A medve igen nagy filozóf.
Míg derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordonulni kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólyák, nem is megy rabolni az erdőre, mint a farkas, nem megszolgálni, mint a kutya, hanem behúzza magát egy csendes, előre kiszemelt odúba, ott összekuporodik, s nagy megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarább a passzív ellenállást: ő-e vagy a tél?
Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni, mert az rendesen elmúlik magától, míg havon megfagyott medvét még senki sem látott.
Néha vannak igen hosszú telek, de az a medvét nem konfundálja;+ tudja jól, hogy azért mégis csak el kell annak múlni; ha nagyon csípősen fú be odújába a szél, nem ír hozzá szelidítő brochure-öket+, hanem betartja a hátával a nyílást, s akkor csak azon az egy helyen fázik.
Van aztán egy napja a télnek, aminek „gyertyaszentelő” a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban.
Azt nézi, milyen idő van!
Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megfogulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve – visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; – mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lobbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! – Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek.
Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőteti haragját, annál hamarább vége lesz.
S a medvének mindig igaza van.
Honnan vette a medve e természettudományi bölcsészeti kontemplatív+ irányeszméket, azt nem tudjuk megmondani, hanem hogy a magyar időjárási észleletek között az rég fel van jegyezve, az bizonyos.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Garanvölgyi Ádám még mindig nem lépte át háza küszöbét.
Hiszen ha eddig el tudott remetéskedni, ezután már könnyen folytathatta, mindig volt körülötte olyan arc, amelyikre azt mondhatta: ezt szeretem látni.
Aladárt ugyan ritkábban láthatá; ezt elfoglalta munkaköre, mert azért, hogy ismét földesúrrá lett, a munkavágyó ifjú hivatását, hivatalát el nem hagyá; hanem Erzsike annál többet lakott nála, s az öregurat mindennap jobban meggyőzé afelől, hogy Aladárnak igen boldognak kell lennie. Ami pedig Ankerschmidtet illeti, az többet volt nála, mint otthon.
A hadastyán+ belekóstolt a politikába, mint minden ember, aki tíz esztendőt töltött ezen a mi földünkön.
Ankerschmidt azok közé tartozott a politikában, akiket „szangvinikus”-oknak szoktak nevezni. Akik mindent közel látnak, minden csekélységet nagyba vesznek, s mindent elhisznek, ami az újságban van.
Garanvölgyi csak mosolyogta a vén újoncot.
„Gyertyaszentelői napfény ez mind.”
Ankerschmidt pedig minden momentumot megragadott, mely a „mi sorsunk” változását jelezni látszott.
Mert ez úgy van.
Az idegen, a megtelepült tíz év múlva már a „mi sorsunk”ról beszél. És ez természetes.
Nem varázslat ez, nem ördögi mesterség: igen egyszerű következmény.
Azt, aki maga is nemes szívet, lovagias szellemet hozott magával ide, magához ragadja az új honfitársak egyező jelleme, közös bajok, közös szenvedések egymáshoz törnek bennünket, s végül meghódít mindenkit a közös remény egy közös jövendő után.
És szokás szerint ezekből lesz a legbuzgóbb hazafi. A következő ivadékuk bizonyosan az.
Ankerschmidt úgy beszélt a magyar közügyekről, mint valami táblabíró. Persze a lehető legnagyobb mértékben képviselte a legszélső baloldalt.
Garanvölgyi pedig nem mozdult az odújából.
Még tél van, még nincs miért fölébredni a medvének.
Aközben jött egy förmeteges, havas, zúzmarázos korszak; csüggetegség köde ült minden kedélyen, fagyva volt minden reménység, korán kihajtott könnyenhivésnek leforrázta leveleit a dér, a szürke ködben csak a vészhollók károgása hangzott: „kár várni, kár akarni!”
Ekkor egyszer szokatlanul rossz kedéllyel jött az öregúrhoz Ankerschmidt, s nyomtatott újságban rossz hírt hozott neki.
„Minden kő meg van már bolygatva, ami még hazafireménynek alapul szolgált, csak egy állta ki a rontás-bontás nehéz időszakát: a vallásszabadság; most a rettenetes újítók e végső kőnek feszíték sarkaikat, hogy azt is kivessék helyéből. – És az idő nagyon kedvező rá, mert nagyon sötét van és nagyon hideg…”
Erre a hírre Garanvölgyi közönyös arca kigyulladt.
Akkor ez az az idő, melyben a medve elhagyja odúját.”
– Húzzátok elő szekeremet, holnap utazunk Miskolcra, – a konventbe+.
S a vén táblabíró újra megjelent ősz szakállával azokon a helyeken, ahol egy rendületlen bátor szívnek nagy ára volt ez időben.
Zúgott, förmedt a zivatar még azután; de utoljára is – – a medvének van igaza.
Később bekövetkeztek az összehívott országgyűlésre való választások.
Aki a környékben legádázabbul tudott korteskedni, az Ankerschmidt volt.
Erzsike egész nap nem csinált egyebet, mint „1848”-as kokárdákat hímzett, miket az öreg úr osztott elöl-utol találtaknak; ő maga kalapján, kabátján viselte, s felfalta az embereket, akik kétségbe merték hozni, hogy Garanvölgyi legyen a képviselő.
Aladár váltig csitította, hogy mit izzasztja magát, hisz úgyis megválasztják Ádám urat, egypár eszemiszom legényen kívül nincs egyéb pártja ellenjelöltjének, azok úgy fognak állni, mint egy a száz ellen; hagyja menni a dolgot: ez alkotmányos tusa; hadd lépjen fel más is.
– De nem szabad! Száz közül sem szabad egynek kiválni! – hatalmaskodék Ankerschmidt. – Nem szabad egy hangnak sem elcsúfítani az általános kiáltást; semmi rancune+, semmi malícia, aki látja, hogy nem megy, pusztuljon, mert én megeszem.
Meg is rágta a vitéz Garanvölgyi ellenfeleit úgy, hogy azokból választás napjára írmagul sem maradt. Sokon a szidás is fogott; vagy három híres hencegőt kihítt párbajra, azok aztán harmincháromfelé szöktek előle; utoljára annyira vitte, hogy az ellenjelölt megkövette a kaszinóban, s az egész világ előtt bocsánatot kért azért, hogy Garanvölgyi ellen föl mert lépni; úgyhogy Ankerschmidt csakugyan megérte, amiért fáradt, hogy választás napján csak egy név hangzott, s a megválasztottnak ő mondhatá el az ablaka alá vezetett választó sereg élén:
– Üdvözlünk, hazánk ősz bajnoka!
***
És ez nagyon furcsa történet és azt sem lehet rámondani: „régen volt; talán nem is igaz … ”