Kinéztünk az ablakon, jött a Wallenberg utcában. Kicsit görnyedten, kék farmerjában, szürke kabátjában. Kosarat és szatyrot cipelt, mint minden szombat délelőtti nő, bevásárolt. Hétvégeken főzött, kisebb-nagyobb családra vagy a barátainak. Utolsó baráti vacsoránkon a férfinépség szinte habzsolta az ínyencségeit. Örült, hogy egymás kezéből kapkodtuk a tálakat, húsokat, salátákat, pástétomokat. A májpástétoma felejthetetlen és utánozhatatlan volt, már sohasem tudom meg, hogy készítette.
1986. december 16-án találkoztunk először az életben. Erre később nem tudott olyan pontossággal visszaemlékezni, mint én, ami érthető, hiszen a társaságban én csak egy voltam a sok közül. Ő pedig akkor már ismert és elismert személyiség, akinek kiváló szociológiai, szociográfiai írásaira nem lehetett nem odafigyelni. Hófehér, vastag pulóverében, vállig érő hullámos fekete hajával, délceg tartásával olyan volt, mint egy delnő, aki körül sistereg a levegő, akit mindenki elismer, akinek csak alattvalói vannak. Ő elnökölt. A Hazafias Népfrontban gyűltek össze a Fordulat és reform írói meg az akkori vezető újságírók bátrabbjai. Bogár Laci, a házigazda ott kuksolt a sarokban, nemigen merte vállalni a rendezvényt. Kati igen. Brillírozott. Elemében volt – mert ellenállási mozgalmat szervezett –, de vaskeménységgel tudta kordába terelni fecsegő kollégái csapongó gondolatait. Ez alkalommal döntött úgy vagy harminc újságíró, hogy akkor ők is megírják saját szakmájuk „Fordulat és reform”-ját. Ebből lett később a Nyilvánosság Klub.
„Találkozunk a sarkon” – állapodtunk meg gyakran közös programjainkkor. Mindig pontosan érkezett, tisztelte az időt, a mások idejét is. Másfél éve voltunk közvetlen szomszédok is. A Szabadság térről az Újlipótvárosba akart költözni. Mehetett volna Budára is, kertes házba is. Nem akart. Az túl „fent” lett volna neki. Pedig szerette a kertet, a virágokat, de a közvetlen emberi kapcsolat, a nyüzsgés többet jelentett számára. Fontos volt a tér, ahonnan a barátok könnyen elérhetők, s ahol ő könnyen megtalálható, ha mozgalmat kellene szervezni, építeni… Kerestük együtt a lakásokat. Egyszer hallottam tárgyalni is, szakszerű kérdéseket tett fel, soha az életben nem gondoltam volna, hogy ilyet is tud. Persze fölkészült, mint mindenre, erre is. Kedves volt és udvarias, tudta, hogy azt a lakást nem veszi meg, de nem akarta az eladó kedvét szegni. Nem akarta megbántani, mert igazságtalanság lett volna. Igazságtalanul nem akart senkit sem bántani, mert tudta, hogy az mennyire fáj.
Az elmúlt jó néhány évben sokszor beszélgettünk vele olyankor, amikor egy-egy nagyobb interjúra készülődött. Mindig meglepett azzal, ahogy fölkészült. Kutató kollégáink jelentős része nem szokott akkora alapossággal nekiveselkedni saját gondolatai megformálásának, mint ahogy Kati tette. Komolyan vette a beszélgetéseket. Nem volt ritka és kivételes pillanat, hogy többet tudott interjúalanyai írásairól, mint azok a saját munkáikról… Most már hiába üzenném: neki volt igaza.
Mostanában többször is szerettem volna megbeszélni vele a Fahrenheit 451 záró képsorának üzenetét, ahol mindenkinek meg kell tanulnia egy-egy könyvet, hátha lesznek egykoron még olyanok, akik szeretnének olvasni és saját jogukon véleményt formálni. Van úgy, hogy az ember egészen elenyésző kisebbség közepette találja magát, nem olyan nagy tragédia az.
