BEVEZETÉS

A szövegek

A magyar nemzetnek szokasairul (MN)

Egész Európa' formája (EE)

A' törvénynek útja (TÚ)

Túdós társaság (TT)

Hunyadi (H)

Hunyadi János élete (HJ)

Lukánus elsö könyve (L)

Hunyadi

Mind a belső indíciumok, mind a külső körülmények arra mutatnak, hogy az írások közül ez a legkorábbi. Esztétikailag a kezdetlegesebb alkotások közé tartozik; adataiban egyetlen forrásra támaszkodik; irodalmi mintái a kor közkeletű olvasmányai. Gondolatvilágát olyan motívumok jellemzik, amelyek az 1770-es évek legelején készült, illetve megjelent Bessenyei-művekben is sorra felbukkannak.

Régebben a mű forrásaként Antonio Bonfini Magyar történetét (Rerum Ungaricarum decades) jelölték meg. Így Tolnai Adél: „Az epos teljesen Bonfini nyomán halad,… lelkiismeretesen követi Bonfinit.” (Mátyás királlyal foglalkozó költészetünk forrásai. Bp. 1911. 14.) Ez a lényeget tekintve megállja a helyét, azonban az ősforrásra mutat rá, és nem a közvetlenül használt írásra. Ez – mint Szauder József megállapította (Bessenyei. Bp. 1953. 32.) – a protestáns Heltai Gáspár Magyar krónikája volt, mely saját kútfejét már a címlapon Bonfiniban jelöli meg: Chronica az magyaroknac dolgairol… az Bonfinius Antalnac nagy könyuéböl. A H keletkezésének idején ennek egyetlen kiadása létezett (Kolozsvár, 1575), a második nyomtatott kiadás csak 1789-ben jelent meg. Kéziratos másolatról is lehet szó, minthogy ilyenek bőven maradtak a 18. századból, de ezek egytől egyig a nyomtatványról készültek.

A történeti adatok (beleértve a lábjegyzeteket is) ebből a munkából származnak. A prózai részeknél a Bonfinival szembeállítható két magyar szöveg rokonsága szembeszökő:

Bonfini: Michael spectata sociorum clade… in confertissimos cum paucis, qui superfuerant, hostes repente se coniecit capiturque… (4.1.148.)

Heltai: Látuán…  hogy az ö népénec a' nagyobbic része el veszet vólna, es hogy a' többi el futnanac, ö nem akara el futni, hanem kevesed magáual a Törökec közzükbe öklele, és erössen viu vala. És ot fogua eséc… (133r).

H: … noha kevés népének nagyob' része a' hartzolásban tőle már el veszett és szakadott, még is ő vitézi tűzétűl el ragadtatván, oly sokszor győzött ellenségétűl nem hátrálhatott, hanem kevesed magával azok közibe rohant, hol vitézi módra hartzolt, de végre rabúl nyeretett… (jegyzet a 121v laphoz).

A verses szöveg természetesen általában távolabb áll Heltai prózájától, de Bonfiniétól még inkább. És a versben is bőven akad oly szoros átvétel, mintha a krónikatextus volna megrímelve:

Bonfini: Sigismundus ac Nicolaus continuo receptui canere iubent, ne Alemanos in patrium sanguinem sevire paterentur. (3.10.44.)

Heltai: Az Wylaki és Groff Sigmond mindiárt meg térét futatánac a' trombitásockal: Hogy a' Németec ne ontananac enyi soc Magyar vért. (119v)

H: Gróf Sigmond, Ujlaki azomban meg térnek, Nem nézheték még is ily vesztét véreknek. (1.183–184.)

Bessenyei két helyen érti félre, illetve nézi el a forrás szövegét (több hibája nincs is), mely botlás mindkét esetben a magyar változatra mutat. Az egyik egy névalak, magyarul ragozva:

Bonfini: Mox in Telephum et Axamithum insignes latronum principes castra movent, qui Saron Pathach… tenebant. (3.10.126.)

Heltai: Annac utánna menénec a' fö toluaiokra, a' Thelephre, és az Axamitra, kic Sáros-patakot… birnac vala. (122v)

H: Sáros Pataknak megy, a' hol Axamitra A' hires Theleffel bujtak Kastélyokra.” (2.79–80.)

Egy másik hely Bonfininál elő sem fordul. Heltai az ifjú királyra leselkedő veszedelmeket előszámlálva, így foglalja össze a helyzetet: „Vala kedig ackoron az iffiu Máttyás Király soc nyavallyákba és szerenczékbe” (118r). Bessenyei ezt fizikai betegségre érti: „Nyavajásságot is szenyvedett testével” (1.78).

Mivel ellenkező irányú kapcsolat sehol sem mutatható ki, megállapíthatjuk, hogy Bessenyei előtt Heltai Gáspár Krónikája feküdt, és Bonfini könyvét ki sem nyitotta.

Egy aprócska adalék akad, mely Heltainál nincs meg, de ezt Bonfini sem hozza: a 138v laphoz csatlakozó jegyzet anekdotája. Forrása Curtius Rufus Nagy Sándor-életrajza (7.8.16), melynek számtalan latin–francia kiadása közül az 1760-as évektől Joseph-Antoine-Toussaint Dinouart fordítása volt a legnépszerűbb.

A mű a modern eposz formáját viseli. A poétika szabályainak a propozíció (1.1–10.), az invokáció (11–26.) és az expozíció (27–74.) kíván eleget tenni. Felfogása merőben racionális, a csodás, mitológiai elemet, a természetfölötti erőket kiküszöböli. Ezek helyettesítésére egy álomjelenet szolgál (4.111–392), mint már Lucanusnál vagy Voltaire Henriade-jában is (ed. par O. R. Taylor. Genève 1965. Studies On Voltaire And The Eighteenth Century XXXIX). Természetfölötti lény helyett maga a Természet szólal meg. A keret az eposzirodalomnak azt a vonulatát idézi az olvasó elé, melyet az Odysseia nyitott meg. A bevezető sorok („A'ma nagy Hunyadi Mátyásról éneklek,… A' ki… Szerentsétlenségét sok kárral viselte Hol még is veszélyét nagy szive nem félte”) Odysseusra utalnak („Férfiuról szólj nékem,… ki… sok erős gyötrelmet tűrt a szivében”). Az utolsó jelenet, melyben „A' békességeknek mosolygó angyala Menyei tűzével a' táborba szálla”, hasonlóképpen Homéros végszavait visszhangozza: Athéné „szent békekötést szerzett a hadak közt”. (Devecseri Gábor fordítását idézem.) Hogy e rokonításnak lehet filológiai alapja, azt nemcsak e gondolatok egybecsengése valószínűsíti, hanem Bessenyei néhány mondatnyi fennmaradt Ilias-fordítása is (A holmi, id. kiad. 356–357). A „Homérus Mú'sáji”-t emlegető Estveli gondolatban a Homéros-reminiszcencia talán ugyanazt a célt szolgálja, mint az eposzban: Gálos véleménye szerint ott „történelmi tanulmányainak vértől borzalmas benyomásait” akarta Homéros gondolataival kiengesztelni (i. m. 112). Nos, az eposzban előadott események igencsak megkívánták a „kiengesztelést”. „Homerus örökre poeta-király marad, mert teremtő lélek” – foglalja össze ítéletét (A természet világa vagy a józan okosság. Szerk. Márton Jenőné, Kovács Andrásné, Simon András. Bp. 1991. Táncsics-sorozat 7. jegyzet a 347. sorhoz).

Az Odysseia azonban csak a típusazonosság mértékéig s talán néhány szó erejéig tekinthető Bessenyei mintájának, mert ha a művet ismerte is, az általában nem közvetlenül, hanem Voltaire-en keresztül hatott a költeményre. Tóth Emőke (Voltaire Henriade-ja és a magyar irodalom. Szeged, 1933. Értekezések a M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 10. sz. 48–52.) kimutatta az Henriade-dal fennálló szerkezeti, szöveg- és gondolatazonosságot. Ez nem hagy kétséget az iránt, hogy Bessenyei Voltaire eposzában direkt példát talált. Ezt látszik követni az énekek elé illesztett prózai argumentum, továbbá az elbeszéléshez fűzött számos prózai jegyzet. Azonos a versforma is, párosrímű tizenkettes, bár ez Bessenyeinél egyébként sem ritkaság. Egybehangzik a két propozíció:

Je chante ce héros… Qui par de long malheurs apprit à gouverner, Calma les factions, sut vaincre et pardonner… Et fut de ses sujets le vainqueur et le père. (Henriade 1.1–6.)

A'ma nagy Hunyadi Mátyásról éneklek… A' ki tudott… Hazáján mint Atya király uralkodni… Szenyvedések által tanúlt jól érezni Tudot parantsolni, verni, védelmezni. (H 1.1–8. – Azonban az itt hiányzó, fentebb idézett 1.5–6. sor mintha mégis közvetlenül Homérostól került volna ide.)

Hasonlóképpen a két invokáció:

Descen du haut des cieux, auguste vérité,   Répan sur mes écrits ta force et ta clarté:   Que l'oreille des rois s'accoutume à t'entendre.   L' est à toi d'annoncer ce qu'ils doivent apprendre:   C'est à toi de montrer, aux yeux des nations,   Les coupables effets de leurs divisions…   Di les malheurs du peuple, et les fautes des princes;   Vien, parle…   (Henriade 1.7–15.)

És:

Menyei igazság vezérely elmémbe   Hogy ne tsalatkozom rajzoló versembe.   Igazgasd pennámon a' gondolat tűzét…   Hintsd széllyel munkámon erődet, fényedet.   Mutassa tsillagod itt a' Királyoknak   Mely tengeren kellyen zúgni Thronusoknak.   Magyarázd magadat emberi nemünknek…   Lássák a' fövényen mászkáló halandok   Hogy porba fetrengnek s' mindnyájan mulandok.   Mond meg hogy miképen dúltak sok Nemzetek…   (H 1.11–23.)

(A 11–22. sort csekély módosítással viszontlátjuk A holmi 1779-es redakciójának Gyöngyösiről szóló XXXIII. részében is, id. kiad. 335–336.)

Az elbeszélést bevezető (exponáló), az ország helyzetét, a közállapotokat felvázoló sorok (1.27–74.) szabadabban ugyan, de szintén a Franciaországra festett állapotokat és közhangulatot tükrözik, ámbár – mint Szauder mondja (i. m. 32.) – a magyar helyzet Heltai (és, hozzáteszem, a valóság) szerint sem állt másként, mint írva van.

A továbbiakban még két szerkezetalakító motívum vezethető vissza Voltaire-re: a mű utolsó, homérosi aktusa, a megbékélés, valamint az említett álomjelenet, melynek ötlete az Henriade VI. énekéből jön.

Szórványosan szövegszerű párhuzamok is felbukkannak: „inventa le Démon de la guerre” (Henriade 8.166), „Le Démon des combats” (uo. 10.71), vö. „a' véres hartz ördöge készitett” (H 1.154), „a' had ördögi” (H 4.358), „A' háborúságnak… ördöge” (H 5.63), „hartznak ördöge” (H 6.389). Kimutatható Henrik álomlátásnak közvetlen hatása is, azonban nem a tárgyilag megfelelő helyen, hanem egy hadjárat leírásánál: „le doux sommeil… quand l'homme accablé sent de son faible corps Les organes vaincus sans force et sans ressorts, Vient par un calme heureux secourir la nature, Et lui porter l'oubli des peines qu'elle endure” (Henriade 7.6–10). És: „El űzi az álom e' világnak gondját, Nyugszik a' természet… El alszik e világ, melynek élő ere Meg lankadt testébe tsak szunnyadva vere” (H 4.53–60).

Van néhány kisebb szakasz, melyhez Voltaire csak az ötletet adta; ilyen például az a pár sor, mely a hír futását írja le (H 1.429–440), és amely tartalmában, hangulatában idézi a franciát (8.477–490), de szövegegyezést nem mutat. Ilyen a Róma politikai hatalmát bíráló passzus (H 5.23–32.  =  Henriade 4.169–276). Ilyen hatás a csataleírásoknál is érezhető.

Megjegyzem még, hogy az álomjelenésnél Mezei Márta (Történelemszemlélet a magyar felvilágosodás irodalmában. Bp. 1958. Irodalomtörténeti Füzetek 19. sz. 22.) feltűnő egyezést lát Cicero Somnium Scipionisával is.

Voltaire világát volt szokás fellelni a mű szellemiségének néhány fontos komponensében: béke és megbocsátás, humanizmus, vallásszabadság. Mindez azonban Heltaitól is levezethető. (Szauder, i. m. 32.)

A stilisztikai eszközök – melyeknek a prózából költeményt kellett varázsolniuk – néhány hosszabb-rövidebb, a költőiséget tekintve értékelhető betét (az 1.347–422. részletei, 1.429–440, 6.379–389. és az álomjelenet néhány sora) mellett mindenekelőtt a csata- és ostromleírások barokkos feldúsításában érvényesülnek, nyilvánvalóan a kedvenc poéta, Gyöngyösi hatására. Néhol (például 1.151–168.) megemelik a nívót, többnyire azonban a bombasztikus jelzők, hasonlatok, metaforák tömege: setét felleg, mely bértzekre zuhan; dörgés villámás; tűzes fellegek; a' pattogó fegyver lángja s' öldöklő bogara; harapo kardok; méreg, vérfolyam, bódulás, romlás, halálos nyögés, dühös kiáltás és számtalan hasonló patron durrog a sorokban, és Heltai elbeszélését nemritkán a többszörösére duzzasztja, anélkül, hogy egy árva gondolattal gazdagítaná (Nagy Simon második csatája 1.311–346.  =  Heltai 120v; Szilágyi Mihály és Szokoly Péter ütközete Ali béggel 3.63–150.  =  Heltai 126rv, mindössze 12 sor; Pongrácz vajda győzelme 3.173–240.  =  Heltai 126v, 10 sor; Jajca vívása 3.259–294.  =  Heltai 128v; a moldvabányai ütközet 4.71–102.  =  Heltai 134v.)

De a szűk skálán mozgó költői eszköztár, a mintától kölcsönzött pár ötlet meg a szereplők vitázó disputáinak sora kevés ahhoz, hogy a mű a modern eposz jellegzetességeit magára öltse. (Mellesleg az eposzra jellemző külsőségek – állandó jelzők, epikus hasonlatok, allegóriák – is hiányoznak.)

A kritikusok egyetértenek abban, hogy a H – mint eposz – igen messze kullog a műfaj átlaga mögött, és inkább verses krónikának minősíthető. Még Eckhardt Sándor fogalmaz a legenyhébben: „Nem valami nagy mű” – mondja (EPhK 1933. 120). Závodszky Károly egyenesen bárgyúnak tartja (Figyelő 1873. 292). Gálos Rezső, miután kijelenti, hogy a mű „eposzi alkotásnak gyatra”, arra a következtetésre lyukad ki, hogy „Bessenyeinek a műfaji finomságok iránt nincs érzéke” (i. m. 117).

Tény és való, hogy a költemény mint költemény nem jobb a középszerűnél, a bírálók azonban nem vették észre, hogy Bessenyei nem eposzt óhajtott komponálni, így annak kritériumait számonkérni nem lehet. 1771 végén így ír A' Mária völgyi tisztelendő paulinus atyáknak:

Póp! emberi nemünk, érdemes mestere,   Te legyél Lelkeddel elmémnek vezére.   A' versnek erejét kérem Henriadtúl,   Voltér vetette ezt le a' Parnaszszusrúl.   (Költemények. Sajtó alá rendezte Gergye László. Bp. 1991. 98.)

Kétségtelenül erről a munkáról beszél, hiszen más, az Henriade-dal rokonítható témával nem foglalkozott ekkor. Eszerint pedig csak a forma, a „vers ereje” tekintetében állt szándékában Voltaire-t követni, a tartalom, a „lélek” Pope művéből ered. Magyarán szólva, a H-t ugyanolyan gondolati költeménynek szánta, mint amilyen Az embernek próbája, az epikus formát csak buroknak választotta. Tolla jó néhány helyen ki is szalad a forma szabta keretek közül, és erkölcsfilozófiai fejtegetésekbe csap. Azt hiszem, a mű esztétikai megvalósulását tekintve leginkább ebben a szokatlan párosításban van a hiba: a szerző akkor sem írhatna eposzt, ha tudna.

A H tehát nem eposz, de verses krónika sem lehet, hiszen Bessenyei éppen azért tiszteli Pope-ot, mert az nem foglalkozik „a' régiségeknek úndok tsudáival”, hanem verseivel „örök igazságot hirdet” (Költemények, id. kiad. 232). Eléggé kézenfekvőnek látszik, hogy ha ő éppen ennek a Pope-nak a lelkét akarja követni, akkor nem történetírói babérokra pályázik, hanem maga is az örök igazságot keresi. A H ezen a vonalon illeszkedik bele az életműbe.

A történet Mátyás megválasztásával (1458 január) indul, és az 1476. november 16-án Boroszlónál kötött fegyverszünettel ér véget, tehát Mátyás uralkodásának első felét öleli fel ( =  Heltai 113r–147r). Gálos (i. m. 113.) a Toldy Ferencre támaszkodó Beöthy Zsolt nyomán 1468-ig viszi az elbeszélést, ez azonban tévedés. Az utolsó sor („De más részről ismét háborút inditott”) mintha a folytatás szándékát akarná sejtetni, azonban sem folytatásnak, sem a folytatás szándékának nincs nyoma. Batsányi idézett visszaemlékezése, mely 8 énekről tudósít, más forrásból nem erősíthető meg, sőt, könnyen cáfolható, hiszen az általa látott példány ma is kézbe vehető, s benne folytatásnak híre sincs. Az első tudósítás, mely 1772-ből magától a szerzőtől származik (a Hunyadi László trágédiájához mellékelt jelentésben) pontosan a meglevő terjedelmet adja meg: „Mátyás király uralkodásának kezdete és némelly győzedelmei, hat szakaszba, versbe”.

A tárgyalt időszakból tíz jelentősebb eseményről számol be: a királlyá választás (1.27–102), a német támadás (1.103–442), a csehek elleni hadjárat (2.1–109), Szilágyi Mihály fogsága (2.110–249), ismét a csehek (2.250–292), török harcok (3.1–4.32), az erdélyi lázadás és a moldvabányai csata (4.35–109), megint a csehek (5.17–334), a Vitéz-féle összeesküvés (6.1–172), a cseh–lengyel szövetség elleni hadjárat (6.183–390). A témát tehát zömmel harci cselekmények adják.

Ez áttekintésben szembetűnő a magyar–német ellenségeskedés bagatellizálása. Ennek egy jelentéktelen, 2 hónapig tartó epizódját alaposan felnagyítja, viszont a korona visszaszerzéséért folyt 5 éves huzakodás, illetve háborúskodás, melynek Heltai nagy teret szentel (121r, 127v–129v), mindösszesen 2 sort kap (3.365–366). Feltűnő aztán egy másik negatívum: ha a Krónikában még egyetlen lapot fordít, Szabács világraszóló viadaláról is megemlékezhetett volna. Tehát minden ellenkező véleménnyel szemben azt kell mondanom, hogy Mátyásban nem a törökverő s nem a Bécset hódoltató hőst ünnepelte. A korszak történetéből – vagyis Mátyás viselt dolgai közül – leginkább a cseh háborút tartotta figyelemreméltónak. A tíz epizód közül négy kifejezetten, egy pedig (Vitéz János) lényegileg ekörül forog, és az elbeszélés ott fejeződik be, ahol ez is.

A forráshoz képest (a fentebb jelzett, stilisztikai indíttatású bővítményeken kívül) jelentékeny többletet elsősorban a cseh háborúval foglalkozó szakaszokban találunk. Így: Podjebrád és Mátyás brünni szócsatája (5.59–202), egy önálló betét a vallásháborúkról (5.253–262), Vitéz János kifakadása a cseh háború miatt (6.47–64), majd beszélgetése Mátyással ugyanerről (6.69–172, ez Heltainál mindössze két mondat), Kasimir és Mátyás párbeszéde (6.285–374). Ezekkel egy tőről fakad az álomjelenet II. Andrásának önkritikus vallomása az általa vezetett keresztes hadjárat hiábavalóságáról (4.249–292). A költemény 2222 sorából 894, vagyis 43% ezzel a témával foglalkozik.

Bessenyei az események alakulásának logikáját Heltaival egészen egybevágóan vázolja fel. Eszerint a pápa, kihasználva Mátyás gyarlóságát, a nagyravágyást, beleugratja őt a bűnös és káros kalandba; keresztény vér ömlik; a király későn ébred tudatára annak, hogy rossz ügyet szolgál, addigra az ország megnyomorodik, a belső elégedetlenség forrpontra jut, a török kihasználja az alkalmat és támad; végül is Mátyásnak minden virtusát össze kell szednie ahhoz, hogy kievickéljen a bajból. A Heltaival való egybeesést jól érzékeltetik a Krónika margóján kiemelt fontosabb mozzanatok, melyek a H gondolatmenetének vázát is megadják: „A pápa a veszedelmes hadnak oka” – „Mátyás király kevélysége” – „A pápának mestersége” – „Mátyás király gonosz lelkiesméreti” – „Ambitió ördögi méreg” – „Mátyás király kábaságának jutalma” – „Mátyás király vesződik a pápa esztekéléséből” – „A török nem bolond” – „A kábaságnak jutalma” – „Így veszté mind éltig a pápa az országot” – „Mátyás király ok nélkül megnyomorítja országát” – stb.

