XIII. A nevetni való tréfa

Reggel, mikor Timéa felébredt, nem érzett az elmúlt betegségből semmit. Az ifjú természet győzelmes maradt.

Felöltözött magában, s aztán kijött a kabinból, s Timárt ott találva a hajó orrán, azt kérdezé tőle:

– Hol van az atyám?

– Kisasszony, önnek az atyja meghalt.

Timéa rábámult nagy, méla szemeivel; arca nem lehetett már fehérebb, mint addig+ volt.

– És hová tették?

– Kisasszony, önnek az atyja itt fekszik a Duna fenekén.

Ekkor Timéa leült a hajómellvéd mellé, s elkezdett némám vízbe bámulni. Nem szólt, nem sírt, csak nézett mereven a vízbe.

Timár azt hitte, hogy jót tesz vele, ha vigasztalja.

– Míg ön beteg volt, öntudatlanul feküdt, addig önnek az atyját hirtelen magához szólítá az Isten. Én voltam nála utolsó órájában. Önről beszélt nekem; önnek küldé általam utolsó áldását. Az ő kívánatára én önt el fogom vinni atyjának egy régi barátjához, ki önhöz anyjáról rokon. Az leányának fogadja önt, s lesz önnek atyja. Van egy szép fiatal leánya, önnél kevéssel idősebb, az lesz önnek testvére. Ott igen jól fognak önnel bánni. És ami itt ezen a hajón van, az mind önnek a vagyona, amit az atyja önnek hagyott; ön gazdag lesz, és mindig hálával fog ön emlékezni+ arról a jó atyáról,+ aki önről ilyen jól gondoskodott.

Timárnak megszorult+ a torka, mikor arra gondolt: „és aki meghalt azért, hogy téged megszabadítson, aki halált vett magának, hogy teneked+ odaadhassa+ az egész életet!”

És aztán bámulva nézett a leány arcára. Az nem mozdult meg az egész beszéd alatt, még csak egy könnye sem fakadt. Mihály azt hitte, hogy szégyell sírni idegen előtt, s félrevonult tőle; de a leány azután sem sírt, hogy egyedül maradt.

Különös ez! Mikor a fehér macskát a vízbe fulladni látta, hogy omlottak utána a könnyei,+ s most, mikor azt mondják neki, hogy az apja ott fekszik a Duna fenekén, egy könnye sem ered?

Vagy tán úgy van az, hogy akik apró érzékenykedésnél+ könnyen tudnak sírni, azok valami nagy fájdalomnál nem tudnak mást, csak hallgatni és bámulni.

Meglehet. Timárnak most más dolga akadt, mint lélektani feladványokon törni a fejét. Pancsova tornyai kezdtek északnyugat+ felől kiemelkedni, s a folyamon egy+ cs. kir. sajka úszott alá, egyenesen a Szent Borbála felé, rajta nyolc fegyveres csajkás, meg egy csajkás kapitány és egy porkoláb.

Azok a hajóhoz érve, minden kínálás nélkül csáklyát akasztottak a hajópárkányba, s felugráltak rá a csónakból.

A kapitány Timárhoz sietett, ki a kabinajtó előtt várt rá.

– Ön a hajóbiztos?

– Szolgálatjára önnek.

– E hajón utazik egy Trikalisz Euthym álnév alatt menekülő török khazniár basa, lopott kincseivel.

– E hajón utazott egy Trikalisz Euthym nevű görög búzakereskedő, semmi lopott kincsekkel, hanem tiszta búzával, ahogy ez Orsován megvizsgáltatott hivatalosan, amiről bizonyítványaim szólnak, itt ez az első írás, tessék elolvasni. Török basáról nem tudok semmit.

– Hol van ő?

– Ha görög volt, Ábrahámnál; ha török volt, Mahomednél.

– Csak nem halt meg?

– Biz azt tette. Itt ez a második írás a végrendelete, melyben utolsó akaratát megírja; dysenteriában halt meg.

