Rendhagyó háromszög-beszélgetésre kértem Boross Péter korábbi miniszterelnököt, a mai kormányfő főtanácsosát, és Lengyel Lászlót, a Pénzügykutató Rt. vezetőjét. Egyikük a hatalmi folyamatosság, a háború előtti konzervatív, keresztény középosztály politikusának mai megszemélyesítője. Másikuk a legkülönbözőbb politikai irányzatokhoz közel lépő, megfigyelő, kritikusan elemző független értelmiség prototípusa. A magam feladata: a közvéleményt képviselő újságíróé, aki próbál saját elfogultságaitól mentesen kérdezni és visszakérdezni. Vajon ez a háromféle közéleti szerep lehetővé tesz-e nyilvános „közcsevegést”? Tudunk-e vádaskodás, megbélyegzés nélkül úgy vitatkozni, hogy – az álláspontok különbségének fenntartása mellett – legalább megkíséreljük megérteni egymást?
Először arra kértem beszélgetőpartnereimet, hogy – kölcsönösen – jellemezzék egymást: mit tartanak a másik hibájának, erényének. Majd fejtsék ki: mit jelent számukra a modern konzervativizmus.
Boross szerint Lengyel nagyon felkészült, kritikus elme, alapvetően negatív attitűdökkel. Nem tudja elképzelni róla – legyen bármennyire tájékozott is a politikában –, hogy valaha is egy működő kormány tagjává váljék. A „kritikai düh” időnként elfogulttá teszi, de képes nézeteit korrigálni. Mint minden elemzőben, benne is túlteng a nyilvánosság iránti igény, s a közelebbről nem annyira ismert közszereplőkről is hajlamos meglódítani a fantáziáját. Borosst ez különösebben nem zavarja, mert – mint mondta – egyébként sem hisz a tárgyilagos elemzőkben. A kritikai értelmiség kontrollszerepét nem becsüli le, de nem is értékeli annyira, mint ahogy ezt az érintettek – érthetően – a társadalommal el szeretnék fogadtatni.
Ön viszont csak mérsékelten szereti a kritikát és a nyilvánosságot?! – vetettem közbe.
Boross sommásnak nevezte ezt az ítéletet. Mint politikus mindig nagyon nagy súlyt helyezett arra, hogy tájékoztassa a közvéleményt törekvéseikről, de csak a döntés után, s nem előtte. A kiszivárogtatókról rossz véleménnyel van, s finoman jelezte, hogy belügyminisztersége, illetve kormányfősége idején határozottan el is járt annak érdekében, hogy az apparátusok „ne fecsegjenek”.
Lengyel kevésbé fogalmazott visszafogottan: szerinte Boross Péter kiváló adminisztrátor, remek szervező, kitűnően ért az irányításhoz. Tudja működtetni az apparátusokat – legyen szó vendéglátóipari cégről, a titkosszolgálatokról vagy a Belügyminisztériumról. Határozott karakterű, kemény, parancsoláshoz szokott ember, aki tisztában van azzal, hogy utasításait végre is tudja hajtatni, s aki ebben nem tűr ellentmondást. Ha az Antall-kormánynak több ilyen szakértője lett volna, nem jut oda, ahová jutott. De Boross rossz politikus. Nem képességei okán, hanem mert nem érdekli a politika mint mesterség. Némiképpen megveti a politikusokat, az „így is-úgy is” vélekedéseket, a kifelé játszást. Nincs hajlama arra, amit a modern média egy politikustól elvár. Márpedig ma már a média nélkül nem lehet politizálni. Nem hiszi – mondta –, hogy az előző évtizedekben, Antall Józsefhez hasonlatosan, Boross Péter tudatosan készült volna azokra a szerepekre, amelyeket az utóbbi tíz évben betöltött.
