– Készülve mostani beszélgetésünkre, elolvastam az elmúlt öt évben önnel készült nagyobb interjúkat. Csupán a címeket idézem: „A Postabank agresszív növekedési stratégiája”, „Nincsenek politikai indítékaink”, „A bankvezér, aki nem panaszkodik”, „A Postabanknak az újságíró szellemi tőkéje a garancia”, „A bank nem a demokratizmus melegágya”, „A kishitűség nem kedvez a megoldásoknak”, „Egy bank hivatalból kormánypárti” – ezek voltak főbb nyilatkozatai. Azért ez elég eklektikus szakmai „névjegy…”
– Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, de ez nem eklektikus kép, hanem színes. Én ilyen vagyok. Eredendően zongoratanárnak készültem, dramaturg szerettem volna lenni, festettem, verseket írtam. Egyébként matematika-fizika szakos gimnáziumba jártam. Mivel édesapám – külkereskedelmi diplomataként – hosszabb ideig Moszkvában dolgozott, én is ott tanultam: előbb kémia-fizika szakon, majd átnyergeltem a Lomonoszov Egyetem politikai gazdaságtan tanári szakára. Hamar rájöttem: ez nem igazán rám szabott, így megint váltottam, akkor már a külkereskedelemre. Itthon pedig az akkor még Marxról elnevezett közgázon diplomáztam. Majd a Nemzeti Bankban helyezkedtem el, s azután jött – 1988-ban – a Postabank. Tehát én mindig sok minden iránt érdeklődtem, sok mindennel próbálkoztam, s örülök, hogy így történt. A bankári minőségem az életemnek csupán egy – igaz, nagyon fontos – szegmensét érinti. Továbbra is vonz az irodalom, a képzőművészetek, a zene. S természetesen rendkívül izgat az a világ – az átmenet összes politikai, ideológiai, gazdasági, szociológiai dilemmája –, amiben élünk.
– S hogyan gondolkodik erről a színes világról a színes személyiségű Princz Gábor?
– Én alapvetően pragmatikus ember vagyok. A magánmivoltomat ebből adódóan nem tudom elválasztani a munkámtól. Hat évvel ezelőtt megadatott az az óriási lehetőség, hogy barátaimmal és kollégáimmal megalapíthassuk ezt a bankot. Ennek a banknak a működése meglehetősen a mi személyünkre szabott, s úgy tűnik, hogy amíg sikeres a bank, addig ez így is marad. Tehát nagymértékű a szuverenitásunk. Alapvetően a munkánkkal foglalkozunk, és nem ideologizálunk. Közben azért azt a luxust is megengedjük magunknak, hogy élvezzük mindazt, amit csinálunk.
– Mit élvez benne? A gazdasági hatalmat, a befolyásolás lehetőségét?
– Azt is. De alapvetően azt élvezem, hogy 80 százalékban csak magamat hibáztathatom a döntéseim következményeiért. Ezzel nem becsülöm le a külső, környezeti „ártalmakat”. Ez a munkámban a kényszer, a többi meg én vagyok. Szerintem a magas infláció, a költségvetési nyomás, a nehéz vállalati környezet ellenére is lehet dolgozni. Ezért szoktam azt mondani, hogy mi nem panaszkodunk. Furcsállom azokat a kollégákat, akik nap mint nap elsírják, hogy milyen nehéz itt bankárkodni. Miért, hol könnyű? Ha jól döntök, az az én sikerem, ha rosszul, az az én kudarcom. Kell tudni vállalni a környezetet és az ezzel járó kockázatokat. Hiszen a felelősség így is, úgy is az enyém. Elszámolni a részvényeseknek kell. Panaszkodni meg minek. Hozzáteszem: nincs is kinek.
– Gratulálok, hogy ilyen jól érzi magát ebben a politikai-gazdasági közegben.
– Én a bankban érzem jól magam. Ami nem tetszik a „közegben”, azt úgy próbálom megkerülni, hogy a munkámba menekülök. A politikai viharok időről időre fellángolnak, majd elülnek. A gazdaság meg szép lassan – a maga nehézkes módján – megy előre. A hisztériákra egyszerűen nem kell odafigyelni. Ebben az értelemben a Postabank egy nyugodt sziget. Csak jelezni szeretném: ebben a bankban az elmúlt években sosem zsidóztak, sosem kommunistáztak…
– Ez most érdem?
– Igen. Hiszen az elmúlt öt évben nem mindegyik pénzintézet volt ettől mentes.
– Ezért is sziget a Postabank?
– Ez egy jó szellemű, családias bank. Itt az elmúlt években alig volt fluktuáció. Szeretünk együtt dolgozni, és még egymást is kedveljük. Talán ennek a szimbóluma a maci.
– Pedig önről úgy hírlik: igen kemény vezetői módszereket alkalmaz.
– Így van. Ha döntöttem, azt nem szoktam utána megvitatni. De másként nem is lehet. A bank az egy félkatonai szervezet. Itt sok pénzről, a mi pénzünkről van szó.