Egyetlen lényeges dolog van, amelyben Bessenyei másképp ítél, mint az erdélyi szász Heltai. Ez pedig a magyarság dolga. Mátyásban „győző magyarságát” köszönti (1.26). Mátyás kíméli a magyar vért (1.116, 2.14, 260, 6.209). „Tud még jó fő alatt a Magyar kard győzni” – olvassuk (1.118). „Egy jó Magyar, ha erén mehet, Igaz vezér, vitéz és hiv jobbágy lehet” (2.33–34). Szó esik a hív magyar vérről (1.114), a magyar tűzről (2.72). A magyar „magát parasztba is külömbözteti” (2.73–74). Hallunk a kemény székelységről (3.173–182). És egész tirádát zeng a magyarság kiválóságáról (6.225–241). Így az ő Mátyása sokkalta magyarabb király, mint Heltaié. Természetesen ez erényeinek katalógusát gyarapítja.

A magyar fejedelem mellett ott áll a magyar nemes, Szilágyi Mihály, akinek a gyomra is magyaros (3.53. Ez manapság kissé meglepően hangzik, de a Pethő–Kovács-féle krónika szerint Bánk bánnak is „magyar gyomra vólt”.) Heltai elbeszéléséhez képest neki is kiemelkedően fontos szerep jut. Ez a terjedelemben is megmutatkozik. Mátyással folytatott beszélgetése (2.157– 248.) a forrásban egyetlen mondatból áll; egyik csatájának leírása (3.31–150.) szintén lényegesen bővebb, mint a Krónikában. Mátyás – mint maga elismeri – egyedül neki köszönheti a trónt, melyet ő is megérdemelne, sőt meg is szerezhetne, ha a Hunyadiak iránti tisztelete nem tartaná vissza. Mátyás felajánlja, hogy lemond javára az uralkodásról, amit azonban visszautasít, mert származását méltatlannak találja. Ő az „igaz haza fia”, „egy haza oszlopa”, a magyar katonai virtus letéteményese. Ő oktatja királyát a királyi mesterségre és az emberi tisztességre, ő önt bele lelket, amikor csügged. A IV. énekben ő kalauzolja az elíziumi mezőkön, és ezáltal Voltaire Szent Lajosának magasságába ér fel. Uralkodójánál is derekabbnak bizonyul, hiszen mikor az elárulja, halálra szánja őt, ő nagylelkűen megbocsát neki, töretlen hűséggel harcol tovább és hal meg érte.

A mű első sorai egyértelműen magasztalják Mátyást, az ő „győző Magyarságát”, és aztán, ha szórtabban is, de mindvégig fel-felbukkannak a jeles tulajdonságait megcsillogtató jelzők, és az elbeszélés folyamán tetteiből is meggyőződhetünk vitézségéről, uralkodói alkalmasságáról, kegyességéről, engedékenységéről stb., stb. A történet első mozzanatai ezt a vonalat vastagítják. Bebizonyosodik, hogy valóban fénylő fárosz magasodik előttünk. Azonban a II. énekben megtudjuk, hogy bizony Mátyás is tökéletlen, és ennek következtében nyaktörő botlásra is képes. Kezet emel atyai barátjára, jótevőjére, amiért aztán utóbb szégyenkeznie kell. Szilágyi makulátlan erényességének hangsúlyozása azt a tényt emeli ki, hogy a konfliktusban egyedül és kizárólag Mátyás a ludas. A későbbiekben egyre sötétebbre vált a kép. Mátyás uralkodásának legjelentősebb eseménye – ezt láttuk az imént – a cseh háború. És ez nem egyéb, mint csúf tévedés, mi több, bűn („sok haszontalan hadakozás”, „a' vérnek szűntelen való bűnös ontása”, jegyzet a 133v laphoz). Mi más következik ebből, mint hogy a nagy király egész élete sem egyéb?

Szilágyi ügyében, a cseh, a lengyel háborúban, a Vitéz-féle összeesküvés alkalmával és másutt is Mátyás – akit Bessenyei egyébként rajongva szeret – a legkevésbé sem viselkedik szimpatikusan. A szerző egyértelműen szemben áll vele, és saját – más műveiben is vallott – nézeteit ellenfelei szájába adja. Ők állnak ki – Isten és a természet nevében – a vallásszabadság mellett, ők hangoztatják, hogy lelki dolgokban csak Isten lehet bíró, hogy az erőszakos térítés bűnös és haszontalan, hiszen fegyverrel nem lehet hitet adni, hogy a hódító háború dicstelen, és így tovább.  Mátyás ellen nyilatkozik azokban a betétekben, melyekben szereplőitől maga veszi át a szót, és hogy ezek tényleg az ő gondolatai s nem az adott szituációhoz illő szerepvállalás, azt bizonyítja, hogy pontosan ezeket olvassuk legelső költeményeiben: „Szabhatsz-é Lelkemnek rendet erőszakkal”; „Adott-é hatalmat néked Lelkeinken?”; „Nem veszi-ki ember páltzáját kezéből, Hogy meg-ítélhesse Lelkünket székéből”. (Költemények, id. kiad. 143, 145.) Ugyanígy a Hunyadi László trágédiájának Toldalékában: „Ne tedd bírájává léted e' Világnak, Ne légy ítélője olly számos vallásnak”; „soha ne ítélj magadtól Lelkeket” (uo. 101, 102). A sort hosszan folytathatnám.

Mátyás rég megcáfolt érvekkel hozakodik elő. Hivatkozik a pápára, aki „be lát… az Égnek ditső titkaiba” (5.159), jóllehet nem egy helyen olvastuk már, hogy ez hazugság, mert erre az ember képtelen (H 4.265–274, 5.82–90, 95–100, 107–112, 135–139. stb.). Azt állítja, hogy az igaz hitet fegyverrel is szabad terjeszteni (5.161), holott ennek az ellenkezője az igaz (H 4.265–266, 281–282, 285–286, 5.82, 6.57–58, 107–108, 130. stb). E tételek megfogalmazásában a H és Bessenyei más művei között a szóbeli egyezés sem ritka: „Kivel tart tanátsot a' föld teremtője” (H 5.257.) – „Te veled tart-é tsak tanátsot az Isten?” (Költemények, id. kiad. 143.)

Mátyás rátermettségével szakadatlanul győz a harctéren, emberi, uralkodói tulajdonságai kiválóak, ennek ellenére a hitvány tolvajokat, a pártütőket meg a törököket leszámítva erkölcsileg minden ellenfelével, Vitézzel, Podjebráddal, Kasimirral szemben alulmarad; nemcsak Szilágyi, de még szakácsa is különbnek bizonyul nála. Tetteit átlátszó hazugságokkal, ferde okoskodásokkal kénytelen kimagyarázni. Miután Kasimir felvilágosítja őt arról, hogy „Tsak a' védelembe lehet jó nyereség” (6.296), felkapja ezt az ötletet, és egyre csak hajtogatja: „Tsupa óltalomra készitettem fegyvert” (6.327), „védelemre veszem fegyveremet” (6.331), „Szabad védelemért mással verekedni”; (6.368). Szavai azonban hamisan csengenek, hiszen jól tudjuk, hogy nem önvédelemből kezdte a verekedést, hanem a Vatikán veres botosokban járó tanácsosai uszították fel, hogy segítsen nekik lelkeket láncolni (4.17–44).

Úgy látszik, mindez ellentétben áll azzal az általánosan elfogadott nézettel, mely szerint Bessenyei kezébe a Hunyadiak – ez esetben konkrétan Mátyás – iránti rajongása adta a tollat. Már pedig ez így van. A Die Geschäfte der Einsamkeit nagyra értékeli tevékenységét, kiemeli bátorságát és határozottságát, amellyel megmentette végveszélyben levő nemzetét. (Id. kiad. 186.) Később is a három legnagyobb magyar király egyikének tartja, kinek idejében Magyarország „ditsöséggel, hatalommal keresztyénséggel fénylett” (A holmi, id. kiad. 287.) Abból a tényből, hogy Bessenyei egyik legelső munkáját az ő személyének szenteli, és egy sorba állítja IV. Henrikkel, akit a mester, Voltaire, az uralkodók példaképének nevez („C'est un Roi bienfaisant, le modèle des Rois” Henriade 10.383), nos ebből a tényből arra következtethetünk, hogy Mátyásról vallott véleménye kezdettől fogva igen kedvező volt, és később sem változott meg. (Csodálata nem feltétlen, bíráló szót is ejt róla, de nem azokat a bűnöket veti a szemére, melyekről a H látszik a leplet lerántani, így e kérdés nem ide tartozik.)

Az eposzon belül vagy – ha úgy tetszik – az író és műve között megmutatkozó ellentmondást Mezei Márta hegyezi ki a legszúrósabbra: „az események, amelyeket az eposz feldolgoz, háborúk… Bessenyei pedig éppen a vérontást ítéli el legtöbbször… Mátyás, aki népszerű, nemzeti király, sőt minden királyok példaképe kellene hogy legyen, épp a legfontosabb alapeszme ellen hibázik mindúntalan.” Ugyanilyen ellentmondás látszik tettei és a szóban hirdetett vallásszabadság között. Mezei mindebből a mű tökéletlenségére, a jellem- és lélekrajz kezdetlegességére következtet. (Történelemszemlélet…, i. m. 22–23.)

Mezei előtt néhány évvel Szauder József az eposz fő célját abban fedezte föl, „hogy egy nagy nemzeti királyt mutasson be”, és az ő példáján illusztrálja az uralkodás problémáit. Ezek között első helyen áll „az, hogy a király is alá van vetve a természet törvényének. Mátyás… enged halandó tüzes természetének, nyughatatlanságának, s ezért állandóan háborúba viszi nemzetét.” Zsarnokká azonban nem lesz, mert képes az önkritikára, a megbánásra, megbocsátásra és megbékélésre. Alapvetően „nemzeti, hazáját és népét szerető nemzeti uralkodó” marad. E vélemény részleteiben megáll, és idézetek tucatjaival igazolható. (Nagy részüket ld. uo., de a sor jócskán bővíthető volna.) Szauder befejezésül így oldja fel az ellentmondást: „Ezekkel a vonásokkal nemcsak kiegyensúlyozódnak Mátyás tévedései, hanem főleg ezek a pozitív vonások domborodnak ki jellemében.” (I. m. 32–35.)

Mezei Márta azonban mindennek ismeretében sem ad bocsánatot, és éppen ellenkező konklúzióra jut: „Hibáival szemben… nem billenti helyre az egyensúlyt… erényeinek elmondása sem” stb. (uo. 23.) Ebben viszont neki van igaza. Egyrészt azért, mert nem bocsánatos bűnökről van itt szó, hanem olyanokról, melyek Bessenyei kódexe szerint a legsúlyosabbak, másrészt azért, mert tettekben valósulnak meg, míg az erények többnyire szólamokban.

Úgy látszik tehát, hogy nemcsak a műben tapasztalható kontradikció, hanem megítélésében is. A H azonban nem eposz.

Az eposz tárgya ugyanis a nagyszerű. Kortársat idézek: Csokonai Az epopoeáról közönségesen úgy vélekedik, hogy annak a legjelesebb cselekedetekkel kell az olvasót bámulatra indítania. Ellenben a mi költeményünk tárgya hangsúlyozottan a kisszerű, a múlandó. Bessenyei „epopeájának” olvasója legfeljebb azon indulhat bámulatra, hogy micsoda hitványság a legnagyobb ember legjelentősebb cselekedete is. Bessenyei fő célja nem a nagy nemzeti király bemutatása, hanem hogy a halandó ember mivoltát vizsgálja. Mátyás ebben csak az exemplum szerepét játsza. A szerző érdeklődése nem reá irányul. Ha a H szövegét összevetjük Heltaiéval, kiderül, hogy Bessenyei Mátyásra vonatkozólag egy szót sem tesz hozzá a forráshoz. Pontosan olyan képet rajzol és (magyarságától eltekintve) ugyanolyan értékelést ad róla, mint Heltai, tulajdonságait (hibáit is) vele teljesen egyezően regisztrálja. (Legfeljebb annyiban módosít, hogy egyes előnytelen vonásokat bizonyos tények elrejtésével kissé vékonyabbra rajzol. Szilágyi szökéséről, Vitéz házi őrizetéről, az erdélyi felkelők kivégzéséről csak jegyzet tudósít, hogy az erősen hangsúlyozott nagylelkűség kisebb csorbát szenvedjen.) Nem Mátyás körül forgó história ez, hanem a korai versekben elméletileg kifejtett gondolatok gyakorlati próbája, méghozzá igencsak kritikus próbája egy úgyszólván halhatatlan halandón. Mátyás emberi nagysága, uralkodói tökéletessége kontrasztosan kiemelve mutatja fel azt a tényt, hogy még egy ilyen kivételes egyéniség sem több, mint „fövényen mászkáló halando”, ki „porba fetreng”. Már a legelső lap megmondja, hogy éppen a nagy Hunyadi Mátyás példáján fogjuk tanulmányozni, hogy milyen kicsi az ember.

Egyszóval, a szerző felfogása szerinti Mátyás-képben nincs ellentmondás: ami a világi ember szemében magasságnak, sikernek látszik, az valójában, Isten és a Természet szemével nézve, mélység és bukás.

Szaudernek akkor van igaza, ha Mátyás (és nem Bessenyei) oldaláról közelítjük meg a dolgot. Őt az uralkodói erények teljességének birtoklása – de csak ez! – elválasztja attól a „kemény vitéztől”, akinek tettein sír a Természet, „A ki vér ontásba keres ditsősséget”, és akinek a fenevadak előtt is pirulnia kell (H 1.410–415. s köv.). A H Mátyása nem esik messze a Buda trágédiájának tigris Attilájától: győzedelmeiért mindkettő koszorút nyerhet Márstól, Európával mindkettő kegyetlenül bánik, és kölcsönösen egymásra mutogatva mentegetőznek azzal, hogy „a' Királyi hatalom illy bünt, mind ö elötte, mind ö utánna tett”. Egyikük viselkedése sem vet árnyékot az egész nemzetre, mert mindkettejük körül van „Nemes erkölts”, melyet itt Budában, Kadikában, Tsabában szemlélhetünk, ott Szilágyi Mihályban, Vitéz Jánosban, Rozgonyi Sebestyénben, Pongrácz vajdában és a többi feddhetetlen jellemben. (Vö. Színművek. Sajtó alá rendezte Bíró Ferenc. Bp. 1990. 169.)

Ha azonban a szerzővel együtt vetjük fel a kérdést, úgy Mátyás ékesen szóló bizonysággal fog szolgálni arra, hogy a halandó sorsa, bármily magasra íveljen is, merő nyomorúság.

Kidolgozatlan formában, jelzésszerűen ugyanezt példázza II. András. Ő szintén a legderekabb uralkodók között kap helyet (Die Geschäfte der Einsamkeit, A holmi, A magyar nézö, A budai nagy társaság fő tanítóihoz). És Mátyás előtt kénytelen bevallani, hogy életének legnagyszerűbb tette, a szentföldi expedíció, bűnös ostobaság volt. (E vállalkozásról elítélően szól a Tolerantia is: „Egrinek”, id. kiad. 85.) II. András helyén az Henriade-ban a francia IX. Lajos áll, a szent, IV. Henrik égi kalauza. Ilyenformán ő külső tag a dicső királyok sorában. Bessenyei róla is nyilatkozik: legjelesebb vállalkozása neki is a keresztes hadjárat volt, melyből „leverettetve, megkeseríttetve vonszolta magával gyalázatját, fájdalmát hazájába vissza” (A természet világa, jegyzet a 7244. sorhoz).

Ebben a megvilágításban a mű legutolsó sora – „De más részről ismét háborút inditott” (már mint „a' hartznak ördöge”) – a legkevésbé sem mondható sutának, és éppen nem tételezi fel a folytatás szándékát. Inkább összefoglalja a lényeget, és magyarázatot ad arra, hogy miért pont odáig megy el a történet, ameddig elmegy. Ugyanis Mátyás életében a Jagellókkal való viszály volt az egyetlen olyan eseménysor, amely úgy-ahogy nyugvópontra jutott, az egyetlen, amelynek tükrében be lehet mutatni a békeszerzőt, az erények erényének birtokosát. Ezáltal a mű nyugvópontra jut, a hős pozitív tulajdonságai kiteljesednek. Az olvasó becsukja a könyvet, és elégedetten sóhajt fel. Azaz hogy elégedett lehetne, ha ez az utolsó mondat nem figyelmeztetné arra, hogy a tenger, amelyen a trónusok zúgnak, sohasem csitul el, a legmagasabb rendű virtus sem lesz úrrá a Természeten, az elbeszélésnek véget lehet vetni, de a halandók hányattatásának soha.

 

A H szándék szerint részét képezte annak a trilógiának, amelynek másik két darabja (Hunyadi László trágédiája és HJ) 1772-ben, illetve 1778-ban nyomtatásban megjelent. A tragédiához mellékelt jelentés (104.) mint hamarosan kinyomtatásra kerülő könyvről szól róla, és azt is megmondja, hogy 6 énekből áll. Ebből egyfelől az következik, hogy 1772 első hónapjaiban (ekkorra datálja a tragédia megjelenését Bíró Ferenc a Színművek jelen sorozatbeli kiadásának bevezetőjében, 12.) lényegében már meg kellett lennie, másfelől viszont az, hogy még nem volt egészen kész, vagy még nem járta meg a cenzúrát. A' Mária völgyi tisztelendő paulinus atyáknak, melyben arra céloz, hogy Pope és Voltaire nyomán dolgozik valamin, 1771. december 29-én íródott (Költemények, id. kiad. 96, 98). A H keletkezését tehát az 1771 végétől 1772 tavaszáig terjedő időszakra rögzíthetjük. Azok a művek, amelyek a legtöbb gondolat- és szövegbeli azonosságot mutatják vele, szintén ekkortájt keletkeztek. Így Az embernek próbája, El-ragadtatás, Az elmérűl (ld. Költemények, id. kiad. 70, 105–108, 100).

A kész műről az első tudósítással a Die Geschäfte der Einsamkeit függelékéül közölt egyik levél szolgál, Gálos (i. m. 118.) szerint 1775 végéről: „Olvastam a Hunniade c. epikus költeményét is, amelyben Corvin Mátyás tetteit énekli meg; kár, hogy a mű még nem jelent meg nyomtatásban. Kéziratban olvastam L. úrnál.” (Id. kiad. 191. R. Szilágyi Éva fordítása.) Nem szenved kétséget, hogy a H-ról van szó, mely tehát ekkor már kéziratban közkézen forgott. Ebből a levélből tudjuk meg, hogy kinyomtatását a cenzúra akadályozta meg, mely néhány sor ellen kifogást emelt, Bessenyei azonban egyetlen szót sem volt hajlandó megváltoztatni. („A cenzúra letilt néhány verset, és Ön, ahelyett hogy ezeket megváltoztatná, hagyja, hogy az egész mű kéziratban hervadjon. Javítsa ki, és küldje el a nyomdának.” Uo.) Bessenyei 1779. március 8-án így ír Ányos Pálhoz: „Kénszerittetni láttatol, hogy Magyar Vitézi dolgokrol egy Poemát irjak. Késő jársz, már ezt Mátyás király győzedelmeiről meg irtam, de mi haszna ha a' Nemes Censura ki nyomatását meg nem engedi.” (ItK 1907. 355.) A kézirat ekkor már a pálosoknál hevert.

Hunyadi János élete

Az elbeszélés törzse, a történeti adatanyag végső soron Bonfinira megy vissza, de a közvetlenül fellapozott könyv – csakúgy mint a H esetében – itt is Heltai Krónikája (80v–108v). Az író egyszer hivatkozik Bonfinira (HJ 29), kétszer Heltaira (uo. és 62), egy adatát „a' közönséges hirbül, és a' magyar irókbúl” eredezteti (HJ 7), ami alatt úgyszintén a Krónika értendő. Mezei Márta (Ein vergessenes…, i. m. 130.) azt mondja, hogy Hunyadi ifjúságára vonatkozóan vannak adatok, melyek csak a latin változatban olvashatók, én azonban ezt nem tudom igazolni. A latin szöveg használatára semmi sem utal, ellenben van néhány jel, amely kézzelfoghatóan Heltaira vall. A Morszinai név (HJ 7) csak nála (81r–82v) fordul elő; Mátyás születési évét (HJ 8) csak ő adja meg (83r). Bessenyei egy helyütt az ő téves személyazonosítását veszi át:

Bonfini: a principio in Ciacorum familiaritatem se insinuavit… mox… Francisco Cenadio servire cepit… Militaris discipline gratia prima sub Philippo Mediolanensium duce stipendia fecit (3.9.194–197).

Heltai: elöszer a' Czakiakhoz adta magát… Es ezeknel kezdette leg elöszer is az ö emberségét meg mutatni. A Czakiaktol el buczuzuan, a' Czanadi Püspekhöz ackadot…  Onnét hiredéc ki az ö neue… az ö nagy vitézségeért… Olasz országban álla az Philephöz, az Mediolanomi hertzeghoz (83r).

HJ: … a' Tsáki házhoz, a' Tsanádi Püspökhöz, és a' Médiolánumi Hertzeghez, holl mindenütt vitézségre, emberségre oktattatot (2).

Vitézség, emberség csak a két magyar változatban kerül szóba, a csanádi püspökről csak ezekben olvasunk, Bonfini Csanádi Ferencről beszél.

Van egy másik hely, ahol Heltai fogalmazása ad okot félreértésre. A rigómezei csatáról így szól a három szöveg:

Bonfini: Cum Amorates iam prima signa… iam esse capta… conspicaretur (3.7.143).

