Egy egészen más korszak tanulmányozása közben ért a mai ülésekre szóló meghívás. Azt vizsgálom: hogyan tükröződik jelenkori költészetünkben a rádiózás és a televíziózás; milyen hatással van a versek tartalmára és képi rendszerére a sokat emlegetett tömegkommunikációs forradalom".^[1]

Mégsem erőszakolt talán, ha a Nyugat-kutatás feladataival kapcsolatos megjegyzéseimet összefüggésbe hozom az előbb jelzett témával. Több ok is indokolja ezt. Például az, hogy Kosztolányi Dezső - 1926-ban - éppen a Nyugat hasábjain utalt a városiasodás néhány jelenségére, a tömegközlési és közlekedési eszközök szerepére. Új költészetünk című tanulmányából való az idézet: "Hogy mi ez a »modern szellem«, arra szeretnék felelni. Mindenekelőtt arra, hogy mi nem. Az újabb versekben kigyullad egy gázláng, felragyog az aszfalt és a kávéház, a városiasság első jelképe, s a ritmus zakatolásából kihallani a repülőgép és a rádió zaját is. Mindezek külsőségek. Olyan kellékei a jelennek, mint a múltnak a kopja, vagy a koppantó vagy a spinét."^[2] És három évvel később - a Literatura című folyóiratban - ugyancsak Kosztolányi Edisont és Marconit, Blériot-t és Lindbergh-et említi a kor Gutenbergjeiként, előlegezve - mégha esetleg nem is saját leleményeképp - Mc Luhan és a mai tömegkommunikációs szakirodalom Gutenberg-hasonlatát.^[3]

A Nyugat 1920 és 1926 között megjelent verseiből mozaikszerűen összeállítható a hírközlés története. Bálint György írta az 1925-ben közölt, Valakinek panaszos dicsérete című versben:

Török Sophieban egy ideg "Magasan kifeszítve hitvány gondolatok árja fölött, mint óriás / Póznán zengő távíródrót közönyös búzatáblák fölött: úgy figyel, figyel" a mellette élő társra (Emlékezet játékai - 1925). Strém István - 1922-ben - "a távírón zengő erővel" versengő szív kissé banális ábrázolását adja. Kosztolányi "a meredek / háztetők zavarában, / fönn a telefondrótok közt, a sötétben" világító "Rózsaszín lámpa"-t örökíti meg versében (1925). Bányai Kornél a Tragédia című költeményében írja: "Vágyak csikarnak tehetetlenül páncélos ég takar / testem vonaglik ülök itt gazokba szórt szirom. / Irtóztató setétség reng a rádiós terekben és / ordítva rám ugrik az Orion" (1925). Babits majd a következő években írja meg nagy rádiós versét.

Kosztolányi - másokkal együtt - a kép eluralkodására is fölfigyelt. A "kép" ekkoriban természetesen nem a televíziót, hanem kizárólag a mozgófilmet jelentette. Hevesy Iván, Tersánszky J. Jenő, Marsovszky Miklós kritikái, tanulmányai a friss művészet, a film megértéséről vallottak. Mégis: viszonylag kevés ekkoriban születő vers tükrözi a film hatását, ám e versek között olyan is akad, amely teljes egészében a filmről - de persze nem csak a filmről - szól. Babitsé, a Háborús detektívhistória (1920). "Tudod, barátom, lassankint minden csak mozi lesz" - "Minden mozi csak" - szólal meg több változatban az alapgondolat. S amíg Babits egy platóni eszme modern parafrázisát fogalmazza meg, addig Sárközi György hérakleitoszi gondolatot idéz A hullámnézőhöz című versben (1920), s a két szögesen elütő filozófiai szemléletű költeményt csupán a film-motívum alapján helyezhetjük egymás mellé. "Elhal a fény az idők horizontján, minden sötéten elömlik / És üresen pereg a dőlt színházban a film" - írta Sárközi. Sonkoly Béla költeményében (Romok között - 1925) a film-motívum egy történelmi múltú művészi ág szomszédjaképp kap helyet:

