Báthory Gábor törekvése a szászok kiváltságos állásának megsemmisítésére. Szeben elfoglalása. Weiss és a brassóiak csatlakozása Báthory elleneihez. A brassói ütközet 1611 julius 9.
Weiss Margit himzése.[240]
A FEJEDELEM nagyratörő politikája, az önállóság, mit minden tettében tanúsított s mit tőle épen azok, kik fölemeltetésében közreműködtek, nem vártak, végre erőszakos, szenvedélyes jelleme mindenfelé, benn és kinn egyiránt ellenségeket támasztott. Leginkább csalatkoztak a bécsi udvar és a buzgó katholikus Forgách testvérek, kik benne eszközt véltek feltalálni a katholicismus érdekeinek előmozdítására és az al-dunai kis államok confoederatiojának létrehozására a magyar király fenhatósága alatt, s kik fájdalommal tapasztalták, hogy Báthory, mint fejedelem mindinkább elfordul a katholicismustól és a confoederatiót saját felsősége alatt, saját nagyravágyó terveinek kivitelére szándékozik megalapítani. Természetes következménye volt csalódásuknak, hogy megbuktatására gondoltak s szövetségesekűl e czélra önként kínálkoztak a fejedelem saját elégedetlen alattvalói: a katholikus főurak és a bécsi udvar iránt minden körűlmények között rokonszenvvel viseltető szászok; első sorban pedig a moldvai és a havasalföldi vajdák. Radul, mint láttuk, kezdettől fogva az osztrák ház híve volt, s ha a körűlmények nyomása alatt meg is hajolt a porta és a török párti erdélyi fejedelmek előtt, hódolata nem volt őszinte s összeköttetését a bécsi udvarral soha sem szakította meg. Báthory tervei iránt kezdettől fogva tisztában lehetett. Bizonyára ismerte az erdélyi fejedelem mély gyűlöletét, mit ő is hasonlóval viszonzott, s ha pillanatra ki is békűlt, a béke csak fegyverszünet volt, mi a titkos ellenségeskedést nem szűntette be.[241] Ép úgy számíthatott a bécsi udvar a moldvai vajdára, kit Báthory mint láttuk, mélyen megsértett; s habár utóbb a fejedelem a vajda követét szabadon bocsátotta és a magyarországi készülődések hallatára a szövetséget 1610 juliusban megújította, Konstantin többé nem bízott az erdélyi fejedelemben s kész volt megbuktatását elősegíteni. Bizonyára azt is tudták Bécsben, hogy a porta nem sok jó akarattal viseltetik Báthory iránt, s bizonyosak voltak, hogy a Báthory nagyratörő tervei által nyugtalanított lengyelek hajlandók lesznek a bécsi udvarral és szövetségeseivel ez ügyben kezet fogni.[242]
A Kendy-féle összeesküvés 1610 tavaszán, bár úgy látszik közvetlenül magán boszú műve, közvetve a Báthory ellen minden oldalról fenyegetően összegyülemlő ellenséges hangulat első kitörése volt; s Báthory az ellene irányzott coalitio alakulásáról értesűlve, gyors cselekvésre, ellenei megelőzésére határozta el magát. Összes ellenfelei között a leggyűlöltebb, a szászokkal, nevezetesen a Brassóval gondosan ápolt jó viszonyánál fogva a legveszélyesebb Radul vajda volt, s ellene készűlt az első csapást intézni. A dolgot ravaszúl készítette elő; míg hadait, nevezetesen a hajdúkat 1610 őszén Erdély déli részeiben központosította, nem szűnt meg a vajdát követei által barátságáról biztosítani s ily formán hadi készületei valódi czélja felől csalódásban ringatni. Azonban a fejedelem jól ismerte Radul ravaszságát, szoros összeköttetését a szászokkal, talál túl is becsülte a vajda erejét, s azért egy havasalföldi háború esetére, melynek kimenetelét előre látni nem lehetett, biztosítani akarta visszavonulási útját. Elhatározta tehát a Radullal és a bécsi udvarral rokonszenvező szászokba félelmet önteni s őket egy merész csapással ártalmatlanokká tenni. Szeben kulcsait akarta zsebébe tenni. Gondosan titkolt terv szerint, melyről Imrefi kivételével még meghitt tanácsosai sem tudtak semmit, deczember 11-ikén Szebent meglepetéssel kezébe kerítette; összes kiváltságait megsemmisítette és fejedelmi várossá téve, saját katonái őrizetére bízta. A pár nap múlva deczember 17-dikén, Szebenben megnyilt országgyűlés, miután hitelt adott a fejedelem vádjának, hogy a szebeniek Radullal összeesküdtek és a száműzetésben Báthory ellen eget, földet megmozgató Kendynek 30,000 frtot ígértek, ha az országba tör, szentesítette a fejedelem által elkövetett államcsínyt.
Szeben látképe.
A csapás a szászokra váratlanúl jött s egy pillanatra teljesen lesújtotta őket; de hogy mi volt igaz a fejedelem által ellenök emelt vádakban, adatok hiányában ma már bajos eldönteni. Hogy a szászok általában és így a szebeniek is nem Báthoryval, hanem ellenfeleivel, Radullal és a bécsi udvarral rokonszenveztek, az kétségtelen; de a nem épen alaptalan ellenszenv és a hűtlenség s a mi ezzel egyértelmű, a hazaárulás között nagy a távolság. Elégedetlenek voltak a legnagyobb mértékben, figyelemmel kísérték Báthory elleneinek mozgalmait, s bizonyára nem sajnálkoztak volna a fejedelem bukása fölött; de hogy tényleg, mint a fejedelem őket vádolta, részük lett volna e mozgalmakban, nem látszik valószínűnek. Még az is, ki közűlök a legkiválóbb államférfiú tehetséget a legtöbb merészséggel egyesítette, a brassói senator, Weiss Mihály, még ekkor távol állott attól, hogy a fejedelem megbuktatására gondoljon vagy törjön. Levele, melyet a szebeni államcsínyt megelőzőleg, szeptember 8-ikán bizalmas ismerőséhez, Petky Jánoshoz, a fejedelem portai követéhez intézett, bár keserű hangulatban s rossz sejtelmek között iratott, még a fejedelem loyalis alattvalójának tűnteti őt fel.[243] Különben is nem lehet elhallgatni, hogy a fejedelem vádjai kétséges alapokon nyugodtak. A minden kétséget kizáró írásbeli bizonyítékok helyett tanúkra hivatkozott, kiknek igazmondása ily körűlmények között nagyon alapos kétkedés tárgya lehet. Megkísértette a fejedelem az ekkor szintén Szebenben tartózkodó Weiss Mihályt is Szeben meg Brassó hűtlenségére vonatkozólag vallomásra bírni, mi azonban nem sikerűlt. A brassói senator – bár a fejedelem halállal fenyegette, ha a kívánt vallomást meg nem teszi, – szilárdabb magatartást tanúsított, mint a szebeni senatorok, kik közűl egy pár a fejedelem tanúi közé tartozott.[244]
A koczka ezzel el volt vetve Báthory és a szászok között. Szeben ugyan elbukott; de a szász nemzeti ügy zászlóját Brassó és az e pillanattól fogva a szász nemzeti ügy vezérévé emelkedett Weiss Mihály ragadta kezébe. Benne helyezte nemcsak városa, hanem az elbukott Szeben is bizalmát és reményét,[245] s daczára annak, hogy még a senatorok között sem állott rangban legelöl, e pillanattól kezdve ő Brassó ügyeinek teljhatalmú intézője. Szeben eleste után Weiss egy gondolatnak él: megbuktatni Báthoryt, nemzetének, s mi fölfogása szerint ezzel egyértelmű volt, a hazának ellenségét; s ha talán eddig voltak is aggodalmai, most már minden habozás nélkűl fog kezet a fejedelem ellenségeivel. Bármennyire is égett azonban szívében a gyűlölet Báthory iránt, az időpontot a szakításra most, midőn a fejedelem 20,000 ember élén állott, még nem látta elérkezettnek. Időre volt szüksége, hogy Brassó ellentállását, erejét szervezze, s hogy a Báthory iránt ellenséges elemekkel összeköttetésbe léphessen.
Első feladatának tekintette Brassót a Szeben sorsától megóvni. Nyilt ellentállásra a város készületlensége mellett alig gondolhatott; de ismerte a pénz hatalmát, s ezt használta föl. Imrefinek a legbefolyásosabb tanácsúrnak, titokban, a fejedelem tudta nélkűl 2500 aranyat adott, magának a fejedelemnek pedig 4500 aranynyal kedveskedett, hogy a város a katonai megszállást kikerűlje.[246] Az ajándék használt; Brassót a fejedelem ez alkalommal megkímélte; valószínűleg azért, mert czélját, a szászok megrettentését és ártalmatlanná tételét, Szeben bevételével elértnek hivén, nem akart Brassó esetleges ostromával ellenfeleinek a készűletre időt engedni. Sietett gyűlölt ellenségét, Radult meglepni, s Havasalföld elfoglalásával Erdélyt ezen oldalról minden támadás ellen biztosítani. Ha Havasalföld kezében volt, Brassótól mit sem tarthatott; e város ellenséges érzülete csak addig lehetett rá nézve veszélyes, míg a szomszéd ország élén ellensége, a szászok jó barátja, Brassó szövetségese, Serbán Radul állott. Deczember 26-ikán elindúlt Szebenből, s miután egy pár napig a Barczaságon táborozott és Brassótól a megindítandó hadjáratra élelmi szereket, lőport s más szükséges dolgokat vett föl, deczember 29-ikén elvonúlt Törcsvárra, s 1611 január első napjaiban már Havasalföldön állott.[247]
Weiss aggodalommal nézett a háború kimenetele elé. Már ekkor azon ponton állott, melyen a fejedelem fegyvereinek sikert nem kívánhatott. Báthory győzelme rá nézve Brassó önállóságának bukását, a szász nemzet kiváltságos állásának megsemmisítését jelentette. Azok után, mik történtek, ismerve a fejedelem erőszaktól vissza nem riadó jellemét, a Havasalföldről diadallal visszatérő fejedelemtől egyebet nem várhatott, s Weiss, ki ép úgy, mint polgártársai, első sorban a Királyföldet tekintette mindig hazájának, e válságos pillanatban nem habozott szűkebb hazája érdekében a fejedelemmel szemben hűségesküjét megszegni. Tudta, hogy Báthory békés szavai által elaltatva, Radul készületlen, s nem volt reménye, hogy a vajda az erdélyi hadakkal szemben országát megvédhesse; de a mi hatalmában állott, megtette, hogy barátját, városa régi szövetségesét a közvetlen meglepetés, az elfogatás veszélyétől megmentse. Még mielőtt Báthory a hadjáratot megkezdette volna, Weiss titokban futár által tudatta Radullal, mi készűl ellene Erdélyben,[248] mire a vajda kincseit összeszedve előbb Moldvába, Konstantin vajdához, onnan pedig később Lengyelországba menekűlt. Báthory 6000 főből álló előhada, melynek föladata volt őt meglepni és elfogni, már nem érte be, ellenben elfogta a vajdának hasonlóképen menekűlni igyekező anyját és a szintén Moldva felé szaladó bojárok egy részét. A többnyire hajdúkból álló erdélyi hadsereg a teljesen védetlen Havasalföldet iszonyúan feldúlva, roppant zsákmánynak jutott birtokába.[249]
Báthory tehát czélját nem egészen érte el. A vajda kisiklott kezéből, s ki ismerte Radul szívós, ravasz jellemét és számos összeköttetéseit, előre tudhatta, hogy országa elvesztésébe oly könnyen belenyugodni nem fog. Valószínűleg erre számított Weiss is, s azért igyekezett a vajdát, kitől Brassó s általában a szászok ügyének jobbra fordulására sokat várt, a már említett lépéssel lekötelezni. Egyelőre azonban Báthory ura volt Havasalföldnek; fölvette Havasalföld fejedelmének czímét s Tergovistot époly fejedelmi városának tekintette, mint Fejérvárt vagy Szebent.[250] Megtette a szükséges lépéseket arra is, hogy hódításának a jövőben is ura maradjon. E tekintetben minden a szultántól függött, mint Erdély és Havasalföld urától, kit Báthory, hogy Radult annál biztosabban meglephesse, tervezett hadjáratáról nem is értesített volt. Most a bevégzett tény után követséget küldött a portához, hogy Radul elűzését tudassa s Havasalföldet testvére Endre, a moldvai vajdaságot pedig a szintén elűzendő Konstantin helyett István despota számára kieszközölje.[251] Czélját azonban a portánál is csak részben érte el. Radul elűzetését – bár engedély nélkűl történt – szívesen tudomásúl vették; a vajdában, nem alaptalanúl, soha sem bíztak; ismerték német hajlamait, bécsi összeköttetéseit; de az erdélyi fejedelem önhatalmú, merész fellépése szintén aggodalmat keltett föl, s óvakodtak a fejedelem kívánságát teljesítve, kezébe oly nagy hatalmat tenni le.
Brassó fellegvára.[252]
A moldvai hadjáratot tehát eltiltották; a havasalföldi vajdaságra pedig a Konstantinápolyban nevelkedett és teljesen megbízhatónak tartott Michne Radult nevezték ki.[253]
Tervében csalatkozva Báthory két és fél havi távollét után – mialatt a brassóiak segítségét is több izben igénybe vette – a porta által kinevezett új vajda beültetésére, Bethlen Gábor alatt némi csapatokat hagyva hátra, márczius 16-ikán Brassóba visszaérkezett.[254] Fényes bevonúlást tartott; diadalmenetét a Radultól elszedett zsákmány, nevezetesen az elfoglalt ágyúk emelték, s a brassóiak, bár szívök mélyéből gyűlölték, jónak látták örömet mutatni s üdvlövésekkel fogadták. Három napig időzött a fejedelem Brassóban s diadalmas hadjárata által fokozott jó kedvében fényes lakomákat rendezett. Valahányszor ebédközben poharát kiitta, megszólaltak a Radultól zsákmányolt ágyúk, s midőn márczius 18-ikán távozott, kegyelme jeléűl ezen ágyúkat a városnak ajándékozta.[255] A brassóiak ezeket azután a fellegvárban helyezték el, melynek erődítései még ekkor nem voltak teljesen befejezve. A Radul-féle ágyúk voltak a mai fellegvár, az akkor úgynevezett újvár (Neu-Schloss) első ágyúi,[256] és a sors úgy akarta, hogy új helyökön legelőször is adományozójok ellen dördűltek meg.
Mert Báthory váratlan, merész föllépése és diadala a havasalföldi vajda fölött valamennyi nyilt és titkos ellenségét mozgásba hozta. E hadjárat az égő kanócz bedobása volt a felhalmozott gyúanyagba, és hogy a háború csak most kezdődött meg, az iránt maga a fejedelem sem lehetett kétségben, habár annak kitörését oly hamar, mint az tényleg bekövetkezett, aligha várta. Míg ő a hadjáratról Szebenbe visszatérve, s ott országgyűlést tartva egy új, a moldvai vajda ellen irányzott hadjárat előkészületeivel foglalkozott, az alatt ellenfelei közűl a legtevékenyebb, Serbán Radul, már a cselekvés terére lépett. Követei fölkeresték a portát és a magyarországi basákat; de reményét országa visszafoglalására nem a török, hanem a német pártba helyezte. Személyesen fölkereste Mátyás királyt Bécsben, s miután ott a régi szövetséget megújította, visszatért Lengyelországba, hogy a megújítandó hadjáratra az előkészületeket megtegye. Pénze bőven volt; a lengyelek és a moldvaiak Báthory tervei által nyugtalanítva, elősegítették készületeit s rövid idő alatt tekintélyes, lengyel és moldvai zsoldosokból álló hadat toborzott össze, melylyel május elején Havasalföldre csapott. Hadjárata a mily rövid, ép oly szerencsés volt. A bojárok és a nép örömmel fogadták, s csak a Bethlen által Lugossy vezérlete alatt hátrahagyott csekély számú magyar had kísértette meg az új vajda ügyét védelmezni. Sikertelenűl. Lugossy csatát veszítve fogságba kerűlt és lefejeztetett, Michne Radul pedig előbb Gyurgyevoba onnan pedig a Dunán túl Nikápolyba menekűlt.[257]
A dolgok állása Havasalföldön ezzel újra megváltozott; s a változás természetesen kihatott az erdélyi viszonyokra is. A Szeben elfoglalása és a Radul megbuktatása által megrettentett szászok újra lélegzetet vettek s reményt merítettek. A szebeniek mindjárt városuk megszállása után panaszt emeltek volt a portánál; most pedig Weiss Mihály, ki Brassó élén a szász nemzeti ügy védelmét, Szeben felszabadítását szent kötelességének tekintette, mindent mozgásba hozott, hogy Radullal és szövetségeseivel a fejedelmet megbuktassa. Keleti összeköttetéseinek jó hasznát vette. Már áprilisban biztos tudomása volt Serbán Radul támadásáról[258] s követeit azonnal útnak indította Bécsbe és Konstantinápolyba, hogy Báthory zsarnoksága ellen panaszt emeljenek.[259] A portánál sok jó ismerőse volt a megelőző időkből, s ezek révén sikerűlt a szászok iránt kedvező hangulatot ébreszteni; Bécsben pedig Báthory letétele már úgy is elhatározott dolog volt, s a szászok panasza csak a terv kivitelét siettette. Forgách Zsigmond vezetése alatt gyülekezett már Magyarországon a hadsereg, melynek földadata volt Erdélyt nyugotról támadni meg; mialatt Serbán Radul a szászokkal kezet fogva délről intézi a támadást.
E készülődések nem kerűlték el Báthory figyelmét s intézkedéseit ő is megtette. A portánál panaszt emelt Serbán Radul visszatérése miatt, s utalva a magyarországi német párt hadi készületeire, segítséget sürgetett. Nagy rokonszenvvel a portánál soha sem viseltettek iránta, s most sem siettek kérését teljesíteni; de a fejedelem ezt nem is várta be. Erélyesebb és vállalkozóbb szellemű volt, hogysem az ellene készülődő zivatar megrémítette volna, s elhatározta, hogy ellenfeleit megelőzi s ő kezdi meg a támadást. Miután a hajdúkat, székelyeket és a nemességet maga mellé vonta a Serbán Radul ellen intézendő hadjáratot egy új államcsínynyel szándékozott megnyitni; mint a múlt évi hadjárata előtt Szebenre, úgy most Brassóra akart halálos csapást intézni. Ismerte e város ellenséges hangulatát, Weiss erélyét és tevékenységét, szoros összeköttetését Radullal, s a háború küszöbén biztosítani akarta a maga részére a szászoknak Szeben eleste után első városát, Erdély délkeleti részeinek kulcsát. A föladat végrehajtását hadserege előcsapatának vezérére, Nagy András hajdukapitányra bízta, kinek feladatát csellel, oly formán kellett volna megoldani, mint a minő módon maga a fejedelem a megelőző év végén Szebent kézrekerítette.
A Graft Brassóban.
Cserna Károly felvétele után.
