átmenet tehát elmosódó. Annál is inkább, mivel – másfelől – az intézménynek csak nagyon kevés „tiszta” típusa van. Minél sokoldalúbb ugyanis az intézményt alkotó cselekvés, annál rendszeresebben fordul elő, hogy nem a mindenkori intézményi cselekvés egészét irányítja célracionálisan lefektetett rendszabály. Azok a rendszabályok például, melyeket politikai intézmények társadalmi cselekvésének szabályozásra alkotnak – fogadjuk most el azt az ad hoc feltevést, hogy teljesen célracionálisan –, és amelyek a „törvény” nevet viselik, először is, legalábbis rendszerint, csak töredékesen ragadnak ki olyan tényállásokat, melyek racionális rendezésére mindenkor törekszik néhány érintett. A képződmény fennállását ténylegesen szervező egyetértésen alapuló cselekvés tehát rendszerint nemcsak az ilyen intézmény célracionális rendszabályaihoz igazodó társadalmi cselekvést fogja át – ez már a valamilyen célra alakult egyesületek legtöbbjénél is így van –, hanem legtöbbször még korábbi is nála. Az „intézményi cselekvés” egy „szervezeti cselekvés” racionálisan rendezett része,+ az intézmény pedig egy részben racionálisan rendezett szervezet. Vagy pedig – és az átmenet itt szociológiai szempontból teljesen elmosódó – az intézmény ugyan teljesen racionális „új alkotás”, de a kör, amelyben érvényes, mégsem teljesen „szervezetmentes”, hanem már korábban fennálló szervezeti cselekvés vagy szervezet által szabályozott cselekvés tartozik az új intézmény alá. Például az eddigi szervezeteket egyesítő vagy egy egészbe „bekebelező” új intézmény alá, amely egy sor erre irányuló rendszabály segítségével vagy teljesen új rendet alakít ki a szervezetre vonatkozó, illetve a szervezet által szabályozott cselekvésre – esetleg mindkettőre – nézve, és ennek veti alá a már korábban fennálló cselekvést; vagy csupán kicserélődik a szervezet, amelyre a cselekvés immáron vonatkozik, illetőleg amelynek rendjét a cselekvést érintő rendnek tekintik, vagy csak a személyzet cserélődik ki az intézmény szerveiben, kiváltképpen pedig a kényszerítő apparátusban.
A különféle új intézményi rendszabályok kialakulása mármost+ – akár „új alkotásnak” tekinthető eredete volt az intézménynek, akár a szervezeti cselekvés szokásos menete során jött létre – általában a legritkább esetben történik úgy, hogy annak a majdani cselekvésnek valamennyi résztvevője autonóm módon „megállapodik” benne, amelynek során a cselekvés átlagos esetben szándékolt értelmének megfelelően lojalitást várnak a lefektetett rendszabályokkal szemben. Az ilyesmi szinte mindig úgy történik, hogy a rendszabályokat „ráerőltetik” a résztvevőkre. Ez annyit jelent, hogy bizonyos emberek kihirdetik, hogy egy rendszabály a szervezetre vonatkozó vagy a szervezet által szabályozott cselekvés esetében érvényes, és az intézményhez tartozó társak (vagy az intézmény hatalmának alávetettek) valójában többé-kevésbé teljesen engedelmeskednek, amikor többé-kevésbé egyértelműen és értelme szerint lojálisan ehhez igazítják a cselekvésüket. Ami annyit tesz, hogy a lefektetett rend az intézmények esetében „egyetértés” formájában válik empirikusan érvényessé. Ezt itt is jól meg kell különböztetni attól, hogy „egyetértenek”, vagy netán „hallgatólagosan megállapodnak” benne. Inkább itt is úgy kell érteni: átlagos esetben fennáll az esélye annak, hogy azok, akikre a rendszabályt ráerőltették, akiket tehát – annak megfelelően, ahogy (átlagos esetben) az értelmét érteni szokták – érintettnek „szántak”, a gyakorlatban „érvényesnek” tekintik a rendszabályt a viselkedésükre nézve, vagyis az esetek nagy átlagában a szabálynak megfelelően fognak viselkedni, a lefektetett rendszabály értelméhez fogják igazítani a cselekvésüket. Az fogalmilag mindegy, hogy a gyakorlatban mi készteti – félelem, vallásos hit, az uralkodóval szembeni tisztelet, esetleg tisztán célracionális megfontolások vagy bármilyen másfajta motívumok késztetik-e – őket arra, hogy érvényesnek tekintsék a rájuk oktrojált rendszabályokat. – Előfordul, hogy az „intézmény szervei” a rájuk jellemző – egyetértés folytán empirikusan érvényes és a lefektetett rendszabályoknak megfelelő – intézményi cselekvésükkel maguk erőszakolják a többiekre a rendszabályokat (autonóm oktrojálás), ahogy mondjuk egy kifelé teljesen vagy részben autonóm intézmény (például egy „állam”) teszi. De az oktrojálás történhet „heteronóm” módon, kívülről is, ha például egy egyházhoz, esetleg egy gyülekezethez vagy valamilyen más intézmény jellegű szervezethez tartozó társak társadalmi cselekvésére egy olyan másik – például egy politikai – szervezet erőlteti rá a rendszabályokat, melynek a heteronóm módon irányított közösségben résztvevők közösségi cselekvésük során engedelmeskednek.
