A Nyugat utolsó éveinek, a harmincas évek végének, és a negyvenesek első felének két, egymással összefüggő központi kategóriáját, a kor költészetében jelentkező humanizmus-koncepciót és megformálódó személyiség-képletet, illetőleg e két kategória különböző mértékű és fokozatú megvalósulásait szeretném megvizsgálni. Kiindulásul ezeknek a kategóriáknak egy - éppen ezen korszaka révén - vitatott költő, Szabó Lőrinc pályáján való jelentkezéséből indulok ki. A továbbiakban pedig a nála megfigyelt eredményeket és problémákat szembesítem a kortárs-költészetnek e kategóriák kiteljesítésében elért legjellegzetesebb eredményeivel.

Vizsgálódásunkat egy korábbi szemléleti állapot idézésével kell kezdenünk. A harmincas évek elején Szabó Lőrincnél még csak fenyegető epizódként találkozunk a magányt is felborító, az önként vállalt személyes elkülönülést is megzavaró képpel: "Magányod barlangját kard kutatja át". Az ekkori versben (Politika, 1931) ezt az esélyt mindenképpen el akarja utasítani - bár akkor is hasztalan - a jelenből. "Háború jön újra" - vezeti be ezt a képet, a formális jelenidőt tartalmában a jövőbe áttéve. Majd megismétli olyan általános jelenben, mely már a vers-jelent is bevonja ugyan a jövő háború színtereként, de túlzott általánosításával ki is vonja az előbbi konkrét fenyegetés alól. A következő mondat igeidő használata jövőt sugall ("leszel"). A folytatás ellenben konkrétan a jelenre utal: "Már itt a szörnyeteg". Ezután következik a vers már idézett központi képe, mely a maga gnomatikusságában egyként kapcsolható lenne egy konkrét jelenidejű versbe, de egy általános didaktikus vers vezető-képe is lehet. A vers zárásában azután fokozatosan tolja a jövőbe ezt az egész általános tanulságot: szó szerint kiejti a "jövő" szót, valamint az igeidővel is e felé a jövő felé távolítja a képet: "s a jövő azé lesz, aki bestiább".

Az összes, ezt a jövőt alakító tendenciát ugyanekkor kizárja vizsgálódása köréből (A párt válaszol, 1931), és törekvése a jelen mechanizmusában, illetőleg annak ellenére való megmaradás. A Sziget, az Egy álma volt a színhelye e küzdelemnek. Maradjon minden úgy, ahogy van - lesz a jelent rögzítő meghatározása e költészet helyének, amely jelenben megőrizhetőnek véli az Egyes embert:

sőt ebben a jelenben látomás formájában jelentkezik ennek az "őrzés"-nek az eredménye is: "Megjön az én időm is".

1938-ra éppen ennek a vershelyzetnek a lehetősége szűnik meg a számára, és válik általánossá a korábban csak epizódként szerepeltetett, a vers-szervező rendjébe be nem fogadott esély: a korábbi jövő jelen lett. A magány már nem sziget, nem jelent védelmet, elérkezett az idő, amikor a magányt is kard kutatja át. Szabó Lőrinc 1938-ban és utána következő verseiben ezt a magányt, a már korábban is igen bizonytalanul védhető, egyensúlyát alig biztosítható magányt szembesíti a "karddal", a háborús állam parancsaival és az ebben a háborús légkörben felerősödő személyes intrikákkal. "Háborús" alatt természetesen nemcsak a - különben szószerint is ekkortól, az Anschlusstól kezdődő - háborút, hanem azt a kül- és belpolitikában kiteljesedő rendszert értve, amelyről József Attila már korábban - az embertelenség a polgári költők számára még statikusabb állapotában - kimondja: "törvényünk háborús még".

Ugyanakkor Szabó Lőrinc ezt a háborús rendet is, most már jelenként felfogva a magány szigetén, a személyiség megmentése útján akarja átélni. Ebben a rendben is a maga - a Te meg a világ szavával: - embertelenné - mostani megfogalmazásában: - személytelenné edzett magányának a helyét keresi. De épp ebben különbözik az 1938 utáni korszak társadalmi-politikai erőtere az 1930-31-estől: míg akkor az elkülönített személyiség épp ez által megmenthetőnek, sőt kiteljesíthetőnek látszhatott, mostanra már az elkülönülés látszat-lehetősége sem maradt meg. Így lesz azután ez években a Szabó Lőrinc költői helyzete a "sebesült"-éhez hasonlatos, aki nem tudja magát személyében kivonni az események menetéből, mégis költészetében kívül igyekszik maradni rajtuk.

Ezt az ellentétes emberi-költői pozíciót pontosan meg is határozza Szabó Lőrinc, mindjárt ez évek nyitányaként egy, szinte lényegtelen életrajzi epizód történetében: "öntudatlanul", másról beszélve alakítja ki a következő évek költői helyzetének mintáját. Az Operáció után (1938, átdolgozott változata az Összes verseiben, 1943.) című vers egyszerre egy köznapi élethelyzet epikus megörökítése és a korra jellemző helyzetek végiggondolása.

