|
Arany János „Bolond Istók” című költeményének e két sorába tömörítette egyik évszázados névadó szokásunkat. S hogy a név, tulajdonnevünk mások számára mivoltunkat felidézi – köztudott dolog. Talán még az is – a latin mondást kissé módosítva –, hogy nomen est omen: a név – jel, viselője sorsát befolyásolhatja. Tanúnak idézzük Vajda Jánost. „Magyarország és a nemzeti önérzet” című írásában így vélekedett:
„Nem igaz, hogy a név oly pöhölykönnyű dolog. Roppant sok függ a szép, jóhangzású névtől. Ha Bonaparte Napoleonnak pl. Poschpyschl a családi neve, azt hiszem, hogy sosem vitte volna föllebb az őrmesterségnél, … Bonaparte nevét költő sem választhatta volna meg illőbben.”
Nos, Vajda csak a jó hangzást tartotta fontosnak, az ősidőkben azonban mást is annak véltek. A primitív népeknél a mítosz mélységébe torkollik a név eredete, és a hitük kialakította sokféle szokásnak az volt a célja, hogy a név viselőjét szerencse kísérje, rontó szellem, s gonosz ne árthasson neki. – De a névnek varázsereje is volt. S mivel a tulajdonság a névvel együtt öröklődik, a totemizmus korában a törzs totemállata nevét viselte. Így keletkezett eleinknél pl. az Ákos név a fehér sólyomról, Kartat a sasról vagy Kurd a farkasról.
Közszóból alakult tehát a név, de a névadásnak más-más indítékai lettek, részint az életforma, részint az osztályhelyzet szerint. – A letelepülés időszakából ismert személyneveink tárgyköre már széles. Volt méltóság szerint, pl. Kende, testalkat után: Csanta (vagyis csontos), vagy testi fogyatkozás szerint: Finta (vagyis fitos), mint óvónév: Baluraz (vagyis nem levő), vagy foglalkozás utáni: Cseke (vagyis vadász), de jelölhetett etnikumot is: Besenő.
A keresztség felvétele azután – Európa-szerte – nemcsak új hitet, új kultúrkörbe való bekapcsolódást jelentett, hanem új korszakot nyitott a névadásban is. A megkeresztelt ugyanis az apostolok, szentek, mártírok vagy bibliai személyek nevét kaphatta személynévül: ez lett a keresztneve.
E névanyag azonban viszonylag szűkös lévén, sok lett az azonos nevű, és ezek számát növelte még a kedveltebb nevek gyakori használata és – amire Arany utalt – a szülők, ősök nevének átvétele is. Így alakult ki a szükségessége annak, hogy ki-ki még egy nevet is kapjon megkülönböztetésül: egy jelzőt. És mivel a finnugor nyelvben a jelző megelőzi a jelzett szót, ez a megkülönböztető jelző a magyarban a keresztnév elé került, és lett belőle vezetéknév, a mai családnév. – Akkoriban még ragadványnév volt. Az uraknál többnyire a birtok után alakult – pl. Csák-iak, Gara-iak –, az alsóbbrendűeknél lehetett az apa után vagy foglalkozás szerint, de akár származási hely vagy nemzetiség szerint is. Egy falun belül így különböztették meg pl. a Gál fia Miklóst a szabó Miklóstól, a somlói Miklóstól és a kun Miklóstól. Ezek a jelzők aztán öröklődtek.
A keresztelés azonban nem szüntette meg eleinknél azokat az ősi hiedelmeket, amelyekbe a gyermeket születése előtti időtől kezdve a névadáson át kiskoráig bepólyálták. Szóról szóra, mert valamennyinek az volt a célja, hogy a gyermeket a tehetetlenség időszakában megvédje a rontó szellemektől, s jövendő boldogságát biztosítsa. – E szokáskör azonban az úri rendnél már a középkorban kikopott, a föld népe viszont századunk elejéig megtartotta azt.
