ELSŐ KÖNYV

Brassó.^[4]

I.

Brassó földrajzi fekvésének fontossága. Viszonya a fejedelemséghez. Belszervezete a XVI. század végén és a XVII. század elején.

A XVI. SZÁZAD végén és a XVII. század elején Brassó a szász földnek ha nem is politikai központja, de leggazdagabb, legvirágzóbb városa s egész Erdélynek ipari és kereskedelmi, hadi és politikai tekintetben egyik legfontosabb helye volt. Földrajzi fekvése Erdély délkeleti részeinek kulcsává, a kelettel folytatott kereskedelem főhelyévé s a Barczaság szép síkságának természetes központjává emelte. E síkság déli csücskében, a székelyföld tőszomszédságában, a Moldva és Havasalföldre vezető törcsvári, tömösi és bodzai szorosok torkolatánál Brassó birtoka az ország délkeleti részeinek, a Moldva és Havasalföldre vezető hadi és kereskedelmi útaknak birtokát jelentette és ez magyarázza meg a város gyors felvirágzását már a középkorban, valamint feltünő önállóságát a fejedelmek korszakában.

A középkor általános politikai és társadalmi viszonyai, melyek nálunk még az újkorba is mélyen benyulnak, idézték elő, hogy mint hazai német városaink mindenike, úgy Brassó is a legrégibb korszaktól kezdve megerősített védelmi pontot képezett. Fekvése a 360 méter magas Czenk és az ezzel szemben emelkedő, de már nem oly magas Raupenberg között, a Köszörü-patak szűk völgyében megerősítését rendkívűl megkönnyítette. E völgy északra a Barcza síkja felé szélesedik és ez egyetlen megközelíthető oldalon az északról és keletről Brassóba vezető két főúton uralkodik a város északi részén magánosan emelkedő várhegy, mely a XV. század közepétől fogva a város erődítéseinek központját alkotta. Egészen a XV. század közepéig a Czenken állott királyi vár uralkodott a városon és a Barczaságon, de 1454-ben Hunyadi János kormányzó engedélyével Brassó polgárai e várat lerombolták s a város védelmezésére hadtanilag sokkal fontosabb várhegyet erősítették meg. Épen egy századdal később I. Ferdinánd brassói csapatainak parancsnoka, Acra gróf, e várat az akkori hadi tudomány elveinek megfelelően kezdette átalakítani; de a német katonaságnak egy pár évvel később történt elvonulásával a munkálatok félbeszakadtak, s csak a XVII. század első tizedében fejeztettek be teljesen. Az első ágyúkat, számszerint hatot, Báthory Gábor ajándékozta, melyek a városbírák által a XVII. század folyamán ajándékozott ágyúkkal együtt még a XVIII. század végén is a sánczokon voltak elhelyezve.^[5]

A Köszörüpatak keskeny völgyében szabálytalan négyszögalakban épült belváros már e korban falakkal és sánczokkal volt megerősítve. A falakon harminczkét torony és hét bástya emelkedett: nyolcz torony a Czenk felé, nyolcz a felső külváros, a magyarúl úgynevezett Bolgárszeg felé, nyolcz a várhegyre néző oldalon és végre szintén nyolcz a Raupenberg felé. A hét bástya a hét legerősebb czéh őrizetére volt bízva és e czéhekről nevezték el takács-, kötélverő-, posztós-, tímár-, ötvös-, szíjgyártó- és szabó-bástyának. A XVI. század végén a tornyok és bástyák a sánczczal együtt már fennállottak, csupán a várhegy felé néző oldalon a klastromkapu és nagy-utcza kapuja között nem volt a körfal teljesen kiépítve. Hiányzott itt még e korban az ötvös-bástya is, melynek építését csak 1639-ben kezdették meg és 1641-ben fejezték be. Ez oldalon a várost még ekkor csak a sánczok és pallissadok védelmezték.^[6]

Kedvező földrajzi fekvésénél fogva Brassó a középkor folyamán a keleti kereskedelem egyik átmeneti pontja volt, s értelmes és szorgalmas polgárai a városuk kedvező földrajzi fekvésével járó előnyöket jól ki tudták zsákmányolni. Ipar és kereskedelem által meggazdagodva, már a mohácsi vészt megelőző korszakban fontos jogokat, kiváltságokat és birtokokat szereztek, a XVI. század viharos éveiben pedig városukat kis köztársasággá emelték. Brassó közjogi állása e korban egy német birodalmi városéval, vagy talán még helyesebben egy kanton élén álló svájczi városéval hasonlítható össze. Nagy önállósága, mint amazoknál a körülmények kényszerítő hatalmának, a központi hatalom gyöngeségének volt természetes eredménye. Tagja volt az erdélyi fejedelemségnek, elismerte az erdélyi fejedelmet kegyelmes urának, de oly korlátok között, melyek a fejedelem hatalma és méltóságára árnyékot vetettek. Erődítéseit beleegyezése nélkül fejedelmi hadsereg meg nem szállhatta, s maga a fejedelem is csak akkora kísérettel vonúlhatott a városba, mekkorát a tanács beereszteni jónak látott. Mióta a törcsvári uradalmat megszerezte, kezében tartotta Törcsvárral a Havasalföldre vezető, akkor legfontosabb szorosnak kulcsát s fenhatóságát kiterjesztette az egész Barczaságon kívűl Fogaras vidék egy részére is. Ez egész terűleten Brassó zászlója lengett; nem állott ott fejedelmi vár, nem volt rajta fejedelmi őrség.

Mint Erdély harmadik nemzetének, a szász nemzetnek, jelentékeny tagja, Brassó is hűséget esküdött a rendek által megválasztott fejedelemnek s hordozta a rá eső részt azon kötelezettségből, mely az unioból kifolyólag a szász nemzetre háramlott. Adót fizetett és katonát állított oly arányban, mint azt a szász nemzeti gyűlésen – hol természetesen követei épúgy jelen voltak, mint az országgyűlésen – kiszabták, és oly pontossággal, minőre központi hatalom többé vagy kevésbbé szilárd volta, a város körültekintő tanácsát intette. Ezzel szemben valódi felségjogokat bírt az pénzverés és katonatartás jogában s a közigazgatást és a bíráskodást a Barczaság határain belűl csaknem teljes függetlenséggel gyakorolta.

A város belszervezetét tekintve, az már e korban aristokratikus alapokon nyugodott. Még nincsenek oly patricius családok, melyek a főbb városi hivatalokat örökségképen bírják, de az alsó néposztálynak befolyása a város ügyeire már ekkor szűk korlátok közé van szorítva. A város élén áll s képviseli azt kifelé a városbíró (Stadtrichter), mint neve is mutatja első sorban a városi lakosok pereiben az igazságszolgáltató hatalom birtokosa. Gyakorolja e mellett a város minden ügyében a főfelügyeletet, intézkedik önhatalmúlag mindenben, mi a város érdekeit kifelé illeti, s e czélra a városi pénztár rendelkezésére áll.^[7] Erélyes ember kezében e hivatal – miután hatásköre nem volt szabatosan körülírva – rendkívűl nagy hatalmat adott. A városbíró mellett áll a városgazda (Stadthann) az igazságszolgáltatásban a bíró segédje és a város pénzügyeinek kezelője, ki ez utóbbi minőségben a város minden bevételéről és kiadásáról pontos számadási könyvet tartozott vezetni. E két fő hivatalnok a tizenhat senatorral együtt alkotta a városi tanácsot.

A városi közönség a város ügyeinek intézésére a communitas, azaz a százak tanácsa által gyakorolt befolyást, mely testület azonban korántsem az összes polgárság választása alapján állíttatott össze. A városbíró és a városgazda válogatták ki a tekintélyesebb polgárok sorából a százak tanácsának tagjait, olyformán, hogy minden városnegyedre huszonöt communitási tag esett. E testület élén az orator állott, kit minden évben újra választottak, s ki bizonyos tekintetben, mint a régi római tribunus plebis, a városi közönség érdekeinek a tanácscsal szemben védője volt. A communitas választotta a senatorokat és a senatus élén álló két fő hivatalnokot, a bírót és a gazdát, régi szokás szerint karácsony második ünnepén. A legrégibb erre vonatkozó szabályrendelet az 1555-ik évből az előljárók választásánál a következő fokozatot állapította meg: bíró csak az lehet, ki már gazda volt, gazda csak a senatorok közűl, senator csak a százak tanácsából választható.^[8] A választást megelőző nap a communitas tagjai összegyűltek a városházán és a városgazda megjelenvén közöttök, maga, a bíró és az egész senatus nevében beadta a lemondást. Későbbi időben a tanács lemondását a nagy templomban a reggeli isteni tisztelet után nyújtotta be. A lemondást megelőzőleg az előljáróság mindenik tagja előterjesztette számadását a senatusban. Legnagyobb fontossággal bírt a városgazda számadása, miután a város összes bevételei és könyveinek átvizsgálására egy külön bizottság küldetett ki, melynek tagjai voltak a senatorokon kívűl a communitas nyolcz tagja: kettő, kettő mindenik városnegyedből.^[9]

A régi Fekete kapu Brassóban.
Belső részlet.^[10]

A vizsgáló bizottság jelentésétől függött, hogy a gazda a következő évre is hivatalában maradjon. Ha számadását helyesnek találták ismét választhatónak tekintetett, s ezen esetben fel volt hatalmazva, hogy az nap estve a város költségén a vizsgáló bizottság, t. i. a senatorok és a nyolcz communitasi tag, részére lakomát rendezzen. Mint a gazdai számadási könyvek mutatják, a költséget ily alkalommal épen nem kímélték s az ételek és italok bősége és finomsága tekintetében a városi urak a nemességgel a versenyt bátran kiállották. Az 1604-dik év számadási lakomájának költségei példáúl 84 forint 30 denárt tettek.^[11] Magas összeg oly időben, midőn egy senatornak, magának a bírónak napi díja is csak 25 denárt tett, s midőn egy font húst 3 denáron, egy ökröt 6-7 forinton lehetett venni.^[12]

Ugyanezen és a következő napon, azaz karácsony első és második ünnepén, történt az előljáróság választása. A communitas tagjai a városházán összegyűlve, első ünnepen az oratort választották meg, a második ünnepen a két fő előljárót, a bírót és a gazdát. A választás e két utóbbira vonatkozólag nagyon szűk körre volt szorítva. A bíró csak a két legidősebb senator közűl volt választható, a gazda a két ezek után következő senator közűl. Közönségesen tehát csak két jelölt volt mindenik hivatalra. A városbíróságra a volt bíró és a volt gazda, a gazdai állásra a volt gazda és a legidősebb senator. Régi szokás volt ez, de rendes szabálylyá csak 1612-ben lett.^[13] A XVII. század első éveiben megtörtént, hogy nem nézték a szolgálati éveket és fiatal senatorokat emeltek a városbírói székre, különösen, midőn a fenyegető körűlmények e polczra erélyes embert kívántak.

Újév napján vecsernye után a nagy templomban a pap kihirdette a megválasztott előljárók neveit s a vízkereszt után következő első hétfőn az új bíró és az új gazda ünnepélyes beiktatása következett. E napon a városházán összegyűltek a tanács és a communitas tagjai s az új bíró felolvasta az új gazdának az esküformát, mit ez utánna mondott s megtartását kézfogással erősítette meg. Ezután a bíró és az összes senatorok letették a gazda kezébe az esküt, természetesen ezek is, mint előbb a gazda, a communitas tagjainak jelenlétében. Most átadták a hivatalba lépett bírónak méltósága jelvényeit: egy kardot, egy kis szekrényt a város pecsétjével és a vörös selyembe kötött jegyzőkönyvet. E jelvények trombitaharsogás között vitettek a bíró lakására és a napot, melyet az előljárók esküjéről «geschworner Montag»-nak neveztek a senatorok, az alsóbb rendű városi hivatalnokok és a communitas idősebb tagjainak tiszteletére rendezett lakoma fejezte be. A communitas többi tagjait másnap a senatorok vendégelték meg.^[14]

A senatorokat szintén a communitas választotta és pedig szintén karácsony másod napján a gazda és a bíró előtt. A hivatalába először belépő senator a communitasnak bemutattatott s letette az esküt. Későbbi időben szokássá lett, hogy a senatorokat élethossziglan választották, de még ekkor a senatorok minden év végén beadták lemondásukat, minden évben újra választattak s az új bíróval és gazdával együtt újra letették az esküt. Megtörtént akárhányszor az is, hogy régi senatorok mellőzésével új emberek választattak be a tanácsba; habár ez mégis csak kivétel volt, s általában a már egyszer megválasztott senator minden következő alkalommal újra beválasztatott. Képesítést a senatori állásra, valamint a bírói és gazdai hivatalra nem kívántak. Szabók, csizmadiák, tímárok, posztó-készítők, ötvösök szerepelnek a senatorok névsorában; ellenben megkívánták, hogy a megválasztandó senator házbirtokos legyen, s hogy a tanácsban már benn levő senatorok valamelyikével közel rokonságban ne álljon. Testvérek, sógorok és unokatestvérek a tanácsban egyszerre nem ülhettek.^[15]

A senatorok működése sok oldalú volt, a város kül- és belviszonyainak megfelelően. A bíró és a gazda felügyelete alatt s ezekkel együtt intézkedtek minden fenforgó ügyben, akár kebli érdekű volt ez, akár a város viszonyát érintette, a szász nemzethez, az országgyűléshez, a fejedelemhez, vagy a szomszéd havasalföldi és moldvai vajdákhoz. Úgy látszik, hogy a rangban legfiatalabb senatorok már ekkor a legkevesebb képzettséget igénylő és legkevesebb haszonnal járó városi gazdasági ügyeket végezték. Templom- és iskolaépületek, általában a városi középületek, erődítések, falak és bástyák fentartása; továbbá a bor-, sör- és pálinka-gazdaság kezelése; felügyelet a kútakra; felügyelet a város birtokát képező erdőkre, rétekre és legelőkre, azok kiosztása minden évben a senatorok között, s a haszonbér kezelése; felügyelet a városi malmokra; a tized beszedése a szász községekből és annak elhelyezése a város raktárában. A rangban legidősebb senatorok a bíróval és volt bíróval, valamint a volt gazdával együtt a város külbirtokainak több jövedelemmel járó igazgatását végezték. Melléjök segítségűl s némileg ellenőrzésűl a communitas is kirendelt a maga kebeléből egynehány tagot. A bíró igazgatása alatt állott a város legnagyobb birtoka, Hétfalu, a volt bíró alatt Törcsvár, Krizba és Apácza, a volt gazda alatt Zernyest; a legidősebb senator alatt Tohány, a rangban következő négy senator alatt Sárkány, Vledény, Persány, Gritt és Holbach.^[16] A városgazda vezette a városi egyetemes pénztár ügyeit egy senator segítségével, míg a fejedelemtől ez időben bérben tartott harminczad ügyeit szintén két idősebb senator végezte. A legképzettebb senatoroknak, – kik e mellett azonban egyéb teendőkkel lehettek és voltak is a legtöbb esetben megbízva – jutott azon feladat, hogy a város érdekeit a szász universitáson és az országgyűléseken képviseljék, s hogy részben a fejedelem és a rendek, részben a város különös megbízásából a moldvai és havasalföldi vajdák udvaránál, vagy a portánál és a bécsi udvarnál diplomacziai küldetést teljesítsenek. A városbírón és a városgazdán kívűl két, legfölebb négy senatort találunk e korszakban kiküldetésekre alkalmazva. Hogy egyszerű polgár vagy communitási tag bízatott volna meg ilyen feladattal, a legritkább esetek közé tartozott.^[17]

Az Ötvös bástya Brassóban.^[18]

A város akkori viszonyai, nevezetesen a hivatalnoki, patriciusi családok hiánya hozta magával, hogy a városi hivatalnokok – bíró, gazda és senatorok – fizetése aránylag nagyon csekély volt. Bíró, gazda és senatorok e korban csaknem kivétel nélkűl iparosok és kereskedők, kik űzletök jövedelméből élnek, hivatalukat kitüntetésnek tartják s az abból folyó hasznot csak mellékjövedelemnek tekintik. Készpénzfizetésről még ekkor nincs szó, hanem csak a hivatallal járó bizonyos kiváltságokról és jövedelmekről. A tanács tagjai ki voltak véve minden adó alól, s a város tulajdonát képező réteket és legelőket olcsó áron, élethossziglan bérbe vehették. Hivataluk tartama alatt a városi rétekből bizonyos részt kaptak: a bíró egy dűlőt (eine Gewande), a volt bíró 40 holdat, a gazda és a volt gazda épen annyit, a senatorok egyenként 12 holdat. Ezenkívűl ajándékban részesűltek: a vámból kaptak újévi ajándékot fűszerekben és déli gyümölcsökben.^[19] A barczasági szász községektől a számadások átvizsgálásáért borravalót, s azon senatorok, kik a város alá vetett faluk ügyeit intézték az illető faluktól 50-60 frtig terjedő pénzajándékot. Tekintve a senatorok soknemű elfoglaltatását, a senatorság a XVII. század elején terhes és anyagi tekintetben nem igen hálás hivatal volt. «Szép tisztesség, – mondja e korból egy brassói senator – de üresen marat az erszén a mellet.»^[20] Épen ezért nem is mulasztották el a senator urak a város pénztárát minden lehető alkalommal ünnepélyek, vendégeskedések rendezésére igénybe venni. Az előljáróság leköszönése, az új pap beiktatása a város költségén rendezett lakomákkal volt összekötve, s ily alkalmakkor a senator urakat a tanulók színdarabok előadásával szokták mulattatni.^[21] Később a senatorok javadalmazásában nagy változás állott be. Már a XVII. század végén a készpénzfizetés mellett a város tulajdonát képező falukban a sör-, bor- és pálinka-elárúsítási jogból befolyó jövedelmet, továbbá a bírságpénzeket ők élvezték, valamint e faluk robotmunkáját is az illető falut igazgató senator használta fel.^[22]

A régi Sz. Lélek kapu Brassóban.^[23]

A Takács-bástya Brassóban.^[24]

A kiküldetésben járó senatorok a város éléstárából kijáró élelmi szereken kívűl az szükséges ellátási költségeket kapták és napi díjat húztak. Mai pénzviszonyaink szerint a napi díj magas nem volt: naponként 25 denárt számítottak úgy a bírónak, mint a senatoroknak,^[25] de miután a város a kiküldetésben járó senatorok kiadásait az utolsó denárig megtérítette^[26] és a kiküldetés gyakran egy hónál is tovább terjedt, a napi díjak a folyton utazó senatoroknál jelentékeny jövedelmi forrást képeztek. A követek választására a polgárság képviselőinek, a communitas tagjainak semmi befolyása sem volt, a tanács e tekintetben teljhatalommal rendelkezett. Általában a város ügyeinek rendezése az universitással, a fejedelemmel és a szomszéd oláh vajdákkal és esetleg a portával szemben is a tanács, illetőleg a bíró és a kiküldetésekben szereplő idősebb senatorok kezében nyugodott és akárhányszor megtörtént, hogy valamelyik senator a tanács utasítása nélkűl a város nevében szerződést kötött, kötelezettséget vállalt el stb. Az innen támadható veszélyek bírták a százak tanácsát 1614-ben azon határozatra, hogy jövőre minden senatornak a legszigorúbban megtiltassék a tanács tudta nélkűl a császárral, fejedelemmel vagy bárki mással politikai tárgyalásba bocsátkozni.^[27]

A senatus és a communitas hatásköre ez időben még nincs egész élesen elkülönítve. Az ezen időből fenmaradt communitasi határozatok azt mutatják, hogy a communitas magát a városi lakosság képviseletének, a város törvényhozó hatalmának tekinti, a tanácsot pedig csak a végrehajtó hatalom birtokosának, s fentartja elvben azt a jogot, hogy minden fontos változás, minden a közügyet érintő tárgy az ő véleményének meghallgatásával döntessék el. De a dolgok természetes rendje hozta magával, hogy ezen elv ténynyé nem válhatott. A communitas tagjainak kevés képzettsége és szűk politikai látköre, tényleg az általános politikai kérdésekben, melyek a város külviszonyaira vonatkoztak, a tanács kezébe juttatta a hatalmat és a communitas befolyása csak a város belviszonyait érintő ügyekben érvényesűlhetett. Pénzügyekben, nevezetesen az adókivetésre, a fejedelem és a fejedelmi követek ellátására vonatkozó kérdésekben a communitas ad a tanácsnak utasításokat s a tanács pénzkezelését is ellenőrzi. Utasításai azonban igen gyakran írott malaszt maradtak, s már ekkor mutatkozik a senatorok részéről oly irányú törekvés, hogy a pénzügyek is kizárólagosan a tanács kebelében tárgyaltassanak.^[28] Még ekkor azonban sikertelenűl. A tanács és a communitas tagjai nem váltak még két külön társadalmi osztálylyá. A communitas háttérbe szorítása, hatalmának csaknem teljes megsemmisítése csak akkor vált lehetségessé, midőn körűlbelül egy századdal később, egy hivatalnoki patricius-osztály kifejlődésével a legfőbb hivatalokat nehány család vette birtokába, melyeknek magánérdekei nem mindig egyeztek a városi polgárság zömének, s így a communitasnak érdekeivel.