Boross úgy vélte, hogy olyasmit várunk el tőle, amire a „hely és az idő” eleve nem adott lehetőséget. Mosolyogva megjegyezte: Lengyel sokszor megsértette őt, például amikor egyik kormányfőportréjában gazdatisztnek nevezte, holott ő – ha már „skatulya” kell – inkább volt „jószágigazgató”: falun nevelkedett erdőmérnök fiaként, s a vidéki középosztály értékeit ma is magáénak vallja, de nem a sztereotípiák, hanem az együvé tartozás érzése alapján. Ennek vannak külsőleges, szokás- és magatartásbeli jegyei, s nagy szerepük van a baráti-rokonsági kapcsolatoknak. De a politikai döntéseit nem ez határozza meg.
Lengyel ezt vitatta: az elitnek az a törzse, amelyet Boross is képvisel, 1990 után is meg 1998 után is „szagról” megismeri egymást – állította –, s pontosan tudja, hogy ki a „kalapos ember”, ki a „sapkás ember”. Úgy vélte: sem a múlt századi, sem a modern értelemben vett konzervativizmust megtestesítő politikus nem lépett színre a rendszerváltáskor egyik pártban sem. Éltek reminiszcenciák például az idős kisgazdákban, de a tradicionális eszmék következetes végigvitele, illetve a hazai viszonyokhoz illesztése hiányzott. Ezért helyettesítették be hol szimbolikusan, hol konkrét törekvésekkel a Horthy-korszakkal a '90 utáni új politikai teret. A sógorságnak-komaságnak, az egyívásúak összetartásának nagyobb szerepet adtak, mint ami a politikai rációból következett volna.
Boross ellenjellemzése: a konzervativizmus mértéktartó, normaőrző, a tradícióknak – ezen belül a keresztény tradíciónak – helyet adó magatartás. Történelemszemlélete akkor nem nosztalgikus, ha kimondja: Deák és Eötvös nélkül nincs magyar modernizáció, de ha ebből a sorból kizárják Tiszát, akkor eltorzítják a magyar történelmet. A nagy konszolidálók – ha mutattak is liberális vonásokat, mint például Bethlen István – alapvetően konzervatívok voltak, de azért nagyon rugalmasan alkalmazkodtak az adott kor kihívásaihoz. Azt sem rejtette véka alá, hogy szerinte az a történelmi szemlélet, amit például jellegzetesen Jászi Oszkár képviselt, egyenesen vezetett a trianoni tragédiához. Az Antall-kormányt az ellenzék a Horthy-rendszer folytatójaként „bélyegezte meg”. Boross szerint ez kirekesztő politika volt, hiszen Antall Józsefet sokkal inkább jellemezte a modern – leginkább a háború utáni német pártokhoz hasonlítható – konzervativizmus, mint a népieskedő, az úri középosztály kasztos-rendies jellegét átmenteni kívánó politizálás.
Lengyel úgy vélte: Antall (és később Boross) nem abba a pártba lépett be, ahová „osztálytudatuk” alapján tartoztak. Antall el is „lopta” – nem csekély mértékben Boross Péter aktív támogatásával – a lakiteleki alapító atyáktól pártjukat, hiszen az integrálódó Európában anakronisztikusnak hatott a populáris, a népi-nemzeti érzelmeket túlhangsúlyozó MDF.
Micsoda kifejezés az, hogy „lopta”? Talán kormányképessé tette – veti közbe Boross.
Lengyel veszi a lapot. Szerinte Antall ezt nagyon jól tette, mert így vált kormányképes erővé a rendszerváltást követően a Magyar Demokrata Fórum, amely indíttatását tekintve nem volt sem jobboldali, sem konzervatív, inkább csak egy naiv népies mozgalom. Szerinte Antall József osztályának legszínvonalasabb, legfelkészültebb képviselője volt. Olyan politikus, aki eszmékben, értékekben, történelmi távlatokban gondolkodott, ám ezeket, részben betegsége és korai halála, részben habitusa révén, nem tudta a gyakorlatba átültetni. Így voltaképpen a taxisblokád után Boross lett a főminiszter, s 1992-től folyamatosan ő működtette a kormányt.