Heltai: Látuán eszt Amurathes, hogy mind a' két szárnyában le estec volna a' zászlóc (96v).

HJ: A' szárnyas zászlók húllani indultak (48). – Holott nem a zászlónak, hanem a seregnek vannak szárnyai.

Végeredményben az egész műnek mintegy ötöd része Heltai Krónikájának szabad átvétele. A szövegek egyezésének mértékét a fenti példák jellemzően mutatják. A tartalom végig egybevágó, a rövidítés foka egyenletes, csak a nándorfehérvári csata leírásán kurtít kevesebbet. Szó szerint azonos részlet, kifejezés nemigen akad.

Egy adalék (a nándorfehérvári török sereg 400 ezres létszáma, HJ 69) „egy szegény legény”-től származik. Ő nem más, mint Pethő Gergely, aki a MN forrásai között is szóhoz jut. (Lásd ott bővebben; a most idézett szám az I4v lapon áll.)

Nem magyar eredetű közlés először a 24–25. lapon bukkan fel: XII. Károly narvai győzelme. Ez az itt olvasható adatokkal Voltaire-nél található (Histoire de Charles XII. Aux Deux-Ponts 1792. Oeuvres Complètes de M. de Voltaire. Tome 32. 76). Kleomenés históriáját részletesen elmeséli Plutarkhos (Vitae), mely munka Jacques Amyot fordításában 1559 óta számtalan kiadásban olvasható volt franciául. Miután azonban szoros kapcsolatban állt azzal az Ágissal, akiről Bessenyei drámát írt, bizonyosnak látszik, hogy az elbeszélt történetet ugyanazon forrásból merítette, ahonnan emezét is.

A 27. lapon a „bútsus hadak”-hoz járul egy jegyzet, mely Voltaire Essaijének (lásd a MN-nél) fordítása:

Essai: Il n'avait d'autre nom que Coucoupétre ou Cucupiêtre… Nous le connaissons sous le nom de Pierre l'Hermite … (1094) Urbain II tint ensuite vers Plaisance un concile en rase campagne, où se trouvèrent plus de trente mille séculiers outre les ecclésiastiques (54. fej., III. 158–159).

HJ: Egy Kuku Péter nevü Szarándok, kit János[!] Erémitának hivtunk, inditotta-fel IIdik Orban Pápát, ki osztán 1064ben[!] Piátsentziánál a' mezöben azt a' nagy gyülést tartotta, hol a külsö nemesi rendbül, ki vévén a' belsö embereket, harmintz ezer ferjfiak vóltak edjütt (jegyzet a 27. laphoz).

Ebből a műből ered az V. rész két darabja (Amurates visszavonulása és Julianus agitációja, valamint a szultán visszahívása, 89. fej., IV. 204–205). A fordítás engedelmes, de nem szolgai.

A VI. rész a második bekezdéstől a 40. lap első néhány szaváig adataiban szintén Voltaire nyomán jár (Essai 87–91. fejezet, IV. 191–221), itt azonban a nagy léptékű rövidítés következtében szöveges egyezés alig-alig mutatkozik.

Adatszerű többlet a forrásokhoz képest egy akad, láthatóan nem oktalanul: Bessenyei leszögezi, hogy a szegedi béke megtörése ellen Hunyadi tiltakozott, de leszavazták: „Hunyadi ellent áll, de le nyomattatot” (33). Heltai erről hallgat (nyilván ő sem oktalanul), Bonfini pedig éppen ellenkezőleg tudja a dolgot: „Ne Corvinus et despotes intercederent” (3.6.170). Voltaire – úgy látszik, Bonfini nyomán – egyenesen kiemeli Hunyadi aktív szerepét a békebontásban: „Enfin Julien prévalut: tous les chefs se laissèrent entraîner au torrent, sur-tout Jean Corvin Huniade” (IV. 205).

Ezzel a források szemléjét le is zárhatjuk.

A HJ 1778-ban jelent meg nyomtatásban, és ez évből való az első hivatkozás is e munkára. Kreskay Imre verses levélben köszöni meg Ányosnak, hogy megajándékozta őt két könyvvel: „Hunyadi Jánosnak egyik szóll éltéről, Egy Filosofusnak másik szerelméről” (Hattyuffy, i. m. 44). Bíró Ferenc számítása szerint (Színművek, id. kiad. 87.) A' filosofus 1777 utolsó hónapjaiban jött ki. A levél arra enged következtetni, hogy a két mű megjelenése között nem telhetett el túl sok idő, így a HJ az 1778. év első hónapjaiban hagyhatta el a sajtót.

Gálos Rezső egy helyen (i. m. 373.) keletkezését is erre az évre teszi, máshol úgy vélekedik, hogy Bessenyei régebben írta, de csak ez évben bocsátotta közre (uo. 159). Annyi a fentiekből valószínűsíthető, hogy az írás ideje mindenképpen 1778 elé esik.

Közvetlen adat híján a megközelítően pontos datáláshoz a mű gondolatvilágának vizsgálata adhat segítséget. Talán ennek révén be lehet illeszteni az életmű többi darabja közé.

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy amint Bessenyei számára a H nem Mátyás-krónika, úgy ennek a műnek sem Hunyadi János az igazi tárgya. Róla újat, önállót nem mond. Heltai elbeszélését veszi át tartalmilag híven, kivonatosan, adatbeli többlet, eltérés nélkül, a hadvezér tulajdonságait, érdemeit ugyanúgy látja, történelmi jelentőségét ugyanúgy értékeli. Számára nem az eseménysor a fontos, hanem az egyes epizódokból levonható, általánosítható tanulság. A Krónikából vett minden egy-két vagy fél mondatnyi tényközlést négy-öt-tízszeres terjedelmű elmélkedés követ:

„Mert ne felejtsd el… ” (2); „Örülnünk kel, mikor látjuk… ” (4); „Fogod ezután tapasztalni… ” (7); „Mivel az emberek mindenkor hajlandóbbak… ” (8); „Nem lehet egy halandónak nagyob' méltosága… ” (14); „Mikor az ember illyen történeteket olvas, és halandó társainak sorsára azok szerint jól rea gondol… ” (26); „Vehetjük már észre, mitsodás természetet kezd mái újj világunk magának venni… ” (26); „Jegyezd meg… ” (27); „Nintsen rendeseb' dolog, mint… ” (28); „Iljen bajok van a' nagy embereknek… ” (33); „Tsak meg-tetszik az emberi nemzetnek történeteibül, hogy… ” (34–35); „Rendes történet, ha meg-gondolod… ” (36); „Jegyezd-meg a' gyenge és alatsony emberekrül… ” (37); „Emberi mód szerint szólván, minekutánna ezen környül álló dolgokat meg-fontolod, mond-meg… ” (40); „Az iljen történetekbül meg-szokták tanúlni a' Fejedelmek… ” (42); „Jegyezd-meg… ” (43); „,Lásd… ” (50); „Tanúld meg itt… ” (50); „Igy tanúld az emberi természetet nagyob' részint ismérni… ” (51); „Ritkán esik meg oljan embertelen tselekedet az emberek között, meljhez… ” (51); „Gyere továb', majd jobban fogsz emberi nemünknek ellenkezö szél-veszein s' történetein tsudálkozni, ha mondom, hogy… ” (52); „Látod, illyen a' valósággal nagy haza-fija… ” (53); „Lásd… ” (55); „mikor iljen el-fajúlt tselekedeteket hallanak, nem kételkedhetnek benne, hogy… ” (56); „Ha meg-gondolod… ” (57); „Valahányszor ezekre az időkre gondolsz… ” (57); „Nézd, miljen rendesen járnak az igéretek a' Fejedelmek közt” (59); „Nézd… ” (60); „Vald-meg… ” (61); „azt gondolnád… Ne úgy itélj… Hiszed-é… ” (62); „Ezért nem lehet az embereket egy atalján fogva sem gonoszoknak, sem jóknak mondani… ” (63); „Az emberek dolga nagyob' részint veszedelem és nevettség… ” (67); és folytathatnám.

Ha e soron végigtekintünk, és figyelembe vesszük, hogy ezek az általános tanulságokat tartalmazó részletek terjedelemben jócskán meghaladják a tárgyszerű narrációt, fenti megállapításom igazsága aligha lesz kétségbe vonható: a H és a HJ Bessenyei kezében azonos műfajú alkotás, azonos cél érdekében. Mindkettő erkölcsfilozófiai meditáció, melyhez a konkrét példaanyagot a történelem, illetve egy-egy kiemelkedő személyiség szolgáltatja, méghozzá olyan korszak és olyan személy, amiről és akiről nem kell túl sokat beszélni, mert a nagyközönség előtt jól ismert. A filozófust tehát nem szorítja háttérbe a historikus.

A helyileg szétszórt megjegyzésekből egy átgondolt, kompakt rendszer áll össze, mely mind a szerzőt foglalkoztató problémakört, mind a megoldást magában foglalja, s melyből egy jól leírható történelemfelfogás bontakozik ki.

A HJ gondolatmenete szerint „Isten és természet adnak, tanitanak s' rendelnek-el minden embert erre, vagy amarra az érdemre”, a nevelésnek, környezetnek ebben nincs szerepe (23). Hunyadi Jánost mesterei csak azért oktathatták sikerrel vitézségre, emberségre, „mivel ezen érdemekre már a' természet úgy-is szülte” (2). De hiszen hol is tanulhatta volna meg „a' nagy vitézséget, olj világban és idöben, hol hozzá hasonló vitéz sem vólt, ne hogy oljan lett vólna, kitül letzkét vehetett vólna?” (23.)

A jó és a rossz ember úgy és azért különbözik egymástól, ahogy és amiért „az erdön az egyenes és görbe fa”, „azért, hogy az, a' ki e' világot alkodta, edjezést és külömbséget akart benne tenni” (2–3). Tehát mindkettő Isten teremtménye, s nem mondhatjuk, „hogy az emberek rész szerint angyaloktúl, rész szerint pedig ördögöktül fajzottak”, mert e különbséget „tsak a' magok gonoszsága tészi” (57). Eszerint Hunyadi érdeme sem az övé, hanem „a' természetnek jól-tévö és gondviselö keze” adott neki oly tehetséget, mellyel „szerentsébül, veszedelembül, roszbúl, jóbúl érdemet gyüjtött magának” (3). „Titkos erö s' Isteni hatalom” gondoskodik arról is, hogy halála előtt betetőzhesse dicsőségét, és minden korábbinál nagyszerűbb tettet hajthasson végre (65). Emberi számítás szerint veszítenie kellene, de győzelmében semmi sem akadályozhatja meg, mert „az isteni végezések és a' természet ditsösséget rendeltek-el számára” (67).

Az Istentől kapott „belsö emberi érdemek egyedül tehetik az embert nagygyá”, ezek jelentik az igazi méltóságot (31), nemesség csak ezekben van (64). Az érdemes ember viszi végbe a nagy dolgokat (35), ő „néha egy negyed rész világnál nagyob”' lehet (11).

A nagy embereknek nyomorúságuk is nagyobb a többieknél (5). Velük szemben állnak a gyengék, akik zugolyukból kiirigykednek rájuk (58), „irigységbül ki-akarják kezekbül ditsösségeket ragadni”, ezért ráülnek a hátukra (33), „vezérelni, oktatni, vagy felül-haladni” szeretnék őket, s eközben művüket tönkreteszik (35). Ezek „önnön javukon kivül, sem mozdúlni, sem lehelleni nem akarnak, ne hogy még nagy áldozatokat akarnának el-követni” (51), ellenben „önnön hasznokat a' mások veszedelmében keresik” (32), meggondolatlan pimaszságukkal provokálják a veszélyt, aztán az erőshöz szaladnak védelemért (37). Ráadásul „a' halá-adatlanságnak útállatosságával fertelmeskednek” (51).

Azonban „láthatatlan erö és hatalom vezérli világi dolgainkat”, mely gondoskodik arról, hogy a gonoszságot és idétlenséget jóság és szerencse egyenlítse ki (51–52). Így van ez egy adott esetben is: „Nem lehet az embereket egy atalján fogva sem gonoszoknak, sem jóknak mondani, hogy a' hol némelyekben gonoszságot látol, ugyan ott, azon dolog felett, másokban megent igazságot tapasztalsz” (63). És így van a történelem egész folyamatában is: Isten ver minket a hitványakkal, de ugyanakkor „Hunyadiban és töb' oljas vitézekkel életünk védelmezi” (41). „Az idétlen és emberi Baziliskusok… éppen annyi gyalázatot tesznek egy részrül, mint Hunyadi nagy származásával más felöl betsülletet szül” (57).

A nagyság és alacsonyság e kettős rendjében foglal helyet a király. Magyarországon jelentős szerepe van, mert a magyarság tüzes természetű (6), széthúzó (8), különösképp a főrendek agyarkodnak (43), és mert „a' méltóságot nagyon szeretö nemzet uralkodó nélkül magát fen nem tarthatja” (43). Ámde maga a királyság nem dicsőség, hiszen az embert nem érdeme, hanem születése juttatja a trónra (65). Ne fújja fel tehát pofáját az uralkodónak méltóságával, mert csak addig nagy, ameddig győzni képes (42). Igazi tekintélye másból fakadhat: „Nem lehet egy halandónak nagyob' méltosága, ditsösége, öröme, Isten, világ elött, mint ha töb' halandó társainak s' hazájának jót szül” (14). Ehhez erő kell, ezért „a' lágyság, puha gyengeség”, mely „közönséges emberekben-is nevettséges utálat”, a „nagyokban éppen hánytató nyavaja” (58).

A HJ uralkodói nem ütik meg a mértéket. Az egyik László (I. Ulászló) csak szeretne nagy lenni, de tehetsége nincs hozzá. Vakmerőségre vetemedik, melybe belepusztul, és magával rántja országát is. Egyetlen erénye, hogy gyengeségét belátva legalább örülni tud mások sikerének, dicséri, jutalmazza azokat, akik kötelességét helyette elvégzik (7). V. László ijedős, tehetetlen gyermek, idegen befolyás alatt, tetteit alacsonyság vezérli. Hunyadinak strázsamestere sem lehetne (65). A külföldi uralkodók sem különbek. Fridérikus császár akaratos, irigy, ügyefogyott, ráadásul gyáva is, és a világ nevetségére szolgál (58–59). Drakula áruló, felfuvalkodott, ostoba, ezért elpusztul. A „Despót” (Brankovics György) haszonleső, köpönyegforgató, hálátlan, gyalázatja az emberiségnek, amit tesz, az „útálatos kárhozatra méltó idétlenség” (50); bár legalább annyi esze van, hogy hajlandó orcapirulással bocsánatot kérni. Az egyház sem teljesíti kötelességét; békét kellene szereznie (16), ehelyett a béke megtörésére nógat (32). De amikor aztán harcra kerül a sor, ágyú helyett papolással akar segíteni (66–67).

Úgy-ahogy a török szultánok állják meg a helyüket, de őket a romlott természet vezérli, és nem saját virtusukkal, hanem a keresztyének bűnei, torzsalkodásai miatt győznek (39). A napkeleti császárságot a bűn vitte pusztulásba (31), a várnai vereséget az esküszegés okozta (33), Európa egy nemes részét „vakmerő vérontásunknak büntetéséül” veszítettük el (41).

Bessenyei tehát azt a témát folytatja, amelyet a H-ban kezdett el. Ott azt vizsgálta, hogy van-e, lehet-e valódi nagyság, igazi boldogság a porban fetrengő halandók világában. Tagadóan felelt. A HJ tovább nyomoz: mégis, miben reménykedhet az ember? A két mű együttesen adja meg a végső választ: az az ember, aki önerejéből akar dicsőséget szerezni, erre képtelen lesz, az azonban, akit Isten teremtett dicsőségre, minden körülmények között eléri azt. És mert a dicsőséget mindenekelőtt a többi halandó javának ápolása jelenti, ez az ő számukra is megnyugtató. Isten és a természet gondoskodik arról, hogy kellő időben szülessék ilyen hős.

Történelemfelfogását illetően a HJ egyetlen más Bessenyei-művel sem rokonítható. Egyrészt azért nem, mert nincs másik, amely ennyire körültekintően, rendszerezően tárgyalná a témát, másrészt azért nem, mert olyan másik sincs, amelyből ugyanez a, mondhatnám, szent ágostoni koncepció volna kiolvasható. Azt hiszem, Bessenyeinek ez az egyetlen olyan írása, amely a történelem és a „nagy ember” problémájára egyértelműen optimista választ ad. A hatalom súlyos dilemmái, melyek egész életében foglalkoztatták őt, a korai drámákban és a H-ban centrális helyet foglaltak el, itt csak mellékesen vannak jelen, és ha a hős útját nehezítik is, szó sem lehet arról, hogy céljának elérésében megakadályozzák, dicsőségét, boldogságát meghiúsítsák vagy kisebbítsék. Inkább alkalmat adnak neki erényeinek gyakorlására, kibontakoztatására. De ha ez a megoldás egyedülálló is, a problémafelvetés szorosan a H-hoz kapcsolódik.

Bíró rámutat arra, hogy Bessenyei politikai orientációja a hetvenes évek második felére módosult. Már nem a király és az őt körülvevő intrikus udvar viszonyát vizsgálja, hanem a nemesi nemzetet állítja az előtérbe, s magát a királyt is ez alá rendeli. Eljut arra a megállapításra, hogy a nemesi nemzet fontosabb tényező a társadalom java, ezzel együtt a király boldogsága szempontjából, mint a „királyi tanáts”, vagyis az uralkodó közvetlen környezete. (Színművek, id. kiad. 104–105.)

A három Hunyadi története ennek a politikai nézetváltásnak a menetét követi, illetve ennek első szakaszát reprezentálja. Az „udvar”, mely az eseményeket rossz irányba befolyásolja, és végeredményben a fejedelmet sikertelenné, dicstelenné, az alattvalókat szerencsétlenné teszi, mindhárom darabban ugyanaz: „ál-ortzás” világ, amelynek sajátja az irigység, az intrika, a féltékenység, az esküszegés, a fejedelmi szó hiúsága. Ennek a környezetnek a cselekményre gyakorolt befolyása azonban fokról fokra csökken. Hunyadi László sorsának minden ízét mozgatja. (Bíró Ferenc: A fiatal Bessenyei és íróbarátai. Bp. 1976. Irodalomtörténeti Könyvtár 31. 96. s köv.) Mátyás is panaszkodik: „Tronusomat az irigység marja” (H 2.182). Egyszer bele is esik a csapdába, Szilágyi irigyei csúnyán megcsalják. De az intrikusok az események fő irányára nem tudnak hatni, még Szilágyi is megmenekül. A HJ-ban végleg kicsúszik a lábuk alól a talaj, a kiszemelt áldozat egyszerűen keresztülgázol rajtuk, a király pedig már olyan gyenge, hogy gazságra sem képes, hiába uszítják, hanem pironkodva kér bocsánatot.

A három Hunyadi története mintha egyazon téma három variációja lenne, mintha a szerző végigpróbálná a lehetőségeket. Végül is Hunyadi János lesz az, aki mindenestül képes kivédeni az „ál-ortzás” udvar hatását, megakadályozza, hogy az akár a királyt, akár az országot, akár őt magát megrontsa. Jelképszerűnek látom azt a körülményt, hogy Hunyadi János hangsúlyozottan nem megy be a királyi udvarba, mert ha oda betenné a lábát, ő is elpusztulna. Az intrikust hívja ki onnan, és odakint győzi le. Valami olyasmit érzek ebben felsejleni, hogy a történelmet jó irányba mozgató erők az udvaron kívül vannak. Itt kezdődik az az út, mely az évtized második felére a „nemzet egészlen” jelentőségének fölfedezéséhez vezet.

E felismerés alatt egy mélyebb, társadalomfilozófiai rétegmozgás is kitapintható. A HJ társadalomfelfogása átmenetet mutat egy, a 18. század végén már avíttas, de a magyar, különösen a protestáns ideológiában mélyen meggyökerezett vallásos állapotból egy modern, szekularizált, mai értelemben véve tudományosabb szemléletmód felé. Kétségtelen, hogy a „király” mindkét szakaszban magát a társadalmat testesíti meg, érdekeik egybeesnek, a társadalom mozgása a királyét követi. Ez a király az első periódusban csak csupán naturális erőkkel áll szemben, részint Istennel, vagyis a legáltalánosabb értelemben vett természeti környezettel, részint az ember született tulajdonságaival. Az a bizonyos „udvar” nem egy réteget, nem egy osztályt vagy más szociális csoportot képvisel, hanem ártó természeti tulajdonságokkal felruházott egyének gyülekezete. Maga a fejedelem szintén mint jó vagy rossz tulajdonságokkal rendelkező egyén áll ezzel szemben. A második periódusban az „udvar” a természet erőinek képviseletében továbbra is támad, vele szembe azonban egy társadalmi képződmény szegül, a nemesség.

Ha Hunyadi János személyiségét ráállítjuk erre a fejlődési vonalra, őt a középtájon találjuk. Természet adta tulajdonságaival egy személyben testesít meg egy társadalmi osztályt.

A társadalomfelfogás alakulásában tehát a HJ az első tragédiákkal megkezdett út végén áll. És ha ez igaz, akkor az évtized elején keletkezett, 1772–1773 táján. A Hunyadi családról szóló három darab gyors egymásutánban, egy lendülettel jött ki Bessenyei tolla alól.