A jóslások, varázslások, tilalmak, analógiás cselekedetek vagy ellencselekedetek, többnyire vallásos gyökerű vagy éppen tapasztalaton alapuló szokások már az anyát körülövezték. És már a lakodalomnál kezdődött. A templomba menet a leány után valamelyik nőrokona tollpihét fújt, hogy majd könnyen szüljön. Kontyolónál ködmönre ültették a menyecskét, hogy göndörhajú fia legyen. Az új asszonynak egész karaj kenyeret vágtak, hogy fia szülessék. Persze, előfordult, hogy az új menyecske nem akart gyereket. Ilyenkor „lakat alatt esküdött” vagyis bezárt lakatot csúsztatott a keblébe, úgy ment a templomba, hazaérve a kútba dobta.
A házasság célja azonban a gyermek volt, a terméketlen nőt nem becsülték. Arany János a „Buda halálá”-ban évezredes véleményt fogalmazott meg, amikor Ildikóval a következőket mondatta a gyermektelen Gyöngyvérnek:
|
Amikor aztán a menyecske, mint mondották: „bölcsőre kezd hízni”, azonnal megsúgta valakinek, hogy a gyermeke néma ne legyen. S ha a fiatal pár addiglan kint aludt az istállóban, akkor a fiatalasszony most bekerült a házba: rangja lett. A „jó reményben levőt” azonban mások is tisztelték. Mint egyik közmondásunk tartja: „A terhes nő elől még a szénás szekér is kitér.” S ha valamit megkívánt, különösen ételt, kívánságát ki kellett elégíteni, nemcsak azért, mert „kettőre eszik”, hanem, mert „elveszíti Péterkéjét”. – No persze akadt olyan menyecske is, aki ugyancsak kívánós lett, és nemcsak a kalotaszegi férj sóhajtozott imígy:
„Bár már csak túl esnénk rajta, mert ha még soká tart, ételben elkívánja a feleségem az egész vagyonomat.”
A terhes nőnek az ételnemű lopását is megengedték. De arra vigyázott ám, hogy tököt ne lopjon, mert akkor gyermeke kopasz lesz; kukoricát sem, mert akkor szőrös testű, mint ahogyan az lesz, ha kutyához, macskához rúg. Vigyáznia kellett arra is, ne csodáljon meg semmit, mert annak képe ott lesz gyermekének testén. S ha mégis elcsodálkozott volna valamin, köpjön ki háromszor, az segít.
Amikor aztán elközelgett az idő, hogy „letegye terhét”, elkészítették neki a „boldogasszony ágyát”. Sokfelé rúdra erősített lepedővel, sátorformán letakarva; a vászon sarkaiba csipet sót, gerezd fokhagymát kötöttek, az ágy lábainál pedig vastárgyat ástak el – valamennyit védelmül a gonosz ellen.
A szülésnél a ház asszonyai tevékenykedtek, a főszerep azonban a bábá-é. – Ez a szláv eredetű szó valamikor vénasszonyt jelentett. A szülésznői foglalkozás valahogy úgy alakulhatott ki, hogy a szülésnél – érthetően – az idősebb, tapasztaltabb asszonyok segédkeztek; közülük az ügyesebbet sokfelé elhívták; a gyakorlat pedig tovább fejlesztette ügyességét, és gazdagodott tapasztalatokkal is. És bizony a bába évszázadok során „botcsinálta doktor” volt. Csak Mária Terézia korában kezdődött meg valamelyes bábaképzés. Később oklevelet is kaptak, végül rendeletekkel is szabályozták mesterségüket. Sok millió gyermeket segítettek a világra mindaddig, amíg napjainkban a szülészorvos, a nőgyógyász ki nem vette kezükből az anyát és a gyermekét.
Hajdanában azonban csak nők voltak körülöttük. Gyakorta túl sokan is – innen a mondás: „Sok bába közt elvész a gyerek.” De a valódi bába tudta, mit kell tenni. – A szülés levezetése és az anya rendbetétele után legfontosabb teendője az újszülött családba fogadása volt. A bába az apa elébe vagy ölébe helyezte a kicsit, az felvette, vagy kalapját rátette, vagyis magáénak elismerte, aztán, ha fiú volt – több vidéken –, mezítelen az istállóba vitte és lovára ültette.