Az 1999-es esztendő vele kezdődött. Ő volt az első látogatónk. Január elsején dél körül csengetett, még ágyban voltam, kicsit betegeskedve. Amikor megláttam a szobaajtóban mosolygó macskaszemét, jaj, hogy megörültem, mindjárt jobban lettem. Leült az ágyam szélére, összeölelkeztünk. Megbeszéltük, hogy jó évünk lesz, azért is jó évünk lesz. Akkor nagyon hittem benne. Úgy kellett látnom, hogy ő is, hiszen még ő biztatott.
Halála után néhány nappal V. Bálint Éva azt írta róla a Magyar Hírlapban, hogy lehetett volna akár az Év Embere is, így viszont Ő lesz az Év Halottja… Egészen bizonyosan sokan vagyunk, akik osztjuk ezt a vélekedést. A temetésén Vitányi Iván valami olyasmit mondott, hogy az ott lévők és Kati között leginkább az a különbség, hogy mi még élünk. Ez a gondolatmenet sokféleképpen folytatható, úgy is, ha azt mondjuk, hogy sokunknak lenne joga, alapja nemet mondani az életre, ha elfogadhatatlannak tartanánk mindazt, amibe belekényszerített bennünket az elmúlt időszak hazugsághalmaza. Meg úgy is, hogy mi is elviselhetetlennek tartjuk, de nem adjuk föl, mert… és e helyütt sokféle indoklás következhetne. Milyen jót lehetne erről Katival vitatkozni…
„Zituska” – így szólított, pedig nem volt becézgetős, főleg nem hízelkedős típus. Becézésével a szeretetét akarta kifejezni. Nagyon tudott szeretni, valószínűleg éppannyira, mint amennyire gyűlölni. Az utóbbiról – szerencsére – csak közvetetten értesültem. Szeretete olyan mélyről fakadt, hogy mindig úgy éreztem, nem tudom igazán viszonozni. Nem vagyok képes olyan meleg, mindenen áthatoló szeretethullámot kibocsátani, mint ő. Ezért boldog voltam, ha engedte, hogy segítsek neki, ha segítségemmel viszonozni tudtam a kedvességét. Adósa maradtam.
Minden fájt neki. Egyformán, különbségtétel nélkül. Személyes sérelme és mindaz, amit a társadalomra nézve sértőnek tartott. Sok ilyen ügy volt. Törékeny lényével össze nem illeszthető módon kelt ki magából az igazságtalanságok és a disznóságok ellen. Hihetetlen indulattal sorolta a tényeket, érvelt. Utóbb egyre inkább a tehetetlenség fakasztotta dühvel. Nem félt senkitől, pedig többször megfenyegették. Sokan féltettük, a Lovas-ügy után különösen. Kézről kézre adtuk, próbáltuk menteni. Akaratával szemben kevésnek bizonyultunk. Ő győzött.
Nehezen viselte az árulásokat. A kicsiket is, meg a nagyokat is. Húsz év alatt sok-sok egykori interjúpartnere száguldozott le és föl a közéleti páternoszteren. Kati képtelen volt elfogadni a hirtelen hatalmassá vált emberek – néha egykori jó barátok – mértéktartás-képtelenségét. A nyár végén az egyik ilyen önjelölt államférfi szereptévesztését hosszú napokig nem tudta földolgozni. Szinte betege volt annak, hogy az az ember, akivel egykoron ő készítette az első komolyabb interjúkat, most új honalapítónak hiszi magát. (Utólag belegondolva, valószínű, hogy ezúttal is Katinak volt igaza…)
Azon a szombaton is kinéztünk a Wallenberg utcára. Az Ági zöldséges előtt állt egy nő, kicsit görnyedten, kosarat tartva a kezében, kék farmerban, szürke kabátban. Mintha ő lett volna. Őt szerettük volna látni, akartuk volna látni, de akkor ő már túllépett az akaratunkon és „e mai kocsmán” is.
Petschnig Mária Zita és Kéri László
Budapest, 1999. december 20.