Nem egyszer mutattunk már rá, hogy a nagyváradi rendőrség mostani vezetésében kifejezett, erős törekvést látunk a rendőri omnipotenciára, s nem egyszer mutattunk már rá, hogy olyan veszedelem ez, mely ellen hivatásához híven a legkíméletlenebbül kell küzdenie a sajtónak a – közönségért.
Íme a legújabb: a szabályrendelet-mánia. Mert határozottan mánia már ez. Megrendszabályoz már a nagyváradi rendőrség mindent, földet, vizet, levegőeget, zenitet és nadírt. És milyen, micsoda szempontok kandikálnak ki e rendszabály-özönből!… a munkanélkülieken ne segítsünk, mert szocialisták lesznek. A gabona-ügynököket üssük agyon, hogy kevesebb legyen néhány lehető egzisztenciával. A szegény munkás, cselédembernek csak éppen tizenkét óráig szabad mulatni, mert éjfél után az urak mulatnak. A színpadra senkinek sem szabad fölmenni, akit oda közérdek szólít, csupán jól szituált uraknak, kik illetékes helyről szerzett levélkékkel bizonyítják, hogy ők udvarolnak.
A bérkocsikat meg kell rendszabályozni nagyon; nem azért, hogy a közönséget jól szolgálják, hanem hogy féljenek a rendőrségtől stb., stb. De ki is tudná mind elősorolni?… Itt van a szörnyű veszedelem. A rendszabályok dús termelése az eddig tűrhető fellépésű és modorú rendőröket már eddig is hallatlanul prepotensekké tette. A nagyváradi közönség kezd már valósággal a rendőrség rabszolgája lenni.
S a rend? Az kevesebb. Rendőr természetesen ott nincs, ahol szükség van reá. És aztán, hogy példát hozzunk fel, hitványabb bérkocsisok nincsenek sehol, mint Nagyváradon. Többnyire állandóan részeg, förtelmesen goromba, állandóan kifosztásban utazó a nagyváradi bérkocsis. A rendőrt hiába hívja az ember, ha már minden határon túlmegy az ebadta. Rendőr vagy nincs, vagy ha előkerül, álmos és tehetetlen. Ér hát valamit a szigorú szabályrendelet például itt? Annyit, mint a többi: semmit. A rendőrségnek intelligencia, tapintatosság s okosan alkalmazott szigorúság ad tekintélyt, nem pedig szabályrendelet-mánia, oktalan önérzet s brutális modor.
Mindezekért pedig most különösen különdíjazást akar a rendőrség. Keresni akar minden este a színházi inspekcióért, zenéért, hangversenyért, mindenért talán, ha öt ember összekerül. Sőt tovább megy. Irodalmi vagy tudományos matinékon, ha nincs is belépődíj – a rendőrség pénzt akar keresni. Pénzt, pénzt, pénzt, mert a nagy hatalomhoz pénz is kell. Szóval nemcsak a személyes szabadságunkra, hanem a zsebünkre is veszedelmesen utazik a rendőrség. Ki hívja őket irodalmi vagy tudományos összejövetelekre? Mit keresnének ott – a rendőrök?…
Összegyűlt már bennünk az epe. A rendőrség nagyon vissza kezd élni türelmünkkel. Elöljáróban csak annyit, hogy gondolja meg a dolgot a rendőrség vezetője. Több liberalizmust, több rendet, több tapintatot és önzetlenséget – kevesebb önérzetet, rendszabályozást és buzgó ránk-utazást kívánnánk…
NN 1902. február 15.
320. Szabályrendelet-mánia. Törekvés a rendőri omnipotenciára. NN 1902. febr. 15. 4. – Hírek
Ugyanerről a témáról, a rendőrség túlkapásairól, mindenre kiterjedő ellenőrzéséről, a rendőri omnipotenciáról és rendszabályozó mániáról szól az 1901. aug. 11-i Rendőri dolgok c. szignált cikk. De a cikk szarkasztikus stílusa, erős érzelmi töltést kifejező kérdő és felkiáltó mondatai, a tömör, határozott állításai és a befejező bekezdés fenyegető-ironikus hangja is Ady szerzőségét feltételezik.