Nem emel föl már senki sem, |
hogy ne legyek kegyetlen árva. |
|
Fogj össze, formáló alak, |
s amire kényszeritnek engem, |
hogy valljalak, tagadjalak, |
segits meg mindkét szükségemben. |
|
Tudod, szivem mily kisgyerek – |
ne viszonozd a tagadásom; |
ne vakítsd meg a lelkemet, |
néha engedd, hogy mennybe lásson. |
|
Kinek mindegy volt már a kín, |
hisz gondjaid magamra vettem, |
most már te őrködj énfelettem. |
|
Intsd meg mind, kiket szeretek, |
hogy legyenek jobb szívvel hozzám. |
Vizsgáld meg az én ügyemet, |
mielőtt magam feláldoznám. |
|
|