Viszont akkor volt ideje felkészülni: miniszterelnökségének ideje nem is olyan rövid, mint ahogy erre hivatkozni szoktak az MDF 1994-es bukását követően – jegyeztem meg.
Boross mindkettőnk érvét „visszadobta”. Azt elismerte, hogy barátja és bizalmasa volt a kormányfőnek, és ezért jóval szélesebb hatáskörrel rendelkezett, mint egy szokásos belügyminiszter, de azt tagadta, hogy Antall egészen haláláig ne tartotta volna keményen a kezében a politikai kormányrudat. A „fel nem készülés” vádját – szerinte – azok az MDF-ből kiváló politikusok szokták hangoztatni, akik így akarják elkendőzni felelősségüket mind az 1994 előtti döntésekben, mind pedig a későbbi pártszakadásért. Azt viszont büszkén vállalta, hogy kemény kézzel fogott hozzá a rendcsináláshoz a taxisblokádot követően. Utalt rá, hogy ha akkor ő van döntési helyzetben, bizony a taxisok nem ússzák meg ilyen könnyen a Btk.-ba ütköző cselekményüket.
Ezt érzékeltetve jeleztem: bár Keresztes-Fischer belügyminisztert jelölte meg példaképének, a gyakorlatban nem az említett korszerű köz- és államigazgatási modellt képviselte. Inkább „kemény katonatisztre” utaló jellemvonásokkal, „rendőrminiszterként” mutatkozott meg. De nemcsak a rendőr tábornokoknak tudott parancsolni, hanem az apparátusnak is.
Boross úgy vélte: ez a sajtó szokásos túlzása, bár valaki lehet kemény és következetes alkat katonai múlt nélkül is. Ő tette a dolgát.
Akkor is, amikor 1992. október 23-án kifütyülték a Parlament előtt a köztársasági elnököt? – kérdeztem, hozzátéve: ha tudott a szervezkedésről, akkor is felelős, ha nem, akkor is, hiszen ő volt a belügyminiszter.
A volt kormányfő ezt a leghatározottabban elutasította: szerinte az egész tér fütyült, nemcsak néhány Árpád-sávos „gyerek”: a botrány a különböző '56-os csoportok ügye volt, a körülmények azóta tisztázódtak.
Megjegyeztem, hogy – Antall József tragikus halálhírét hallva – jómagam s még sokan mások a tévéképernyő előtt várták Göncz Árpád megjelenését, ám helyette Boross Péter tűnt fel. Akkor én egy kicsit megijedtem. Nem gondolja, hogy politikai önképére nem vet jó fényt, ha félnek tőle?
Boross Péter az egész beszélgetés során ezen a ponton jött egy kissé indulatba, s megemelte a hangját: ő is hallott arról, hogy egyes baloldali-liberális körök – még a köztársasági elnök környezetéből is – puccsveszélytől tartottak, sőt azt rebesgették, hogy az MDF-kormány majd nem fogja kiírni időben a választásokat. Ezt az élet egyértelműen cáfolta. Az viszont tény – hangsúlyozta –, hogy akkor elég feszült volt a helyzet, különösen a délszláv háború miatt, de minden részletbe nem lehetett bevonni a közvéleményt. Az alapkérdéshez visszakanyarodva viszont már ismét a fegyelmezett politikus hangján érvelt: magától értetődő volt, hogy ő jelentette be az országnak a tragikus hírt, ez mindenütt a kormány dolga. Bejelentésével a folyamatosságot kívánta sugallni, azt, hogy „a kormány a helyén van”.
Lengyel szerint a puccsveszély sosem volt igazán komoly, de a fenyegetettség érzésének és annak, hogy sokan éreztek félelmet az MDF kormányzásának utolsó hónapjaiban, volt reális alapja. Utalt a médiaháborúra, a rádióban, tévében történt tisztogatásokra, s jelezte: ellene is akkor indított a kormány rágalmazási pert.