A tanács és a communitas alatt állott a város polgársága, tekintélyes testületeket, azaz czéheket alkotva. Czéhekben tömörült a város lakossága, mely csaknem kizárólagosan iparosok és kereskedőkből állott s ezért a czéhek a polgárjoggal bíró lakosság összeségét képezték. Hogy ez volt az általános felfogás, mutatja azon körülmény is, hogy a fejedelem trónraléptekor a polgárok czéhenként tették le a hűségesküt az e czélra kirendelt senatorok kezébe.^[29] Minden czéh egy szorosan elzárt testületet képezett, élén a két czéhmesterrel és a czéh beléletét szabályozó, a fejedelem, vagy a szász universitas, vagy a tanács által megerősített statutumokkal. Már a város bástyáinak elnevezései feltűntetik, hogy mely czéhek voltak e korban a legszámosabb taggal rendelkezők, s épen azért a legtekintélyesebbek. Ezek voltak a takács, kötélverő, posztós, tímár, ötvös, szíjgyártó és szabó czéhek, de mellettök még számos czéhvel találkozunk. Czéheket alkottak a már felsoroltakon kívűl a következő iparosok: borbélyok, keztyűsök, bognárok, mészárosok, kovácsok, bádogosok, rézmívesek, szűcsök, kőmívesek, lakatosok, csizmadiák, asztalosok, fazekasok, posztónyírók, kalaposok, kerekesek és ólomöntők.^[30] Hogy mennyi tagja volt minden egyes czéhnek, arról ma már számot adni alig lehet, de hogy Brassónak e korban számos iparosa volt, következtethetjük abból az adatból is, hogy az épen nem erős kalapos czéhnek 1613-ban 222 tagja volt.^[31]

II.

Brassó viszonya a barczasági községekhez. Ipara, kereskedelme, jövedelmei és kiadásai.

Rozsnyó fellegvára.

BRASSÓ uralma a Barczaságon a XVI. század végén már bevégzett tény volt; de a város hatalma nem egyformán nyilvánúlt a terűletén fekvő községek fölött. Míg a szász községek fölött csak hegemoniát gyakorolt, addig Zernyest, Tohány, Vledény, Gritt, Sárkány és Holbach valóságos alattvalói voltak, minden e korban szokásos jobbágyi kötelezettséggel. Mintegy középállást foglaltak el a szabad szász községek és a jobbágy oláh falvak között a Törcsvárhoz tartozó magyar faluk, nevezetesen: Hosszúfalva, Csernátfalu, Türkös, Bácsfalu, Zajzon, Pürkerecz, Tatrang, Krizba és Apácza.

A szász községek számszerint tizennégyen szabad községeknek neveztettek, s tényleg Brassó mintájára az önkormányzat bizonyos nemével dicsekedhettek. Mint Brassó, úgy ők is egy bíró, egy gazda (Richter und Hann) és az esküdtek tanácsa alatt állottak, s ezen előljáróikat a pappal együtt szabadon választották.^[32] A bíró és a gazda az esküdtekkel együtt, illetőleg azok jelenlétében ítéletet mondottak a község lakosai között felmerűlt peres ügyekben; intézkedtek a község nevében minden fenforgó ügyben, s kezelték a község vagyonát. A tizennégy község közűl Rozsnyó és Földvár igazságszolgáltatási tekintetben a többieknél nagyobb hatalommal voltak felruházva, a mennyiben ezek a körülöttök fekvő kisebb szász községek részére másodfokú bíróságot képeztek. Rozsnyó és Földvár valamint Feketehalom és Prázsmár bírtak pallosjoggal is, azon megszorítással, hogy a halálos ítéletet két brassói senator jelenlétében és szavazatával mondották ki és azután megerősítés végett a brassói tanácshoz terjesztették be. Felebbezési törvényszék gyanánt mindenik községre a brassói tanács szerepelt.^[33]

Mint igazságszolgáltatási tekintetben, úgy a közigazgatási ügyekben és a pénzügyekben is Brassó felügyeletet gyakorolt a szabad szász községek fölött. Joga volt az előljárók választását ellenőrizni és e czélra, ha szükségesnek találta, biztosokat küldeni ki; joga volt a községek vagyonának kezelésére felügyelni; a bevételekről és kiadásokról szóló számadási könyveket biztosai által megvizsgáltatni. E czélból minden év végén e szász községek bírói, gazdái és esküdtei a brassói tanácshoz terjesztették be számadásaikat.^[34]

Az országos adó tekintetében szintén Brassó alá voltak e községek rendelve. A brassói tanács vetette ki rájok az adót; azaz felosztotta a Brassó és vidékére eső adót a város és a többi szász községek között és kirótta az egyes községek képviselőinek jelenlétében a mindenik községre eső illetéket, melyet aztán a községi előljárók a városi közös pénztárba szolgáltattak be. Hogy minő arányban járuljon a város és a vidék az országos adóhoz, a fölött a brassói communitas határozott. A XVII. század elején irányadó elv gyanánt állíttatott fel, hogy a rendek által a szászokra kivetett összegből a szász universitas gyűlésén Barczaságra kivetett adóilleték kétharmadát a vidéki községek, egyharmadát a város hordozza.^[35] Az adókezelésért, s általában a felügyeletért a szász községek tartoztak később bizonyos meghatározott összeggel járúlni a városi tanácsosok fizetéséhez.^[36] Még ekkor ez azonban nem volt rendszeresítve, hanem mindenik község a városgazdának a pénzkezelésért évenként 20-60 frtig terjedő ajándékkal kedveskedett.^[37]

Zernyest, Tohány és a többi, már említett oláh községeket földesúri jogokkal szerezte meg, és mint földesúr bírta a város; de annál határozatlanabb volt jogilag a kilencz magyar falu helyzete. Mint Törcsvárhoz tartozó várkatonák kerűltek e községek lakosai a várral együtt zálogképen Brassó hatalma alá 1498-ban, oly feltétellel, hogy a megyei hatóság alól kivétetve, a szászokkal együtt tartoznak katonáskodni és adót fizetni.^[38] Később azonban, mint általánosan tudva van, Brassó e községek lakosait valóságos jobbágyokká tette; nevezetesen a várispánnak azelőtt is fizetett adón kívűl robot-munkára kényszerítette őket. Az átmenet a szabad állapotból a jobbágy állapotba lassanként, fokozatosan történt, s még e korban – mennyire a fenmaradt adatokból ítélni lehet – az átmenet processussa nem volt befejezve, habár már a XVII. század elején a város a várat hozzátartozandóságaival együtt oly kétségbevonhatatlan birtoknak tekintette, melyhez a kétségnek semmi árnyéka nem fér.^[39] II. Ulászló azon oklevele szerint, melyben azokat elzálogosította, a szász községekkel egyenrangúak lettek volna,^[40] de erről az egyenrangúságról már a XVI. század végén nem lehetett szó. Szó sem volt nálok oly önkormányzatról, minőt a szász községeknél láttunk. A törcsvári várnagyok (Castellani), azaz a két legidősebb brassói senator (egyik rendesen a városbíró) alatt állottak s előljáróik csak egyszerű végrehajtói voltak a várnagyok rendeleteinek. E várnagyok szedték tőlök a tizedet, ezek hajtották be a rendes, a szász községek taksájától eltérően censusnak nevezett adót, s adójuk nem a barczasági közös pénztárba, hanem a város külön pénztárába folyt be.^[41] Összehasonlítva a szász községek és a város polgárai által fizetett adóval, pénzben fizetett adójuk a XVI. században súlyosnak épen nem nevezhető;^[42] úgy látszik, inkább a katonáskodás terhe nehezedett rájok,^[43] mely alól a szászok úgy akkor, mint később szerették magokat kivonni. A XVI. század végén azonban adójuk is tetemesen emelkedett, daczára annak, hogy katonakötelezettségök fenmaradt s ők állították ki továbbra is a vár őrségét s a város számára az állandó katonaságot, az úgynevezett darabontokat. 1606-ban teljes béke idején a kilencz falu adója 741 frt 65 denárt tett, több mint kétszeresét annak, mit a megelőző század közepén e faluk fizettek és e mellett most a város a bor-, sör- és pálinkamérés jogát is kezébe ragadta s ebből is jövedelmet húzott tőlük, miről a XVI. század első felében a számadási könyvekben nincs említés téve.^[44] A legnagyobb baj azonban kétségkívűl abban rejlett, hogy az évi adó mennyisége megszabva nem volt, s teljesen a város önkényétől függött, mennyit akar követelni. Békés időben az egyenes adó sokra nem ment, de a zavaros időket, midőn a városnak nagy kiadásai voltak, a kilencz falu lakosai is megérezték s évi adójuk ilyenkor a kétszeres, sőt háromszoros összegre emelkedett.^[45] Robot munkát azonban még ekkor nem teljesítettek, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy tartoztak Törcsvárra az őrség számára a város raktárából gabonát és más élelmi szereket szállítani, mely alkalommal a törcsvári porkolábok őket régi szokás szerint sörrel és étellel vendégelték meg.^[46] Később azonban ez is megváltozott. Miután Bethlen Gábor 1618-ban a vár és a kilencz falu birtokát örökösen a városra ruházta, a communitas már 1630-ban azon határozatot hozta, hogy mindenik falu az igazgatással megbízott bírónak vagy senatornak bizonyos terjedelmű földet bevetni, learatni és behordani, s azonkívűl az illető senatort tűzifával ellátni tartozik.^[47]

Törcsvár.^[48]

A város alá vetett községek adójából és tizedéből befolyt jövedelmen kívűl Brassónak már e korban tekintélyes jövedelme volt. Még épen és sértetlenűl áll ekkor a város közbirtoka a Barczaság síkján szántóföldekben, nagyobb részben azonban rétekben és legelőkben, mely utóbbiakat egy századdal később a senator-családok a városi közönség rovására nagy részben magán birtokká tettek.^[49] Roppant nagy volt a város vagyona erdőkben, melyek ma is Brassó birtokainak legszebb részét képezik. A Dél-Kárpátokat borító őserdők a Barczaság déli határán Havasalföld felé, természetesen ekkor még nem bírtak mai értékükkel, de mint a törcsvári várnagyok számadásai mutatják, már ekkor is jövedelmeztek. A szénából, a makkoltatásból és legeltetésből befolyó díjak e számadásokban rendes rovatot képeznek.^[50] Épen úgy bírta a város a malomjogot a Barczaság vizein, s nem csak az alávetett faluk, hanem a szabad szász községek is malmaikról részben pénzben, részben termesztményben, igaz ugyan, hogy nem magas, de mégis jelentékeny vámot fizettek.^[51] Magában a városban övé volt a bor-, sör- és pálinka-elárúsítási jog,^[52] továbbá díjat szedett a czéhektől az elárúsító helyekről, valamint a kereskedőktől a nagy városi mérleg használatáért.^[53]

Tanácsház Brassóban.^[54]

Tekintélyes volt a város jövedelme a harminczad után, melyet az Erdélyből Havasalföldre vitt és viszont onnan hozott árúkról a határoknál szedtek. A harminczad-szedés természetesen fejedelmi jog volt, de akkori szokás szerint bérbe adatott, s Brassó élénk összeköttetése a keleti és déli tartományokkal nagyon is kívánatossá tette a város részére, hogy a bérletet a Törcsvárnál, mint legfontosabb mert legjárhatóbb, szorosnál szedett vámról maga a város vegye kezébe. Meg is szerezte azt még Mátyás király idejében s azóta állandóan bírta, még pedig nagyon mérsékelt összegért. A XVI. század első felében csak 2477 frtot a második felében pedig csak 2000 frt haszonbért fizetett.^[55] A XVII. század első tizedeiben szintén Brassó bírja a törcsvári harminczadot, hogy minő haszonbérért, biztosan nem tudjuk. 1617-ben még csak 2000 frtot fizetett,^[56] de ezen összeg valószínűleg már nehány évvel később magasabbra emelkedett, mert midőn a város 1639-ben a haszonbéri szerződést I. Rákóczy György fejedelemmel megújítja, a törcsvári vámért évenként 10,500 frt fizetésére kötelezte magát.^[57] A vám fizetése részben készpénzben történt, részben posztóban és a harminczadban kapott fűszerekben és déli gyümölcsökben. Így küld a város 1605 október 9-én Rákóczy Zsigmond gubernatornak Fejérvárra a vámból 15 font borsot, 12 font gyömbért, 2 font sáfrányt 26 frt 25 denár értékben s ugyancsak ezen évben november 11-én a tanács a gubernator portai követének ad a vám fejében 8 1/2 rőf gránát posztót és egy rókabőrrel bélelt subát.^[58] A készpénz-bevétel a vámból a XVII. század elején úgy látszik nem volt jelentékeny: az 1604-dik évi gazdai számadások bevételt készpénzben a vámból csak 451 frt 61 denárt tüntetnek fel;^[59] de annál nagyobb volt a bevétel árúczikkekben, nevezetesen keleti iparczikkekben, továbbá déli gyümölcsökben és fűszerekben, oláhországi, de leginkább malvasiai borban; mik a város raktárában elhelyezve, részben a fejedelmi udvarba küldettek, részben pedig a város követeinek és előkelő vendégeinek ellátására és megajándékozására használtattak fel.^[60] A vámot, úgy látszik a kiviteli czikkekből pénzben szedték, még pedig a becsérték huszadát számítva, míg a bevételi czikkeknél a drágább és ritkább árúkból, mint a selyemszövetek, bíborposztó és hollandiai posztó, valamint a déli gyümölcsökből és fűszerekből a huszadot magából az árúczikkből vették.^[61]

A vámszámadások e korból mutatják, hogy – habár a XV. század végén történt nagy felfedezések, nevezetesen a Kelet-Indiába vezető tengeri út feltalálása, Brassót is érzékenyen sújtotta, a mennyiben a világkereskedelem útjából kiejtette – az összeköttetés kelettel e ponton mégis még mindig igen élénk és Erdély szükségleteit gyarmatárúkban és keleti czikkekben, sőt részben a nyugoti iparczikkekben is nem nyugotról a Duna völgyén, hanem keletről Törökországon és Havasalföldön át kapja. Beviteli czikkek gyanánt szerepelnek e számadásokban: a déli fűszerek, gyümölcsök és borok, nevezetesen sáfrány, bors, tömjén, szerecsendió, gyömbér, fahéj, rizs, mazsola, czitrom és a malvasiai bor, továbbá a keleti iparczikkek, damaszt, bíbor- és nehéz selyemszövetek, azután a brügge-i, hollandiai és zwickaui posztók. Legnagyobb mérvű azonban a forgalom állatokban és nyers termékekben. A főbb tételek: juh, ökör, tehén, sertés, különböző dunai és tengeri halak, gyapjú és bőrök.^[62]

Érdekes volna tudni a kivitel tárgyát képező czikkeket, de ezekről a vámszámadások nem adnak felvilágosítást, nem nevezik meg a kiviteli czikkeket csak az értékét és a beszedett vámot sorolják fel. Több mint valószínű azonban, hogy mint a behozatali czikkek nagy részben nyers termékek, úgy a kiviteliek iparczikkek és pedig első sorban brassói iparczikkek voltak. Ugyanazok, melyekkel a város ezen korban a moldvai és havasalföldi vajdáknak és bojároknak, török és tatár vezéreknek kedveskedni szokott. Ezüst serlegek, poharak, tálak és medenczék; kocsik, ezüsttel díszített nyergek és hámok, fegyverek, kardok és ágyúk, első sorban pedig a brassói posztó, s annak e korban leghíresebb és legdrágább neme, a gránátvörös brassói posztó.^[63]

Szemben állnak e bevételekkel a város kiadásai, melyek e korban magas összeget képviselnek, különösen zavaros időkben, milyenek a XVI. század végső és a XVII. század első évei voltak, midőn barát és ellenség, vallon, német, török és tatár egyiránt sarczolták e szerencsétlen országot. Ez évek Brassót is nagy erőfeszítésekre kényszerítették. A magyar királyoknak fizetett egyedűli régi adó a Szent-Márton napi adó (Martinszins) nevét és jelentőségét már ekkor elveszítette volt; Erdély különválása után összeolvadt a rendes és rendkívüli országos adóval, melynek fizetésére a szászok magokat 1542-ben a tordai országgyűlésen a más két renddel együtt kötelezték. Hogy az országos adó nagysága évenként a kül- és belviszonyok alakulása szerint változott, nagyon természetes, s ezzel együtt változott azon adóilleték nagysága is, melyet a szász universitas a szász nemzetre eső részből Brassóra és vidékére rótt. Átlag a rendes országos adó, mely a Barczaságra esett, 2300-2500 forintra tehető,^[64] s ehhez háborús időben a rendkívűli adók járúltak, melyek a rendes adók magasságát tetemesen felülhaladták. Az adófizetés nem mindig történt készpénzben, mint a harminczad-bérlet fejében, úgy itt is készpénz helyett gyakran élelmiszereket szállított a város a fejedelmi udvarba,^[65] vagy pedig posztóval látta el az udvari katonaságot.^[66] Az adó beszolgáltatásának módja sem volt, úgy látszik, meghatározva; némelykor a fejedelem megbizottja egyenesen a várostól vette fel a Barczaságra eső illetéket, máskor a tanács Szebenbe küldötte azt és a többi szász városok adójával együtt szolgáltatta be a maga illetékét a fejedelemnek.^[67]