A cím konkrét adatszolgáltatása után az első versszak épp ettől a konkrétumtól való eltérés:

Egyetlen szó, fordulat, sőt jelzés sincs, mely az operáció utániság biológiai és lélektani helyzetéből "félre" szólna. Sőt pontosabban tudjuk meg az operáció helyét, súlyossági fokát. Eljátszik a súlyos "operáció" szó, és a jelentéktelen vágásból eredő "betegség" ellentétével. Az egészséges ember túlzása ez: leírás és önirónia. Mégis egyetlen szó sincs, ami az operáció utániságra utalna. Mindjárt az elején elutasítja a címből következő "betegség" képzetet, és helyette egy másik képzetet említ: "sebesült". A seb minőségéről sem tudósít, csak azt tudjuk: "kötözött lábbal" hányódik az ágyon. A kötözöttség pedig nemcsak a beteg, és nemcsak a sebesült, de a fogoly, a rab képzetével is társítható. A folytatás pedig egy sebesült fogoly világon kívüli magánya éppúgy lehet. A versszak hosszanti cezúrával történő kettévágása pedig egy újabb jellegű helyzetre a magány léthelyzetére is pontosan utal: a "magamban vagyok", és a "világ", a hozzám csak "hangok" által (szűrten és torzítottan: "mesélik") érkező "odakünt"; - szintén a Szabó Lőrinc-i költészetet végigkísérő motívumokból szövődik.

Illetőleg egyetlen új képzet van ebben a versszakban, mely azután e többféle értelmezési tartományt összekapcsolja és új rendet alakít közöttük: "sebesült". Ennek a képzetnek az alkalmazása teremt kapcsolatot a beteg, fogoly és magányos biológiai, társadalmi és lételméleti szférájú képzetek között: egyrészt formálisan azzal, hogy mindhárommal kapcsolható, másrészt mert megszünteti a Te meg a világ idején érvényes, a különállásban korábban megnyilvánuló egyenrangúságot: ez a magány csak sebesülten hányódhat ebben a világban. A különállás "a megjön az én időm is" reményt tápláló, a személyiség teljességét elérni akaró állapot helyett a megmaradást remélő "sebesült", azaz teljesség-nélküli, kiszolgáltatott helyzetet jelentheti csak.

A Szabó Lőrinc-i ember-kép sebesül meg ekkor: ezután már esetlegesen kerül kívül a világon, vagy lesz részese a világ javainak-gyönyöreinek. A világ két részre szakad: a természetes, önelvű életre:

és az ebből az egészséges rendből kimaradt "sebesült" emberre:

De nem áll meg ennél, a Radnótira olyannyira emlékeztető polaritásnál. Nem a polaritás konkretizálása, a "sebesült" létet meghatározó erőtér megvizsgálása felé, e rendszerrel szemben felderengő rend irányába fordul; - hanem szinte kiesik a vers végén a képből. És vele együtt a világ rendjéből, a "feltámadt élet"-ből esik ki az ember:

Lét-vers is így az Operáció után, a betegség által a teljességétől megfosztott ember e pillanatnyi jelenetben átéli a nagy létdrámát: a "nélkülem is teljes a tavasz" tényét. De ez a "sebesülés" nemcsak a személyes létezés végső sebesülésére utal, hanem a fogolylét felé is: az élő kiszolgáltatottságára, arra, hogy az ember nemcsak a halállal eshet ki létezéséből, hanem biológiai megsemmisülése előtt másfajta, a halállal egyenrangú veszélyeknek van kitéve személyisége.

És benne van ebben a versben Szabó Lőrinc válasza is erre az esélyre:

Az életkép szintjén is pontos, a betegre jellemző mozdulat ez, mely a zsánerképet lezáró poént ügyesen készíti elő. Ugyanakkor ez a kettős irányjelzés, amely külön jelzi a mozdulatot és annak célját, (el, be) egy másfajta elfordulásra, látni nem akarásra is utal: ezt, az ember kiesését a természetes rendből, ezt nem akarja nyomon követni, kommentálni. De ez az elfordulás nem a személytelenség mozdulata mégsem, hisz saját magában láttatja meg a világból kieső embert, és ez elfordulás egyúttal "befelé a falnak" történik: azaz magában nemcsak a személyiség szabadságharcának elvi vesztesét látja, de saját magát az alulmaradtak, a sebesültek, sőt a falnál állók közé számíthatónak is tételezi. A háborús rend árnyékos oldalára kerülő ember képét formázza versében, és ennek az embernek a helyzetét nemcsak leírja, de saját személyes életrajzi adataival is felruházza, tehát ezzel az emberképpel szándékozik azonosulni a továbbiakban.