Ezt követte azután a gyermek külsejét, természetét, jövendőjét alakítani kívánó különféle varázsló, jósló cselekedet. Vaseszközzel érintették, hogy a boszorkány hatalmát elvegyék róla. Subára fektették, arcát piros almával megsimogatták, hogy göndör hajú, piros arcú legyen. S hogy dolgos is, valami szerszámot adtak a kezébe, többnyire az apa a sajátját, hogy mesterségét folytassa, s abban jól forgolódjon. Sokfelé a gyermek születése pillanatában tyúkot vágtak, belét kibonyolították, hogy hosszát megállapíthassák: mennél hosszabb volt, annál tovább él a gyermek. – Innen a mondás az öregemberre: „Hosszú belet húztak neki.”
Aztán a bába elkészítette a kisteknőben az első fürdővizet. Többnyire úgy, ahogy a rigmus mondja:
|
A csecsemőt vigyázva kellett a vízbe tenni: lába ne legyen az ajtó felé, mert akkor hamar meghal, és arccal kellett a víz felé vinni, hogy a gonosz meg ne lássa, csak a teknőben volt szabad visszafordítani. Olyan lepedőben kellett megtörölni, amelynek négy sarkába gonoszűző fokhagymát kötöttek. Kis ingét is fonákul adták fel, hogy megvédje a rontás és a szegénység ellen. Pólyát reá, és mehet az anyja mellé az ágyba! Már csak arra kellett vigyázni, hogy a fürdővizet napnyugta előtt ki ne öntsék: ne vigye el a gyermek álmát. S ne akárhová, hanem bokor alá lódítsák – leánykánál legjobb a rózsabokor, mert akkor olyan szép lesz, mint a rózsaszál.
A keresztelővel ugyancsak siettek mindig: kereszteletlen gyermeknek árthatott a gonosz, sőt, ki is cserélhette a sajátjára. Kisgyermekes háznál egész éjjel égett a gyertya, s a kicsit nem volt szabad nappal sem magára hagyni. Ha mégis: seprőt kellett elébe keresztbe tenni védelmül. Ha mindezek ellenére kicserélte az ördög vagy a boszorkány a gyermeket – megismerhették a váltottat, mert sápadt, csenevész volt –, színleg a kemencébe kellett dobni, vagy az apának a fejsze fokával a küszöböt verdesnie – mindegyiktől megijedt a gonosz és visszacserélte.
Sietni kellett hát a keresztelővel, de megvolt ám a sora. Ezért már a gyermek születése előtt megkezdték az előkészületeket. Nevének megválasztását, különösen pedig a keresztszülők – a komák – kiválasztását.
A keresztszülő kötelességét honfoglaló őseink készen kapták, mert az egyház már 813-ban megszabta azt. Csak egy pár keresztszülőt rendelt, de a pompázás igénye, no meg az ajándékvágy sokszor megszaporította a számukat.
A keresztszülők kiválasztását nagy gonddal végezték, mert a komaság nemcsak lelki, hanem családi kapcsolatot is teremtett: atyafiságot. A felkérés visszautasítása sértés volt, ezért előbb kipuhatolták a dolgot. S ha a kiszemeltek elvállalták, ünnepélyesen is felkérték őket. – Az uraknál rendszerint levélben, mint ahogy Pethő István Czobor Pétert 1595-ben:
„Kérem [nagy jó uramat] méltóztassék holnap reggel leányom keresztelőjén nem csak jelen lenni, de a komaság szent szövetségének terhét is fölvenni, … mit … teljes létemben igyekezem megszolgálni.”
A föld népénél, egy faluban lakván, az ünneplőbe öltözött bába tiszte volt a felkérés. Hosszúfaluban pl. ilyen mondókával: „Tiszteltetjük kigyelmeteket, kérjük szüvesen, hogy keresztapának és keresztanyának, ha meg nem vetik, legyenek szívesek elgyünnyi.”
