|
Bár a közmondás úgy tartja, hogy „pénzzel járják a vásárt”, de azért e csalogató rigmusnak is igaza van. Még napjainkban is. Hisz pl. a Budapesti Nemzetközi Vásár látogatóinak többsége nem vásárolni megy oda, hanem nézelődni, beszélgetni, falatozni, iddogálni, szóval szórakozni, mulatozni. Mennyivel inkább mulatság, sőt ünnep volt a vásár abban az időben, amikor a vevő és az eladó csak itt találhatott egymásra, amikor még nem voltak kirakatok, még boltok sem, és a vevő csak a vásáron szemlélhette meg a portékákat. De mulatság volt a vásár azért is, mert itt találkozhatott az ember ismerősökkel és más határbeli, messze földről való idegenekkel, akiktől híreket hallhatott, tájékozódhatott arról, hogy a világ miként megyen. S mivel az adott közlekedési és egyéb viszonyok miatt távolabbi vidékről csak az jött el a vásárba, akinek feltétlenül kellett, vagyis egy-egy településtől kevesen, a vásárt járt embernek tapasztalata miatt az otthoniak előtt – sok közülük a falu határát sem lépte át – tekintélye volt, és éveken át mesélt arról, mit is látott a vásárban.
A vásár intézményét Európa új népei ókori örökségként kapták, és fejlesztették tovább. A magyarság már az őshazában ismerte ezt az intézményt, amely eleink letelepülése után nálunk is helyhez és időhöz kötött lett. Így alakult ki az évi, a havi, a hetivásár, valamint azok rendje is. Az uralkodó vásárjog-ot adományozhatott a földesuraknak, városoknak. Éltek is a lehetőséggel, mert a vásár a vám, a helypénz, a legelődíj, valamint az árumegállító, illetve elővásárlási jog miatt haszonnal járt. Legjelentősebbek, egyúttal a legnépesebbek voltak az évenként meghatározott időben tartott országos vásár-ok, az ún. sokadalmak, mert – mint ezt többek között Rozsnyó város 1680. évi levelében megállapította:
„Az országos sokadalmoknak és vásároknak az az ő tulajdonságok és szabadságok, hogy azokra szabadosan minden háborgatás, bántódás és meggátolás kívül minden rendbelieknek, még a külső országbéli kereskedőknek és egyéb mesterembereknek is jövések, menések, kereskedések, adások, vételek mindenkor lehetett és lehet.”
Történelmi emlékeink azonban igen szűkszavúan mesélnek arról, ami minket érdekel: a vásárról mint mulatságról. Szétszórt adatokból kell összeállítani azt a képet, amely egy vásár látogatóját fogadta. Az időrendet sem követhetjük, de a felvázolt kép a középkortól kezdve a XIX. századig alig változott valamit.
A mulatság már a vásárra készülődéssel kezdődött, akár utazni kellett oda, akár helyben tartották. Az előbbi esetében maga a készülődés és az utazás is mulatság volt. Ki-ki állapota, kora, neme szerint hintón, szekéren, lovon vagy gyalog utazott. S érdemes felidézni azt a képet egy nem közönséges vásárra indulásról, amelyet Apor Péter villant elénk az „Erdély változásai” című művében:
„Petki Farkas… egynéhány csicsai asszonyokat… felülteti az szekerébe… hogy Szeredás vigye az Sokadalomba őket… tisztességes tréfából… Egyik asszony fel nem fér az szekérre, eleget könyörög, hadd ülhessen fel ő is… mondja nekik: Meglátjátok… ha én el nem mehetek… tü sem mentek el békével. Azonban egy szekérkerékből titkon az szeget kiveszi; Petki Farkas… megindul sebesen, az ostorral megsujtja az lovakat, az kerék kiesik az szekérből, feldől az szekér az sok asszonyokkal együtt, s mind egyberomlik; kiáltottak, sikoltottak, … amaz asszony pedig kacagta s csúfolta őket.”