Ugyanakkor ugyanez években másféleképp is továbbírja ezt a verset: a fal felé fordulás ezekben pedig a személyes elfordulást, az embertelenségükben kiteljesedő viszonyok Leckéjének elfogadását jelenti. Ha 1931-ben a problémát tolja el magától azzal, hogy kijelenti: "a jövő azé, aki bestiább", 1939-ben ezt már mint Leckét mondja fel. A gyík "falta a hernyót". E folyamat leírása a vers egyik metszete. Ezzel párhuzamosan fut a másik: "és reszketve nézett".

Komlós Aladár hívta fel a figyelmet e versben megjelenő káros tendenciákra, külön utalva a hasonló történelmi realitásra, Bécs és Prága elnyelésére. De ha a verssel kapcsolatban erre asszociálunk, nem hivatkozhatnánk épp úgy a polgári demokráciákra, a polgári világ egyfajta "humanista" felére, mely ugyanígy asszisztált e jogtiprásnál szinte ugyanezen a módon, hasonló fázisokban reagálva az eseményekre? Ugyanígy aktualizálva nyugodtan lehetne (gondoljunk a Felirat című versre) keserű iróniát sejteni benne, amely a polgári világnak ezt a tehetetlenségét mutatja fel.

De, azt hiszem, a vers aktualizálása helyett itt is inkább a vershelyzet továbbgondolásával juthatunk előbbre. Ha csak azt látjuk, hogy a gyík falta a hernyót, és ezt a barbár ténykedést az "iszonyú láb" megakadályozhatja, addig a láb ténykedését kell megítélnünk. De mi történik, ha a láb is belép e párharcba? Akkor a láb pedig a gyíkot semmisíti meg, azaz folytatódik a háborús rend. És ezzel az eséllyel zárul e Szabó Lőrinc-i fortélyos félelem képlet. De a lábnak minek a gyík, a gyíknak pedig a biológia törvénye szerint szüksége van a hernyóra, tehát igaza van a tartózkodó lábnak, amint a biológiai törvény teljesülését részvétlenségével engedélyezi. Tehát az adott biológiai szinten helyeselhető is e nem lépés.

De - és itt van a vers vitatható kétértelműsége - a cím ezt a jelenetet a pontosan megfigyelt biológiai szférából a tudati szférába emeli, általános érvényű törvényként akarja elfogadtatni ("nagy lecke"-ként), mint erre Komlós Aladár is felhívja a figyelmet. És ebben a szférában az életkép már alkalmazhatatlan. A hatalmaskodással és a pusztítással teljes háborús rend képletéről azt írni: "már mindent helyeseltem" mást is jelent, mint csak a benne tételezett tehetetlenségnek a "pusztítás-pusztítást szül" nézőpontnak a bevallását. Ez már "A jövő azé lesz, aki bestiább" jóslatnak a természeti törvény rangján való elfogadását is jelenti.

Tehát ez években egyszerre él a költőben a bizonytalanság, a veszendőség érzete, az együttérzés, sőt azonosulás az ebből az adott világból kihullókkal - és az ezt a pusztítást kiteljesítő háborús rend végzetes természeti törvényként való értelmezése.

És hogy valóban így kell továbbgondolnunk a verset, mutatja az Ardsuna és Siva című vers e magyarázatra rímelő, az általános érvényűség igényével megfogalmazott részlete:

És pontosan meg is fogalmazza ezt a "rettentő szabályt"-t: "a mindenség két fele falja egymást". Ez az ősi keleti származású világlátomás, amely a történelemben újabb és újabb ihletet adott az új születését segítő dialektikának is; - Szabó Lőrincnél a maga konzervatív antinómia-jellegében van jelen, abban a formájában, amely a világ-viszályok programját kísérte, szintén az ókori keleti történelmi események óta.

Ez a világ-látomás természetesen különbözik a harmincas évek elején kialakulttól. Az a világ "gonosz" volt, de állandóan működő, önmagát megújító-fenntartó mechanizmus, amely az embert maga alá szorítja, de meg nem semmisíti, és ahol a felemelkedés, a sorson kifogás hite is benne élhetett az emberben. Itt most már egymást felfalás, azaz megsemmisítés van; életre-halálra összecsapások mozzanatos történelméről alkotott látomássá alakult át a korábbi, az állandóan működő gép-képzetre alapozott. Ezt pedig elfogadva ellenpontozni nem lehet. Lehet beletörődni, Leckeként elfogadni, vagy szubjektív megoldásokat keresni vele szemben: például rossz álommá minősíteni:

persze itt is becsúszik egy árulkodó szó: "kell", és ezzel az álommá minősített valóság mint objektív létező visszajön, megerőszakolni a verset. A korábbi jóslat valóra vált:

Most már lehet elátkozni a világot, mint a "rettentő szavak tudója, Ézsaiás":

Ezután a Keserű-óra-állapot után pedig már csak a költészet csődjének bevallása következik: a Töredék-nek maradt vers, vagy A kimondhatatlan akár lezárt esztétikai formában is való dokumentálása:

Szabó Lőrincnél ennek a kimondhatatlanságnak - töredékjellegnek, elhallgatásnak - a manifesztálása hangsúlyos helyen történik.