A rendes és a rendkívűli adón kívűl az unio értelmében Brassó is, mint a szász nemzet tagja, kötelezve volt a honvédelemre; azaz tartozott katonákat, szekereket, sátrakat, golyót és lőport a hadsereg számára szolgáltatni. Ezenkívűl moldvai vagy havasalföldi táborozás esetén a határán átvonuló hadsereget élelmiszerekkel látta el. A város részéről az országos hadsereghez állított katonaság száma nem volt állandó – úgy látszik nem is volt biztosan megszabva; a XVII. század elején e szám 100 és 200 között ingadozott.^[68] E darabontoknak nevezett városi katonák – kivétel nélkűl hétfalusi magyarok – egy kapitány, egy alkapitány és a közlegények számának megfelelő számú tizedesek alatt állottak, s csapatjukat egy zászlótartó, egy dobos, egy sebész és a szekerész szolgák egészítették ki. Egyenruhájok fehér vagy kék abaposztóból készűlt vörös gallérral a nyakon és a karon; zászlójuk kék és vörös színeken a fejedelem családi czímerét viselte. A zászlók színe és diszítése azonban, mint egyebütt, úgy e korban még itt sem állandó, sőt gyakran változó. A goroszlói ütközetből pl. két brassói zászlót ismerünk s elég érdekesen mindkettő a mai nemzeti színekből van összeállítva. Az elsőn fehér alapon Brassó czímere látható a korona a gyökérrel, körűlfonva zöld koszorúval és piros szalaggal; a másodikon vörös alapon szintén a város czímere, körűlfonva zöld koszorúval és fehér szalaggal.^[69] A katonák zsoldját természetesen a város fizette még akkor is, ha az országos hadakkal táboroztak, valamint az látta el őket ruhával és fegyverekkel is.^[70] Tartozott ezenkívűl a város a birtokában levő Törcsvárban állandó, rendes őrséget tartani és a Moldvába meg Havasalföldre vezető szorosok mindenikét őriztetni. Ez őrizet a szorosoknál azonban csak előörsi szolgálatra szorítkozott, mert még a fekvésénél fogva oly fontos Törcsvár őrsége is béke idején a két porkolában kívül tíz darabantból állott.^[71] Bizonytalan időben, midőn a központi hatalom ingadozása miatt a város saját erejére volt utalva, vagy 1611-1613-ig, midőn nyílt felkelésben állott a fejedelemmel szemben, a katonaság száma, s ezzel együtt természetesen a város kiadása is tetemes emelkedést mutat. 1612-ben pl. a 188 városi darabanton kívűl 1452 idegen zsoldost találunk a város szolgálatában, kiknek zsoldja havonként a városnak 2000-3000 frtba kerűlt.^[72] Ez azonban csak kivételes eset volt, rendes körülmények között a városi katonaság száma 150 főnél magasabbra nem emelkedett.

A postaszolgálat, továbbá a fejedelem, a fejedelmi és idegen követek, valamint más előkelő utasok elszállásolása és élelmezése, mivel a szász városok általában tartoztak, Brassóra földrajzi fekvésénél fogva súlyos kötelezettségnek nevezhető. Azon viszony következményeképen, melyben Erdély a török portához állott, a fejedelmi udvar összeköttetése a portával, valamint a szomszéd moldvai és havasalföldi vajdákkal szerfölött élénk volt. Az út Fejérvárról Konstantinápolyba, Tergovistba és Szucsavába Brassón vezetett keresztűl, s e város kötelessége volt az összeköttetést a keleti államokkal közvetíteni. A város számadási könyvei e korból jó részben erre vonatkozó tételekből állanak és a város jövedelmének igen tekintélyes részét az átutazó követségekre kiadott költségek emésztették fel. Futárjai és kalauzai^[73] folytonosan útban vannak Szeben, Fogaras, Fejérvár, Kolozsvár, Konstantinápoly és Tergovist felé; darabontjai, mint követségi kísérők, állandóan járnak Tergovist és Fogaras között. A moldvai és havasalföldi vajdáktól érkezett kisebb fontosságú leveleket a város emberei szállították tovább Fogaras és Szeben felé, szintúgy ezek vitték be Brassóból az erdélyi fejedelem leveleit a szomszéd tartományokba. Az átutazó követeknek Brassó rendes pihenő hely volt, hol több napig időztek, s ezen idő alatt tartozott a város őket, valamint gyakran 30-40 főre menő kíséretöket minden szükséges dologgal, lakás, élelem, fa és világítással ellátni. Egy ily átutazó nagyobb követség a városnak naponként átlag húsz forintjába kerűlt; tetemes kiadás, ha tekintetbe veszszük, hogy alig mult el két hét egy követség átutazása nélkül, és hogy a követek, különösen a havasalföldiek négy, öt nap előtt a várost nem igen hagyták el. 1602-ben fel is szólalt a communitas, mely a költségeket megsokalta, e teher ellen, és utasította a tanácsot, hogy jövőre a követek iránt kevésbé vendégszerető legyen,^[74] a nélkűl azonban, hogy az utasításnak foganata lett volna. A török követekkel és a portára vagy Tergovistba utazó és onnan visszatérő fejedelmi követekkel szemben, kik csekélyebb személyzettel, vagy épen kíséret nélkűl utaztak, a városnak még más kötelezettsége is volt. A török követ elé a határig kíséretet küldött, 12-20 darabantot, ha a követ előkelő ember volt, egy vagy két senator vezetése alatt; viszont a portára utazó erdélyi követeket Tergovistig kísérettel s a követség személyzetét lovakkal látta el. Igen gyakran a szomszéd havasalföldi viszonyokkal ismerős senator kísérte a követséget Tergovistig, esetleg a fejedelem vagy a rendek megbízásából egészen Konstantinápolyig. A Konstantinápolyból jövő török követet brassói futár vezette Fejérvárra s visszafelé Tergovistig, némelykor egészen a Dunáig.^[75] Ugyancsak igen gyakran Brassó látta el költséggel, pénzzel és ruhával a fejedelem portai követét, természetesen nyugta mellett. Ezen kiadás előlegnek tekintetett a város adójából.^[76]

Timár-bástya Brassóban.^[77]

Kevesebb költséget okozott, mert ritkábban történt, a városban vendégképen időző előkelő uraknak vagy épen a fejedelemnek és kíséretének ellátása. E tekintetben a város vendégszeretete nemcsak az erdélyi urakra terjedt ki, hanem, a mi még gyakoribb eset volt, a szomszéd oláhországi bojárokra is, kik ezen korban szívesen időztek Erdélyben, nevezetesen pedig Brassóban, rövidebb vagy hosszabb ideig. Midőn 1604-ben Serban Radul havasalföldi vajda anyja Brassón keresztűl utazott, a tanács egy senatort küldött üdvözletére Rozsnyóig, s brassói nyolcz napi tartózkodása alatt fejedelmi asszonyt megillető ellátásban részesítette.^[78] Megtörtént azonban az is akárhányszor, hogy a város kénytelen volt vendégszeretetét kelletlen vendégekre terjeszteni ki: pl. 1604 januárban, midőn öt jezsuita látogatta meg a szigorúan lutheranus várost s élvezte Basta hatalmas parancsából, annak nem épen szíves vendégszeretetét.^[79] Époly kevéssé örvendett a városi polgárság a különben nem gyakori fejedelmi vagy kormányzói látogatásoknak, melyek főképen a kíséret nagy számánál fogva a városnak rendkívüli költségeket okoztak. Nem csoda, ha a communitas e teher miatt is több ízben feljajdúlt s utasította a tanácsot, hogy jövőre az ily kiadásokban nagyobb takarékosságot fejtsen ki.^[80]

Nem az utolsó helyet foglalják el e korban a város kiadásai között az ajándékok. E zivataros korszakban, midőn alig telt el év, melyben török, tatár, oláh vagy moldvai csapatok nem törtek át elég gyakran ismételten is a határon, a város, hogy terűletét a teljes kifosztástól megmentse, és a pusztító vihart más vidékre terelje, rendesen ajándékkal kereste fel az ellenséges, vagy gyakran szövetséges vezér táborát. Épen úgy mentek az ajándékok a fejedelmi udvarba, hol a város a fejedelem kegyét és a tanácsurak jóakaratát, birtokszerzési és megtartási ügyeiben, vagy vámbérletnél s más pénzügyekben minduntalan igénybe vette. De a legtöbb ajándék – bármily különösen hangzik is – Havasalföldre vándorolt. Brassó összeköttetése e korban a szomszéd oláh vajdákkal rendkívűl élénk volt; kereskedelmi és politikai tekintetek egyiránt ösztönözték a várost, hogy a moldvai és a havasalföldi vajdákkal jó viszonyban álljon. Brassó iparának, mint a közelmúltban, úgy e korban is Oláhország volt a főpiacza; ide szállította jó részben iparczikkeit, viszont innen kapta az iparához szükséges nyerstermékeket,^[81] s ezen országon keresztűl vezetett kereskedelmi útja Törökország felé, honnan a belfölddel folytatott kereskedelmének főbb czikkeit szerezte. Politikai okok is befolytak arra, hogy a város a havasalföldi vajda és a befolyásosabb bojárok jóakaratát keresse. Mióta a bécsi udvar az erdélyi nemzeti és török párttal szemben a havasalföldi vajdák szövetségében keresett támaszt, az oláh és moldvai hadak minduntalan Brassó falai alatt állottak. Ezen, akár mint barát, akár mint ellenség, megjelenő, egyformán pusztító, egyformán veszedelmes csapatok eltávolítására, vagy legalább fékentartására a vajdák jóakarata a város iránt fölötte kívánatos volt. Még hasznosabbnak bizonyúlt a jó szomszédi viszony, midőn a város Báthory Gáborral szemben kitűzte a felkelés zászlóját. A Havasalföldről nyiltan vagy kéz alatt kapott segítség nélkül Brassó Szeben sorsát aligha elkerűlhette volna. Innen az a figyelem és kitűntető udvariasság, melyet a város az oláh vajdák és a főbb bojárok iránt még békés időben is tanúsított. A XVII. század első tizedében nem múlt el év, melyben Radul vajdát követséggel és ajándékokkal ne tisztelte volna meg, s mint a portánál, úgy Tergovistban is volt mindig embere, kit a város érdekeinek hathatós védelmezéseért nem mulasztott el időnként megajándékozni. Az ajándékok sorából nem tartom érdektelennek kiemelni a menyekzői ajándékokat. A senatorok fiai és leányai menyekzőjére adott ajándékok mellett^[82] a tanács figyelme természetesen a város gondosan ápolt érdekében, messzire kiterjedt s a város ügyeire befolyást gyakoroló egyének ily családi ünnepélyeiről mindig megemlékezett. 1609-ben pl. Petky János leányának, Margitnak menyekzőjére küldött ezüst edényeket, 1605-ben pedig egy Leka nevű bojár menyekzőjére külön követséget indított útnak Tergovistba, ezüst tálakból álló gazdag ajándékokkal.^[83]

A Fekete torony Brassóban.^[84]

Habár a város kiadásaiból csak a főbb tételeket említettem, a mondottak után természetesnek fog feltűnni, hogy a város évi szükséglete a kor viszonyaihoz mérten tetemes összegekre rúgott s az évi költségvetés igen gyakran deficitet tüntetett fel. Miután a kiadások fő tételei: országos adó, katonaság zsoldja, követségek ellátása, a békés és háborús évek szerint ingadoztak, a város kiadásai is a XVII. század első tizedében nagy eltéréseket mutatnak. Míg az 1606-iki békés évben a város évi kiadása 11,393 frt, addig az 1612-iki esztendőben csupán a katonaság zsoldja többe került 25,000 forintnál. Összehasonlítva egy pár békés és egy pár háborús év kiadásait, Brassó évi szükségletét e korban középszámmal 20,000 frtban állapíthatjuk meg, s mivel a szükség szerint a bevételeket is lehetett fokozni, a kiadással a bevételek összege is emelkedett, úgy, hogy a deficit, mit a gazda sajátjából szokott a városnak előlegezni, még háborús években sem igen emelkedett 2000 forintnál magasabbra.^[85] Ma, midőn Brassó évi kiadása a félmilliót közelíti meg, kicsinynek tűnik fel ez összeg; de ne feledjük el, hogy oly korszakról van szó, midőn az egész ország évi jövedelmét alig 100,000 tallérra becsűlték,^[86] s midőn Brassó lakossága 15,000 főnél többet nem igen tehetett.^[87]

A régi Brassó.^[88]

Nagy körvonalaiban ez volt Brassó politikai és pénzügyi helyzete, midőn a főhatalmat ügyei intézésében azon férfiú vette kezébe, kinek nevéhez e város történelmének legemlékezetesebb lapjai fűződnek, s kinek fellépésével e városnak az eddiginél sokkal kiválóbb, országos szereplése kezdődik.

III.

Weiss Mihály származása. Gyermekkora és ifjusága. Kanczelláriai szolgálata. Letelepedése Brassóban 1590-ben.

WEISS Mihály,^[89] Brassó híres bírója, a szász nemzeti történetírás ünnepelt alakja, nem erdélyi, tehát nem is szász családból származott. Ő maga beszéli el naplójában, hogy atyja Weiss János Egerből, Csehországból vándorolt Erdélybe, s nőűl vévén a medgyesi tanácsjegyző Wolf Lőrincz leányát, Gertrudot, hosszas vándorlás után Medgyesen telepedett le. Családi élete boldog volt; e házasságból leghíresebb fián, Mihályon, kívűl három fiú: András, János és Mátyás és két leány, Margit és Katalin született. Házassága után felvétetett a medgyesi polgárok sorába. Esze és házassági összeköttetései kiváló állást biztosítottak számára új hazájában: mint Medgyes polgármestere fejezte be életét, 1586-ban.^[90]

Fiai közűl a legkiválóbb, ki hivatva volt a család emlékét Erdély történelmében megörökíteni: Mihály 1569 január 13-án született Medgyesen,^[91] s mint későbbi képzettsége is eléggé bizonyítja, gondos neveltetésben részesűlt. Iskoláit szülővárosában kezdette meg, hol – mint a többi szász városokban – alsó fokú iskola már ekkor állott fenn. Tizennégy éves korában a kolozsvári iskolába kerűlt, még pedig úgy látszik a jezsuitáknak csak két évvel előbb felállított, de már is nagyhírű collegiumába.^[92] Itt két évet töltött, s midőn 1585-ben szülő visszahívták, az alig tizenhat éves ifjú, korához képest sikerűlt latin versekben vett búcsút az iskola dísztermében tanítóitól és tanulótársaitól.^[93] Különös dícsérettel emlékezik meg e költeményben tanáráról és magántanítójáról, Leschkircher Jánosról, ki a széptudományokban oktatója volt, s ki benne a verselés iránt haláláig meg nem szünő vonzalmat felébresztette.^[94] Valószínűleg már kolozsvári tartózkodása alatt sajátította el a magyar nyelvet is, melyben, mint e nyelven tartott beszédei és e nyelven írott levelei mutatják, tökéletesen jártas volt. Egy évvel visszatérése után, 1586-ban, súlyos csapás érte. Az akkor Erdélyben általánosan dühöngő pestis elragadta előbb anyját, majd egy pár hónappal később atyját és őt magát is ágyba szerezte. A megpróbáltatás eme napjaiban a vallásban keresett vígasztalást; s lemondva az életről, de nem a költészet iránti hajlamról, elkészítette halálos betegen latin distichonokba síriratát.^[95]

Weiss Mihály czímere.^[96]

A sors azonban másképen határozott: hosszabb életet és más halált szánt neki. Hosszú szenvedés után felépűlt, s talán az atyjától öröklött nyughatatlan vándorlási hajlamnak engedve, vagy talán, hogy könnyebben felejtse a sors nehéz csapását, egy időre szülővárosát és Erdélyt elhagyta. Előbb mint írnok szolgált a később szomorú véget ért gróf Hardeggnél, ki ekkor Szatmár parancsnoka volt;^[97] később pedig Prágában a magyar királyi kanczelláriánál nyert alkalmazást. E prágai tartózkodás volt politikai iskolája; ez készítette elő későbbi működésére. Ha valahol, úgy itt bőséges alkalma volt politikai látkörének kiszélesítésére, hasznos ismeretségek kötésére, s hogy idejét jól használta fel, hogy magát működési körében általánosan kedveltté,^[98] s fiatal kora mellett is hasznossá tudta tenni, mutatja az, hogy a királyi kanczelláriánál a király és a haza javára kifejtett hű és buzgó szolgálatainak elismeréséűl Rudolf őt 1589 márczius 21-én kelt oklevelében testvéreivel együtt medgyesi előnévvel nemesi rangra emelte. Saját erejéből emelkedett fel; nincs semmi tudomásunk arról, hogy családi vagy más összeköttetés segítette volna elő, s azért azon körűlmény, hogy alig húsz éves korában az udvar őt ily kitüntetésre méltónak és érdemesnek ítélte, mindennél fényesebben bizonyítja korán nyilvánuló, nem közönséges tehetségeit.