– De hát ön nem tulajdonos, hanem menedzser.
– Viszont a tulajdonosok azért tartanak, hogy biztonságosan forgassam a pénzüket. Egyébként az én menedzseri szemléletem voltaképpen tulajdonosi szemléletű. S nem azért, mert 4-500 ezer forint erejéig magam is tulajdonosa vagyok a banknak, hanem mert csak így látom értelmét a munkámnak. Ezt a bankot én hoztam létre, tehát a szó emocionális értelmében a sajátomnak tekintem. Ennek rendelem alá minden egyéb tevékenységemet, a magánéletemet is. Ameddig hagyják, hogy csináljam, így is fogok érezni. Ergo: én tulajdonos vagyok. Mint ahogy az országnak is „tulajdonosa” vagyok. Mint állampolgár és mint közéleti ember.
– Már több nyilatkozatában hangsúlyozta: szülei moszkvai múltjának semmi köze nem volt az ön villámgyors karrierjéhez. Mégis: akkor minek volt köszönhető, hogy '88-ban éppen önt „találták ki”?
– Tudom, hogy nehezen hihető el, de a szüleim korábbi tevékenysége egyáltalán nem befolyásolta az én előrejutásomat. Édesapám egyébként a KGST-ben dolgozott. Igaz, mostanság volt egy idősebb színésznő, aki tudni vélte, hogy ÁVH-s is volt. Csak azt felejtette el, hogy az a Princz nem azonos az én családommal. Erről ennyit. Egyébként hadd kérdezzek vissza: miért olyan furcsa még hat év múltán is, hogy valakit azért bíztak meg egy ilyen munkával, mert jól dolgozott?
– Ez nem furcsa. Ez jó. Csak a mechanizmusok ismeretében feltételezhető, hogy még ebben az esetben is kellett egy protektor.
– Nem volt. Én az MNB-ben a bankreformmal foglalkoztam. Amikor kiválasztottak, nem volt olyan széles merítési lehetőségük. Nyilván fiatal embert kerestek. Egyébként a posta akkori vezetése „fedezett fel”, anélkül, hogy személyesen ismertük volna egymást.
– S maga azonnal elvállalta a megbízást?
– Már miért ne vállaltam volna el?
– Mit tudott akkor a postáról?
– Semmit.
– Azért kérdezem, mert ez egy külön világ, s a bankokon belül a postabankok sajátos funkciókat valósítanak meg. Magának mi volt a koncepciója?
– Azt tudtam, hogy nem a hagyományos postatakarék-rendszert akarom meghonosítani. A mi bankunk lakossági pénzintézet is, de alapvetően kereskedelmi banki funkciókat lát el. Azaz: szolgáltat. Ebben persze igen nagy előnyt jelent a postai háttér, a hálózat.
– Úgy tudni, a mai postai vezérkarral nem éppen felhőtlen a viszonya. Netán a „két dudás egy csárdában” effektus miatt?
– Az ellentétek közgazdasági okokra vezethetők vissza. Érdekellentét van köztünk, hiszen a posta – mint üzem – abban érdekelt, hogy a nekünk nyújtott szolgáltatásokért minél nagyobb bevételhez jusson. Ugyanakkor a posta – mint tíz százalék körüli tulajdonos – a minél racionálisabb banküzemben is érdekelt. E kettős kötődés időnként civódásokhoz vezet. Ennyi.
– A Postabank hihetetlen expanziót hajtott végre az elmúlt években. Ez mennyire személyiségfüggő?
– Bizonyára az is. De pálya is kell hozzá. Én mindenesetre napi 12 órát dolgozom, három éve nem voltam szabadságon. Amikor tavaly egy délelőtt megműtöttek, délután már bent voltam a bankban…
– Ez hiba!
– Maga túl puha palikhoz szokott, nem? Ez egyáltalában nem hiba. Én e tekintetben fatalista vagyok. Nem annyira a személyes létem izgat, mint a munkám. Egyébként a magyar bankrendszer – lakossági szolgáltatási szempontból – oly mértékben fejletlen, hogy viszonylag könnyű is gyorsan előrehaladni. Ez az üzletpolitikánk lényege. Most már ott tartunk, hogy vissza kell egy kicsit fognunk magunkat, mert ekkora „gyalog-galopp”-pal nem lehet haladni. Ezt most már a részvényeseink is értik. Másfél évenként át kell szervezni a bankot, hogy fel tudjuk venni az ütemet, hiszen a piac óriási vákuummal szív bennünket.
– Az ennél is gyorsabb előrehaladásnak mi lenne a kockázata?
– A körülvevő piac nagyon labilis. Csőd csőd hátán. Soroljam, hogy miért kell óvatosnak lenni?