Eredetüket tekintve sem az intézményi, sem az egyesületi rendszabályok nem megállapodással jöttek létre, hanem túlnyomó többségük oktrojált, ami annyit jelent, hogy emberek, illetve emberek csoportjai – olyanok, akik valamilyen okból tényleg képesek voltak akaratuknak megfelelően befolyásolni a közösségi cselekvést – megszabták, és az „egyetértésre irányuló várakozás” alapján ráerőltették őket a közösségi cselekvésre. Előfordul mármost, hogy az a tényleges hatalom, amelynél fogva erre képesek, empirikusan egyetértésszerűen „érvényes”, mint ami bizonyos – személy szerint vagy meghatározott ismertetőjegyek alapján, esetleg szabályoknak megfelelően (például választással) kiválogatandó – embereket megillet. Ekkor ezeket az empirikusan érvényes – hiszen a résztvevők cselekvését a ténylegesen előforduló esetek nagy átlagában elégségesen meghatározó – igényeket és elképzeléseket, melyeket egy „érvényes” kényszerítő hatalommal szemben támasztanak, illetve róla alkotnak, a szóban forgó intézmény „alkotmányának” lehet nevezni. Ezt nagyon eltérő mértékben szokták racionális és egyértelmű írott jogszabályokban lefektetni. Sokszor éppen a gyakorlatban legfontosabb kérdéseket nem [fektetik le], mégpedig olykor – itt nem tárgyalandó okokból – szándékosan nem. Ezért a rendszabályok csak bizonytalan felvilágosítást adnak az empirikusan érvényes és végső soron mindig szervezetszerű „egyetértésen” nyugvó kényszerítő hatalomról. Hiszen a valóságban természetesen az a mindenkor csupán fölbecsülhető esély a döntő tartalma annak az „egyetértésnek”, amely a valóban empirikusan érvényes „alkotmányt” jelenti, hogy mely embereknek, mennyiben és milyen tekintetben fognak a gyakorlatban az esetek nagy átlagában végül „engedelmeskedni” azok, akiket a szokásos értelmezés szerint a kényszer mindenkori érintettjeinek szántak. Ez azt is lehetővé teszi, hogy a célracionális alkotmányok szerzői a kötelező rendszabályok oktrojálását például a társak többségének vagy bizonyos jegyek alapján kijelölt, illetve bizonyos szabályok szerint kiválasztandó személyeknek a jóváhagyásához kössék. A kisebbséggel szemben természetesen ez továbbra is „oktrojálás”, mint ahogy ez megőrződött abban a felfogásban – amely a középkorban nálunk is elterjedt volt, és az orosz mirben például egészen a jelenkor kezdetéig uralkodott –, hogy egy „érvényes” rendszabályhoz tulajdonképpen (a hivatalosan már fennálló többségi szavazati elv ellenére) mindazoknak a személyes jóváhagyása szükséges, akiket a rendszabály kötelez.