Nemesi rangra emeltetése után Weiss nemsokára távozott Prágából. Talán ismeretszerzési vágy vonzotta őt Heidelbergbe, melynek iskolája már ekkor híres volt, s hol őt 1589 végén találjuk. Az akkor ott tartózkodó erdélyi főúri ifjak szíves barátsággal fogadták honfitársukat, Bogáthy Miklós és Hallerkői Tivadar szeretett barátjuknak nevezik.^[99] Azonban heidelbergi tartózkodása csak nehány hónapra terjedhetett, mert már 1590 január végén ismét Prágában találjuk. Innen Rudolf császár ajánlólevelével ellátva,^[100] hosszabb útra készűlt; beutazni szándékozott Németország különböző tartományait, s legelőször Bécset látogatta meg, hol Veráncsics Faustus-szal, a nagyhírű esztergomi érsek öcscsével s több előkelő magyar és horvát egyházi és világi úrral lépett ismeretségre és baráti viszonyba.^[101] De tervezett németországi útja Bécsben hirtelen megszakadt. 1590 tavaszán alig két havi időzés után elhagyta az osztrák fővárost, s a külföldi utazásról teljesen lemondva, visszatért Erdélybe.^[102]

Mi volt oka visszatérésének, biztosan nem tudjuk; ő maga naplójában csak sejtetni engedi. A kanczelláriai szolgálat bár számára kitüntetést, előnyös összeköttetéseket szerzett s talán anyagi előnyöket is biztosított,^[103] mégsem elégítette ki. Ujdonsült nemes és protestáns volt s hozzá még nagyon fiatal ember, ki az udvarnál annyi vetélytárssal s előítélettel szemben alig reménylhette, hogy esze, tehetsége és nagyravágyásához mért állást foglalhasson el. Már kanczelláriai szolgálata alatt be kellett látnia, hogy tehetségeinek érvényesítésére, vágyainak kielégítésére szülőföldjén tágabb mező nyílik, hogy prágai tartózkodása alatt szerzett tapasztalatai és összeköttetései, Erdélyben s kivált a szászföldön, kiváló állásra képesítik. Összeköttetéseit szász honfitársaival, külföldi tartózkodása alatt sem szakította meg. Levelezésben állott testvéreivel, s miután a szászok köztudomás szerint a fejedelemség alatt sem szűntek meg az osztrák házzal jó viszonyt tartani fenn – hiszen még az általok is annyira magasztalt Bethlen Gábor alatt is Bécs felé kacsintgattak –, Weissnak a királyi kanczelláriánál elég alkalma volt a szász nemzet vezérfiaival megismerkedni. Itt Erdélyben és pedig a szász földön reménylhetett, mint nemesi rangja, vagyona és tapasztalatai által kiváló férfiú, tehetségeihez, és ambitiójához méltó tért, s ha szülővárosa, Medgyes, szűkkörű politikai életével a letelepedésre nem is csábította, annál nagyobb készséggel ragadta meg az alkalmat, hogy az ipara és kereskedelme, gazdagsága, népessége és fontos földrajzi fekvésénél fogva oly kiváló Brassó polgárává lehessen. Ez alkalmat megszerezte neki Hector János, brassói senator és kereskedő, kinek prágai tartózkodása alatt több szolgálatot tett volt, s ki sietett a tehetséges fiatal embert Brassó számára megnyerni. Főképen Hector közbenjárására történt, hogy Weiss 1590 tavaszán Bécsből Brassóba utazott s ott Kemmel András egykori városgazda leányát nőűl vévén, állandóan letelepedett.^[104]

IV.

Weiss első politikai szereplése Báthory Zsigmond alatt. Brassó pártállása és politikája s Weiss részvétele az 1599-1605-ben folyt erdélyi politikai küzdelmekben.

MIDŐN Weiss a brassói polgárok sorába lépett, egészen új légkörbe, új társaságba jutott. A királyi tanácsosok, kanczelláriai titkárok, fényes származású fiatal urak és előkelő papok helyett egyszerű iparosok és kereskedők vették körűl, kikre nemesi rangja, előkelő összeköttetései és utazásaiban kiszélesedett látköre hatás nélkűl nem maradhattak. A város kormányzata, mint láttuk, ez időben még teljesen az iparosok kezében volt. 1590-ben, midőn Weiss brassói lakos lett, egy szabó állott, mint bíró a város élén, a senatorok, alig három litteratus ember kivételével, szűcsök, csizmadiák, tímárok, szabók és takácsok.^[105] A dolgok természetes rendje hozta magával, hogy Weiss e körben magát hamar nélkülözhetetlenné tudta tenni, habár a szász városok hagyományos conservativ szelleme gyors fölemelkedése elé korlátokat szabott. Már 1591-ben felvétetett a communitas tagjai közé, de csak kilencz évi várakozás után, 1600-ban, emelkedett a senatorok sorába. Mint a communitas tagja, első rangú szerepet a város belügyeiben nem játszhatott, de politikai működését, melyre kanczelláriai szolgálata minden polgártársánál alkalmasabbá tette, már ekkor megkezdette. Bár nem volt szokásban, hogy a communitas tagja képviselje kifelé a várost, Weissnál kivételt tettek. Mint városa követe részt vett az 1594-ben augusztus 17-én Kolozsvártt megnyílt híres országgyűlésen, melyen Báthory Zsigmond az erdélyi fejedelmek hagyományos török politikájával szakítva a német párthoz csatlakozott, s az ellenzék szavát vérben fojtotta el.^[106] Ezen országgyűlésen ismerkedett meg Weiss a fejedelemmel, ki ezután a széles látkörű, a prágai viszonyokkal teljesen ismerős brassói polgár szolgálatát több ízben igénybe vette. Már 1595 elején Weisst azon követség tagjainak sorában látjuk, melyet Zsigmond Bocskay vezetése alatt Prágába indított, hogy Rudolffal, a véd- és daczszövetséget megkössék. Ez alkalommal, mint a követek megbizottja, valószínűleg, hogy Zsigmondot a tárgyalások meneteléről értesítse, január 20-án Prágából Kolozsvárra utazott. A fejedelem újabb utasításaival visszatért Prágába s csatlakozott követtársaihoz, kik Prágából Gráczba mentek át, hogy Mária Krisztina főherczegnőt Zsigmond számára nőűl kérjék.^[107] Ugyanezen nyár folyamán Kornis Gáspár moldvai expeditiójában találjuk, s mint a fejedelem megbizottja ő is jelen volt azon ünnepélyességnél, midőn Kornis Gáspár Zsigmond nevében és parancsából a letett Áron helyett Resován vagy Rezván Istvánt Moldva vajdájává nevezte ki.^[108] Nem mondja egyenesen, de följegyzéseiből úgy látszik, hogy szemtanúja volt az 1595-iki győzelmes havasalföldi hadjáratnak, melyet feltünő részletességgel beszél el. Általában, mint naplója mutatja, élénk érdeklődéssel kísérte az eseményeket, melyeket Zsigmond politikájának változása benn az országban és kinn előidézett, habár ő maga cselekvő részt azokban ezután nem is vett. Zsigmond szeszélyes, zsarnokságra hajló jelleme visszatetszést keltett föl benne; nem sokat tartott felőle, sőt – ha nem is egészen egyenesen – eszelősnek nevezte.^[109] Feltünő, hogy kanczelláriai szolgálata és a hagyományos szász politika ellenére Zsigmond német politikája nem keltett föl benne semmi lelkesedést, s ha e politika helyessége felől nem is nyilatkozik, az eszközöket, melyekkel a fejedelem azt érvényesítette, elítéli. Naplójában, bármily futólag jegyzi is föl az eseményeket, nem titkolja el rokonszenvét azon férfiak iránt, kik Zsigmond német politikájának áldozatúl estek. Kegyelettel emlékezik meg a Zsigmond által lefejeztetett Kendi Sándor, Kendi Gábor, Iffjú János és Forró Jánosról, de különös sajnálattal említi Kovasóczy Farkast, mint jámborsága és tanúlmányai által kiváló férfiút.^[110] Már ezen időben kezdődik összeköttetése a szomszéd havasalföldi és moldvai vajdákkal és főemberekkel. A Zsigmond által méltóságától megfosztott és egy ideig Brassóban a Hirscher János házában őrizett Áron vajdát – mint maga mondja, jó ismerősét – gyakran fölkereste s mint előbb a Kendiék esetéből, úgy most az Áron vajda szomorú sorsából is azon tanúlságot merítette, hogy sem a tanácsurak, sem a fejedelmek helyzete nem írigylésre méltó. Visszariadt az udvari élettől, mely megégeti azokat, kik közelében vannak, s bár képessége és hajlama egyiránt politikai működésre ösztönözték, előnyösebbnek tartotta egyszerű brassói polgárnak maradni, mint az udvarnál külsőleg fényes, de ezer veszélylyel járó állást foglalni el.^[111] Erdély szerencsétlen napjai 1598 után, Báthory Endre és Székely Mózes, meg annyi főnemes erőszakos halála még inkább megerősítették ezen meggyőződésében.

Brassó látképe.
Cserna K. eredeti felvétele után.

Mihály vajda arczképe.^[112]

Nagyobb befolyása Brassó ügyeire akkor kezdődik, mikor Zsigmond ingatag politikájának következményeképen Brassóra és az egész országra Mihály vajda zsarnoksága nehezűlt. Az 1600-dik évre választatott be első ízben a senatorok közé, s mint legfiatalabb senatornak a városi középületek, nevezetesen a várfalak és bástyák jó karban tartása jutott feladatáúl. Az oláh vajda uralma époly kevéssé tetszett a brassóiaknak, mint az erdélyi nemességnek; s a haza lealáztatását Weiss is mélyen érezte. Gyűlöletének az idegen uralom iránt kifejezést adott az általa vezetett számadási könyv első lapján a következő latin versben:

Igaza volt. Mihály vajda uralma súlyosan nehezedett Brassóra, mint általában Erdélyre. A rendes adón kívűl harminczezer tallért hajtott fel a várostól, melynek vendégszeretetét is 1600 márczius 1-től márczius 16-ig hétezer főre menő kíséretével együtt igénybe vette.^[114] Ezt megelőzőleg, mindjárt a schellenbergi ütközet után 15,000 tallért vett föl a várostól kölcsön ürügye alatt, s midőn brassói tartózkodása alatt a tanács ezen összegnek levonását kérte az adóból, a vajda haragra gyuladva szokása szerint kardjára csapott, szemére hányta a senatoroknak, hogy nejeikkel, gyermekeikkel, vagyonukkal és életökkel az ő tulajdonát képezik; kardjával szerezte meg őket s azzal fogja őket kormányozni.^[115]

A miriszlói csata terve.^[116]

Nem csoda ezek után, ha a brassóiak a vajda uralmával épen nem voltak megelégedve; de az elégedetlenségre volt nekik más okuk is. Mint az egész országban, úgy Brassóban is Mihály vajda hatalomra jutásával az alkotmány sánczain kívűl eső oláh nép megmozdúlt; reményeket kezdett táplálni, sőt helyenként kísérletet is tett az addig fennállott politikai és társadalmi viszonyok megváltoztatására. A Brassó egyik külvárosában az úgynevezett Bolgárszegben lakó oláhok is megpróbálták 1600 október 1-én a várost meglepetéssel kezökbe keríteni. Támadásuk azonban visszaveretett;^[117] és a város, mely már ekkor különben is elpártolt volt Mihály vajdától, most fokozott buzgalommal csatlakozott a vajda ellen országszerte támadt mozgalomhoz. A Tordán összegyűlt nemesség fölhívására a brassóiak is, mint a többi szászok, már szeptember közepén elszakadtak Mihály vajdától s ugyanakkor, midőn Basta és a nemesség a vajda hadseregét Miriszlónál legyőzték, a brassóiak Bloch senator vezetése alatt a bodzai szorosnál verték vissza a vajda segítségére siető oláh hadakat.^[118]

A Mihály vajda elűzetését követő zavaros időszakban, a német és török párt küzdelmében, Brassó ellentétben a többi szász városokkal, nevezetesen Szebennel, nem annyira vonzalomból, mint inkább a körűlmények kényszerítő nyomása alatt a nemzeti fejedelemség ügyét képviselő török párthoz csatlakozott. Zsigmondnak, kit a kolozsvári országgyűlés 1601 február 3-án ismét fejedelemmé választott, újra meghódolt s ragaszkodott hozzá még a szerencsétlen goroszlói ütközet után is, midőn Zsigmond Moldvába menekűlve Basta és Mihály vajda hadai csaknem az egész országot dúlva és pusztítva elárasztották. E pillanatban Brassó az ország délkeleti határán elhagyatva, önerejére utalva állott, s csatlakozása Bastához és Mihályhoz, vagy a Moldvából török segítséggel visszatérni szándékozó Zsigmondhoz, az ország birtokát illetőleg mindkét pártra nagy fontosságú, de a városra magára mindkét esetben ezer veszélylyel járó lépés volt. Azok után, mit a brassóiak Mihály vajdától szenvedtek és a mit róla állítottak – joggal vagy jog nélkűl ma már nehéz volna eldönteni –, hogy t. i. a város előkelőit megöletni s a várost önkormányzatától megfosztani szándékozott,^[119] Mihály uralmának visszatérése a legnagyobb réműlettel töltötte el őket. Egyiránt rettegtek a vajdától, mint baráttól és ellenségtől; s ez volt a főok, miért Bastához csatlakozni vonakodtak. A szövetségesek között támadt féltékenység, s ennek következményeképen Mihály vajda meggyilkoltatása a tordai táborban nagy félelemtől szabadította meg a várost, de helyzetének nehézségeit nem oszlatta el. «Így veszszen el más is, ki ilyeneket cselekszik», kiált fel az egykorú brassói krónikás,^[120] s Weiss, ki a vajdának heves ellenségei közé tartozott, följegyeztette e nevezetes napot, a vajda meggyilkoltatásának napját,^[121] de azért a brassóiak még sem csatlakoztak Bastához. Jól tudták, hogy Zsigmond ügyét a török felkarolta, hogy a Moldvába menekűlt fejedelemnek számos híve van az országban, s mivel tudták azt is, hogy a török győzelme esetén ennek boszúja első sorban a Barczaságot érné, tanácsosabbnak látták egyelőre semleges állást foglalva el, bevárni az események fejlődését. Zsigmond és Basta egyiránt csatlakozásra hívták fel őket; de míg Basta megelégedett a levélírással és a kegyelemígéretekkel, addig Zsigmond megjelenése a Barczaságon a habozó várost újra a nemzeti ügy zászlajához kötötte. Rövid tárgyalások után Zsigmond 1601 szeptember 6-án bevonúlt Brassóba és a várost egyideig a nemzeti ellentállás központjává tette, az osztrák hatalommal, a német párttal szemben.

Basta György aczképe.^[122]

Brassó pártállása Zsigmond mellett nem vonta maga után a többi szász városok csatlakozását. Szeben visszautasítva a brassói tanács felszólítását, hogy a fejedelemhez álljon, továbbra is a német párt központja maradt s ezzel beállott a különben annyira egyetértő szász nemzet kebelében is a szakadás. Brassó megnyerése Zsigmondnak, eltekintve attól, hogy az ország délkeleti részét kezébe juttatta, pénzügyi tekintetben nagy előnyöket biztosított. E várostól kapta a háború folytatására szükséges pénzt oly időben, midőn az ország nagy része Basta hatalmában levén, a rendes fejedelmi jövedelmek csaknem teljesen elapadtak. Brassó a fejedelemért ennek harmadszori rövid uralkodása alatt igen sokat tett. 1601 szeptembertől 1602 juliusig 54,054 forint adóról ad Zsigmond nyugtát a városnak,^[123] mely azonkívűl ezen idő nagyobb része alatt személye és udvara ellátásáról is gondoskodott. Nem alaptalanúl dicsekedett Weiss egy későbbi beszédében, hogy: «marhánkat, pénzünket, ezüst művünket kíméletlenűl oda adók neki, hogy hadat tarthasson és a dominatust hazánkban obtineálhassa»,^[124] e háborút Zsigmond valóban Brassó pénzével folytatta. Viszont azonban a fejedelem is méltányolta a város áldozatkészségét. Elengedte azon 800 frtot, melyet a város évenként a törcsvári uradalomért a török adóba fizetni tartozott, pénzverési joggal ruházta fel^[125] s megajándékozta Fogaras vidékén a pojánai uradalommal.^[126]

Zsigmond ingatag jellemét azonban az utolsó évek keserű tapasztalatai sem tették szilárddá, s ez alkalommal is ép oly könnyelműen adta fel Erdély függetlenségét, mint a mily könnyelműen ragadta annak megvédelmezését kezébe. Beleunva a háborúba, már 1602 juniusban újra kiegyezett a prágai udvarral s elhagyta végképen az országot, melyre szerencsétlen politikája annyi szenvedést árasztott. Erdély újra Basta keze alá kerűlt, s Brassó, mely a nemzeti fejedelemség ügyét a német párttal szemben felkarolta volt, nem alaptalan aggodalmakkal nézett a jövő elé. Zsigmond közbevetette ugyan magát a város érdekében, de többet használt a tábornok haragjának lecsillapítására azon ezer arany értékű serleg, melylyel az aggódó városi tanács őt megtisztelte.^[127] 1602 julius 30-án a város hűséget esküdött Rudolfnak s késő áttérésének büntetéseképen kölcsön ürügye alatt 25,000 forintot fizetett.^[128] Mert a német kormány ép úgy rászorúlt Brassó pénzére, mint előbb Zsigmond. A következő 1603-dik év február havában Basta ismét 17,000 frt kölcsönt vett fel a várostól készpénzben, posztóban és gabonában, miért viszont a császári biztosok a haszonbéreket és az adót kötötték le és a város terűletén elhelyezett katonaság elvonását ígérték meg.^[129]

Rudolf király aláírása.^[130]

A nyugalom és a béke azonban Rudolf uralmával korántsem tért vissza az országba. A Basta vallonjai és hajdúi által iszonyúan elpusztított ország még egy végső erőfeszítést tett a német uralom lerázására, s a nemesség és a székely nemzet egy része a török pártfogással és segítséggel megjelent Székely Mózeshez csatlakozott. Újra megkezdődött a küzdelem, s midőn Basta Székely hadai elől az országból kivonulni kényszerűlt, a német uralom zászlóját a Basta által beültetett s a prágai udvarral szoros szövetségben álló Serbán Radul oláh vajda vette kezébe. A Barczaság szép síkja lett a döntő küzdelem színtere s Brassó az egymással szemben álló német és török párt között ismét nehéz helyzetbe jutott. A városi tanács a keserű tapasztalatokon okulva, szeretett volna semleges maradni; de az adott viszonyok között ez nem volt keresztülvihető. Székely Mózes felhívására, hogy a Barczaságot a tatárok és törökök pusztításától megóvja, kénytelen volt 150 katonát és ágyúkat küldeni a fejedelem táborába. A hűségeskü letételét azonban csak akkorra igérte, a mikor a fejedelem az egész országot, nevezetesen Szebent is, hol még mindig német őrség volt, kezébe keríti.^[131]

A papírosmalom mellett 1603 julius 17-én vívott ütközet, a hős fejedelmet az erdélyi nemesség színe virágával s az ország függetlenségével együtt sírba vitte s bekövetkezett Brassóra is előbb az oláh vajda, majd a brassói győzelem hírére visszatért Basta boszúja. Radul, mindjárt a kivívott győzelem után, hadi és élelmi szereken kívűl 20,000 forint készpénzt csikart ki a várostól; féktelen zsoldosai pedig Erdély délkeleti részeiből különösen a Barczaságból és Brassó külvárosaiból iszonyú zsákmányt harácsoltak össze. Csupán Brassóból 3000 lovat vittek le s mintegy 100,000 erdélyi szarvasmarhát hajtottak át Havas-alföldre.^[132] De még súlyosabb volt Brassóra Basta boszúja. Radul győzelme a hatalmat újra kezeibe juttatván, a dévai országgyűlésen 80,000 frt hadi sarczot vetett ki Brassóra, elpártolásáért,^[133] holott jegyzi meg helyesen Weiss, nem mi hagytuk el őt, hanem ő hagyott el minket.^[134] Rudolf kegyelme később elengedett ugyan ezen összegből 20,000 forintot, de a város kénytelen volt kapuit a német őrség előtt megnyitni, s önkormányzatát egy időre elveszítette. Basta a város kormányzójává egyik vallon kapitányát, Beaurit, a Mihály vajda gyilkosát, nevezte ki.^[135]