Meg is kérdeztem: az utóbb történtek tükrében nem gondolja-e Boross Péter, hogy az MDF bukásába belejátszott a kiélezett viszony a médiával és a kritikai értelmiséggel?
Boross Péter kedélyesen válaszolt, előbb Lengyelnek: Nézd, kérlek, az én jogfelfogásom szerint téged el kellett volna ítélni. Hiszen azt állítottad, hogy az egész kormányzat korrupt. Felmentettek, s én tiszteletben tartom a független bíróság döntését. Bár hozzáteszem: a bíróság a rendszerváltás óta el van bizonytalanodva. Ezt a mostani ítéletek elhúzódása is mutatja. – A médiaháborúról viszont úgy vélekedett: a sajtó egy része már 1990-től kezdve ellenséges volt az MDF-kormánnyal szemben, s utóbb egyértelművé vált a liberális túlsúly. Úgyhogy a maga részéről teljesen egyetért az Orbán-kormány „kiegyensúlyozó” törekvéseivel. Majd hosszas sérelmi listát sorolt arról, hogy kik voltak azok a jeles értelmiségiek, akikkel még az ellenzéki időkben „együtt voltak”, sőt még a kormányalakítás után is volt beszélő viszony köztük. Majd a szabad demokraták ellentámadásba mentek át, s holdudvaruk – írók, közírók, újságírók – csak hibát kerestek a kormány munkájában, s ezzel nagyon károsan befolyásolták a közvéleményt. Akkor is, most is.
Megemlítettem, hogy ez a „balliberális” sajtó a kezdetekkor nagyon lojális volt az Antall-kormánnyal, mint ahogy – az első kapitális személyi baklövésekig – az Orbán-kormánnyal is az volt, miközben a Horn-kormánynak már az első hónapokban a szemére vetette: tétlenkedik, visszafelé mutogat, nem szánja rá magát a szükséges gazdasági megszorító intézkedésekre. A sajtó és a kritikai értelmiség „idegvégződései” a Kónya- meg a Csurka-dolgozat után rándultak össze, mert sokan úgy érezték: félresiklik az a demokratizálási folyamat, amelyre 1990-ben a legkülönbözőbb pártokban szavaztunk.
Boross szerint valóban volt némi késlekedés abban, ahogy a kormány elhatárolódott Csurkától, de ennek alapvetően az MDF-en belüli okai voltak, amit egyetlen párt sem a közvélemény előtt vitat meg, hanem belülről próbálja tisztázni az erőviszonyokat. Ez megtörtént, de ekkor már az értelmiség és a sajtó „széles fronton” támadta a kormányt.
Lengyel úgy vélte: alapvető hiba volt, hogy a kormány nem próbált párbeszédet folytatni. Eleve felosztotta az értelmiséget „mi meg ők”-re. Nem gondolta végig, hogy vannak, akik nem tartoznak egyik szekértáborhoz sem, van önálló véleményük, s ezt el is mondják, mégpedig segítő szándékkal. Emlékeztetett: más dolog hatalmi pozícióból retorziókat alkalmazni, és más ellenzékiből kritizálni. A következmények meglehetősen eltérőek. Hozzáfűzte: ugyanezt a kirekesztő, ideológiailag felosztó, az országot megosztó politikát véli felfedezni a mostani kormány tevékenységében is. Pedig okulhattak volna elődeik hibáiból: s itt egyként utalt az MDF vezette kormány és a Horn-kormány értelmiségpolitikájának hibáira.
Boross szerint utólag nehéz eldönteni, hogy ki ütött először. Biztos, hogy mindkét oldalon voltak hibás lépések, de ő továbbra is súlyosabbnak tekinti a liberális értelmiség felelősségét az akkori és a mai „kultúrharcban”. Nem érti – fejtegette –, hogy amikor össze kellene fogni az ország felzárkóztatása, a széles középosztály megteremtése érdekében, akkor az elit miért vív újabb és újabb szellemi polgárháborút. (Lengyel közbevetette: már a kifejezés is a Fidesz – MPP mostani házelnökétől származik.) A ma ismét kiéleződött médiaháborúról Boross Péter azt mondta: ez volt, van, lesz, hiszen a kádárizmus leváltása ténylegesen legalább 15-20 évet vesz igénybe.
