"A mi ifjúkorunkban... volt itt a Wagner-kultusz tetőpontján - mondta a Nyugat Barátok Körében tartott előadásában, 1932-ben, a századforduló utáni zenei életre emlékezve Kodály Zoltán. A koncerteken is csupa olyan darabot játszottak, hogy ha a program véletlenül nem magyarul van, azt hihette az ember, hogy egy kis német városban van..." Ebből a német hatásoktól át- meg átjárt, önmaga múltjáról immár teljesen megfeledkező közegből igyekezett előbb Kodály, majd az ő ösztönzésére Bartók Béla is a magyar népzene ősforrása felé tájékozódni, mert érezték, - mint ugyanitt Kodály mondta -, hogy "a magyar dalt fölemelni és ősi gyökeréből a külföldivel egyenlő rangú művészi magaslatra fejleszteni sürgős és égető problémának mutatkozott". Valóságos "zászlóbontás" volt ez, mint Szabolcsi Bence írja A magyar zenetörténet kézikönyvében, hisz a magyar kultúra legjobbjai "mintha kiábrándultak volna a XIX. század nemzeti életének módszereiből, a romantika illúzióiból és a romantika művészetéből is: a megváltó szót mélyebbről fakadó erőktől kezdték várni. A század elején a magyarság szellemi életének egy nagy világos perce következett, mikor tiszta szemmel tudott önmagával számot vetni, számbavette képességeit, ráeszmélt a döbbenetes hiányokra s feszült figyelemmel kezdett hallgatózni a mélyebben háborgó évszázados erőkre; az esedékessé vált polgári forradalom, az ország szociális átalakulása egyre sürgetőbb igény formájában jelentkezett". S ez a növekvő igény kultúránk minden területét kezdte átformálni. 1905-ben jelent meg Ady Új versek című kötete, ekkor indult el népdalgyűjtő útjára Kodály Zoltán, s ebben az évben született Bartók I. zenekari szvitje. S alig három esztendővel később megjelent az új erőket összegezni és egyesíteni kívánó Nyugat első száma, mely természetesen elsősorban az új irodalmi törekvések szószólója volt, de kivált első korszakában érzékenyen reagált az összes művészi ágak rokon törekvéseire, s szívesen helyet adott olyan tanulmányoknak és kisebb bírálatoknak, melyek az új jelenségekről tudósították olvasóit. Molnár Antal mondja el a Nyugatra emlékezve,^[1] hogy a lap szerkesztőinek nem volt és természetesen nem is lehetett zenepolitikai elképzelése. A Nyugat azonban olyan kristályosodási pont volt, mely maga köré vonzotta a modern művészeti kísérletek zászlóvivőit is, s így már első évfolyamától kezdve megindította például harcát Bartók és Kodály elismeréséért, melyet fennállása során oly kiváló kritikusok és tudósok szorgalmaztak, mint Bálint Aladár, Csáth Géza, Molnár Antal, Tóth Aladár, Bartha Dénes és Szabolcsi Bence. Az új zene alapvetését pedig épp Bartók és Kodály végezte el ugyancsak elég gyakran a Nyugat hasábjain.

Az első időben a Nyugatban meglehetősen rendszeresen megjelenő zenei írások szerzői igyekeznek értékelni a világ zenei életének legfontosabbnak érzett jelenségeit, felvillantani a legjelentősebbnek érzett alkotók portréit. Ezek az írások erősen megkérdőjelezik a neoromantika létjogosultságát. Jász Dezső például ezt írta Max Regerről: matematikus, művelt alkotó, "de a mának igazi nagy muzsikusai között... nem igen kaphat helyet". (1910. I. k. 206. l.) S még a romantikus attitűdöt, alkotómódszert is elvetik. Ugyancsak Jász Dezső Verdire emlékezve "utcai énekes"-nek nevezte a kitűnő operaszerzőt, "aki mandolin mellett minél többet akar énekelni, elkapatva az improvizálás lázától, interpretálva s egyszerre alkotva, vígan, sikertől kísérve, fáradhatatlanul: s a kétszeres tevékenység teljes kiélvezésével". (1913. II. k. 515. l.)