A dolog lényegét tekintve azonban mindennemű kényszerítő erő konkrét embereknek (prófétáknak, királyoknak, patrimoniális uraknak, családapáknak, nemzetségfőknek vagy más honorácioroknak, hivatalnokoknak, párt- vagy egyéb „vezéreknek”, akik szociológiai jellegükben nagyon fontos dolgokban különböznek) a többiek szervezeti cselekvésére gyakorolt sajátos, mértékében és jellegében mindenkor változó befolyásán – az „uralmon”+ – alapul. Ez a befolyás megint csak jellegzetesen különböző motívumokra épül, egyebek közt valamiféle fizikai vagy pszichikai erőszak alkalmazására is. De itt is érvényes, hogy ha az egyetértésen alapuló cselekvés pusztán a várakozásokhoz (kiváltképpen: az engedelmeskedők „félelméhez”) igazodik, az csupán a viszonylag labilis határesetet jelenti. Az egyetértés empirikus érvényességének esélyét egyébként azonos körülmények között itt is annál magasabbra becsülik, minél inkább számítani lehet arra, hogy az engedelmeskedők az esetek nagy átlagában azért fognak engedelmeskedni, mert az uralmi kapcsolatot magukra nézve szubjektíve is „kötelezőnek” tekintik. Amennyiben átlagosan és megközelítőleg ez a helyzet, annyiban az „uralom” a „legitimitásról” kialakított egyetértésen nyugszik. Az uralom mint szinte minden szervezeti cselekvés legfontosabb alapja – melynek problematikája itt lép fel – feltétlenül külön vizsgálat tárgyát képezi, ennyivel tehát nem lehet elintézni. Szociológiai elemzése szempontjából ugyanis az a döntő kérdés, hogy a különböző lehetséges, szubjektíve értelemszerű alapok közül melyikre épül az a „legitimitásról” kialakított egyetértés, amely mindenütt alapvetően meghatározza az engedelmesség sajátos jellegét, ahol nem a fenyegető hatalomtól való pőre félelem miatt engedelmeskednek. Ezt a problémát azonban nem lehet csak úgy mellékesen kifejteni, és ezért itt félbe kell szakítani azt a kézenfekvő kísérletet, hogy most közelítsük meg a szociológiai szervezet- és intézményelméletnek azokat a „voltaképpeni” problémáit, amelyek itt kezdődnek.
A fejlődés útja ugyan – mint azt korábban láttuk – a részletek tekintetében is mindig újra konkrét, racionális célra alakult szervezet jellegét öltő rendektől vezet valamilyen „átfogó” és egyetértésen alapuló cselekvés létrejöttéig. Egészében véve azonban megállapíthatjuk, hogy a számunkra belátható történelmi fejlődés folyamán – noha a társulás nem egyértelműen „váltotta fel” az egyetértésen alapuló cselekvést – a lefektetett rendszabályok folytán mind jobban elterjedt az egyetértésen alapuló cselekvés célracionális rendje, és különösen a szervezetek alakultak át egyre szélesebb körben célracionálisan rendezett intézményekké.
Mit jelent mármost a közösség rendjének racionalizálása a gyakorlatban?+ Ahhoz, hogy egy irodai alkalmazott vagy maga az iroda vezetője „ismerje” a könyvvitel előírásait, és cselekvését ezekhez igazítsa, amikor helyesen – illetve egy-egy esetben, ha téved vagy csal, hamisan – alkalmazza őket, nyilvánvalóan nem szükséges, hogy szem előtt tartsa azokat a racionális elveket, amelyek alapján ezeket a normákat kigondolták. Ahhoz, hogy az egyszeregyet „helyesen” alkalmazzuk, nem szükséges előtte racionálisan belátnunk azokat az algebratételeket, amelyek például a kivonás elvének – „a 9-et a 2-ből nem lehet, itt marad nekem a következő sorra 1” – alapul szolgálnak. Az egyszeregy empirikus „érvényessége” az „egyetértésen alapuló érvényesség” egyik esete. Gyermekkorunkban az egyszeregyet ugyanúgy „ránk erőltetik”, ahogy egy zsarnok racionális rendelkezését az alattvalóra. Mégpedig mint valami olyasmit, amivel a legmélyebb értelemben véve – okait, sőt céljait tekintve – mindenekelőtt teljesen értetlenül állunk szemben, de ami mégis kötelezően „érvényes”. Az „egyetértés” tehát egyszerű engedelmeskedés, „beletörődés” a megszokottba, mert megszoktuk. Ez többé-kevésbé így marad. Nem racionális megfontolások, hanem begyakorolt (oktrojált) empirikus ellenőrző próbák alapján állapítjuk meg, hogy az egyetértésnek megfelelően „helyesen” számoltunk-e. Minden