A rend embere Antall halálát követően egyértelmű volt. Jeleztem, hogy Boross Péter, a „rend embere” a kijelölt utód. Ugyanakkor számos jel utalt arra, hogy nem egyértelmű a támogatottsága az MDF-ben, s azt is elég pontosan jelezték előre a közvélemény-kutatások, hogy az MDF szénája nem áll valami jól.
Ehhez képest a kormány olyan határozott és magabiztos kampányt folytatott 1994-ben, hogy ez tovább gerjeszthetett félelmeket, meg azt az érzést is ébreszthette az emberekben, hogy ezeknek nincs reális képük sem önmagukról, sem a társadalomról – fűzte hozzá Lengyel.
Boross szerint a kormány egységes volt, a pártban azonban valóban volt bizonytalanság. Ő felkészült arra, hogy az MDF kevesebb szavazatot fog kapni. Igazi csalódást nem is az MDF, hanem a kereszténydemokraták és még inkább a Fidesz – hiszen a párt 1993-ban népszerűsége csúcsán volt – halvány választási szereplése okozott. Ugyanis szerinte már akkor összehozható lett volna laza választási szövetség az MDF, a KDNP és a Fidesz között, ami talán ellensúlyozhatta volna a szocialisták gőzhengerszerű választási sikerét. Figyelmeztette is Orbánt: nem kellene feltétlenül a „liberális szövetséget” erőltetni. Igaz – tette hozzá –, a kampány- és a jelölési stratégiák akkor még elég kiforratlanok voltak. Valójában csak 1998-ra ismerték fel, hogy közös egyéni jelöltállítással lehet átütőbb sikereket elérni. Ez is a demokratikus politizálási folyamat tanulási része – jelezte. Kifejtette: beletartozott ebbe a folyamatba az is, hogy az 1994-es kormányátadás korrekt módon történjék, s egyben modellt teremtsen a továbbiakhoz is. És e tekintetben 1998-ban már rendezettebben mentek a dolgok. Mert – utalt vissza – 1990-ben ez nem így történt: kaotikus állapotokat vettek át, az államigazgatás, a minisztériumok nem működtek.
Ez az álláspont – jeleztem – történelmietlen: hiszen akkor rendszerváltás volt, 1994-ben meg kormányváltás. (Igaz, a mostani hatalom „kevesebb, mint rendszerváltás, de több, mint kormányváltás”-ról beszél, s radikalizmusa arra utal, hogy ezt nem csupán retorikai fogásnak tekinti.) A Németh-kormány megalkotott néhány alapvető, a piacgazdaság kiépítését segítő gazdasági törvényt, kidolgozott egy hároméves fokozatos átalakulási programot – amit az Antall-kormány a fiókjába süllyesztett –, de az nem volt elvárható, hogy ennél többet tegyen, mert akkor az új, szabadon választott parlament és kormány joggal állította volna, hogy „behatárolja mozgási szabadságukat”.
Lengyel is úgy vélte: az 1990-es kormányátadás bizonytalanságaiért utóbb szemrehányást tenni nem lenne igazságos. Ráadásul az apparátus nagy része – éppen az MDF által beígért „nagytakarítás” miatt – félt is. Inkább az az érdekes – fonta tovább a beszélgetést Lengyel –, hogy az 1994-ben kormányra jutott pártok még a választási kampányban beígérték a privatizációs visszaélések leleplezését, a korrupció elleni harcot, azután ebből nem sok lett. Felállították ugyan a „tiszta kezek bizottságát”, de ez nem tárt föl több „szagos” ügyet, mint amennyit korábban a sajtó is megszellőztetett, s végül a morális és a gazdasági hibák kimutatásán túl nagyon szűk körben kezdeményeztek büntetőeljárást.