Az "invenció" az ő értelmezésük szerint a tudatos mondanivaló, a demokratizmus igénye válik a lap kritikusainak egyik legfontosabb vezérlő elvévé. Molnár Antal ennek jegyében mond elég elmarasztaló ítéletet Schönbergről, akiből a természetes egyszerűséget hiányolja leginkább, iskoláját pedig antidemokratikusnak érezve "beteg harmóniák" gyártásával vádolja. Richard Straussról sem írnak nagy elismeréssel a Nyugatban, "semmiesetre sem olyan jó zeneszerző - mondja Jász Dezső -, mint amilyen jó művész". (1910. I. k. 536. l .) Annál nagyobb lelkesedéssel fogadja Debussy Gyermekkuckóját Csáth Géza, Muszorgszkij Borisz Godunovját pedig Bálint Aladár. Általában is elmondhatjuk hát, hogy a Nyugat zenekritikusai a zenei modernség szellemében ítélték meg a kortárs zeneművészet jelenségeit, mert ideáljuk az az eszmény volt, melyet legpregnánsabban Bartók és Kodály képviselt. Csáth Géza már a Nyugat első évfolyamában (1908. I. k. 513. l.) megfogalmazta e szemlélet lényegét, amikor Bartók Béláról írt tanulmányában Wagner utódaival szemben - kiknek "muzsikája lehet művészet, de nem muzsika" - Bartók magyarságát hangsúlyozza ("Bartók Béla muzsikájában, különösen a zenekari darabjaiban benne lüktet az ő egész érdekes temperamentuma. Szilaj, szangvinikus magyar kedély, gúnyolódásra, vidám hahotázásokra és haragra egyaránt hajlamos. Első híressé vált munkájában, a Kossuth-szimfóniában kigúnyolta és macska-muzsikává travesztálta a Gotterhalét; nem a finom és előkelő Haydn-melódiát, hanem a Habsburgok családi himnuszát. Aki ilyet mer csinálni, az több mint abszolút muzsikus."), s egyrészt azt tartja döntő érdemének, hogy igyekszik megtalálni és visszaállítani a magyar zene eredeti karakterét, másrészt, hogy Ady törekvéseivel párhuzamosan a művészi én kitárulkozását próbálja megvalósítani. ("Hasonlít ez a fantáziabirodalom Ady Endréjéhez. Csakhogy Bartók vidámabb, egészségesebb... De hasonlítanak ők abban is, hogy mind a ketten vérbeli lírikusok s a művészetük egyaránt fanatikus, szívós kifejezése és kifejezésre törekvése énjüknek. Nem elégszenek meg a kifejezés konvencionális eszközeivel, hanem új eszközöket, a kifejezés új módjait eszelik ki. Azaz nem, kieszelésről nem szabad beszélni; mert megnyilatkozásuk egyaránt őszinte, sőt szinte ösztönszerű.") Csáth Géza szemlélete szerint hát Bartók és Ady az új művészet leghatásosabb szószólói, s az ő magyarságszemléletük az, amely a "magyarkodás", öntömjénezés millenniumi hazugságai után a lényeghez, az igaz értékekhez vezethet. Amikor Bartók Béla szubtilis, elrugaszkodott, az álom és őrület határán levő lelkiállapotról tanúskodó "új kottáit" (1909. I. k. 108. l.) ismertette a Nyugatban, mindjárt hozzáteszi: "Mindebben ráció, zenei tartalom, magyarság és jövő lakozik. Igen, magyarság, csakhogy persze másféle mint Simonffy Kálmáné és Egressy Bénié, akik kiváló férfiak voltak és bizonyára elszomorodnak vala, ha megjövendölik nekik, hogy Magyarországon, mint azelőtt - azután is megszidják és kinevetik azt, aki az elődök dicső munkáját nem ismétli, hanem tovább folytatja". Az új nemzedék törekvéseinek öntudata fogalmazódik meg itt; akik a támadások, félreérések és félreismerések középpontjában is vállalják küldetésüket és büszke öntudattal vágják támadóik szemébe:

Persze Ady vagy Bartók magyarság-eszménye sokkal tágabb ölelésű volt, mint nyugatos kortársaiké, akik az övékben sok modorosságot, különcséget is érezni véltek. Bartók I. zenekari szvitjének bemutatásáról szólva a Nyugat kritikusa helyesen mutatva rá, hogy a szerző megtalálta a magyar szimfonikus formanyelvet, "azt tehát, amit Erkel, Mosonyi, Liszt és annyian csaknem teljesen hiába kerestek", a mű belső világának jellemzéséül azonban ezt írja: "Bartók I. suitejét az a csárdahangulat jellemzi, amit például Ady Endre »magyar-verseiben« találunk. Céltalan, könnyes elbúsulás a borospohár mellett, hajnalig. Duhaj fölujjongás és hejehujázás." (1909. I. k. 338. l.) De ahhoz a felismeréshez, melyet Bálint Aladár fogalmazott meg oly szépen az új közönségről és új igényről írva, mindnyájan eljutottak, s vallották: "Új emberek kellenek, új emberek, kik a vonósok nagyvonalú szólamaiba bele tudják vinni a maguk testéből, agyából, idegszálából következő melódiát".

Ezek az "új emberek" Bartók mellett - kinek jelentőségét azonnal felismerte a Nyugat - Weiner Leó és Kodály Zoltán voltak.

Csáth már 1910-ben tanulmányt szentelt Bartók és Kodály művészete rokonságának, s elsőnek mutatott rá a hasonlóságokon túli különbözőségekre, amikor Kodály kontemplatívabb alkatával Bartók elementárisabb világát állította szembe. Köztudott, hogy Kodályt csak valamivel később ismerte el a zenekritika. Csáth Géza is megelégedett azzal, hogy "föltétlenül tehetséges"-nek nevezze. Az egyéni adottságokon, a tehetség kibontakozásának időbeli különbözőségén túl ennek elsősorban az a magyarázata, hogy a Nyugat öntudatos újszerűségéhez lényegesen közelebb állt Bartók újdonsága, maga a jelenség is, s az a vihar is, mely körülötte tombolt, mely a zenei modernizmus ugyanolyan vezéralakjává tette őt, mint Adyt a költészetének. A Nyugat épp ezért nem elégedett meg a bartóki művészet kibontakozásának nyomon követésével, hanem azokat az együtteseket, szólistákat és társaságokat is rendszeresen figyelte, melyek tehetségüket az új magyar zene és elsősorban Bartók szolgálatába állították. A Waldbauer-vonósnégyes bemutatkozását ezért méltatta e szavakkal Kuncz Aladár: "Waldbauer, Kerpely, Molnár és Temesváry. Négy név, melyhez sok eseményes koncert fog fűződni!" (1908, II. k. 1574. l.), ezért írt a vonósnégyes első esztendejéről ugyancsak meleg hangú méltatást Bálint Aladár (1911. I. k. 502. l.). Ezért figyelte hónapról hónapra méltányló elismeréssel Berény Róbert az Új Magyar Zenei Egyesület programjait, melyek véleménye szerint friss vérkeringéssel töltik meg a sivár és siralmas hazai zenei életet. Két ízben is ugyanazzal a fordulattal fejezi be ismertetéseit ("Hölgyeim és uraim, legyenek az UMZE tagjaivá. Járjanak el koncertjeikre, fizessenek a jegyekért! Meglátják, érdemes!") jelezve, milyen rendkívüli jelentőséget tulajdonít az egyesület működésének, s annak a ténynek, hogy a közönség a legautentikusabb tolmácsolásban ismerkedhetik meg Debussy vagy Ravel művészetével. A múlt bizonyos rétegét "tagadta" ez az irányzat, mint ahogy a Nyugat maga is a tagadás gesztusával indult. Amikor Molnár Antal Bartók I. vonósnégyesét méltatta a lapban, nagyon figyelemreméltóan fejtette ki e tagadás magvát és előre mutató jellegét: "Bartók zenéje tagadja az Erkel-féle, Liszt-féle irányt. Hangulatai népdal-hangulatok továbbfejlődései... Az élet legelhagyatottabb mélységeiből szól föl ez a zene... A mélységek extázisában ott látjuk az embert az egész állat- és növényélettel összefogózva, amint együtt csókolja azokkal a napsugarakat és összeolvad velük a meleg és fényesség végtelen imádatában". (1912. I. k. 328. l.)