Talán erre a korai időre céloz a műnek egy másik egyedülálló sajátossága: az a különös kíváncsiság, melyet a hadászati kérdések iránt tanúsít. Ezek egyike-másika elég közel esik az általános emberi problémákhoz, mint elsősorban a vezér magatartása, melyre vonatkozóan számos megfigyelést, megállapítást tesz (a 21–22, 44, 46, 47, 50, 68, 70. lapokon). Többnyire azonban szakértőként szakmai kérdésekhez szól hozzá. Szóba kerül a határvédelem (5, 9, 53), az állandó hadsereg (10), a hadrend (5–6, 11, 17–20, 35, 45, 47), ezen belül a szekértábor (17), a táborverés (35), az egyes fegyvernemek tulajdonságai és alkalmazhatósága (17–18), külön a huszárságé (5–6), a harcmodor (17), a különböző taktikai elemek, a rajtaütés (11), az éjszakai támadás (28), a hadicsel (12, 34, 47), a propaganda (14), a katonák harci kedvét befolyásoló eszközök, mint a buzdítás (16, 22, 45), a jutalmazás (6, 23) és sok egyéb. Egy alkalommal a hőst is megrója hibás hadmozdulat alkalmazása miatt (44). A hadtudomány két klasszikusát, Turenne-t és Montecuccolit név szerint említi (20). E témában a szokásosnál bővebben veszi át Heltai tudósításait, és majdnem minden mozzanathoz van hozzáfűznivalója. Effélének többi munkájában nyomát sem látom. (Említettem, hogy a H-ban olvasható, meglehetősen terjedelmes csataleírások inkább közhelyekből állnak.) Nem tudom, összefüggésbe hozható-e ez azzal a tétova érdeklődéssel, amellyel a katonai pálya felé kacsingatott (Gálos, i. m. 39, 45). Esetleg ismét felmerült benne a gondolat, amikor bátyja, Sándor, 1773 tavaszán a testőrségtől átlépett a sorkatonasághoz, és maga is távozni készült.

Túdós társaság

A bevezető sorok szerint Bessenyei e munkájában „a' föld szinén el terjedett Nemzetekről” fogant gondolatait kívánta csokorba szedni. Azt azonban nem mondja meg, hogy miféle problémákat lát ezekkel kapcsolatban. Landos 5. jelenésbeli első monológjára látszik utalni, azonban ez a műnek csak egy mellékes epizódja.

Bevezetésül a mai világ elfajult erkölcseiről hallunk, de azonnal kiderül, hogy az elfajulás egyidős az emberiséggel, a kereszténységnek pedig a kezdetektől jellemzője. Hirtelen váltással a fizika világába csöppenünk, a mozgás lehetséges okai közé, amelyből nyomban a lélek halhatatlanságának kérdése merül fel. Mielőtt azonban erről bármit is megtudnánk, újabb zökkenővel „a' valóságos igasság” és az egyéni haszon összehangolásának a nehézségei kerülnek terítékre, majd – ismét váratlanul – az emberiség őstörténete. Ezek után (a 86v lapon) indul az egybefüggő tárgyalás: hogyan befolyásolja az egyén meg a nemzet boldogságát a politika, a társadalom szerkezete. E fejtegetés megoldás nélkül szakad félbe, mert kiderül, hogy sem politikával, sem államtannal nem érdemes foglalkozni, de sőt semmivel sem, hiszen „tsupa természetből” egyáltalán nem származhatik boldogság. A természet nem tudja rendre szorítani az embert. Erre csak a hit képes (96v). Az azonban, „kinek Lelki esméreti illyen mennyei Hitet nem esmérhet”, az bizony minden reménytől megfosztva vigasztalanul tévelyeg a világban. Az embernek tehát szüksége van (vagy inkább volna) a hitre. Ez a mű végső tanulsága.

A szétszaggatott gondolatkezdemények között csak az olvasó teremthet összefüggést, azzal a feltételezéssel, hogy a szerző a világ és a tudomány egészére kiterjedő teljes bizonytalanság és reménytelenség állapotát kívánta elé tárni. Ennek a befejező megállapítás sem mond ellene, hiszen nemcsak az ateista problémája maradt megoldatlanul, hanem a lélek halhatatlanságának kérdése is függőben.

A szerkezet a széteső tartalomhoz igazodik. Szauder formátlannak mondja.

A társadalmat rendező elvek öt képviselője között folytatott beszélgetés néhány egyszerű, külsőséges dramaturgiai eszközzel és kellékkel némi mozgást visz a színpadra, anélkül azonban, hogy az elméleti fejtegetések sorozata drámai jelleget öltene. („Egy asztalhoz leül”, „széket veszen”, „meg szollitja”, „el megyen”, stb.) Gálos szerint ez a külső Voltaire-től való (i. m. 373), erre az eredeztetésre azonban nincs szükség, mert hasonló szerkezet a magyar irodalomban is kimutatható Az apostolok versengésétől kezdve. A hét jelenésre osztott forma első pillantásra mellékesnek is látszik, hiszen a fölvetett gondolatok bármely értekező műfajban kifejthetők lennének. Azonban a szereplők mozgása hozzájárul jellemzésükhöz és szavaik értelmezéséhez. A 2. jelenésben Kodor „Nefftont, Lokkot, Deskártot, Laibnitzot, Malebranst magával hozza,… 's el kezd dünnyögve magába olvasni. Sondi lassan háta mellé szivódik, és reá figyelmez”. Majd „Kodornak által ellenében le ül”, előhúz ő is egy könyvet, mégpedig „Formeit…, ki Voltérnek tudományát tzáfolja”. Erre Kodor „könyveit öszve szedi, 's el megyen”. Úgy érzem, e jelenet szorosan hozzátartozik a két személy meg a köztük levő viszony bemutatásához, és feljogosítja az olvasót arra, hogy később induló beszélgetésükben mögöttes tartalmat is keressen.

A szereplők nem személyeket, hanem tudományokat testesítenek meg, jelesül Sondi a teológiát, Kodor a filozófiát, Rollai a politikát, Landos a históriát, Dondi a statisztikát ('államtant'). Bessenyei másutt, később, úgy nyilatkozik, hogy ez az együttes képes magyarázatot adni az ember és a társadalom problémáira: „Tudod, hogy a historiának a filozofia, statistica, politica és maga a természet törvénye mind testvér attyafia. Hogy is írjad az emberi tselekedeteket, hogy értelmedben mind ezekre ne nehézkedgy?” (Rómának viselt dolgai, EPhK 1919. 201.) Azt, hogy ő maga nem képes a nagy problémákat megoldani, azzal indokolja, hogy ezekhez nem ért: „Sem Historicus, sem Theologus, sem Philosophus, sem Politikus, Statista, sat. nem vagyok” (uo., ItK 1933. 145). A TT élén álló „Túdósitás” a semlegességét hangoztatja: „mindenik személy elő-adja a' maga értelmét benne. Őket beszéltetem, magam részemről halgatok, itéljen az olvasó.”

Az öt szereplő együttes felléptetése hangsúlyozottá teszi a kérdések megoldhatatlanságát. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha ezek együtt sem tudnak választ adni, akkor válasz nem is létezik. Ám a szerző a „drámai” formát kihasználva a semlegesség örve alatt magukra hagyja őket, és így egyenként valóban tehetetlennek bizonyulnak a nehézségekkel szemben, amelyeken együttesen talán úrrá lehetnének. Gondolataik egymás mellett csúsznak el, nem állnak össze egységgé. A vitatkozók egyik fele oda sem hederít a másikra, nincs is jelen. Kodor a 2. jelenés végén elmegy, és csak a 6.-ban jön vissza. Sondi a 4., 5., 6. jelenés alatt van távol. Sondi az 1., Kodor a 2., Rollai a 3., Landos az 5. jelenésben magában beszél. Az első négy jelenésben 1–2 személy lézeng a színpadon, egyedül a 7.-ben vannak együtt valamennyien, de ott csak kettő jut szóhoz. Nem hiszem, hogy ez dramaturgiai ügyetlenséggel magyarázható. Inkább úgy gondolom, hogy a „formátlanság” keresett forma és a gondolatok szétdarabolásának tudatos eszköze.

A semlegesség fiktív. A mű úgy van felépítve, hogy az egyes tudományok egy látszólagos és egy valóságos értékrendbe kerülnek. A sor elejére a teológus Sondi áll. Ő az, aki a vitát megnyitja (82r–83r), majd berekeszti (97v–99r). A többiek csak kétségeiket fogalmazzák meg, saját szempontjaik terméketlenségét panaszolják, egymást cáfolják, illetve egymástól várják – hiába – a megoldást. Sondi álláspontjával szemben nincs apelláta, annál kevésbé, mert ő a többiek beszélgetése alatt nincs is jelen. Nem tudjuk, mit válaszolna a kérdésekre. Amikor visszatér, azonnal átveszi a szót, és az elhangzottaktól függetlenül igazságot tesz. A többiek ekkor meg sem mukkannak.

A második hely a filozófus Kodoré, ki mind a 2., mind a 7. jelenésben Sondinak egyedüli partnere, és e helyzetében része van a téma fölvetésében és lezárásában. Ő az, aki hitelesíti a teológus konklúzióját azzal, hogy abban „megilletődvén az Istent csudálja”. Nem mond ellent, de nem is hagyja magát meggyőzni, és kitart ama véleménye mellett, hogy az emberi boldogtalanság elháríthatatlan. Sondinak nincs módja replikázni, mert a mű véget ér. Kodort sem érdekli a többiek okfejtése, a darab jó részében ő is távol van.

Sondi és Kodor mondanivalója a műnek egy-egy negyedrészét teszi ki, a másik három a másik 50 százalékon osztozik.

Kodor fejtegetéseibe a politikus Rollai meg a státista Dondi összesen 8 röpke mondat erejéig mer belekérdezni, a historikusnak torkán akad a szó. Hármuk között a politikus viszi a prímet. A politika „az leg első mindenütt” – ismeri el a státista (86v). Rollai az, aki a 3. jelenésben legalább megpróbál szót váltani a teológussal, bárha az faképnél is hagyja őt. A szegény historikusra senki sem kíváncsi. Csak az 5. jelenésben szerepel, ott is kénytelen bevallani, hogy tudományával az ég-világon semmire sem megy, mert a história csak mese. Mindössze arra vállalkozik, hogy a többiek, elsősorban Rollai megállapításait példákkal igazolja (86v–87v, 91v–92r). Bessenyei a történettudomány hasznosíthatósága iránti kétségeit más műveiben is sokszor hangoztatja: „oly tudomány, Mely színében cifra, de magában sovány” (A természet világa 226, vö. még Magyar országnak törvényes állása. Prózai munkák. 1802–1804. Sajtó alá rendezte Kókay György. Bp. 1986. 231. és másutt is.)

A szerkezet tehát nem igazolja a szóban bejelentett pártatlanságot. Azt hiszem, a névadás technikája sem. Itt használja első ízben furcsa, szemlátomást mesterkélt neveit, melyek magyarázatát – mondja Gálos (i. m. 181.) – csak ő tudná adni. Ez igaz. Mégsem tartom kizártnak, hogy beszélő nevekkel van dolgunk, melyek a személyeket, illetve az általuk képviselt felfogást is minősítik. Rollai, a politikus erősen emlékeztet arra a Rollinra, akit az író másutt idéz, és akinek fordítását a Magyarságban javasolja. A másik négy név magyar közszavakat látszik rejteni, vagy inkább súgni. „Landos”: „landúl” ('lángol', Czuczor–Fogarasi). „Dondi”: „dundi, dunda, döndi” ('együgyű, alamuszi', uo. és TESz). „Kodor” a tévelygést, útkeresést idézi: „kódorog, kódorít” (rövid első magánhangzóval is: „kodorog, kudorog”, TESz). „Sondi” a sandaságot, sunyiságot hordja magán: „sonda, sandi, sanda, sundi” ('alattomos', Czuczor–Fogarasi és TESz). Nem állítom, hogy e szavak ebben az alakban és jelentésben voltak részei a korabeli szókincsnek, de nem hiszem, hogy hangzásukkal más képzetet ébreszthettek volna a kortárs olvasóban. Bessenyeiben sem, akinek egyik kedvenc szava a „sunda”. Mindazáltal, ha netán e névazonosítások ugyanolyan mesterkéltek lennének is, mint Bessenyei névadása, a beszélgetők sötétben tapogatózó tétovaságával, a kirajzolódó jellemekkel nem állnak szemben.

Különösen a két főszereplő esetében látszanak találónak. Sondi a szerző szemével nézve antipatikus figura, aki nem kételkedik, hanem habozás nélkül tud és oktat, nem érvel, hanem kinyilatkoztat, az isteni igazság birtokosának jelenti ki magát, a vallási türelmet nem ismeri, átkozódik, fájlalja, hogy az egyház manapság már nem avatkozhat bele a politikába. Azt hiszi, hogy Voltaire-rel szemben meg kell védelmezni az igaz keresztyénséget, vagyis azok közé tartozik, „kik tellyes életekbe három sor irását sem olvasták” (A holmi, id. kiad. 348). Erősen emlékeztet arra a beretvált fejű papra, aki a művet betiltotta.

Bíró Ferenc Kodorban Bessenyei alteregóját mutatja ki, azt a válságban levő materialista filozófust, aki A természet rendje problematikáját feszegeti, kifejezéseit ismétli, és akinek helyzetét a Bessenyei György magához tükrözi (A fiatal Bessenyei…, i. m. 234–241). Valóban, Kodor az, aki Bessenyei előszeretettel citált auktorait magánál hordja, és aki a Voltaire-t támadó Formey nevének hallatára feláll, és elmegy. Ő jutott el az emberileg megszerezhető tudás csúcsára, „hogy végre semmit nem tud” (92v). Vö.: „tsak azok valójában okosok, tudósok, kik igen sokat tudván el hiszik, hogy semmit se tudnak” (Rómának viselt dolgai, ItK 1933. 146).

Bessenyei egyik későbbi munkájában nyíltan megfogalmazza a teológiáról és a filozófiáról vallott véleményét. A filozófusok a tudósok között „első emberek” – mondja (A természet világa 2834). A teológia viszont „dogma… véghetetlen csatázó tudomány”, amely a vallást esztelenséggé süllyesztette (uo. 2961–2964). Ennek fényében Kodor és Sondi viszonya más megvilágítást kap, mint ahogy első pillantásra látszik. Kodor Sondit dicsérő, sőt magasztaló szavai oly mértékben túlzottak, hogy inkább gúnyt érzek mögöttük: „benned meg illetődvén az Istent tsudálom,…  ki a' tőlled magyarázott Isteni igazság… szerént” stb. (99r) Eszünkbe jut, ami egyszer már meg volt mondva: „Nem magyarázhattyuk az örök nagy rendet” (H 5.261, és lásd még uo. 6.123–128, Az embernek próbájában sokszor).

Kodor igazi párja, vitapartnere nem Sondi, akivel nem tud közös nevezőre jutni, hanem Rollai. Rollai a dolgok pozitív oldalát látja, megpróbál megoldást keresni, javaslatokat tesz. Mégpedig olyan gondolatok jegyében, amelyek Bessenyei korábbi írásaiban merültek fel. A 3. jelenés első monológjában az igazság és a haszon problémáját hozza elő: „a' valóságos igasság tsak haszon… Minden mesterségünk abba áll, hogy hasznunkat a' mások hasznának meg-fogyasztása nélkül keressük”, stb. Ez Az embernek próbája egyik alapvető megállapítása volt („egy sem igaz haszon az, valami más kárával eshetik”, Költemények, id. kiad. 289. és vö. uo. 259, 261, 303). Folytatólag az erőszak és az igazság viszonyát vizsgálja, mely a H-ban kapott hangsúlyt. A helyzetet a felmerülő nehézségek ismeretében sem látja reménytelennek. Elképzelhetőnek tartja, hogy a politika, a helyes kormányforma boldoggá teheti a közösséget; föltételezi, hogy az ember csupa természetből is megzabolázhatja magát; úgy véli, hogy az igazi bölcs megtalálhatja nyugalmát a világban. Rollai, Dondi és Landos között a kérdések légiója merül fel, de a szín áttekinthető marad mindaddig, amíg Kodor be nem lép. Ő aztán Rollai ötleteit rendre visszautasítja, és rámutat komolytalanságukra. Mintha Bessenyei önmagát cáfolná.

Az élen álló „Túdósitás” szerint közvetlen irodalmi források után nem kell nyomoznunk. Ez már csak azért is így van, mert a szóba hozható gondolkodók arra törekedtek, hogy magyarázatot keressenek az őket foglalkoztató kérdésekre, eloszlassák a fölvethető kételyeket. Bessenyei viszont ezúttal csak kérdéseket vet föl, csak kételyeket támaszt, és azt akarja bebizonyítani, hogy megoldás nincs. Kútfőkkel tehát csak egy-egy ponton érintkezhet, egészében, szellemiségében nem. Mindemellett az olvasmányélmények hatása természetesen érvényesül.

Példaként nézzük a TT egyik központi problémáját, az erőszak és a büntetés kérdését, melyet Rollai a 3. jelenésben vet föl: „Nézd hogy teszi magát az erőszak a' világba törvénnyé,… ki aggatta hát fel a' vitézeket, kik az ember világnak vérit ontották?” Ugyanez Kodornál a 6. jelenésben: „fegyverek hegyire ágyú golyóbisokra rótták az igasságot, … nyavajás igassága van egy embernek e' föld golyóbissán, ki sem fegyverrel, sem pénzel nem bir!” És Sondi a 7. jelenésben: „A' természet… semmi ellene el követett gonoszságot meg-nem bűntethet.” Lehetne forrás a Bessenyei által többször citált Pufendorf, aki azonban nem a saját, hanem „egyesek” nevében beszél: „Quelques-uns prétendent néanmoins que ces Récompenses et ces Peines Naturelles ne sont pas une suite nécessaire des Actions Bonnes ou Mauvaises. L'expérience, disent-ils, fait voir tous les jours que plusieurs personnes ne s'attirent en bien faisant que de la haine, de l'envie, et autres semblables maux; pendant que mille Scélérats jouissent paisiblement et impunément du fruit de leurs crimes”. Stb. (Le droit de la nature et des gens. Traduit du Latin par Jean Barbeyrac. Tome I. A Leide 1759. 235.) Ha tehát e gondolat történetesen Pufendorf közvetítésével jutott is szerzőnk tudomására, a forrás akkor sem ő, hiszen maga is másoknak tulajdonítja. Elsősorban a bibliai Prédikátornak, mint e panaszáradat ősforrásának. Így áll elő az a különös helyzet, hogy a TT-nek ott sincs forrása, ahol van.

Kodor a 6. jelenésben az ellentétek elválaszthatatlan egymásmellettiségéről, keveredéséről, egymásba való átcsapásáról beszél: „Minden gyönyörűségembe fájdalmat találok, és minden fájdalmamba van haszon… A' mi ma roszsz volt, holnap jóvá lett, a' mi pedig tegnap jó volt, ma már roszsz… Jó, roszsz, haszon, kár, igasság, nem igasság, kedv, fájdalom úgy keveregnek egymás közt” (92v–94r). Eckhardt Sándor megállapítja, hogy Bessenyei itt Robinet fejtegetéseit idézi (EPhK 1919. 206). Ez a szavakat illetően igaz lehet: „Le spectacle de l'Univers nous a montré par-tout le mal à la suite du plaisir, la vérité près du mensonge, la vertu et le vice confondus ensemble au point de nous faire illusion. Le mal a abondé où le bien abondoit.” (De la nature. I. partie. A Amsterdam 1762. 227.) Azonban Robinet a lényeget illetően Pope felfogását képviseli, amellyel Bessenyei közvetlenül is megismerkedett. Kérdés tehát, kell-e egy közvetítőt is beiktatnunk.

Ennél fontosabb azonban, hogy az ellentétek egymásmellettiségéből mind Pope, mind Robinet az ellentétekből keletkező harmónia látomására jut el. Erről viszont Bessenyeinél szó sincs. Ő ráadásul belekeveri Voltaire egy más témára vonatkozó fejtegetését: „Nem tudom honnan jőttem világosságra, nem tudom miért taszigáltatom itt ebbe a' nagy lármába, ide tova, nem tudom hova megyek, s' mit kivánjak… Le feküsztök, alusztok, esztek, isztok, beszélltek, halgattok, nem tudjátok mi okon” (93rv). Voltaire: „J'ignore comment j'ai été formé et comment je suis né. J'ai ignoré absolument pendant le quart de ma vie les raisons de tout ce que j'ai vu, entendu et senti.” (Dictionnaire philosophique. Oeuvres complètes, id. kiad. 59. tome. 289. „Ignorance.”) Így aztán az ellentétek nem a maguk konkrétságában kerülnek viszonyba egymással, hanem valami ködös elvontságban, mintha csak a megítélés bizonytalanságából látszatszerűen keletkeznének. Kodornál nem a rossz áll szemben a jóval, hanem ugyanazon dolog lehet szubjektív megítélés szerint jó is, rossz is. Végül is a két szövegnek, Robinet és Voltaire szavainak összeházasításából olyan öszvér születik, amelyre a szülők egyike sem ismerne rá. Kodor pesszimizmusának különös jelentőséget ad az a tény, hogy Bessenyei egyszer már fölfejtette ezt a szövevényt, és akkor kielégítő választ talált: a jó és a rossz viszonya, helye a teremtés egészében egyik központi és megnyugtatóan megválaszolt kérdés volt Az embernek próbájában, és a megoldás adta a kulcsot a HJ-hoz is. A „Balanz im Guten und Üblen” a Die Geschäfte der Einsamkeitben is megvolt még, és ott valóban Pope meg Robinet szellemében. A TT most ismét előveszi e problémát, és már megint tehetetlenül áll vele szemben.