Miután egy pár száz hajdú Szegedi, Maczódi és Elek János vezérlete alatt, a Barczaságot már május közepén megszállotta volt, junius 11-ikén maga Nagy András is 7-10,000 emberből álló hadával Brassó alá érkezett. Ő maga ötven kísérőjével a városban szállott meg, míg katonái részint Brassó egyik külvárosában, Ó-Brassóban, részint a szomszéd barczasági községekben táboroztak. A hajdúkapitány nem volt ismeretlen ember Brassóban. Midőn Rákóczy Zsigmond 1606 januárban a várost meglátogatta, Nagy András is kíséretében volt s a tanács ez alkalommal őt is egy szőnyeggel ajándékozta meg.[260] De ezért a brassóiak nem bíztak benne. Weiss Szeben példáján okúlva, a falakat őrséggel keményen megrakta s a legnagyobb elővigyázatot és éberséget kötötte polgártársai szívére. E bizalmatlanság a fejedelem hadaival szemben megnehezítette Nagy András feladatát, de ő mégis megkísértette a várost meglepetéssel kézrekeríteni. Tervének kivitelét junius 12-re egy vasárnap délelőttre tűzte ki, azon reményben, hogy a polgárokból álló őrség az isteni tisztelet alatt a szolgálatot a falakon és a kapuknál nem fogja a szokott számban és a szokott éberséggel végezni. A mondott nap reggelén kilovagolt a városból, s kinn táborozó embereivel a tervet megbeszélve, azok egy részét az előváros közel eső házaiba rejtőztette el, más részét pedig a főbejárat, a klastromkapu mellett emelkedő falak alatt, az úgynevezett Grafton, állította fel, hogy az első jeladásra készen álljanak. Ezután délelőtt tíz órakor, midőn a városban az isteni tisztelet folyt, megjelent a klastromkapu előtt s bebocsáttatást kért maga és kétszáz kísérője számára. De készületei a városban nem maradtak titokban s kérését megtagadták: csak ötven emberrel engedik be a városba. Erre a hajdúkapitány fölingerűlve, kocsijának és szolgáinak kiküldését követelte, azon előre megbeszélt terv szerint, hogy midőn a kocsi a kapu hídjához érkezik, el fog a kereke törni és a támadó zavarban, mialatt a kapu nyitva marad, a szomszédságban elhelyezett hajdúk a kaput megrohanják és elfoglalják. De a polgárok is óvatosak voltak; Weiss a klastromkapu kinyitását megtiltotta s a hajdúkapitány kocsiját és szolgáit más kapun, a nagy utczai kapun bocsátották ki. A város falait a templomból kijövő polgárság azonnal megszállotta és a védelemre minden előkészületet megtettek. Tervének meghiúsulását látva Nagy András, haraggal és fenyegetések között távozott.[261]
Brassó tehát a meglepetés és a megszállás veszélyétől megszabadúlt, de Weiss tudva azt, hogy Báthory egész hadával útban van a Barczaság felé, Serbán Radul pedig még távol volt és segítsége bizonytalan, eszélyesebbnek látta a hajdúkapitányt megengesztelni, sőt ha lehet, Báthorytól egészen elvonni. Másnap tehát a tanács Nagy András prázsmári táborába követséget küldött ajándékkal: egy szép kocsit hat szürke lóval, ezüst edényeket s ráadásúl nehány száz forintot. Az ajándék és a pénz nem tévesztette el hatását. Nagy András különben is hírét vevén a felső-magyarországi rendek készületeinek, hogy Forgách Zsigmond hadaival a Tiszánál áll és a hajdúkat megfékezni szándékozik, elpártolt Báthory ügyétől. Csapatai nagy részével elhagyta a Barczaságot, s hogy a Szeben felől közeledő fejedelmet kikerűlje, Udvarhelyszéken és Marosszéken átcsapva, Magyarországra távozott. Mi volt oka hirtelen visszatérésének, nem egészen bizonyos. A brassói évkönyvírók[262] távozását azzal indokolják, hogy a hajduk kapitányukat megvesztegetettnek hivén, fellázadtak s vezéröket megkötözve, magokkal hurczolták. Ez azonban teljesen téves. Egy más brassói évkönyvíró, Benkner,[263] ki a brassóiak által a hajdúkapitánynak adott pénzajándékról is tud, a távozást a zsold elmaradásának és a hajdúk e miatt támadt neheztelésének tulajdonítja. Hogy ez is közreműködött a hajdúk elpártolásában, lehetséges, de hogy vesztegetés is volt a dologban – mint a magyar évkönyvírók[264] állítják – és csábítás, nagyon valószínű. Weiss aligha tudott annyi pénzt adni a hajdúknak, hogy őket a Báthory ügyétől elvonja; de valószínű, hogy ő figyelmeztette Nagy Andrást a felső-magyarországi készületekre, a Báthory ellen alakúlt hatalmas szövetségre, s ezzel az árulásra mindig kész, pénzsovár zsoldosvezért rábírta, hogy a fejedelem elveszettnek látszó ügyét föladva, azon párt szolgálatába lépjen, melynek a győzelemre kilátásai voltak, s melytől átpártolásáért új jutalmat reménylhetett.
Weiss és a brassóiak már ekkor készen állottak a nyilt felkelésre, s csak a kedvező pillanatot várták, hogy azt veszély nélkűl tehessék. Mindenfelől jó hírek érkeztek: a Báthory ellen alakúlt szövetség működésének kezdete minden nap várható volt, mindenek előtt pedig fölbátorítólag hatott az a hír, hogy a város régi szövetségese, Serbán Radul, vetélytársa elűzése után hadaival az erdélyi határon, Brassó közelében táborozott. Hogy a Nagy Andrással történtek után a fejedelem Brassó ellen keményen fog föllépni s talán ostrom alá veszi, valószínűnek látszott, s Weiss sietett a Serbán Radul segítségét városa részére biztosítani. A polgárság tudta nélkűl – sőt úgy látszik a tanács felhatalmazása nélkül – Benkner Jánossal s még egy másik senatorral Radulhoz utazott, s vele a város régi szövetségét megújítva, a hadjárat tervét megbeszélte. Serbán Radul a segítséget készséggel megígérte, s az oláh hadak átvezetésére a brassói senatorok kalauzokat hagytak hátra.[265]
Junius 20-dikán Báthory hadseregével a Barczaságra, Feketehalomra érkezett, s hogy itt a viszonyok megváltoztak, nevezetesen, hogy a brassóiak hűségére többé nem igen számíthat, gyaníthatta abból, hogy a régi szokás ellenére a városból üdvözletére senki sem sietett. Hogy tehát a brassóiak magatartásáról biztos tudomást szerezzen, másnap, junius 21-ikén Imrefit kétszáz lovassal Brassó felé küldötte. A brassóiak nem várták be Imrefi megérkezését; lovas hírnököt küldöttek elébe, tudatva, hogy a városba be nem eresztik. Báthory most táborát Feketehalom és Höltövény között ütötte fel, honnan – miután kémjei Serbán Radul közeledését tudatták, – főhadiszállását Prázsmárra tette át. De Havasalföldről kapott hírei szerfölött bizonytalanok voltak; a kémek jelentései, hogy a vajda mely úton akar Erdélybe törni, egymásnak ellent mondottak. Báthory tehát, hogy az oláh hadak betörését megakadályozza, vagy legalább a vajda mozdulatairól biztos híreket szerezzen, a törcsvári és tömösi szorosokhoz csapatokat küldött. Hadai ez alatt a barczasági falvakban garázdálkodtak s Brassó külvárosait és kertjeit sem kímélték; de nyílt ellenségeskedésre még nem kerűlt a dolog. A fejedelem táborából többen bejártak a városba s a polgárok részéről nem tapasztaltak ellenséges érzületet. Azt, hogy a város a fejedelemtől elpártolt és az ország ellenségeivel szövetkezett, gyanítani sem lehetett.[266] Weiss és társai Radul megérkezése előtt nem tartották tanácsosnak nyiltan hadat üzenni, sőt, hogy a fejedelmet eláltassák, nem haboztak némi előzékenységet tanúsítani. Élelmi szereket küldöttek a fejedelem táborába, s a város adója fejében egy párt ezer forintot. A fejedelem további követeléseit azonban, hogy a táborba 600 embert, ezer puskát, 80 tonna lőport és golyót küldjenek, s hogy még negyvenezer forintot fizessenek, megtagadták.[267]
Bertalan templom Brassóban.[268]
A Weiss által türelmetlenűl várt segítség végre julius 9-én csakugyan megérkezett. A vajda kijátszotta a fejedelem elővigyázati intézkedéseit, s nem a tömösi vagy törcsvári szoroson jött, hanem ott, a hol nem várták. Brassói kalauzoktól vezetve, a tömösi szorostól keletre, a ma ugy nevezett ó-sánczi szorosnál kelt át hadseregével a hegyeken, akkor teljesen járatlan úton, s Hétfalunál a Barczaságra szállott le. Julius 8-án visszaverte Báthorynak a tömösi szorosnál álló csapatait, s másnap Brassó falai alatt a Csigahegy aljában s Bolonya külvárosban ütött tábort. Megérkezése oly váratlanúl történt, hogy nemcsak a fejedelem táborában, hanem magában Brassóban is meg voltak lepetve. A polgárok mitsem tudtak a vajdával kötött szövetségről; mert Weiss a titokba csak egy pár senatort avatott be. Ezek most házról házra járattak, hogy Radul emberei számára kenyeret és más élelmi szereket szerezzenek össze. A vajda egy pár napi nyugalomra számított; de a két napi nehéz menetben kifáradt és kiéhezett csapatok alig egy pár óráig pihenhettek. Báthory hadai közeledésére Radul őket kivonta Bolonyából s a fejedelmi hadak előtt észrevétlenűl Ó-Brassón keresztűl vezetve, az Ó-Brassó és Szent-Péter közt elterülő síkon csatarendbe állította. Mekkora volt a havasalföldi hadsereg, nem lehet biztosan megállapítani. Magyar részről 8500 emberre becsűlték,[269] míg egy brassói krónikás 12,000 emberre teszi.[270] Abban azonban minden tudósítás megegyez, hogy a vajda hadserege a Báthoryénál kisebb volt.
Ó-Brassó s a csatatér.[271]
Báthory prázsmári táborában értesűlt a Serbán Radul váratlan megérkezéséről és a tömösi szorosnál elhelyezett előcsapatainak visszaszoríttatásáról. E hírre Hermányon és Szent-Péteren keresztűl azonnal megindúlt Brassó felé, hogy Radult megelőzze és a havasalföldi hadsereg bevonulását megakadályozza, de már elkésett. Mire ő Szent-Péterhez érkezett, már Radul a városban volt. A Szent-Péter és Brassó között elterülő síkságon állította fel a fejedelem hadseregét, melynek számát a szász évkönyv-írók bizonyára túlozva, 22,000-30,000-re,[272] míg egy magyar író[273] 15,000-re teszi. A jobb szárnyon Bethlen Gábor foglalt állást az Elek János kapitány alatt a fejedelem mellett megmaradt hajdúkkal, az udvari gyalogokkal s Ördög Boldizsár alatt nemes csapatokkal. A balszárnyon állott Rácz György, e korszak typikus zsoldosvezére, a székely csapatokkal, míg maga a fejedelem a kíséretében levő főurakkal, azok csapataival és négy ágyúval a középen helyezkedett el.
A Szent-Péter és Brassó között elterülő síkság ma Erdélynek legszebb és legműveltebb terei közé tartozik. A talaj egészen egyenletes, észrevétlenűl emelkedik Brassó felé s csaknem közepén egy, az év legnagyobb részében csekély vizű patak medre metszi át. Ez időben azonban, egykorú írók megegyező leírása szerint, a Barczaság tere másképen nézett ki. Műveletlen föld terűlt el Szent-Pétertől Brassó felé, tele tüskékkel, árkokkal és mocsarakkal, úgy hogy ez egyenetlen, megszakgatott terep a magyar hadsereg, különösen a lovasság előnyomulását és visszavonulását egyiránt megnehezítette. Bethlen Gábor ajánlotta is, hogy, tekintve a talaj kedvezőtlen voltát, válaszszanak más csatatért; de ajánlatát nem fogadták el. Valószínűleg nem is volt erre idő; mert déltájban Radul hadserege kibontakozott Brassó északi elővárosából, Ó-Brassóból, s a város és az északnyugatra Vidombák község felé fekvő papirosmalom között foglalt állást. Radul hada, melyhez a brassói darabontok is csatlakoztak, túlnyomólag lengyel és magyar lovasokból állott; ezekből válogatott 2000 ember a papírmalom mögé rejtőzött el. Gyalogságát moldvai és havasalföldi oláhok képezték. Mint Báthory, úgy Radul is a tűzérséget csaknem teljesen nélkülözte. Csupán három ágyúja volt; ezeket is a brassaiaktól kapta.
A támadást délután három óra körűl Radul kezdette meg; de gyalog csapatai az erdélyi hadak előtt nem állották meg a sarat. A balszárnyon állott székelyek által visszaveretve, visszavonulások rendetlen futássá változott, melybe Radul is környezetével együtt belesodortatott. A vajda mindent vesztve hivén, megeresztette lova gyeplőjét s egészen a belvárosig futott vissza. Gyalogságát az üldöző székelyek iszonyúan megtizedelték; az életben maradottak a vajdával együtt a belvárosig szaladtak, s a falak és bástyák alatt kerestek menedéket. Sokan közűlök a nagy sietségben és az eszeveszett tolongásban a belvárost környező árkokba hullottak; a belváros és a fellegvár között elterülő tér tele volt menekülő oláh lovasokkal és gyalogokkal. A székelyek rohama oly hirtelen verte vissza az oláh had támadását, hogy a brassói tűzérek egyetlen egyszer használhatták ágyúikat; mielőtt másodszor tölthettek volna, a megszaladt oláh had őket is a város felé visszaragadta. A csata kedvező menetét látva, felkiáltott a fejedelem: «Nekünk adta Isten a viadalt!» De e diadalkiáltás még korai volt. A győzelemmel együtt a rend és a fegyelem megbomlott a fejedelem hadseregében, s míg a katonák rendetlenűl, zsákmányt hajhászva az elesettek holttesteit fosztogatni kezdették, Radulnak a papirosmalom mögé rejtőzött lovasai a csata sorsát hirtelen megváltoztatták. Felhasználva a fejedelmi hadsereg csatasorának bomlását, egy jól kiszámított, gyors támadással a győzőket zavarba hozták. A fejedelem kapitányai most már hasztalan igyekeztek a megbomlott csatarendet helyreállítani. Az udvari gyalogok ellődözték volt már porukat és golyóikat és a sietségben, melylyel a győzelmet kiaknázni akarták, senki sem gondolt új lőkészlet kiosztására, vagy talán többel már nem is rendelkeztek. A székelyekre számítani többé nem lehetett; ezek csatarendje az üldözés és zsákmányolás alatt teljesen szétbomlott. E közben Radul is újra támadott. Brassó falai alatt összeszedte embereit, vezérei, miután egy pár embert, kik előremenni vonakodtak, levágtak, új rohamot intéztek, s a fejedelem kezéből a győzelmet kicsikarták. «Fusson, a ki futhat» kiáltottak először a székelyek, s elhányva kopjáikat, menekűlni kezdettek. Futásuk maga után vonta a fejedelmi hadsereg többi részének teljes bomlását, s az árkokkal átszeldelt mocsaras térségen az üldöző kozákok és kurtányok (oláh lovasok) iszonyú vérontást vittek végbe. Maga a fejedelem is a legnagyobb veszélyben forgott; egy Sifka nevű lengyel tiszt már nyomában volt, midőn a fejedelem egyik kísérője egy jól irányzott lövéssel az üldözőt földre terítette. Báthory most, hogy föl ne ismerjék, eldobta fehér forgóját; s előbb Szent-Péterre, onnan Kőhalmon keresztűl, hol Weyrauch királybíró vendégszeretőleg fogadta s friss lovakkal látta el, Szebenbe menekűlt.
Az üldözés késő estig tartott a Székelyföld felé, s éjjel húsz felgyújtott székely falu lángját szemlélték a brassói fellegvár falairól. Az elesettek számát a szász évkönyvirók valószínűen túlozva 7000-10,000-re teszik. Az elesettek között volt Imrefi János, a fejedelem legmeghittebb tanácsosa, kit, Szent-Péter mellett lováról lebukva, saját embereinek lovai tiportak mocsárba, vagy más versio szerint, miután sebesűlt lováról leszállni kényszerűlt, az üldöző lovasok öltek meg. Holttestét csaknem egy hónappal később, augusztus 3-ikán találták fel, s eltakarításáról Weiss Mihály gondoskodott. Elesett Rácz György is, fejével Radul szövetségesének, Brassó városának, kedveskedett. A brassóiak az általuk még Basta idejéből mélyen gyűlölt zsoldosvezérnek fejét diadaljelvényűl a klastromkapun póznára tűzték ki. Az elfogottak között voltak: Elek János hajdukapitány és Ördög Boldizsár, kiket a vajda pár nappal később Brassóban lefejeztetett, továbbá Dániel Mihály és Geréb András székely kapitányok, kik később nagy összeggel váltották ki magokat. Sokan azonban a fogságba kerűlt urak közül a váltságdíjat nem tudták hamarjába összeszedni, ezeket az oláhok a klastromkapu előtt a szemétdombon lekaszabolták.
De az oláh hadsereg is roppant veszteséget szenvedett; nevezetesen gyalogsága csaknem teljesen megsemmisűlt. Még a csata napján több száz sebesűltet vittek be a városba, de mivel nem volt elég borbély, – mondja a brassói krónikás – nem lehetett mindnyájukat ápolni, s nagyobb részük elhalt. A lengyel tisztek közűl is sokan estek el: a legmagasabb rangút – talán épen azt a Sifkát, ki a fejedelem üldözése közben esett el – nagy pompával, a brassói nagy templomban temették el; egy lengyel barát tartotta fölötte latin nyelven a halotti beszédet.
Ily körűlmények között a győzelem teljes kiaknázására, a fejedelem erélyes üldözésére Radul nem érezte magát elég erősnek s csapatainak pihenést engedett. Másnap, vasárnap reggel a brassói senatorok kilovagoltak hozzá, hogy megköszönjék a segítséget, s miután a csatatért együtt körűllovagolták és megszemlélték, nagy diadallal vezették a városba nemzeti ügyök védelmezőjét, a «jámbor hőst», mint egyik brassói krónikás nagy lelkesedésében a vajdát nevezte. Radul kegyelmesnek mutatkozott a szövetséges várossal szemben; nem vette vissza a Báthory által tőle elzsákmányolt s Brassónak ajándékozott ágyúkat; megelégedett azzal, hogy megkapta a csatában a Báthory ágyúit, melyeket a fejedelem különben szintén a havasalföldi hadjáratban szerzett volt. A csatatéren, melyen most már másod ízben aratott diadalt, egy czifrán kifestett fakeresztet állíttatott fel, melyre diadalainak rövid történetét oláh nyelven felíratta. «De mivel – mondja a brassói krónikás – abban a székelyek árulásáról és más gonoszságairól is szó volt, azért a székelyek később kivágták.»[274]
Brassó nyilt felkelése. Weiss politikai törekvése. Serbán Radul és Forgách Zsigmond hadjárata 1611-ben.
