A hivatalbeli stílusról sok mindent összeírtak s írtunk már ebben az országban. Megállapodott hivatalbeli urak azt tartják, hogy a hivatalos stílusnak valami különös méltóságosnak kell lennie s olyannak, hogy az avatatlanok ne értsék meg egykönnyen. Gyönyörűséges nagyváradi példáját hallottuk ennek a hivatalos felfogásnak. Nemrégiben egy fiatal jogászembert neveztek ki a törvényszékhez. A fiatalember tele volt persze ambícióval, s ambíciói közé tartozott az is, hogy ő magyarul és értelmesen írjon hivatalosan is. A „tatik-tetik” szörnyűségei ellen volt különösen gyűlölettel eltelve az ifjú hivatalnok. Egy szép napon aztán csinált vagy húsz végzést. Mind igen gondosan csinálta meg, s valamennyit „tatik-tetik” nélkül, kifogástalan világossággal és magyarsággal. Aztán átvitte az aktákat a bíróhoz, aki mellé „osztva” volt. Az öreg bíró belenéz az első aktába, s valósággal elsápadt. A másodiknál már pirosodni, a harmadiknál káromkodni kezdett. A negyediknél pedig összefogta az egész aktacsomót s széjjeltépte. Azután komoly, feddő hangon szólt a könnyelmű ifjúhoz:
– Nem tudom, hogy leszünk. Nagyon kevés tehetsége van ezekhez a dolgokhoz. Még írni sem tud. Az ilyen fogalmazást pedig nem veszi be az én gyomrom.
Az ifjú jogász pedig azóta úgy ír, ahogy illik komoly hivatalnokhoz, s ha önök – adós társaink – olyan végrehajtási végzést kapnak, amelyben minden második szó „tatik-tetik«, s aminek a megértéséhez külön hites magyar tolmács kell, legyenek egészen biztosak, amaz ifjú ember írta, kiről a fentebbi eset „iratott”, s okulás és tanulás okából nyilvánosságra „hozatik”.
NN 1901. július 10.
246. A hivatalos stílus. NN 1901. júl. 10. 5. – Hírek
Ady törvényszéki tudósító is volt. Elképzelhető, hogy ott hallotta ezt a történetet, amelyet a rá jellemző gunyorossággal adott elő.