Az iménti vázlatos áttekintés valami fontosabbra utal: nem pusztán önkényes tematikus csoportosítás, eljátszogatás fogalmakkal. Gondoljuk meg: a korszak nagy programadó és hangulatmeghatározó költeménye, a Régen elzengtek Sappho napjai (1922) egyben arra a zavarra, kuszaságra is utal, mely a kortárs költészet információs szerkezetében mutatkozott. Úgy is lehet értelmezni Babits versét, mint az információ-szóró és -szerző szokások, módszerek forradalmi változásait megsejtő-megjósló vallomást; a társadalmi kommunikáció izgalmas problémáit, fejlődésének vagy visszafejlődésének lehetőségeit érzékeltető dokumentumot. S Babits talán nem csak abban bizonyult túlságosan borúlátónak, hogy a líra halálát jelentette be, hanem abban is, hogy a közlés, a nyelvi és nyelven kívüli érintkezési formák beszűkülésétől is tartott.

Mindez a Nyugatban közölt versek információs szerkezetének általánosabb érdekű, s nem csupán a tömegkommunikációs kutatás szempontjából izgalmas kérdéseire terelheti figyelmünket. Bár a rádió és televízió s a mai magyar költészet kapcsolatát vizsgálva is hasznos lenne a Nyugat költői anyagával foglalkozni: föltárni a mai jelenségek előzményeit, viszonyítási alapot teremteni.

Keveset tudunk ugyanis a XX. századi magyar költők információszerző szokásairól (a régebbiekéről még kevesebbet). Nem ismerjük azokat a jellemző sajátosságokat, amelyek megszabták és megszabják; mi az, ami koronkint verssé válik? Ami meghatározza egy-egy költő "univerzumát" - ahogy a szót Miklós Pál könyvében olvashatjuk;^[4] ami a versek "információs bázisát" alkotja - a kifejezést Sükösd Mihály regényelemző terminusként használja^[5] - tisztázásra váró kutatási feladat.

Vajon milyen információs forrásokat árulnak el, lepleznek le a költők; milyen arány mutatkozik az információszerzés "hagyományos" és "modern" módszerei között? S a versek nyelvi-képi karaktere hogyan felel meg e módszereknek?

A Nyugat 1920 és 1926 közötti számait lapozva az információs területek "eltitkolása", az információk "eldolgozottsága" látszik alapvető jellegzetességnek.

Divatozik még a "helyzetversek" típusa: a költő valakinek a szerepébe, hangulatába éli bele magát. 1921-ből Kovács Mária Látogató, Szerb Antal Az angol komédiás című versét sorolhatjuk ebbe a csoportba; 1922-ben közölte a folyóirat Bán Oszkár Emberevők ünnepe című költeményét; 1925-ből pedig Mihály László Örökké - veled, Babitsnak A vén kötéltáncos, Bányai Kornélnak az Örök arc című versét említhetjük példaként. De él ez a "helyzetvers"-típus Gellért Oszkárnál, Sárközi Györgynél és másoknál is.

Érdekes vonása e korszak verseinek a mottók és ajánlások gyakorisága. Talán nem véletlenül: keresik egymást a szövetségesek; nagy történelmi és művészeti fordulat, megrázkódtatás érezteti hatását. Osvát Ernő, Móricz Zsigmond köszöntése, az Adyra, Madáchra való emlékezés ad alkalmat az információs források, versformáló tényezők ilyen konkrét "leleplezésére", megjelölésére. 1923-ban Térey Sándor az Osvát Ernőnek írott versét Horatius idézettel - "Nostrorum sermonum iudex" - díszíti; 1925-ben Gellért Oszkár "Babits Mihály új verseire" ír költeményt, s Adyt citálja a mottóban: "Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak..." A mottók és ajánlások száma, aránya egy adott korszakban a költők törekvéseiről, közérzetéről figyelemre méltó tanúságot tehet. S ugyanígy a versekben előforduló tulajdon- és földrajzi neveké. (És érdekes nyomon követni a nevek mögött változó tartalmat; Párizsra hivatkozni például a különböző korszakokban mást és mást jelent.)

