Kevés híján két évtizeden át dolgoztunk együtt Bossányi Katival. A kevés híja Katinak az a kitérője volt, amelyet a HVG-nél, a Magyar Hírlapnál (oda visszatérve főszerkesztő-helyettesként), illetve a Parlamentben (képviselőként) meglehetősen rövid idő alatt bejárt. Onnan jött vissza – telve csalódással, bizonytalansággal a Népszabadsághoz, minden poszttól, funkciótól eleve elzárkózva.
Valószínűleg felnőttéletében a legtöbb időt velem töltötte el. Közel két évtizeden át közvetlen főnöke voltam. Ez utóbbi egy szellemi alkotóműhelyben, különösen, ha olyan személyiségről, erős egyéniségről van szó, mint Bossányi Katalin, nem igazán fontos. Mégis e tényből adódóan velem lehetett a legtöbb konfliktusa. E róla szóló sorok közé így elkerülhetetlenül be kell tolakodnom: kettőnk kapcsolata, közösen megélt évei alapján lehetséges csak írnom róla.
A hetvenes évek végén, a reformbeállítottságú újságírók számára rendezett tihanyi összejövetelek egyikén beszélgettem vele először hosszasabban négyszemközt. Az idő tájt érlelődött benne, hogy át kellene jönnie a Magyar Hírlaptól a Népszabadsághoz. A munkahelycserének szakmai okai voltak. Pontosabban szakmai-politikai-személyi okai. A Magyar Hírlapnál bezártságot, elszigetelést érzett. Egy ilyen irányú – a Magyar Hírlaptól a Népszabadsághoz tartó – menekülés egy reformújságíró esetében különösnek tűnhet, ezért némi magyarázatot kíván:
Kati számára vonzóbb volt a Népszabadság belső frontvonalainak egyértelműsége, a „harci helyzetben” az egyik küzdő csoporthoz tartozás, mint a Magyar Hírlap akkori bizonytalanságai. A szakmai emlékezet a Tábori András-féle Magyar Hírlapot – egyébként kitűnő sajtóiskola volt – mint a gazdasági reformok iránti elkötelezett fórumot tartja számon. Ennek minden alapja meg is volt, illetve van. Mégis a kontrák, az ortodox visszalépések idején a Hírlap gyengébb pozícióban volt. Alacsonyabb szintű és erőteljesebb volt a központi irányítás és a hátra arc vezénylése, mint a párt belső hatalmi harcait közvetlenül leképező Népszabadságnál. Ez utóbbi belül is maga volt a harci terep, világosabb frontvonalakkal. Katinak a Magyar Hírlapnál akkor, a hetvenes évek végén a társtalanságból, a kiszolgáltatottságból lett elege.
Kicsiny, szűk körű szakma volt a miénk, gazdasági újságíróké. A szerkesztőségeken átnyúló brancsok, együvé tartozások működtek, így Katinak – bár illúziói a Népszabadságot illetően nem voltak – erős vonzást jelentett, hogy a lapon belül nyílt harcok folytak, és számára teljesen nyilvánvaló, demonstratív volt a hovatartozás.
Az átjövetellel Kati – hiszen akkor már, ha országos hírre nem tett is szert, de ismert nevű reformújságíró volt – személyes kockázatot is vállalt. Azt, jelesül, amit éppen a hatalmi gépezetnek ez a veszélyes közelsége jelentett.
Az epizód mellett nem véletlenül időzöm. Bossányi Kati egész életén végighúzódott, személyiségének erős jellegzetessége volt a valahová tartozás, pontosabban valamely osztaghoz tartozás igen erős vágya. Mindvégig szenvedélyesen kereste, olykor hajszolta a számára eszmei és érzelmi közösséget jelentő csoportosulásokat, az elv- és harcostársakat. Eleinte a reformközgazdászok és a köréjük szerveződő újságíró kollégák, később a Nyilvánosság Klub, még később az MSZP Nyers Rezső köré szerveződő csoportja, majd az MSZP és az SZDSZ közötti átnyúlás, átfedés után a Charta. Az MSZP-SZDSZ koalíció idején a belső ellenzék különféle csoportjai mind-mind ilyen bajtársi közösségek voltak a számára, gyakran úgy is, hogy egyike volt azoknak, akik a szellemi, erkölcsi, baráti összetartozásoknak ezt a hálóját szőtték. (Súlyos traumaként élte meg a szerbiai bombázások idején a közösség belső ellentétét. Érzékelhető bizonytalanság jött létre ezáltal benne.)
E közösség- és kapcsolatkereső hajlama, igyekezete révén tett szert olyan kiterjedt baráti-ismerősi körre, ami a nagyon intenzív közéletet élők között is ritkaság.
Amikor Kati a Népszabadság gazdasági rovatának vezetése után, rövid főmunkatársi beosztást követően az Érvek-vélemények rovatot – egyébként a saját kezdeményezésére – átvette, úgy gondoltam, tökéletesebb megoldás nem is lehetne sem a lap, sem az ő számára. Óriási ismeretanyag, ambíció, eleve közlési tisztesség, vastag személyes telefonkönyv, számára könnyen megnyilatkozó közéleti kör, jó szerkesztői áttekintőkészség, mindez együtt volt. Ma is úgy gondolom: ilyen szempontból Kati abszolút a helyén volt, feltéve, ha volt egyáltalán hely, ami az övé lehetett. Igyekezettel és lelkiismeretesen végezte, amit végzett. Elismerés – hangsúlyos elismerés – kísérte a munkáját a házon belül s azon kívül is.