E méltatás legérdekesebb része kétségtelenül az, hogy ráérez Bartók modernségének igazi lényegére, arra, hogy a modernség "művész hőseivel" (Király István) ellentétben nem akar kimenekülni a világból, nem teremt magának vigasztaló mítoszt, hanem a zene nyelvében ugyanazt a "paradox életigenlést" valósítja meg, melyet Ady avantgarde modernségének ismérveit tárgyalva Király István fejtett ki Ady-monográfiájában. Ez a fajta életigenlés - mely Bartóknál szinte már a kezdetektől mélyen demokratikus formában jelentkezett - valósul meg Portréjában is, s erre érzett rá Bálint Aladár, amikor Wagner Trisztán nyitányához vagy a Lohengrin előjátékához méri a művet, amely "óriási ív, hatalmas zenei gesztusok, izgatóan tartózkodó fejlődés, amelynek alapja egy sajátságos, merőben egyéni zamatú és mégis elbájolóan szabad melodika és a szólamoknak találkozása egy a tonalitás törvényeitől teljesen emancipálódott harmonizáló fantázia bűvös atmoszférájában". (1911. I. k. 603. l.) S ha öntudatlanul is, de hasonló megérzés munkál Berény Róbert Bartók Béla esete című írásában is (1911. II. k. 1081. l.), amelyben ugyancsak a vonósnégyes újdonságát elemzi: "Vonósnégyesét aktuálisan jellemzi, hogy abban nincs úgyszólván egyetlen oly harmóniakövetkezés sem, melyet előtte bárki megcsinált volna; a szólamok úgy járják a hangközöket, ahogy előtte senki szólamot nem vezetett; ritmikája is dinamikai kontrasztjai is hasonlóan sehol sem találhatók. E művében újat alkotott, amit fölösleges magyarázgatni. Át kell azt élni, életünk egy darabkájává lenni hagyni, és - ha követni tudjuk érzékeink megfelelősége segítségével Bartók érzékeinek akcióit - nagyszerűnek fogjuk azt találni, amint valaha Bach vagy Mozart vagy Beethoven olyik dolgát nagyszerűnek találtuk volt".

A Nyugat 1912 decemberi számában jelent meg Balázs Béla A fából faragott királyfi című táncjátéka, melyből később Bartók egyik első olyan műve készül, mely a szélesebb nagyközönség rokonszenvét is felé fordítja. Az 1913-as első számban pedig facsimile közli a lap az Allegro barbaro kottájának részletét, mintegy jelképesen is közösséget vállalva e két esztendővel korábban kelt mű szellemiségével, melyben a zeneköltő már az alkotás címével is, de hangzásvilágával még inkább érezteti, milyen mély a szakadék a hivatalos Magyarország ízlése s az ő egyetemes törekvései között. Idáig - körülbelül az első világháború kezdetének évét tehetjük osztóvonalnak - azt figyelhetjük meg, hogy a Nyugatban szinte szimultán jelenség volt a költészet és a többi művészeti ág - köztük a zene - forradalmának regisztrálása. A következő esztendőkben érezhetően megkevesbednek a zenei jellegű írások, melynek elsősorban az a magyarázata, hogy a hangversenyek száma is, minősége is csökken, s a háború lehetetlenné teszi a tájékozódásnak a korábbihoz hasonló élénkségét, frissességét." Ma nincs zene - írja némi iróniával Molnár Antal (1915. I. k. 580.1.). - Amit hallunk, az visszhangja annak, ami volt. Szobájukban maradt zeneszerzők részben sírnak, részben remélnek és várnak, részben pedig győzelmi indulókat írnak." A háború idejére jórészt elhallgattak a Nyugat kritikusai. Bálint Aladár jelentkezik időnként egy-egy koncertbeszámolóval. Ő méltatja a fiatalon elhunyt nagytehetségű Pártos István hegedűjátékát, ő számolt be Hubermann vendégszerepléséről, s Wanda Landowska, valamint Hubay szonáta-estjéről. A szűkössé vált akusztika a magyarázata, hogy túlzott elismeréssel vesz tudomást Richard Strauss Alpesi szimfóniájának bemutatójáról. "Ady Endre grandiózus kárpáti verse kísértett Strauss Richard dübörgő muzsikájának hallgatása közepette - írja kritikájában -. És halkan, mint távoli bolygó fénye, a pasztoral szimfónia emléke szűrődött át az örvénylő hangtömegeken." (1916. I. k. 251. l.). Később azonban közli a Nyugat a Der Neue Merkur e műről szóló méltatását is Molnár Antal fordításában - alighanem ez állt közelebb a Nyugat szemléletéhez -, a többi között a következő szkeptikus megjegyzéssel: "A szerzőnek sem volt új mondanivalója ... Csak régi és igen régóta ismert dolgokat mondott el rosszabbul mint eddig..." (1916. I. k. 626. l.).