Ezzel, mint egész Erdélyben, úgy Brassóban is kezdetét vette Basta szomorú nevezetességű uralma, mely teljességgel nem volt alkalmas arra, hogy az erdélyiek előtt Rudolf kormányát népszerűvé tegye. Brassót és az egész Barczaságot a zsold hiányában rettenetesen garázdálkodó vallon és német katonaság szállotta meg, számszerint 12,000 ember; az önkormányzatától megfosztott város, teljesen a Bastától kinevezett kormányzó rendeleteitől függött.^[136] Mint egyebütt, úgy itt is megjelent a katonai uralommal karöltve az ellenreformatio kísértő szelleme is. A jezsuiták felkeresték Brassót is s nem rajtok vagy a vallon kapitány jóakaratán, hanem a Basta eszélyességén múlt, hogy a város nagy templomát kezökbe nem kerítették és az ellenreformatiót a Barczaságon is meg nem kezdették.^[137] Annál súlyosabb volt a pénzügyi teher, mi a katona-uralom alatt Brassóra nehezedett. Az elővárosokban elhelyezett német katonaság hetenként 1800 forintjába kerűlt a városnak,^[138] a gubernator ellátása élelmi szerekkel naponként átlag hat forintba, fizetése készpénzben havonként száz forintba,^[139] nem számítva a 60,000 frt büntetéspénzt, melyet a város e költségeken kívűl Bastának beszolgáltatni tartozott. Nem csekély összeget képviseltek továbbá az ajándékok a vallon tiszteknek és a polgári biztosoknak, kik úgy látszik ehhez valóságos jogot formáltak. Mindenik a városban megforduló vallon tiszt megkapta az ajándékot a várostól, ezüsttel kivert kardokban, perzsa szőnyegekben, kocsikban, ezüst poharakban stb.^[140] 1604 márczius 10-én maga Basta is meglátogatta Brassót fényes kísérettel, hogy itt értekezletet tartson Radul havasalföldi vajdával, ki márczius 12-én érkezett a városba szintén nagy kísérettel és Basta parancsára a városi tanács által fényesen fogadtatva. E találkozás összes költségeit a város viselte. Négy nap alatt, míg a tábornok és a vajda együtt voltak, ellátásukra a város 4946 forintot adott ki^[141] és a távozó Radult Basta parancsára hadi szerekkel, lőporral és golyóval látta el, Bastát pedig főembereivel együtt fényesen megajándékozta.^[142] Viszont Basta is éreztette most kegyelmét a várossal: eltávozása előtt visszaadta a város önkormányzatát, a kormányzót állásától felmentette s ugyanazon év augusztus végén a vallon csapatokat is kivonta a Barczaságból.^[143]

Mint fiatal senator élte át Weiss Mihály e szomorú éveket, Báthory Endre bukásától 1605-ig; de hogy minő része volt ezen idő alatt a város ügyeinek intézésében, adatok hiányában, nehéz megállapítani. Naplója 1600-tól 1603-ig feltünően hézagos és a városi levéltárban is a városgazdai számadások épen ezen évekről teljesen hiányzanak. A mi kevés rá vonatkozó adatot ez évekből ismerünk, az élénk részvételét bizonyítja a város belső ügyeiben és az általános országos ügyekben. Jelen volt a szerencsétlen goroszlói ütközetben,^[144] s Zsigmond brassói tartózkodása alatt élénk diplomácziai tevékenységet fejtett ki, hogy a fejedelemnek Bastával szemben Havasalföld támogatását megszerezze. E czélból 1601. szeptember végén, vagy október elején Havasalföldre utazott s bár Basta is mindent elkövetett, hogy ez országot a bécsi udvar részére vonja, Weissnak sikerült a legbefolyásosabb bojárokat a Zsigmond ügyének megnyerni. Kulcsár Radul, Stroia és Radul Floriezkul, kik ekkor az országot kormányozták, kijelentették, hogy készek a fejedelmet Bastával szemben a legerélyesebben támogatni s feltételűl csak azt tűzték ki, hogy Zsigmond ne erőszakolja rájok a szerfölött gyülölt Simon vajdát, Jeremiás moldovai vajdának testvérét. Csakhogy Zsigmond már esküvel volt lekötve Jeremiásnak és Simonnak s Weiss minden kisérlete, hogy a fejedelmet Simon ügyének elhagyására bírja, sikertelen maradott.^[145] Így maradt el a szövetség Havasalfölddel, mely különben is e pillanatban Zsigmond ingatag jelleme mellett nem sokat használt volna az országnak. Ugyanazon év novemberben Weiss, hogy a város pártállását Zsigmond mellett a Bastával tartó Szebennel szemben igazolja, 1601 novemberben a brassói tanács megbízásából Szebenbe utazott^[146] s talán az ő felvilágosításainak a Zsigmondnak kilátásba helyezett török segélyről, lehet tulajdonítani, hogy a szebeniek ugyanakkor a Zsigmondhoz utazó és a szebeni német őrség által elfogott török követség szabadon bocsáttatását kieszközölték. Ugyancsak őt bízta meg a tanács Zsigmond utolsó lemondása után 1602 juliusban azzal, hogy a Brassóra neheztelő Bastát kiengesztelje, mely feladatnak, valószínűleg nem annyira ékesszólása, mint inkább a város nevében felajánlott gazdag ajándék segítségével meg is felelt.^[147] Ugyanezen év deczemberben ő képviselte Brassót a fejérvári országgyűlésen, valamint a következő 1603 februárban a kolozsvári országgyűlésen.^[148] A Székely Mózes által ezen évben támasztott mozgalom Brassóban érte, és mint polgártársai közűl többeknek, úgy neki is alkalma nyílt a papirosmalomnál vívott szerencsétlen ütközet alkalmával fogságba esett nemesekkel szemben részvétét éreztetni. Saját pénzével váltotta ki Radul zsoldosainak kezéből a fiatal Allia Farkast, s jóllehet Basta a többi foglyokkal együtt ennek kiadatását is követelte, Weissnak elég bátorsága volt azt megtagadni és Alliát szabadon bocsátani. Ő maga jegyzi meg naplójában^[149] – hol Allia kiváltását és szabadon bocsátását elbeszéli –, hogy bizony sok baja volt ezen dolog miatt; de tekintélyét és egyszersmind ügyességét is mutatja, hogy az akkor nem méltatlanúl rettegett Bastával büntetlenűl daczolhatott. A sors különös szeszélye hozta magával, hogy nehány év múlva ugyanezen Allia Farkas áll a brassóiakkal szemben, mint fővezér, a földvári ütközetben, melyben Weiss a csatával együtt életét is veszítette.^[150]

Kétségtelen, hogy ezen Erdély és Brassó történelmében egyiránt szomorú évek eseményei Weiss Mihály politikai nézeteinek fejlődésére mély és állandó benyomást gyakoroltak. Az egymást rohamos gyorsasággal követő kormányváltozások, a három nemzetnek ez idő alatt több ízben nyilvánúlt meghasonlása, bizalmát a központi hatalomban és a három nemzet uniójában mindinkább meggyöngítették s mindinkább megérlelték benne azon meggyőződést, hogy a szász nemzet, de különösen Brassó önálló politikára van utalva. Természetes, hogy az eszme, mely őt ép úgy mint polgártársait vezette, nem az ország általános érdeke, hanem a szász nemzet, első sorban pedig Brassó specialis érdeke volt. A központi hatalom sajnálatos gyöngesége és a város exponált fekvése mindenesetre érthetővé, sőt bizonyos fokig menthetővé teszi a körűltekintő, óvatos politikát, mely mindig a hatalmasabbnak adott igazat, s melynek egyetlen czélja volt a várost a minduntalan környező veszélyből a lehető legkevesebb áldozattal szabadítani meg. De Weiss itt nem állapodott meg.

Serbán Radul vajda aláírása.^[151]

A közelmult évek politikai és hadi eseményei megtanították őt havasalföldi vajdák politikai állásának nagy fontosságát Erdély ügyeire kellőleg méltányolni. Nem kerűlte el figyelmét, hogy minő fényes sikerrel avatkoztak Mihály és Radul vajdák az erdélyi török és német párt küzdelmébe s belátta, hogy Brassó földrajzi fekvésénél fogva első sorban érdekelve van a szomszéd állam politikáját ismerni s annak uraival minden körűlmények között jó viszonyt tartani. A havasalföldi és moldvai eseményeket még egyszerű brassói polgár korában figyelemmel kísérte; mint feljegyzései mutatják, már ekkor voltak mindkét országban tekintélyes összeköttetései; s az utolsó évek eseményei, első sorban Serbán Radul pártállása a bécsi udvar mellett, ez összeköttetéseknek még buzgóbb ápolására ösztönözték. A mily hasznos lehetett Brassóra a szomszéd havasalföldi vajda mint barát és szövetséges, époly veszedelmesnek bizonyúlt be mint ellenség, nemcsak politikai, hanem kereskedelmi tekintetben is. És ez utóbbi körülmény Brassóra életkérdés volt. Radul vajdát a város iránt lekötelezni, barátságát a város részére biztosítani: ez a brassói tanács és a Weiss Mihály főtörekvése 1603 után; és törekvésökben, mint a bekövetkezett események bizonyítják, czélt is értek.

Már 1604-ben Radul és Basta brassói tartózkodása alkalmával a tanács feltünő szívességet és előzékenységet tanúsított a vajda iránt: a Bastától ráparancsolt, tehát köteles ajándékokon kívűl értékes ezüst kupákkal tisztelte meg vendégét.^[152] Ezen időtől kezdődik azon szívélyes viszony, mely a későbbi években a város és a vajda között számtalanszor nyilvánúl, s kétségtelen, hogy e politikai irányt a brassói tanácsban főképen Weiss Mihály képviselte. Ő volt az, ki a város megbízásából 1604 októberben Radul vajdát fölkereste, s rámutatva a város és a vajda között fennállott ellenséges viszonyból származott kölcsönös hátrányokra és bajokra, és a barátságos viszony szükségességét mindkettőjökre nézve hangsúlyozva, a vajdát és bojárjait a Brassóval kötendő barátságra rábírta.^[153] Későbbi adatok arra mutatnak, hogy a város és a vajda között most formaszerint véd- és daczszövetség köttetett.^[154] Weissnak ezen alkalommal sikerűlt a vajdát – ki a brassói senator nem közönséges tehetségeit méltányolni tudta – Brassó és a maga részére teljesen megnyerni. Mint jó barátok váltak el s összeköttetésük állandó maradott. Ezután Weiss Mihály a tergovist-i udvarnál mindig szívesen látott vendég volt, kit a vajda nemcsak politikai ügyek tárgyalásánál, hanem e kor legkedveltebb szórakozásában, a vadászatnál is szívesen látott oldala mellett.^[155]

Már ekkor a brassói senator vagyoni állásánál fogva is jelentékenyen kiemelkedett a közönséges polgárok sorából. Vannak történelmi alakok, kiknek magánélete ép úgy felhívja a történész figyelmét, mint nyilvános, politikai élete, s kiknél e kettő oly szoros összefüggésben áll, hogy egyik a másik nélkűl nem is érthető. Weiss Mihály nem tartozik ezen alakok közé; de a dolog természeténél fogva a magán ember élete és működése a politikusétól teljesen nála sem választható el. Társadalmi állásának következményeképen kora évkönyvírói és krónikásai előtt politikai működése minden más tevékenységét háttérbe szorította; a mit róla tudunk, a mit kortársai róla följegyeztek, az mind a politikusra vonatkozik. A mily tisztán áll előttünk politikai pályája, ép oly keveset tudunk magán életéről. Néhány adatot ő maga őrzött meg naplójában s ezek is a mily hézagosak, ép oly kevéssé érdekesek. Egy vagyonos, előkelő polgárt tüntetnek fel ezen adatok, ki kötelességének tartja, tevékenységét első sorban városa közügyeinek szentelni; de a ki e mellett nem feledkezik meg családi ügyeiről sem, nevezetesen vagyonának gyarapításáról. Nem csupán tevékeny városi tisztviselő, hanem ügyes és szerencsés kereskedő is. Úgy látszik, működését e téren már Prágában kanczelláriai szolgálata alatt kezdette meg; erre mutat legalább szoros összeköttetése Hector János brassói senator és kereskedővel; s személyes nagyravágyása mellett valószínűleg Brassó kedvező kereskedelmi viszonyai is közreműködtek arra, hogy e várost hazájának válaszsza. Politikai érdek és ambitio mellett a kereskedelmi érdekek is Moldva és Havasalföld felé vonzották s első összeköttetései a moldvai és havasalföldi vajdák udvarával és e két ország bojárjaival nem annyira politikai, mint inkább kereskedelmi természetűen voltak. Innen szerezte be az akkor nagyon kedvelt moldvai és török lovakat, melyek az akkori viszonyok között magas áron keltek el Erdélyben.^[156] E mellett a várossal is folytatott űzletet; a lovak, melyekkel a követségben járó senatorok utaztak, az ő istállójából kerűltek ki.^[157] Hogy kereskedelmi ügyei szerencsésen folytak, mutatja az, hogy a város határán kívűl Fogaras vidékén is szerzett birtokot: az ohobai uradalmat, mely később hűtlenség bűne miatt tőle elvétetvén, Báthory Gábor adományából a Kamuthy család birtokába ment át.

Bocskay István arczképe.^[158]

V.

Weiss politikai tevékenysége Bocskay István és Rákóczy Zsigmond fejedelemsége alatt.

A BASTA korszak végén, Bocskay fölkelésének kezdetén Weiss Mihály alakja nemcsak Brassó, hanem a szász nemzet vezérférfiai között is előtérbe lép. Bocskay fölkelését, ez új kísérletet a szászokra is súlyosan nehezedő német uralom lerázására, a szász nemzet szokott, a múlt évek keserű tapasztalatai által némileg indokolt bizalmatlansággal fogadta; s Erdély két más nemzete már megválasztotta az új fejedelmet, midőn a szászok a mozgalommal szemben még mindig, ha nem is határozottan ellenséges, de legalább is várakozó állást foglaltak el. Vallási szempontból örömmel üdvözölték Bocskay föllépését; de a hatalmas császárral szemben sikerében nem bíztak s féltek kudarcz esetén a megtorlás veszélyétől. Szeben, a központ, hová a császári biztosok a mozgalom hírére Kolozsvárról menekűltek, jó német érzelmeit ez alkalommal sem tagadta meg s példája a többi szász városokat is halogatásra bírta. Valami nagy buzgóságot azonban a német uralom fentartása mellett nem fejtettek ki. Weiss, ki Bocskay fegyvereinek diadalmas előnyomulását Magyarországon figyelemmel kísérte, már 1605 februárban tagadólag válaszolt a császári biztosok felszólítására, hogy követségben Bastahoz Eperjesre utazzék.^[159] Nem találta az időpontot alkalmasnak arra, hogy magát a császár szolgálatában kitüntesse, habár Brassó, legalább látszólag még mindig a császári zászló mellett állott. A szász városok közűl épen Brassónak volt legkevesebb oka a német uralommal elégedettnek lenni; s nem is elvek, hanem az óvatos körűltekintő politika bírta arra, hogy egyideig még Szebennel és a császári biztosokkal tartson. Ez utóbbiak minden reményöket Radul vajdába helyezték, kihez követeik 1604 végén és 1605 két első havában szüntelen útban voltak;^[160] de Radul, bár Rácz Györgyöt némi rácz zsoldosokkal a német párt megsegítésére beküldötte, személyesen nem jelent meg. Jól tudta, hogy a porta Bocskay és Erdély ügyét feladni nem fogja; nem tartotta tehát tanácsosnak vajdai székét német érzelmeinek túlságos fitogtatásával koczkára tenni.

Míg Magyarországon Bocskay a császári tábornokokkal küzdött s Erdélyben a hozzá csatlakozott nemesség és székelyek szervezkedtek, addig a brassóiak is, mint a többi szászok Bocskai levelei daczára a német párton maradtak. Még 1605 január végén a biztosok parancsára 91 embert küldöttek Segesvárra;^[161] még április 6-án is 1140 forintot fizettek a katonaság zsoldjára Reichelt császári biztosnak,^[162] és a helyett, hogy a más két nemzettel egyesűlve a Bocskay által kormányzóvá kinevezett Gyulafi oldala mellé a május 8-kára Maros-Vásárhelyre hirdetett országgyűlésre siettek volna, május 6-án Weiss Mihályt és Chrestels Jánost Szebenbe küldötték, hogy a többi szász városokkal a teendők felől egyetértésre jussanak.^[163] Bizonyára nem az ellenszenv a Bocskay által képviselt ügy iránt, hanem a császári biztosok jelenléte és biztatásai akadályozták meg, hogy a szászok szebeni gyűlésökön a más két testvérnemzethez csatlakozzanak. Az ellenállással járó veszedelmeket azonban fölismerték s épen azért elhatározták, hogy a rendekhez követséget küldenek, azon megbízással, hogy a szászok eddigi eljárását kimentsék és bizonyos föltételek mellett a kibékülést a három nemzet között létrehozzák. A követséggel Weiss Mihályt és egy szebeni senatort bíztak meg, kik a rendeket Gyulafi táborában Ebesfalvánál találták fel.^[164]

Weiss a rábízott feladat megoldására a legalkalmasabb ember volt. Beszéde, melyet a rendekhez intézett, s melyet egész terjedelmében naplójába iktatott,^[165] ügyes védelmezése a szászok eddig elfoglalt álláspontjának, késedelmezésök kimentése helyzetök nehézségeivel. Mint brassói polgár, bár az egész szász nemzet küldötteként szerepelt, főképen azon érdemeket hangsúlyozta, melyeket Brassó a nemzeti fejedelemség ügyének védelmezésében szerzett; azon áldozatokat, melyeket e város Báthory Zsigmond és Székely Mózes fejedelmek érdekében hozott. Tiszteletteljes megemlékezése Bocskayról és a hév, melylyel a három nemzet egyetértésének szükségességét a haza javára hangsúlyozta, alkalmas volt arra, hogy a rendekben küldetése czéljának elérésére kedvező hangulatot ébreszszen.