Más mulatságban volt része annak, aki a vásár helyén lakott. Elbámészkodott a vásárra érkezők seregén, gyakorta kisebb felvonulás ez. Többnyire vendéget is várt, rokont, ismerőst, hisz némely vásár tizenöt napig is eltartott. A török hódoltság korában pedig furcsa mulatsággal végződhetett. A végbeli vitézek ugyanis, magyarok, törökök egyaránt igen szívesen látogatták a vásárokat, de a pénz féme helyett más fémet vittek magukkal: kardot. Ez volt a vásárütés. Behatoltak az ellenfél területére, meglepték a vásáros népet, s ha sikerült legyőzni a vásár-őrséget, ugyancsak meggazdagodtak a vásárosok kárára, ha nem, hát bizony életükkel vagy rabsággal fizettek érte. Persze, ki-ki úgy igyekezett, hogy ne fizessen rá. 1585-ben pl. a híres tusi vásárt, amelyet messze földről jött török kereskedők is felkerestek, Báthori István választott csatavezető kardja alatt ötszáz egri, kassai, kállai, tokaji és szatmári vitéz lepte meg. A vásárt a szolnoki bég őrizte háromszáz vitézével. A magyarok, túlerőben lévén, hét ember árán százhetven törököt vágtak le, százharminc vitéz és még húsz török kereskedő lett a foglyuk, és százötven szekeret töltöttek meg az elragadott portékával. Ráadásul a vásárütésért a budai basa az állásával fizetett.
De induljunk el a vásárba nyugodalmasabb időben, biztonságosabb helyre! Mivel sem venni, sem eladni nem akarunk, nem törődünk vele, cigányasszonnyal vagy vénasszonnyal találkozunk: szerencsénk lesz vagy sem. Nézzük meg előbb az állatvásár-t, amelyet – érthetően – a városon kívül tartottak meg. Már messziről mozgalmas, színes látvány fogad, és valami leírhatatlan zagyvaléka az emberi és állati hangoknak. A sok szelídítetlen ló nyerítése összevegyül a szilaj marha bőgésével, a birkák bégetésével, a disznók röfögése szinte ki sem hallik a hangzavarból. Annál inkább az ostorok pattogása s a tülkölés. Ahogyan közelebb megyünk, a zsivajból kiválik a hajtó-k üvöltése, káromkodása. Mert bizony gyakran megesett, hogy a végtelen puszták csendjéhez szokott csöves jószág megvadul a zajban. Lecsillapításuk nehéz dolga volt a hajtóknak. Nincs hely kifuttatni a marhát. Be kell nyomakodni a szarv-tenger közé, s megnyűgözni a bajkeverő jószágot.
Menjünk inkább a lovakhoz, nézzük meg, hogy s mint megyen a vásár. A vevő a ló mellé áll, s míg nem távozik, más nem léphet oda vásárolni. Erre az eladó „megunszolja, megimádja” a lóval a vevőt, mire „árat akasztanak”, vagyis alkudozni kezdenek. Ha megegyeznek, a vevő a „kezét beadja”, és leteszi a „felpénzt”, vagyis a foglalót, vagy kifizeti a vételárat. Az eladó gondosan megpökődi az első pénzt, mondván: „Apád, anyád idejöjjön!” Ezt követi az áldomás. Hogy miért volt erre szükség, megtudjuk Werbőczitől. Hármaskönyve III. rész. 34. címénél a lopott lóról szólva a következőket írta:
„De ha a tolvaj azt mondaná, hogy azt szabad és közönséges vásáron… vásárolta és szavatost… nem állíthat, sem pedig gazdáját nem adhatja, vagy bárki mást, aki a vásárkor szokás szerint áldomást ivott vagyis ahhoz szerencsét kívánt volna, elő nem állíthat, akasztófával bűnhődik.”
Kívánjunk a vételhez mi is jó szerencsét, felhajtván egy icce bort a bormérő sátor-ban, aztán menjünk tovább nézelődni. Haladjunk befelé a városba. Már a városkapu után kezdődik a kirakodás. Ki-ki módja meg a vásárrendtartás szerint rakja ki portékáját. A XVII. századi munkácsi szabályzat pl. ezt írja elő:
„Egy szekérre két vagy három kalmár rakodhat ki.”
Kinek szekere nem volt, gyékény-t tett a holmija alá, és bizony sokszor „ketten árultak egy gyékényen”. Az ilyeneknek, mint ezt pl. Debrecen XVI. századi rendtartása írta:
„Ha hó vagy eső esnék, ilyenkor valami ponyvát vagy gyékényt szabad légyen marhája felett felvonni vagy teríteni, hogy kárt ne valljon.”