Tényleges és megragadható forrása csak néhány pozitív tartalmú részletnek van.

A historikus adatai egytől egyig megtalálhatók a Bessenyei által másutt is felhasznált történeti irodalomban. Az 5. jelenés elején Voltaire Essaijének szétszórt közléseit hozza össze. Kolomannus király és Almus herceg párviadala (86v–87r) Heltai Gáspár Magyar krónikájából került ide, kiegészítve a Pethő–Kovács-féle krónika Esopus-utalásával. Az egész történet a MN-ben is olvasható. Mátyásról és az idegen mesterekről (87r) ugyancsak Heltai beszél. Mátyás és a külföldiek jószágszerzése az 1486-os törvénykönyv 32. cikkelyére céloz, bár ott csak a velenceiekről és a lengyelekről van szó. (E forrásművekről lásd a MN-EE bevezetőjét.) Hunyadi László és János történetét (87rv) maga is feldolgozta, ehhez itt forrásra nincs szüksége.

Bíró Ferenc észrevette (A fiatal Bessenyei…, i. m. 314), hogy az 5. jelenésben Dondi és Rollai beszélgetése (88r–91v) fő vonalaiban Condillac Traité des systêmes c. munkájának 15. fejezetét követi („De la nécessité des systêmes en politique, des vues et des précautions avec lesquelles on les doit faire”. Kiadva: Oeuvres philosophiques. Ed. Georges Le Roy. Vol. 1. Paris 1947. Corpus Général des Philosophes Français, Auteurs Modernes XXXIII. 208–209.) Innen jön az állam jó és rossz állapotát meghatározó tényezők számbavétele. A társadalmat alkotó „tagok” felsorolása is, azonban figyelemmel a magyar viszonyokra és a köznemesség szempontjaira: község, nemesi rend, papság, királyság, hadsereg, törvény, gazdaság, kereskedés, hit, erkölcs. (L'épée, la robe, l'église, le commerce, le finance, les gens de lettres, et les artisans de toute espèce: voilà les ordres de citoyens. Il faut que… chacun soit aussi heureux qu'il peut l'être, sans que le bien général du corps soit altéré.” Stb.) Fontos a köztük levő egyensúly biztosítása, ami az uralkodó első feladata. (E gondolatsort A holmi XXIV. fejezetében folytatja és tökéletesíti.) Condillac figyelmeztet a szomszéd országok erőviszonyainak felmérésére, az emberek természetének kiismerésére. Felhívja a figyelmet arra, hogy a körülmények változásával a szisztémának is változnia kell. („Il est évident qu'un systême formé suivant ces règles, est absolument relatif à la situation des choses. Cette situation venant à changer, il faudra donc le systême change dans la même proportion.”) A szakasz lényeges megállapításai tehát tőle valók, más forrást fölösleges keresnünk. Az egyes állításokat illusztráló példák (orvosok, orvosság, spártai vitézek) nyilván önállóak.

Sondi záró fejtegetései az istenhit szükséges voltáról – mint Eckhardt megállapítja (EPhK 1919. 198.) – emlékeztetnek annak a Formeynek a tanítására, akinek könyvét a kezében tartja. Eckhardt a Le triomphe de l'evidence c. munkájára (I–II. A Berlin 1756) hivatkozik, és utal egy másikra (Preuves de l'existence de Dieu), amelyet nem látott. (Én sem.) Inkább egy harmadikkal találtam némi rokonságot (Consolations raissonnables et religieuses. A Yverdon 1768). De azt hiszem, az igazira (ha van ilyen) egyikünk sem bukkant rá. Sondi bevezető történeti áttekintése az eretnekségekről egyikben sincs benne. A magyar nézö (H. é. n. 12–13.) kis eltéréssel és jóval rövidebb körítéssel ugyanezt a felsorolást adja. Ott a mű egészének forrásaként Voltaire Essai-jét, Millot, Vaissète és Jacquet munkáit adja meg. E lista azonban egyiküknél sem található. Alapjaiban minden bizonnyal a téma népszerű szerzőjének, Gottfried Arnoldnak valamelyik munkájára támaszkodik (Kurz gefasste Kirchen-Historie des Alten und Neuen Testaments. Leipzig 1700; Unpartheyische Kirchen- und Ketzer-Historie… Frankcfurt am Mayn 1729), mely századonkénti bontásban adja elő az egyháztörténetet, minden századnál külön fejezetben sorolva fel az eretnekségeket. De egyrészt közvetítő forrással kell számolnunk, másrészt a névformák torzulása és az időrendi tévesztések az emlékezetre utalnak.

A keletkezés idejét illetően nem tudok állást foglalni. Gálos – más támpont híján – betegségének végére és a Die Geschäfte der Einsamkeit írásának tájára teszi (i. m. 181, 373). Valóban, betegségére látszik utalni a magánosság, amely az írás közben körülveszi, az orvosokra, betegségre, egészségre történő feltűnően sok (legalább tíz) utalás, főleg pedig a rossz közérzet és reménytelenség, amely a műből árad. A TT valamivel később keletkezhetett, mint a német munka. Ebben merült fel az ötlet, mely itt megvalósításra kerül: „Képzelj el magadnak egy nagy asztalt, amely körül” a világ legzseniálisabb gondolkodói ülnek, vitatkoznak, hogy „meghatározzák a természet morális rendszerét”. Vajon elképzelhető-e – teszi fel a kérdést –, hogy egy véleményre jussanak? (Id. kiad. 167–168.) A német nyelvű „foglalatosságok” ugyanazt a kérdéskört feszegetik, mint a TT, és ugyanúgy a fizikai világ felől indulnak a társadalom felé (ld. Gálos, i. m. 181. s köv., Bíró: A fiatal Bessenyei…, i. m. 151. s köv., Bruckner János: Bessenyei és kora politikai filozófiája. ItK 1954. 35–38). Azonban a régi úton járnak: a fejedelem jó tulajdonságaiban látják a megoldást, emberismeretében, melynek segítségével tanácsosait a legcélszerűbben választhatja ki. E tekintetben nem sokban térnek el az Ágis ajánlólevelében mondottaktól. A Die Geschäfte írásának idejét Kókay György 1775–1776-ra tájolja (id. kiad. 28). A TT ugyanezen időre datálható, de valamivel későbbre. Ez már elindul abba az irányba, amely a TÚ-ban folytatódik. Ebben már felmerül az a gondolat, hogy az emberi boldogságnak nemcsak természeti feltételei vannak, hanem esetleg társadalmiak is: a nemzet, a status és annak tagjai (az osztályok), a systema, az államforma. Messzire még nem jut. A törvényhozó még szuverén, aki saját tetszése, tudása, természete szerint kormányozza az alája rendelteket, akik saját természetük szerint reagálnak törvényeire. Még szó sincs az „alku”-ról, mely később e kérdéskör magvát képezi. Meglehet, hogy a pesszimizmus részben abból is fakad, hogy ez az első lépés még nem vezetett el a várt eredményhez. De az új fogalmak már jelen vannak.

Lukánus elsö könyve

A mű 1776-ban jelent meg. Lucanus költeményével Bessenyei már vagy tíz évvel korábban megismerkedett. Barcsay Ábrahám 1773 májusában írja neki egy levélben, hogy álmodott róla: „Láttalak, Gyuri, az őrszobában felébredni és a német derekaljról felugorván Lukánust fényes tarsolyodból kihúzni.” A jelenet az 1765 és 1767 közötti időre látszik utalni, melyben együtt szolgáltak Bécsben. Bessenyeinek kedves olvasmánya lehetett ez a könyv, ha barátja emlékezetében a személyéhez kötődött. Valószínű, hogy német fordítását lapozgatta, mert a némettel Bécsbe érkezése után rögvest meg kellett barátkoznia, más nyelvekkel csak 1769/70 táján kezdett ismerkedni; latinul ekkor nemigen tudhatott, hiszen ebben később sem érte el a korabeli értelmiség színvonalát. Magyar Lucanus még nem volt. Kettejük között szóba kerülhetett a magyar fordítás ötlete. A levél így folytatódik: „fúdd meg azért hangos sípodat, s ébreszd fel zsibbadt érzékenységeinket”. (Bessenyei György társasága. Sajtó alá rendezte Horváth Endre. [Bp. 1941.] Magyar Irodalmi Ritkaságok, LIII. sz. 28.) De már 1772 márciusában egy hozzá küldött verse elé Lucanustól veszi a mottót (uo. 18). A L dedikációját Bessenyei Barcsayhoz intézi, aki a poétát ajánlotta és a fordítást javasolta neki.

Hogy a munkához ténylegesen mikor kezdett hozzá, arra nincs közvetlen adat. A fentiek értelmében 1773 májusában még nem. Szauder úgy vélekedik, hogy a következő hónapokat erősen lefoglalták közéleti teendői, betegsége, és legközelebb majd 1775 végén fordult ismét az irodalom felé (i. m. 49). Ezzel szemben Gálos felteszi, hogy betegsége idején fogott hozzá (i. m. 154). Az ajánlásban felpanaszolja, hogy rengeteget dolgozott a fordításon, ezerszer igazította, míg végre beleúnt, és nyomdába adta. Akármennyit izzadt is rajta, a kis munkára néhány hétnél, hónapnál több időt aligha fordított. A cenzúrával ezúttal nem volt probléma, halogatásra ok nem látszik. Tehát az írás ideje a megjelenéssel egyező 1776 lehet.

Nyomósabb érvek is emellett szólnak. Az ajánlásban a jelen munkát összeveti a Pope-átdolgozással, és azt mondja, hogy míg emebben elsősorban a szerző gondolatai ragadták meg, és azokat igyekezett a saját eszméihez illeszteni, addig a Lucanus-fordítást nyelvi kísérletnek szánja. „Valóságos Magyar forditást” kíván tenni, hogy kipróbálja, meddig emelkedhetik fel a magyar nyelv pompájával és méltóságával. Mint mondja, „új magyar szóllásnak módjaival” is kísérletezik, vigyázva, hogy „a Magyarságnak természeti ellen” ne menjen. De „újságnak kell elsöbe valaminek lenni, hogy belölle osztán hasznos óság lehessen”. Munkája célját az anyanyelv felemelésében határozza meg, mégpedig hangsúlyosan: mind a legelső, mind a legutolsó mondatban.

Bíró Ferenc megállapítja, hogy Bessenyei mindeddig egyetlen szót sem szólt a magyar nyelv kérdéséről, pedig ez akkor már közkeletű téma volt a hazai értelmiség körében (A fiatal Bessenyei…, i. m. 299–300. és Uő: Nemzet, nyelv, irodalom. ItK 1984. 560.) Ettől kezdve viszont a kérdés állandóan érdeklődésének előterében marad, sőt, széleskörű nemzeti közművelődési programmá bomlik ki. (Pontosabban szólva, széleskörű nemzeti közművelődési programjának ez az első nyilvánosságra hozott részlete.) Hogy ennek egyéb összetevőitől eltekintsek, a magyar nyelv kifejezőerejének dicséretét zengi A hármas vitézek elöljáróbeszéde (1779), a Magyarság (1778); „A magyar nyelv fel emelkedéséről” értekezik A holmi (1779), szól erről a Jámbor szándék (1781) és sok más. A L ajánlásában mentegetőzik ugyan gyenge magyarsága miatt, de később önmaga példamutató szerepét hangsúlyozza. A hármas vitézekkel bizonyítja, hogy magyarul is lehet „elég erővel, méltósággal, mélységgel irni” (Színművek, id. kiad. 594). A Magyarságban szintén saját műveire – köztük a L-re – hivatkozva kérdi: „Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak?… Kivált poétaságra, éneklésre, régi történetek előbeszélésre, dicsérő beszédre egy nyelv sem haladja meg. Olvasd meg az Embernek próbáját, Telemakhust, Ágist, Lukánust, fogadom, nem fogod bennek a magyar nyelvnek sem szűk voltát, sem sundaságát, sem csekélységét észrevenni.” (Válogatott művei, id. kiad. 590.)

Gondolom, mindebből világosan látszik, hogy Bessenyei pályáján a L nem egy mű a sok közül, és nemcsak azáltal tűnik ki, hogy az egyetlen szó szerinti fordítása, melyet nem szőtt bele saját gondolatainak hálójába, hanem munkássága egy új szakaszának nyitánya, vagy legalábbis egy abban újonnan kibontakozó szál első darabja.

Ez a szál nem a töprengő filozófus, nem a bihari remete havas csúcsai felé vezet, hanem a közéleti embernek, a nemzeti művelődésügy harcosának útvonalával fut párhuzamosan. Már persze annyiban, amennyiben ez a két személy egymástól elválasztható. Következik ebből, hogy a L genezise után a politikus Bessenyei környezetében kell nyomoznunk. És 1776 nyarán találjuk meg azt a rugót, mely érdeklődését ebbe az irányba taszította. Ürményi József kancelláriai tanácsos 1776 június eleji előterjesztése nyomán augusztus 5-én adta ki a királynő azt a rendeletét, amely a tankerületek felállításával és az egyházi iskolák ezekbe való betagozásával a protestáns iskolarendszert merőben új alapokra helyezve annak szabadságát jócskán megcsonkította. Az összes iskola a felállított Tanulmányi Bizottság felügyelete alá került. Az egyházpolitikai problémák, a vallási sérelmek közül ezen a nyáron egy csapásra az oktatásügy került az első helyre. Tudjuk, hogy az intézkedés dühös hadakozások sorozatát indította el a protestáns táboron belül is, kiéleződtek a személyes ellentétek, egzisztenciák buktak és emelkedtek. Bessenyei mélyen belekeveredett a dologba, melynek eseményei magánéletét is erősen befolyásolták. Az ügynek ez a vonala nem ide tartozik, de meg kell említenem, hogy hitfelei jó részével is szembekerült, baráti környezete szinte kicserélődött, és ekkor indult meg az a folyamat, mely katolizálásához vezetett. Egy ilyen roppant megrázkódtatás nem maradhatott hatástalan gondolatvilágára, érdeklődési körére sem. Kézenfekvő, hogy a politikai életben váratlanul, éles formában fölvetődött téma irodalmi munkásságában is új irányt nyitott. Szauder József szerint ezek a küzdelmek ébresztették rá arra, „hogy nemzeti kultúránk alapján, önállóan, a magunk erejéből s eszközeivel kell továbbhaladnunk” (i. m. 51). A magunk eszközei között magától értetődően előkelő helyet foglal el az anyanyelv. A L ez új irányba tett első lépés. Keletkezését tehát 1776 második felére teszem. A hirtelen felbolydult légkörben jutott eszébe – talán Barcsay újbóli figyelmeztetésére –, hogy a régi ötlet megvalósításával hozzájárulhat a kibontakozáshoz, az útkereséshez. Ha tényleg sokat bíbelődött vele, úgy az az év utolsó hónapjaiban hagyhatta el a sajtót.

A forró elméjű római poéta az első könyv megjelenésével megtette kötelességét: a magyar nyelv méltósága igazolást nyert. A folytatásnak a vállalkozás lényegét illetően nem lett volna értelme. Ezért úgy hiszem, hogy Bessenyei ígéretét, mely szerint kedvező fogadtatás esetén hajlandó a további munkálatokra is, nem kell komolyan vennünk. A folytatásnak nincs is nyoma.

Az ajánlólevélben Lucanus fordításáról beszél, mintha a latin szöveg feküdt volna előtte. A vers prózában való tolmácsolását azzal indokolja, hogy nem volt képes a költő „forró elméjének tüzét követni”, ezért meg kellett elégednie az egyszerűbb megoldással, mint tették azt sokan, köztük Marmontel. Valóban, Lucanus prózai fordításának gyakorlata kialakult az előző századokban. Hagyományosan versben fordították anyanyelvükre az olaszok (Luca de Montichiello már 1492-ben, Giulio Morigi 1587, Alberto Campani 1640, Gabrielle Maria Meloncelli 1707, Gaspare Luigi Cassola 1781) és az angolok (Arthur Gorges 1614, Thomas May 1626, Nicolas Rowe 1718), versben fordított a német Veit Ludwig von Seckendorf (1695), a lengyel Jan Alan Bardziński  (1691) és Wojciech Stanislaw Chrościński (1693), a holland Heyndrick Storm (1617), a franciák közül Georges de Brébeuf (1654) és Pierre-Toussaint Masson (1765). Ezzel szemben prózában készült az első spanyol átültetés (Martin Masso de Oropesa 1540 körül) és kettő a franciák közül: Michel de Marolles (1623) és az említett Jean-François Marmontel (1766). Nem tudom, verses-e vagy prózai Caspar Wilhelm von Borck német fordítása 1749-ből, pedig, ha az imént nem csalódtam, ez lapulhatott Bessenyei tarsolyában. Az 1776 előtti időkből többnek nem hallottam a hírét.

Bessenyei tehát tudhatott prózai Lucanus-fordításokról. Elképzelhető lenne, hogy ezek mintájára maga látott hozzá az átültetéshez, ha latintudása ezt megengedte volna, azonban az ajánlólevélben elejtett utalás és a szövegek összehasonlítása kétségtelenné teszi, hogy Marmontel változata feküdt előtte, és a latint kézbe sem vette. Így tudja ezt első életrajzírója, Laczka János is: „nem ugyan magábul az eredeti deák íróbul, mert meg kell vallani, hogy ő annyira deákul nem tudott, hanem a híres Marmontel francia fordításábul” (Ballagi, i. m. 433). Lucanus és Marmontel szófűzése között oly nagy, ezzel szemben Marmontel és Bessenyei szófűzése között oly kicsi a különbség, hogy Bessenyei részéről sem Lucanus, sem valami más változat használata nem tételezhető fel. Ennek igazolására elég lesz az első verssorok egymás mellé fektetése:

Lucanus: Bella per Emathios plus quam civilia campos, Iusque datum sceleri canimus, populumque potentem In sua victrici conversum viscera dextra, Cognatasque acies, et rupto foedere regni Certatum totis concussi viribus orbis In commune nefas, infestisque obvia signis Signa, pares aquilas et pila minantia pilis. (De bello civili libri decem. Ed. Carolus Hosius. Lipsiae 1905. 1.1–7.)

Marmontel: Je chante cette guerre dont la Thessalie fut le théâtre: guerre sacrilège, qui mit les lois aux pieds du crime; où l'on vit un peuple puissant tourner ses mains victorieuses contre lui-même, l'aigle s'avancer contre l'aigle, deux camps unis par les liens du sang, diviser l'empire, et se disputer le coupable honneur de hâter sa ruine, avec toutes les forces du monde ébranlé. (La Pharsale de Lucain. Oeuvres complètes. 6. tome, 2^e partie. Réimpression de l'édition de Paris, 1819–1820. Genève 1968. 541.)

L: Azon hartzról beszéllek, mellynek véres piatza Tessália vólt: olly Szentség-törö Hartz, hol törvény, igazság a' bünnek lábai alá estek: hol egy hatalmas nemzet gyözedelmes karjait önnön Hazája ellen forditotta, és két vérséggel egy; de hartzal magába meg-szakadt Tábor, olly bünös ditsöségén vetélkedett, mellybe tulajdon veszedelmét az egész meg-rászkodott Világnak minden erejével sijjettette. (A6r–12)

Kiemeltem azokat a mondatrészeket, amelyek csak Marmontelből vezethetők le. Ellenkező irányba egyetlen betű sem mutat. Az összehasonlítást végig elvégeztem, végig ezzel az eredménnyel. Bizonyságul e pár sor is elég.

Érdekességképpen említem, hogy az Akadémiai Könyvtár egyik példánya (La Pharsale de Lucain, traduite en françois par Marmontel. I–II. A Paris 1767. 564.528/1–2. sz.) mindkét kötetének előzéklevelén ez olvasható: „Bessenyei Kapitány 1791:”. A könyv később a váci piaristákhoz került, majd az államosítás után jelenlegi helyére.

Mint a fent bemutatott példán látható, a fordítás a lehető legnagyobb hűséggel követi a mintát.

Csekély mérvű önállóság a jelzős szerkezeteknél tapasztalható, melyeknél néha visszacsengenek Bessenyei régibb műveinek, illetve kedvenc olvasmányainak hangjai. A francia „théâtre” nála „véres piatz”; ez egyik szokott formuláját ismétli (pl. A holmi, id. kiad. 287), és eredetében Voltaire-re megy vissza („sanglant théâtre” Henriade 1.71, 297). Ilyennek látszik: „bús Egekböl” (vö. H 1.360, 5.174), „Vitézi véreteknek” (vö. H 3.57), „fényes Napunk” (vö. H 1.351), „kék Égünk” (vö. H 1.167), „halgató tiszteletit”, „sohajtó Hazájának siralmas képi” stb., ahol Marmontel jelzőt nem használ. Ez azonban elég ritka, és a szó szerintiségnek nem mond ellent.

