Keserves dolog ez a mienk.
Hogyne volna az, mikor magyar ember is van, aki azt kérdezi: hová lett a kétfejű sas, hová lett a sárga-fekete szín? Hogyne volna keserves, mikor a magyar ember sem tudja, miért van most a sok nemzeti szín zászló; mit jelent a veres, fehér és zöld szín bokréta; mit jelent az a címer, melyen egyfelől négy fejér pántlika, másfelől hármas halom kettős kereszttel, tetején pedig korona van.
Csak a sárga-fekete színt, csak a kétfejű sast kérdezik. Uram, bocsáss meg nekiek, mert nem tudják, mit cselekesznek!
Elemlegetik a régi időket, a Mátyás korát: elsóhajtják amit nagyapjoktól hallottak: Meghalt Mátyás király: oda az igazság!
Tehát Mátyás király idejében volt igazság?
Pedig nem volt sem kétfejű sas, sem sárga-fekete szín. Mátyás király idejében a veres-fehér-zöld szín uralkodott egyik tengertől a másikig; a keresztes halom és négy fejér szalag volt az ország címere. Ez az igazi magyar nemzeti szín, ez az igazi magyar címer.
Hej pedig akkor volt ám szabad a magyar! Olyan szabad volt, hogy a királyt is maga választotta. Úgy választotta Mátyást is királlyá: az urak Budán a várban tanakodtak; a Duna hátán, a jégen pedig negyvenezer ember állott fegyverben, nemzeti zászlókkal. Egyszer ezek elkiáltják: Éljen Mátyás király! Az lett meg, amit a nép akart, Mátyás királlyá lett, nem is bánta meg a magyar soha.
De a magyar mindenbe beléun végre: beléunt a királyválasztásba is. Ráhagyta magát venni, hogy a királyság firól fira menjen, még pedig ne magyar legyen a király, hanem az ausztriai német fejedelem. De világosan kikötötte magának, hogy az ország nincs eladva, mint mikor az ember valamely darab földet elád: hanem olyba kell tekinteni, mintha magyar volna az a német király; aki az országot nem úgy igazgatja, amint neki tetszik, hanem amint az ország törvénye rendeli. Az ország törvényét pedig országgyűlésen állapítják meg, s a királyhoz küldik jóváhagyás végett.
Nyilván ki volt kötve, hogy a király Magyarországot a maga többi országával egybe nem szakaszthatja, egy kaptára nem húzhatja, hanem Magyarország maga igazgatja magát.
Innen van az, hogy a mostani uralkodónk a németeknek, cseheknek: első Ferdinánd császár; nekünk ötödik Ferdinánd király. Nekünk csak olyan királyunk, mint Mátyás volt; s mivel már négy király volt Ferdinánd nevű, tehát elöl nem kezdjük, hanem a mostanit ötödiknek mondjuk. Ezt értheti, aki ötig tud olvasni.
No már most: a császár színe a sárga-fekete, a császár címere a kétfejű fekete sas.
A magyar király színe és címere az, ami az országé: a veres-fehér-zöld; a négy fejér szalag, keresztes halom koronával fedezve.
De miért nem volt hát így ezelőtt? kérdi valaki. Megmondom azt is. A német királyok tanácsadói és fülbesúgói mindig azon mesterkedtek, hogy játsszák ki a kontractust*, amely mellett a magyar a királyságot átadta. Azt akarták kivinni, hogy mi, magyarok mondjunk le régi szabadságunkról, ne legyen külön országunk, külön törvényünk, hanem elegyedjünk össze német, cseh országgal, mintha soha a világon sem lettünk volna. Ne legyen királyunk, hanem legyen császárunk, s amit az akar, abba semmi szólónk; egy szóval, felejtsük el, hogy mink is voltunk valaha, s ne legyen többé Magyarország, csak Ausztria.
Azt akarták kivinni: hogy ha kérdik a magyar embertől: hol lakik kend földi? azt felelje: „Ausztriában lakom. Az apám Magyarországban lakott, de Magyarország már nincsen.”
„Magyarország szabad ország volt; sok királya volt egymás után; maga szabott magának törvényt: de már az mind elmúlt, nincs Magyarország, csak Ausztria.”
Ezt akarták kivinni a császár tanácsadói.
Meg is kezdték, szépen is előhaladtak benne.
Magyarországnak gazdag kincstára, sok szép jövedelme van, ami esztendőnkint milliókra megy, abból egy fillért sem fordítottak az ország szükségére, hanem azt mondták neki: gyere Bécsbe!
A szegény pénz nem érte fel ésszel, hogy neki csak Budára kéne menni; a magyar urak pedig nem sokat gondoltak vele, hát felment a pénz Bécsbe.
Akkor így gondolkoztak az ausztriai császárok tanácsadói: amely juhnak a gyapja enyém, az a juh maga is enyém. Ha a kamarai és kincstári jószágok jövedelme miénk, kiéi volnának azon jószágok?
Fogták hát, megjegyezték a kamarai és kincstári jószágokat, Magyarország kellő közepén is, császári színekkel és címerrel.
Minden sóházra, postahivatalra, kamarai, kincstári birtokra, minden magyarországi várra, kaszárnyára, minden középületre kifüggesztették a kétfejű sast, rámázolták a sárga-fekete színt, hogy elhitessék velünk, miszerint nem Magyarországon, hanem Ausztriában vagyunk.
El is hitették a szegény emberrel. Hozzászoktatták az istenadtát, úgyhogy már most csak sohajtoz a kétfejű sas után.
Azonban a császár rosszlelkű tanácsadóit elugratták. A jó császár V. Ferdinánd, minden népének megadta a szabadságot. A mi királyunk I. Ferdinánd, nekünk semmi új szabadságot nem adott, hanem csak a kontractust* erősítette meg, amit az eleivel kötöttek szépapáink, mikor a királyságot átadták. Kimondta, hogy őfelsége Magyarországnak nem császára, hanem királya; Magyarország Ausztriától független, külön ország; melyet őfelsége külön igazgat, nem német tanácsosok által, mint eddig, hanem magyar minisztérium által, mely Budán lakik, mint Mátyás király idejében. Hogypedig az ország függetlensége annál szemmelláthatóbb legyen, őfelsége a magyar király, aláírta a törvényt, mely itt következik: XXI. Törvénycikk*. A nemzeti színről és az ország címeréről.
1. paragraf. A nemzeti szín és ország címere ősi jogaiba visszaállíttatik.
2. paragraf. Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképpen újra felvétetvén, egyszersmind megállapíttatik, hogy minden középületeknél s közintézeteknél, minden nyilvános ünnepek alkalmával és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország címere használtassék.
Ott van, abban a törvénykönyvben, mely a jobbágyokat iga alól felmentette: meg kell olvasni és nem kell kérdezni hol a kétfejű sas, meg a sárga-fekete korlát. Odavan az, a robottal együtt! soha se ríjunk utána.