Először verscímbe emeli, majd pedig a Régen és Most kötet zárásául osztja be, és ezzel egyúttal az Összes versei végszavává is avatja. A kötet-keletkezés jelenére tehát ezt az ismeretelméleti csődöt jelenti be.

És ez, mint már jeleztük Radnóti későbbi Töredékével cseng össze. Mindkét látlelet a korral szembeni ismeretelméleti csődöt mutatja, mely átcsap az esztétikai szférába. A két vers pozíciója között mégis lényeges különbség van. A Töredék eredmény-voltában Radnóti világ-látomásának csak egyik epizódja, témájában pedig csak adatszolgáltató szerepet tölt be utolsó évei szintézisében. Szabó Lőrincnél pedig ez a vers az összegező, hangsúlyos kötetbeli helyzetű, ez évekbeli lírájának fővonalát meghatározó.

A témamegközelítés ismeretelméleti módszerét tekintve is különbözik a két vers: Radnóti konkrétan, hangsúlyosan az adott korra vonatkoztatja ("oly korban éltem én e földön, mikor") és folyamat-jellegében, történelmi képződményként fogja fel ("mikor az ember úgy elaljasult"), Szabó Lőrinc, mint minden korszakát, mint minden jelenét, ezt is általánosítja, a biológiai és társadalmi világ örök sajátjának tekinti ezt a látleletet, hitelesítésül mögötte a történelmet vonultatva fel, mint tette korábban A sátán műremekei hasonlóan szerkesztett seregszemléiben:

És míg Radnóti e rendkívülinek jelzett történelmi pillanatra rendkívüli reagálásként idézi a "rettentő szavak", a "méltó átkok" tudóját, addig Szabó Lőrinc "csendesen, röviden és egyszerűen" mondja ki "azt tehát, hogy köpedelem a világ".

Az egyik esetben, a szenvedés közepette is, az elaljasulás nélküli ember reális képzetének mértékül való felállításával történelmi ítélkezés folyik a versben, a másik esetben a történelem egy szörnyű szakaszában, megzavarodott ember "rágalmazza meg" kétségbeesésében az élet egészét.

* * *

Korai, az embert a terrorral szemben védő verseitől eltekintve, Szabó Lőrincnél az emberi mulandóság mint természeti folyamat szerepel, az ember mint biológikum volt halandó. Az 1938 utáni versekben azután az ember mint társadalmi lény vált a pusztulás tárgyává, bármely Gyanútlan perc áldozatává. Ennek az esetlegességnek keresi ellenpontjait az örök természetben, szépségben, kultúrában. A természetes emberi élethelyzet alá szorult ember teremti így azokat az esetlegesen emberi feletti fikciókat, amelyekkel vigasztalni tudja magát, és szentesítheti a csak a túlélésre való berendezkedést.

A természet tehát nem mint a nézés, a vizsgálódás tárgya, de mint az elfödés eszköze van jelen ez évek költészetében. Ebben a szerepében is tükörként adja vissza a vizsgálódni nem akaró költő ismeretelméleti helyzetét, mint ahogy a Meditáció egy zalai szőlőshegyen című vers zárása is felel a vers indítására, az eltömött szájú emberre.

Hasonló megoldást más versében is találunk. A Meditációt szerkezetében is követő Nehéz napokban címűt szintén önmegszólító katasztrófa hangulattal indítja, majd fordít rajta és a természeti példa segítségével elfedi a bevezetőben exponált lét és cselekvési határhelyzetet, a címben is kimondott "nehéz", csak a halálban feloldhatónak tételezett személyes pozíciót. A természet-párhuzamok - melyek korábban az emberi sors vizsgálatának voltak az eszközei, létverseket lehetett kibontani belőlük - most a sors alól való kibújás példázataivá válnak. Míg korábban - az összegezés szándékával -, a természeti ciklus a maga teljességével jelen volt; és a téli képek domináltak, mint a halállal végződő létezés legfontosabb mérekezési lehetőségei - addig most a természet csak egyetlen szeletével kerül a versekbe: a tavasz, a megújulás, az idilli kiteljesedés pillanatában. A Fekete Erdőben megidézett rémek közt bolyongó képzelet számára az első fénysugárra már "fekete dóm"-má nemesedik a rém-környezet, majd "egy kis lepke inog elő", hogy elvezesse a tisztásra, és egyúttal a rém-vers feloldásához:

Mintha Babits játszana fogócskát előttünk az idilli Messze... messze... rétjein egy békés-álmos korban, amikor A Fekete Erdőben is legfeljebb a mesebeli rémekkel lehet ijesztgetni magunkat: "Jöjj, mesebeli Unicornis!" Ahogy az idill bagatellizálódik, úgy veszít hiteléből a veszély is: játék lesz talán túlélni. Így lesz kötetnyitó verssé a Március a körúton (1940) tavaszi játéka, így léphet át a Panasz világából a Vígaszé-ba (Panasz és vígasz, 1938) győzhet a halálidéző hangulaton (Nehéz napokban, 1938), ujjonghat Tavasz előtt (1941) feledheti a "hosszabb emberi telet" (A földvári vadgesztenyefákhoz 1942.) címzett versében, és ünnepelheti a természetünnepet, a nyarat (Nyár, 1942.). És így kerül a kötetbe a korábbiak közül a Csavargók, és az Őszi erkélyen és ebbe a védő, elfedő természetbe ágyazza imáiban az embert is.

Mégis ezek a versek nem ott válnak hitelesekké, ahol elfedik hanem éppen ott, ahol felfedik az emberi bajt. Ahol az "emberi tél" képe bekéredzkedik a versbe, vagy ahol a ...-tal megszakadt vers végén feltör az ima-sóhaj. Ezekben a versekben a természet ellentétté nő, nem a lefokozott ember idézi maga mentségéül, hanem a korával elégedetlen költő teremti meg bennük az egészségtelen emberi viszonyok egészséges ellenképét. A kései Babits, vagy a kortárs Radnóti természetet idéző költészetéhez emelkedhet így fel a zavar korában is egy-egy versben Szabó Lőrinc. Ezekben egy-egy pillanatra - a természetet teremtő képek mellé, azok kiegészítéseként - odailleszti saját, a napi élés szintjére lefokozott emberképét is:

Ez a korabeli Szabó Lőrinc versek szemléleti szintje, az elfedésre idézett természet, és a betömött szájú, bizonytalan ember kettőse. Ezt a kettőst szituálja azután a költő ez esetben, és idézi melléjük a jelen nem lévő teljesebb ember-képzetet:

Az emberért: az esendő, lefokozott, elbukott, pusztuló emberért, mint az ima élő tárgyáért is, de az ehelyett kiformálandó emberarányos ember lehetőségéért, mint célért is.

Ennek a humanista "örök" természet-szemléletnek kiegészítése Szabó Lőrinc ekkori "örök" szépség-eszménye: (A festő a függöny előtt, 1940):

Ismét egy örök jelenség, melynek felidézése alkalmat ad a költőnek a jelen szakadását bemutatni: egyik oldalon a megkívánt, a túlvilági tökéletesség, a másik oldalon a körülményei miatt vesztes, "örök" ideákat kereső ember:

Így fogalmazva még biztatóbb a képlet, hiszen az ember itt, a weöresi versszemléletre emlékeztetve, mint a szépség alkotója, önmaga menekülésének megszervezője van jelen a versben. De utána megfordítja a képet, melyben a szépség ismét "örök idea" mivoltában kezd lebegni, amely alatt megkicsinyülten, csalódottan vergődnek a Jelen hajótöröttei:

Ez az örök szépség, amelyhez az alkotáson, a költészeten keresztül akar kapcsolódni a költő:

a költői teljesítmény ez örök szépség világába az útlevél:

A vers, melyeknek gyűjteménye, az Összes versei, lehet a kapcsolat a veszendő ember és az örök kultúra között. Ebből az aspektusból érthetőek az 1945-ös Naplójában vissza-visszatérő önértékelő megjegyzések. Mint természeti tárgyat, mint az örök Irodalom részét értékeli saját műveit is, nem valamilyen elfogultság beszél belőle, de ennek a kapcsolatnak többéves átélése. Ez a kapcsolat éltette, sőt ez segítette túlélni is az eseményeket: "Kimondhatatlanul sokat használtam. Még nem tudják, hogy mit jelentek a magyar költészetben... Ezt az Összes Versekre és a Műfordításaimra értem".

A műalkotásnak ez a kortól, létrejöttének körülményeitől való elválasztása ideálul azt a verset jelöli meg, amely nem a mához szól:

Ez a humanista szemlélet képviselteti vele a művészet örök és független jellegének elvét ez években, ez lett az a későn felöltött, csak védekezésül választott humanizmus, mely képtelenné tette a kor megértésére is, valamely ekkor korszerű magatartásképlet kidolgozására. Az ekkori évek Szabó Lőrincéről alakult közfelfogással szemben a versekből egyfajta humanista állásfoglalást olvashatunk ki tehát, de a humanizmusnak ez a foka ekkor ahhoz kevés volt, hogy a kort átértő nagy költészetet segíthessen életre.

