A harc újult erővel tört ki a színpad és a brettli között. Indítványok, beadványok, hírlapi cikkek, röpiratok egymást érik. Az egyik párt a színpadot a szűzi, dicső „kultúrmisszió” nevében olimpuszi magaslattá kívánja tenni, s a színész haljon éhen, ha színpadot nem kap, haljon meg éhen, mint a nemzet napszámosa, de dicső lábait a brettli pora ne szennyezze be.
Békés Gyula szegedi színész például hozzánk is megküldött hosszú röpirata végén így deklamál:
A színtársulatok utasítsák kiküldendő képviselőiket oly arányú munkálkodásra, hogy ne jusson idáig a dolog, és a közgyűlés egyszersmindenkorra vegye le a napirendről az orfeumban való működést, mert ezt engedélyezni valóságos abszurdum!
Mondja ki továbbá a közgyűlés azt is, hogy három évig nem tart felvételi vizsgát, és azután is csak minden második évben!
Ezzel a csapással és radikálisan rendeznők ezt az évek óta vajúdó ügyet, és nem kellene oda süllyednünk, hogy bennünket magyar színészeket azonosítsanak az orfeumi zsonglőrökkel, különösen pedig azokkal, akik Magyarországban működnek!
Ha megemlítem még azt is, hogy a magyar színészegyesület a maga önkormányzati szervezetével egyik legfényesebb gyöngyét képezi a magyar közművelődési intézmények sorozatának, s hogy abban a pillanatban, amikor fölül az üres jelszavaknak, és megtagadja keletkezésének eszmei alapját, alapszabályszerű céljait a magyar színügy erkölcsi tekintélyének ápolását – elveszti létjogosultságát, kikapcsolódik a közművelés intézményének láncolatából, és örök időkre tönkre juttatja a magyar színészet ügyét – azt hiszem, be is fejezhetem szerény felszólalásomat!
Hát itt be is lehet fejezni, mert se Békés úrnak, sem társainak nincsen igazuk.
Mennyivel szerényebb és türelmesebb a másik tábor.
Mondjuk ki, hogy a zengerájok helyébe alakíttassanak magyar daltársulatok.
Az Országos Színészegyesület tagjainak engedjük meg, hogy az Egyesület fennhatósága alatt működhessenek ilyen daltársulatoknál.
Kettős missziót teljesítünk így:
1. Kenyeret adunk sok éhező szájnak, és
2. megtisztítjuk az országot a németesítő zengerájtól!
Nagyon rossz hadvezér az, aki az ellenséget kiveri állásából, és annak helyét nem foglalja el rögtön.
Fel tehát a harcra pályatársak!
Hát nem ennek a tábornak van igaza? A brettliellenesek e maguk konzervativizmusban üres színpad-dölyfükben, kultúrmisszió mániájukban nevetségesek. A haladás, az okosság abban a táborban van, mely igenis magyar daltársulatban akarja egybevonni azokat a színészeket, kiket tehetségük ide predesztinál, kenyeret adni azoknak, kik nyomorúságos színész viszonyaink között tehetségükkel sem tudnak színpadot találni.
Mihelyst a brettliellenesek kigyógyulnak elfogultságukból, meg lesz oldva a zengerájok problémája s a színészek tömegfacérságának problémája is. A kínai fal, a zárkózottság, a kaszt-dölyf mindig csak hanyatlásra vezetett, s nevetséges némely brettliellenes úrnak önérzetes aggódása. Legyenek nyugodtak: a művelt magyar közönség tud ítélkezni; s mint ahogy tudja, hogy a szép Otero és Duse között mi a különbség, nem fog ítéletet mondani Göndör Aurélról Burriánra.
Oktalan vita a színpad és a brettli vitája. Bizony-bizony ideje volna egy kis szabadabb, modern szellemet vinni a magyar színészegyesületbe.
Mert a nimbusz szép, de építeni nem lehet rá. A nimbusszal nem sokat érnek a magyar színészek, és Fedák Zsazsa a brettlin sem ugranék nagyobbat, mint a színpadon, a Nyárai Antal zsenialitása is csak úgy ragyogna, s Füredi Jóska legalább négyszer annyit tudna nagy családjainak a brettlin keresni, mint a színpadon…
NN 1902. február 8.
195. Színpad és brettli. Oktalan viták. NN 1902. febr. 8. 4. – Hírek
Nyilvánvalóan ugyanaz írta, aki az 1901. okt. 20-i Színészek a brettlin c. cikket, melyet ott indokoltan Adynak tulajdonítottunk. Még a példái között is kettő azonos: Fedák Zsazsa és Nyárai Antal.