A módosabb kalmárok, a kézművesek azonban sátorban árulnak, s a vásártér-en valóságos utcák keletkeznek a sátrakból. Ahogyan Baróti Szabó Dávid a „Sokadalom” című versében írta:
|
A vásári rendtartás azonban megszabta az egyes portékáknak, illetve kalmároknak, kézműveseknek, céheknek az árusító helyét úgy, hogy az egyfajta árus egy helyre kerüljön. Így lett aztán külön-külön utcácskája pl. a posztósoknak, a gombkötőknek, fazekasoknak és a többieknek, a XVII. századtól kezdve a könyvárus-oknak is. Az utóbbiak sátrát sokan felkeresik. Itt van ponyvá-n kiterítve az olcsó szórakoztató irodalom, a széphistória, a népkönyv meg aztán a kalendárium. Ez utóbbi volt századokon át a föld népének úgyszólván egyedüli világi olvasmánya. Sok mindent tudott egy ilyen kalendárium. A naptári részen kívül volt ebben időjárásjóslás, gazdasági és egészségügyi tanácsadás, krónikás feljegyzés, didaktikai célú elbeszélés, vers, a XVIII. századtól kezdve pedig a hivatalok cím- és névtára, még az országos vásárok jegyzéke is.
S ahogyan elfordulunk a könyvessátortól, nem sokkal odébb nagy csődületet látunk. De még nem is sikerült befurakodnunk a tömegbe, szétrebben a nép, majd eltaposnak. Messzire sodródunk, csak nehezen tudjuk meg, mi történt. Kockázókat néztek, s csaláson kapván egyik a másikat, megugrott a bicska, mire a nézők egy része pártot vállalva csatlakozott a verekedéshez. Tilalmazták is a megyék, városok az ilyen játékot. Szolnok megye pl. 1746-ban többek között így rendelkezett:
„Mivel peniglen az koczkajátékok gyakorlása által, azoknak gyakortai csalárdsága miatt veszekedések, verekedések, sőt sebesülések történtenek, határoztatott, hogy az ilyen koczkajátékok, amelyek leggyakrabban hivatásos játékosok által űzetnek, úgyszinte a szíjjal vagy más ilyes eszközzel való, csupa csalárdságból álló és a szegénység becsapását szándékozó játékok is, mint az országos vásárokon, mint azokon kívül megtiltatnak, súlyos és visszavonhatatlan büntetés terhe alatt.”
Bár a hazárdjáték-ot később a törvény is tilalmazta, éppúgy nem sikerült megszüntetni, mint a koldulás-t, pedig azt is tilalmazták a vásárokon. Csongrád megye pl. 1817-ben emígyen:
„Mivel vásárok… alkalmatosságával a koldusok nagyobb számmal szoktak összeseregleni, és fekéles, éktelen undorodást okozó tagjaikat a könyörülés ösztönére felfedezvén, vagy kiabálással, botránkoztató jajgatással alamizsnát kérnek, az illetők… széjjel kergettessenek.”
S ahogy széjjelkergettettek, visszaszállingóztak. És hozzájuk hasonlóan vásárról vásárra vándoroltak azok is, akik nem a könyörület ösztönére bízták jövedelmüket, hanem a maguk ügyességére, és ott vették, ahol érhették a gazda híre nélkül, vagyis a tolvaj-ok. Jó lesz vigyáznunk, amíg nézzük, hogy a tetten ért tolvajt hogyan csapatja meg a vásárbíró a cédulaház-nál, nehogy közben lába kerekedjék a bugyellárisunknak.
Erre ugyanis szükségünk van, mint szemlélőnek is, mert már jócskán megéheztünk, s finom illatfelhőket sodor felénk a szél a vásár külső részén felállított lacikonyhá-k felől. S hogy miért nevezték a vásári főzősátrakat lacikonyhának, arra hihető feleletet ad Dugonics András a „Magyar példabeszédek és közmondások” című, 1820-ban megjelent művében. II. Ulászló, közismerten szegény királyunkról ezt beszéli:
„A Budai vásárok üdején Inasát azon sátrak alá küldötte, melyeken disznóhúst sütni és juh hússal árulni szoktak és így lakott jól királyi palotájában. Ezen sátrokat elsőnnen Inasai, osztán az egész ország Laci konyhájának nevezték egészen a mai napig.”