WEISS politikája, azon speciális érdekek által vezetett politika, mely a szász nemzet javát a haza üdve fölé helyezte, látszólag diadalt aratott. A szövetség az ország ellenségével, teljes sikerre nyújtott kilátást és a hatalmas brassói senator most már nem késett városa nevében a fejedelemnek hadat izenni. «Mivel a fejedelem megtörte esküjét a szász nemzettel szemben – mondja a már többször idézett brassói krónikás, Benkner senator[275] – mi sem tartoztunk neki tett eskünket megtartani. Felmondottuk neki a tüzet és vizet.» Brassó ez időponttól kezdve hadi lábon állott a fejedelemmel szemben, s Weiss el volt határozva, hogy a fegyvert kezéből le nem teszi, míg a gyűlölt uralkodót meg nem buktatja. E czél elérésére az időpont egészen kedvezőnek látszott. Forgách Zsigmond már útban volt Erdély felé a magyarországi hadakkal; még Nagy András is a hajdúkkal hozzá csatlakozott; keleten pedig ott állott Serbán Radul győzelmes csapataival. Ha kezet fognak s egyesűlten támadják meg Szebent, Báthorynak, ki már hadsereg hiányában a nyílt mezőn meg nem állhatott, okvetetlenűl bukni kell.
Weiss csakugyan mindent elkövetett, hogy az egyesűlést létre hozza. Miután a Radul csapatai kipihenték magokat, s julius 14-én Havasalföldön hátrahagyott csapatai is megérkeztek, Weiss nem szűnt meg a vajdát ösztönözni, hogy Szeben felé előrenyomúljon. A dolog azonban nem ment oly könnyen. Radul nem bírt zsoldosaival. Pénze elfogyott, s miután lengyel zsoldosai, kik a szövetséges szászok földjén nem rabolhattak kényök, kedvök szerint, lázongani kezdettek, a vajda elhatározta, hogy zsákmány után szomjazó csapatait a Székelyföldre vezeti. Különben is égett a vágytól, hogy Havasalföld elpusztítását a székelyeknek visszafizesse. Weiss azonban e diversiót teljes erővel ellenezte. Ő Báthoryt akarta megbuktatni s nem az országot elpusztítani. A Székelyföld feldúlása a székelyeket még szorosabban Báthoryhoz csatolta volna és oly polgárháborút idézett volna elő a székelyek és a vajdával szövetkezett szászok között, mely Brassónak sehogy sem állott érdekében, s mely végre is a szövetségesek tervének meghiúsulását vonhatta volna maga után. Weiss előterjesztéseinek a vajda végre engedett, s Brassó alól távozva, julius 15-ikén Höltövénynél ütött tábort. Az elmaradt boszúló hadjáratot azonban a brassóiaknak kellett megfizetni; a város Radulnak zsoldosai kielégítésére 34,000 frtot fizetett.[276]
Erdélyi és török hadi zászlók 1601-ből.
I. A drezdai udvari könyvtárban levő eredeti felvételek után rajzolta Cserna Károly.
Erdélyi és török hadi zászlók 1601-ből.
II. A drezdai udvari könyvtárban levő eredeti felvételek után rajzolta Cserna Károly.[277]
Egyet azonban, és pedig a fődolgot, kifeledték a szövetségesek a számításból. Mit fognak szólni Báthory megbuktatásához az első sorban érdekelt felek: az erdélyiek és a török porta? Ha a szövetségesek arra számítottak, hogy Báthoryt alattvalói cserben fogják hagyni, nagyon csalódtak. Igaz ugyan, hogy a szászok – igen kevés kivétellel – szívök mélyéből gyűlölték; de a magyarok és székelyek közt a fejedelem épen nem volt népszerűtlen, sőt a mennyiben a bécsi udvar által megindított és Forgách által vezetett mozgalomnak határozottan katholikus színezete volt, az erdélyi és magyarországi protestánsok előtt Báthory a protestantismus hőse gyanánt tűnt fel.[278] Még kevésbé lehetett hajlandó a porta a szövetségesek tervének kivitelét támogatni, vagy csak elnézése által is szentesíteni. Nem mintha Báthory Konstantinápolyban nagyon kedvelt személy lett volna; nagyravágyó, merész tervei, önállósága, erőszakos jelleme, mint szünetlen és a portára ezen időben szerfölött alkalmatlan bonyodalmak forrásai, aggodalmat keltettek fel, s már a havasalföldi hadjárat előtt figyelmeztették, hogy viseletét változtassa meg.[279] De e pillanatban magasabb politikai érdekek ezen aggodalmakat háttérbe szorították, s arra ösztönözték a portát, hogy a Báthory ügyét veszni ne engedje. Erdély és Havasalföld birtoka, a török birodalom hatalmi állása az Al-Duna mentén forgott a koczkán és e megfontolás minden ellenszenvet elnyomott Báthory személye iránt. Serbán Radulnak, a bécsi udvar nyilt szövetségesének, a porta határozott ellenségének visszatérését Havasalföldre Konstantinápolyban semmi szín alatt meg nem engedhették, s ez ügyben oly erélyesen jártak el, hogy, mialatt Serbán Radul a brassói csatában Báthory fölött diadalt aratott, az alatt országát már ismét elveszítette volt. Török hadak Mychne Radult újra Tergovistba vitték, s a török hadak készen állottak arra is, hogy Erdélyt a magyar király hadai ellen, a török hatalom érdekében megvédelmezzék.
Míg tehát Serbán Radul julius második felében Höltövénynél tétlenűl vesztegelt, a Magyarországból lassan közeledő Forgáchra várakozva, az alatt Báthory időt nyert Szebenben, hogy a védelemre az előkészületeket megtegye. Első dolga volt a török segítséget sürgetni, mely czélból a temesvári basához és a Havasalföldön táborozó tatár kánhoz és boszniai basához követeket küldött. Ugyanakkor a vármegyéket és a székelyeket levelei által hűségre intette, s felszólította, hogy csapataikkal Fehérvárra gyűlekezzenek. A jövő felől nem esett kétségbe. Míg a török mellette állott, fejedelemsége biztos volt. Az ország fő erősségei Brassó kivételével kezében voltak, s Szeben erős falai mögött biztonságban várhatta a felmentő török csapatok megérkezését.
Forgách Zsigmond aláírása.[280]
Forgách Zsigmond, miután Nagy András is a hajdúkkal hozzá csatlakozott, mintegy tizenhatezer főből álló hadsereggel kezdette meg julius második felében a hadjáratot Erdélyben. Nem sok ellentállással találkozott, hadsereg nem állotta útját; de reménye, hogy az erdélyiek hozzá állanak, nem teljesedett. Hiában szólította fel a rendeket, hogy csatlakozzanak hozzá; nagyon kevesen engedtek felszólításának. Többen a főurak közűl, kik kezdetben alkudozásba bocsátkoztak volt, hamar visszaléptek; sőt részben a szász városok is a fejedelem mellett maradtak. Szeben alatt augusztus elején egyesűlt Forgách Radullal, de az ostrom – ha ugyan annak lehet nevezni – sehogy sem ment előre. A hajdúk hűsége is megingott. Nagy András újra a fejedelemhez pártolt, s ennek megbízásából és pénzével újra kezdette a toborzást; az erdélyi rendek pedig a Medgyesre augusztus 25-re kihirdetett országgyűléstől távol maradtak. A szövetségesek terve határozottan kudarczot vallott. Midőn augusztus végén értesűltek, hogy a török hadak már útban vannak, hogy Nagy András hajdúsereggel siet Báthory ügyének védelmére, s már Kolozsvárt a fejedelem részére visszafoglalta, Szeben alól a Székelyföld felé visszavonultak. Elpusztították a Székelyföld déli részét és szeptember 8-ikán Brassó alatt ütöttek tábort. Velök jött vissza Weiss Mihály is, ki e kevés dicsőséggel s még kevesebb eredménynyel végződött hadjáratban mint a vajda fő-fő tanácsadója vett részt.[281] A hadsereg teljes bomlásban volt a pénzszükség miatt, s Forgách, hogy embereit valahogy összetartsa, a brassóiaktól 15,000 frt kölcsönt vett fel, zálogba hagyva ágyúit. Megígérte, hogy nemsokára segítséget hoz, s miután még a várost Mátyás király iránt hűségre kötelezte, a már előbb távozott Serbán Radul nyomát követve, Törcsvár felé vonult s Erdélyt elhagyta.[282]
«Rászedtek minket – kiált fel egyik brassói krónikás;[283] – ezer veszélyben hagytak hátra», s állítása második részének igazságát tagadni nem lehet. Brassó helyzete e pillanatban kétségbeejtőnek, teljesen reménytelennek tűnt fel. A fejedelem, kinek a hűséget és engedelmességet felmondotta, diadalmaskodott, nyomon követte a Barczaságra Serbán Radul és Forgách menekülő hadait, míg ugyanakkor a bodzai szoroson török és tatár hadak nyomúltak a Barczaságra, hogy Báthory ügyét teljes diadalra juttassák. Egész Erdély megmaradt vagy már visszatért a hűségre a fejedelem iránt, csupán Brassó a barczasági szász községek élén állott fegyverben. Segítségre nem mutatkozott semmi kilátás. Serbán Radul, Weiss bizalmas barátja, a város régi szövetségese, e pillanatban maga is földönfutó volt; vetélytársa és utóda, Mychne Radul, a dolgok természetes rendjénél fogva csak Brassó ellensége lehetett. A bécsi udvar támogatása – Forgách kudarcza után – eredménytelennek bizonyúlt; és a város a támogatás által, melyben a vajdát és Forgáchot részesítette, hitelét a portánál tönkre tette, s eljátszotta a török pártfogás reményét is. Brassó és Weiss bukása bizonyosnak látszott.
De míg az egész városban rémület uralkodott, Weiss nem esett kétségbe. Teljesen fölismerte a helyzet veszélyeit; s mégis nem hódolatra, hanem ellentállásra gondolt. Ismerte a fejedelem jellemét, s jól tudta, hogy a történtek után Brassó és a fejedelem között őszinte kibékülésről szó sem lehet. Nem is tett arra kísérletet. Reményét, miután a bécsi udvarban és Serbán Radulban oly annyira csalatkozott, a portába helyezte; ismerve a török viszonyokat, építve konstantinápolyi összeköttetéseire, nem tartotta lehetetlennek városa és nemzete ügyének lehanyatlott zászlóját a porta támogatása mellett emelni újra fel. Bizonyára tudta, hogy sokan vannak a divánban, kiknek Báthory kifelé merész és nagyravágyó, befelé erőszakos, jogot és törvényt lábbal tipró politikája nem tetszik, s számított a fordulatra, mely a porta politikájában Báthory iránt előbb-utóbb bekövetkezik. Főtörekvése volt ezentúl a portánál Brassó ügye iránt érdeket kelteni fel, s a gyűlölt fejedelem megbuktatását annak segítségével vinni keresztűl.
Első teendő volt mindazáltal elhárítani a legközelebbi veszélyt, mely Brassót és a Barczaságot a Báthory segítségére siető török és tatár csapatok részéről fenyegette. Nehány nappal Forgách távozása után, szeptember 20-ikán Omer basa török, tatár hadakkal a Barczaságon tábort ütött, s Prázsmár és a hét magyar falu lángba borított épületei hirdették a város felé közeledő veszélyt. Pár nappal később a törökök a város közvetlen közelébe, Ó-Brassó alá tették át táborukat; mialatt a brassóiak teljes erővel a fellegvár megerősítésén fáradoztak. Hamarjában egy Vallan Péter nevű belga ember tanácsára a vár körűl töltést hánytak, s mivel a várban kút még nem volt, a városból hordókban hordották föl a vizet az árkokba. A sietésre elég ok volt; mert a törökökkel egyidejűleg megjelentek a székelyek is, s buzgóságukat a fejedelem ügye iránt Volkány szász község bevételével bizonyították be. Kétszázötven ember esett el ez alkalommal – írják a szász krónikások – a község életben maradott lakosai pedig fogságba kerűltek. Ezeket később a rozsnyóiak és földváriak pénzen váltották ki. Szeptember 23-án maga a fejedelem is megérkezett a Barczaságra, s hogy a szövetségeseknek is alkalmatlan török hadakat nyakáról lerázza, megkísértette a brassóiakkal kibékülni. Leveleket küldött a városba, hogy a polgárokat hódolatra bírja; de Weiss tanácsára ajánlatait visszautasították.
A törökök és a fejedelem hadai külön táborba szállottak, s bár kisebb csapataik Brassó külvárosait fosztogatták s Ó-Brassót fel is gyújtották, a város formaszerű ostromára – talán mivel ostromágyúik nem voltak – úgy látszik nem gondoltak. Benn a városban bizonytalanság uralkodott az ellenség czélja felől; de Weiss erélye és bátorsága a polgárokat is elszántsággal töltötte el, s el voltak határozva az ellentállást a legvégső határig folytatni. Az egyszerű senator már ekkor valóságos dictatora volt a városnak. Midőn az ellenséges hadak minden oldalról megérkeztek, fellovagolt a várhegyre, hogy az ellenség állását megszemlélje. Ekkor történt, hogy a városi darabontok közűl többen körűlvették s engedélyt kértek tőle, hogy az ellenséggel csatázhassanak. «Szegény legények vagyunk – mondák – hátha valamit zsákmányolhatnánk.» Miután Weiss beleegyezését megadta, az előváros házaiban és a kertekben elrejtőzve, egy pár törököt lelőttek s egyet el is fogtak. Ugyanekkor Weiss parancsára megdördűltek a fellegvár ágyúi, s a város közvetlen közelében elhelyezett török tábor egy pár sátrát szétzúzták, mire a törökök tovább vonulva Vidombák felé, a papirosmalomnál ütöttek új tábort. Most elővezettette Weiss a fogoly törököt s miután a török hadsereg számát és a vezér nevét kitudakolta, Omer basához a fogoly török által levelet küldött, csodálkozását fejezve ki e levélben, hogy a basa császári parancs nélkűl, a császárhoz mindig hűséggel viseltetett várost, Brassót meg merte támadni.
Így adja elő egy brassói krónikás,[284] az első lépést a kiegyezésre Weiss és a törökök között, s elbeszélése, hogy a kezdeményezés Weisstól jött, mindenesetre valószínűbbnek látszik, mint egy másik brassói krónikás[285] tudósítása, ki azt a török vezérnek tulajdonítja. Bárhonnan is jött azonban az első lépés, tény az, hogy Omer basa csakugyan beavatkozott a fejedelem és alattvalói között fenforgott viszályba. Követei által értekezletre hívta fel a tanácsot, mely kapva kapott az alkalmon, hogy a basát, ha lehetséges, a fejedelem ügyétől elvonja, s Weiss Mihály és Chrestels János senatorokat bízta meg a város ügyének védelmezésével a török vezér előtt. Az értekezlet a klastromkapu előtt elterülő, akkor hársfákkal beültetett téren történt meg. A basa első kérdésére, hogy miért szakadtak el Báthorytól, s miért szegték meg a császárnak tartozó hűséget a Forgách Zsigmondnak és Serbán Radulnak adott segítség által, Weiss mindjárt a Báthory ellen emelt vádakkal válaszolt. Nem tűrhették tovább a fejedelem zsarnokságát, azért szakadtak el tőle, s onnan vették a segítséget, hol legközelebb kapták. De a portától nem szakadtak el; ők most is a szultán hívei, s nem is szándékoztak soha a német császárhoz pártolni. Hogy csupán ékesszólása győzte-e meg a basát a város ártatlanságáról, vagy más, a brassói tanácsnál szokásos, nyomós érv, azaz pénz is szerepelt ez ügyben, adatok hiányában nem dönthetjük el.[286] Az eredményt azonban ismerjük: Weiss a basát teljesen lefegyverezte. A török vezér nemcsak kiengesztelődött a brassóiak iránt, hanem most Báthoryval szemben lépett fel oly követelésekkel, melyeknek a fejedelem, pénz hiányában, eleget nem tehetett. Könnyen érthető, hogy a török hadak jelenléte az Omer basa és Weiss között történt értekezlet után Báthorynak még kevésbbé tetszett, mint azelőtt, s mindent elkövetett, hogy a basát távozásra bírja. Bethlen Gábor közbenjárására, ki a basával és a tatár murzák egynémelyikével ismeretségben állott, a török hadak szeptember 25-ikén csakugyan kivonultak az országból, «de holmi kupák, poharak, pohárszékek voltak a fejedelemnél, azokat oda kelle adni, és a mi igen kevés monetának, mint olyan fogyatkozásban, szerét tehették.»[287]
Weiss az elért eredménynyel teljesen meg lehetett elégedve: a töröktől, kinek boszújától méltán félhetett, nemcsak megszabadult, hanem még sikerűlt a török vezérekben Brassó ügye iránt kedvező hangulatot kelteni fel. Nem csoda, ha e siker a brassóiak bizalmát Weiss államférfiúi ügyességében még jobban fokozta, s tekintélye előtt feltétlenűl meghajoltak: «A törökök – mondja Benkner senator[288] – jól ismerték Weiss Mihályt s hittek neki, mert tudták, hogy becsületes férfiú, s hogy a portánál is híres ember. Meg is ígérte a basa, hogy Gábort élve vagy halva a brassóiak kezébe szolgáltatja.» Ez utóbbi állítás oly naív, hogy czáfolatra sem szorúl, de jellemzi a brassói tanács határtalan bizalmát Weiss tekintélyében és államférfiúi tehetségében.