Elmondhatta többször is, mert ahogy Arany fogalmazta a „Bolond Istók”-ban:
|
Közülük a főkoma az volt, aki a gyereket a keresztvíz alá tartotta, a többi csak lógós vagy kiskoma.
A keresztelő, vagyis az újszülött „első tisztességes napján” aztán – kedvelt a kedd, szombat, vasárnap – a főkomaasszony jókor reggel megjővén, megfürösztötte a kicsit, majd felöltöztette az általa adott díszes kis ingbe, főkötőbe, aztán bepólyálta, de a pólya sarkába csipet sót tett, a gyermek karjára vagy a pólyakötőbe pedig piros szálakat kötött, védelmül a gonosz ellen. A pólyára aztán díszes fejkendőket, a komaasszonyok ajándékát rakta. Ha fiú volt: hosszában és kékest, hogy erős legyen, ha leány: sarkosra és rózsaszínt, hogy szép legyen. Aztán felzárkózott a keresztelői menet.
Az uraknál az egész vendégsereg, a föld népénél a főkomapár kivételével többnyire csak a nők mentek. De az anya otthon maradt. Gyenge is volt, amellett még „tisztátalan”.
A menet szótalan haladt a templomba – távolabbiba persze kocsin mentek. Hátranézni tilos, mert akkor a gyermek korán elhal vagy mindent fordítva cselekszik majd. Közben figyelték a jós jeleket: kivel, mivel találkoznak. Szopó tinó pl. jót jelentett, nyerítő ló rosszat. – Az egyházi szertartás alatt pedig a gyermeket figyelték. Maga jósolt magának: ha sírt, hosszú életű lesz, ha elaludt, hamar meghal. – A papnak a keresztelésért általában az járt, amit egy 1596. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben megírtak:
„Tyúk, kenyér, minden komától egy-egy pénz.”
A keresztelőről hazamenet a gyermeket kézről kézre adták, hogy kapós legyen. – Ha kocsin mentek, a főkomaasszony a kocsmában áldomást fizetett a bábának és a kocsisnak. De megesett az gyalogszerrel is. Sőt, még az is, hogy ugyancsak a „konty alá burogattak” az asszonyok, és bizony ilyenkor kisebbik gondjuk lett a legkisebb, főtt is a fejük, míg végre megtalálták.
Ilyesmi azonban ritka kivétel volt. Általában egyenest hazamentek. Otthon előbb háromszor megkerülték a kicsivel a házat, csak aztán léptek be. A küszöb felett azonban háromszor meglengették a gyermeket, hogy az utolsó rossz is kimenjen belőle. Belépve, köszönés helyett a főkomaasszony így szólt:
„Farkast vittünk, báránt hoztunk.”
Azzal az asztalra tette a kicsit és folytatta: „Aki a legjobban szereti, vigye az anyjához!”
Ekkor került csak a gyermek a bölcső-be, amelyet már a honfoglalás előtt is ezzel a névvel használtak eleink, csak akkor még függött. Később, a letelepülés után kapta meg ív alakú lábát, s lett ringó bölcső belőle.
Miután a gyermeket a bölcsőbe rakták, került sor az uraknál a keresztelő-lakomá-ra, a föld népénél a kis lakomá-ra, amelyen csak az asszonyok vettek részt. Náluk az igazi keresztelő-lakoma (a csörögölő, paszita, komabál, ahogy vidékenként nevezték) későbbi – ugyancsak vidékenként változó – időpontban volt szokásos. – A vendégeket az uraknál ismét levélben invitálták, akár úgy, ahogy Sennyey Bálint uram Márjássy Ferencet 1599-ben:
„Mivel, hogy az ur Isten ő szent Felsége az ő kegyes áldásából az elmúlt napokban látogatott meg bennünket… egy kis fiúval: kívántatik immár, hogy… a szent keresztség által a keresztények seregébe beszámláltassék, mely… dolgoknak véghez vitelére… rendeltük az… mártius hónap 5-ik napját… Kérem annakokáért [kegyelmedet], … ez megírt napon legyen jelen jó idején reggel az én… házamnál, asszonyommal, ő kegyelmével együtt.”