Nyilván mert nem voltak olyan jogilag is felelősségre vonható „nagy ügyek” – replikázott Boross Péter.
Meg is jegyeztem: a közvéleményben mindmáig tartja magát az a nézet, hogy a „nagy leleplezések” azért maradtak el, mert volt egy – nyilván nem írásos – megállapodás a Horn-kormány meg a Boross-kormány között: „mi nem piszkáljuk a ti ügyeiteket, ti sem piszkáljátok a mi ügyeinket”. S ezt az ellenzék – egészen az 1997-es Tocsik-botrány kirobbanásáig – tartotta is.
Boross Péter szerint ilyen paktum nem volt, de nem is lehetett volna. Ő maga figyelmeztette is Horn Gyulát, hogy ha nagyon emelgetni kezdi a privatizációt fedő „takarókat”, akkor könnyen az a meglepetés érheti, hogy túl ismerős arcokat talál alattuk. S utalt az 1989-es spontán privatizációra.
Lengyel ehhez még hozzáfűzte: az előprivatizáció gyanús ügyei, illetve a különböző vitatott 1994 előtti (s utáni) cégeladási, –felszámolási ügyek első bírói ítéletei csak most születnek meg. Ő egyébként mindig arra figyelmezteti a legkülönbözőbb pártok politikusait, hogy amikor emelgetni kezdik ezeket a bizonyos „takarókat”, akkor készüljenek fel arra, hogy az ellentáborból éppúgy találkoznak majd ismerősökkel, mint a sajátjukból. (Lásd Postabank.) Úgy tetszik, ez mindhárom eddigi kormányzatra igaz.
Jeleztem: Boross Péter az MSZP-SZDSZ-időszakban profi „szürke eminenciásként” dolgozott a háttérben. Egyrészt átvette az antalli örökségből Orbán Viktort mint „szellemi hagyatékot”, s egyfajta „atya-fiú” viszony keretében nagymértékben hozzájárult a Fidesz ideológiai átváltozásának gyorsításához. Nem csupán a jobbközép pártok együttműködésén munkálkodott, hanem rá is ébresztette a fiatal politikust arra, hogy milyen imázsváltozással s milyen retorikai és politikai PR-módszerekkel lehet elérni, hogy az egymástól meglehetősen különböző pártok végül felismerjék és el is fogadják: a pártszövetségnek, majd a koalíciós kormánynak kizárólag Orbán Viktor lehet a vezetője, mert ő képes az antalli politikai testamentumot modern módon megvalósítani.
Boross határozottan jelezte, hogy túldimenzionált az a szerep, amit ebben a folyamatban neki tulajdonítok. A polgári szövetséget maga Orbán kezdeményezte, s abban, hogy létrejötte elhúzódott, elsősorban a KDNP széthullásának, de az MDF-en belüli szakadásnak is volt szerepe. Boross a maga módján persze az együttműködés felé terelgette a „nyájat”, ennek létrehozásában azonban Orbáné a kulcsszerep. Úgy vélte: a Fideszt nem kellett semmiféle „arculatátfestésre” késztetni, mert már 1993-ban is szabadelvű, nemzeti alapokon álló jobbközép párt volt. Orbán pedig elég erős egyéniség ahhoz, hogy ha valamit elhatároz, azt végig is vigye. Azt nem titkolta: valóban jó a viszonya a kormányfővel, s ez több évre visszamenőleg is igaz. Lehet, hogy volt rá hatással, hiszen gondolkodásukban, politikusi magatartásukban, a kormányzásról vallott nézeteikben nagyon sok a közös vonás. Nem tagadta, hogy Antall József is felhívta a figyelmét Orbán Viktorra.