Czélját el is érte. A hajlandóság mindkét részről meg volt a kibékűlésre s miután a szász követek küldőik nevében készek voltak Bocskaynak meghódolni, Gyulafi a Szebenbe visszatérő követek mellé Haller Gábort rendelte, hogy a még fenforgó nehézségeket Szebenben kiegyenlítse. Eltávozásuk előtt Weiss még figyelmeztette Gyulafit, hogy a következő napokon táborát jól őriztesse, mert Rácz György ellene támadást fog intézni.^[166]

Weis figyelmeztetése nagyon is alapos volt. A szászok nem mindnyájan értettek egyet a brassói senatorral és társaival, kik az ellentállás czélszerűtlenségét belátva, a közeledést Bocskayhoz föltétlenűl szükségesnek ítélték. Sokan közülök eddig élvezett tekintélyök elvesztéseért aggódtak, mások a kezökben tartott nemesi birtokok elvesztésétől tartottak s ezen okokból készek voltak mindent elkövetni, hogy a kiegyezést lehetetlenné tegyék. Rábeszélték Rácz Györgyöt – hazánk dögvészét, mondja Weiss –, ki kétezer főből álló gyalog és lovas csapattal Medgyesen táborozott, hogy Gyulafi táborát meglepje. A május 19-ikének éjjelén intézett támadás csakugyan sikerűlt. A magyar tábor teljesen szétveretett; a gyalog katonák nagy része elveszett s bele telt egy pár nap, míg Gyulafi szétugrasztott seregét ismét összeszedhette.

Az alkudozások fonala ezzel nem szakadt ugyan meg; de Weiss azok végét nem várta be, s mialatt Haller a szebeniekkel értekezett, ő május 26-ikán visszatért Brassóba. A hírek, melyek junius első felében Brassóba érkeztek, még jobban megerősítették azon nézetében, hogy a császár ügye Erdélyben elveszett. Tudta már, hogy Gyulafi a törökök és a moldvaiak segítségét sürgeti és a sűrű követség-váltás Brassó és Radul között junius első felében bizonyossá tette a felől is, hogy a német párt a havasalföldi vajda segítségére hasztalan számít.^[167] Junius 20-ikán egy török és moldvai hadsereg, számszerint ötezer ember, már a határon állott, s Brassónak többé habozni nem lehetett. Weiss junius 24-ikén a moldvai táborba,^[168] onnan pedig junius 25-ikén Gyulafihoz utazott, hogy Brassó eljárását kimentse és a Barczaságot a török és a moldvai hadak pusztításától megmentse.^[169] Ugyanazon nap Chrestels János és Forgács Mihály senatorok Szebenbe utaztak, hogy a szebenieket is a német párt ügyének feladására bírják.^[170]

Weiss Gyulafit és a rendeket Fejéregyházán találta fel. Mindenek előtt időt akart nyerni; az ellenségeskedés megkezdését hátráltatni; mindaddig, míg Brassó kiegyezése Bocskayval teljesen megtörtént. Fő feladatának tekintette tehát Gyulafit és a rendeket várakozásra bírni, míg a szebeniek is a meghódolás felől döntenek. Mert, hogy Brassóban ez ügyben már döntöttek és a meghódolás szükségességét belátták, az kétségtelen; de a közel múlt évek tapasztalatai után nem tartották tanácsosnak a szász nemzettől elválni, s követeik által, kiket ugyanakkor Szebenbe küldöttek, még egy kísérletet tettek, hogy Szebent is a hódolatra rábeszéljék. Mint Ebesfalván, úgy most is hosszú beszédet intézett Weiss a rendekhez; felsorolva ismét Brassó érdemeit az egyetértés, a mindkét félre annyira kívánatos béke érdekében, türelmet kért a rendektől.^[171] A kért halasztást megnyerte, s julius 2-ikán csakugyan megérkeztek a szebeni követek is, oly utasítással, hogy a szász nemzet csatlakozását a másik két nemzethez bejelentsék. A szebeni bíró, Hueth Albert lett volna hivatva, mint állásánál fogva a szász nemzet első embere, hogy az alkudozásokat vezesse és a kibékűlést létre hozza. Ő azonban nem jelent meg Fejéregyházán. Rendíthetetlen híve volt mindig a német pártnak; elveit, úgy látszik, nem akarta megtagadni s azért a béke-párt fejét, Weiss Mihályt, kérte föl a feladat teljesítésére.^[172]

Az erdélyi rendek aláírása az 1607. márcz. 27. tartott országgyűlésen.

Az erdélyi rendek aláírása az 1607. márcz. 27. tartott országgyűlésen.^[173]

A vezér-szerep ezzel most már nemcsak tényleg, hanem névleg is a brassói senator kezébe jutott, ki azt a Brassóra és egész Erdélyre annyira kívánatos béke és egyetértés helyreállítására használta fel. Julius 5-ikén tartotta beszédét a rendekhez, melyben ép úgy, mint előbbi hasonló alkalommal tartott beszédeiben a szászok eddig elfoglalt álláspontját, vonakodásukat Bocskayhoz csatlakozni a Rudolfnak letett esküvel mentegette s végezetűl kijelentette, hogy a szászok most már készek meghódolni Bocskaynak a következő föltételek alatt: a rendek szállítsák le a hadakat; két hónap alatt jőjjön össze az országgyűlés s ez küldjön mind a három nemzet kebeléből választott képviselőket a fejedelemhez. A fejedelem ezek előtt tegye le az esküt az ország minden előbbi szabadságaira; a képviselők pedig ezután az ország nevében esküdjenek hűséget. Ha pedig a fejedelem időközben Erdélybe jönne, oda gyűljenek össze a rendek, hová a fejedelem őket összehívja.^[174]

Az egyezség ezen az alapon hamar létrejött. Gyulafi és a rendek a Weiss által előterjesztett föltételeket lényegökben elfogadták; de a magok részéről viszont egy pár kötelezettséget róttak a szászokra. Megígérték ugyanis a hadsereg kivonását a szász földről és a szászok régi jogainak és kiváltságainak fentartását: de oly föltétellel, hogy a szászok két hónap alatt leteszik a hűségesküt a fejedelemnek; a Rácz György mellett levő havasalföldi csapatokat hazaküldik; hasonlót tesznek a még mindig Szebenben tartózkodó császári biztosokkal, s végre a dévai és fogarasi várak őrségének élelmi szereket nem szolgáltatnak.^[175]

Segesvár látképe.^[176]

Nem Weiss Mihályon múlt, hogy a kiegyezés minden pontjában nem teljesíttetett: nevezetesen, hogy sem Rácz György nem hagyta el Segesvárt, sem Szeben nem mutatott hajlandóságot kapúit megnyitni. A brassóiaknak ugyanis már ekkor nagyon érdekökben állott szívvel, lélekkel csatlakozni Bocskayhoz s hosszas habozásukat elfeledtetni, mert a moldvai és török hadak már ekkor nyakukon voltak. Julius 7-én érkezett Weiss vissza Brassóba,^[177] hol már ekkor tudták, hogy Ali basa és a Radul által elűzött Simon vajda, Mogila Jeremiás moldvai vajda testvére, 12,000 emberrel a Barczaságra betörni készűlnek, hogy Bocskay ügyét Erdélyben teljes diadalra juttassák. A brassóiak kibékűlése a rendekkel épen jókor jött, s Weiss mindjárt visszaérkezése után julius 11-ikén a moldvai táborba sietett, hogy a város csatlakozását az új fejedelemhez tudassa és a veszedelmet Brassóról és a Barczaságról elhárítsa.^[178] Hogy mit végzett, nem tudjuk – naplójában ezen útját nem említi – de az kétségtelen, hogy a hangulat a Radul ellensége, Simon vajda által vezetett táborban a Radullal szövetséges viszonyban álló Brassó iránt kedvező nem lehetett és a tanács szükségesnek találta némi ajándékokkal engesztelni meg a fő embereket. Julius 13-ikán Krausz Dávid két ezüst serleget, egy kocsit, 30 rőf brassói posztót és 6 nyerget vitt ajándékképen a város nevében Kerszte worniknak,^[179] a moldvai hadak egyik főtisztjének, egy másik moldvai főtisztnek, István worniknak pedig szintén kocsit, vörös brassói posztóból készűlt terítővel.^[180]

Ugyanezen napon tartotta bevonulását Brassóba Gyulafi László Haller Gáborral, Petky Jánossal és nehány száz lovas és gyalog katonával.^[181] Úgy látszik a teendőket akarta megbeszélni a moldvai és török vezérekkel s innen, mint legalkalmasabb helyről folytatni a már előbb megkezdett tárgyalásokat Radul vajdával, hogy Erdélyt ezen oldalról esetleges meglepetés ellen biztosítsa. Három napig maradt Brassóban s 17-ikén már betegen Földvár felé távozott, hová őt egy nappal később Weiss is követte.^[182] Az ügy, mely fölött tanácskoztak, a Radulhoz indítandó követség ügye volt, hogy a még mindig kétes magatartást tanúsító havasalföldi vajdát határozott nyilatkozatra, az erdélyi új fejedelemmel szemben barátságos viszonyra kötelezzék. A követség tagjai Haller, Kálnoky és Weiss Mihály voltak; ez utóbbi a havasalföldi viszonyok legalaposabb ismerője és Radulnak kedves embere.

Kerszte Wornik aláirása.^[183]

Mialatt Weiss Gyulafi mellett Földvártt tartózkodott, azalatt a város a Barczaságon tanyázó moldvai és török hadakkal küzködött. Hiába erősítette a tanács, hogy ők már a Bocskay fejedelem emberei, a basa és a vajda naponként újabb követelésekkel állottak elő. 500 köböl zabot, 282 köböl búzát, 325 patkót és több száz kopját csikartak ki a várostól, nem számítva az ajándékokat, melyek között találunk két hordó malvasiai bort is, egyiket Ali basa, másikat Simon vajda számára.^[184] A Gyulafitól visszatérő Weissnak nem tetszett a dolog, s bízva Gyulafi pártfogásában, kinek bizalmát már ekkor teljesen kinyerte volt, elhatározta keményebb hangon beszélni a basával. Julius 29-én fölkereste a Prázsmárnál táborozó török-moldvai hadat; de a fogadtatás, melyben részesűlt, épen nem volt barátságos. A basa, hogy a sarczolást igazolja, szemére hányta Weissnak, hogy Brassó nagyon későre hódolt meg, s neki parancsa van a császártól a várost ostrom alá venni s keményen megbüntetni. Weiss azonban nem ijedt meg; hivatkozva arra, hogy a brassóiak Bocskay István király emberei, kinek országa naponként növekszik, figyelmeztette a basát, hogy még nagyobb hadsereggel sem tudná bevenni a várost, ha ez önkényt el nem ismerné a török császár hatalmát, ki ezen országnak törvényes ura és patronusa: «Tudjuk azt bizonyosan, hogy császár parancsolatja szerint viseli Nagyságod magát – szólott Weiss a basához – de tudjad te is, hogy nekünk is vagyon tanulságunk az felséges Bocskay királyunktól, mit cselekedjünk azokval, az kik az felséges király városát és ezen tartományát háborgatni akarnák; ha Nagyságod azt míveli, kit neked császárod parancsolt, tudjad, mi is azt míveljük, kit az mi urunk parancsolt. Akarom penig, hogy Nagyságod értse és hallja én tőlem, hogy Brassó városát nem pókhálóval kerítették, nem mehetsz mingyárást által rajta, nem is botlasz az falon által, dolog és munka kell ahoz».^[185] A basa e beszéd vagy talán a Weiss által átnyújtott ajándék által meghatva,^[186] szelídebb hangon kezdett beszélni, de követelései azért koránt sem értek véget. A következő napon táborát Prázsmárról Szent-Péterre tette át és újra ráizent a brassóiakra, hogy a bíró nehány senatorral s idősebb polgárral táborába menjen; de határozottan kikötötte, nehogy az az ember, ki tegnap nála volt, a követségben legyen. «Elválasztott, mint a farkas a kutyát a nyájtól» – mondja Weiss s csakugyan a bíró és a vele utazott hat senator és ugyanannyi communitasi tag nem merték követelését megtagadni. Megígérték, hogy hat ágyút és puskaport fognak neki szolgáltatni. Három nap múlva aztán Ali basa eltávozott a Barczaságról, de a brassói követeket kiket a tanács Gyulafihoz küldött, hogy a város számára a basa ellen védelmet kérjenek, elfogatta s magával hurczolta.^[187]

Mogila Simon aláírása.^[188]

Weiss már ekkor nem volt Brassóban. Gyulafi megbízása folytán már julius 27-ikén Haller Gáborral, Kálnoky Jánossal és a brassói városgazdával, Schonkabonk Márkkal, Havasalföldre Radul vajdához utazott.^[189] A követség czélja már említve volt; az adott viszonyok közt Weissnak és társainak nem kerűlt nagy fáradtságba Radult a Bocskayval kötendő szövetségre bírni. A vajda helyzete e pillanatban nagyon válságos volt. Mint a német párt embere nyerte el méltóságát; mint Basta hű szövetségese a török párttal mindeddig ellenséges viszonyban állott. Bocskay fölkelése a helyzetet teljesen megváltoztatta. A porta fölismerte e fölkelés fontosságát, erélyesen támogatta az új erdélyi fejedelmet, s Bocskay fényes sikere Magyarországon a török hatalomnak is új erőt kölcsönzött; megingott tekintélyét nemcsak Erdélyben és Magyarországon, hanem az Al-Duna mellékén is helyreállította. A moldvai vajda hadai török csapatokkal már Erdélyben állottak, hogy azt a német befolyás alól teljesen kivonják; s Radul vetélytársának, Simon vajdának szereplése Ali basa oldalán elég világos figyelmeztetés volt Radulra, hogy a portának van embere a havasalföldi vajdaságra, ha politikáját idejekorán meg nem változtatja. Miután érdekei úgy kívánták, Radul nem késett a politikai fordúlatot a német pártról a török pártra, legalább látszólag megtenni. A sürű összeköttetés, melyet ezen időben közte és Brassó között észlelünk,^[190] a bizalmas viszony, melyben Weiss Mihályhoz állott, arra engednek következtetni, hogy Brassó elpártolása Rudolftól, az ő tudtával, talán az ő intésére történt, s mintegy előkészítő és közvetítő lépés volt saját politikai pártállásának megváltoztatására. Követei junius és juliusban szünetlenűl útban voltak Gyulafihoz,^[191] s Halmágyi István és István postelnik (főudvarmester) által már julius közepén felajánlotta hűségét és szolgálatát Bocskaynak.^[192] Ily előzmények után természetes volt, hogy az erdélyi követséget előzékenyen fogadta. A kért esküt maga és bojárjai készséggel letették Bocskaynak és Erdélynek, s kötelezték magokat, hogy valamikor a fejedelem személyesen táborba száll, a vajda minden erejével segítségére siet, helyettesének pedig segédcsapatokat küldenek; a Székely Mózestől a brassói csatában elfoglalt ágyúkat visszaadják, s végre visszahívják Rácz Györgyöt. Viszont az erdélyi követek is az ország nevében barátságot esküdtek Radulnak. Megígérték, hogy Simon vajda törekvéseit a havasalföldi vajdaságra nemcsak elő nem mozdítják, hanem minden módon meggátolják és oda hatnak, hogy a fejedelem ilynemű törekvések meghiúsítására Radulnak segédcsapatokat küldjön; továbbá, hogy a vajda ügyét a portánál támogatni fogják, s végre ha a vajda és bojárjai Havasalföldről esetleg kiűzetnének, nekik Erdélyben biztos menhelyet nyújtanak.^[193] Radul azonnal fel is használta a követek jelenlétét és jóakaratát, hogy ügyeit a portánál rendbe hozza. Az erdélyi követekkel egyszerre egy török követség is volt Tergovistban, s Radul a török követek által az erdélyi követek levelét is elküldötte a szultánnak és nagyvezérnek a közte és az erdélyiek között kötött békéről és barátságról.^[194]

Jeremiás Moldvai vajda aláírása.^[195]

Weiss és követtársai, midőn augusztus 8-ikán Havas-alföldről visszatérve Brassóba érkeztek Gyulafit nem találták életben. A helytartó már brassói látogatása alatt beteg volt s a Havasalföldre küldött követség elindulása után másnap, julius 28-ikán elhalt.^[196] Utóda Petky János a török és moldvai hadakkal egyesűlve, Segesvár körűl folytatta a harczot Rácz Györgygyel, ki valószínűleg, hogy a maga számára kedvezményeket csikarjon ki, a Radul vajda parancsára sem adta fel a német párt ügyét, még akkor sem, midőn Bocskay, hogy magát a fejedelmi székbe beiktattassa, augusztus közepén Erdélybe érkezett. A fejedelem még Kassáról julius 25-én bocsátotta ki a meghívást a rendekhez az augusztus 10-én Kolozsvárt tartandó országgyűlésre, de miután ő maga is későbbre érkezett, az országgyűlés megnyitását elhalasztotta s annak helyét is Kolozsvárról Medgyesre tette át.

Medgyes látképe.^[197]

A Medgyesen 1605 szeptember 14-dikén megnyitott országgyűlésen Brassót ismét Weiss Mihály képviselte. De nemcsak városa érdekeinek védelmezése volt rá bízva, hanem a Radul vajda ügye is. A vajda állása Bocskaytól függött, kinek szava e pillanatban a portánál döntő fontosságú volt, s kit Mogila Jeremiás moldvai vajda testvére Simon érdekében Radul ellen háborúra ösztönzött. A moldvai követek működésének ellensúlyozására Radul szintén fényes, huszonnégy személyből álló követséget indított Medgyesre, mely Nika Vister (= kincstartó) vezetése alatt augusztus 22-ikén érkezett Brassóba,^[198] s fölkérte a brassói tanácsot, első sorban pedig Weiss Mihályt a vajda ügyének támogatására a fejedelemnél.^[199] Az 1604-ben a vajda és Brassó között megkötött barátságos viszony után a város politikai és kereskedelmi érdekei határozottan a Radul fentartását követelték; s csakugyan mind a tanács, mind pedig Weiss melegen felkarolták a havasalföldi vajda ügyét. Augusztus 26-ikán utazott el Weiss Radul követeivel Medgyesre,^[200] s bizonyára nem kevés része volt abban, hogy a fejedelem a moldvai követek törekvésének ellenére, a Haller és Weiss által augusztus 5-ikén megkötött szövetségi szerződést megerősítette.^[201]

Bocskay István aláirása.^[202]

Ez alkalmat felhasználta Weiss arra is, hogy Brassó és a maga személye részére az új fejedelem kegyét kikérje. Tagadhatatlan, hogy Brassó ezen időben a szász városok között a leghazafiasabb magatartást tanúsította és e város élén kiválóan Weiss tűntette ki magát, mint a kibékülés politikájának vezérférfia. Fáradozásai által, hogy a szászokat és Radul vajdát a dolgok új rendjével való kibékülésre bírja, kétségbevonhatatlan érdemeket szerzett; Brassó városa pedig ez alkalommal is jelentékeny áldozattal járúlt Bocskay ügyének teljes diadalra juttatásához.^[203] Ezen érdemek fejtegetése körűl forgott azon beszéd, melynek kíséretében szeptember 15-ikén Brassó város kérését a fejedelemnek átnyújtotta, ki azt kegyesen fogadta és a jutalmat a város jó szolgálataiért kilátásba helyezte. Hogy mit kért a város a fejedelemtől, nem tudjuk, s annak sincs nyoma, hogy valami jutalmat kapott volna; de Weissról Bocskay nem feledkezett meg, s ugyanezen évi október 7-ikén utasította Haller Gábort, hogy a tizedből tizenhat hordó bort küldjön a brassói senatornak.^[204]

A medgyesi országgyűlés szentesítette Erdély belbékéjének helyreállítását. Szeptember 9-ikén, tehát még az országgyűlés megnyitása előtt, Rácz György megnyitotta Segesvár kapúit; az ország összes városai és várai közűl egyedűl még Déva falain lobogott a császári zászló; s a fejedelem sietett a szövetségesnek is veszedelmes török és moldvai csapatokat hazabocsátani. De Brassó még most sem szabadúlt meg teljesen a kellemetlen vendégektől. Pár nappal az országgyűlés szétoszlása után, szeptember 25-ikén, egész váratlanúl 4000 főből álló tatár csapat rontott be a bodzai szoroson és a tanács, hogy a pusztító vihart a Barczaságról elhárítsa, kénytelen volt most is a rendes élelmezésen kívűl a tábor főtisztjeit ajándékokkal kötelezni le.^[205] Az időközben kormányzóvá kinevezett Rákóczy Zsigmondnak sikerűlt végre e kellemetlen és teljesen fölösleges szövetségeseket is az országból eltávolítani.