A föld népe, amint a komát, úgy a vendéget is szóval hívta meg. Rendszerint a bába. Cserhát vidékén pl. e szavakkal: „Tiszteltetik általam kegyelmeteket, … hogy az újszülött magzat tiszteletére, a mai nap egy tisztességes ebéd elköltésére, hegedűszóra, pálinka, borital elfogyasztására szívesen várják kegyelmeteket.”
A keresztelőlakomát ki-ki módja szerint ülte meg. Általában bőséges volt: ebéd vagy vacsora. Többféle leves, sült, körítés került az asztalra meg édes tészta, amelynek eleje a főkomaasszony sütötte moroványkalács volt. Az ételekből aztán ki-ki maga szedett magának, mindenből kellett ennie, és szabály volt, hogy csak üres tál maradhat az asztalon: így lesz jó egészsége a gyermeknek.
Közben persze ittak is. Először a főkoma köszöntötte fel az újszülöttet: legyen hasznos tagja a családnak, a falunak. – Ilyenkor szokták sokfelé az ablak alatt földhöz csapni az ősi szelleműző bakfazekat. Hajdanában eleven szén izzott a csuporban, később csak homokkal töltötték meg: a szétszaladó szemek sokasága jelképezte a gyermeknek kívánt áldások bőségét.
Aztán folytatódtak a felköszöntők. Nemcsak az újszülöttre, valamennyi jelenlevőre is. Persze mindannyiszor tele pohárral. A felköszöntők közben pedig muzsikaszó: pihenjen a torkuk.
A lakoma végeztével a főkoma egy tálba ezüst pénzt rakott, megcsörgette s ezt mondta:
„Hamar járjon, hamar beszéljen a mi gyermekünk!”
Példáját követte a felesége, a főkomaasszony, e szavakkal: „Ilyen beszédes legyen a mi gyermekünk!”
Utánuk a bába vette kezébe a tálat, és gyűjtötte az újszülött felöltöztetésére, no meg: a fiúnak sarkantyúra, a lánynak szalagra valóra. – Ilyenkor szokták „oldalba lökni” a bábát is, talpa fáradtságáért, a „bocskordíjjal”.
A keresztszülők ajándékát: a korozsmá-t, vidékenként változóan, vagy a lakomán, vagy hetekkel később, akár egy év múlva adták oda. Az uraknál inkább ékszerféle vagy díszes ruhanemű volt ez, a népnél többnyire ruhanemű: fiúnak ing, süveg, csizma, leánynak ing, ingváll, kendő.
A komaasszonyoknak azonban maradt még egyéb kötelességük is: gondoskodni kellett az ágyban fekvő, lábadozó anya táplálásáról. Naponta felváltva küldték a bőséges erősítő táplálékot. Ez volt a valódi komatál. Az utolsót a főkomaasszony vitte, és közösen fogyasztották el.
Akkor következett el rendszerint az asszonyavatás, régebbi kifejezéssel az egyházkelő ideje. – Négy-hat hétig ugyanis eltartott az anya gyógyulása, illetve „tisztulása”. Ez idő alatt részint kiszolgáltatott a gonosz ártó hatalmának, részint tisztátalan. Tilos volt tehát a házat elhagynia, és bizonyos munkákat végeznie. Tisztulása után aztán egyik napon, ünneplőbe öltözve, rendszerint a bába kíséretében, több helyt a gyermekkel együtt elment a paphoz áldást kérni mindkettőjükre.
Megtisztulva tért haza, szétszedték hát a boldogasszony ágyát, elégették a szalmáját, és megitták a bábapohár-áldomást az anyára és a gyermekére.
Kívánjunk nekik mi is jó egészséget, felidézve azt az évszázadok során millió otthonban nap mint nap megjelenő régi képet, ahogyan az anya kisdedét a bölcsőben ringatva altatódalt énekel neki.