A háború idején a Nyugat zenei érdeklődésének irányát elsősorban Kodály Zoltán írásai határozzák meg. A magyar zenekritika történetében szinte kezdettől megfigyelhetni egy olyan irányzatot - s ez a Nyugatban is jelentkezett -, mely elsősorban mint művészeti terméket kezeli a zenei alkotásokat, s szakszerűség helyett inkább általánosabb összehasonlító igénnyel közeledik a művekhez. (Ilyen kritikusalkat volt a múlt században Péterfy Jenő, a Nyugat nagy korszakában pedig elsősorban Csáth Géza, aki talán a zenében is az ópium mámorát kereste-találta, mint ezt Demény János fejtegeti róla rajzolt oly vonzó képében.) S a másik: a szakmai kritika, mely kevés tekintettel van a közönség érdeklődésére, igényére. Kodály írásaiban, szóljon bár a megújuló Waldbauer vonósnégyes estjéről, vagy Bartók operájáról, a kétfajta magatartás nagyszerű szintézisben találkozik. Az abszolút hozzáértés és a legnemesebb értelemben vett nevelő szándék, a stílus pontossága s a lényeglátás ösztönös képességének mindenkor jelenlevő harmóniája jellemzi írásait. Mások talán sosem fogták meg oly könnyen Bartók művészi modernségének lényegét, mint A kékszakállú herceg váráról szóló ismertetésében ő tette: "Zenei egyéniségét az ősprimitívségének a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá". (1918. I. k. 937. l.) S ő fogalmazta meg az új magyar zenei törekvések összefoglalását is, amikor a néphez, mint a kultúra ősforrásához való visszatalálás útját emelte ki Bartók világából. ("Az új magyar zenéből egy más, mélyebb gyökerű, elhasználatlan magyarság szűzi tiszta levegője árad, olyan mint a székely fenyveseké, amelyek közé szorultan megmaradt valami egy, valamikor országot átfogó monumentális erejű élet-áradatból.") Kodály jelöli ki a modern zenének a pillanatnyi impressziótól a kollektivumig vezető folyamatát, illetve annak döntő epizódját Debussy művészetében, amely az új magyar zenei törekvéseknek is mintájává vált újszerű harmóniáival, s azzal, hogy megteremtette a színpadi deklamálás lehetőségeit. Ő veszi észre elsőnek, hogy "Bartók formaépítése a régi mesterekéhez áll közelebb" (1918. I. k. 525. l.), utalva a hagyományszemléletnek arra a módjára, amely az ő művészetét épp úgy jellemezte, mint Bartókét, s amelynek az volt a lényege, hogy a romantikus közegből s a német hatásokból kiszakadva a nagy klasszikus és barokk mesterek világából merítenek impressziót a forma megújításában, s a romantikus népszemlélettel gyökeresen szakítva a népdalig szállnak vissza, belőle nyerve ösztönzést a mondanivaló átformálásához.

A világháború utáni Nyugat fenntartás nélkül támogatta Bartók és Kodály törekvéseit. Ennek nem tudatos esztétikai meggondolás az alapja, hanem sokkal inkább egy igazi zenepolitikus egyéniség feltűnése, Tóth Aladáré, aki a magyar zenekritikai írás egyik legnagyobb mestere volt, s kinek hatása máig szinte érintetlenül él a zenei köztudatban. Művészetfelfogásának néhány idealisztikus vonására rámutatott Lukács György Tóth Aladár zenekritikáinak 1968-as gyűjteményéhez írott bevezetőjében, de ugyanő figyelmeztetett rá, hogy bírálatai ma is fontos dokumentumok, hisz "a Bartók, Kodály kezdeményezte sajátos zenei demokratizmus: a magyar paraszti zene mélykultúrájának tanulmányozása mint út az európai zene magas kultúrájának igaz megértése felé, vezérfonala lesz kritikusi tevékenységének". Ideálja Bartók, a zeneszerző s az előadóművész. A kor népszerű művészét, Dohnányit inkább dekadensnek véli, Bartók zenéjének őserejét, zongorajátékának dinamizmusát felülmúlhatatlannak érzi. ("... nem ismerünk élő zongoraművészt, aki kis felületre annyi monumentalitást tudna összesűríteni, amint nem ismerünk élő zeneszerzőt sem, aki úgy meg tudná őrizni legkisebb darabjában is monumentalitását, mint Bartók." (1921. 482. l.)