RÁKÓCZY ZSIGMOND ARCKÉPE.
A «Conterfet Kupferstich» rézmetszete után.^[206]

Rákóczy Zsigmond aláírása.^[207]

A következő évek Brassóra a béke évei voltak és a város politikai élete visszatért szokott medrébe. Rákóczy kormányzósága meghozta végre az annyira nélkülözött nyugalmat az egész országra s megmentette Brassót is az örökös zaklatástól, barát és ellenség részéről. Az 1605-dik év végén összegyűltek a tanácsház nagy termében Barczaság szabad szász községeinek bírái és esküdtei és a városi tanácscsal együtt megcsinálták a számadást az utolsó négy évről Brassó és Erdély legszomorúbb éveiről. Basta és vallonjai ezen idő alatt Brassónak és a Barczaságnak 365,000 frtba kerűltek.^[208] E szám minden magyarázatnál érthetőbbé teszi a német uralom óriási népszerűtlenségét és Bocskay fölkelésének gyors sikerét. Nem is késtek a brassóiak ragaszkodásukat az új kormány iránt minden alkalommal kimutatni. Midőn 1606 januárban a kormányzó egész családjával és udvarával Fogarasban tartózkodott, a tanács Weiss Mihály által őt vendégéűl hívta meg s ellátására kíséretével együtt négy nap alatt, január 27-30-ig, 890 frtot adott ki. Ezen felűl január 30-án a távozó kormányzót, családja tagjait valamint kíséretét is ajándékokkal tisztelte meg.^[209] Fejedelemmé választását is Bocskay halála után élénk örömmel üdvözölték Brassóban s hódolatát a tanács déli gyümölcsökből és fűszerekből álló gazdag ajándékkal tüntette ki.^[210] Kevéssel később Bocskay temetésére 238 rőf fekete posztót küldött, s az új fejedelem parancsára sietett – a temetés fényének emelésére, vagy a Magyarországból jött nagy kíséret ellensúlyozására – 100 emberből álló katonaságát Kolozsvárra küldeni.^[211]

E békés évek Brassó jelentőségét az országos ügyekben háttérbe szorították; de Weiss országos tekintélye, mit 1605-ben ügyes politikája által kivívott, ezután is emelkedett. A város belügyeiben kifejtett tevékenysége mellett, miről számos fogalmazványa és a zernesti és tohányi uradalmak igazgatása tanúskodik, ő maradt a városnak sőt az egész szász nemzetnek politikai vezérférfia. Állandó követe volt Brassónak a következő években az erdélyi országgyűléseken;^[212] képviselte az egész szász nemzetet a kassai országgyűlésen 1606-ban és a tized adomány, melyben Bocskay őt 1606-ban is részesítette, mutatja, hogy a nagy fejedelem – a haza atyja, mint őt Weiss nevezi^[213] – a brassói senator kiváló tehetségeit méltányolni tudta. Még kiválóbb szerep jutott Weissnak Rákóczy Zsigmond rövid uralkodása alatt.

A Homonnay részéről fenyegető veszélylyel szemben Rákóczy 1607 május 20-ikán tanácskozásra hívta össze tanácsosait, valamint a magyar és a szász városok legtekintélyesebb embereit. Ez utóbbiak között találjuk Weiss Mihályt is. A Fejérvártt tartott tanácskozások tárgyát Rákóczy fejedelemségének megszilárdítása képezte a bécsi udvar és a porta jóakaratának megnyerése által. Határozatba ment, hogy mindkét helyre követséget küldenek, és a portai követséget a fejedelem Weiss Mihályra bizta, ki ez által alkalmat nyert a konstantinápolyi viszonyok felől is tájékozást szerezni.

Az utasítások, melyeket Weiss és követtársa, Veres Dávid, junius közepén magokkal vittek,^[214] s melyeket Weiss egész terjedelmökben naplójába iktatott, Erdély állását a portával szemben részletesen szabályozzák. Utasíttattak a követek, hogy szorgalmazzák a fejedelemválasztás jogának megerősítését a szultántól kiadandó athnamé által. Tiltsa meg a szultán a basáknak, hogy ők nevezzenek ki fejedelmet, sőt ne tegye ezt a szultán se, mert az ország tudja legjobban, ki neki való. A magyarországi basák tartozzanak segítséget adni, valahányszor az ország szüksége úgy kívánja; adassék hasonló utasítás a havasalföldi és moldvai vajdáknak is. Boksányt, Moldvavárát és Világosvárát adja vissza a szultán az országnak. Török hadak ne járjanak Erdélyen keresztűl, s Erdély ne tartozzék háború esetén a török hadsereghez segédcsapatokat küldeni. Végre pedig, miután az ország nagyon elpusztult, az adót a szultán még húsz esztendőre engedje el.^[215]

Hogy minő eredménynyel járt el Weiss e fontos küldetésben, melyből szeptemberben érkezett vissza, naplójában nem említi; de a bekövetkezett események azt mutatják, hogy czélját: a porta rokonszenvét és támogatását Rákóczy számára megnyerni, nem érte el. Politikai látkörét azonban jelentékenyen tágította ezen útja is, mely rá nézve e mellett az újság ingerével bírt. Érdeklődését a csodaszép fekvésű város a Bosporus partján, a délkeleti Európa fölött uralkodó török birodalom központja, nem közönséges módon keltette föl. Naplójában följegyezte a város utczáinak, templomainak, iskoláinak, kórházainak, szóval minden középületeinek számát; de ennél érdekesebb ránk nézve és fontosabb volt Weissra nézve, hogy most a portai viszonyokkal megismerkedett és itt is összeköttetéseket szerzett. Ez időből származik ismeretsége és összeköttetése Jachia csauszszal, ki németből lett törökké, a portánál tolmács teendőket teljesített s Weiss-szal szoros barátságra lépve, nem mulasztotta el a brassói senatort a portánál előfordult fontosabb eseményekről értesíteni.^[216]

Midőn Weiss konstantinápolyi útjából hazaérkezett, sok mindent megváltozva talált. Az erdélyi ügyekben távolléte alatt fordulat állott be. Már ekkor kezdetét vette azon politikai aknamunka a porta és a prágai udvar részéről, mely a következő év márczius havában Rákóczy Zsigmond leköszönésével végződött. A hajlott korú, beteges, s épen azért conservativ hajlamú fejedelem helyébe egy fiatal ember, Báthori Gábor, lépett. Brassó történelmében s Weiss Mihály életében fordulópont állott be.

VI.

BÁTHORY GÁBOR ARCKÉPE
A «Conterfeit Kupferstich» rézmetszete után.

Báthory Gábor jellemzése. Weiss viszonya Báthory Gáborhoz. 1698-1610.

BÁTHORY Gábor tizenkilencz éves ifjú volt, midőn a rendek 1608 márczius 7-ikén a kolozsvári országgyűlésen fejedelemmé választották meg. Mint a somlyai és a már kihalt ecsedi Báthory-ágak fő örököse, fényes névvel óriás vagyont és nem közönséges nagyravágyást hozott azon fejedelmi székre, melyen már négy őse ült, s honnan egyik, családjának és nemzetének dísze, a lengyel királyi trónra emelkedett. Az ifjúkornak még csak küszöbén, ragyogó külsővel, hatalmas testtel, kiváló lelki tehetséget, fiatalkorához mérten valóban bámulatos ravaszságot párosított; de a tettvágyat és nemes ambitiót, mely lelkét áthatotta, elhomályosították a szenvedélyek, ellensúlyozta durva, zsarnokságra és erőszakra hajló jelleme, mely korlátokat nem ismerve, a társadalmi illem és a politikai eszélyesség törvényeit egyiránt lábbal taposta. Trónralépése nem közönséges trónváltozást jelentett. E fiatal, tettvágytól duzzadó, erőszaktól vissza nem riadó, szenvedélyes fejedelem nem járhatott azon úton, melyet Bocskay ritka politikai eszélyessége és Rákóczy Zsigmond tapasztalatok által megszilárdított józan, higgadt ítélete kijelölt. A fordulat, mely Erdélyre szerencsét nem hozott, a fejedelem bel- és külpolitikájában hamar bekövetkezett.

Báthory nagyravágyó lelke egy hatalmas erdélyi fejedelemségről ábrándozott, mely kiindulási pontját, szilárd alapját képezze további terveinek. A szerény fejedelmi hatalom, melylyel elődei és még oly híres utóda, mint Bethlen Gábor, is beérték, – vagy talán helyesebben, mibe a körűlmények kényszerítő nyomása alatt belenyugodtak, – a mintegy családi hagyományképen erőszakra hajló fiatal fejedelmet nem elégítette ki. Kezeit lépten nyomon megkötve érezte ez országnak mindenesetre sajátságos alkotmánya által, fejedelmi méltósága és oligarchiai büszkesége fellázadt az ellen, hogy vendég legyen saját országában, hogy kikötött feltételek mellett léphesse át fejedelemsége városainak kapúit. Kezdettől fogva el volt határozva, hogy széttöri e korlátokat, hogy felforgatja a három nemzet unióján alapuló alkotmányt, s Erdélyt egységes országgá teszi. E terv kivitele azonban forradalmi lépés volt, mely ellene zúdította alattvalóinak egy – ha számra nem is, de gazdagságra annál tekintélyesebb – részét: a szászokat.

Báthori Gábor aláirása.^[217]

Szoros összefüggésben áll belpolitikájának ezen irányával külpolitikája. Mint a katholikus és a német párt látszólagos híve nyerte el a bécsi udvar pártfogását és szerezte meg a fejedelemséget, de szíve és esze egyiránt távol állott a katholicismustól és a bécsi udvartól. Katholikusnak született, de a protestáns hitben neveltetett fel; e vallás megtartására kötelezte őt adoptiv atyjának, ecsedi Báthory Istvánnak végrendelete, saját hajlama, hatalma fő támaszának, a hajdúságnak vallási buzgalma és az erdélyi rendek többségének protestáns hite. Mint a katholicismusnak, ép oly kevéssé volt őszinte híve a bécsi udvarnak. Fiatal kora mellett sem hiányzott benne a politikai éleslátás, annak felismerésére, hogy az Erdély fölött főuraságért küzdő két hatalom közűl nem tanácsos az osztrák házhoz csatlakozni, mely igényeivel Erdélyre mindeddig kudarczot szenvedett, s melynek erejét ekkor még a meghasonlás, a Rudolf és Mátyás között kitört viszály is zsibbasztotta. A töröktől – mely bár nagyon hanyatlott, de még ekkor tényleg az osztrák háznál hatalmasabb volt, – többet reménylhetett, és ő egy perczig sem habozott a portához csatlakozni. A porta támogatásával reménylte, hogy megvalósíthatja elődének, Báthory Zsigmondnak, törekvését: Moldva, Havasalföld és Erdély egyesítését, de nem oly czélra, mint Báthory Zsigmond, nem a török ellen, hanem, hogy e három ország alapját képezze további tervének, hatalmat adjon kezébe az egyik őse által már bírt lengyel koronának megszerzésére.^[218] Első teendőjének tartotta tehát a két szomszéd fejedelemséget hatalma körébe vonni; leszámolni a havasalföldi vajdával, Radullal, kinek szolgálatkészségére és támogatására nem számíthatott. E ponton külügyi politikája ismét összeütközésbe jutott a szászok, nevezetesen Brassó érdekével.

Báthory bizalmatlansága Serbán Radullal szemben teljesen jogosult volt. A vajda mint fölemeltetését a prágai udvarnak köszönhette, úgy azután is szívvel, lélekkel a német párt híve maradott. Bocskay sikereinek hatása alatt látszólag elhagyta a német pártot s csatlakozott a diadalmas török párthoz; de összeköttetését a prágai udvarral fentartotta.^[219] Kedvező körűlmények között az osztrák ház Erdélyt érintő terveiben az ő közreműködésére bizton számíthatott. A mily jól tudták ezt Bécsben, ép oly kevéssé lehetett az titok Báthory Gábor előtt, s a fiatal fejedelmet trónja megszilárdítása valamint messzeterjedő tervei egyiránt arra ösztönözték, hogy e veszedelmes szomszédot, ki már egyszer oly végzetteljesen nyúlt Erdély ügyeibe, ártalmatlanná tegye. A körűlmények erre 1608-ban, a fejedelem trónra lépése idején, egészen kedvezők voltak.

A mily kedvelt ember volt Prágában a havasalföldi vajda, ép oly kevéssé kedvelték őt könnyen érthető okokból Konstantinápolyban, s Báthory jogosan számíthatott arra, hogy föllépését Radul ellen a portán rossz néven venni nem fogják. Az osztrák ház beleszólásától sem lehetett tartani; már ekkor nem volt titok a Rudolf és öcscse, Mátyás főherczeg, között kitört meghasonlás. A moldvai vajdák régi ellenszenve sem aludt ki; az új moldvai vajda, Konstantin, Jeremiás utódja, ép oly ellensége volt Radulnak, mint volt atyja Jeremiás, s Báthory kérdezősködésére azonnal felajánlotta közreműködését Radul megbuktatására. Erre ösztönözték a fejedelmet különben az Erdélyben tartózkodó, bujdosó havasalföldi bojárok is, részben trónkövetelők, mint Petrasko, a Mihály vajda fia, Kamarás Mihály, Stoikicza és mások.^[220]

Nem csoda, ha Báthory sietett a kedvező alkalmat felhasználni, s még meg sem érkezett a portától a megerősítés, midőn a Radul ügyének elintézését kezébe vette. Bármennyire meg volt azonban győződve, hogy Radul megbuktatását trónja megszilárdítása föltétlenűl követeli, mint új fejedelem nem akart ily fontos ügyben önhatalmúlag járni el. Magyarországon nevelkedve föl, nem ismerte közelebbről a havasalföldi és moldvai viszonyokat, s meghittebb tanácsosai e téren szintén kevés tapasztalattal dicsekedhettek. A fejedelem tehát azon emberhez fordúlt, kinél behatóbban akkor Erdélyben a havasalföldi viszonyokat senki sem ismerte, kinek véleménye már Bocskay alatt irányt adó volt: Weiss Mihályhoz.

Kendi István aláirása.^[221]

1608 ápril 10-ikén Weiss levelet kapott az új kanczellártól, Kendy Istvántól, melyben ez értesítette, hogy a fejedelem Radult a vajdaságtól megfosztani s helyébe Kamarás Mihályt ültetni szándékozik, s egyszersmind felszólította, hogy véleményét ezen ügyben a fejedelemmel tudassa. E levél kellemetlenűl lepte meg a brassói senatort. Őt magát szoros barátság, Brassót szövetségi szerződés kötötte a havasalföldi vajdához és saját vonzalma, valamint a város kereskedelmi érdeke egyiránt ellentmondottak Radul megbuktatásának, ki az utolsó években a városnak jó és megbízható szomszédja volt. Weiss tehát válaszában a fejedelem tervét helytelenítette. Jobb a biztos béke, mint a reménylendő győzelem, – írta a fejedelemnek – és megfontolásra ajánlotta, hogy a havasalföldi vajda ravasz és a hadviselésben igen jártas férfiú, ki a hadviselés fő eszközével, a pénzzel, bőven rendelkezik.^[222] Kétségtelen, hogy a város kereskedelmi érdekein és saját vonzalmán kívűl politikai megfontolás is sugalta a brassói senator válaszát. Az új fejedelem trónja még nem volt megszilárdulva, még nem lehetett bizonyosan tudni, minő állást foglalnak el a porta és a bécsi udvar Erdélylyel szemben s minden jövendő eshetőséggel szemben, nagy előny volt Brassó tőszomszédságában, Havasalföldön, oly uralkodó, kit érdek és hála egyiránt a város lekötelezettjévé tettek.

A fejedelmet Weiss válasza nem ingatta meg elhatározásában, annyival kevésbé, mert Moldvából terve kivitelére nagyon kedvező híreket kapott. Ugyanakkor, midőn Weiss véleményét megkérdeztette, nagy titokban Piskoti Balázst Moldvába küldötte, hogy a Konstantin vajda véleményét a Radul ellen megindítandó vállalatra vonatkozólag kipuhatolja. A válasz innen másképen hangzott, mint Brassóból. A vajda nemcsak segítségét ígérte meg, hanem az Erdélyben tartózkodó havasalföldi trónkövetelőnek, Kamarás Mihálynak, 4000 forintot, lovat és más ajándékokat küldött át május 1-én.^[223] E kedvező hír a fejedelmet még szilárdabbá tette elhatározásában és az ügyet május közepén a fejedelmi tanács elé terjesztette, melybe most, tekintve az ügy fontosságát, a tanácsurakon kívűl az ország fő embereit is meghívta. Meghívatott Weiss is, ki ezen alkalommal szóval is, mint már előbb írásban a Radul ellen megindítandó hadjáratot a leghatározottabban elítélte. Érvei, melyekkel véleményét támogatta, a tanácsurakra oly benyomást tettek, hogy hosszú vita után a meghívottak többsége a háború eszméjét elvetette. Bármennyire óhajtotta volna a fejedelem a kedvező pillanatot Radul megbuktatására felhasználni, nem tartotta tanácsosnak az ország közvéleményét képviselő gyűlekezet nézetével daczolni és beleegyezett, hogy a szomszéd vajda még egyszer felszólíttassék nyilatkozattételre: akar-e biztos és állandó békét, s barátságos érzületének bebizonyítására, mint előbb Bocskaynak, úgy most az új fejedelemnek hitlevelet adni. Ha e fölszólítást megtagadná, döntsön a kard. Az ultimatum átvitelével a fejedelem Imrefi Jánost, a fejedelmi tanács elnökét, Sarmasági Zsigmond tanácsurat, Gáspár János marosszéki királybírót és Weiss Mihályt bízta meg.