– Ugyanakkor kamatpolitikában – ami talán a legnagyobb rizikófaktor egy bank életében – egyáltalán nem tűnnek óvatosnak. '92-ben gyorsan mérsékelték a kamatjaikat – talán a kelleténél egy kicsit gyorsabban is, hiszen félévben veszteségessé váltak –, most pedig hajráznak. A Postabank „két százalékkal többet fizet”! Hogyan, mire?
– Mi hetente pénzügyi prognózist csinálunk, havonta pedig gazdasági előrejelzést, közösen a Gazdaságkutató Rt.-vel. Be lehet lőni azért ezeket a tendenciákat. A Postabank betéti kamatai egyébként átlagosak, de stabilitást ajánlanak. Az igaz, hogy mi szoktunk először megmozdulni a piacon. Nézzük a mostani kamathullámzást. Nem nagy kunszt 1994 nyarán emelni a kamatokat. Hiszen hónapok óta másról sincs szó, mint leértékelésről, inflációról stb. Mi az év elején kezdtünk ebbe bele, s ezen nyertünk is. Nem arányaiban, hiszen mi nem vagyunk nagy bank. Hanem a helyzet felismerésében. S ebben tényleg sokat segít az együttműködés a GKI Rt.-vel. Előrejelzéseik hosszú idő óta „bejönnek”. Erre oda kell figyelni, éppúgy, mint a politikai előrejelzésekre is. S akkor lehet nyerni piacot is.
– A lakossági megtakarítási tortából mekkora falatot sikerült eddig kiharapniuk?
– Tíz százalék körülit. Itt a prímet továbbra is az OTP viszi. Mi viszont már nagyobbak vagyunk, mint a takarékszövetkezetek összesen.
– Más. Önök feltűnően sokat költenek reklámra. Úgy évi félmilliárdot. Ez is az expanzió része?
– Igen. De nyilván az is közrejátszik, hogy ez egy fiatal csapat, és meg akarja magát ismertetni.
– Ki találta ki ezt az igen karakterisztikus – és többjelentésű – figurát, aki a Postabankot reklámozza a tévében is, másutt is? Arra a markáns fiatalemberre gondolok, aki bakancsosan, hátizsákkal nagy fáradtan megtér a pusztaságból a Postabank biztonságot sugalló pici, piros tetős házikójába. Avagy, bár a szíve szakad, de nem nyit ajtót a dörömbölő ifjú hölgynek, holott az nem békülni akar, csak azt közölné, hogy a Postabank ismét emeli a kamatokat…
– Jó kis dupla fenekű reklám, ugye? Van egy igen jó marketingcsapatunk. Gegekre megyünk, és az érzelmekre akarunk hatni. Ilyen a maci, a golyó, a harkály. De van más is. Mi – mint mondtam – családi bank vagyunk. Évente kétszer rendezünk magunknak bulit. Februárban álarcosbált, júniusban pedig a Margitszigeten egy zenés estet. A mostanin bemutatkozik a Postabank Jazz Band, ebben én is énekelek és basszusgitározom. Ha sikeres lesz, csinálunk belőle klipet is. Van, aki ezt infantilisnak tartja. De ha bejön, akkor nekünk van igazunk.
– Imázsformálás és szponzorálás nagyban összefüggenek, vegyük például a Gazdaságkutató Rt.-t. Ön ott felügyelőbizottsági elnök. Tehát ők fizetnek magának?
– Nemrég lettem elnök, de ha fizetnek ezért a tisztségért, akkor én ezt a pénzt – mint a hasonló bevételeket – azonnal befizetem valamelyik alapítványnak.
– De közben ön is fizet a GKI-nak, vagy nem?
– Amikor megszüntette őket a KSH, akkor keményen támogattuk a fennmaradásukat. De most már kevésbé szorulnak rá a szponzori pénzekre. A kiadványaikért pedig fizetünk, mint mindenki, aki megrendeli.
– Szóval akkor ez tiszta kapcsolat.
– A legteljesebb mértékben.
– Nem mondható azonban ez el valamennyi szponzori tevékenységükről. Legendák terjednek arról, hogy az elmúlt években a Postabank ki mindenkit szponzorált. Gyakorlatilag a teljes politikai palettát megtámogatták. Miért?
– Mi alapvetően nem politikai célú szponzorálást végzünk. Sokkal többet költünk például a diákok támogatására, illetve egészségügyi alapítványok segítésére. Összesen évi kétszázmillió forintot. Csak erről kevesebbet ír a sajtó, mert nem olyan szenzációszagú.
– Valóban tiszteletre méltó, hogy egészségügyi alapítványokat támogatnak. Miért teszi és miből?
– Azért teszem, mert látom, hogy ebben az országban mekkora a nyomor. Bár én relatíve jól élek, még nem csukom be a szemem a szegénység, a nyomorúság láttán. Mellesleg legyen itt bármilyen színezetű kormány, a probléma kezelése elől nem fog tudni kitérni. Az egészségügy, a szociális szféra különösen sebezhető állapotban van. Ezért, ha tehetem, segítek. Például egy értékesebb belgyógyászati műszer megvásárlásában. Ez – elvben – nem lenne politika: de ma Magyarországon mindent átsző a politika, tehát egy ilyen gesztusnak is lehet – ha így akarja valaki értelmezni – politikai jelentése.