* * *

Hogyan szerveződött Szabó Lőrinc költészetében ez a fajta humanizmus? Költészete belső fejlődését tekintve láthattuk, hogy választ jelentett az ember veszélyeztetettségére, a történelem menetében alul maradt egyes ember menekülési vágya objektiválódott benne. Még arra is fel kell figyelnünk, hogy ez a képlet nem az események előrehaladásával alakult ki Szabó Lőrincnél, hanem egyetlen év, 1938 terméke. Mindazt a motívumot, amelyet a következő években felhasznál, megtaláljuk az ebben az évben írt verseiben. 1938-ban ismeri fel a maga számára az embert zsugorító, kiszolgáltató háborús rendet és ekkor keresi rá, éppen a hazai mozgalmak bomlásának, polarizálódásának évében a lehetséges ellenpontot. A történelem a változást, a bizonytalanságot szolgáltatja, az eseményekben való részvétel egyenetlenséget, félreértéseket, vádakat szül - fordul tehát az "örök ideák" felé, melyekre már korábban, a Föld, erdő, isten idején Babits tanítványaként felnézett. Így válhatott egyszeriben vonzóvá számára az a fajta babitsi humanizmus, melynek segítségül hívását, már az előző kötet, a Harc az ünnepért szerkesztésének utolsó mozzanataként bejelentette: "Babits Mihálynak, első mesteremnek" ajánlotta. Ez az egyetlen ajánlás azután megmarad 1943-ban is, az Összes verseiben is, csak akkor már a halott költő előtti tiszteletadássá módosítva: "Első mesterem Babits Mihály emlékének". És mindkét esetben fontos ez a különösen hangzó időhatározás. A humanizmusában példává növő Babitshoz fordul Szabó Lőrinc, de nem a példakép-szerep súlya alatt korszerűen át is alakuló, a Jónás könyvében a konkrét cselekvést is vállaló költőhöz. Megelégszik a régi példával, hisz ő épp ekkor a cselekvésben, a társakkal együtt munkálkodásban, a nemzeti költő szerepében csalódott. A Babits régi, statikus örök ideái kellettek neki, így azután találkozás és együtthaladás helyett ismét keresztezték egymás útját: csakhogy Babits előbbre, Szabó Lőrinc visszalépett.

Az 1938-as Szabó Lőrinc költői világának megfelelőjét a Versenyt az esztendőkkel Babitsánál találhatjuk meg. Ha Szabó Lőrinc biztonságérzetének elvesztését abban látja, hogy "az események... a pártokat és oldalakat forgatták el alattam" (Napló, 1945. április), akkor e panasz költői előképét a Medve-nótában kereshetjük:

És ha Szabó Lőrinc fogolynak érzi az embert az Operáció után című versében, Babits az előző sor folytatásában ismét megelőzi:

De ez az alternatív méregetés a Szabó Lőrinc-i megosztottságot is előlegezi: börtön - csillagnéző torony. Babitsnál is

Mert a világ szétszakadt eseményekre (Szabó Lőrincnél: "az idő szemete"), melyben bandák keresik jussukat és az eseménytelen, örök ideák képzetére:

A babitsi vers hőse is "elbútt, messze a hírektől". És megvan a rémek között bolyongás képe, és ellentéte a jövőben napfényre jutás látomása is - legfeljebb e jövő Szabó Lőrinc-i és babitsi minősége különbözik: az előbbi e világi jellegű ideát követ, a szép, a kultúra kiteljesedésére vágyik, az utóbbinál "az idők mögött valahol... az Isten tartja székét".

Ez a jelent tagadó, az örök ideákat tételező költői világ megfelelő támpont lehetett az 1938-as Szabó Lőrinc számára. Miért nem tudott segítségével korszerű áttekintéssel rendelkező költészetet létrehozni?

A Te meg a világ kötet idején, tehát Versenyt az esztendőkkel verseinek keletkezésekor maga Szabó Lőrinc tartotta korszerűtlennek a humanizmusnak ezt a fajtáját, a jelen változása felett tartott életidegen ideák világát (Felirat című versben), 1938-ban ijedten ezekhez az életidegen ideákhoz menekül vissza, ezeket próbálja tartani a még nehezebbre változott jelenben. A polgári világ embertelen, háborús renddé válásakor ennek a világnak azokat az eszményeit választja emblémául, amely eszmények e világ egy korábbi, a Babitsét is megelőző történelmi állapotában még eligazító, rendszerteremtő ideáltípusok lehettek, de amelyek normatív erejét a történelem menete, éppen a polgári világ torzulása mindinkább megsemmisítette. Ezeknek, az e világ nyelvén megfogalmazott ideáknak hangoztatása ekkor már csak személyes védekezést jelenthetett, de kevésbé tiltakozást.