Közvetlen Omer basa török, tatár hadainak távozása után, Báthory is, miután emberei Brassó mindhárom külvárosát fölégették, távozott a Barczaságról. Mióta a Serbán Radul szomszédságától megszabadúlt, Brassó fölkelése elvesztette rá nézve nagy fontosságát. Mychne Radul, az új havasalföldi vajda, jó embere volt; a székelyek föltétlenűl mellette állottak, s így nem tarthatott attól, hogy a fölkelés lángja Barczaságról tovább harapódzik. Sokkal sürgetősebbnek találta a bécsi udvarral és a magyarországi urakkal Forgách hadjárata által megbomlott viszonyait rendezni. Távolléte alatt a brassóiak féken tartását és a Brassóval tartó szász községek elfoglalását a fogarasmegyei oláhokra, első sorban pedig a Forgách és Serbán Radul hadainak pusztításai miatt a brassóiakra neheztelő székelyekre bízta.[289]
A két fő ellenségtől Brassó tehát egyelőre megszabadúlt; de helyzete veszélyes jellegét korántsem veszítette el. Mindenfelől ellenség környezte; s a török hadak és a székelyek által feldúlt barczasági községekkel együtt inséges télnek nézett elébe. Most érezték a brassóiak, mit veszítettek Serbán Radulban. Az új vajda elzárta előlök Havasalföldet,[290] s ez által nemcsak kereskedelmükön ejtett érzékeny csapást, hanem egyenesen éhinségnek tette ki őket, mert a feldúlt Barczaságról a várost és környékét élelemmel ellátni nem lehetett. Weiss és a vele mindenben egyetértő tanács a fejedelem eltávozása által időt nyerve, a legerélyesebben hozzáláttak, hogy a várost elszigetelt helyzetéből kiszabadítsák; s csakugyan rövid idő alatt Brassót a Báthory megbuktatására irányuló törekvések központjává tették. Itt találtak menhelyet s támogatást pénzben a fejedelemmel meghasonlott urak és nemesek;[291] innen mentek az urak és a város részéről minden irányban levelek és követségek, hogy Brassó számára kedvező hangulatot ébreszszenek. Sükösdi Mihály és Gorges Márton senator Thurzó nádorhoz küldettek, hogy a város ügyét a Forgách által adott ígéret szerint a magyar király oltalma alá helyezzék;[292] míg ugyanakkor a város panaszos leveleivel nem szűnt meg a portát ostromolni és Báthory ellen izgatni. Brassó földrajzi fekvése és a politikai viszonyok új alakulása hozták magukkal, hogy Weiss a hagyományos szász politika ellenére nem a német, hanem a török segítségbe helyezte minden reményét, s főtörekvése a porta jóakaratának megnyerésére irányúlt. A havasalföldi vajda ellenséges magatartása mellett Brassó az ellentállást alig folytathatta; az éhség előreláthatólag már egy pár hónap múlva föltétlen hódolatra kényszerítette volna. Az út Mychne Radul megnyerésére Konstantinápolyon vezetett keresztűl, s Weiss összeköttetései és panaszos levelei által csakugyan kieszközölte, hogy már 1611 deczember elején egy török biztos érkezett Brassóba a panaszok megvizsgálására, s általában az erdélyi események szemmeltartására.[293]
Míg Weiss és a tanács a porta megnyerésén és a Barczaságot körűlvevő ostromzár megnyitásán fáradoztak, az alatt az ügyek a barczasági szász községekben a városra kedvezőtlen fordulatot vettek. A székelyek által folytatott portyázó háború, az örökös ostromállapot a különben sem harczias szász népet teljesen kifárasztotta. Miután a székelyek falak ostromához ágyúk hiányában nem foghattak, a hideg idő beálltáig a szászok megerősített templomkastélyaikban biztonságban érezték magukat; de a beálló tél és az éhség kiűzte őket a falak mögűl és hódolatra kényszerítette. November közepén a székelyek pusztításainak leginkább kitett, Háromszékkel határos községek: Földvár, Botfalu, Hermány és Prázsmár, elszakadtak Brassótól. Meghódoltak újra a fejedelemnek, s megesküdtek, hogy Brassót segíteni nem fogják.[294] E községek elpártolása érzékeny csapás volt a városra, mely most a székelyek portyázásainak közvetlenűl volt kitéve. Némi ellensúlyozásúl szolgált, hogy ugyanekkor sikerűlt a tanácsnak From Péter követe által a havasalföldi vajdát arra bírni, hogy egy pár hétre a Havasalföldre vezető, eddig elzárt szorosokat megnyissa. E pár hetet a brassóiak jól felhasználták; deczember folyamán élelmi szerekkel bőven ellátták magukat.[295]
Ily körűlmények között következett be Brassóra az 1611-dik év karácsony ünnepe, azon nap, melyen a polgárságot képviselő testület, a százak tanácsa, ősrégi szokás szerint a város előljáróit újra választotta. Aligha volt a város történelmében választás, melynek a politikai viszonyok nagyobb fontosságot kölcsönöztek volna. A város összes jogai, kiváltságai, sőt az egész szász nemzetnek, mint kiváltságos nemzetnek, létele forgott e pillanatban koczkán. A minden oldalról ellenségtől környezett város csak rendkívűl szilárd és erélyes vezetés mellett reményelhette megmenekülését és jövőjének biztosítását. A rendes viszonyok között szerény tehetséget igénylő bírói hivatalt a rendkívűli viszonyok főfontosságú állássá emelték, s méltó betöltése e pillanatban nem közönséges városi tisztviselői, de valóságos államférfiúi tehetségeket követelt. Érezte ezt a százak testülete, s választása azon férfiúra esett, kit eddigi működése a rá várakozó fontos föladat megoldására polgártársai közűl leginkább képesített. A város politikájának már eddig is tényleges vezetője Weiss Mihály, most névleg is kezébe vette a főhatalmat, hogy mint a tanács feje, személyesen vezesse tovább azt a politikát, melyhez szellemi felsőségének nyomása alatt a tanács – Brassó és a szász nemzet érdekében – oly merészen fogott.
Weiss megválasztatása városbiróvá 1611 végén. Tevékenysége a porta támogatásának megnyerésére. Báthory barczasági hadjárata 1612 tavaszán.
Mi sem mutatja jobban azon tekintélyes állást, melyet Weiss a század első évétől kezdve Brassóban elfoglalt, mint az, hogy a város viszonyaival és beléletével kevéssé ismerős magyar évkönyv-írók, sőt még történetírók is már 1600-tól kezdve, mint bírót emlegetik. Annyira előtérbe lépett már ez idő alatt személyisége a város külviszonyainak intézésében. Pedig fölemelkedése lassan és fokozatosan történt. Csak 1600-ban lett senator; s bár 1605-től kezdve ő volt városának és nemzetének elismert politikai capacitása, a szász városoknál hagyományos conservativ szellem a város első hivatalának betöltésénél rendes körűlmények között még nála sem tett kivételt. Még 1610 végén is, midőn Szeben eleste után a politikai láthatár Brassó fölött is fenyegetően borúlni kezdett, mellőztetett. A bírói méltóságot megtartotta a legöregebb senator, Drauth János, kinek talán nevét sem ismernők, ha Weiss naplójában föl nem jegyezte volna, s kinek tényleg a lefolyt nevezetes eseményekben vajmi kevés része lehetett. Brassó fölkelése, e merész lépés minden következményeivel Weiss Mihály műve volt; fölemeltetése világosan kifejezte azt, hogy a város a forradalmi úton, az ő vezetése mellett, reményli. Ha voltak is egyesek, kik politikáját nem helyeselték,[296] a nagy többség föltétlen bizalommal csatlakozott hozzá, s e bizalom az általa követett politika helyességében egy perczig sem ingott meg.
És Weiss nem riadt vissza a rá várakozó föladat súlyától. Polgártársainak áldozatkészsége és föltétlen bizalma által támogatva, diktatori hatalmat vett kezébe. Szokatlan erélylyel és csak a kivételes viszonyok által megmagyarázható önállósággal és rendkívűli hatalommal fogott a város kül- és belügyeinek vezetéséhez.[297] Első feladata volt a város jó viszonyát a szomszéd havasalföldi vajdához, helyreállítani. Ez iránt a tanács a szükséges lépéseket a portánál már 1611 őszén megtette, s nem eredménytelenűl, mert a török biztos, ki deczember közepén Brassóba érkezett,[298] a porta parancsát hozta, hogy a város siessen Radul vajdával a békét megkötni.[299] A tanács, mint gondolni lehet, nem habozott a parancsot teljesíteni, s 1611 deczember 30-án Forgáts Mihály és Benkner János senatorokat egy 81 frt értékű ezüst serleggel Havasalföldre küldötte, hogy a kibékülésre az előkészítő lépéseket megtegyék.[300] 1612 január 11-én a követek visszatértek, s követte őket január 21-én Radul vajda követe, Mihalaki klucser (= étekmester) azon megbízással, hogy a megkezdett béketárgyalásokat a brassóiakkal, a török biztos jelenlétében, befejezze.[301] A tárgyalások, melyek részint Brassóban, részint Törcsváron folytak, január 28-án a béke megkötésére vezettek. Örömét a tanács az elért siker fölött a török biztosnak és a vajda követének adott ajándékokkal fejezte ki.[302]
A kibékűlés a havasalföldi vajdával – bár nem volt a régi szoros szövetség – sokat könnyített Brassó helyzetén, s Weiss nyugodtabban és több reménynyel nézhetett a jövő küzdelem elé. A török biztos jelenléte a városban, közreműködése a béke helyreállításában a szomszéd vajdával, jele volt annak, hogy a portánál az erdélyi eseményeket figyelemmel kísérik, s Brassó ez oldalról támogatásra számíthat. Ez magyarázza meg a brassói bíró magas önbizalmát a fejedelemmel szemben.
Báthory, miután 1611 végén a magyar rendekkel Tokajban kiegyezett, 1612 január második felében Szebenbe visszatért s minden figyelmét a brassói lázadás elfojtására irányozta. Nem akarta a békés kiegyezés lehetőségét elvágni, s mielőtt fegyverhez nyúlt volna, még egyszer felszólította Weiss Mihályt a hódolatra; mert ellenkező esetben ágyúit a város alá viszi s ágyúkkal erőszakolja ki a hódolatot. De Weiss már ekkor föltétlenűl bízott a török pártfogásban és a hódolatra való felhívást gúnyosan és nem csekély önérzettel utasította vissza. Levele, melyet egész terjedelmében naplójához[303] csatolt, így hangzik:
Felségednek minden Isteni és a haza javával nem ellenkező dolgaiban jót kívánok és szolgálatomat ajánlom. Ha igazán és jól mondja Horatius: Virtus est vitium fugere et sapientia prima stultitia caruisse, én is igazán és jól mondom, hogy Felségednek hasznos és jó szolgája voltam csak avval is, hogy a hol igen könnyen árthattam volna Felségednek, Imreffi János Uram is társam lött volna hozzá, a ki ugyan kért is rá, nem ártottam, sőt azt is arról avocaltam; volt olyan ember, a’ ki Felséged életét fogyasztani igen kész volt, csak találhatott volna olyan módot benne, hogy az emberek nem ő neki imputálták volna a Felséged halálát, a mikor pedig Felséged kegyetlenségéért és mód nélkűl való viaskodásáért a város elidegenedett volt Felségedtől, nem mondom azt hogy aperte Felségednek ártani nem igyekeztem volna, mert tartoztam vele, mint hogy én a’ városé voltam, ’s vagyok, ’s nem az enyém, és noha szánkottam a Felséged szép szerentséjét, melyben Felséged a’ szegény nemzetemet és nemzetségemet megtartván lehet vala, de inkább kellett szánkodnom a’ városunk romlásán és pusztulásán, kiben Felséged ejteni akarta. És ugyan azért könyörgök most is Felségednek, Felséged térjen vissza Fogarasból, és maga kárára és gyalázatjára a’ Sárkányon ne jöjjen által, Isten tudja, és maga is (ha által jő) eszébe veszi, hogy itt nem efficiál semmit, tartsa Felséged hadát más szükségére, hadd jőjjön meg emberünk a portáról s Magyarországból, azután, ha az Isten úgy akarja, hogy Felségedé legyünk, Felséged keze alá térünk sub honestis utraque parte conditionibus: Nemo potest sibi summere quicquam, nisi sit ei datum desuper. Ez ellen ha Felséged igyekezik, nincsen mit tennünk, élnünk kell avval, a’ mit a’ jó Isten és a’ természet adott, Felséged mindenekről megbocsásson. Fortunam tuam mi Princeps pressis tene manibus, lubrica est; impone felicitati et voluptati tuae frena, facile eam reges; ubi non est pudor, nulla cura juris, nulla pietas, nulla castitas, instabile regnum est.
Cedo, vale, sine me, sine te, sin et aura valere.
Datum Coronae 27. Januarii A. D. 1612.
Serenitatis Tuae
olim fidelis Servitor
Michael Fejér.
Mint e levél is mutatja, Weiss a fenforgó viszály elintézését főképen Konstantinápolyból várta, hová a levél keltét megelőző napon újra követet küldött,[304] s ha már ez a körűlmény, mint felségi jogának érzékeny kisebbítése Báthory büszkeségét mélyen sérthette, még mélyebben sérthette azon hang, mely Weiss levelét átlengi, s minőt uralkodók alattvalóiktól hallani nem szoktak. De Weiss, mint aláírásában ki is fejezi, nem tekintette magát többé Báthory alattvalójának. Csüggedetlen erélylyel készűlt a küzdelemre, melytől a fejedelem bukását reménylte, s melyre kül- és belföldről egyiránt buzdításban részesűlt.[305] Az akkor úgynevezett újvár – a mai fellegvár – még befejezetlen erődítési munkálatait erélyesen folytatta, s a rendes körűlmények között alig száz főből álló városi katonaság létszámát már 1611 őszén a hétfalusi magyarok közűl toborzott katonákkal kétszáz főre emelte föl,[306] s a toborzást azután is folytatta. 1612 elején már háromszáznál több zsoldos állott rendelkezésére, s ügynökei a Radullal történt kibékűlés után Havasalföldön is megkezdették a zsoldosok szedését.[307] Ezen év első hónapjaiban a hadi készületek a városban minden egyéb tevékenységet háttérbe szorítottak. Fegyverek, zászlók és kürtökre vonatkozó kiadásokat olvasunk csaknem minden napról a számadási könyvekben. A lobogókról letűnt már a Báthoryak családi czímere; a sárkányfogak helyét Brassó czímere, a korona a gyökérrel, foglalta el.[308] A város Weiss Mihály vezetése alatt még a külsőségekben is önálló hatalomként lépett föl. Hadseregét saját pénzverdéjéből kikerűlt pénzzel fizette; arany és ezüst pénzt veretett különböző formában és értékkel.[309] Mi sem mutatja Weiss dictatori állását fényesebben, mint azon körűlmény, hogy az aranypénzek egy nemét saját czímerével verette.[310]
Brassai érem.[311]
Mialatt a fejedelem Kolozsvártt és Szebenben a Brassó ellen tavaszszal megindítandó hadjárat előkészületeivel foglalkozott, az alatt a Barczaság és Háromszék határos részein a háború csaknem szünetlenűl folyt. A haderők kölcsönös gyöngesége folytán azonban nem lehetett szó rendes hadjáratról sem a székelyek, sem a brassóiak részéről. Az ellenségeskedés kölcsönös zsákmányló becsapásokban nyilvánúlt, melyek mindkét részre, de különösen a barczasági szász községekre végtelen kárt és pusztulást hoztak. E küzdelemben a fajgyűlölet egész hévvel tört ki, mit nemcsak a szász krónikásoknak a székelyekre szórt szidalmai bizonyítanak, hanem még inkább azok, e kor míveltségi viszonyairól elszomorító képet nyújtó diadaljelek, – levágott székelyfők – melyekkel a brassóiak kapuikat és bástyáikat ékesítették.[312] Úgy látszik, hogy a brassóiak az elpártolt szász községeket szerették volna visszahódítani; de haderejök még ekkor a jól megerősített s részben székelyek által védett templomkastélyok bevételére nem levén elégséges, a nyilt falvakat pusztították, s be-becsapkodtak a Székelyföldre is. Február első napjaiban, számszerint mintegy ötszázan, megtámadták Hidvéget, hol épen ekkor Mikó Ferencz, Csikszék vice-kapitánya feleségét akarta eltemettetni, s a falut felprédálva, mintegy 17 jobbágyot lemészároltak.[313] Február kilenczedikén kizsákmányolták a Háromszék és Barczaság határán fekvő, a fejedelemhez visszatért szász községeket, s azután a háromszéki falvakat rohanták meg. Sok zsákmányt szedtek össze, de visszajövet a székelyek megtámadták őket és a zsákmányt visszavették.[314]
Nagyon természetes, hogy e portyázó kirándulásokat a székelyek nem nézték tétlenűl; ők is becsapásokat intéztek a Barczaságba s felprédálták a Brassóval tartó szász és magyar községeket.[315] Sőt február 11-ikén magát Brassót is megrohanták. Egy székely csapat a mondott nap éjjelén meglepte Bolonyát, Brassó egyik külvárosát, s mintegy 20 embert megölt és többeket megsebesített. Egy pattantyús is a székelyek kezébe akadt, ki még a Forgách hadseregéből maradt vissza Brassóban. Ezt a fejedelemhez, Szebenbe küldötték, ki a szerencsétlent ágyú elé kötöztette és darabokra lövette.[316]
Ez alatt egyre folyt a levélváltás is Weiss és a háromszékiek között a béke tárgyában; de miután a brassói bíró a fejedelemmel teljesen szakított, s a hódolatról hallani sem akart, természetesen sikertelenűl. A február 11-iki megrohanás után Weiss szemrehányó levelet intézett a háromszékiekhez, hogy a fejedelem oldala mellett oly annyira buzgólkodnak a város ellen, melynek erejére hivatkozni ezúttal sem mulasztotta el: «tudja Kegyelmetek pedig jól, – írja e levélben – hogy necessitas dociles facit, erővel vitézzé tettek bennünket. Emberünk, gondolom tudja Kegyelmetek, több vagyon, hogynem Kegyelmetek Székelységűl lehet, lábunk, kezünk annyi, mint egynek Kegyelmetek közűl, lovunk jobb, szerszámunk, fegyverünk több, erősségünk nem kicsin: elégtelen a Kegyelmetek ereje ilyen dologra.» De a fejedelem nem is bízta ügyét csupán a székelyekre. Február végén már a hajdúk is megjelentek a Barczaságon, s február 17-ikén Szebenben kelt levelében értesítette Báthory a háromszékieket, hogy mihelyt magyarországi gyalogjai beérkeznek, megindúl a brassói árulók ellen. Felhívta őket, hogy legyenek készen, különösen élésről gondoskodjanak, s egyszersmind megbízta őket, hogy, miután Brassóban az a hír terjedt el, mintha ő, a fejedelem Magyarországon meghalt volna, közöljék levelét a brassóiakkal is. A székely had vezérei teljesítették a fejedelem kívánságát, s a levelet beküldötték Brassóba. Weiss megköszönte a figyelmet, de kijelentette, hogy a fejedelem levele épen nem rettentette meg: «vígan várjuk Ő Felségét – írja válaszában – s az örömet is készek vagyunk meglőtetni».