– Ezt a bizonyos belgyógyászati műszert ön a saját zsebéből – az adózott jövedelméből – támogatja vagy a Postabank adózatlan nyereségéből?
– Is-is. Elég sokat adok a saját zsebemből alapítványoknak, egészségügyi és kulturális célokra is: évi egymillió forint nagyságrendben. A nagyobb szponzorálásaink természetesen a Postabank kontójára történnek, a jogszabályok adta keretek között, a részvényesek tudtával és egyetértésével. Ez egyébként nyilvános is, ha tetszik, megtekintheti a listát.
– Örömmel. De ennél is jobban érdekelne, hogy mi a véleménye a bankári-szponzorálási szerepről. Most, amikor az állam kivonul – vagy kiszorul – a kultúra és az egészségügy finanszírozásának jelentős részéből, mennyire tudja, mennyire akarja átvenni ezt a szerepet az új nemzeti tőkés osztály, amelynek ön reprezentáns személyisége?
– Nincs mese, itt az ember nem csukhatja be a szemét. Kijövök a bankból, ott áll az autóm mellett a művesére váró gyerek apja, hát ki az, aki meg tudja tenni – ha teheti –, hogy ne adjon. Vagy itt van a rengeteg tehetséges művész. Naponta behoznak egy-egy verseskötet-kéziratot: támogassuk meg a kiadását.
– És megtámogatják minden szelektálás nélkül?
– Ha politikai szelekcióra gondol, az nem vezérel. Ha értékszelekcióra, az már igen. De nem vagyok mindig biztos az értékítéleteimben, ezért is szervezek magam köré egy olyan értelmiségi csoportot, amelynek hallgatok a véleményére, amely segít dönteni.
– Ez lenne a bankári mecenatúra lényege?
– Azt hiszem, hogy tudomásul kell venni: a humán szférák is piacosodnak. Nem lehet elvárni a szegény államtól, hogy mindent finanszírozzon. Az egészségügy annyira mélyponton van, hogy ott az államnak határozottan kell lépnie. A kultúra helyzetét egy kicsit másként látom. A kulturális tevékenységek egy részét is a piac fogja megmérni. Ez persze rengeteg művész – vagy magát annak tartó értelmiségi – érdekeit sérteni fogja, s megfelelően lobbizni is fognak ellene. De ez nem politikai kérdés, hanem gazdasági. Mindannyian ugyanabban az üres zsebben kotorászunk, s legfeljebb egymás kezét tudjuk megfogni. Lehet, hogy egy csomó értéktelen mű – divatból vagy műveletlenség okán – vevőre, támogatóra lel, értékes művek pedig nem lelnek támogatóra. Ez egy lyuk, amit be kellene foltozni. S ebben valóban látom a szerepét – és a felelősségét – a magánszektornak, vagy ha tetszik: az új nemzeti burzsoáziának. De valahogy ezt is koordinálni kellene. Mert a mai esetlegesség folytán óhatatlanul is átlengi ezt a tevékenységet a politika. Meg az irigység.
– S ön vállalkozna ilyen koordinátori szerepre?
– Nem tudom. Túl sok mindent csinálok már most is. Én a problémát akartam most jelezni, s nem egy újabb funkciót kitalálni magamnak. Az érzelmeim egyébként is ambivalensek a személyes mecenatúráról. Nem lehet az állam kétarcú. Nem mondhatja azt, hogy a tehetősebb rétegek nyúljanak mélyebben a zsebükbe, s közben ott lebegteti a fejük felett a vagyonadó bevezetésének lehetőségét. De ez csak részprobléma.
– Segítene ezen a problémán, ha például újraszabályoznák a közalapítványokat?
– Feltétlenül. Mint ahogy elkelne egy jó nonprofittörvény is. De ezek állami feladatok. Amire én gondolok, az a tőkéscsoportok kulturális és szociális felelősségérzetének felébresztése. A bankár mint mecénás nem ismeretlen a történelemben.
– No de nem is a szamaritánusi hajlamaikról ismerszenek meg a világ nagy bankárai!
– Ez vitatható állítás. Rengeteg olyan jó ügyet karolt fel a nemzetközi pénzvilág, amin nem csupán nyerni akart. Ezek a szponzorálási, támogatási, alapítványi szerepek mindig kettősek. Én segítek, de nekem is segítenek. Támogatás a magyar kultúrának, hogy a Postabank – szabad pénzének törtrészéből – műkincseket vásárol? Igen. De ugyanakkor – hosszabb távon – mi is jól járunk, hiszen ezáltal – ha jól választunk – a vagyonunk gyarapodik. Egyébként nehogy azt higgye, hogy a művészeti szponzorálás egyoldalú segítségnyújtás. Mi az elmúlt években kifejezetten reklám céljából is adtunk támogatást. Azért, hogy neves művészek mellénk álljanak, és ezáltal öregbítsék a hírünket-nevünket. A Vígszínház szponzorálása jellegzetesen ilyen ügylet. S így sikerült elérni a színház felújítását.
