Mikor levelet írtam neki: |
válasza: rendelkezésére állok. |
|
Mikor először a lépcsőjén fölmentem: |
|
S én félve lestem a nagy szikla-fejet, |
mely tücsökzenét tud önteni. |
|
„Barátom, sánta még a tánc.” |
|
S leült velem és elmagyarázta |
a „favágást” egy óra alatt. |
|
Egyszer láttam, hogyan borotválkozott: |
kente a habot és fütyült hozzá. |
|
Utoljára öngyilkosokról beszélgettünk, |
|
S most aztán elment valahová |
az érzéketlen gesztenyefák fölött, |
|
nem borotválkozik, míg fütyül, többé, |
csak bálvány-arcát látni a könyvein |
|
lebegni, mint az ősi szellemek, |
kik sápadtan őrizték sirjukat; |
|
nem írja le többé ezt a szót: Erzsike, |
gyökerek közé akadt az ujja; |
|
a „Földvári mólón” locsogó habot, |
mely túlélte, nem látja többé, |
|
és a kerítésnek sosem döntik |
|
A feketerigóknak egyetlen morzsa húst |
se szórhat a havas erkélyre, |
|
mert a világ lezuhant a fejéből |
|
s itt fekszik darabokra zúzva |
|
alföldi akácok, Buda hegyei |
|
fölkiáltanak gyötrelmükben: |
elment, aki itthagyta magát! |
|
|