Weiss agitatiója Konstantinápolyban, s az elért eredmény: a török biztos megjelenése Brassóban és a város kibékülése a havasalföldi vajdával, aligha maradtak titokban a fejedelem előtt. A török beavatkozása által az addig elszigetelt fölkelés veszélyesebb jelleget öltött fel, s ez magyarázza meg, hogy a czélba vett hadjárat megkezdése előtt a fejedelem még megkísértette a brassóiakat szép szerével hódolatra bírni. Február 23-ikán a Báthory által előreküldött s Bothfalvánál táborozó hajdúkapitányok: Török István, Mocsonyi Gergely, Horváth András és Bánházi István, értekezletre hívták föl a tanácsot; s e czélra követek kiküldését kérték a város és Bothfalu között folyó Tömös vizéhez. Weiss csakugyan ki is küldötte Benkner és Herschel senatorokat, nem ugyan a Tömös vizéig, hanem Ó-Brassó végéig, hol az értekezlet megtartását ajánlotta; de a beszélgetés a senatorok és a hajdúkapitányok között, valamint a későbbi izenetváltások sem vezettek eredményre. Hogy minő feltételeket ajánlottak a fejedelem emberei, nem tudjuk; csak az ismeretes előttünk, hogy Weiss a hódolatot mindaddig visszautasította, míg követei a portától és a bécsi udvartól meg nem jönnek, mi világosan mutatja, hogy már ekkor a portáról jött hírek a török segély megnyerésére a brassóiaknak alapos reményeket nyújtottak, s Weiss, a mennyiben az alkudozások fonalát fölvette, csak időt akart nyerni. Ép oly kevés sikerre vezetett a Weyrauch Dávid, kőhalmi királybíró, által kezdeményezett közvetítés. A kőhalmi királybíró, Báthory buzgó híve, természetesen nem volt kedves ember Brassóban, különösen Weiss előtt, s épen azért nem is kísértette meg egyenesen Weisshoz fordulni. A Báthorynak még a múlt év őszén meghódolt Földvár, szász község bírójának közvetítését vette igénybe s ezzel iratott Chrestelschmied Tamás, brassói senatornak. Tudatta Báthory nagy hadi készületeit azon figyelmeztetéssel, hogy ha a város idejekorán meghódol, ő közbenjár, hogy se a városnak, se a polgároknak baja ne történjék. De Weyrauch nagyon csalódott, ha azt hitte, hogy Weiss mellőzésével és rémítgetéssel a tanácsot hódolatra bírhatja. A hit, hogy a várost veszélyes helyzetéből csak Weiss politikai eszélyessége mentheti meg, rendíthetetlen volt Brassóban, s a válasz, mit a földvári bíró Chrestelschmiedtől, tulajdonképen magától Weiss Mihálytól kapott, gúnyos visszautasítás volt: «ha az egész ország ránk jön is, van mivel megvendégeljük, a szállások a város körűl és a fejedelmi konyha készen állanak, a bors az ágyúkban van, jőjjön, a ki jönni akar… A mi pedig a fejedelem kegyelmét illeti, abban nem csak én vagyok Tamás, hanem az egész város, s ha Dávid úr azt akarja, hogy mi is Dávidok legyünk, küldje be Szilvásit és Rhenert, hogy kezünket oldalukba tehessük; akkor a fejedelem jó helyre hozta határunkba népét és ágyúit, s Dávid úr is a magot nem vízbe, hanem jó földbe fogja vetni.»[317]
Ha nem is épen vígan, – mint a székelyeknek írta – de lehetőleg elkészűlve várta Weiss a fejedelmet. A sikeres ellentállásra, mindaddig, míg a portától vagy Bécsből a várt segítség megérkeznék, megtett mindent, a mi hatalmában volt. Február második felében futárjai egymást érték Tergovistben, hogy a vajdától segítséget, vagy legalább engedélyt nyerjen zsoldosok toborzására.[318] Nem mulasztotta el a vajdánál időző török követnek is írni, s Báthorynak zsarnokságát elpanaszolva, Brassót, mint a szultán hű városát tüntetni fel, mely szabadúlását nehéz helyzetéből a szultán kegyelmességétől várja:
«Ebben az hatalmas császár Brassó városában lakó emberek, – írja többek között – mindenkor oly igazsággal és hívséggel voltanak az portához, hogy soha az hatalmas császár vétket nem talált bennek, minemű inségben, és mely igen megrontottanak legyen Báthory Gábor miatt, nem lehet, hogy Kegyelmed sok emberektől nem értette volna eddig, sőt nemcsak mi, Brassaiak, hanem az egész százság, kik az hatalmas császárnak leghasznosb szolgái voltunk, mert nem hajdú, nem katona, hanem mi adtuk esztendőnként az hatalmas császárnak az adót; mostan pedig, holott nem hagytuk, nem is hadjuk magunkat megtréfálni, mint az Szeben városiak, haragjában és boszújában hajdút, katonát, székelyt az városunkon kívűl lakó szegény parasztságra eresztett, hogy öljék, vágják, és vesztegessék az hatalmas császár juhait a portának nem kicsiny kárára, rajtunk, tudni illik a városon mit mívelhessen, ha ide mer jönni, azt mi időnek előtte nem mondjuk, megérti az hatalmas császár portája és ő is Báthory Gábor nagy szégyen vallása után eszébe veszi, hogy nem maga erejének kellett volna tulajdonítani, hogy erdélyi fejedelem lehetett, hanem az hatalmas császár kegyelmességének, kiért az hatalmas császár juhait is nem kellett volna megnyúzni, hanem csak gyapját kellett volna venni, mert ő az ő erejével és vitézségével csak egy várost sem tudott volna megvenni, ha az hatalmas császár kegyelmessége neki nem adta volna. Mi azért ő tőlle semmit sem tartván, tartjuk magunkat csak az hatalmas császár köntösséhez és ő hatalmasságától várunk.»[319]
Ugyanekkor a városban a hadi készületek lankadatlan buzgalommal folytak. A fellegvár árkait mélyítették, magát a várat ostrom esetére élelmiszerekkel és kézi malmokkal látták el, s hogy a fejedelmet – mint Weiss írta – csakugyan díszesen fogadják, még a vár sánczaira is lobogókat tűztek ki.[320] Nagy sikernek tekintették, hogy Weiss a múlt év őszén a fejedelemhez pártolt Hermányt újra hódolatra bírta.[321] Kevéssel utóbb Weiss, hogy a barczasági szász községeket szorosabban Brassó ügyéhez kösse, e községek előljáróit a városba összehívta, s miután a város segítségét megígérte, megintette őket, hogy a fejedelem csábításainak ne engedjenek és Brassótól, meg a szász nemzeti ügytől el ne szakadjanak.[322] Ígéretét meg is tartotta, már csak azért is, hogy a brassói őrség által a netalán ingadozó falusi népet féken tartsa. Márczius 11-ikén 25 embert küldött Feketehalom segítségére, mely község a Fogaras felől közeledő fejedelmi hadak támadásának első sorban volt kitéve, s midőn a fejedelem megérkezéséről biztos híreket kapott, márczius 23-ikán ismét tizenhat hétfalusi darabontot. Ugyanezen napon Vidombákba is huszonöt brassói katonát helyezett el.[323]
Márczius első napjaiban a fejedelem Szebenből Fogarasba ment át s ide rendelte magához a Barczaság összes községeiből az esküdteket, kemény büntetéssel fenyegetve mindazon községeket, melyek rendeletének engedelmeskedni vonakodnának. De a meddig Weiss hatalma ért, a felhívás eredménytelen maradt. Csupán azon községek engedelmeskedtek, melyek már a télen meghódoltak volt a fejedelemnek, s ezek közűl is az újra Brassóhoz pártolt Hermány küldöttei elmaradtak. A megjelent községi képviselőket a fejedelem megdícsérve, hazabocsátotta azon utasítással, hogy a hadsereg számára élelmi szerekről gondoskodjanak.[324]
Márczius 23-ikán Báthory átlépte a Barczaság határát s Feketehalomhoz érkezett, hol hozzá a székelyek is csatlakoztak. Még az nap estve megszállotta e Brassóval tartó szász községet. Mint a barczasági szász községek legtöbbjének, úgy Feketehalomnak is, erődítése a falakkal körűlvett templomból, az úgynevezett templomkastélyból állott. Ide menekűlt az egész község lakossága, míg a fejedelem hat ágyúját egészen a falak közelében, azoktól csupán egy kőhajításnyira állította fel. Egész éjjel és a következő napon lövette a falakat; de az ostromlottak kezdetben jól tartották magokat. A toronyban elhelyezkedett brassói katonák lelőtték az udvari gyalogoknak alkapitányát, s az ostromlók egyik ágyúját is hasznavehetetlenné tették; mindazonáltal a harchoz nem szokott paraszt nép kitartása hamar véget ért. Midőn márczius 25-ikén reggel a fejedelem mindnyájok lekaszabolásával fenyegetőzött, ha a kastélyt azonnal föl nem adják, a község vénei alkudozásba bocsátkoztak, s azon ígéret mellett, hogy kegyelmet nyernek s összes szabadságaikat megtartják, meghódoltak a fejedelemnek és a kastélyt megnyitották. «A brassói katonák az alkudozásról mitsem tudtak, – beszéli Benkner senator[325] – s midőn értesűltek, hogy a feketehalmiak meg akarnak hódolni, az égre kérték őket, ne higyjenek Gábornak, ők továbbra is megvédik a kastélyt. Midőn ez mitsem használt, arra kérték a parasztokat, hogy őket is vegyék be a kiegyezésbe, vagy legalább engedjék meg, hogy próbáljanak szerencsét, hátha keresztűl vághatnák magokat, de az áruló parasztok egyik kérésöket sem teljesítették.» Valószínűleg a fejedelem feltételűl tűzte ki a brassóiak átadását, mert midőn a kastély átadatott és a brassóiak kezébe kerűltek, talán, hogy Weisst és polgártársait megrettentse, boszúját a brassói katonákkal kegyetlenűl éreztette. Három nap múlva Keresztényfalva határán húszat közűlök karóba vonatott; míg a hétfalusi magyar darabontokat felakasztotta, s azt az egyet, ki a hóhértisztet végezte, hírmondóúl Brassóba küldötte.[326] Hálátlan dolog volna e kegyetlenséget mentegetni akarni. A polgárháború minden időben irgalmatlan volt, s nem igen szokott bűnös és ártatlan között különbséget tenni. Brassó város számadási könyvei is erről győznek meg minket. A mit a krónikák elhallgatnak, elbeszélik ezek. Karóba húzás és felakasztás volt a brassóiak kezébe kerűlt székelyek sorsa. Feketehalom tehát Brassóra nézve elveszett. A fejedelem elszedette a lakosságtól a fegyvereket, s a templomkastélyban egy kapitány vezetése alatt kétszáz főből álló őrséget hagyott hátra.
A keresztényfalvi templomkastély.[327]
Rozsnyó fellegvára.[328]
Vidombák, hová a fejedelem márczius 26-ikán vonúlt, ellentállás nélkűl adta meg magát, ép úgy, mint Keresztényfalva márczius 27-ikén; a Weiss által kiküldött brassói őrség mindkét helyről előre távozott. Most Báthory a Barczaságnak Brassó után legkeményebben megerősített pontja, Rozsnyó ellen fordúlt. A Bucsecs és Királykő aljában fekvő városkának erősségét nem a temploma, hanem a város fölött magasan és meredeken emelkedő sziklacsúcson épített várkastély képezte. Míg a fejedelem e várkastélyt a szomszéd déli hegyről két ágyúval erősen lövette, Brassóban az ostrom híre roppant izgatottságot keltett föl. A rozsnyói vár fekvésénél fogva uralkodott a Brassóból Törcsvár felé vezető úton; e vár elvesztése a város összeköttetését Havasalfölddel a legnagyobb mértékben veszélyeztette. A legéberebb figyelemmel kísérték tehát a Rozsnyónál történt eseményeket; a Brassó és Rozsnyó között erdőkkel borított hegyek közé kiküldött kémek mindennap jelentést tettek Weissnak, kit Rozsnyó ostroma, úgy látszik nem csekély aggodalomba ejtett. Sürgetőleg szólította föl Brassó egykori szövetségeseit: Mogilla moldvai, Radul havasalföldi vajdát, Kendi Istvánt és Petrascot, hogy adott szavukról megemlékezve, legyenek hősök és siessenek a szorongatott város segítségére. A rozsnyói tanács mindjárt az ostrom kezdetén márczius 28-ikán, levélben tudatta a brassói tanácscsal veszélyes helyzetét s fölmentést sürgetett.[329] Weiss meg is tette azt, mit Brassó csekély hadereje mellett megtehetett. A rozsnyói tanács által közölt terv szerint, hogy egyszerre támadjanak az ostromlókra, még pedig éjjel, márczius 30-án 280 embert küldött ki, hogy éjjel a fejedelem táborát megrohanják, de ezek erejökben nem bízva, harcz nélkűl visszatértek. Szerencsésebb volt egy április 2-ikának éjjelén intézett támadás. A brassóiak hadereje, mely 435 főre ment,[330] a mondott nap éjjelén a Brassóból Rozsnyóra vezető hegyi ösvényeken észrevétlenűl megközelítette a fejedelmi hadsereget, s azt a sánczot, hol az ostromlók ágyúi felállítva voltak, meglepte. A brassóiak a sánczok fölött őrködő udvari gyalogok egy csapatját és az udvarhelyszéki gyalogokat szétugrasztották; az ostromlók ágyúit beszögezték, kerekeit elvagdalták s nehány tűzért levágtak. Ennél többre azonban nem mehettek. Erejük gyöngébb volt, hogysem a fejedelem táborát megtámadhatták volna, sőt tőrbe ejtéstől tartva, sietve visszavonúltak. Mindazáltal Brassóban e szerencsés expeditió, melyet győzelemnek vettek, nagy örömet okozott; Weiss nem mulasztotta el megjutalmazni vitézeit, kik az ágyúkat beszögezték. Csakhogy a kitűzött czélt, Rozsnyó fölmentését, a brassóiak mégsem érték el. A fejedelem az ostromot tovább folytatta és a rozsnyóiak a fölmentés reményéről most már lemondva, miután ivóvizök nem volt és a benlevő oláhok is zúgolódtak, április 3-ikán a várost föladták. Életöket és vagyonukat megtartották, de a várat fejedelmi őrség szállotta meg.
Rozsnyó ostroma alatt Weiss azon hitben, hogy a fejedelem Rozsnyó bevétele után egyenesen Brassót szállja meg, fokozott erővel dolgoztatott a város megerősítésén. Nehogy Rozsnyó felől a hegyeken át a fejedelmi hadsereg a várost meglephesse, ezen, eddig legkevésbbé fenyegetett oldalon is Bolgárszeg felé a falak előtt sánczot vonatott és a falakat őrházakkal látta el. A bástyákra új ágyúkat helyeztetett el s a falakon kívűl a legközelebb fekvő házakat lerontatta, nehogy azokat az ellenség búvóhelyűl használhassa fel. Még a tanulókat is fölfegyverezte, s minden meglepetés kikerűlésére az őrök egész éjjel jártak körűl a falakon. De a fejedelem, úgy látszik, nem tartotta többnyire székelyekből álló hadseregét elég erősnek, hogy az ostromra jól elkészűlt várost közvetlenűl megtámadja, s Brassó helyett Törcsvár ellen fordult, hogy a brassóiak összeköttetését Havasalfölddel elvágja. E fontos vár, mely az ezen időben leghasználtabb átjárót Havasalföld felé őrizte, úgy szólva minden ellentállás nélkűl esett a fejedelem kezébe. A vár őrsége, megrettentve a fejedelem kegyetlen eljárása által, melyet a Feketehalomnál elfogott brassói katonákkal szemben tanúsított, nem merte a fejedelem haragját ellentállással ingerelni. Hanklichesser János és Horváth Dávid porkolábok – mesterségére az első szabó, a második tímár – még mielőtt a fejedelem ágyúit felállította volna, alkudozásba bocsátkoztak s április 5-ikén a várat föladták.
Törcsvár.
Cserna Károly eredeti felvétele után.
Törcsvár elvesztése Brassóra nagy csapás volt. Havasalföldről kapta a város, mióta fölkelésben állott s a Székelyföld, nevezetesen Háromszék elzáratott előle, az élelmiszereket, innen toborzotta zsoldosai nagy részét, s innen remélt török pártfogás útján első sorban segítséget. Törcsvár elvesztése nem szakította ugyan meg teljesen az összeköttetést, de szerfölött megnehezítette. A tömösi és ó-sánczi szorosok igaz, hogy közelebb esnek Brassóhoz, de meredek és magas vízválasztón vezetnek át Havasalföldre, s még e korban, ha nem is járatlanok, de mesterséges út hiányában sokkal kevésbé voltak használhatók, mint a törcsvári szoros, mely jóval alacsonyabb vízválasztón vezet át. Természetes tehát, hogy Brassóban mélyen érzették e csapást, Törcsvár elvesztését, s Weiss a törcsvári őrség gyávaságán felingerűlve, iszonyú boszút állott. Törcsvári oláhok elfogták a vár átadása után bolyongó porkolábokat s velök együtt egynehányat az őrök közűl, s jutalom reményében Brassóba vitték. A brassói bíró azonnal kimondotta a vérítéletet, s a szerencsétlen porkolábok ápril 13-ikán iszonyú kínzások között végeztettek ki.
Törcsvár alól a fejedelem Brassót elkerűlve, ápril 6-án Hermány ostromára ment. E szász község a Brassótól Háromszékre vezető úton, sík vidéken fekszik, s minden erőssége a templomot övező, épen nem vastag falakban rejlett. A sokkal erősebb Rozsnyó és Törcsvár oly könnyű szerrel történt elfoglalása után, Hermánytól alig lehetett ellentállást várni; de Weiss, okúlva a tapasztalatokon s nem bízva a falusi szászok kitartásában, a templomkastély őrizetét ötven brassói darabontra bízta s vezérükké kinevezett egy János nevű cseh származású festőt, egy bátor és a hadi dolgokban igen jártas férfiút. Ez alkalommal a falusi szászok is harcziasabbaknak mutatkoztak. Ismételt elpártolásuk után a fejedelem kegyelmességére nem számíthattak, s azért a brassói őrség mellett híven kitartottak. Másfelől a fejedelem táborában hadakozó székelyek a táborozásban már kifáradtak volt s különösen az éhség miatt sokat szenvedve, hazafelé kívánkoztak. Miután a fejedelem ágyúi a falon rést ütöttek és a székelyek rohamra készűltek – mint egy szász krónikás beszéli[331] – János festő a székelyek elé rákétákkal megrakott kenyereket dobatott. A kiéhezett székelyek nagy örömmel kaptak a kenyerek után, de porúl jártak, mert az elrobbanó rákéták nagy pusztítást vittek közöttük végbe. Négy napi sikertelen ostrom után – miközben az ostromlók lőszerei teljesen elfogytak, – a fejedelem félbeszakította a hadjáratot, s az elfoglalt, valamint a már előbb meghódolt szász községekben székely és hajdú csapatokat hagyva hátra, Szebenbe visszatért.[332]
A hermányi templomkastély.[333]
Weiss és a brassóiak összeköttetése Giczy Andrással. Giczy kineveztetése erdélyi fejedelemmé. Sikertelen békealkudozások Báthory és a brassóiak között.
BÁTHORY megelégedéssel tekinthetett vissza, az egészben csak tizennégy napig tartott hadjárat eredményeire. Igaz ugyan, hogy Hermány falai alatt kudarczot szenvedett, mi e templomkastély gyarló erődítéseit ismerve, nem valami kedvező színben tűnteti fel a fejedelem hadi tudományát s csapatainak harczképességét; de másrészről a fölkelést csaknem Brassó falai közé szorította vissza. Prázsmár és Hermány kivételével a barczasági szász községek kezében voltak; itt elhelyezett őrségei, s a székenként egymást felváltó székelyek csapatai folytonosan nyugtalanították Brassót, s minden összeköttetéstől észak felé elvágták, míg Törcsvár elfoglalásával a Havasalföldre vezető főút kulcsát kerítette kezébe. Brassó ügye határozottan elveszettnek látszott. Ipara és kereskedelme közel egy év óta szünetelt; az élelmezés Havasalföldről a tömösi és ó-sánczi szorosokon keresztűl szerfölött nehezen ment; kimerűlve a folytonos harczokban, s elszigetelt helyzetében kiéheztetve, meghódolása már csak napok kérdése lehetett. Fordulatot csak idegen beavatkozás, első sorban a porta közbelépése idézhetett elő, és ez volt, mit a fejedelem úgy látszik nem igen sejtett, de a mire Weiss már ekkor biztosan számított. Az, a ki e közbelépést kieszközölte és a ki most a brassói fölkelés történelmében Weiss Mihály mellett előtérbe lép: Giczy András volt.