– Ezek szerint a szponzorálás a Postabank átgondolt, előre megtervezett üzleti stratégiájának része?
– Minden lépésünket tudatosan tesszük, így ezt is.
– Azért az nagyon szembetűnő volt, hogy az elmúlt években ön a szponzorálásban milyen széles skálán játszott. Adott jobbra is, adott balra is, adott középre is – ha tetszik. Ezt felfoghatom úgy is, hogy ezáltal Princz Gábor kikezdhetetlen. De felfoghatom úgy is: nagyon okos, előrelátó bankár, aki erre is meg arra is bebiztosította magát.
– Megtisztelő, hogy ekkora kombinátornak gondol. Mi jó célokat támogattunk. Ennyi.
– Tehát nem elvekről van szó?
– De, nagyon is elvekről van szó. Csak nem pártokhoz köthető elvekről. Inkább rokonszenvekről, életérzésekről, problémafelismerésekről. Én tudom, hogy mit akarok az élettől. Tudom, hogy mit akarok elérni a munkában, és tudom, hogy hogyan kell élni!
– Hogyan?
– Úgy, hogy az ember nem nyavalyog. Inkább dolgozik. Jó sokat. S enged másokat is dolgozni. A Postabank felügyelőbizottságában például hat éve benne van Sárközy Tamás jogászprofesszor és Széles Gábor nagyvállalkozó. Kaptam értük intést innen is, onnan is. De ez engem nem motivál. Én nem vagyok hajlandó négyévenként politikai köpönyeget cserélni.
– Kiáll a politikai barátaiért?
– Kire gondol?
– Például Lezsák Sándorra.
– Lezsákkal mint emberrel s nem mint politikussal rokonszenveztem. S az biztos, hogy csupáncsak azért, mert ez most egyesek szemében így volna ildomos, nem fogom megtagadni: jóban voltam Lezsák Sándorral. S ezt tartom is.
– Nos, én elfogadom, hogy önnek határozott értékválasztása van. De akkor ebbe hogyan fér bele, hogy támogatja a Beszélőt, a Magyar Narancsot és a Pesti Hírlapot is?
– Akkor visszakérdezek: miért kérnek?
– Mert különben megszűnnének!
– Ja, az más! Csak akkor ne tessék utólag reklamálni. Egyébként kérni mindig nehezebb – ehhez egyfajta erkölcsi felülemelkedettség kell –, mint adni. Ergo, amit most tőlem kérdez, azt kérdezze meg inkább Kőszeg úrtól. Ez a javaslatom.
– De nekem nem azzal van aggályom, hogy maga Kőszegnek adott, hanem hogy ugyanazzal a kézzel Bencsiknek is adott.
– Ismétlem: ez az ő erkölcsi problémájuk. Maga most nagyon sekélyes talajban vájkál, mert minden kérdése a magyar sajtó ellen fordítható. Az újságírás állapotáról állít ki erkölcsi bizonyítványt. Nézze meg a példányszámokat, és azután kérdezze végig a kollégáit. Valamint: legyenek nagyon büszkék, önállóak és függetlenek, de akkor éljenek meg a piacon, és ne kérjenek. De főképpen: utólag ne próbáljanak meg politikai tőkét kovácsolni annak a kontójára, akinek a pénzét kérték.
– No de Princz úr! Ön pontosan tudja, hogy a világon mindenütt egy meghatározott példányszám alatt a különböző irányultságú irodalmi, társadalomtudományi, művészeti stb. lapok – nem napilapokra gondolok – akkor tudnak csak megélni, ha vannak szponzoraik. Tehát ezek a lapok csak kérni tudnak. Részint a kulturális kormányzat által felügyelt alapítványoktól, részint független alapítványoktól, részint tőkéscsoportoktól, bankároktól, így öntől is. Ez miért lenne erkölcsileg dehonesztáló a részükről?
– Nem kötelező írni. Nem kötelező egy lapot megjelentetni. Az is politikai felelősség, ha valaki újságot csinál. Ha valakinek kínos, hogy a Postabanktól kap a fennmaradásához pénzt, akkor ezt nem muszáj elfogadni. Mi nyílt kártyákkal játszottunk. Sose mondtuk senkinek, hogy téged támogatunk, a másikat meg nem. Hogy gondolják maguk a versenysemlegességet, ha még egy ilyen egyszerű feltételt sem tudnak elfogadni? Hogy lehetséges politikailag bírálni azt, akitől elfogadják a saját fennmaradásukhoz a pénzt?