De Szabó Lőrinc eszmény-választása nemcsak visszalépést jelentett: lényegbeli különbséget találhatunk ez alkalmazás babitsi és Szabó Lőrinc-i módja között is. Babitsnál a széthasadt világ keresztezési pontján sérüléseket szenvedett, de teljes személyiség foglal helyet, jelentőségét megtartott, önmaga méreteihez ragaszkodó ember. Bárha ezek a szerepek, amelyekben megtestesülhet, éppúgy kövületek, mint az általuk védett és képviselt polgári-humanista ideálok. Már maguk a verscímek is erre utalnak: Holt próféta legyen, Mint különös hírmondó... Hol különöseket, de még talál szerepeket, amelyekben megfogalmazhatja magát, hol pedig költőként szituálni igyekezik saját emberi helyzetét ("Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam"). És amikor látszólag lefokozza ember-képletét, épp akkor találja meg helyét a világban, a térben és időben széteső részek kommunikációjának biztosítójaként (Csak posta voltál).

Ebből a szétszakadt világban egységben összetartott személyiség-képletből azután vezethetett út a cselekvő humanizmus felé. Hisz a bandákra szakadt emberiség és e horda-világ ellenében egy új rend nevében a szellem és szerelemre apelláló ember képe nemsokára József Attila Ars poeticájában kér helyet, és magánál Babitsnál is a holt próféta Jónásként támad életre, majd a még ifjúbb tanítvány, Radnóti cseréli ki a babitsi rímben a csak szemlélődő-tiltakozó Jeremiás prófétát:

A Versenyt az esztendőkkel humanizmusa tehát egy statikusan embertelen világban tiltakozásul és védekezésül kimondott eszményrendszer: távolságtartás és eszmélkedés, Szabó Lőrinc 1938-ban választott humanizmusa személyes elzárkózás a statikusan embertelentől a háborús rend felé fejlődő világban. E háborús rendben széthulló világ keresztezési pontján már nem tud felmutatni teljes személyiséget, a szakadás már azon belül is bekövetkezett: egyik oldalon a lehetőségei alá szorított, kiszolgáltatott, egyedi sorsának kitett ember, másik oldalon az öröknek tartott polgári humanista kultúr-eszmények és csak az ezekkel való kapcsolatba kerülés által látszik növelhetőnek az ember megcsökkent jelentőség-tudata.

Ebből a szempontból érdekes Szabó Lőrinc felemás kapcsolódása a korábbi Babitshoz is. Amikor az Összes Verseiben is megtartja korábbi kötet dedikációját, ugyanakkor a Régen és Most kötetbe felveszi A tékozló fiú csalódása címmel a korábban Apámnál (1928) címmel megjelent versét. E versben pedig éppen a babitsi kövület-személyiségben való csalódását írja le. Mintha a Babits-i eszmények utóbbi vállalása együtt járna nála az eszményeket megvalló személyiség létjogosultságának további megkérdőjelezésével. Visszafordulva tehát vállal annyit mesteréből, amennyi az ő költészetében is ismét élő anyaggá változott (ideák), de azt, (a különös személyiséget), amelyet nem tudott felhasználni, továbbra is megtagadta. Megtartotta tehát a versben e különös személyiség elválasztást jelző torzképét, a "vak isten" szobrát.

Szabó Lőrinc ekkor legfeljebb a lefokozottságot, az alulmaradást tudja a teljesség látszatává stilizálni, ezt is csak egyetlen versben (Az óriás intelme, 1938)

A pusztultságból a végtelenbe tekintő kettősség inkább ez, mely egy vers-poen erejéig képes csak az óriás-fikcióban a magát megmentett ember különös képét megformálni:

A babitsi statikus állapottal szemben Szabó Lőrincnél pillanatnyi kreáció bomló átmeneti, egyverses eredménye lehet csak ez a teljességet tételező különös (óriás) ember-szobor.

* * *

Babits és Radnóti teljes oppozícióban van azzal a háborús renddel szemben, amely ellen tiltakozik ugyan Szabó Lőrinc, de amelyben a megmaradási és helytalálási esélyeket is mérlegeli. A két költő szemléletének fejlődésvonala ekkori, a nagy költészet szintjén is megfogalmazott állásfoglalásukhoz vezet.

Más-más szemléleti alapozással, de mindkét költő a teljes személyiséget tételezhette ebben az oppozícióban: Babits az örök értékek és az isteni rend védelmében, Radnóti a háborús rend ellenében alakuló egészséges emberi rend látomásával. Mindkettő úgy kezelte e háborús rendet, mint ami a "világnak nem közösse", saját sorsában pedig egy másfajta rend szereplehetőségét látta kiteljesedni. Babits az örök isteni-emberi rend gonosznak ellentmondó prófétájáét, Radnóti pedig a szabad emberi világ jelenleg szenvedésekre kárhoztatott mártírjáét. És ugyanekkor ebben az oppozícióban mindketten megtalálták azt az egyensúlyi szempontot, mely megóvta őket, hogy a háborús rendbe kényszerült közösség egészével forduljanak szembe. Babits a jó és rossz, Radnóti a társadalmi viszonyok okozta antagonizmus képletében gondolkozva tudta szétválasztani a közösséget és az adott embertelen háborús rendet (Babilon értéke a Jónás könyvében, illetőleg Nem tudhatom).