A 36. lapig a terjedelem is megfelel a mintának. Innen azonban a szöveg jelentékenyen megrövidül. A „Centúrion Lélius” kezdetű bekezdéstől a fordítás az eredetinek mintegy 3/5 részére zsugorodik. Ennek láthatóan a megoldhatatlan fordítási problémák felszaporodása az oka, illetve, hogy számolnia kellett az olvasók klasszikus műveltségének hiányosságával. (A magáéról nem is beszélve.) Néhol módosít, magyaráz egy kicsit. „Des Furies” nála „Akheron”; „le palladium”: „Minerva képét”; az üstököshöz hozzáteszi: „mellynek meg-jelenése egész birodalmaknak változását utánna szokta húzni”. Egy-egy mondatrészt már előbb is elhagyott („tout rentera dans l'ancien chaos”), a 36. laptól tömegével maradnak ki azok a nevek, szavak, fogalmak, amelyek magyarul nem voltak visszaadhatók, illetve Bessenyei ismeretkörén kívül estek. Elsősorban a földrajzi és mitológiai nevek légiója, a hozzájuk tartozó közléssel együtt: Léman, Vosges, Lingons, Ligurie, Le Var, l'Isère, le Rhône, Saintonge, Cévennes, Bourguignons, Hainaut, chaos, Bardes, Druides, Diane de Tauride, des implacables enfans d'Oedipe, Agavé és hasonlók özönnel. Jellemző, és nyilván ugyanerre a nehézségre vezethető vissza, hogy a mű címe (la Pharsale) sincs lefordítva, sőt, a műre vonatkozó dokumentumokban sem említik.

Egyetlen mondatnyi tartalmilag jelentős bővítmény akad: „nem kivánt a' Nap olly vért ki-omolva látni, mellyet a' párt-ütés önnön hazájának által szegezet szivébül eresztet” (26). A latin és a francia csak a sötétségről beszél, annak okáról nem.

A mű Bessenyei környezetében kedvező fogadtatásra talált. Marcus Annaeus Lucanus (39–65) a XI. század óta népszerű volt a hazai olvasóközönség körében, könyve már akkor megvolt Pannonhalmán. Hatott Vitéz Jánosra, Taurinus őt választotta mesterének. Az ő nyomán született az első magyar hexameter („Mely nagy volt Róma, az ő romlása jelenti” Könyvecse a szent apostoloknak méltóságokról). A zsenik sorából csak a német klasszicizmus tagadta ki. Jean François Marmontel (1723–1799) a századforduló legolvasottabb szerzői közé tartozott, egy sereg magyar írót ihletett meg (Kónyi János, Báróczi Sándor, Vargyasi Dániel István, Zalányi Péter, Horváth Mihály, Kazinczy Ferenc), bár aztán gyorsan kiment a divatból. Így Bessenyei könyve is igényt tarthatott a sikerre. Ő maga – mint láttuk – elégedett volt vele. (Később fel is használt belőle egy mozzanatot, ld. MN 48v.) 1777-ben egy állítólagos kassai barátja elragadtatással nyilatkozik róla (ha ugyan a levelet nem maga Bessenyei írta) a Die Geschäfte der Einsamkeit függelékében: „Nagyszerűnek találtam, mind a tárgy szépsége, mind a fordítás eleganciája és energiája szempontjából” (id. kiad. 192). A levélíró – mint mondja – a latin és francia változat ismeretében nehézség nélkül olvasta, akadtak azonban a környezetében, akik néhány szót nem értettek meg, és sajtóhibára gyanakodtak, míg ő ki nem okosította őket. Most már ezek is egyöntetűen lelkesednek érte, és biztatják a folytatásra. Kissé gyanús, hogy a műnek éppen az a sajátossága szúrt szemet egyeseknek, amelyet a szerző maga tett szóvá az ajánlásban: „az új magyar szóllásnak módja”. Kár, hogy az inkriminált részleteket a nyomtatvány nem közli, helyüket kipontozza. A mai olvasó talál a szövegben néhány olyan szót, mely akkortájban talán újdonságszámba ment (zúzmara, rend kivül, urna), s néhányat, mely ma is az lenne: „idö sark” (époque), „Oltári betyárok” (prètres), meg kifejezéseket, melyek költőiségükkel keltenek meglepetést: „haja homlokára borzadt”. Talán a kényszerűségből megmaradt klasszikus terminusok is okoztak problémát („Szerentsés Arsatzides!”, „kegyetlen Párka”). Van egy-két mondat, melynek megértéséhez kell némi olvasottság („Városoknak tornyaival koronázot homlokáról”).

Laczka János „amaz híres és nagy tűzű római poéta és historicus” magyar változatáról a hozzáértő kortársakat idézi: „errül a Magyar fordításrul méltán tették azt az ítéletet, hogy semmit sem enged a francia fordításnak” (Ballagi, i. m. 433). Batsányi „a' magyarságra nézve… különös meg-jegyzésre méltónak” találja, és sajnálja, „hogy ennek a' tüzes elméjű Romai  Poetának több könyveit-is hasonló ékességgel le nem forditotta” (Magyar Museum 1789. II. negyed, 112).

Voltak szembenállók is, Kazinczy épp a most idézett lelkendezésre húzza fel az orrát: „Bessenyei… dagály lett. Ilyen ő Lucanusában, hol a gallusokat gauloknak, Ausoniat Lausonianak nevezi tudatlanságból, akár mit mond Batsányi a Museum 2-ik darabjában. Igaz, hogy ha Bessenyei deákul tudott volna, nem hiszem, hogy Lucanus jobb fordítóra akadhatott volna, mert mind a kettőt dagályra szülte a természet.” (Idézi Némedi, i. m. 387.) De aztán később Ballagi Aladár „emelkedett  stylusa, s általában nyelvkezelés tekintetében Bessenyei legjelesebb művei közé” sorolja (i. m. 103).

A' törvénynek útja

„Bessenyei Contrat socialja” – jellemzi Bíró Ferenc (A fiatal Bessenyei…, i.m. 303).   

Ami a tartalmat illeti, egyetlen pont körül forog, és ez a nemzet és az uralkodó viszonya a törvényhozásban.

Leszögezi a népszuverenitás elvét. Ennek kifejtése közben szóba kerül a törvény keletkezésének mikéntje, historikuma (67r–68r), a természeti emberek társadalomba való tömörülésének oka és célja (68r–70r), a fejedelmi hatalom eredete és funkciója (70r–76r), a törvény és a vallás közötti kapcsolat (76r–78v).

E nagy témafolyamon belül részint okadatolásul, részint történeti visszapillantásként, részint az egyes fogalmak értelmezése során sok részletkérdés merül fel: az isteni igazság oszthatatlan és az emberi törvény osztott volta; az emberek eredendő szabadsága és egyenlősége, ezzel szemben a társadalmi osztálykülönbségek; az atyai hatalom; a magántulajdon; a törvény előtti egyenlőség és az egyenlő közteherviselés; a közjó fogalma és eszközei; a királyi hatalom formái; az erőszak jogteremtő képessége; a káros vagy elavult törvények megváltoztatásának rendje; a bírói funkció; a jogalkotó szellem fejlődése; a papság kialakulása és viszonya a törvényhozáshoz. Mindehhez egy sereg jelen- és múltbeli példa járul: Agamemnon, a Palladium, Attila, Athénás, Szólon, Lothárius, Konfutzius, az indusok, japánok, perzsák, Romulus stb. Így e rövid írás rengeteg adalékot és gondolatfoszlányt sűrít magában.

Témafelvetése, vonalvezetése, a problémák és a megoldások meghatározó többsége Werbőczy István Hármaskönyvét követi, szellemisége a fő kérdésekben azzal egybevág. (Tripartitum opus juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae. Kiad. és magyar ford. Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen. Bp. 1897. Corpus Juris Hungarici.) Ez 1517 és 1776 között 33 kiadást ért meg, 1565 óta magyarul is hozzáférhető volt, és mert a hazai jog legtekintélyesebb, sőt úgyszólván egyedüli forrásának tartották, Bessenyeinek ismernie kellett. Szövege benne van a Corpus juris Hungarici kiadásaiban is, mely gyűjtemény használata a MN esetében igazolható (lásd alább).

A tanulmány alaptétele, mint láttuk, a királyi hatalomra vonatkozik. Teoretikusan megengedi, hogy lehetnek olyan nemzetek, melyek „egész határ nélkűl való igaz hatalmat” engednek a választott uralkodónak, és ilyeténképpen teljességgel kiszolgáltatják magukat az ő kénye-kedvének (70v). 1804-ben a Magyar országnak törvényes állása e lehetőség felvetését Grotiusnak és Pufendorfnak tulajdonítja (Prózai munkák. Sajtó alá rendezte Kókay György. Bp. 1986. 315.) A gyakorlatban azonban nem látja ennek realitását, mert ez a nemzet részéről öngyilkosság. A téma felvetése (a Grotiusra való utalással együtt) Rousseauból indul (Du contrat social 1.4). Az elutasító állásfoglalás Voltaire-t követi: „Il n'y a point d'Etat despotique par sa nature. Il n'y a point de pays où une nation ait dit à un homme: Sire, nous donnons à votre gracieuse majesté le pouvoir de… nos biens et nos vies” stb. (Pensées sur l'administration publique 22.)

A TÚ a továbbiakban tehát csak azzal a nemzettel foglalkozik, amely saját javának és szabadságának biztosítása érdekében ültet maga fölé királyt. „Egy iljen Királjnak minden leg-felsőb' és Királji hatalma tsak addig mehet, a' meddig annak határát azon nemzet ki-szabta; mert a' Királji hatalom egyetlen embertűl… soha nem származhatik… A' Királji hatalom, törvény és szabadság mindenkor annak a' népnek öröksége, meljnek öszve tett ereje azt formálja… Soha Királjának… azon nemzetnek közönséges akaratja és tetszése ellen, annak törvényeit változtatni igazsága nem lehet.” (70v) E határozott álláspont Werbőczyt visszhangozza. A Hármaskönyv leszögezi, hogy a hunok közakarattal, mindnyájuk közös egyetértésével és végzésével tettek maguk fölé kapitányokat, igazgatókat, úgy azonban, hogy „amikor az egész közönséget egyenlően érdeklő dolgok merültek föl”, mégis közösen döntsenek (1.3.2). Később a község a maga akaratából ugyanezen feltétellel ruházta az uralkodást a Szent Koronára, vagyis I. Istvánra (1.3.6). Ennek következtében az uralkodó „egyedül a maga akaratából és önkényesen… semmit sem rendelhet, hanem össze kell hívnia és megkérdeznie a népet, ha vajon ennek az ilyen törvények tetszenek-e vagy sem, akik ha igennel felelnek, azontúl az ilyen végzéseket… törvényekül tartjuk meg” (2.3.3). Bessenyei sokkal hosszasabban fejtegeti e tételt, de mást nem mond.

A király nem emelkedhet fölül a törvényen. E tekintetben a két szerző között teljes az egyetértés. A TÚ lehetetlenségnek tartja, hogy „egy Fejedelem…  népe… törvénye alatt ne légyen” (74r); Werbőczy arra a kérdésre, „hogy a rendeletek és a végzemények kit köteleznek”, hasonló szigorúsággal válaszol: „Tudni kell, hogy elsősorban magát a fejedelmet kötelezik” (2.5).

A királyválasztó és törvényalkotó nemzet (nép) köréből mindketten kizárják a jobbágyságot. Werbőczy külön címet szentel a „nép” és a „köznép” közötti különbségtételnek (2.4). Mindketten történeti okokra vezetik vissza az egyenlőtlenséget. Két okot ismernek. Bessenyei szerint a parasztság „a' vitézlő rend ellen olj bűnt, vérontást s' háborút követett-el, melj miatt, attúl meg-győzettetvén, rabságba esett” (71rv). Ez a megállapítás jóformán szó szerint Werbőczyé: „pártot ütöttek… az egész nemesség ellen… és emiatt… szabadságukat végképp elveszítvén, földesuraiknak föltétlen és örökös szolgaságába kerültek” (3.25.2). A másik ok, melyet Bessenyei a MN-ben fejt majd ki részletezőbben, eredetibbnek látszik. Eszerint a gyávábbak védelmük fejében önként rendelték alá magukat a vitézeknek. Ez talán saját ötlete. Egyik pillére ennek is a Hármaskönyvön nyugszik, mely a kérdést szintén a honvédelemmel hozza összefüggésbe. Azt mondja, hogy egyesek büntetésül estek rabságba, mert nem engedelmeskedtek a hadba hívó parancsnak (1.3.2–5). A másik forrás Hobbes lehet, aki az osztálykülönbségek okát hasonlóképpen az önkéntes lemondásban látja; voltak, akik otthoni dolgaikkal foglalkozván követeket küldtek maguk helyett az országos ügyek intézésére (Le corps politique, ou les Éléments de la loy morale et civile. H. n. 1652. Samuel-Joseph Sorbière fordítása. 2.2). Bessenyei tehát a társadalom szerkezetét Werbőczy nyomán rajzolja fel. Középen a nemesség helyezkedik el, mégpedig a jogilag egységes nemesség, melyen belül sem az egyház, sem az arisztokrácia nem foglal el magasabb helyet. Werbőczy ezt erőteljesen hangsúlyozza, Bessenyei nem, de a nemességet magától értetődően egységes testnek tekinti. Az egyik szélen áll a király, funkciója szerint ugyan kiemelve, de csak a nemesség érdeke és szándéka függvényében. A másik szélen, kívül, a mélyben helyezkedik el a jobbágyság.

Körülbelül ennyi a mű lényeges tartalma. A fejtegetések többi része a történeti előzmények ismertetése, a fő tétel adatolása, értelmezése, körüljárása. Bessenyei e mellékkérdésekben Werbőczyhez képest számos újdonságot mond, azonban a nagy vonalakban ezekben is őt követi.

Mindkét mű részletesen foglalkozik a bíráskodás és a törvényhozás közötti különbséggel, a bíró feladatkörével, és mindkettő arra a megállapításra jut, hogy a két funkció között alapvető, elvi különbség van. A bírónak semmiképpen sem szabad átvennie a törvényhozó szerepét, hanem feltétlenül, esetleg saját lelkiismeretével szemben is ragaszkodnia kell a törvényhez, még ha ennek következtében téves ítéletet hozna is. Mert a justizmord csak az egyénre káros, míg a törvénytiprás az egész társadalmat felborítja. (TÚ 75r–76r, Hármaskönyv Prol. 13–16.)

A TÚ bevezető „Világositása” az igazság fogalmáról, az isteni igazság állandóságáról, a földi igazság változékonyságáról elmélkedik. A Hármaskönyv Prológusának 1. címe „Az igazságról” szól. Megkülönbözteti a „természeti és törvényi” igazságot; „a természeti az az állandó és örökké tartó akarat,… a törvényi gyakran változik”.

A törvények létrejöttéhez, illetve a társadalom kialakulásához vezető út áttekintését Bessenyei ezzel a megállapítással kezdi: „az ember szabadon származik”. Kezdetben – mondja – mindenki szabadon lakott a természetben, szabadon birtokolt, senkinek sem volt hatalma a másik fölött. Werbőczy: „mindenki szabadnak született… Természeti jog szerint minden dolog közös és mindenki szabad vala.” (Prol. 2.7–8.)

Később azonban „fel-kél ez a' két fejedelem ENYIM, TIÉD, s' törvény, fegyver alá húzza az Istennek ember világát” (TÚ 68v). – „A nemzetek joga pedig megosztotta az uradalmakat, kitalálta a vagyonelkülönítést, meghonosította a háborút, fogságot, szolgaságot” (Hármaskönyv Prol. 2.8).

Aztán, ahogy az emberek szaporodtak, megjelentek a henye, de erőszakos nemzetek, melyek rátámadtak a szorgalmas gyengébbekre, és kifosztották őket. Az emberek „öszve gyűltek, s' azt mondották magok közt: áljunk öszve, tegyünk tilalmat, tsináljunk törvényt” (TÚ 68v). – „Mert miután az emberi nemzet elszaporodásával és a vétkeknek elharapódzásával az országok zsarnoksággá fajultak el, szükségképpen kellett törvényeket alkotni” (Hármaskönyv Prol. 6.5).

Így keletkezett a törvény, mely Bessenyei szerint „köz jónak, köz szabadságnak, köz igazságnak” neveztetik (TÚ 69r), Werbőczy pedig úgy véli, hogy a törvényt a közjóra kell alkalmazni, az az egész köztársaság javát szolgálja (Hármaskönyv Prol. 6.10).

Bessenyei kimondja a törvény előtti egyenlőség elvét, a közszabadságban való egyenlő részesedés követelményét, ami természetesen csak a szabadokra vonatkozik (TÚ 69rv). – „Nincs valamely úrnak nagyobb és valamely nemesnek kisebb szabadsága” – szögezi le Werbőczy (1.2.1).

A TÚ váza a Hármaskönyv jogelvein nyugszik, és felépítésében, gondolatmenetében is azt követi.

Azonban ezzel párhuzamosan és ezen belül számos részlet rokonítható az angol–francia felvilágosodás szerzőivel. Ezek több fontos kérdésben Werbőczyével azonos nézetet hangoztatnak. E tény elemzése túllépné adott kereteinket, ezért csak sommásan állapíthatom meg, hogy – ha éppen Werbőczyvel kapcsolatban ezt nem is szokás hangoztatni – mindkét felfogás ugyanazokra az évezredes előzményekre épül, rokonságuk tehát adott. Így Bessenyeinek a felvilágosodás eszméit követő gondolkodásmódja szinte önmagától párhuzamba került a magyar nemesség ideológiáját kifejező Werbőczyével. Úgy látszik, ő volt az első, aki ezt az egybeesést észrevette és hasznosította. Később, az 1780-as évek elején, főleg pedig 1790 után – mint Benda Kálmán kifejti és adatolja – szinte magától értetődő lett, hogy a magyar köznemesség, „Werbőczi népe”, Rousseau gondolataira hivatkozva fogalmazza meg jogait és igényeit az uralkodóval szemben. (Rousseau és Magyarország, in: Emberbarát vagy hazafi? Bp. 1978. 351–361.)

Rousseau és Werbőczy között már a kiindulópont is azonos: az ember természettől szabad, a társadalomba önkéntesen tömörült, királyt önként, a maga javára választott. Amely ponton a két felfogás mégis eltér egymástól (a jobbágyság jogállásának megítélésében), ott Bessenyei Werbőczyt követi.

Az azonos kiindulópontból azonos következtetés származik: a király nem saját személyében gyakorolja hatalmát, hanem a közösség nevében.

A következő lépésnél azonban a két szerző útja elválik. Rousseau (Locke-kal, Montesquieuvel együtt) a törvényhozói hatalom tekintetében a királyt alárendeli a közösségnek, és a végrehajtó szerepét ruházza rá, Werbőczy pedig mellérendeli: „a királyok a törvényeket a nép összehívása és megkérdezése mellett kezdették alkotni, amint ez korunkban is történni szokott” (2.3.2). Bessenyei Werbőczy útján halad: „A' törvény ki-szabó hatalom tsak nemzetnél s' királjnál lehet”, „tsak tsupán országnál, Fejedelemnél”, „vagy Királj, vagy ország”, „nemzeteknél, Királjoknál” (75r). „A' törvényrűl haza és Királj itélnek” (76v); stb.

A melléktémákban is akad néhány kardinális kérdés, ahol az álláspontok azonosak: a közjó fogalma és kapcsolata a törvénnyel, a közszabadságban való egyenlő részesedés elve, az igazság isteni eredete. (Vö. Du contrat social 1.1, 2.4, 6–7, 3.16.)

Ez az alapvető oka annak, hogy a TÚ messziről nézve tisztán a felvilágosodás társadalomfelfogását mutatja. Erősíti ezt a benyomást, hogy Bessenyei a Hármaskönyv gondolatmenetét valóban megtűzdeli a modern irodalomból merített elvekkel, ötletekkel, anekdotákkal. A példák, a történelmi hivatkozások jó része valóban e körből származik.

Társadalomelméleti vonatkozásban egyetlen súlyosabb tétel akad a műben, amely Werbőczytől idegen: a közteherviselés követelménye (TÚ 70r). Ez is Rousseau hatását mutatja (Contrat 2.4. és 3.16). Jogfilozófiai tekintetben szintén van valami, amit Werbőczy nem ismer: az erőszak jogteremtő képessége (71v–72v és két jegyzet). Azok a „tudósok, kik meg-nem foghatták, hogy a' hatalmasab' részt a gyengéb' részen való uralkodástól mi tilthassa-el”, vagy Grotiust képviselik, akit Rousseau idéz és cáfol (uo. 1.3–4), vagy mellette még Pufendorfot is. A „jus gentium”-ot a Magyar országnak törvényes állása is emlegeti, és „a Medvék, Farkasok és oroszlánok” igazságának nevezi (id. kiad. 253).

Rousseau hatása látszik a pogány nemzetek isteneiről szóló fejtegetésben (67r), az önként vállalt rabság minősítésében  (69r), a törvényszerző tehetség és a törvényszabó hatalom közötti különbségtételben (75r), az első törvények isteni tekintélyre való alapozásánál (77r); Rousseau mondja el, hogyan kell a fejedelemnek rávezetnie a népet arra, hogy jó törvényt alkosson (75r). Mindezt lásd: Contrat 4.8, 2.7, 1.6, 2.7, 2.6.

Kimutatható Locke hatása az atyai hatalomról, az egyéni és a társas szabadság viszonyáról, az erőszakos foglalással szerzett jogról, a természeti törvény megsértőinek büntetéséről (illetve büntetlenségéről) elmélkedő részletekben (Du gouvernement civil. [David Mazel fordítása.] A Amsterdam 1755. 5, 7.1, 15, 1.4–6).

Lothárius és Teutberg históriája, Montezuma példája a 72v laphoz fűzött jegyzetben, a mű végén a keleti törvényhozók jellemzése, aztán a teokráciáról szóló szakasz (a görögök, az orákulum, a rómaiak), de már előbb is „Az Orákulumoknak kezdetek” című bekezdés Voltaire-t követi (Essai II. 269, VI.114, II. 31–77, I. 42–43, 247–248, leírását lásd a MN-EE bevezetőjében). Alighanem Voltaire ihlette az erdőkben lappangó hajdani törvényhozókról adott gúnyrajzot is.