– Azt hiszem, hogy ön valamit alapvetően félreért. Amikor öntől a különböző irányultságú lapok pénzt kértek, és ön adott is nekik, akkor semmiféle csereüzlet nem történt. Soha senki – tudtommal – a támogatásért cserébe nem ígérte például azt, hogy akkor másnaptól másként fog írni. S úgy tudtam – ön ezt számtalanszor nyilatkozta, s nemcsak a Postabank által szponzorált, hanem a Postabank tulajdonában lévő lapok esetében is –, hogy ez nem is volt, nem is lehetett feltétel. Tehát a lapok megőrzik a szuverenitásukat.
– Ha elfogadnám a maga logikáját, akkor ez azt jelentené, hogy nem bűn bejárni egy újfasiszta moziba, ha az ember nem tapsol.
– Sajnos, most nem tudom követni a gondolatmenetét…
– Azért, mert azt szeretném, ha az újságírók egy kicsit sepernének a saját házuk táján is. Engem megtisztel, hogy ide a legkülönbözőbb irányultságú lapok eljönnek, mert látom, hogy nem félnek tőlünk, tudják, hogy nem fogunk beleszólni a lap szerkesztésébe. De mi minden egyes alkalommal elmondjuk a pénzt kérőnek, hogy mi adtunk ide is meg oda is. A mi szponzorálási politikánkba a szélsőjobb és a szélsőbal kivételével mindenki belefér. No, ezek után a pénzt kérőnek a saját lelkiismeretével kell elrendeznie, hogy elfogadja-e a pénzt. Mert ez őt minősíti. Egyébként a Magyar Fórumnak sohasem jutott volna eszébe, hogy tőlem kérjen támogatást.
– Adott volna?
– Nem.
– És a Pesti Hírlap?
– Maximum hirdettünk benne.
– Önként?
– Nagyjából önként. De megint hadd kérdezzek én is! Magyarországon van, mondjuk, hatezer újságíró. Gondolja, hogy van hatezer életképes ötlet is az újságcsinálásra? Maga holnap idejön, hogy támogassam meg egy szociálliberális lap indítását. Én nemet mondok, maga erre azt mondja, hogy én nem támogatom a szociálliberális sajtót. Holott esetleg csak Gipsz Jakab tehetségtelenségét nem kívánom finanszírozni. Szerintem a magyar piacon nem kell ennyi lap, mint amennyi ma van. A piac szelektálni is fog köztük. De e mögött nem kell feltétlenül politikát sejteni. Egy újságot is lehet jól meg rosszul menedzselni.
– Ebben magának teljesen igaza van. Csak én a szponzorálás kapcsán nem erről kérdeztem, hanem arról, hogy magának hogyan fér bele ennyiféle érték életben tartása. Hiszen ez is egyfajta felelősség.
– Jeleztem már, hogy mi az, ami nem fér bele: a szélsőségek. Úgyhogy nem értem: mi ez a vehemens támadás?!
– Én nem kívánom a maga személyét, tevékenységét támadni. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá, hogy ha valaki ilyen széles politikai szponzorálási területen játszik, akkor e mögött milyen üzleti filozófia, milyen magánfilozófia húzódik meg. S azt hiszem, hogy nem kellene attól megsértődnie, amiért megkérdezem, hogy nincs-e a szponzorálási megfontolás mögött valamiféle – egyébként érthető – bebiztosítási reflex is. Hiszen demokrácia van. Politikai válsággazdaság van. Stb.
– De. Biztos van ilyen megfontolás is.
– Most akkor ezt rögzítsük. S remélem, ebben nincs semmi bántás. Csak kölcsönös őszinteség.
– Nézze, tán jobban megérti az indulatomat, ha tudja, hogy mi tényleg igen sokféle lapnak adtunk támogatást az elmúlt években. S azután akadt köztük olyan, amelyik hátba támadott. Nem a bankári tevékenységemet piszkálta, nem szakmai vitát folytatott velem, hanem erkölcsileg próbált ellehetetleníteni. És ez rossz érzés volt.
– Akkor legközelebb az ilyen orgánumnak nem kell pénzt adni!
– Látja, én nem vagyok ilyen végletes az ítéleteimben, mint maga. Lehet, hogy ennek ellenére is kell támogatni, mert az ügy megéri. Társadalmi és nem politikai értelemben. Egyébként is tisztában vagyok azzal, hogy a hála nem politikai és nem is üzleti kategória.
– Akkor beszéljünk most egy kicsit az üzletről. Az elmúlt években szépen fejlett médiabirodalmat alakított ki. Ha jól tudom, befektetéseik húsz százaléka az írott és elektronikus sajtóban van. Csináljunk kasszát: mi az, ami bejött, és mi az, ami nem?