Giczy András egy magyarországi nemes család sarjadéka, kora ifjúságától kezdve a Mágocsi család szolgálatában, a hadi pályán működött. Mágocsi Ferencz szolgálatai jutalmáúl Munkács vára kapitányává nevezte ki, mely állásában nevét zsarolásaival és kegyetlenségeivel bélyegezte meg. Miután állását Magyarországon tarthatatlanná tette, – egy kanonok meggyilkolása miatt számkivettetett – Erdélybe Báthoryhoz menekült, kinek kegyét hizelgésekkel annyira kinyerte, hogy a fejedelem 1611 végén őt bízta meg a portai követséggel.[334] Föladata volt a portát Báthory diadalairól Forgách és Serbán Radul fölött értesíteni, s ajándékok által a diván tagjait Báthory iránt továbbra is kedvező hangulatban tartani. De Giczy jótevőjének, a fejedelemnek, bizalmával a leggaládabbúl visszaélt. Ez ember egy közönséges kalandor volt, mint sok más hajdúkapitány e korban, e zsoldosvezérek jellemének minden árnyoldalával, minden nemesebb érzelem és magasabb törekvés nélkűl. Hűségről és hazaszeretetről fogalma sem volt; kész volt pénzért bárkinek szolgálatába állani, s ép úgy kész volt pénzért bárkit megcsalni, ha önző érdeke, tetteinek egyedüli rugója, úgy kívánta. Ismerte az erdélyi viszonyokat, a szászok és az urak egy részének elégedetlenségét, mely Brassóban már nyílt fölkelésben tört ki; ismerte a porta és a bécsi udvar ellenszenvét a fejedelem iránt, s miután Konstantinápolyba érkezett, vagy talán már előbb, oly összeköttetéseket szerzett, melyeknek segítségével Báthoryt megbuktatni s magának a fejedelemséget megszerezni reménylte. A konstantinápolyi viszonyokat alaposan ismerte: egy elég hitelesnek látszó adat arról értesít, hogy egyik testvére török volt.[335] Ő maga személyesen is ismerős volt a portán. 1608-ban erősen izgatott Homonnay mellett, s jutalmúl a portától ajándékot, negyven díszöltönyt kapott.[336] Most összeköttetésbe lépett Starzer-rel, Mátyásnak portai ügyvivőjével és egy renegáttal, Mehemed agával, Márkházi Pálnak fiával, egy ép oly lelkiismeretlen, kincsvágyó kalandorral, minő maga Giczy volt. Mehemed aga is ismerte az erdélyi viszonyokat; 1611 őszén megfordult Erdélyben; összeköttetésben állott Weiss Mihálylyal, ki bizonyára nem mulasztotta el őt lekenyerezni. Minden arra mutat, hogy az aga volt a Giczy, Starzer és a brassóiak között alakúlt és a Báthory megbuktatására irányzott összeesküvésnek lelke; ő adta Giczynek azon eszmét, hogy mint a Brassóba zárkózott urak és a szászok, helyesebben, mint az ország rendeinek képviselője, lépjen föl a diván előtt a fejedelem ellen. Mert, hogy Giczy konstantinápolyi utazása alkalmával Brassón keresztűl utazott volna és itt az urak és Weiss Mihály beszélték volna rá, hogy Báthoryt elhagyva, a fejedelemséget a maga számára kérje[337], teljességgel nem látszik valószínűnek. Igaz ugyan, hogy rendes körülmények között az út Erdélyből Konstantínápolyba Brassón és Tergovisten át vezetett; de már ekkor Brassó nyílt felkelésben állott, s a fejedelmi udvarnál nem számíthattak arra, hogy a föllázadt város a fejedelem követének utat engedjen. Ezt leszámítva, Dóczy levele Mátyáshoz február 16-ról kétségtelenné teszi, hogy Giczy nem Brassón, hanem Belgrádon keresztül utazott Konstantínápolyba.[338] Az összeköttetést Giczy és a Brassóba zárkózott urak meg Weiss között – ha ugyan már előbb nem állott fenn – a márcziusban Tergovistban Radul vajdánál időző török követ – talán épen Mehemed aga – hozta létre, s valószínűleg ez alkalommal történt, hogy a Brassóba zárkózott urak Giczyt felhatalmazással látták el, hogy mint az ország képviselője lépjen föl.[339]
Giczy törekvését a leghathatósabban mozdította elő Starzer, a bécsi udvar portai ügynöke, ki Báthory megbuktatására mindent elkövetett. A barátság a bécsi udvar és az erdélyi fejedelem között soha sem volt őszinte. Báthory nem felejtette el, minő veszedelmet hozott volt rá Forgách támadása, s bár látszólag azután kibékűlt, csak a kedvező alkalomra várt, hogy Bocskay napjait megújítva, az osztrák ház hatalmát Magyarországon megtörje. A portánál azon ajánlattal lépett föl, hogy, ha elengedik évi adóját és negyvenezer aranyat kölcsönöznek, s ha melléje rendelik a havasalföldi és moldvai vajdákat negyvenezer lovassal, a temesvári és egri basákat, a gyulai és szolnoki bégeket, a németeket Magyarország egész terűletéről kiszorítja.[340] Bécsben mindezt jól tudták, épen a törököktől, kik között, jó pénzért mindig akadt eladója az ily statustitkoknak, s viszont mindent elkövettek, hogy a fejedelem hitelét a portánál megrontsák, ha lehet, letételét keresztűl vigyék. Május 4-ikén Starzer e czélra Mehemed agával irásbeli egyezségre is lépett, mely szerint Mehemed kötelezte magát, hogy közreműködik Báthory megbuktatásában, viszont Starzer az udvar nevében 12,000 tallér jutalmat helyezett neki kilátásba.[341] Ez összeköttetések segítségével lépett föl Giczy a fejedelem ellen. Miután a magával hozott ajándékokat kiosztotta a diván tagjai között, s miután Mehemed aga az útat előkészítette, benyújtotta a Brassó város és az oda zárkózott urak által kiállított okmányt, mint az egész ország panaszlevelét a fejedelem ellen. Az ebben fölhozott sérelmek részben ugyanazok, mint a melyeket Weiss leveléből a török csauszhoz ismerünk, csakhogy általánosítva vannak, s a panaszt, mit Weiss a szász nemzet nevében emelt, az egész ország nevében emelték. Elpanaszolták a fejedelem erőszakoskodásait: jószágaik, ősi örökségük felprédáltatását és elvételét, nejeik és leányaik meggyaláztatását, a törvények és privilegiumok felforgatását, szóval az egész ország romlását és szenvedését. Itt azonban nem állapodtak meg, hanem, miután nem egészen alaptalan sérelmeiket előadták, vádakkal léptek fel a fejedelem ellen, oly vádakkal, melyekkel Báthory hitelét a portánál tönkretenni akarták; de a melyek hazafiúi szempontból épen nem váltak a fejedelem gyalázatára és az okmány kiállítóinak dicsőségére. Nevezetesen, hogy Temesvár vidékére, tehát török terűletre idegen embereket telepít, hogy az adót a szultánnak beszolgáltatni nem akarja, hogy vonakodik Lippát és Jenőt kezéből kibocsátani, a török szökevényeket nem adja ki és mind a magyar, mind a lengyel királyok birodalmát pusztítja stb. Kérték tehát a szultánt, hogy vegye Erdélyt oltalmába s adjon nekik segítséget a megszabadulásra, azaz Báthory megbuktatására.[342] Maga Giczy egyenesen azzal vádolta a fejedelmet, hogy elszakadt a portától s a szultán ellen a magyar királylyal és a magyar rendekkel szövetségre lépett.[343] A Starzer által megvesztegetett Mehemed aga jelentése, melyben elég ügyesen a divánt különösen azon veszélyre figyelmeztette, hogy, ha Báthory tovább is a fejedelmi széken marad, a végképen elkeseredett ország német vagy lengyel segítséghez fordúl, s így német vagy lengyel kézbe esik,[344] a lázadó urak és a Giczy vádjainak alaposságát teljesen megerősíteni látszott.
Achmet szultán arczképe.[345]
Május 15-ikén a divánban az erdélyi ügyek tárgyalás alá kerűltek. A hangulat Báthory iránt nem volt kedvező. Az ázsiai ügyek, nevezetesen a Perzsia ellen folytatott, még be nem végzett háború a porta figyelmét és erejét keleten lekötve tartotta, s minden bonyodalmat e pillanatban nyugaton kerűlni akartak. A folytonosan nagy terveket szövő erdélyi fejedelem soha sem volt kedvelt ember és most attól lehetett tartani, hogy elkeseredett alattvalói, ha Konstantinápolyban elutasíttatnak, a bécsi udvarhoz fordulnak és ez felhasználja a kedvező alkalmat, hogy régi igényeit a fenhatóságra ez ország fölött érvényesítse. Elhatározták tehát, hogy meghallgatják az erdélyiek kérését, s megengedik, hogy fejedelmöknek Báthory helyett Giczyt válaszszák meg; de súlyos feltételek mellett. Kezes gyanánt testvérét a portán hagyja; átadja Jenőt és Lippát; visszaadja a Temesvár vidékén Báthory által híveinek adományozott falukat; pontosan beszolgáltatja a régi adót, évenként 15,000 aranyat; valamikor a szükség úgy kívánja, maga a fejedelem, vagy valamelyik generálisa tizenötezer emberrel csatlakozik a török hadakhoz, a török szökevényeket kiadja és végre az oláh vajdáktól adót nem követel.[346] Bármily jellemtelen ember volt is Giczy, óvakodott mindazt, mit tőle a divánban kívántak, aláírni. Belátta, hogy e feltételekkel, melyek Erdélyt a két oláh vajdasághoz hasonló függő helyzetbe sülyesztenék le, az erdélyieket Báthorytól a maga pártjára vonni nem fogná; s még kevésbé nyerné meg a bécsi udvarnak nem nélkülözhető jóakaratát. Reversalisában tehát, melyet a diván számára kiállított, a legmegalázóbb pontokat kihagyta. Mély háláját fejezte ki a hatalmas szultán kegyelmessége iránt s megígérte Jenő, Lippa várainak átadását és a Temesvárhoz tartozó faluk visszabocsátását, valamint az évi adó pontos beküldését; de nem kötelezte magát és az országot hadi szolgálatra, valamint a többi kevésbé lényeges feltételeket is hallgatással mellőzte.[347] Úgy látszik azonban, a portán ezzel is megelégedtek; mert e reversalis alapján megkapta a szultán levelét az erdélyi rendekhez, melyben ezek felszólíttattak, hogy új fejedelmet válaszszanak. Giczy a szultán fermánját a maga leveleivel együtt azonnal útnak indította Brassó felé, hogy a lázadó urakkal és Weiss Mihálylyal a jó híreket tudassa és őket kitartásra buzdítsa.
Thurzó aláírása.[348]
A brassói nagy templom belseje.[349]
Míg Konstantinápolyban ez események történtek, Báthory a barczasági hadjáratról visszatérve, Szebenbe május 15-re országgyűlést hirdetett. Giczy árulásáról és a Konstantinápolyban ellene megindított cselszövényekről még nem volt tudomása; de a porta ellenséges hangulatáról már értesítve volt, s hogy nagyobb és könnyen veszélyesebbé válható zavaroknak elejét vegye, minden figyelmét és tevékenységét Brassó lázadásának elfojtására irányozta. Miután a békés kiegyezésre tett kísérletei meghiúsultak, nevezetesen a brassóiak, bár Szent György napjára hódolatukat kilátásba helyezték volt, mégsem mutattak semmi hajlamot a békülésre és hódolatra; elhatározta, minden kíméletet félretéve, a legnagyobb szigorral lépni fel úgy a hűtlen város, mint az ezzel tartó lázadó urak ellen. De a rendek nem voltak oly kiengesztelhetetlen hangulatban, mint a fejedelem, s előrelátva, hogy a szigorú végzések a már különben is elpusztult országra még elkeseredettebb és szerencsétlenebb polgárháborút hoznának, közbevetették magokat a lázadók érdekében. Miután Thurzó nádor is fölemelte szavát és a szászok számára kegyelmet kért, a fejedelem még egyszer engedett. Azon uraknak, kik az országot el nem hagyták, bocsánatot ígért; Brassóra nézve pedig beleegyezett, hogy a város a meghódolásra újabb határidőt kapjon pünkösdig, junius 10-ig.[350] A rendek a fejedelemmel egyetértőleg követséget küldöttek Brassóba, hogy az országgyűlés határozatát tudassák, s a várost és az urakat hódolatra szólítsák fel.
A követség, melynek tagjai Erdélyi István, Cserényi Farkas, Bakó István, Frank György beszterczei bíró és Weyrauch Dávid kőhalmi királybíró voltak, junius 6-ikán érkezett a Barczaságra. Szent-Péterről tudatták a követek a brassóiakkal küldetésük czélját, s miután a brassóiak kezesek gyanánt három senatort és három communitasi tagot Szent-Péterre küldöttek, junius 7-ikén bementek a városba.[351] De a rendek követei békéltető szándékukkal későn érkeztek. Weiss már ekkor tudta, hogy mi történt Konstantinápolyban. Május 30-ikán Brassóba érkeztek Angyalosy Mihály, Giczy embere, és Görög Demeter, a havasalföldi vajda követe, s meghozták a szultán fermánját, mely az erdélyi rendeknek új fejedelem-választást parancsolt és Giczy levelét, melyben megérkezését török segítséggel közel kilátásba helyezte.[352] E körűlmény a dolgok állását teljesen megváltoztatta. Ha lett volna is a brassóiak részéről hajlam a kibékülésre, az most teljesen elenyészett. A szultán levele minden kétséget eloszlatott az iránt, hogy ügyöket a portán megnyerték. Weiss és a vele mindenben egyetértő tanács most tehát nem a kibékülésre, hanem a háború erélyesebb folytatására gondoltak, s készséggel ragadták meg az oly annyira kedvezőnek látszó alkalmat, hogy a fejedelem megbuktatására törjenek. Még a rendek által küldött követek megérkezése előtt, junius 6-ikán tudatta Weiss a segesváriakkal a Konstantinápolyból érkezett örvendetes hírt; megküldötte nekik a Giczy levelét is,[353] s másnap, junius 7-ikén, a követek megérkezésének napján egy emberét, Csukás Istvánt, a vajda követével, Görög Demeterrel Havasalföldre küldötte, hogy zsoldosokat fogadjon.[354] A harczias hangulat általános volt a városban, s Weiss minden ellenkezés nélkül beleegyezett, hogy a rendek követei megbízásukat a nép elé terjeszszék. Hogy a polgárok cserben hagynák, attól legkevésbbé sem tartott.
Még ugyanazon napon, junius 7-ikén, megtartatott a népgyűlés, a mai nap is Brassó méltó büszkeségét képező nagy templomban, hová Weiss a belváros és a külvárosok lakosait összehívta. A rendek követei először is megkérdezték a polgárokat, hogy hajlandók-e elismerni Báthory Gábort fejedelemnek és akarnak-e neki engedelmeskedni, mire azok egyhangúlag nemmel válaszoltak. Most a követek megkísértették a népet más véleményre bírni; figyelmeztették, hogy minő veszélyek fognak a hódolat megtagadásából a városra háramlani; de teljesen eredménytelenűl. Ha voltak is, kik e lépés veszélyeit belátták, s a biztos békét eléje tették volna a bizonytalan háborúnak; a nagy többség a konstantinápolyi hírek által felvillanyozva, a kibékülésről hallani sem akart. Mindazáltal a követek egy pár napig még Brassóban maradtak. Junius 9-ikén felkeresték Weisst s határozott választ kértek: akar-e békét, vagy sem. Weiss a szultán parancsára hivatkozott, melynek Brassó ellent nem szegűlhet. Felszólította a követeket is, hogy fogjanak vele kezet s használják fel az alkalmat, hogy a hazát a Báthory zsarnokságától megszabadítsák. Ellenkező esetben minden felelősséget a bekövetkezendő bajokért rájok hárított. Felkérte őket arra is, hogy a szultán levelét a rendekkel közöljék. A követek csakugyan átvették a levelet, de azt később nem a rendeknek, hanem a fejedelemnek adták át. Az alkudozások fonala ezzel teljesen megszakadt. Pünkösd másod napján, junius 11-ikén, a brassóiaknak adott határidő leteltével a követek küldetésöket befejezve látván, távoztak a városból.[355]
Giczy megérkezése Brassóban. Véd- és daczszövetség kötése Mychne Radul és a brassóiak között, 1612 szeptember végén.
A NAGY remények, melyekért Weiss és a brassóiak a hódolatot visszautasították, nem teljesedtek: nevezetesen az annyira várt török segítség még most is elmaradt. Hadsereg helyett csak morális támogatást kaptak. Nem is történhetett az másképen. Giczy és társainak érdekökben állott úgy tűntetni fel az erdélyi viszonyokat a portán, mintha Báthory eltávolíttatását az egész ország kívánná, mintha Erdélyben a zsarnok fejedelem ellen általános forradalom volna kitörőben és a szultán egyszerű parancsa teljesen elégséges volna Báthory ingadozó trónjának felforgatására. Csakis ily módon eszközölhették ki a letételét elrendelő fermánt; mert hadat viselni nyugaton Erdély ellen – mi talán a bécsi udvarral is összeütközésre vezetett volna – a portán e pillanatban csakugyan nem akartak. Hitelt adva a Giczy, a Brassóba zárkózott urak és a Mehemed bég előterjesztéseinek, nem is hitték, hogy erre szükség lenne. Megelégedtek tehát azzal, hogy a complot főtényezőjével, Mehemed béggel még egy pár török biztost Giczy mellé rendeltek, kik a fejedelem-jelöltet Erdélybe vezessék s megsegítésére a havasalföldi vajdának, Radulnak parancsot adtak ki. Talán Giczy maga is hitte, hogy megjelenése a szultán parancsával képes lesz eldönteni az erdélyi fejedelemség fontos kérdését. A szászokra, nevezetesen a brassóiakra, biztosan számíthatott, s reménylte, hogy majd a hajdúk is melléje állanak. A döntő szerep, mely Bocskay felkelése alatt e pénzért bárkit szolgálni kész katonaosztálynak jutott, s melyet az erdélyi ügyekben azután is meg tudtak tartani; a könnyűség, melylyel őket pártváltoztatásra bírni lehetett, a fejedelem-jelöltet a legnagyobb reményekkel töltötték el. Ő maga is hajdúkapitány volt; jó összeköttetései voltak velök, ismerte a legkiválóbb kapitányokat, s számított arra, hogy nagy ígéretekkel régi bajtársait maga mellé vonhatja.[356] A szászok pénzével, a hajdúk kardjával és a porta támogatásával akarta Báthoryt megbuktatni, s a fejedelemséget magának megszerezni.