Mindez azonban a tartalmat tekintve járulékosnak mondható; emellett szöveges egyezésről szó sincs, az adatok is csak nagyjában azonosíthatók, és csak aprólékos összevetéssel volna minden szövegrész és adattörmelék pontosan forráshelyhez köthető. Annál is inkább, mert ugyanazon gondolatdarabkák többé-kevésbé hasonló fogalmazásban több szerzőnél is olvashatók.

Magánál Bessenyeinél is olvashatók, elsősorban a Futó darabok némelyikében (Az elmének hánykodásairúl, A királyságrul). Itt azonban a „királyság” még természeti kategória: a fejedelem a természet erőinek van kiszolgáltatva, részben a saját, részben a környezet indulatainak, a „háborús szél”-nek (Bessenyei György társasága, id. kiad. 72), saját lelkiismeretének. „Trónusa magasan függ fenn az egekben” (72), és természetesen „mint mi, sok törvénytül, úgy nem bántathatik” (71), hiszen a törvényen felül áll. A TÚ-ban felvetett problémák jelentős hányada már megjelenik, mégpedig jó részt ugyanazon ideológiai kör fogalmazásában, amely ott is hangot kap: Hobbes, Pufendorf, Montesquieu, Grotius, Voltaire (59). A forrásanyag zöme tehát már kéznél van. A Futó darabok és a TÚ szó szerint azonos szövegdarabkái, gondolattöredékei soronként megütik a szemünket: „Nem lehetett bátor egymástul életünk”; „A természet harcra vitt törvényeivel”; „Az ember… erdőkbe, hegyekbe ment Istent keresni”; „Egyik a másikát vagyonáért dúlta”; „A nép, hogy urával jobban kevélykedjen, Akarta, hogy annak atyja Isten légyen”; stb. Egy rész ebből Rousseaut visszhangozza. A fonal azonban, amelyre a problémák felfűzhetők, még nincs Bessenyei kezében, a sarkpontokat még nem találta meg. A megoldás útját abban látja, hogy a király – saját elhatározásából – szélesebb, alkalmasabb körben is keresheti tanácsadóit. Közvetlen környezetét bővítheti, de neki kell rájönnie arra, hogy „egy királyi tanács-é vagy egy ország egészlen” (77) támogathatja-e hathatósabban a társadalom javára irányuló tevékenységében.

A részletekben szinte már kész koncepció a TÚ-ban áll össze szerves egésszé, a Werbőczy által nyújtott fonal mentén. A később keletkezett művekben a király és a társadalom viszonyát illetően már nincs kétsége. A holmi XXIV. része magától értetődőnek tartja, hogy törvényt „egy Hazának, és egy Királynak” kell hoznia (id. kiad. 302).

A TÚ tehát választóvonal Bessenyei társadalomszemléletében. Ez az a mű, melyben az őt mindig is erősen nyugtalanító problémát, a király és a társadalom viszonyát sokoldalúan, aprólékos részletességgel, nagy gonddal, komoly irodalmi eszköztár segítségével végigtapogatta, és kiérlelt álláspontra jutott. Ez a mű a TT és a Futó darabok után és a MN előtt keletkezett, tehát minden valószínűség szerint 1777-ben. Ez a datálás egybevág a szakirodalom más meggondolásokra alapozott megállapításával (Bíró: A fiatal Bessenyei…, i. m. 150, 302; Gálos, i. m. 232).

A magyar nemzetnek szokasairul, erköltseirül, uralkodásának modjairul, törvenyeirül,
és nevezeteseb viselt dolgairul. – Egész Európa' formája a' XI^dik Százban

Bessenyei pontosan meghatározza a mű célját: „Kivánságom van meg-irni, hogy a' magyar nemesség törvényes szabadsága, haszna és terhe szerint ország szerte meg-határozott hatalmával, erejével nemzetünkben mit követhetett-el eleitűl fogva” (7v). És a MN végén eljut a tanulságig: a nemesség kiváltságos helyzete szükségszerű, „a' szántó ember… a' maga védelméért” fizet, és ez így lesz, „valameddig az emberi természetben erőszak, ellenkezés, irigység, szűkség és háborúk éreztetni fognak”. „Ezért fizet a' paraszt, látod, ha tudni akarod adójának okát.” Ezzel szemben „Szent-István Királjtól fogva a' nemeseken mindenkor két bőrt húztak le királjai”, mert pénzét, vérét egyképpen föl kellett áldoznia a haza védelmére (51v–52v). Ez a gondolatmenet szabja meg a munka tartalmát, szerkezetét, műfaját, módszerét, forrásvilágát.

A vizsgálódást azért kezdi a XI. századdal, mert a megelőző korszakban a nemesség Magyarországon nem intézményként létezett, csak személyes tulajdonságoknak volt a függvénye, nem voltak törvényileg rögzített keretei, biztosítékai, s így nem lehetett örökletes sem (5rv). Eredetileg – mint a cím később lehúzott utolsó szavaiból látszik – a kettős királyválasztásig ment volna el, a cenzúra azonban közbelépett, és a mű torzó maradt. Bent, a szövegben nem hajtotta végre a szükséges módosítást: „Meg-fogjuk továbbá látni… a' magyar Királjok uralkodása alatt egész Ferdinándig” (7v). Jó volna tudni, vajon a tervezett korszakhatárt a társadalomtörténet szempontjából is sarokkőnek látta-e, vagy más késztette arra, hogy csak az önálló magyar államiság évszázadaira terjeszkedjék ki. A holmi XXIX. részében azt mondja, hogy 1526-ban a jogrendben törés következett be: „Soha a Magyar rendek, eredet szerint való törvényeikbe szent Istvántul fogva Zapolyáig nem változtak.” (Id. kiad. 323.)

A tárgy terjedelmét mechanikusan mérve, a műnek első ötödrésze készülhetett el. Nem hiszem azonban, hogy a további vizsgálat alapvetően más vagy sokkal több eredményre vezetett volna, mint amit fentebb láttunk. Legfeljebb a bizonyító apparátus lett volna bőségesebb. Nyilván a szerző is így vélekedett, ha az első Százat alkalmasnak találta arra, hogy a cenzúrának bemutassa.

Gálos Rezső (i. m. 231.) úgy gondolja, hogy az EE önálló mű, és csak azért szokták a MN függelékeként emlegetni, mert a kézirati hagyományban az után következik. Ez azonban nem igaz. A pannonhalmi kéziratban az egyes művek önálló füzetekben vannak, a MN és az EE viszont egy füzetben, sőt az EE ugyanazon fasciculus következő lapján kezdődik. Az EE a megvalósult szerkezetben a MN függeléke, szándék szerint azonban betét lett volna annak a XI. és XII. századi magyar történelmet tárgyaló első két szakasza között. Erre utal: „Minekutánna Európán szemedet ekképpen keresztűl vitted, térj vissza Magyar országra… ” (61v). Eszerint előbb is, utóbb is magyar vonatkozású részek állnak. Nyilván úgy képzelte, hogy egy-egy magyar század áttekintése után fel fogja vázolni az akkori nemzetközi helyzetet. Minthogy a MN-nek csak az első darabja készült el, a betétből függelék lett.

Hasonló kitérő már a HJ-ban található. Az elbeszélést ott is megszakítja, hogy szélesebb keretek közé ágyazhassa be: „Áljunk-meg itt egy kevéssé,… s' tekintsünk a' világ szinére, hogy meg-láthassuk, mitsodás vólt a' Század, melybe ez a' vitéz született” (HJ 36).

E szerkesztési mód megokolását, illetve a benne kifejeződő vizsgálati módszer programját A budai nagy társaság fő tanítóihoz címzett röpirat fogalmazza meg: „egy hazának dolgait csak tudni annyit tészen, mintha egész országunkban csak egyetlen egy embert ismérnél és úgy osztán annak természetirűl ítélnéd az egész hazának minden fiait. Így hát aki  csak egy nemzetnek dolgait érti, látja, talán a nagy mindenre való nézve semmit nem tud, sem nem lát, mert egyebeket nem tudván, arról sem ítélhet, mit tud és lát… Terjesszétek ki hát, Uraim, elméinket, hogy a Földnek egész golyóbisa felett régi és mai erkölcsökön, hiteken, törvényeken, hadakozásokon okosodván megláthassuk hazánknak is e nagy tükörbe mind erejét, mind gyengeségét.” (Tolerantia. Közzétette Némedi Lajos. Nyíregyháza, 1978. 65.)

Mivel a MN-EE kifejezett célja az erkölcsök, hitek, törvények, hadakozások összehasonlító vizsgálata, eléggé kézenfekvőnek látszik, hogy keletkezése összefüggésben van a röpiratnak eme pontjával.

E módszer a MN-EE létrejöttében fontos szerepet játszik. Bessenyei felfogása szerint a nemesség létét csak részben köszönheti bizonyos történelmi körülményeknek, más részben természetes emberi tulajdonságokra, magatartásformákra épül. E tekintetben az EE azt vizsgálja, hogy mennyiben tekinthetők általános emberinek – európainak – azok a szokások, erkölcsök, viselkedésmódok, amelyek a MN megállapítása szerint Magyarországon a nemesség kialakulásához vezettek. A magyar és európai párhuzamok felderítése kijelöli azokat a pontokat, amelyek nem a magyarság külön történelmének folyamán jöttek létre, hanem „azon kor”, vagy még általánosabban „örök emberi” tulajdonságok függvényei.

A magyarországi háborúskodásokat összeveti az invesztitúraharccal; „az ország kedve ellen való idegen tanátsosok” miatt felzúdult elégedetlenségre felhozza IV. Henrik és Adalbertus érsek esetét; kimutatja, hogy általános szokás volt a pártütés, a trónharc, a „háború és vérontás”; Európa-szerte uralkodott az anarchia, a tudatlanság, a törvénytiprás, a részegeskedés, az erőszak; a jogszerű bíráskodás nehezen vert gyökeret; a pogányság maradványai sok országban tovább éltek, és nem a magyarság volt az egyetlen, amely „felére Keresztyén, s' felére pogány” népként „együtt egymás ellen keveregve maga ellen küszködött” (MN 8r, EE 58r). Az európai viszonyokhoz képest – vonja le a következtetést – a magyarországiak nem mutatnak feltűnő eltérést, sőt, inkább nagyon is tisztességeseknek mondhatók. Ennek oka a magyarság derék jellemében keresendő. (A „Magyar” dicséretét zengő legutolsó bekezdés összevethető a H 6.225–241. sorával.)

A műfajt társadalomtörténeti esszében határozhatjuk meg. Leszögezi, hogy nem történelmet akar írni, hanem a nemesség létrejöttét, a jogállásának alakulását befolyásoló „törvényes rendeléseket” veszi sorra, és az ezeket létrehozó tényezőket, eseményeket vizsgálja (6r).

E cél érdekében választja ki és rostálja meg forrásait. Mivel a nemesség – mint láttuk – részint általános emberi tulajdonságokra, részint történelmileg kialakult viszonyokra épül, Bessenyei e két területre összpontosít. A budai nagy társaság fő tanítóihoz a bölcsességet ugyanebből a két komponensből rakja össze: „Az emberi nemzet régi s mai viselt dolgainak ismérése és a természet mélj munkáinak tanulása” (Tolerantia, id. kiad. 65). A kettő között, persze, szoros összefüggés van, hiszen egyfelől a történelem menetét jórészt szintén emberi tulajdonságok szabják meg, másfelől az emberi tulajdonságok legszemléletesebben a történelemben tanulmányozhatók.

A legfontosabb magyar történeti adatbázis ezúttal is Heltai Gáspár Krónikája (22v–45v). A hazai események ismertetésében alapvetően erre támaszkodik. A MN elbeszélő részének legalább 90 százaléka ezt ismétli. Egy helyen – mint mondja – (majdnem) szó szerint idézi (45r). Többnyire Heltai értendő a „némeljek”, „azt irják” és effélék alatt is. Egy külföldi adat (Nagy Károly hadjárata a szászok ellen) szintén tőle való. Más magyar források csekély teret kapnak, ezek inkább csak Heltai közléseinek ellenőrzésére szolgálnak.

Közöttük legfontosabbak a név szerint idézett „Pető Magyar iró” (49r), illetve a Bonfini követői között Heltai mellett említett „Pető Gergelj, Kováts János magyar Krónika-irók” (33r). Általánosságban mondhatom, hogy ez említések alatt Pethő Gergely munkája (Rövid Magyar Cronica. Bécs 1660), illetve ennek M. Kováts János által eszközölt átdolgozása (A' magyar kronikának… sómmája. Pozsony 1742) értendő. Használhatta Kálnoki Sámuel két Pethő-kiadását (Bécs 1702, Kassa 1729), ennek Spangar András-féle bővítményét, a Kovács-féle átdolgozás 1749-ig folytatott variánsát is. A Pethő-krónika kiadástörténete ez idő szerint nincs feldolgozva. Az egyes (és az itt nem említett) változatokban az alapszöveg nem egyforma. Ennek tisztázása nélkül a Bessenyei által felhasznált változat nem jelölhető ki. Az biztos, hogy valamennyi idézett mozzanat megtalálható. Pethőtől ered a Gizela névalak (a Gizle Heltaitól, 10r); Béla halálának mindkét említett változata (sőt, egy harmadik is, 20v); a László halálát követő csodák említése (44r).

Kovács beszél a tízezer móldáviai áldozatról (33r, ld. még Bonfini 2.4.161, Heltai 42v); Kálmán 18 éves uralkodásáról (49r).

Két helyen „bóldogúlt Rákotzi”-ra hivatkozik, „ki a' Magyar dolgokrúl frantzia munkát hagyott” (17v és 49r). Ez II. Rákóczi Ferenc, a fejedelem, aki azonban nem írt magyar történetet. Valójában az Histoire des revolutions de Hongrie (I–VI. A la Haye 1739.) c. munkáról van szó, melynek névtelen szerzője Brenner Domokos Antal. Az 5–6. kötetben többek között Rákóczi Memoárjai is benne vannak. E mű első kötete: „Tome premier, qui contient l'histoire de Hongrie, depuis l'an 1000 jusqu'à l'an 1699”. Itt van a két idézett adat, az egyik András haláláról („il le fit fouler aux pieds de chevaux, qui l'écrasèrent” 20), a másik Kálmán haláláról („par une chute de cheval”) és – Pethővel egyezően – 19 évi uralkodásáról (27).

A „frantzia universalis Historia”, mely arról tudósít, hogy László király Dalmácia „némelj részeit a' Vénétusoknak el-adta, vagy el-zálogositotta” (47v) Joseph Vaissète munkája: Géographie historique, ecclesiastique et civile. I. A Paris 1755. 302: „Ladislas vendit ou engagea quelques places de la Dalmatie aux Venetiens, qui en ont acquis plusieurs autres.” (Gálos – i. m. 229. – Millotra gyanakszik, de ez nem áll meg.) Ezt a művet említi is olvasmányai között A magyar nézöben (id. kiad. 46).

Bessenyei egyetlen önálló tényszerű megállapítása, hogy Szerencs a Harangodi-puszta mellett fekszik (34v).

Leír egy jelentéktelen epizódot gyermekkorából, melynek mégis némi fontosságot kölcsönöz az a tény, hogy Zsigmond bátyja szerepel benne, kivel más forrásokban nemigen találkozunk. Gálos csak annyit tud róla, hogy 1782 előtt meghalt (i. m. 35, 264), most pedig azt halljuk, hogy már a MN írásakor is túl volt „utolsó idején” (3r). A történetke másik szereplője a rokon Gyulai család (ItK 1900. 344) egyik tagja, kinek nevét, sajnos, nem tudtam kiböngészni. Szerzőnk ugyanis kitörölte a neveket, amikor a kéziratot kiadta a kezéből, nyilván nem akarván kompromittálni a rokonát. A sziget, ahol az esemény lejátszódott, a Bessenyeiek szívéhez oly közel álló Kelinc lehet.

Egy mondatban saját Lucanus-fordítását idézi, majdnem szó szerint:

L: Alig juthatott a' Rubikonnak partyára, 's egy ijjesztö idétlenség ostoba nagysággal jelenik-meg elötte. Ez sohajto Hazájának siralmas képi vólt (22).

MN: Igy jelent-meg Czésárnak-is hazájának keserves és siralmas képi a' Rubikon partján (48v).

Néha – ilyet már láttunk – a forrás melléfogását is átveszi. A kun fejedelmet Akunnak nevezi (37v), mert Heltai így idézi Szent László kiáltozását: „Acum, Acum: Ier néki” (43v), ami Bonfini latin accusatívusának mechanikus átvétele („Acum Acum ingeminat” 2.4.228). Heltai azonban két sorral lejjebb a helyes Acus formát használja. Ez elkerülte Bessenyei figyelmét.

Általában sem mélyedt el nagyon a szövegekben, még akkor sem, amikor illett volna. Bonfinit ott sem üti fel, Heltait ott sem nézi meg alaposabban, ahol kritizálja. „Fel-akad” „egy rendes történeten”, azon tudniillik, hogy mikor vették el a velenceiek Dalmácia egy részét a magyaroktól. Ennek „a' magyar történeteket irókbúl végire nem” mehetett, hiába böngészte meg – állítólag – Heltait, Bonfiniust, még az említett francia világtörténetben is kereskedett utána (47v–48r). Márpedig Heltai (45v) rövidebben, Bonfini (2.5.98. s köv.) hosszabban elmond mindent, ami a megértéshez szükséges: „Az rauasz Velentzéssec… meg czaltác ötet”; „Veneti, qui maritima quedam paulo ante in Dalmatia occuparant” stb.

Hasonló Bot esete, akiről Bonfini és Heltai hihetetlen beszámolót közöl: „az úton a' kutyák egésszen meg-ették”. „Eleget hánykodtam rajta, hogy mitsoda kutyák lehettek azok, meljek lovas, fegyveres embert… meg esznek” (48v). A sok hánykódás helyett elég lett volna, ha Bonfini könyvébe belepillant, mert az részletes és hihető magyarázattal szolgál (2.5.297–298). Heltai valóban rövid és félreérthető: „az ebec meg öuéc a' Bothot az úton iszszonyu képpen” (45v).

„Eleget törődtem ezen-is, hogy mitsoda flastrom lehetett az, melj a' Királjnak velejét feje tsontján keresztűl magára úgy ki-szivhatta” (49r). A „törődés” megint fölösleges. A Krónika ugyanis azt mondja, hogy a flastromot a király fülére tették (45v). Így a történet, ha nem is gusztusosabb, de hihetőbb.

„Azt sem foghatom-meg,… hogy hogy jőhetett-elő a' más világról Miklós Püspök”, aki Kálmánt elijesztette Jadra felégetésétől (48v). Ezt talán tényleg közvetlenül Bonfinitól tudja, mert az idézett magyar krónikák erről az epizódról nem emlékeznek meg. Bonfini azonban nem csodáról, hanem Kálmán álmáról beszél („in somnis apparet” 2.5.226).

A felületességtől és nagyvonalúságtól függetlenül a krónikás forrásokat erős kritikával kezeli. Néha, mint láttuk, jogtalanul is. Kiszűr belőlük minden túlzást, irracionális elemet, csodát. Úgy vélekedik, hogy effélére – mármint a beléjük vetett hitre – a XI. században az akkori „belső értelmekre s' erköltsökre” nézve szükség volt (28r); nem is kell firtatni, hogy az akkori emberek valóban isteni jelenést láttak-e, vagy ébren fogant vágyaik játszottak velük álmukban, hiszen ha ez az ő számukra mindegy volt, akkor legyen nekünk is az (26rv, 39r). Mára azonban „az ember s' az idő” megváltozott, ezért nekünk erre nincs szükségünk, a régi krónikákból a mai olvasónak csak azt kell elhinnie, „mit bennek a természet szerint való dolgoknak lát” (49r). A krónikások túlzásait igyekszik a megfelelő szintre leszállítani, vagy legalább felhívja rájuk a figyelmet (33v–34r); ezt a HJ-ban is megtette (24–26, 29, 30, 56–57, 69).

Kritikájának másik iránya az adatok súlyozására céloz. Ebben saját célkitűzését tekinti mércének. Ami a MN konkrét tárgyával nem hozható kapcsolatba, azt elhanyagolhatónak jelenti ki. Ezért nem foglalkozik Kálmán uralkodásának egyik szakaszával (48r), ezért nem érdekli Béla halálának mikéntje („mert semmit nem tészen a' dolgok valóságára nézve” 20v). Álláspontját meg is fogalmazza: „Áljunk-meg ez ütközet körűl egy kevéssé, mivel oljan aprólékos dolgok történtek véle, meljek az akkori erköltsöket némelj részben magyarázzák. Vagynak oljan kitsinységek, meljeket a' nagy esetek közt-is meg-kel jegyezni, ha azok fontos állapotokat jelentenek; ellenben látunk elég lármás történeteket, de nem érdemlik a' fel-jegyzést, mivel természetek szerint nem köttethetnek nagy dolgokhoz.” (26r)

„A földnek egész golyóbisát” illető történeti adatokban és ezek értékelésében – mint már Beöthy Zsolt megállapította – Voltaire-t követi: Essai sur les moeurs et l'esprit des nations, et sur les principaux faits de l'histoire depuis Charlemagne jusqu'à Louis XIII. (Tomes 1–8. Aux Deux-Ponts 1792. Oeuvres Complètes de M. de Voltaire. Tomes 22–29.) A MN címében ez visszhangzik, az EE címe mintha ennek 43. fejezete után járna: „De l'état de l'Europe aux dixième et onzième siècles”. A műre másutt is hivatkozik, mint a X. századi Európa történetéhez felhasznált forrásra (Az értelemnek keresése, Prózai munkák, id. kiad. 558. és ld. Magyar Nézö, id. kiad. 46). Azonban jó részt emlékezetből idéz, összevon, kiegészíti más olvasmányokkal. Szorosabb egyezést csak egyes szakaszok (az EE-nek nem egészen 1/3 része) mutatnak. Nem jó tehát az a sommás fogalmazás, hogy az EE az Essainek fordítása. A MN egyetemes történeti betétei közül három (a királyok felkenésének szokása 14r, a jezsuiták paraguay-i ténykedése 21r, a hajdani törvényszerzők 35r) ennek 13, 154, 147. fejezete után megy.