Soha nem gondoltam, hogy bármikor válaszolni vagy akár csak utalni fogok azokra a sejtetésekre, amelyek halálát munkahelyével, a Népszabadsággal hozták-hozzák kapcsolatba. Aki olyan morális bátorsággal él, hogy ilyet megenged magának, a maga sejtéseiért felel – ezen nincs mit kiigazítani. Most azonban – a fehér papír kihívó és kíméletlen – elkerülhetetlenül felelőtlennek és visszautasítandónak kell minden ilyen kimondást és hallgatást minősítenem. Katinak sok baja volt munkahelyével, de nem több, mint életének más szféráival. Itt legfeljebb annyival több konfliktusa támadt, amennyivel több időt töltött itt, és amennyiben ide koncentrálódott aktivitása. A halála előtti hetekben, igaz, egyszer valaki részéről éles kritika érte az egyik közlését, amire Kati szokatlan hevességgel reagált, de húsz év alatt számtalan ilyen éles vitájára, felcsattanására emlékszem. Ennyi.
A Lovas-féle cikk közlése? Kati időről időre igényelte, hogy nyugodtan – időt és figyelmet szánva rá – megbeszéljük az éppen felgyülemlett vagy a világgal keletkezett problémáit. Ha erre idő nem került, s a beszélgetés halasztódott, többnyire hosszú levelet írt – alapos leltárral: mi van, mi volt, mit szeretne. Az utolsó, géppel sűrűn teleírt többoldalas levelében a Lovas-cikk – egyébként őt megrázó, nagyon erős ellenkezést kiváltó – közlése akkor már, több hónap után, visszautaló megjegyzés csupán. Az aktuális megjelenési problémák, személyes ütközések és dilemmák, szerkesztési viták tucatjainak volt alárendelve. A Bossányi Kati-levelek nagy érzelmi apparátussal írt soraiban ez alkalommal már csak egy tárgyilagos félmondat a rovat körüli viták felidézésében, ahol neki – mármint Katinak – volt igaza, szemben más esetek tárgyilagos felidézésével, ahol viszont – mint írta – nem ez volt a helyzet. (A Lovas-cikk közlése heves hatású esemény volt, de Kati még akkor frissiben sem mondott le a rovat szerkesztéséről, hanem csak – jelentős különbség – felajánlotta lemondását, a levél átadásakor hozzáfűzve: ennyit meg kell tennem.)
A közel húszévnyi közvetlen együtt dolgozás mindvégig ellentmondásos kapcsolatot is jelentett. Vita, indulat, hirtelen fortyogó harag egyfelől, szövetség, a mély összetartozás órái és igazi szeretet, kölcsönös megbecsülés másfelől. Tíz-egynéhány éven át – mint cikkeit leadó rovatvezető – magam jelentettem a túláradó mondanivalójú, korlátokat nehezen tűrő személyiség számára „a” keretet, a visszanyesést, a teljesnek szánt önkifejezésben a csonkítást. Hálátlan szerep volt. Kati soha nem terjedelemre írt. A személyes kifejezés minimuma volt számára a mérce, s ez mindig több volt az újság kereteinél. A húzás (a rövidítés) mindig az önmagát adó személyiség amputációját is jelentette. Lelkileg véres munkát kellett végeznem. Cserébe keveset adhattam, mert Bossányi Katit nem kellett szerkeszteni, irányítani, gyámolítani, nem kellett ötleteket adnom számára. Maga volt az ötlet, az aktivitás, a kezdeményezés. Munkabírása elképesztő volt. A leggyakrabban szereplő szerzőként is folytonos megjelenési nehézségekkel küzdött. Emlékszem egy alkalomra, amikor egyetlen napon négy cikket adott le, közöttük egy publicisztikát, egy heti összefoglaló jegyzetet és egy nagyobb interjút. Képességei közül a szenzibilitás és az összegzés soha senkinél nem tapasztalt készsége számomra felfoghatatlan volt. Magyarán: nem értettem, hogyan csinálja. Hatalmas antennarendszerével fogta az adásokat, és különösen működő agyával szinte a „vétellel” egy időben azonnal szintézist készített, egyenesen írógépbe vagy számítógépbe. Kevésszer tévedett.
Az egymással évekig folytatott viaskodásaink terepe: a kettőnk azonos gyökerű meghasonlásának egymástól különböző intenzitása volt. Karakterében, szellemében Kati két énje birkózott egymással: a kemény gazdasági racionalitások iránti vonzalma és az a felismerése, átélt meggyőződése, hogy a halmozódó szociális feszültségek – azonkívül, hogy embertelen helyzeteket teremtenek – hosszú távon a társadalmi hatékonyságot is veszélyeztetik. Ha valaki végignézi hihetetlen publicisztikai termését, az önmagával és a világgal folytatott vitáinak ez a vonulata tér vissza minduntalan. Közel húszévnyi együttműködésünknek is ez adott személyes keretet. Vitáink közepette ez a kölcsönösen felismert és elismert kétlelkűség volt furcsa szövetségünk alapja, magyarázata.
Valahogy – nyilván végletekig leegyszerűsített megközelítéssel – itt ragadható meg Kati kettős pártkötődésének magyarázata is.
Szerettem őt. Sokra tartottam.
Halála megmagyarázhatatlan, miként minden életben maradó számára megmagyarázhatatlan a nem élve maradásról szóló személyes döntés.
Halálának nincs oka. Halálának megszámlálhatatlan oka van.
Életének egyetlen egyértelműen kiegyensúlyozott, derűs, optimista időszakára emlékszem. Hosszú időre visszatekintve is úgy gondolom, Kati személyiségének, egyben az Ő saját külső közegének kiteljesedése is a Charta volt: közösség, harc, igazságkeresés, kétfelől ott vannak a barátok, ígéretes időszak, fontos szerep, szünet és kihagyás nélkül érzett magas hőfokú bizalom.
Számomra ez volt Kati.
Nagyon hiányzik.
Eötvös Pál