Mindazáltal Báthory szilárdabban ült a trónon, mintsem ellenfelei gondolták, s Weiss végzetteljesen tévedett, midőn azt hitte, hogy a fejedelmet egy Giczy-féle kalandor által megbuktatja. Igaz, hogy Báthorynak sok és nem megvetendő ellensége volt saját alattvalói között; de a nagy többség, kiválóan a székelyek, ragaszkodtak hozzá, s csakugyan ez a fejedelem minden hibái mellett is több kezességet nyújtott az ország érdekeinek, tekintélyének és függetlenségének megóvására, mint az az ember, ki a fejedelmi székért urát elárulta és saját önző érdekeiért az ország érdekeit galádúl megsértette. Brassón és az oda menekűlt urakon kívül nem is mozdúlt meg senki Giczy érdekében. Radul havasalföldi vajda is kétszínű szerepet játszott. Megengedte ugyan országában a toborzást a brassóiaknak, de ugyanakkor Báthoryt is értesítette a porta haragjáról, s megígérte, hogy közbeveti magát érette, a szultán haragjának lecsillapítására.[357] Így történt, hogy midőn Giczy junius közepén Tergovistba érkezett, ott épen nem talált kedvező fogadtatásra. Konstantinápolyból csak egy pár törököt hozott magával és a szultán parancsát Radulhoz, hogy hadait a fejedelem-jelölt bevezetésére kiállítsa. De Radul nem sietett a parancsot teljesíteni, a csapatok kiállítását különböző ürügyek alatt egyik napról a másikra halasztotta. Ez alatt Báthory a rendeket a junius 26-ikán, Fejérvárott tartott országgyűlésen újra magához kötötte, s megtette a lépéseket, hogy szükség esetén a törökkel szemben a bécsi udvar segítségére támaszkodhassék.[358]
Weiss azonban keményen készűlt a fejedelem-jelölt fogadására és a döntő hadjárat megkezdésére. Miután Csukás István junius 15-ikén hatvan oláh zsoldossal Havasalföldről visszaérkezett, még ugyanazon napon Benkner János senatort küldötte oda, hogy nagyobb számban toborzzon hadakat, s egyszersmind Giczy bejövetelét is sürgesse.[359] Junius 25-ikén Benkner már visszajött; de a fejedelemjelölt nélkűl, ki még mindig hasztalan sürgette a segélyhadak kiállítását. Ellenben hozott magával 400 zsoldost és harmincz törököt, kik között a legfőbbek Mohamed bég, Amhat csausz és az a kapucsi aga voltak, kit a brassóiak már ez év elejéről ismertek, midőn őket Radul vajdával kibékítette. A zsoldosok, – kik fölött a vezérletet egy Concis Iwor nevű bojár vitte – mint a kapitányok nevei: Stroya, Ballan, Waszi, Poroskiva, mutatják, ráczokból és oláhokból állottak.[360]
Brassói érmek.[361]
A Benkner által hozott új zsoldosokkal Brassó nyílt csatatéren alkalmazható haderejének létszáma több mint nyolczszáz főre emelkedett és a harcz, mely a fejedelem által a Barczaságon hátrahagyott hajdúkkal és székelyekkel megszakítás nélkűl folyt, most nagyobb méreteket vett fel. Legjobban fájlalták a brassóiak, a dolog természeténél fogva, a törcsvári szoros elvesztését, mert az összeköttetés Havasalfölddel «a hegyeken át», azaz a kevéssé használt tömösi szoroson, szerfölött nehéz és annyira bizonytalan volt, hogy minden futár mellé 25 fegyveres embert kellett adni.[362] Törcsvárat szerették volna tehát első sorban kezökre keríteni, s még mielőtt az oláhországi zsoldosok megérkeztek volna, megkísértette Weiss e fontos várnak visszafoglalását. April 27-ikén Gyéres Jakab, magyar kapitányt 115 emberrel a hegyeken át Törcsvár ellen küldötte, «hogy ott valamit próbáljanak», s ha lehet, a várat meglepetéssel kezökbe kerítsék.[363] A kísérlet nem sikerűlt, sőt a székelyek és a hajdúk az ostromzárt Brassó körűl mind szűkebbre vonták, s ismételt becsapásaikkal a külvárosokba a várost annyira nyugtalanságban tartották, hogy a polgárok az éjjeli őrjáratokat a falakon májusban újra legnagyobb éberséggel kezdették teljesíteni. Alig tehát, hogy a Benkner által hozott oláh és rácz zsoldosok megérkeztek, Weiss őket azonnal a hajdúk ellen küldötte, hogy portyázásaikat a város közelében megakadályozza. Junius 27-ikén sikerűlt is a brassói zsoldosoknak a város határán nehány hajdút levágni és egy párt foglyúl ejteni. A fogoly hajdúk közűl Weiss egyet felakasztatott, a többieket vasra veretve a nagyutczai kapu őrtornyába záratta.[364] E siker által felbátorítva, a brassóiak támadólag léptek fel. Julius 14-ikén Weiss embereit Rozsnyó ellen küldötte; de az eredmény nem volt kedvező. Zsákmányt és egynehány foglyot hoztak magokkal; a vár ellen intézett támadásuk azonban visszaveretett.[365]
Tömösi szoros.[366]
Weisst e csatározások és zsákmányló kirándulások, melyek végezetre is csak a Barczaság községeit, s magát Brassót pusztították, sehogy sem elégítették ki. Szerette volna az eldöntést közelebb hozni; a küzdelem színterét a város határától eltávolítani. A már egy év óta folyó háború Brassónak roppant veszteségeket okozott. Leszámítva, hogy gazdagságának fő tényezője: ipara és kereskedelme meg volt bénítva, termése már a múlt évben elveszett, ez évben pedig a hajdúk és székelyek folytonos portyázása miatt földmívelésről alig lehetett szó. Az élelmi szerek szállítása Havasalföldről nagy költségekbe és a hegyi ösvényeken iszonyú fáradtságba kerűlt. A város jövedelmi forrásai ily körűlmények között elapadtak. Törcsvár elvesztése maga után vonta a vámjövedelem, továbbá a Zernyest és Tohány birtoka után járó jövedelmek elesését; a barczasági szász községek, egy pár kivételével, a fejedelem kezén voltak; a hét magyar falu lakói pedig annyit szenvedtek a székelyektől és hajdúktól, hogy adót szedni tőlök nem lehetett. Ellenben a város kiadásai rohamosan növekedtek. Nem számítva a követségekre, ajándékokra és az erődítési munkálatokra kiadott összegeket, csupán a katonaság rendes zsoldja 1612 február 1-től julius 24-ig 8296 frtra ment.[367] Nem csoda, ha Weiss türelmetlenűl várta Giczy és az oláh hadak megérkezését. Julius első napjaiban egymásután küldötte futárjait Giczyhez és a havasalföldi vajdához, hogy a fejedelem-jelölt bejövetelét és a Brassóra oly annyira kívánatossá vált eldöntést siettesse;[368] de Giczy még mindig Tergovistben késedelmeskedett. Nem akart hadsereg nélkűl jönni, Radul pedig a csapatok kiállítását mindegyre halogatta. Csak miután Giczy sürgetésére a portától újabb parancs érkezett, engedett a vajda, és a fejedelem-jelöltet 1500 ember kíséretében útnak indította.[369]
Julius 17-ikén végre a város egyik futárja, Bonyhai András meghozta az örvendetes hírt Giczy indulásáról; mire a tanács Benkner János senatort julius 19-ikén a hegyek közé, a tömösi szorosba előre küldötte a fejedelemjelölt fogadására és kalauzolására. Julius 21-ikén tartotta Giczy bevonulását néhány törökkel és a vajdától kapott csapatokkal. Weiss és a tanács kitüntetőleg fogadták a leendő fejedelmet, s török kísérőit, kik között a legkiválóbb Ibrahim csausz volt, s a szokott ajándékok sem maradtak el,[370] habár a hozott hadsereg várakozásukat teljességgel nem elégítette ki. Növelte boszúságokat, hogy a fegyelmezetlen oláh csapatok, mintha ellenséges földön lettek volna, pusztítani kezdettek. E pusztításnak véget vetendő, a tanács elhatározta, hogy zsoldba veszi őket és zsold gyanánt 1380 frtot mindjárt ki is fizetett.[371] De az oláhok alig, hogy a pénzt kezükhez kapták, julius 24-ikén, talán a Radultól kapott utasítás szerint, hátat fordítottak Brassónak és azon az úton, a melyen jöttek, hazájukba távoztak.[372]
Giczy bejövetele ily körűlmények között nem sokat lendített a brassóiak ügyén. Az oláh csapatok megszökése után a fejedelem-jelöltnek nehány törökön kívűl mindössze harmincz katonája maradt, s ezeket is a városnak kellett fizetni, mert Giczynek még annyi pénze sem volt, hogy saját személyes kiadásait fedezze. Szebb jövő reményében a tanács mindezt magára vállalta.[373] Nagyobb baj volt, hogy a Giczy bejöveteléhez fűzött nagy remények a felkelés kiterjedésére vonatkozólag, nem teljesedtek. Brassón kívűl mitsem tudtak a trónjelöltről. Hiába küldözte Giczy leveleit a székelyekhez, azok hűsége Báthoryhoz egy perczig sem ingott meg, sőt a szász városok is, mint pl. Segesvár, bár tagadhatatlan, hogy Brassóval rokonszenveztek, nem mertek a fejedelemtől nyiltan elszakadni. Ép oly kevés eredményre vezetett a hajduk megnyerésére vonatkozó kísérlete. E czélból még tergovisti időzése alatt összeköttetésbe lépett Nagy Andrással, s miután ígéretekben hihetőleg nem fukarkodott, a hajdúkapitányt a maga részére vonta. Nagy András levélben akarta tudatni Giczyvel, hogy a fejedelmet megöli s azután hozzá csatlakozik, de a levél a fejedelem kezébe kerűlt, s a jellemtelen, pénz-sovár hajdúkapitány megöletését vonta maga után.[374] Nyilvánvaló volt, hogy török segítség nélkűl a város nehány száz zsoldosával Giczy a fejedelmi széket el nem foglalhatja.
Weiss és Giczy tehát egy újabb követség küldését határozták el Konstantinápolyba, hogy a vajda ellen katonái megszökése miatt panaszt emeljenek és hathatós segítséget sürgessenek.
A követséget Mehemed bég vezette, kit Weiss, hogy a város és Giczy ügyének jobban lekössön, most sem mulasztott el ajándékkal és pénzzel ellátni.[375] Vele utaztak: Kamner Péter és Jekel Mihály, kik közül az első Szebenből, a második Segesvárról menekűlt Brassóba s csatlakozott a fölkelőkhöz. A követek ajándékot vittek magokkal Jachya bégnek, Weiss régi jó ismerősének, portai tolmácsnak és Zulfikar agának. Julius 30-ikán indúltak útnak, s velök indúlt el egy másik követség is, mely által Weiss és Giczy a silistriai basa és a tatár khán segítségét sürgették. E követség tagjai voltak Ibrahim csausz, Angyalossy Mihály és Horváth György.[376] Ez utóbbi erdélyi úr, Báthory tavaszi hadjárata alatt április 10-ikén szökött át a fejedelem táborából három emberével Brassóba.[377] Megkísértették a budai basát is megnyerni, s e czélból Giczy két emberét, Pribék Jánost és Siroky Mihályt, Budára küldötték.[378]
A brassói követség kedvezőtlen pillanatban érkezett Konstantinápolyba. Naszuf nagyvezér a Perzsiával megkötött béke után visszatért Ázsiából a fővárosba, s ezzel a diván főbb tagjai, kik távolléte alatt Giczyt fölemelték volt, befolyásukat elveszítették. Radul vajda, ki a brassóiakban, ezeknek Serbán Radullal fennállott barátsága miatt nem bízott, Báthory érdekében működött, s jelentései fölvilágosították a nagyvezért, hogy Giczy mögött csak egy párt, s nem az egész ország áll. Hasonló jelentés érkezett a budai basától, kihez a fejedelem még juniusban követeket küldött a három nemzet nevében, s kit előterjesztései, s még inkább ajándékai által a maga részére vont.[379] Naszuf nagyvezér ezen jelentések alapján, különösen midőn a Starzer és Mehemed bég között kötött szerződésről is értesült, egyelőre várakozó állást foglalt el az erdélyi eseményekkel szemben és ha Báthory e pillanatban őszintén csatlakozik a portához s követeit Bécs helyett Konstantinápolyba küldi, Giczy és a brassóiak ügyét a portán minden valószínűség szerint elejtették volna. A brassói követek azonban még így is eredménytelenűl jártak. A nagyvezér, bár nem érzett vonzalmat Báthory iránt, kit a portán közönségesen a bolondkirálynak (Delikiral) neveztek,[380] a segítséget Giczynek és a brassóiaknak megtagadta, sőt a követség vezére, Mehemed bég ellen a Starzerrel kötött egyezség miatt annyira felingerűlt, hogy ez alig tudta életét megmenteni, s csak nagy bajjal menekűlhetett Brassóba. A brassóiak szívesen fogadták a kegyvesztett béget s némi kárpótlásúl elvesztett vagyonáért és «a kiállott aggodalmakért» Weiss őt a város nevében 130 frttal ajándékozta meg.[381]
A brassói nagy templom.[382]
Weiss és Giczy csak a szeptember 13-ikán visszaérkezett Mehemed bégtől értesűltek ügyök kedvezőtlen fordulatáról. A követség távolléte alatt azon reményben, hogy a török segítség okvetetlenűl megérkezik, mindent elkövettek, hogy a barczasági erődöket visszavegyék és a székelyeket a fejedelem ügyétől elvonják. E feladat természetesen Giczyre hárúlt, ki Weiss megbízásából julius végén a brassói zsoldosok vezérletét átvette.[383] A harcz azonban Giczy vezérlete alatt is, a haderő csekélysége miatt, csak portyázásokra és meglepetésekre szorítkozott a székelyekkel szemben, kik Báthory parancsából még Giczy beérkezése előtt Némethy Gergely, udvarhelyszéki kapitány alatt újra a Barczaságra csaptak. A székelyek táborukat közvetlen Brassó mellett ütötték fel, s a brassóiak termését részint learatták és a Székelyföldre vitték, részint fölégették. Egypárszor a brassói külvárosokba is becsapkodtak, de onnan visszaverettek. Augusztus elején a brassóiak léptek föl, mint támadók, s támadásukat Botfalva meglepésével szerencsésen kezdették meg. Botfalva az Olt mellett, a Székelyföld tőszomszédságában még 1611 őszén meghódolt a fejedelemnek, s azóta kiválóan egy Quinten Mátyás nevű tekintélyes polgárnak befolyása alatt híven a fejedelem mellett maradott. Augusztus 5-ikén a hermányi brassói zsoldosok parancsnoka, a már említett János cseh festő, mintegy húsz emberével az őrizetlen templomkastélyt meglepte és a következő éjjelen nagyobb őrséget szállítva belé, e fontos pontot a brassóiak számára biztosította. Az elfogott Quinten Mátyást Weiss azonnal lefejeztette.
A botfalvi templomkastély.[384]
Botfalva elvesztése nagy csapás volt a székelyekre; a brassói őrség a kölcsönt kamatostúl vissza akarta fizetni s a szomszédos háromszéki községeket kezdette pusztítani. Hogy a Székelyföldet a pusztítástól megmentse, Némethy Botfalvát augusztus 13-ikán éjjel megszállotta, s emberei a falakhoz támasztott létrákon a templomkastélyba behatolni igyekeztek. De a cseh festő, mint előbb Hermányt, úgy most Botfalvát is megvédte. Rákétáival visszaverte az ostromlókat, kik tetemes veszteséget szenvedtek, maga Némethy is egy golyó által találva, nehéz sebet kapott, melyben szeptember 4-ikén Dersen elhalt. Még az ostrom előtt augusztus 12-ikén, a brassói oláh és rácz zsoldosok, számszerint kétszázötvenen, megrohanták Háromszéket s gazdag zsákmányt harácsoltak össze; de midőn visszatértek, Prázsmárnál a székelyek és hajdúk útjokat állották, s nemcsak a zsákmányt szedték el tőlök, hanem mintegy hetvennégyet közűlök részint levágtak, részint foglyúl ejtettek. A foglyokat a fejedelemhez Szebenbe küldötték. Viszont egy pár nappal később a székelyek és a hajdúk szenvedtek vereséget. Augusztus 22-ikén egyszerre támadták meg Brassó két külvárosát, Ó-Brassót és Bolgárszeget. Ez utóbbi helyen a városból kicsapó őrség által megverettek, mintegy százan közűlök elestek, kilenczvenen pedig fogságba kerűltek. Weiss, talán Giczy tanácsára, megkísértette a fogoly hajdúkat a város zsoldjába fogadni s többeket közűlök pénzzel és ruhával ajándékozott meg. A hajdúk el is fogadták ajánlatát, még inkább ajándékait, de azért, mihelyt tehették, visszaszöktek a fejedelem táborába. Egy pár nappal később sikerűlt a brassóiaknak a feketehalmi erődöt is visszaszerezni. Feketehalmi menekülőktől értesítve, hogy az őrség a szolgálatot hanyagul teljesíti, Weiss augusztus 28-ikán 120 embert kiküldött, hogy az erődöt meglepjék. Ezek éjjel a faluban elrejtőztek, s midőn másnap az erőd parancsnoka, Szigethy István nehány kísérőjével a szomszéd Vidombákba lovagolt, az őrizetlen kapun át az erődbe rohantak, s az őrségből egy párt levágva, a többit megadásra kényszerítették. Ez erőd visszafoglalása, mint a megindítandó nagyobb hadi műveletek szerencsés kezdete, Brassóban rendkívűli örömet keltett fel.
Részlet a rozsnyói Fellegvárból.[385]
Csakugyan ez időpontban a harcztéren a szerencse határozottan a brassóiak részére látszott hajlani, mit főképen az idézett elő, hogy a hajdúk belefáradva a küzdelembe, – mivel zsoldot Báthorytól különben sem kaptak, – szeptember elején a Barczaságról távoztak. Ez által fölbátorodva a brassai zsoldosok, szeptember 12-ikén Giczy vezérlete alatt egyenesen Háromszékre törtek, s Ilyefalva alatt a székely tábort szétverték. A székely hadak vezérei, Szilasy és Béldy, lovaikat elvesztve, alig tudtak az ilyefalvi templomkastély falai mögé menekűlni. A brassóiak a kastélyt ostrom alá akarták venni, de Giczy a fekvésénél fogva könnyen védhető kastély megvételére hadseregét nem tartván elég erősnek, megelégedett a kivívott győzelemmel s zsákmánynyal megrakodott hadait Brassóba visszavezette.[386]
Míg e hadi események folytak, Weiss az alkudozások fonalát a szomszéd havasalföldi vajdával és a törökkel egy perczig sem ejtette ki kezéből. Az év kezdetén, mint láttuk, a város kibékűlt ugyan a vajdával, ki ezután ha nem is segítette elő, legalább elnézte a zsoldosok toborzását; de Weisst ez nem elégítette ki. A régi viszonyt szerette volna fölújítani Brassó és Havasalföld között, úgy, a mint az Serbán Radul korában fönnállott; bele akarta vonni a vajdát a város és a fejedelem között folyó küzdelembe. A török segítség kimaradása sarkalta a brassói bírót e lépésre, s már augusztusban megkezdette levélben a tárgyalásokat a vajdával a véd- és daczszövetség megkötésére.[387] Augusztus 24-ikén megérkeztek Giczy követei, Pribék és Siroky, a budai basától, hogy minő válaszszal, nem tudjuk; de hoztak magokkal hatvan zsoldost Havasalföldről, s egy törököt a budai basától, kinek megbízatása volt, a brassói ügyekről személyes tapasztalat után a portánál jelentést tenni. Hogy a jelentés Brassóra kedvező legyen, arról gondoskodott Weiss, a megvendégeltetésen kívűl az ajándék sem maradt el. Szeptember 13-ikán megérkezett Mehemed bég is és daczára kegyvesztésének, kilátásba helyezte ismét a brassóiaknak a porta támogatását. Kedvesebben fogadta Weiss e kétes értékű ígéretnél azt a tényt, hogy Mehemed bégnek csakugyan sikerűlt rábeszélni Radul vajdát, hogy a Brassóval kötendő szövetség ügyében a Weiss által tett ajánlatokat elfogadja. A tárgyalások folytatására Mehemed bég a vajdának egyik főemberét, Mihalaki bojárt hozta magával, Weissnak jó ismerősét, ki hasonló küldetésben egyszer már megfordúlt Brassóban.[388] Miután Weiss a bojárral a szövetség föltételeit megbeszélte, a további tárgyalásokra Heltner György és Forgáts Mihály senatorokat, a városban tartózkodó törökök közűl pedig Dalli Mustafát szeptember 17-ikén Tergovistba küldötte, kik a város nevében a vajdát egy értékes ezüst serleggel, Merlay Tódor krajovai bánt szintén ezüst edényekkel tisztelték meg.[389] Hasonlóan megajándékozta Weiss Mihalaki bojárt, ki a brassói senatorokkal szintén visszautazott Havasalföldre. Egy hét múlva, szeptember 25-ikén visszajöttek a követek s velök Mihalaki, azon jó hírrel, hogy a vajda a véd- és daczszövetséget megkötötte, s egyszersmind magokkal hozták a vajda szövetséglevelét.[390] E szövetséglevélben a vajda kötelezte magát Brassó várossal szemben jó szomszédságra; megígérte, hogy a város barátjainak barátja, ellenségeinek ellensége lesz, hogy megsegíti a várost minden időben. Megígérte, hogy valamint a brassóiak minden ellene irányuló mozgalomról őt értesítik, úgy ő is mindazt azonnal közli velök, mi a várost érdekli. A brassóiak lemondanak a Serbán Radullal fönnállott szövetségükről, azt e naptól kezdve semmisnek tekintik, viszont ő is megígéri, hogy a császárnál a város érdekében közbenjáró lesz. A szövetség hű megtartására esküt tesz le, maga és bojárjai nevében.[391] Ily alapon állította ki Weiss is a város szövetséglevelét: a brassóiak kötelezték magokat jó szomszédságra, s mint a vajda megígérte, hogy barátjaiknak barátja, ellenségeiknek ellensége lesz, úgy ők is hasonló ígéretet tesznek. Kötelezték magokat, hogy azon esetben, ha a vajdát valami nagy veszély éri, befogadják a belvárosba háromszáz emberével, többi embereit pedig a külvárosokban helyezik el. Segítik őt embereikkel, pénzzel, lőporral és golyóval a visszatérítés minden kötelezettsége nélkűl. A pergamenre írott és a városnak selyem zsinóron függő pecsétjével ellátott szövetséglevelet Fronius Mihály és Greissing Kristóf vitték meg a vajdának szeptember 27-ikén, s tették le a város nevében a vajda és bojárjai előtt a szövetséges hűségi esküt.[392]
Készület a döntő hadjáratra. A földvári csata és Weiss Mihály halála, 1612 október 14.