– Napilapi zászlóshajónk a Kurír: a reggeli kiadás stabil vállalkozás, a délutánit viszont meg kellett szüntetni, hasonlóan az Európához. A „zöldújság” megáll a lábán, de én fenntartom azt az álláspontomat, hogy össze kellene vonni a Napi Gazdasággal: két hasonló profilú gazdasági napilapra ugyanis nincs szükség. A Pesti Műsor ugyancsak jól „fut”. A mi lapunk a Kisasszony: van piaci helye. A legbüszkébb a Magyar Narancsra vagyok, amely – szerintem – egy teljesen új hang a magyar médiapiacon. Nagyon ügyes fiatalok szerkesztik; övék a jövő. Az idén egyébként valamennyi újságunkat megpróbáljuk egy holdingba terelni, s a hirdetésszervezést, a nyomdát, a terjesztést racionalizálni.
– Diszkrécióból nem említette a Magyar Nemzet-kalandot?
– Esküszöm, úgy estünk ebbe az ügyletbe, mint egy nyeretlen kétéves. Ráadásul először itt tapasztaltam, hogy milyen az, amikor a politika rátelepszik egy üzletinek induló vállalkozásra. Amikor megvettük az MN részvényeinek egy részét, nagy felhajtást csinált a sajtó körülötte. Érdekes, hogy amikor meg eladtuk, szinte meg sem említették. A vétel az miért számított kormánypárti tettnek, az eladás pedig – ha már csak ezek a kategóriák léteznek – miért nem ellenzékinek?
– Mikor szálltak ki az Új Magyarországból?
– Amint lehetett: az átalakulás után egy évvel.
– Ezek szerint nem teljesen saját elhatározásból voltak az alapító bankok között?
– Ördöge van: talált.
– De miért hagyták el az igencsak jó vállalkozásnak tetsző Nap Tévét?
– Azt hiszem, időben felismertük, hogy mi nem vagyunk elég nagy bank ahhoz, hogy televíziózzunk. A rádió, az más. A Rádió Bridge az egyik legjobb vállalkozásunk.
– Négy év múltán is azt állítja: helyesen döntött, amikor a magyar bankok közül elsőként ilyen nagy szeletet hasított ki magának a médiapiacból?
– Sőt. Mai fejjel úgy látom, hogy még többet kellett volna. Hiszen akkor még olcsóbban lehetett vásárolni.
– De hiszen éppen a médiavásárlások miatt érte önt a legtöbb vegzálás jobbról is meg balról is!
– Így igaz. De most már edzett vagyok, úgyhogy tovább kívánunk terjeszkedni.
– Másik nagy befektetési területük az ingatlan. A Postabank minden nagyobb ingatlanügylet mögött feltűnik. Miért?
– Mert ma ez az adósságbehajtás egyik módja. Ez történt a New York-palota esetében is: most gondolkozunk rajta, hogy miként hasznosíthatnánk. A legkézenfekvőbb, hogy szállodát csináljunk belőle, csak az épület állapota nagyon roskatag, úgyhogy rengeteget kell ráfordítani. De remélem, megéri.
– S mit kezdenek a töméntelen rendőrségi épülettel?
– Először megépítjük az új központot – ez csodaszép lesz –, s utána eladjuk az ingatlanokat. A telkek mindenütt értékesek.
– Hogy keveredtek bele a Lupis-ügybe?
– Megvettük a MÁV követeléseit. Csak ennyivel.
– Én ezt az egész konstrukciót – a közpénzekkel való sajátos játékot – úgy, ahogy van, nem értem.
– Hát tőlem nem fog többet megtudni felőlük.
– Miért?
– Induljunk ki abból, hogy én egy szolgáltató üzem vagyok, és abból élek, ha ezeket a szolgáltatásokat minél többen veszik igénybe.
– Tehát nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen interjúban teljesen őszinte legyen?
– Soha nem engedhetem meg magamnak, hogy teljesen őszinte legyek.
– Ez az üzleti élet törvénye?
– Igen. Hiszen maga a Postabank elnökét kérdezi.
– Én Princz Gábort kérdezem; aki ismert közéleti személyiség, s akinek a véleménye az élet különböző dolgairól sokak számára érdekes lehet. Ebben a kontextusban másodlagos, hogy ön a Postabank vezetője. Viszont egyáltalában nem másodlagos a véleménye arról, hogy miként látja politika és üzlet, politika és gazdaság kapcsolódását, a saját befolyásolási lehetőségeinek határait.
– Ez talán ma az egyik legizgalmasabb kérdés. Az elmúlt hetekben a köztársasági elnök létrehozott egy grémiumot az üzleti élet különböző szereplőiből, amelynek éppen az lenne a feladata, hogy ezt a kérdést alaposan körbejárja. Minden túlzás nélkül mondom, nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy engem is bevettek ebbe a csapatba. Már jó néhányszor közösen töprengtünk a feladványról, s arra jutottunk: Magyarországon kezd kialakulni az a – potenciálisan nagy politikai befolyással bíró – magántulajdonosi-menedzseri réteg, amelyre alapozni lehet egy polgárosult, demokratikusan irányított piacgazdaságot. Ma azonban még nem igazán tudja hallatni a hangját a gazdaságpolitika formálásában s a kormányzati politika támogatásában. Ki kellene alakítani azokat az intézményes egyeztetési csatornákat, amelyeken a tőke átjár a politikába. Nem kijárókra, lobbicsoportokra gondolok, hanem olyan mechanizmusokra, amelyek révén a gazdaságpolitika alakítói nemcsak meghallgatják, hanem figyelembe is veszik a különböző vállalkozói csoportok véleményét, érdekeit.