Imrefi János aláírása.
1599. aug. 12. (Orsz levtár vegyes lev.)

A követek Radult az argysi kolostorban találták fel, s mint azt Weiss bizonyára előre látta, a kényes ügyet a legsimábban végezték el. A fenforgó körűlmények között, midőn az osztrák háztól semmi segélyt nem várhatott s minden oldalról nyílt vagy titkos ellenségek környezték, a legnagyobb politikai hiba lett volna Radultól, Báthoryval nyiltan szakítani. Az erdélyi követektől kért biztosítékot tehát készséggel megadta s május 31-én maga és bojárjai letették az esküt a szövetségi szerződésre. Ezután vendégeivel Tergovistbe ment át, honnan három napi vendégeskedés után a követeket gazdagon megajándékozva, bocsátotta haza. Úgy látszik azonban, ő is kikötötte Erdélyben tartózkodó vetélytársainak ártalmatlanná tételét, mert a követek hazatérése után nemsokára a bujdosó bojárok Fejérvártt elfogattak s később október 2-án a fejedelem őket Petrasko és Stoikicza kivételével Radul követeinek kiszolgáltatta.^[224]

Weiss tehát elérte czélját: barátját, Brassó szövetségesét, megmentette a biztos bukástól, de azért Báthory bizalma a havasalföldi vajda hűségében nem lett szilárdabb, mint volt azelőtt. Egyelőre azonban a kényes ügy szerencsésen elintézettnek látszott, és a brassóiak nagy fénynyel fogadták a fejedelmet, midőn ez julius 9-én 700 főből álló kísérettel városukat ez ízben először meglátogatta. A fiatal fejedelem – bár kalvinista volt – épen nem volt puritán érzelmű és gondolkozású. Naponként folyt a lakoma és táncz, melyre a jókedvében demokrata fejedelem az előkelő polgárok nejeit és leányait is meghívta. A meghívást visszautasítani nem lehetett, habár a komoly senatoroknak a dolog nem tetszett, s Weiss nem is mulasztotta el naplójában följegyezni, hogy a fejedelem mulatozása nem nagyon jámbor és tisztességes volt.^[225] Báthory nem mutatott semmi neheztelést a brassói senatorra, ki tervét Radul ellen oly erélyesen ellenezte; de ha e körűlmény idegenkedést is szűlt volna, eloszlatta azt Weiss augusztusban azon kellemes hírrel, melyet Jachya csausztól Konstantinápolyból kapott; hogy Bethlen Gábor a fejedelem megerősítését a portánál keresztűl vitte.^[226]

A havasalföldi ügyek elintézése után a moldvai ügyek következtek. Mogila Konstantin barátságáról az erdélyi fejedelem biztos lehetett mindaddig, míg Radullal szemben ellenséges állást foglalt, de miután az argysi kiegyezés az ellenséges viszonyt legalább látszólag megszüntette, szükségesnek látszott a moldvai vajda viszonyát Erdélyhez szabatosan meghatározni. Báthory, ki a kibékűlést Radullal csak fegyverszünetnek tekintette, nagy súlyt helyezett a Moldvával való jó viszonyra és sietett a moldvai vajdát – tekintettel a jövendőre – szoros szövetségre bírni. A szerződés 1608 novemberben köttetett meg a két állam között, véd- és daczszövetség alakjában. Mindkét fejedelem magok és alattvalóik nevében kölcsönös hűséget és barátságot esküdtek egymásnak. Támogatást is ígértek egymásnak bárki ellen is; anyagi és erkölcsi támogatást. Barátaiknak kölcsönösen barátai, ellenségeiknek ellenségei lesznek egész életökön keresztűl; egymást kölcsönösen hadsereggel segítik; mindennemű cselszövényt és veszedelmet, mely valamelyiköket fenyegetné, azonnal kölcsönösen tudatnak s vállvetve megsemmisíteni igyekeznek. Ugyanerre kötelezik kölcsönösen alattvalóikat is.^[227]

E szövetségi szerződés a brassóiaknak s általában a szászoknak sehogy sem tetszett. Hogy annak éle főképen Radul ellen irányúlt, az kétséget nem szenvedhet és azt Weiss meg a brassói tanács igen jól tudták. A fejedelem külpolitikája e ponton ismét összeütközésbe jutott a város separat érdekpolitikájával, melynek a szomszéd havasalföldi vajdával és pedig a város által több ízben lekötelezett Radullal, a szövetséges viszony fentartása irányeszméjét képezte. A mi Brassónál érdekpolitika, az a többi szász városoknál, nevezetesen Szebennél, hagyományos nemzeti politika volt: t. i. a nemzeti fejedelmekkel szemben a Bécshez és ennek szövetségeseihez való ragaszkodás. Már pedig Radul a bécsi udvar embere volt, s ellene magokat lekötni a szebeniek ép oly kevés hajlandóságot mutattak, mint a brassóiak. Ez volt az ok, miért a szászok a szerződést aláírni vonakodtak, s végre is csak «fölületesen» tették meg. Weiss, igaz, egyebet említ főok gyanánt, azt t. i., hogy a szászok szabad emberek s csak addig tartoznak hűséggel a fejedelemnek, míg ez a haza javát keresi.^[228] Első tekintetre feltűnik, hogy ezen ok nem képezett nehézséget akkor, midőn kevéssel előbb a havasalföldi vajdával, Radullal, szemben kötötték le magokat a fejedelemmel együtt hűségre és barátságra; de hogy Weiss ezen alkalommal nem őszinte, nem nehéz belátni. Idézett nyilatkozatában különben megerősítését találjuk annak, hogy a szász nemzet soha sem volt hajlandó politikáját a fejedelem politikájával azonosítani; a fejedelem adott szava által magát lekötve nem érezte és így megtagadta az állam fejétől azon jogot, hogy az állam nevében, annak minden tagját kötelező szerződést köthessen. A szász érdekpolitika, mely az általános hazával vajmi keveset törődött, nyilvánúl ezen ellenkezésben is. Weiss és vele együtt a szász nemzet vezérférfiai szabad kezet kívántak maguknak fentartani azon fejedelemmel szemben, kiben bizalmuk már ekkor ingadozni kezdett.

A moldvai vajdával kötött szerződés egyik pontja szerint Konstantin vajda tartozott az erdélyi fejedelemnek ajándékképen 8000 forintot fizetni. Mintegy kifejezése volt ez Erdély felsőségének a szomszéd ország fölött s Konstantin beleegyezett, mivel ellenséges viszonya az ő nála sokkal tehetségesebb és hatalmasabb Radul vajdával az erdélyi fejedelem barátságát és támogatását nemcsak kívánatossá, hanem nélkülözhetetlenné tette. Ígéretét azonban nem teljesítette, s ezen mulasztás a természeténél fogva pillanatnyi benyomások alatt álló indulatos fejedelmet annyira felbőszítette, hogy a szövetségi szerződés felbontását azonnal elhatározta. 1609 junius 14-ikén Weiss levelet kapott a fejedelemtől, azon parancscsal, hogy a szövetségi szerződést vigye vissza a moldvai vajdának; viszont kérje vissza a fejedelem és a rendek hitlevelét és a szövetséget a két állam között megszüntnek jelentse ki. Hogy e kellemetlen és épen nem megtisztelő küldetés Weissnak nem tetszett, könnyen érthető. E szövetségnek ő, annak megkötése idején határozott ellensége volt, s némi gúny rejlett abban, hogy a fejedelem most épen őt bízta meg a szövetség felmondásával. Meglehet azonban, hogy Báthory e küldetéssel Weissnak csakugyan kedveskedni akart, de a brassói senator körűltekintő, okos férfiú volt, ki e küldetésben személyére megtiszteltetést, városára pedig hasznot épen nem látott. Igyekezett is e terhet vállairól levetni, s megkísértette, levélben a fejedelmet szándéka megmásítására bírni. Hivatkozva a fejedelem határozatának méltánytalanságára, hogy oly csekély, Erdélyre oly könnyen nélkülözhető összegért az országot egy bekövetkezhető háború veszélyének teszi ki, kérte a fejedelmet, hogy parancsát vonja vissza, s addig is utazását elhalasztotta. Fölterjesztése azonban mitsem használt; Báthory megmaradt határozata mellett s másodszori erélyes parancsára Weiss, miután neheztelését a fejedelem ingatag politikájára egy epigrammban kiöntötte,^[229] julius 2-án csakugyan elindúlt Brassóból.

Az óvatos brassói senator a rábízott feladatot, mint gondolni lehet, a lehető legtapintatosabban igyekezett teljesíteni. Miután öt napi utazás után 7-én Jassyba érkezett, julius 10-ikén kihallgatást nyert s a vajda és tanácsosai előtt elmondotta megbízatását, a legenyhébb formában. De a vajda nem akart szakítani a fejedelemmel, talán nem is szándékosan mulasztotta volt el az ígért összeg megküldését, s úgy a Weiss által hozott hitlevél visszavételét, mint a fejedelem és a rendek nála levő hitlevelének visszaadását megtagadta. Weiss azonban megbízatását teljesíteni akarván, julius 14-ikén újra megjelent a vajda előtt s miután a vajdát figyelmeztette, hogy mit köszönhet a fejedelem jó akaratának, ki, midőn vetélytársai megbuktatására törtek, neki pártját fogta, ismételten kijelentette, hogy a fejedelem a vajda iránt magát lekötve nem érzi, habár a jó szomszédság fentartását a jövőre is ígéri. Ezzel a visszaküldött hitlevelet az asztalra letéve, távozott.^[230]

Hogy a vajda a jó viszonyt Erdélylyel megszakítani nem akarta s mulasztásának egyedűli oka – mint Weiss állítja – a pénzszükség lehetett, valószínűvé teszi azon körűlmény, hogy ugyanezen év novemberben moldvai követség érkezett Fejérvárra, mely a fejedelemnek a vajdától ajándékképen lovat, vadászebeket s az ígért 8000 forintból 2000 forintot hozott át. Az ajándékokat a fejedelem elfogadta, ellenben a pénzt visszautasította. Haragja a vajda ellen még ekkor sem volt lecsillapodva; mert a követség fejét, a vajda kincstárnokát, letartóztatta s egy ideig Fejérvárott tartotta, majd deczember 27-ikén a brassói tanácshoz küldötte át őrizet végett s csak 1610 márczius 13-ikán bocsátotta szabadon. Weiss visszatérése után e kényes követségből a moldvai ügyben még kétszer értekezett a fejedelemmel és az ellentétek elsimításán, a fejedelem kiengesztelésén fáradozott; úgy látszik azonban, nem nagy sikerrel. Jó akaratát a moldvai vajda mindazáltal méltányolta s hálából 1610 január 7-ikén gazdag ajándékkal tisztelte meg.^[231]

Ez volt az utolsó fontos küldetés, melyet Weiss a fejedelem megbízásából teljesített. Még ez után is megjelent egy pár ízben az udvarnál, a fejedelem meghívására; de szolgálatát a keleti viszonyok rendezésénél többé igénybe nem vették. A fejedelem és a brassói senator nézetei sokkal erősebben eltértek, hogysem egy úton haladhattak volna. Báthory mély, el nem leplezett ellenszenve a szászok külön állása iránt, ellenséges politikája a bécsi udvar, de különösen a brassóiak előtt oly kedves Radul vajda iránt, Weiss Mihályt mindinkább elidegenítették a fejedelem személyétől, s őt minél tovább, annál élesebb ellenzéki állásra utasították. Naplójában csaknem napról-napra, lépésről-lépésre követhetjük, miként változik át a fejedelem iránt érzett rokonszenve előbb ellenszenvvé, azután fokonként engesztelhetetlen, halálos gyűlöletté. Szoros összefüggésben áll, helyesebben következménye volt ez a fejedelem kül- és belpolitikai törekvéseinek, melyek, mint fennebb kimutattuk, szükségképen összeütközésbe jutottak a szász nemzet separat-politikájával, első sorban pedig Brassó érdekeivel és rokonszenvével. De míg a fejedelemnek a moldvai és a havasalföldi ügyekben tanúsított magatartása Weissnak csak rosszalásával találkozott, addig a szászok kiváltságos állásának megsemmisítését czélzó kísérlete, a nemzete és a városa kiváltságait és szabadságát mindennél, még saját életénél is többre becsülő brassói senatort egyenesen a forradalom terére sodorta.

Weiss Mihály írása.^[232]

Hogy Báthory Gábor a szászok iránt rokonszenvet soha sem érezett, hogy kiváltságaikban fejedelmi hatalmát a legnagyobb mérvben sértő és azt lealázó korlátokat látott, s hogy épen azért azokat lerombolni törekedett, az kétségtelen. Ő maga sem csinált titkot abból. Egy szász krónikás^[233] beszéli, hogy midőn trónralépése után a tanácsurakkal első ízben ebédelt, azt kérdezte tőlök, hogy miért ostromolta volt János király Szeben városát? és ő maga megadta a választ is: «mert az szászok pénzben bővelkednek». Egy kis idő múlva pedig hozzátette: «osztán, urak, ha valaki Erdélyt bírni akarja, Szeben városának kulcsait vegye zsebébe és úgy bírja a szászokat, valamint akarja». Mire a később oly szerencsétlen véget ért Kornis Boldizsár a mellette ülő urakhoz fordulva ezt mondotta volna: «Urak, bizony ez a lator megemészti Erdélyt». Habár e jelenetet kétségkívűl megtörténtnek nem állíthatjuk, nincs is okunk azt kétségbe vonni; különösen ha Báthory későbbi nyilatkozataival és tetteivel egybevetjük. Midőn 1610 januárban Brassót másodízben látogatta meg, minden kíméletet a szászok iránt félretett, s míg katonái a városban garázdálkodtak, ő maga az asztalnál udvaronczaival együtt a szász senatorok jelenlétében csípős és épen nem hízelgő nyilatkozatokat tett a szászokról, nevezetesen azok bejöveteléről Erdélybe. Weiss, ki szintén a meghívottak között volt, nem állhatta meg, hogy az odadobott keztyűt föl ne vegye, s ellent mert mondani a fejedelemnek.

A szászok régi szabadságaira hivatkozott, melyek a szász nemzet bejövetelét más színben tüntetik föl. A fejedelem, mint maga Weiss beszéli, zokon vette az ellentmondást, s fölkelve az asztaltól, véget vetett e jelenetnek, mely az ellenszenvet mindkét részről élesebbé tette, s a szászok rokonszenvét Báthory iránt, ha ugyan még tápláltak ily érzelmet, teljesen kiirtotta.^[234]

Kétségtelen, hogy a fejedelem ellenséges hangulatát a szászok iránt a tanácsurak nem mindnyájan osztották s törekvését: a három nemzet uniójának felbontását az egyik nemzet jogainak megsemmisítésével, Erdély függő helyzetében Bécs és Konstantinápoly között, az országra veszélyes, forradalmi lépésnek tekintették. Nem számítva Petky Jánost, ki később a fejedelem elleneinek sorába lépett, azon tanácsúrról, Bethlen Gáborról, ki mint államférfiú és hadvezér hazai történelmünk egyik legkimagaslóbb alakja, biztosan tudjuk, hogy Báthory politikájának ezen irányát nem helyeselte.^[235] De a fejedelmeknek mindig vannak udvaronczaik, kik urok minden szavát és tettét megtapsolják, s Báthory ellenséges hangulata a szászok iránt, hamar átterjedt környezetére is. Már az 1609. májusban Kolozsvárott tartott országgyűlésen, midőn a szászokra a szokottnál nagyobb adót vetett ki és ezek ellentmondottak, oly nyilatkozatok voltak hallhatók, melyek a kiváltságaira féltékeny nemzetet nyugtalanságba ejtették s önérzetét mélyen sértették. Ők csak vendégek ez országban; mint koldusok jöttek be, hányták szemére a szász követeknek. Weiss, ki ez alkalommal is városának képviselője volt, e kifakadásokat nem feledte el, s mintegy sejtve a bekövetkezendő nehéz küzdelmet, polgártársai önérzetének és büszkeségének emelésére minden eszközt felhasznált. Midőn az 1609. év végén a városi tanács régi szokás szerint a százak tanácsa előtt megjelent s működésének megszünését bejelentve, a polgárokat új választásra hívta föl, Weiss tartotta a tanács nevében a beszédet, mely lelkesítő fölhívás volt a város polgáraihoz, hogy régi jogaikhoz és kiváltságaikhoz állhatatosan ragaszkodjanak. Felelve ama szemrehányásokra, mintha a szászok koldulták volna bejövetelöket, kora téves történelmi nézete szerint N. Károlyra vitte vissza a szász nemzet betelepítését s fölsorolta azon érdemeket, melyeken a szász nemzet kiváltságai nyugosznak, s polgártársait egyességre és e kiváltságok megőrzésére hívta föl.^[236]

A fejedelem és a szászok között kitört súrlódások következménye a szászok mindinkább érezhető elidegenedése lett az országos ügyektől; s ha a közös haza eszméje már eddig is csak homályosan élt lelkükben, úgy az ezután csaknem teljesen elenyészett. Mint a többi szász városok, úgy Brassó is 1610-től kezdve határozottan a fejedelem ellen fordúlt s engedelmeskedése még egyideig csak a körülmények óvatos számbavételének volt az eredménye. Még nem szakad el a fejedelemtől, mert retteg erejétől; de parancsainak már csak kénytelen kelletlen engedelmeskedik. Weiss – bár egy pár ízben még az udvarnál is megjelenik – ez időben már a fejedelem határozott ellensége.^[237] Midőn 1610 julius végén a magyarországi ellenséges készűletekkel szemben Báthory a szászokat is hadi szerek küldésére szólította föl, s többek közt Brassótól összes tábori sátrainak elküldését kérte, Weiss a naplójában már ekkor Nerónak nevezett fejedelem kívánságainak határozott visszautasítását javasolta. Nem rajta múlt, hogy nem így történt, s hogy a senatorok többsége még nem látva tanácsosnak a nyílt ellenszegűlést, két sátor elküldését elhatározta.^[238] Mindazáltal a brassóiak s általában a szászok kelletlen engedelmeskedése – a kért 100,000 frt kölcsön helyett 10,000 frt ajándékot; 200 szekér helyett 32 adtak – elég világos jele volt a fejedelem népszerűtlenségének és figyelmeztetés, hogy a fejedelem veszély idején a szászok áldozatkészségére és hűségére épen nem számíthat. Hogy a nyílt ellenszenv és a lappangó gyűlölet fölkelésben törjön ki, arról gondoskodtak a fejedelem külellenségei, a Báthory ellen alakult coalitio; s Báthorynak erőszakos, bár a körűlmények által némileg menthető elővigyázati rendszabálya: t. i. a szász nemzet fővárosának, Szebennek elfoglalása.

A brassói városbírói kard.^[239]