A HAVASALFÖLDI vajdával megkötött véd- és daczszövetség Weiss politikájának fényes diadala volt, habár úgy látszik, hogy a kétszínű Radul a szövetségi szerződés által rárótt kötelezettségeket komolyan épen nem vette. Mindazáltal a brassói bíró meg volt győződve, hogy egy második Serbán Radult talált benne, s azt hitte, hogy most már megérkezett a kedvező alkalom a döntő hadjárat megkezdésére. Minden körűlmény erre ösztönözte őt. Már tudta, hogy Bethlen Gábor is elhagyta a fejedelem ügyét; maga Bethlen értesítette őt erről Basa István nevű szolgája által a városnak küldött levelében.[393] A székelyek kevés ellentállást fejtettek ki; a hajdúk már eltávoztak; ellenben a város zsoldosainak száma a Havasalföldről toborzott csapatokkal mindennap gyarapodott. Radul vajdára a kötött szerződés értelmében biztosan számított, s meg volt győződve, hogy végre is a porta saját érdekében föllép Báthory ellen. Számítása e részben a bekövetkezett események által igazoltatott; de Weiss nem akarta bevárni, míg a porta cselekvésre szánja el magát. Bízott Giczy hadvezéri tehetségében, a város haderejében, s reménylte, hogy az első győzelem a szászokat nyílt fölkelésre, a székelyeket a fejedelem ügyének elhagyására fogja bírni. A város nehéz anyagi viszonyai tették őt türelmetlenné. A már második évben folytatott háború kiapasztotta a város jövedelmi forrásait. Követségekre és ajándékokra 1612-ben, csupán a nagyobb tételeket számítva, többet adtak ki 2000 frtnál;[394] a katonaság zsoldja pedig négy hónap alatt 12,000 frtra emelkedett fel,[395] oly időben, midőn a város rendes jövedelmeitől elesve, teljesen polgárainak áldozatkészségére szorúlt. Weissnak tehát nagyon is fontos oka volt a döntő hadjárat megkezdését siettetni, vagy legalább is a harcz színterét a két évi háborúban teljesen kimerűlt Barczaságról a Székelyföldre tenni át.
Radul oklevele.[396]
Szeptember 25-ikén, ugyanazon napon, melyen a város követei a havasalföldi vajdával megkötött szövetség oklevelét meghozták, Weiss és Giczy 600 zsoldossal és egy pár ágyúval Földvár ostromára siettek. Egész éjjel lövöldözték a várost, de – mint egyik brassói krónikás mondja – hirtelen valami zajtól megijedve, félbehagyták az ostromot s eredmény nélkűl visszatértek. A támadó fellépésnek azonban a brassóiakra annyi haszna mégis volt, hogy Vidombák és Keresztényfalva székely őrségei önkényt távoztak, s így e templomkastélyok a város tőszomszédságában újra a brassóiak kezébe kerűltek. Kevéssel utóbb, október 4-ikén, Horváth György is megérkezett, mintegy ötven törökkel és tatárral, s egy pár nap mulva október 6-ikán egy Muskitz nevű kapitány 600 lovast vezetett Havasalföldről a város segítségére,[397] miáltal a város hadserege mintegy 1200 főre emelkedett. Most már elérkezettnek látta Weiss az időt a székelyekre ráijeszteni, őket a Báthory ügyétől elvonni, s a felkelést az egész országra kiterjesztve, a fejedelemjelöltet, Giczyt, Gyula-Fehérvárra vinni. Az újonnan érkezett zsoldosokat lobogókkal látta el, a fejedelem-jelölt Giczy czímerével,[398] s a föllelkesített polgárságot is magával vonta a küzdelembe. Négy senatoron és számos polgáron kívűl negyven tanuló követte «a leendő cancellárt» – mint egy Báthoryval rokonszenvező szász krónikás a hatalmas bírót nevezte – a döntő hadjáratra.
Október 8-ikán vonúltak ki Brassóból «nagy pompával, mintha nem is háborúba, hanem menyekzőre mennének». Magát Weisst azonban szomorú sejtelmek kínozták. Elindulása előtt elrendezte családi ügyeit, megcsinálta végrendeletét, s midőn a városból már kivonúltak, többször könyezve tekintett vissza azon helyre, melyhez annyi emlék kötötte, hol oly kiváló szerepet játszott egy évtizeden át, s melyről megjósolta, hogy többé látni nem fogja. Hadserege, melylyel a nagy vállalat kiviteléhez fogott, balsejtelmeit tökéletesen igazolta. Gyülevész hadsereg volt ez, oláh, rácz, magyar, török és tatár zsoldosokból, kiket a Weiss által képviselt ügyhöz semmi érdek nem kötött, s kik készek voltak még egy pár nap előtt azon várost, melynek szolgálatában állottak, megrohanni és felprédálni. Igazi elszántság és lelkesedés csak ama pár száz városi polgárban volt található, kiket Weiss a hadjáratra magával vitt; katonai tapasztalat, vitézséggel párosulva, csupán ama pár száz lovasban, kik Nemes Balázs, Horváth György és Kálnoki János székely kapitányok vezérlete alatt Giczy körűl csoportosultak. Az egész, a nagy céllal különben arányban semmiképen nem álló hadsereg létszáma körűlbelül 3000 emberből állott hat ágyúval, köztük a híres brassói nagy ágyúval.
Első czélúl Háromszék meghódoltatását tűzték ki, s e terv szerint a Barczaság szomszédságában fekvő székely falvakat rohanták meg; mi közben az oláh és török zsoldosok – de még a városi polgárok is, – Giczy nagy boszúságára, ki a székelyeket szép szerével szerette volna a maga pártjára vonni, iszonyúan raboltak és pusztítottak. Nem sok ellentállással találkoztak. A nyílt községekből a nép menekült északra Csík felé, csupán az uzoni és ilyefalvi megerősített templomkastélyok daczoltak egy pár napig. Minden jól látszott menni. Földvárt is elhagyta a fejedelmi őrség; a brassóiak akadály nélkűl megszállották; a háromszéki székelyek pedig hódolatot ígértek. De míg Weiss a székelyekkel alkudozott, s hadseregét Ilyefalvánál élelmi szerekkel ellátva, lassú menetben Hidvég felé vonúlt, az alatt a fejedelmi hadak is összegyűltek. A székelyek által értesítve, Báthory a kék udvari gyalogokat Allia Farkas alatt Földvár felé küldötte, hol ez a Török István alatt kivonúlt csiki és marosszéki székelyekkel s Mocsonyi és Folti hajdúkapitányok csapataival egyesűlt. Magyar források az egész hadsereget 1200 lovasra teszik,[399] úgy látszik azonban, nem számítva a gyalogokat, nevezetesen pedig a székelyeket, kik pedig kétségtelenűl részt vettek az ütközetben.
Az ilyefalvi templomkastély.[400]
Weiss és Giczy október 14-ikén értesűltek a fejedelem hadseregének megérkezéséről, s e hírre azonnal az Olt jobb partján Földvárral szemben Hidvégre vonúltak. Giczy megpillantva az Olt bal partján táborozó hajdúkat és székelyeket, rögtön belátta, hogy nyílt ütközetbe bocsátkozni részben megbízhatlan, részben gyakorlatlan hadseregükkel nem eszélyes, s azt tanácsolta, hogy vonúljanak vissza Brassóba, vagy valamelyik szász község, Hermány vagy Feketehalom templomkastélyába. De Weiss nem engedett. Az eddig kivívott sikerek megszédítették és sértette büszkeségét azon gondolat, hogy ily nagy előkészületek után ütközet nélkűl ismét Brassó falai mögé menekűljenek. «Talán nem ültél eleget a brassói húsos fazekak mellett» – szólott gúnyosan Giczyhez, s véleménye szerint az ütközet elfogadása határozatba ment. Átszállították az egész hadsereget az Olton s a Földvár alatt Brassó felé elterűlő síkon csatarendbe állították. Október 16-ikán délelőtt vivatott az ütközet, mely Giczy előrelátása szerint a brassóiak óriási vereségével végződött. A fejedelmi hadak első rohama nehány pillanat alatt eldöntötte a csata sorsát. Az oláh és rácz zsoldosok – mint a brassóiak hitték, a vajda titkos utasítása szerint – úgyszólva kardcsapás nélkűl megfutottak, s futások zavarba hozta a többi csapatokat is. Hiában kísértették meg Giczy és Weiss a csatarendet fentartani; páni rémület szállotta meg az egész hadsereget, s mindenki elhányva fegyverét, futott a merre tudott. Most már Giczy és Weiss is kénytelenek voltak menekülésre gondolni. Magyar csapata által környezve és védve, Giczy elérte Brassót, de Weiss magára maradt. Midőn látta, hogy minden veszve van, egyetlen egy szolgája kíséretében Brassó felé vágtatott. Nem sokáig ment. A Barcza vizénél lova kidőlt; egy Tunyogi Gergely nevű hajdú utólérte s rövid küzdelem után leterítette. Fejét levágták s Szebenbe küldötték a fejedelemhez, ki azt a piaczon nyársra vonatta. Három napig állott ott, mígnem október 22-ikén egy rendkívűl heves vihar után eltűnt. Testét a brassóiak a csata után pár nappal felkerestették és a szintén elesett Heltner György senatoréval együtt a városba szállítva eltemettették.
Földvár.[401]
Régi olajfestmény után, melynek részleteit a múlt században restaurálták, másolta Cserna K.
Roppant nagy volt a brassóiak vesztesége. Hadseregüknek fele elesett, vagy fogságba kerűlt. Az elesettek között volt a negyven tanuló is, kik a földvár előtti mély úton, hol felállítva voltak, úgy szólva minden védekezés nélkűl vágattak le a székelyek által. Midőn a székelyeket megpillantották, harczias lelkesedésük azonnal elenyészett, s rémületökben felkiáltottak: «Cantemus, forte non desecabunt». De éneklésök nem hatotta meg a székelyeket; és a penna-lovagok, mint őket egy későbbi szász író nevezi, egymásután elhullottak. Egyetlen egy menekült meg közűlök, ki az általános riadalomban a holttestek közé vetette magát. Mivel semmi életjelt nem adott magáról, a székelyek halottnak hitték és nem bántották. Később ez a tanuló földvári pap lett, s minden évben a csata évfordulóján kiment a csatatérre, s ott a tanulók sírdombján, melyet ma is «Studentenhügel»-nek neveznek, leborulva siratta meg társait, s adott hálát az Istennek csodálatos megmeneküléseért.[402]
Nagy volt a gyász Brassóban a szerencsétlen ütközet után, mely egy csapással hirtelen a város minden reményét megsemmisítette. Mindenkinek volt kit siratni, de a magán gyász háttérbe szorult azon nagy veszteség előtt, mely a várost nagy fiának halálával megrendítette. Benne vesztette el a város és a szász nemzet legtehetségesebb politikusát, ki egyedül volt képes e válságos időben, oly ellenféllel szemben, minő Báthory Gábor volt, a város és a szász nemzet kiváltságos állását Szebennek, a fővárosnak bukása után is fentartani. Nem volt közönséges lázadó – mint Báthory nevezte –, még kevésbé nagyravágyó, pártütő, ki polgártársai vérével és a haza pusztulásával saját fölemelkedését tervezte. Egy szász író – még pedig kortársa[403] – gúnyosan jegyezte föl róla, hogy kanczellár akart lenni az általa fölemelendő fejedelem mellett; de ha talán gondolt is ilyesmire a küzdelemnek rá nézve kedvező phásisában a Giczyvel való összeköttetés után, iratai és egész élete megczáfolják azon feltevést, mintha az általa megindított küzdelemben a személyes indoknak, a nagyravágyásnak bárminő része lett volna. Ép oly kevéssé látszik valószínűnek, hogy a bécsi udvar iránt érzett rokonszenv, a németpártiság ragadta volna a fölkelés terére. Igaz ugyan, hogy a felkelést, mint a német párt szövetségese kezdette meg, s még Forgách és Serbán Radul kudarcza után sem szűnt meg a bécsi udvar segítségét sürgetni; de csak addig és annyiban volt németpárti, a meddig és a mennyiben a bécsi udvar törekvései az általa képviselt ügy érdekeivel összhangzatban állottak. Basta korszaka sokkal mélyebb benyomást tett rá, hogysem mint buzgó lutheránus a bécsi udvar uralmát Erdély fölött, mi akkor egyértelmű volt az ellenreformátió diadalával, őszintén kívánta volna. Őszinte ragaszkodása Bocskayhoz, a jó szolgálatok, melyeket Rákóczy Zsigmondnak s magának Báthory Gábornak is uralkodása első éveiben tett, eléggé megczáfolják azon föltevést, mintha egy Huet Alberthez hasonlóan következetes németpárti és asz erdélyi nemzeti fejedelemségnek elvi ellensége lett volna. Az általános haza eszméje azonban nála is, mint polgártársainál, másodsorban állott. «Én a városé voltam s vagyok», írta a fejedelemnek. Brassót tekintette ő igazi hazájának, melynek szellemi, anyagi és politikai felvirágzását egyformán szívén hordozta, s melynek érdekei politikai törekvéseinek czélját is megszabták. E városnak áldozta szellemi tehetségén és lankadatlan tevékenységén kívűl vagyona egy részét is, s azon szép ajándékkal, melyben városa virágzó iskolájának könyvtárát részesítette, tudományszeretetének a legfényesebb, nevének a legszebb emléket állította.[404]
Államférfiúi működése különböző oldalról, különböző méltánylásban részesűlt, s mint kortársainak, úgy az utókornak ítélete is eltérően hangzik fölötte. Talán, mint sok más dologban, úgy itt is a kettő között van az igazság. E küzdelemben, melynek tagadhatatlanúl ő a fő hőse, fáradhatatlan tevékenysége, szívós kitartása, és az ügyesség, melylyel polgártársait magával ragadta, elismerésünket vívja ki, sőt bizonyos tekintetben bámulatunkat kelti fel; de csak addig, míg politikája városa és nemzete régi szabadságának visszaállítását czélozta. A siker, melyet e téren kivívott, hősies halála a csatatéren, igazolja ama nymbust, melylyel nemzetének emlékezete nevét körűlvette; de nem jogosít fel arra, hogy a nagy államférfiak közé soroljuk. Hiányzott benne a mérséklet, az erők józan mérlegelése: az igazi államférfiúi tehetség legszükségesebb kelléke. Az első siker által elszédítve, oly térre csapott át, melyen nem bírt megállani. Félreismerte mindazon tényezőket, melyekkel számolnia kellett: saját tehetségét és erejét, s ellenfelei hatalmát. Brassóból akart fejedelmet adni az országnak, s hozzá még egy közönséges kalandor hajdúkapitány személyében. E végzetteljes tévedésben rejlik, – mint Szilágyi igen találóan megjegyezte,[405] – a brassói bíró bukásának oka; ez állította őt a hadsereg élére is, hol tehetség hiányában az ügynek, melyért küzdött, csak ártalmára vált; s ez vezette őt a földvári csatatérre, hol a győzelem helyett halálát találta.
Mindazáltal tévednénk, ha személye bukását a nevéhez kötött ügy bukásának tekintenők. Politikai törekvése, a mennyiben az Brassó és a szász nemzet kiváltságos állásának visszaállítását, illetőleg föntartását czélozta, végre is – ha nem is azon tényezőkkel, melyekkel ő számolt – diadalt aratott. Polgártársai még a földvári vereség lesújtó hatása alatt sem tántorodtak el az általa kitűzött zászlótól, melyet halála után az ő iskolájában képzett új erők ragadtak kezökbe. Neve kortársai és az utókor előtt elválaszthatlanúl összeforrt Brassó és a szász nemzet szabadságának ügyével, s polgártársai halála után büszkén és saját specialis álláspontjukból méltán verették pénzükre nevét e fölirattal: «Praestitit, quae debuit patriae».
Emlékérem Weiss halálára.[406]
***
A hatalmas bíró alakjának letünésével a Weiss család történelmi szereplése is véget ért. Sem testvérei, kik részben szintén Brassóba tették át lakásukat, sem ezek utódai nem tüntették ki magukat, sem a város sem az ország szolgálatában; a családnak azon ága pedig, melyet ő fölemelt, nagyon gyorsan kihalt. Kemmel Ágnessel kötött házasságából két fia, János és Mihály és egy leánya, Ágnes született. Nejét a rá nézve végzetteljes 1612-dik év tavaszán veszítette el, s gyermekei közűl is csak egyik fia, Mihály és leánya Ágnes, élték túl. Fia, Mihály utód nélkűl halt el, leánya, Ágnes háromszor ment férjhez; de gyermekeit mind túl élte, s midőn 1658-ban Brassóban elhalt, a Weiss Mihály-féle vagyon részben a bíró testvéreinek utódaira, részben a Weiss Ágnes harmadik férjének családjára, a Gotzmeister családra szállott át.
Brassó: Szíjgyártó-bástya.[407]
Jegyzetek