Tóth Aladár meg nem alkuvó harcának, melynek elsődleges célja Bartók és Kodály művészetének meg- és elismertetése, majd minél mélyebb feltárása volt, az adja meg különös jelentőségét, hogy demokratikus szemléletét a Nyugatnak épp abban a korszakában igyekezett minél szélesebb perspektívába állítani, amikor a lap maga mintha elbizonytalanodott volna, s nem lévén olyan kristályosodási pontja, mint az elmúlt évtizedben Ady Endre volt, esztétikai érdeklődésében bizonyos mértékű eklekticizmus mutatkozott. Talán leginkább a zenekritika őrizte érintetlenül azt az újat akaró, s azért a toll fegyverével harcolni is kész szemléletet, mely a Nyugat első évtizedét jellemezte. S a zenekritika, jobban mondva Tóth Aladár volt az is, aki felfigyelt a művészi modernség bizonyos mértékű klasszicizálódására, illetve ennek lehetőségére, amikor Bartók II. szvitjének ismertetésében a többi között ezeket írja: "... e nagyjelentőségű szerzemény összegyűjtő medencéje összes fiatalkori törekvéseinek, sok olyan folyó vizét foglalja magába, melynek forrása közel van legkorábbi szerzeményeihez, de amelyat szélesebb látókör, biztosabb hozzáfognitudás, egyszóval a tapasztalat hatalmas vivőerejű, termékenyítő folyóvá dagasztott. Úgy vagyunk ezekkel az említett tételekkel (a Bartók-mű tételeiről van szó. R. L.), mint Kassák Lajos fiatalabb verseivel, melyeknek főképpen Babits felé kapaszkodó gyökere még erősebb a szárnál." (1921. 318. l.)

Amikor az Osvát Ernő huszonöt éves írói működését ünneplő Nyugat-szám megjelent, nem véletlenül találhatjuk a lapban az Universal Edition kiadásában napvilágot látott Csodálatos mandarin facsimiléjét, s vele Kodály Adynak a Sappho szerelmes éneke című versére írt dalának kottamásolatát. A két nagy zeneszerzőt a Nyugat helyezte egymás mellé annak idején, a meghurcoltatásukkor is a Nyugat biztosított fórumot Bartóknak, hogy elmondhassa: "Kodály mint zeneszerző napjaink legkiválóbbjai közé tartozik. Művészetének kettős gyökere, éppúgy, mint az enyémé, a magyar parasztzenéből és az új francia zenéből sarjadzott ki. De kettőnknek ebből a közös talajból kinőtt művészete már a kezdet legkezdetén is teljesen elütött egymástól... Alig akad egy-két jelenkori zeneszerző - a hazaiakról nem is szólva -, akik olyan új értékeket tudnának alkotni, mint vonóshármasa, szóló-gordonkaszonátája, vagy két zenekari dala. És a magyar földnek ezeket a kincseit akarják itt nálunk bizonyos emberek - ki tudja, miféle alattomos szándékkal -, sárba taposni. Akit Ady »Sírni« dalának zenéje nem rendített meg,... az vagy süket, érzéketlen fabáb, vagy elfogultan rosszhiszemű". (1921. 235. l.) S Tóth Aladár volt az, aki a Nyugatban e két művész bűvkörében így mondott ítéletet Európa új zenei jelenségeiről: Budapesten legtisztábban a modern olasz zenét ismerhette meg a közönség Respighi üres eklekticizmusát, Malipiero sikertelen népiességét. Mahler utódai pedig a Schönberg-iskola esztétizáló dekadenciájában száradnak el. Webern, Vellesz, Berg ad absurdum vezetik azt, amit mesterük megkezdett, kiszívják stílusának összes még hátralevő lehetőségeit. (1923. III. k. 592. l.)