Mégis ugyanakkor a két költő oppozíciójában is megtaláljuk a különbözést. Babits ugyanis még elfogadja és természetesnek tartja a magyarság hagyományos (társadalmi és földrajzi) kereteit, de teljesen szembefordul a rárétegeződött "háborús renddel". Folytatása ez az első világháború elleni fel-felkiáltásoknak, de az akkori ösztönös feljajdulást most már az értékeket pusztító rend ellenében felállított értékek rendjének nevében tudatossá és rendszeressé szervezi. Radnótinál ugyanakkor a háborús renddel, mint különleges veszélyes történelmi jelenséggel való szembefordulás átalakult a háborús rendet szülő "hagyományos" társadalmi rendszer oppozíciójává.

Babits és Radnóti végülis költészetében a személyiség teljességét tudta tehát szembeállítani ezzel a háborús renddel, mert olyan másik rendet tudott találni, amelyben ennek a szembenállásnak megvan a hitelesített szerep-lehetősége. Szabó Lőrinc nem keresett mást, ő az adott háborús rendet fogadta el a személyiséget meghatározó történelmi erőtérnek. A Szabó Lőrinc-i helyzet is az "ég s föld között hazátlan" létezés, amint ennek az élethelyzetnek a belső drámáját Radnóti megírta és megítélte Második eclogájában (1941). A Repülő sorsában megkeresi ennek az élethelyzetnek a határesetét, hogy megmutathassa e helyzet elfogadásának abszurditását is:

Es mellé idézhetünk egy "Magam ügyében" beszélő Szabó Lőrinc-verset (1938), melyben megvan a "kantinmélyi" Én, az elfordulás, a "magam igazába-életébe" menekülés, amelyet akkor idéz fel, ha "lehunyva két szemem":

és megvan a Repülő-sors előre tudott és kivédhetetlen fenyegetése, a háborús rend nemzetének egyedüli életkeretként való elfogadása és azonosítása a "népem"-mel.

hogy azután ismét visszatérjen (a "békés győzelem"' illúziójának lépcsőjén) a "kantinmélyi" Énhez

és ezután a "költészet" és "igazság" örök értékének mentsvárában fejezze be ezt a "földre-szállást".

Radnóti a személyiségnek ezt a megosztottságát, a vágyottat és tagadottat egyszerre élni kényszerülő és éppen ezáltal önmaga életigényét ki nem elégíthető szerepet pontosan elemzi, bemutatja drámáját, a belőle következő tragikus tépettséget, mint teszi azt ez évek verseiben Szabó Lőrinc is; de megtartja vele szemben az ítélkező távolságot is, amely már elmarad ez évek Szabó Lőrinc-i költészetéből. Az ekkoriban megemelkedő Radnóti-lírában a teljes kép egy megítélt epizódja ez a sors-képlet, Szabó Lőrinc verseinek ellenben ez foglalja el teljességét. A Szabó Lőrinc-i költészet ekkor nemcsak a külvilággal van oppozícióban, hanem a tagadott külvilág rendjét el is fogadja, mint egyedüli külső, történelmi szükségszerűséget, így azután az oppozícióban nem tud teljes, szerepre talált személyiséget felmutatni, költészetében így éppen a személyiségen belül is szakadás alakult ki, amely lekötötte, mozdulásképtelenné tette ezekben az években ezt a költészetet. Amit a külvilágról, mint állandó állapotot lát, az lesz a személyiség meghatározója is nála:

A világ-egész, amely az örök passiót produkálja, két részre szakadt: a hóhér és az áldozat együtt adja a teljességet. A szubjektum tiltakozhat, az áldozattal azonosulhat, de a folyamatos emberi színjátékot meg nem akadályozhatja.

A Szabó Lőrinc versek ekkori személyiség-állapotát a "lebegtető technikával" készült természeti kép, a Fűz a tóparton (1939, átdolgozott változata az Összes verseiben, 1943) jellemzi a legpontosabban:

És az egyúttal korábbi személyiség-látomása torzképe is: a néző és az aktor egymás szemléletébe merülten, végleg szétválva, értetlenül tekintenek egymásra. A Te meg a világ kísérlete ehhez vezetett: az önmagával szembeforduló, önmagában kételkedő, önmagát megmenteni képtelen ember képletéhez. Léthelyzetekben gondolkozva nem tudta kiteljesíteni személyiség-látomását, ezután megfordítja vizsgálódási módszerét: az életrajzában követhető személyes élethelyzetek láncolatában keresi a személyiség-megvalósulás lehetőségeit. Ezért fordul már ez években is az életrajzához, hogy azután a háborús rend kiszolgáltatottsága után felépíthesse újabb személyiséglátomását, a Tücsökzenét.

---