Volt egyszer, hol nem volt, itt Budapesten és még a múlt héten is, volt egy barátnőm, akit szerettem. Egy nagyszerű asszony, tehetséges, szenvedélyes, briliáns, tisztességes, hűséges és egyenes. Egy egészen kivételes ember, akit Bossányi Katalinnak hívtak. Az egész ország ismerte Bossányi Katalin nevét, írásait, könyveit, fényképarcát. Választott kevesek ismerték a másik Katit is, az együtt érző és szenvedő embert, a jó barátot. Volt – nincs. Kati önmaga fosztotta meg magát ötvenkét éves korában attól az ajándéktól, amit mindannyian csak egyszer kapunk, s amit életnek szoktunk nevezni.
Miért?
Tudom, hogy a kérdés megválaszolhatatlan, mégis újra és újra felteszem magamnak. Ezer okot sorolhatnék fel, és egyik sem lenne válasz erre a miértre. Mert az úgynevezett okok, melyek különben sem magyaráznak semmit, nem újak. Kati személyisége – minden úgynevezett ok végső táptalaja – nem változott. Újrafogalmazom tehát a kérdést: miért éppen most?
Ez a kérdés is rosszul van megfogalmazva. Mert, ha jobban meggondolom, erre sincs válasz. Így hát az okok vizsgálatától inkább a célok felé fordulok: voltak-e Kati életében olyan célok, melyeket most vesztett el? Volt-e számára olyan értelme eddig az életnek, ami súlyosabban nyomott a latban, mint az öngyilkosságra késztető minden ok együttvéve? Nem azt kérdezem, hogy Kati miért választotta a halált most, hanem hogy mi tartotta őt eddig vissza ettől a választástól.
Bossányi Kati szakmai életrajza majdnem páratlan sikersztoriról szól. Két egyetemi szakot végez el, s azonnal olyan feladatkörben helyezkedik el, mely a legjobban megfelel természetének. Újságíró lesz, és hamarosan közéleti szereplő is. A rendszerváltást közvetlenül megelőzően a Nyilvánosság Klub ügyvivője, majd a rendszerváltás idején a Magyar Hírlap helyettes főszerkesztője. 1990-91-ben az MSZP sok vihart kavaró parlamenti képviselője. Ő az az ember, akiből – ha a papírformát nézzük – rövidesen miniszter lehetne. De Bossányi Katinál sosem lehet a papírformát nézni. Képviselőségéről lemond, a Charta ügyvivője lesz, azután a Népszabadság gazdasági rovatának vezetője. Majd arról is lemond, és az Érvek, vélemények rovat szerkesztését veszi át. Egy olyan rovat szerkesztője, melynek irányításában elvileg szabad kezet kap, s így azt remélheti, hogy ha igen kis téren is, de mindenféle, taktikai meggondolásoktól független véleménynek hangot adhat.
Aki odafigyel Kati pályájának alakulására, már előre láthatja azt is, amit a kezdeti sikersztori eltakar: Kati mindig önsorsrontó volt. Ő csak olyan ügyben tudott és akart részt venni, melyet akkor tisztességes, igaz ügynek vélt. Ha rájött, hogy tévedett, feladta. Kati ugyanis képtelen volt kompromisszumot kötni, ami a szívén volt, az volt a száján is. Mi több, azoktól, akik túl sokat hajlongtak többféle irányba, akik túlságosan alárendelték magukat a nap követelményeinek, az opportunistáktól megvonta minden bizalmát. Azok közé tartozott, akikről Ady Endre elmondhatta: csak egy különb van, aki bátrabb. Kati a civil bátorságot testesítette meg. S ebben, ha nem volt is egyedül, de kevesekkel osztozott. Mindent kockára tudott tenni akkor, ha valamit igaznak tartott. Ezt tette, többek között, mint tényfeltáró újságíró is, amikor olyan korrupciós ügyeket leplezett le, melyek tettesei az ő politikai szövetségeseihez álltak közel. A fenyegetéssel szemben is bátran viselkedett. Mint gazdasági újságíró is mindig a saját véleményét fogalmazta meg. Az utóbbi időben egyre kevesebbet írt.