Lengyel viszont úgy értékelte, Borossnak nagy volt a szerepe a „királycsinálásban”. A „királyfi” ugyan valóban már korábban is ácsingózott a korona után, de hogy ezt meg is kaphassa, abban a Boross jelképezte konzervativizmusnak jelentős jóváhagyó és hitelesítő szerepe volt. A többi jobboldali párttal ő hitette el, hogy itt nem valamiféle cselszövésről van szó, hogy Orbán Viktor nem csak taktikai megfontolásokból mondja azt, amit mond.
Markáns konzervatív értékváltásról-választásról volt-van szó! – vetem közbe. S ebben nagyon is lényeges, hogy milyen mintát mutatott fel Boross Péter, s miért hitték el a többiek, hogy ez a közösen járható út a számukra.
Lengyel szerint túlzás politikai pálfordulásnak tekinteni a Fidesz politikai fejlődését, mert már a kezdetekkor sem voltak olyanok, amilyeneknek a baloldal vagy az SZDSZ látni szerette volna őket. Az sem igaz persze, hogy centrumpártiak, hiszen éppen annak érdekében, hogy a mai koalíciót ők vezérelhessék – ugyanis egy harci pártról van szó –, már korábban is tettek olyan gesztusokat, amelyek erősebben jobbra vitték őket, mint azt maga a Fidesz szavazótábora szerette volna. Magatartásukban ingamozgás figyelhető meg, és a jövő egyik nagy kérdése, hogy ez az inga mennyire leng ki, és végül hol áll meg. Az persze mindenképpen iránytűként fogható fel, hogy nem a lakiteleki MDF-fel, hanem az Antall-Boross-féle konzervativizmussal keresték a szövetséget.
Boross szerint minden párt hat a másikra, és a centrumra figyel, mert az emberek többségének ez jelképezi a kiegyensúlyozottságot, a biztonságot. Amit személyes történelmi konzervativizmusában jellemzőnek tekint, az nem más, mint a nemzetért és a polgárosult középosztály alapvető értékeiért mindig kiállni kész sajátos magyar modernizációs fejlődési út, amelyet drasztikusan megszakított 1918-1919, majd az 1948 után következő több évtizedes periódus. Ez a szemlélet egyszerre jelent hagyományőrzést és megújulási képességet. A mostani jobbközép erők számára pedig külön kihívás az alkalmazkodóképesség az integrálódó Európához, úgy, hogy közben ne adjuk fel önmagunkat.
Hogy képzeli el ebben a szövetségi erőtérben az MDF jövőjét? – kérdeztem. – Hiszen tudni lehetett, hogy eleve nem vállalta az elnökjelöltséget, s Lezsák Sándor ellenében Dávid Ibolyát támogatta. Ennyire önkorlátozó, vagy inkább a „szürke eminenciás” szerep munkált ebben a döntésben?
Boross jelezte: már korábban felismerte, hogy nem „pártelnök”-típus, nem igazán érzi jól magát a „pártdemokráciákban”, ahol minden fecsegőt végig kell hallgatni, akkor is, ha tudjuk: semmi érdemit nem fog mondani. Van benne türelmetlenség, s a határozott irányvezetés híve. Azonkívül elmúlt hetvenéves, és a mai politikai közeg – a médiapolitizálás – nagyban kedvez a fiatalabb, dinamikusabb politikusoknak. De ettől függetlenül: ő ezzel a választásával is a modern konzervativizmus irányába kívánta segíteni az MDF-et, hogy egyszerre legyen értékőrző és a folyamatosság megtestesítője. Ez még nem jelent felolvadást egy pártszövetségben. De tartós együttműködést és a politikai élet konszolidálását igen.
Mindebből kitetszik, hogy modern konzervatív párt a mai magyar pártpalettán nincs – szögezte le Lengyel László. Ahogy Boross Péter „álmodik” a megújuló MDF-ről, az nem egy kereszténydemokrata párt, hanem a tory párt Thatcher előtt. Amit Orbán Viktor megpróbál megvalósítani, az Berlusconi-, Gingritch-féle republikanizmus, megterhelve olyan ballasztokkal, mint a kisgazdák vagy a kormányt kívülről támogató MIÉP.