A kapitány végigolvasta az írást, oldalpillantásokat vetve Timéára, ki csak ült azon az egy helyen, ahol atyja halálhírét meghallá. Nem érté, hogy miről beszélnek; az idegen nyelv volt előtte.

– Hat hajóslegényem és a kormányosom tanúk rá, hogy meghalt.

– No az baj+ neki; de nem nekünk. Ha meghalt, eltemették. Ön meg fogja mondani, hová;+ mi felásatjuk a hullát. Itt van azon ember, ki+ rá fog ismerni, s az azonosságot bebizonyítandja Trikalisz és Ali Csorbadzsi között, s legalább a lopott kincseit lefoglalhatjuk. Hová temették el őt?

– A Duna fenekére.

– Ah! Ez erős dolog! És miért oda?

– Csak csendesen! Itt a harmadik írás, ez a pleszkovácai+ esperestől van, akinek határában történt Trikalisz kimúlása, s aki nemcsak megtagadta a tisztességes eltakarítást, de meg is tiltotta a hulla kihozatalát a partra; a nép azt mondta, hogy vessük a vízbe.

A kapitány mérgesen csapott a kardja+ markolatára.

– Teringettét! Átkozott papok! Ezekkel örökösen baj van. De azt legalább tudni fogja ön, hogy mely tájon vetették a vízbe?

– Tartsunk rendet, kapitány úr. A pleszkováciak+ négy őrt küldtek a hajómra, akik megakadályozzanak, hogy a hullát szárazföldre találjam kitenni, s azok éjjel, mikor mindnyájan aludtunk, a hajószemélyzet tudta nélkül a Dunába veték a koporsót, kövekkel megterhelve. Itt van az írott bizonyítványuk maguknak a tetteseknek, vegye ön át, keresse fel őket, vallassa ki, és büntesse meg, ahogy megérdemlik.

A kapitány toporzékolt, és kolerikus kacagással köhögött dühében, mikor azt az írást elolvasta, visszadobva azt Timárnak.

– No ez átkozottul szép dolog! A felfedezett szökevény meghalt,+ azzal beszélni nem lehet; a pap nem engedi földbe tenni; a parasztok belelökik a vízbe, s akkor adnak egy bizonyítványt, aláírva két olyan nevet, amit soha ember nem viselt, két olyan falu nevével, ami soha nem volt a világon. A szökevény elvész a Duna fenekén, s most én akár nekiálljak Pancsovától Szendrőig egy gereblyével végigkaparászni az egész Dunát, akár elinduljak keresni két gazembert, akik közül az egyiket Karakaszalovicsnak, a másikat Stiriopicának csúfolják.+ A hajóterhet pedig a szökevény azonosságának bebizonyítása nélkül le nem foglalhatom. No, ezt jól adta ön, biztos úr! Ezt jól csinálta ön ki! És mindenről írást hozott. Egy, kettő, három, négy. Fogadom, hogy ha annak a kisasszonynak a keresztlevelét kérném, még azt is elő tudná adni!

– Ha parancsolni fogja.

Azt ugyan nem tudta volna előadni Timár; de tudott egy olyan bamba birkapofát csinálni a kapitány előtt, hogy a kapitány nagyot csóvált a fején; kegyetlenül felkacagott, s aztán megveregette Timár vállát.

– Arany ember ön, biztos úr! Ennek a kisasszonynak megmentette a vagyonát; mert az apja nélkül sem őt, sem a jószágot+ le nem tartóztathatom. Mehetnek önök útjokra. Arany ember ön!

Azzal megfordult, a leghátulsó csajkást, aki nem fordult eléggé gyorsan, úgy ütötte pofon, hogy majd a vízbe esett, s parancsolá, hogy mindenki takarodjék a hajóról.

Hanem amint a csónakba leszállt, még egyszer visszatekintett nagy figyelemmel.

A hajóbiztos még mindig azzal a semmit nem értő birkapofával tekintett utána.

A Szent Borbála hajóterhe most már meg volt mentve.




Hátra Kezdőlap Előre