– Erre találták ki az érdekegyeztetést?
– Részben. A privatizáció révén az egész gazdaságban mozgásban vannak a tulajdonviszonyok, nehéz – a jelenlegi helyzetben – azonos tulajdonosi pozícióból tárgyalni. Éppen ezért nagyobb a tere az informális kapcsolatoknak, illetve a spontán módon társult tőkecsoportok befolyásolási lehetőségének. Én egyébként úgy látom, hogy a hazai munkaadói érdekképviselet megosztott, önmagán belül sem tisztázta, hogy mit akar. Ugyanakkor a külföldi befektetők érdekérvényesítő képessége jóval erőteljesebb, mint a hazai magángazdaságé.
– Mennyire öntörvényű már a magyar gazdaság, s mennyiben csüng még mindig politikai emlőkön?
– Piaci szempontból – nem ideologikus megfontolások, hanem a helyzet reális értékelése alapján – félúton tartunk az államból a piacba való „hosszú menetelésben”. Egy ilyen átmenetben – tekintettel a válság mélységére és a szociális feszültségek kiéleződésétől való félelemre – a politikának, illetve az államnak még mindig nagyobb a szerepe a gazdaságban, mint az kívánatos lenne.
– Ezt bankárként sűrűn tapasztalja?
– Természetesen.
– Csak a pénzkérők hadában avagy más módon is.
– Is-is. De mint említettem: a Postabank szuverén módon gazdálkodik, és olyan a tulajdonosi struktúránk, hogy egyre kevésbé lehet „belénk szólni”.
– Tehát magának a politika befolyásolásában is nagyobb a mozgástere, mint mondjuk egy nagyobbrészt még állami tulajdonú bankvezérnek?
– Valószínűleg.
– Ezzel élt eddig is és – gondolom – ezután is?
– Éltem, de nem visszaéltem. S hasonlóképpen fogok mozogni a jövőben is.
– Hogy kell érteni azt a kijelentését, hogy egy bank hivatalból kormánypárti?
– Szó szerint, és nem kell ideológiai megfontolásokat sejteni mögötte. Arra gondolok, hogy a bankok akkor tudnak jól működni, ha a gazdasági helyzet stabilizálódik. Tehát támogatják azt a gazdaságpolitikát, amely erre törekszik.
– Négy évvel ezelőtt az Antall-kormány is a gazdaság stabilizálását ígérte, de nem sokat tudott megvalósítani belőle. Ön szerint miért?
– Sokszor alkalmatlan emberek kerültek fontos döntési pozíciókba. Ráadásul túlzottan átideologizálták a gazdaságot. A politika megpróbált rátenyerelni minden jelentősebb posztra, s ezzel – szándékaival ellentétesen – inkább lassította, mint gyorsította a piaci átmenetet.
– S a most megalakuló szociálliberális kormányról elhiszi, hogy képes stabilizálni a viszonyokat?
– Remélem, pragmatikusabban fogják kezelni a problémákat, mint elődeik, s így nagyobb a sanszuk rá, hogy eredményeket is érjenek el. Ráadásul most egyfajta konszenzus van kialakulóban annak megítélésében, hol is tart a gazdaság, mit kell tenni a válság kezelésére.
– S ebben partner lesz az ön által is emlegetett nemzeti tőkésosztály?
– Feltétlenül. De csak akkor, ha párbeszédet folytatnak vele. Az új kormánynak tudnia kell: ez a polgárosult tőke – s a holdudvarában lévő értelmiségi réteg – nem akar politikai hatalmat.
– De befolyást akar?
– Méghozzá az eddiginél nagyobbat. Viszont piaci terepen akar játszani, és nem politikain. S ez nagyon fontos – megszívlelendő – szempont.
– Erre kell most elsősorban figyelnie az új hatalomnak?
– Is. De nem hagyhatja figyelmen kívül a szociális kérdést. Ebben nagyobb bomba ketyeg, mint gondolnánk. Annyit kifogásolt szponzori tevékenységem révén van némi bepillantási lehetőségem a humán szférákba. Egyet mondhatok: ha egy országban minden érték mérője a pénz lesz, abból még igen nagy bajok fognak származni.
– Ez egy „ifjútörök” bankár szájából elég meghökkentően hangzik!
– De ettől akár még igaz is lehet.
– Princz Gábor egyébként tulajdonos lesz, avagy marad bankmenedzser?
– Maradok.
– S úgy véli: rövid MDF-es liaisonja ellenére alkalmazkodni tud majd az új kormányzati stílushoz?
– Továbbra is – döntően – bankszakmai kérdésekkel szeretnék foglalkozni.
1994/8.