Októberi este volt. Egész nap esett az eső: csúnya, piszkos víz mosta egy csomóba az őszirózsa lefonnyadt szirmait.
Estefelé elállott az eső. Sűrű, nehéz köd ereszkedett a megáztatott városra, s a fojtó, nehéz ködben alig tudtak utat törni a gázlámpák reszkető fénysugarai.
Csendesen, elmerülten mentem végig a külvárosi utcán. Ez a köd, ez a nagy, nehéz köd ráült az én lelkemre is.
Emlékezni csak októberben lehet. A hervadás, a síró őszi felleg, a köd eszünkbe juttat minden fényt, mert az emléknek csak fénye, az eltűnt ifjúságnak csak varázsa van.
Egy füstös kávéházban ültem egész délután. Az ablakokat verte az eső, s én gondolkoztam.
Távol vagyok mindenkitől, akit szeretek. Egy nagy, idegen városban, hol ismeretlen, hideg emberek vannak körülöttem, hol ezerszer jobban érzem egy szerencsétlen, eltévesztett élet keservét.
És baktatok haza. Ködben, sötétségben.
Egyszerre szomorú zeneszót hallok. Bánatos, bús nótát játszanak. Egy gyászindulót. A ködön keresztül erős fény tör át, a szél fáklyafüstöt ver a szemembe.
Temetés zeneszó és fáklyák mellett. Októberi estén, ködös, szomorú októberi estén, mikor tele van a szívünk borongós sejtelemmel, kínos halálvággyal.
…És összefacsarja a szívem a visszatartott keserűség. Most már eszembe jutott minden, minden…
A ködben reszkető fáklyafény, a síró muzsikaszó eszembe hozta az én nyomorult, átkozott sorsomat.
Egyedül, elhagyatva, idegenben rovom át a napokat. Köd ült a szívemre, októberi köd. – Roskadozom…
Letörtek a remények, meghaltak a vágyak. Terhe vagyok magamnak, terhe a világnak.
Nem így gondoltam, s így lett. Magasra vágytam, sír felé roskadoztam.
Előttem van egy szegény, beteg asszony arca. Engem sirat mindig, engem keres mindig, hiszen ő szeretett, ő is szeret. …Édesanyám.
Csak egyszer láthatnám meg. Csak egyszer, utoljára…
…A zene elhaló hangjai még fülembe csengtek, s én leborultam az én kis, hideg szobám csupasz asztalára, s sírtam zokogó sírással, ahogy régóta, ahogy még sohasem.
Sirattam azt az ismeretlen halottat, akit most temetnek októberi ködös, szomorú alkonyatkor… sirattam a másik halottat, a legszerencsétlenebbet – magamat.
Yda
DU 1899. május 30.
2. Idegenben. DU 1899. máj. 30. 1. – Tárca – Yda.
Debreceni újságíróskodása idején Ady nem volt a DU-nak közvetlen munkatársa, csupán – miként ezt a tárcát fölfedező-közreadó Vitályos László is jelzi – négy publikációt adott közre a lapban. E tárcán kívül még három novellát is közölt, ugyancsak Yda szignóval, a lap hasábjain: Szakítás. DU 1899. jún. 8.; Margaréta. DU 1899. jún.16.; Ne tudja meg. DU 1899. aug. 30. (l. AEön 22–23.; 1289.; 30–31.; 1290.; 35–36.; 1291.)
A vizionáló kispróza Ady 1898 őszén kezdett válságérzékelő, új identitást kereső versei (Sirasson meg. AEÖV I. 57–58.; 316–19.; Itthon. AEÖV I. 78.; 350.) és prózai vallomása (Dies doloris. AEÖPM I.2 57–58.; 725.) motívumának újraélése, továbbrezdülése. Érdekes és Ady különös lelkialkatára jellemző, hogy e töprengő merengésben megvillan egy több mint hat esztendővel későbbi költemény (Sírni, sírni, sírni. Szerda, 1906. nov. 14. – AEÖV III. 52.; 328–33.) első gondolati, érzelmi csírája.