„A' Római Szent Birodalom” című fejezet eleje (53r–55r) oly rövidre fogja az 1032 és 1077 között lejátszódott eseményeket, hogy a töredékes epizódok eredetét nemigen lehet megragadni. A váz az Essai-ből kihámozható, de ennek előadása (37–46. fejezet) összehasonlíthatatlanul hosszabb, néhány adat (VII. Gergely a papi nőtlenségről, a goslari birodalmi gyűlés) mégis hiányzik. Az utóbbi megvan Voltaire egy másik munkájában: Annales de l'empire depuis Charlemagne (Tome I. Aux Deux-Ponts 1792. Oeuvres Complètes de M. de Voltaire. Tome 30. 161). Az Essai és az Annales sokszor oly közel esik egymáshoz, hogy a pontos forrásmeghatározás nem lehetséges. Azonban valószínű, hogy ennek az áttekintésnek nincs is közvetlen irodalmi forrása, hanem olvasmányélményekre támaszkodik. Az időrend sem egészen pontos. Az említett pápák helyes sorrendje: IX. Benedek (1032) – III. Szilveszter (1045) – VI. Gergely (1045) – II. Kelemen (1046) – VII. Gergely (1073). Közülük III. Szilveszter neve Voltaire-nél elő sem fordul. Az Essaivel szöveges rokonságot az 55v lap mutat, ez elég közeli, de ebben is akad idegen eredetű adalék: Rudolf sváb herceg Reinfeld mellékneve csak az Annalesban olvasható (i. h. 164). Aztán hét év története (Róma 1084-ben bekövetkezett megszállásáig) egyetlen mondatban sűrűsödik össze. A fejezet befejező részében közölt adat (Adalbertről) Voltaire-nél sehol sincs meg.

A következő néhány kis fejezet („Muszka ország”, „Lengyel ország”, „Svétzia”) szinte szóról szóra az Essai 43. fejezetének fordítása.

Essai: Une soeur des empereurs Basile et Constantin, mariée à un grand duc ou grand knés de Moscovie, nommé Volodimer, obtint de son mari qu'il se fit baptiser. (III. 45.)

EE: Úgy mondatik, hogy Basil és Konstántinus Tsászároknak leány testvérjek, ki Volodimérhez ment férjhez, sugarlotta férjének a' Keresztyénséget (56v). Stb.

Az Essai a magyarországi pogánylázadásról is megemlékezik, csak András király nevét nem hozza („Les Hongrois retournèrent au paganisme” III. 46).

„A' napkeleti Tsászárság” története ismét néhány szóban foglalja ößze Voltaire hosszú elbeszélését (Essai 43. és 54. fejezet), csak a második mondat („A l'Occident, il se défendait contre les Bulgares; à l'orient, au Nord et au Midi, contre les Turcs et les Arabes”) egyezik majdnem szó szerint. Itt Bessenyei javítja a forrást, kihagyván az északi irányt, amerre – ezt ő jobban tudja – Magyarország feküdt. Voltaire-től való a város bevételének dátuma. A többi inkább csak felfogásban egyezik vele.

Aztán szóról szóra azonos részek következnek (Olaszországtól Franciaországig, 58r–59v) az Essai 43, 40, 44, 41, 42, 39. fejezetével. Csak néhány közbeszúrt elmélkedő megjegyzés önálló. Végül a francia gróf és a püspök históriája (60r) jön e forrás 39. fejezetéből. Aztán mindvégig semmi; igaz, ezután adatok már nincsenek.

A Voltaire-től hiányzó néhány adat – VII. Gergely a papi nőtlenségről (EE 55r), III. Szilveszter neve (EE 54r), a keresztes had 300 ezres létszáma (MN 43v és EE 57r) – Claude-François Millot világtörténetéből való (Éléments d'histoire générale. 2^e partie, Histoire moderne. Tome 1^er. Nouvelle éd. A Leyde 1777. 234, 221, 282. Az 1. kiadás 1773-ban jelent meg.) Ugyaninnen a keresztes hadjárat jellemzése („javaikat… el-adták,… rend, engedelmesség nélkűl,… rettenetes pusztitás” stb. EE 57v = Millot, i. m. 282–283).

Úgy látszik tehát, hogy  azoknak az országoknak az esetében lapozta fel a francia munkákat, amelyekről nem sokat tudott. Rómáról, a császárságról, Bizáncról a saját emlékezetében is őrzött annyit, amennyi az értékelő áttekintéshez és a magyar viszonyokkal való összehasonlításhoz kellett.

A történeti forrásbázis – mint látható – ezúttal is szűköcske. Azonban Bessenyei számára, tudjuk, nem is nagyon fontos. (Az első konkrét történeti tény – a „fő-kapitányok” neve – csak az 5v lapon kerül elő.) Ez csak a fő téma külső körülményeiről, előzményeiről tájékoztat. A voltaképpeni tárgyról, a magyar nemesség helyzetéről az írásban rögzített törvények adnak felvilágosítást. Az eseménytörténetre csak azért vet pillantást, mert „tudni kel azt-is, mi okon lett nemzetünkben az iljen vagy oljan törvény” (6r). Nem véletlen, hogy Batsányi emlékezetében úgy maradt meg a MN, mint ami „a' Magyar Törvényről van”. Az igazi alapot az a számos törvénycikk adja, amelyet részben tartalmilag, többnyire azonban az eredeti latin szöveggel teljes egészében vagy kivonatosan idéz, magyar fordítást vagy értelmezést fűzve hozzá. Ez idézeteket aláhúzással (nálunk dőlt betűvel) kiemeli a szövegből. Több mint 40 törvényhelyet citál I. István I. és II, I. László I, II, III, Kálmán I. és II. törvénykönyvéből. Nem kétséges, hogy a cím szerint is említett (40v) Corpus juris Hungarici című gyűjteményt használta. Erre vall a variánsok összevetése (ezzel nem fárasztom az olvasót), a törvények és cikkelyek számozása. Általánosságban is utal „az ország törvény könyvére” (39v). A Corpus jurisnak számtalan kéziratos másolata és változata mellett 7 nyomtatott kiadása jelent meg a XVIII. század utolsó harmada előtt (1584, 1628, 1668, 1696, 1734, 1743, 1751). Hogy ezek közül melyik fordult meg a kezében, az nem állapítható meg. Legfeljebb annyi, hogy az első három nem jöhet szóba, mert nem az idézett cím áll rajta.

Két helyen az újabb kori jogszokás jellemzéséül, a tolvaj és a parázna asszony büntetésével kapcsolatban (9r, 50rv) utal a Praxis criminalis egy-egy paragrafusára (2.84.5, 2.76.8), mint ami „nem régen”, illetve „most” készült. Ez a Hármaskönyvhöz hasonló bíráskodási útmutató (Forma processus judicii criminalis, seu Praxis criminalis) 1656-ban került kiadásra Alsó-Ausztria számára. 1696-tól a Corpus jurishoz is hozzácsatolták, de Magyarországon nem szerették alkalmazni, nem is kellett.

Bessenyei figyelmét valószínűleg Heltai hívta fel a törvényekre, aki Istvánról mondja: „Es töruényeket, és ió szörzésseket szörze: Elöszer a' gyilkosoc ellen. Annac utanna az házasság töréc ellen” stb. Egész bekezdést szentel e témának (30r), amelyből a magyarság életének számos, a történeti elbeszélésből ki nem hámozható mozzanatára derül fény (gyilkosság, házasságtörés, káromkodás, erőszak, özvegyek, árvák stb.). Bessenyei e törvénycikkek tanulmányozása közben jöhetett rá arra, hogy ezek az őt érdeklő társadalmi viszonyok rekonstruálásához kitűnően használható anyagot tartalmaznak. „Ha tsak Bonfiniust olvasod, onnan ki-nem nézheted, miljen erköltsi szokások közt forgott nemzetünk a XI^dik Százban: törvényre kell szorúlnod; annak tzikeljei mondják-meg, mitsoda dolgok folytak a' nemzet természetiben, meljnek erköltsét a' bűn és jóságos tselekedetek eránt alkalmasan ki-lehet nézni” (35v). Másutt: „Nézd-meg a' törvényeket, mitsoda bűnöket tiltnak, tapasztalni fogod belőle, mitsoda rend lehetett a' nemzetben” (8r). A holmiban azt mondja, hogy végigolvasta „az Ország törvényes könyvét” (id. kiad. 323), és valóban, egy másik helyen a XI. századi törvények alapján ad áttekintést a nemzet erkölcsi állapotáról, de részben más cikkelyeket idézve, mint a MN-ben (uo. 286–287). A magyar nézö sorra veszi a hazai törvényeket I. Istvántól I. Lipótig (id. kiad. 14–18). Azonban úgy látszik, hogy nem ismeri a Timon Sámuel, Bod Péter, Pray György és sokan mások által évtizedekkel korábban megindított modern, a törvényszövegeket is felhasználó történetírást, mert saját kora írói elé is kitűzi a feladatot: „Jó vólna, ha irókat találhatnánk, meljekben nemzetünk szokásait, mind múlattságban, mind egyéb' aprób' állapotokban olvasni lehetne” (35v). Bizonyára élvezettel forgatta volna Bél Mátyás Notitiájának köteteit, ha a kezébe kerül.

A társadalomszemlélet tekintetében a MN azt a vonalat folytatja, amelyet a HJ kezdett, és amelynek egyes elemei Bessenyei tudatvilágában kezdettől fogva kimutathatók. Ezek most – a TÚ álláspontja nyomán – egységes rendszerré állnak össze.

Az embert ama bizonyos „erköltsi szokások” határozzák meg. Ezek szülője a természet. A bevezető néhány lap bőven bizonyítja, hogy az egyedek között tapasztalható különbség – „edjik ember természet szerint félékeny, gyenge; a' másik pedig bátor szivű és erős” (2v) – születéssel meghatározott, neveléssel, környezettel meg nem változtatható adottság, melynek oka Istennél van, aki eképpen akart az emberek között különbséget tenni. E gondolat megfogalmazása szavakban is erősen emlékeztet a HJ-ban mondottakra. (Lásd az egyenes és görbe fákról szóló hasonlatot, HJ 2–3, MN 4r). Ott azonban ez az elv még csak az egyének közötti értékkülönbségre adott magyarázatot, és a társadalmi összefüggésekre csak sejtésszerűen célzott. A MN ezt a teóriát kiterjeszti, mégpedig oly módon, hogy az egyéni és társadalmi létet minőségileg azonosnak jelenti ki, a kettő között csak mennyiségi differenciát lát: „Visgálj-meg egy akármelj nemzetet viselt dolgaiban, és meg-látod, hogy ő-is nagy dolgokban tsak azon jókat, rosszakat követi-el maga részérűl, mit kitsiny állapotokban edjes emberek nállok végben visznek. Az ember, akár sok, akár tsak egy, ha jól meg-nézed, mindenütt ugyan azon ember marad.” (28v) Magától értetődő tehát, hogy amint „az emberek közt való külömbség Istentől jőn” (4r), úgy a nemességet mint társadalmi osztályt is „a' természet maga szülte” (2r). Így tehát nem áll meg az az állítás, hogy „mind egyenlők vagyunk; és igy nemességünk a' parasztságon erőszak, igazságtalanság” (2v).

Igaz azonban, hogy a személyes, természet adta nemesség a leszármazás folytán – immár társadalmi meghatározóként – olyan utódokra száll, akik nem büszkélkedhetnek természet adta nemes tekintettel, nemes elmével, a nemes jogállást mégis birtokolják (4v). Sőt, az érdemeknek nemcsak mennyiségük csökkenhet az utódok elkorcsosulása folytán, hanem önmagukban vett értéküket is elveszíthetik. A MN különös figyelmet fordít erre a jelenségre. A XI. századi Magyarországon uralkodó erkölcsöket, szokásokat nemcsak statikus állapotukban rögzíti (ünneplés 43v, fegyverzet 37v stb.), hanem összeveti azokat a későbbiekkel, a jelenkoriakkal is, és konstatálja a változást. Ennek jeleire jóformán minden lapon rámutat: a szokásos bűnök és büntetések változásáról végig; a lányok viselkedéséről (MN 35r, vö. A holmi, id. kiad. 234); a hajviseletről (MN 35v, vö. A magyar nézö, id. kiad. 18); a részegeskedésről (MN 34v–35r, vö. A holmi, id. kiad. 234); a tüzes vas-próbáról (MN 42v, vö. A természet világa 2917–2918); a boszorkányüldözésről (MN 9v, 42v–43r, 49v, vö. A természet világa 2921–2935. és jegyzet a 2926. sorhoz, A holmi, id. kiad. 303–307); a katonáskodás, a bíráskodás módjának, a vallásnak a változásairól stb. A MN és Bessenyei többi munkája között szövegazonosság bőven kimutatható e témában. A szokások kialakulásáról, illetve változásukról elméleti fejtegetésbe is bocsátkozik (MN 35rv). A gondolkodásmódban bekövetkezett fejlődésre, a régiek „együgyűségére” is rá-rámutat, mint a csodáknál, és vö. MN 3v, 16v, 25v.

Ebből következik, hogy a régi érdemek az idő jártával alkalmatlanná válnak a nemesség kiválasztására. „Az egész világon minden nemesség fegyverrel kezdetett”. Ezzel a megállapítással indul a mű. És íme, hova lyukad ki: „Ez a' nagy nemesség… most… tsendesen él, mivel a szűkség ellenségre menni nem kénszeriti, melj előtt most bajos vólna az ország szinének a' régi mód szerint tűzbe, vérbe keveredni” – mondja az MN utolsó lapján. A fegyver helyébe a penna lépett. Ma már ez az igazi hatalom, ez a nemesség szülője, melynek megszerzésére egy új út nyílt.

Az ellentmondást tehát nem egy adott szituációban, hanem a szituációk egymásutánjában, a generációkban, a változásokban oldja fel. Ennek megfelelően a megoldást is az időben keresi, mégpedig a természetben tapasztalható körforgás társadalmi érvényesülésében. A „nemzetek árkokból ki-öntött vizekhez” hasonlatosak, „meljek addig tsavarognak széljel, mig a föld nagyob részeket el- nem isza, s' fészkekbe vissza nem szijja” (HJ 2). „Iljen az emberi sors, hol alátsonyságbol kel magasságra emelkednünk, honnan ismét semmiségre esünk” (EE 61v). „Minden folyó viz a Tengerből szakad, az által tápláltatik, s oda fordul vissza, hasonlóul minden nemes familia Paraszti sorsbúl emelkedik, az által tartatik fel uraságába, hová eléb utób vissza dül” (A holmi, id. kiad. 251). „A parasztvér tenger, honnan a folyások S futosó patakok emelik ki magok. A magas hegyekbe fel mind innen gyűlnek, Honnan csergedezve ide visszadűlnek.” (A természet világa 6557–6560.) „Az Urak mindég Parasztokból lesznek. Mi vagyunk a' tőke, honnan a' Méltóság Származik” (Lais, Színművek, id. kiad. 432). E gondolatot legbővebben és legalaposabban a MN fejti ki (4v–5r), méghozzá nem szentenciaszerűen, hanem okadatoló értekezésben.

Eközben a királyról többnyire csak a szokott közhelyeket halljuk. Tökéletesebbnek kell lennie, mint a közönséges polgárnak, mert az ő magatartásától függ az emberek boldogsága (25v). Ezért gyakran merül fel az uralkodói felelősség kérdése (18r, 24v, 25r, 30rv, 32v–33r). Elsőrendű kötelessége az ország védelme, a béke megőrzése, a jólét biztosítása (15v, 18v, 46v–47r). Szóba kerül ismét az uralkodás nyomorúsága, gyötrelme (34r, 44r).

Ámde abban a kérdésben, amelyet a TÚ megoldott, már egyértelmű az álláspontja. A „rossz tanácsosok” színre sem lépnek. A dolgokat a király irányítja, ő pedig a nemességtől, az országgyűléstől függ. I. Istvánt „a' nép” választja fejévé (6r); Pétert „a' Hazájukon örökös Magyarok” koronázzák meg, kergetik el (10v), és a nemesség hívja vissza (11r); Abát ugyanígy (10v), neki „a' Magyarok” adnak időt a megjavulásra (12r); Andrást is „a' Magyarok” hozzák be (11v), ő kénytelen engedni a nemzet kérésének, nehogy mást tegyenek a helyébe (13rv); Gézát az országgyűlés választja meg (28r); Lászlót „az egyházi rend” emeli királyságra (31v); Kálmán trónralépését „a' Magyarok” hagyják jóvá (44v).

Az EE végén egy hosszabb kitérő (61rv) a XI. századi iskolaügyről értekezik, azzal a megállapítással, hogy annak „vadsága” a mai napig sem töröltetett el egészen, és az iskola természeténél fogva meg is marad az idők végezetéig. E megszorítással azonban mégis talál a régi rendszerben olyan hibákat, amelyeknek a modern időkben már nem kellene érvényesülniük: a skolasztikus módszer, a rengeteg szóról szóra, értelem nélkül bemagolt szöveg, a készakarva terjesztett tudatlanság és babona, együgyűség és tévelygés. Ezeket nem mutatja be közelebbről. A hely forrása Millot már idézett műve: „Une fausse dialectique subtilise sur les mots, et ne donne aucune idée des choses. Elle confond tout en voulant tout analyser; elle forme un jargon scientifique, capable lui seul d'anéantir toute science” stb. (i. m. 209–210).

Ez – a szorosan vett tárgytól távol eső – fejtegetés az írás idejében szőnyegen forgó problémára látszik utalni. Az iskolaügy kérdése – lásd a L-hez írt bevezetőt – 1776-ban került előtérbe, és az 1777-ben megjelent Ratio Educationis körül forrt fel. A kálvinisták körében roppant hullámokat vert. Készült egy olyan tervezet is, mely a református iskoláknak a rendelet szelleméhez való alkalmazására tett javaslatot. Sajnos, a vonatkozó forrásközlés (Zoványi Jenő: Bessenyei György mint ref. főconsistoriumi titkár. Sárospatak 1909.) a dolog minket érdeklő lényegére nem tartalmaz adatokat, szövegeket. Minthogy azonban Bessenyei már csak hivatalánál fogva is erősen érdekelt volt ez ügyben, föltehető, hogy az iskola- és művelődésügyre vonatkozó javaslatait kialakította. Ezeket nem ismerem. Úgy hiszem azonban, hogy az EE nem ok nélkül teszi az említett kitérőt, és ez valamiképpen összefüggésben van ezzel az üggyel.

A MN és az EE tehát kétségtelenül egyszerre keletkezett. A helyet ismerjük: „itt Bétsben”, „ide Bétsbe” – írja (3v, 42v). Az időpontra csak konjektúrákkal következtethetünk. Azt tudjuk, hogy a kéziratot 1778-ban a pesti pálosoknak adta. Az is biztos, hogy az évtized közepe után kelt. A király és a nemzet dolgában kiérlelt álláspontot mutat, nem kétséges, hogy a TÚ tanulságai nyomán. Talán a 70-es évek közepéről való az első írás, amelyben a paraszti és nemesi állapot körforgását pedzegeti (a Lais, ld. Színművek, id. kiad. 75). Gálos a MN és a szerinte ettől független EE keletkezését egyaránt 1775 és 1777 közé teszi (i. m. 373). Az iskolaügy feszegetése a Ratio Educationis megjelenése (1777 augusztusa) utáni időre utal. A budai nagy társaság fő tanítóihoz címzett röpiratot, amely az EE programját megfogalmazza, a MN tárgyát körülhatárolja, 1778 áprilisában írta (Gálos, i. m. 373). Azt persze, hogy a program keletkezett-e előbb, vagy éppen a MN-EE tanulságai kerülnek-e itt összegezésre, elég nehéz volna megmondani. Az bizonyos, hogy a röpiratban a már említetteken kívül is jó néhány olyan momentum akad, amely a MN-ben hangot kap: a nemesség szabadságának és erkölcseinek összefüggése, az önérdekből hű természet, a boszorkányégetés, a tüzes vas-próba, a fegyver és penna („bölcsesség”) dicsőségének szembeállítása. Ezek, persze, sokszor ismételt gondolatok. Úgy látom azonban, hogy mindent összevéve Bessenyei valamennyi írása közül ez áll legközelebb a MN-EE világához. Bíró Ferenc az 1777-ben készült A' filosófussal talál oly mély kapcsolatot, hogy „egy (szinte azt mondhatnánk: organikus) folyamat pólusait alkotják Bessenyei gondolatvilágában” (A fiatal Bessenyei…, i. m. 310). Számos rokonítható gondolatot tartalmaz az 1779-ben napvilágot látott A holmi és a jóval később, a századfordulón keletkezett A természet világa. Mindezek alapján a MN-EE keletkezését 1777 utolsó vagy 1778 első hónapjaira tenném.