területen ugyanezt látjuk: például akkor, ha egy elektromossággal működő villamoskocsit vagy egy hidraulikus felvonót vagy egy puskát szakszerűen használunk, anélkül, hogy bármit tudnánk azokról a természettudományos szabályszerűségekről, amelyeken a konstrukciójuk nyugszik, és amelyekbe talán még a villamosvezető és a puskaműves is csak részben van beavatva. Egyetlen átlagos fogyasztó sem ismeri ma – még hozzávetőleg sem – a mindennapi használati cikkek előállításának technikáját, többnyire még azt sem tudja, hogy milyen anyagból készülnek és melyik iparág állítja elő őket. A fogyasztót éppen csak az érdekli – számára a gyakorlatban csakis az a fontos –, hogy várhatóan miként fognak viselkedni ezek a mesterségesen előállított tárgyak. De ugyanígy van ez az olyan társadalmi intézményekkel is, mint mondjuk a pénz. Hogy a pénz minek köszönheti figyelemre méltó különleges tulajdonságait, azt használója nem tudja – erről még a szaktudósok között is heves vita folyik. Hasonló a helyzet a célracionálisan kialakított rendek esetében. Ha új „törvényt” hoznak vagy új paragrafust iktatnak egy „egyesületi alapszabályba”, azt mindig megvitatják, mégis azok szokták a legkevésbé átlátni, mi az igazán szándékolt „értelme” az új rendnek, akiket az a gyakorlatban különösen erősen érint. Ha az új rend a gyakorlatban „meggyökeresedik”, akkor az alkotók által eredetileg többé-kevésbé egységesen szándékolt értelme oly mértékben feledésbe merülhet vagy annyira megváltozhat a jelentése, hogy a bíróknak és az ügyvédeknek csak egy parányi töredéke látja át igazán, mi volt a „cél”, melynek érdekében annak idején a bonyolult jogi normákban megállapodtak vagy kierőszakolták őket, a „nagyközönség” pedig még a jogi normák létrehozásának és empirikus „érvényességének” – és így a normákból következő „esélyeknek” – a tényét is éppen csak annyira ismeri, amennyire az a legdrasztikusabb kellemetlenségek elkerüléséhez feltétlenül szükséges. Ahogy mind bonyolultabbak lesznek a különféle rendek, és mind jobban differenciálódik a társadalmi élet, egyre általánosabbá válik ez a helyzet. A legjobban kétségkívül éppen azok ismerik a lefektetett rend empirikusan érvényes értelmét – vagyis azt, hogy az esetek nagy átlagában valószínűleg milyen „várakozások” következnek az egykor létrehozott, most átlagos esetben meghatározott módon interpretált és a kényszerítő apparátus által szavatolt rendből –, akik tervszerűen az egyetértéssel szemben szándékoznak cselekedni, tehát meg akarják „sérteni” vagy „kerülni” a rendet. Egy társulás racionális rendjét tehát – akár intézményről, akár egyesületről van szó – meghatározott és egymástól olykor talán nagyon különbözőnek gondolt célokból egyes emberek erőltetik vagy „sugalmazzák”. Mások, akik a társulás „szerveit” alkotják, az ilyen rendeket – még ha nem is szükségképpen azoknak a céloknak az ismeretében, amelyekre létrehozták őket – szubjektíve többé-kevésbé egyformán értelmezik és aktívan érvényesítik. Megint mások – amennyiben magáncéljaikra ez feltétlenül szükséges – szubjektíve különböző megközelítésben megismervén érvényesítésük szokásos módját, (legális vagy illegális) cselekvésük irányításának eszközévé teszik őket, mivel ezek bizonyos várakozásokat ébresztenek mások (a „szervek”, valamint az intézményhez vagy az egyesülethez tartozó társak) viselkedésére vonatkozóan. Végül pedig vannak olyanok, és ők alkotják a „tömeget”, akik a valamilyen megközelítésben átlagosan megértett értelmének megfelelő cselekvést begyakorolják, és legtöbbször anélkül, hogy a rend céljáról és értelméről – sőt, akár a létezéséről – tudnának, ahogy mondani szoktuk, „tradicionálisan” betartják. Tehát éppen egy „racionális” rend empirikus „érvényessége” nyugszik döntően megint csak az egyetértésen: egyetértés van a tekintetben, hogy engedelmeskednek annak, amit megszoktak, ami meggyökeresedett, amire ránevelték őket, ami mindig ismétlődik. A viselkedések túlnyomó többsége – a szubjektív szerkezet szempontjából nézve – gyakran még a minden értelmi vonatkozást