1925-ben a Nyugat szerkesztői nagyobb teret adtak a zenekritikának. Ekkor írta Tóth Aladár A magyar zenekritika feladatai című programadó tanulmányát, amelyben hármas feladatot tűzött a kritikusok elé: 1. elfogadtatni a mai magyar zene értékeit, 2. irányítani az előadóművészeket és 3. szemmel kísérni a külföldi zene forrongásait. - "A magyar zenekritikusnak - írja befejezésül -... nehéz és nagy küzdelemre kell felkészülnie. Harcterét csak a legfőbb vonalakban rajzoltuk meg. Folyóiratunk, a Nyugat, az eddiginél nagyobb rovattal lép ezentúl a zenekritika küzdőterére abban a tudatban, hogy a meggyőződéses, megnemalkuvó kritikussal mindig együtthalad a nagyközönség." (1925. II. k. 89. l.) S eleinte mintha siker koronázná a kritikus erőfeszítéseit, ugyanebben az évadban színre kerül Kodály Háry Jánosa, prágai muzsikusok viszik diadalra Bartókot, akit Tóth Aladár mint "korunk leginternacionálisabb zeneszerzőjét" méltat, s jelentős közönségsikerrel végződik szerzői estje, melyen ugyan a zenei élet hivatalos nagyságai tüntetően nem vettek részt, de a fiatalság - Péterfy István szavaival - "lángolva lelkesedett".

Osvát halála után azonban a zenekritika szinte teljesen kiszorult a Nyugatból. (Sem Babits, sem Móricz nem éreztek ugyan ellenszenvet a zene iránt, de egyikük sem tulajdonított neki túlzott jelentőséget, Babits pedig úgy hitte, hogy a zenekritika más fontos irodalmi kritikáktól venné el a helyet.) Tóth Aladár 1930-ban ugyan még egyszer számon kéri a hivatalos zenei élet irányítóin Bartók és Kodály elismerését, utána azonban hosszú hallgatás következik. Hogy a szálak mégsem szakadnak el, annak bizonysága, hogy 1936-ban a Nyugat ad helyet Bartók alapvető jelentőségű akadémiai székfoglalójának, melyben Liszt újraértékelésére tett kísérletet. Bartók, illetve a bartóki út ekkor megint a lap érdeklődésének fókuszába kerül, részben Keszi Imre érdeméből, aki Bartók és Kodály tanítványaként kerül a Nyugathoz, mint a novellapályázat egyik felfedezettje, ő ismerteti Bartók új elméleti műveit, ő ünnepli a Cantata profanát, mint a "természet és szabadság zenéjét". A Nyugat közli 1937-ben Bartók szép internacionalista vallomását a Népdalgyűjtés Törökországban című írást, s aztán már csak a távollévőről emlékezhetik meg vallomásosan szép írásában Szabolcsi Bence, aki már a háború utáni kor körvonalait is megsejteti itt: "... az az Európa, mely a »gyökerek« és »közösségek« jelszavát megtanulta és átvette, épp megérett rá, hogy Bartók odahagyja, mint zsákutcává lett egykori iskoláit és levesse magáról, mint kinőtt ruhát. Talán még jókor arra, hogy Európa igazi lelkének megmentésére siethessen, hogy ő képviselje veszendő világunk nemesebb és halhatatlan részét egy tágabb, új világban, mely a réginek roncsait félresöpri majd". (1941. 137. l.)

Ez a jövőbe nyúló gesztus a Nyugat búcsúja is egyben. S ha összegezni kívánjuk a lap zenekritikájának lényegét, azt mondhatjuk, hogy kiváló zenetudós egyéniségek jóvoltából elsősorban azt a demokratikus szellemiséget őrizte és fejlesztette e rovatában, amelyből a mai magyar muzikológia világszerte elismert legjobb teljesítményei sarjadtak.

Jegyzetek

1. Megjelent a Vallomások a Nyugatról című kötetben, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda kiadásában (1972.). ^[VISSZA]

---