Bossányi Kati rettenetes csapásnak élte meg, hogy az ő rovatában, az ő döntése ellenére lehozták egy szélsőjobboldali szerző az ő megítélése szerint antiszemita cikkét. Tévedés ne essék, nem azt akarom eldönteni, kinek volt igaza, a szerkesztőségnek vagy Katinak, csak azt mesélem el, hogy Kati mit érzett. Azt érezte, hogy bepiszkolódott, hogy nevét egy disznósághoz adta. A radikális jobboldal előretörése Magyarországon Katit amúgy is rettegéssel töltötte el. Nem magától a radikális jobboldaltól rettegett (többek között Csurka is beperelte), hanem attól, hogy normális emberek, akik közül egyesek valaha közel is álltak hozzá, nem tesznek semmit ellene, nem emelik fel a hangjukat.
Amikor Kati aláírta a Balkán békéjéért kiáltványt, és én ugyanezt a kiáltványt nyilvánosan elítéltem, Kati felhívott telefonon, és félénken megkérdezte, hogy ezzel vajon vége van-e a barátságunknak is? A kérdést olyan abszurdnak tartottam, hogy szinte meg sem értettem: mi köze van egyáltalán egy politikai nézeteltérésnek a személyes barátsághoz? – kérdeztem. De Kati kérdése nem volt alaptalan. Mert ebben a civakodó, megosztott, gyanakvó világban, melyben élünk, személyes barátságok nem könnyen állják ki a politikai nézeteltérések próbáját.
Ez persze megint nem új, a múltból örököltük. Csak nem tettünk semmit ellene. De még valami történt ráadásul, amit Kati, mint olyan sokan mások a rendszerváltó generációból, nem értettek meg vagy nem láttak előre. Vége a közös ügyek köré rendeződő csillag-barátságoknak, emberi szövetségeknek. Egy lap, mely érdekegyeztetésekre épül, számára nem volt már efféle ügy; s egyetlen intézménnyel vagy közös hittel sem tudott szívvel-lélekkel együtt érezni. Ez sokunknak nem is fontos. Az újságírás azonban nem olyan, mint a filozófia. Legalábbis Kati számára az újságírás csak akkor volt életfenntartó erő, ha elkötelezett volt, és ha az újságíró nemcsak botrányra számíthatott, amit Kati nem bánt, hanem egyúttal az emberi/baráti szolidaritás megtartó melegére is.
Katit annyiszor tüntették ki, mint talán egyetlen újságírót sem. Kapott Demény-díjat, Pulitzer-díjat, Rózsa Ferenc-díjat. Örült mindegyiknek, de nem ez volt az, ami kellett neki. Neki az az érzés kellett, hogy annak, amit csinál, valami értelme van azonkívül is, hogy jól csinálja, és fizetést kap érte. Hű lenni önmagához – ez maradt az egyetlen ügy élete végén Kati számára. Úgy érezte, hogy máshoz nem ért. Ez az ügy pedig nem esett elég súlyosan a latba ahhoz, hogy életben tartsa. S talán, ki tudja, azt érezte, hogy éppen önként vállalt halálával tud igazán hű maradni önmagához.
Kati a mai világ halottja. Nem azért, mert itt kereshetjük halálának oktalan okát. Még azért sem, mert ez rossz világ volna. Kati a rendszerváltás harcaiban és elkötelezettségeiben érezte otthon magát. A mai politika kevéssé gusztusos, gyakran kicsinyes, bár semmiképpen sem hiábavaló ütközetei világában nem találta meg a személyiségére szabott szerepet. Ez a világ lassan elszívta előle az éltető levegőt. Nem más elől, hanem előle. Mert abszolutista volt, konok, szenvedélyes, és igényt tartott a makulátlanságra.
Olyan volt a halála, mint egy tökéletes újságcikk, csattanós leleplezés vagy jól formált interjú. Kati a saját halálát halta. S van-e ennél több, amit egy emberről elmondhatunk?
Barátoknak ez nem vigasz. De talán így könnyebben emlékezünk.
Heller Ágnes
(Elhangzott a temetésen: 1999. november 18-án, megjelent a Kritika 1999/10. számában)