nélkülöző, többé-kevésbé egyforma tömegcselekvés típusát is megközelíti. A társadalmi differenciálódás és racionalizálódás előrehaladása tehát – ha nem is feltétlenül mindig, de eredményét tekintve rendszerint mindenképpen – azt jelenti, hogy azok, akiket a racionális eljárások és a különféle racionális rendek a gyakorlatban érintenek, általában mindinkább eltávolodnak ezek racionális alapjától, amely egészében véve éppoly rejtett szokott lenni számukra, mint a „vadember” számára a varázslója által végrehajtott mágikus procedúra értelme. Tehát egyáltalán nem a közösségi cselekvés feltételeiről és összefüggéseiről szerzett tudás univerzálissá válása eredményezi e tudás racionalizálódását, hanem gyakran éppen az ellenkezője. A „vadember” összehasonlíthatatlanul többet tud saját létezésének gazdasági és szociális feltételeiről, mint a szó szokásos értelmében „civilizált ember”. És az sem általánosan igaz, hogy a „civilizált ember” cselekvése szubjektíve kivétel nélkül mindig célracionálisabban menne végbe. Inkább az az igazság, hogy eltérő a helyzet a cselekvés egyes szférái esetében: ez önmagában véve probléma. Ami ebben a tekintetben a „civilizált ember” helyzetének sajátosan „racionális” vonását adja szemben a „vademberével”, az inkább 1. az az általánosan meggyökeresedett hit, hogy mindennapi életének feltételei – lett légyen szó akár villamosról vagy felvonóról, akár pénzről, bíróságról, katonaságról vagy orvosságról – elvileg racionálisak, azaz a racionális megismerés, alkotás és ellenőrzés számára hozzáférhető, emberalkotta mesterséges tárgyak, aminek fontos következményei vannak az „egyetértés” jellegére nézve, – 2. a bizalom abban, hogy ezek racionálisan, azaz ismert szabályoknak megfelelően működnek, nem pedig irracionálisan – úgy, mint azok a hatalmak, amelyeket a vadember varázslója révén akar befolyásolni –, hogy tehát, legalábbis elvben, „számolni” tud velük, viselkedésüket ki tudja „kalkulálni”, a saját cselekvését pedig az így létrejött, egyértelmű várakozásokhoz tudja igazítani. Innen ered, hogy a racionális kapitalista „üzemnek” sajátos érdeke fűződik a „racionális” rendhez, melynek gyakorlati működése – és az, hogy ennek során az üzemnek milyen esélyei vannak – éppúgy kiszámítható, mint egy gép működése. Erről másutt lesz szó.
Az itt közreadott szöveg először 1913-ban jelent meg a Logosban.* Mint a címhez adott jegyzetből kiderül, a szöveg második része egy korábban íródott – és már a Gazdaság és társadalom című „gyűjteményes kötet”* számára készült – töredékből való. A szöveg első része ugyan nem azzal a céllal íródott, hogy bekerüljön a Gazdaság és társadalomba, Weber azonban fölhasználta a még általa összeállított és 1919-ben nyomdába adott első kötet módszertani fejtegetéseihez. Az 1913-as tanulmány terminológiája nem olyan kidolgozott, mint az 1919-es végső változaté, ám éppen a terminológiai különbségek teszik rendkívül tanulságossá: a két szöveg fogalomhasználatának összevetése nagyon komoly segítséget nyújt a Gazdaság és társadalom különböző időszakokban keletkezett részei közti fogalmi-terminológiai eltérések áthidalásához.* Ezen túlmenően remélhetőleg még a szövegek megértését is segíti: az előzmények ismeretében egyfelől jobban, mélyebben megérthetjük az első fejezetben tárgyalt szociológiai alapfogalmakat, másfelől a jelen tanulmány szövegét is jobban meg lehet érteni, ha „a végső változat felől” olvassuk, mert így el lehet oszlatni a kiforratlan terminológiai megoldások és az olykor nehézkes megfogalmazás okozta homályokat.
Az alábbiakban az itt közölt tanulmány szövegét követve részben a végleges változat felől igyekszem megvilágítani az itteni terminológiát, részben megpróbálom rekonstruálni a terminológia átalakulását. Ezen túlmenően, ahol ez szükségnek látszik, magyarázó megjegyzéseket fűzök a szöveghez. (Hogy pontosan tudni lehessen, hol tartok, először mindig megadom a jelen kötet oldalszámát, utána pedig dőlt betűvel szedve – szó szerint kiemelve vagy utalással – a magyarázandó szövegrészt.)