Ez a lacikonyha pedig olyan, amilyennek Arany festi le „A lacikonyha” című költeményében:
|
Bizony, igyekeznünk kell, nehogy itt ragadjunk mi is mulatozni, mert még sok a látnivaló.
Megnézhetjük a borbély-t - aki ez időben felcser is volt –, amint éppen fogat húz, miközben a páciens harsányan üvölt. Vagy a vajákos-okat, bájoló-kat, akik suttyomban dolgoznak, mert ha rajtakapják őket, még jól járnak, ha csak kitiltja a tanács a városból őket. S ahogy tovább ballagunk, a XVIII-XIX. századi vásárban, ismét nagy csődületbe botlunk, de ide már nyugodtan odafurakodhatunk, veszélytelen látvány a kép-mutogató-é. Jókor érkezünk, meghallhatjuk a figyelemfelkeltést. Akár úgy, ahogyan Petőfi írta meg a „Karaffa” című drámatöredékében:
|
De úgy is kezdődhetik a mutogatás, ahogyan Arany verselte meg „A kép-mutogató” című költeményében:
|
A harsány szavú szavaló vagy énekes egy padon áll. Mögötte nagy vászon kifeszítve. Ezen több mezőre osztva egy história eseményei vannak rikító színekkel kifestve. Az énekes a kezében levő pálcával sorra mutogatja a képeket, s az ábrázolt eseményt versben, énekben adja elő. A história mindig valami borzalmas, de romantikus esemény. – A változó képek és az azt kísérő szöveg együttesét: a képmutogatást a mozi ősének tekinthetjük. Döntő különbség azonban az, hogy itt utólag fizetünk, ha akarunk, mert az énekes az előadás után indul körbe kalapjával adományt gyűjteni, és ugyanakkor árulja az előadás kinyomtatott szövegét is.
Ha tovább sodródunk a vásár tömegében, megláthatjuk a másik vásári mutatványos, a bábjátékos sátorkáját is, és megnézhetjük az előadást. Itt jól szórakozhatunk, mert az előadott darabok többsége mindig harsányan vidám.
Ha pedig történetesen a pesti vásárt látogattuk meg, azt is a XIX. században, erről az előadásról egy másikra mehetünk, ha itt hagyjuk a vásárt. A több helyen kifüggesztett „színi tzédula” így invitál:
„A magyar színjátszó társaság, különös tekintettel a vásárra jött nemes uraságok eránt, a tsoda szép mulattató vígságos játékot, Igazházit fogja bémutatni.”
De ha valaki „férfiasabb” mulatságra vágyott, nem a Hakker kertbe ment, a teáthrálisták-hoz, hanem a Beleznay ház mögé, ahol a hecc-eket tartották. De akár itt, akár ott szorongott a nézők között, bizonyosan nem gondolt a zsebében szorongó árkus papírra, amelyre már rég elintézni kellett volna megbízásokat írt fel az otthon maradt asszony. Babos Péter uramnak pl. többek között ilyen eljárandói voltak:
„Valami szagos vizet a fehér angyal illatszerraktárból. – Pazeller budai czukrásztól zwiebach Iduskának. – A törökhöz tzimzett vatzi utczai dohányos boltból spanyol tubákot. (Ez János sógor commissiója.) – A hídutczába elmenni, Günther miniatúra festőhöz, lakik a 638-ik numero alatt, első emeletben, első garádicsnál – és elhozni tőle Susi néni arczképét.”
S még kevésbé gondolt arra, ami az ilyen feljegyzések végére volt írva, és gondosan aláhúzogatva, arra, hogy vigyázzon ám testi-lelki jó állapotára, s „holmi-egymás obscurus czélú helyre ne menjen ám zajlakodni!” Mert bizony, ha kutyafáradt is volt a vásár látogatása után, arra még futotta ereje, hogy valamelyik jópajtásával, akivel a vásárban találkozott, este elmenjen a vásár porát lemosni. S hogyne „zajlakodott” volna, amikor tüzes tokaji kerekített a jó vásárhoz jó kedvet, a cigány meg csak húzta a talpalávalót. Amikor aztán másnap vagy harmadnap hazaszekerezett a vásárolt portékákkal, eszébe jutott, hogy a napamasszony-nak: az anyósának bizony nem vett vásárfiá-t, s elhatározta, hogy vigasztalásul a legközelebbi vásár alkalmával elhúzatja majd a nótáját:
|