A gazdaság konszolidációja valóban növelheti az esélyét a politikai-társadalmi konszolidációnak – jeleztem. Ehhez képest mind a parlamenti munkában, mind a kormányzati munkában sokkal kevésbé toleráns és nagyvonalúbb magatartást mutat fel a mostani koalíció, mint elődje. Az MSZP-SZDSZ-koalíció nemhogy nem élt vissza kétharmados fölényével, hanem kifejezetten kompromisszumos ajánlatokat tett, példa erre – sok egyéb mellett – az Alkotmány körüli egyezkedés.
Mintha egy kicsit túldicsérné őket – ironizál Boross.
Folytatom: úgy tetszik, sokkal inkább kancellári típusú kormányzásra kívánnak berendezkedni, amely korlátozni akarja a parlament szerepét. Az is kiderült az elmúlt fél évben, hogy nem tűrik jól az ellenzék kritikáját, s politikai ellenfeleiket nem meggyőzni avagy leszavazni akarják, hanem „eltaposni”. A legjellegzetesebb példa erre, hogy a minap oda nyilatkoztak: aki a kormányt bírálja, az a kormány ellensége, aki pedig a kormány ellensége, az egyben a nép ellensége is.
Lengyel is úgy vélte, hogy nemcsak a párbeszéd hiányzik a kormánypárti és ellenzéki képviselők között, hanem a kormány állandó háborús helyzetet gerjeszt, azt a látszatot kelti, mintha mindennap le kellene győznie az őt megdönteni törekvő ellenzéket. Ezt a rendkívül agresszív stílust ma már mértékadó külföldi elemzők is nehezményezik.
Boross visszautasította, hogy a koalíció ne tartaná be a demokratikus játékszabályokat, s helyesli, hogy ahol tud, ott él többségével. Érzékeltette: a magyar közjogi szabályozás valóban sokkal inkább kedvez a kancellári típusú kormányzásnak. Neki is ez az ideálja, szerinte Orbán Viktor ezt a szerepet jól tölti be. Azt is helyesli, ha egy kormány a választást követő első évben teszi meg azokat a határozott lépéseket, amelyek esetleg népszerűtlenebbek, illetve éles vitákat váltanak ki a társadalom különböző rétegeiben. Részint hogy legyen ideje – ha úgy ítéli meg – korrigálni, de azért is, mert később ezekre a döntésekre már a választási felkészülés miatt kisebb az esély. Persze minden döntést lehet taktikusabban is „eladni” a közvéleménynek, s ez a fiatal csapat igen tanulékony.
Ezért is a kérdések kérdése: ki milyen irányba fogja befolyásolni Orbán Viktort? – találgatja Lengyel László. Ez nem akkora rejtély – vetem közbe –, hiszen Boross Péter az első számú titkos udvari tanácsnoka a kormányfőnek.
„Főtanácsadó vagyok” – hangzik a tréfás lakonikus válasz.
Úgy hírlik – gurítom tovább a labdát –, hogy a választások óta nem is találkoztak, csak akkor, amikor megkapta magas kitüntetését.
Boross udvarias, de határozott: kéthetente konzultálnak a kormányfővel kizárólag szakmai ügyekről. De hogy miről, azt mint egy igazi titkos tanácsnok, nem árulja el.
Elégedettek-e a kormánykoalíció első fél évével? Nem tartják-e túl soknak a nagyon dinamikus, ám tartalmilag kevésbé átgondolt döntéseket? Helyeslik-e, hogy a kormány széles frontot nyitott a legkülönbözőbb társadalmi csoportokkal szemben? – tudakolom.
Boross higgadt: határozottan kormányoznak, és nagyobb hibákat még nem követtek el.
Lengyel fanyar: kiderül 2002 májusában.
Reméljük – így én. Majd kölcsönösen kezet rázunk.
1999. február 13.