A jelenre, a "modern világra" utaló elemek gyakorisága is sokat mondó tényező. Nyilvánvaló, hogy a versek értékét, újszerűségét nem az ilyen elemek mennyisége - vagy akárcsak jelenléte - határozza meg. Radnóti Miklós 1936-37-es cikkei - igaz: dilettáns költők verseiben! - joggal kifogásolták a "modern szókincs" beszivárgását a költészet anyagába. (Visszatérő figyelmeztetés, kifogás az ilyen: legújabban például Kalász Márton utal erre egy interjúban.^[6]) Ám az is igaz, hogy a kort élénkebben, közvetlenebbül festő elemek, olykor a divatos műszavak is a korral, a társadalommal való tartalmi-formai együttrezgést, együtthaladást érzékeltethetik.

A Nyugat 1920 és 1926 közötti évfolyamaiban - s talán később is - az ilyen elemek iránti idegenkedés mutatkozik jellemzőbbnek. S bár a Lucifer a katedrán című Kosztolányi-jelenetben Lucifer beszél a "kába shimmy"-ről s arról, hogy "Jazzband üvölt"; ám a modern kor kifejezéseit általában kerülik a költők, vagy rosszallólag használják. Pedig a városra utaló elemek nagy művészi erővel hatnak olykor: a vers képi világát gazdagíthatják. A "körút-motívum" két példája is igazolja ezt. Pap Károly "a körutak rinoceroszi aszfaltbőrét" említi az Ó erdő című versben (1925.). Babitsnak az Utca, estefelé című költeményében pedig ezt olvashatjuk: "S már lelkünk / olyan mint régen tisztított ívlámpa az évek / zajos körútján".

A versekben megjelölt információs források közül a könyvé az elsőség. "Sötétül a szoba. Könyvemet behajtom" - kezdi Gellért Oszkár 1920-ban a Gondoltál-e már rá? című verset. "Óh könyvem, most bús lapjaid lezárom / S ráfordítom a sötét fedelet" - olvassuk az Epilogus egy könyvhöz és egy élethez című Nagy Zoltán-költeményben (1921.). A múltba vetített utalásoknak pedig se szeri, se száma: "És jöttek meghajolva mind a könyvek / és tollak száguldtak sárgult papíron" - írta a Balladában Szerb Antal (1921). Jellegzetes az Éjfél című Laczkó Géza-vers alaphelyzete: "Mint egy régi parókás, hajporos költő" idéz mitologikus képzeteket, említi Gessner, Rousseau nevét. Ifj. Bókay János "Egy orosz író novellájához" intézi Osvát Ernőnek ajánlott versét (érdekes, hogy - szintén 1925-ben - Tersánszky J. Jenő novellát ír egy novelláról, sőt: éppen orosz író novellájáról). Keleti Arthur a Pax Vobiscum című versben a Baedekkert említi, s ez az utalás már átvezet a - kritikusan ábrázolt - praktikum világába. Ugyanitt - itáliai színhelyen - rajzolja meg "az újságjaik címét üvöltöző rikkancsok / s újságjukat olvasó méla járókelők" látványát.

Móricz Zsigmond 1920-ból való, borzongató nagy szabad versében, a Morsban magát a Nyugatot említi:

Az információk legfőbb forrása a Nyugat költői számára tehát a nyomtatott szó. Némileg meglepő talán, hogy ez a helyzet máig sem változott meg lényegesen: a "Mit ír a hírlap?" reflexe uralkodik.

A művészet - most már szélesebben értelmezve, kitágítva a fogalmat az irodalmon túlra - mint téma és információs forrás több versben mutatkozik tartalmi és képi mozzanatként. A zene Nagy Zoltán költeményében a hagyományok szférájához illeszkedik: "Zenét ha hallgatsz, gondoltál-e rá, / Hogy hallgat-é az téged s mit te zengsz itt?" (Zenét... - 1923). Érdemes bővebben idézni Szabó Lőrincet, aki művészet és álművészet, ízlés és életszemlélet tudatszövevényét lázadó indulattal helyezi szabad versbe: követelések áradatát zúdítva:

S mindaz - a vers egyre magasabb hangulati régióiban - "lihegő városokat, háborút" előlegez, "a lázadás vörös rakétáit, aknák iszonyú robbanását" festi elénk (Élet zenéjét, ritmusok életét! - 1921).

A művészet pszichikai színhelyén játszódik József Attila 1925-ben közölt antikizáló verse, a Hűség is: "Bánatműteremben, / Ahol a szobrász sírva ténfereg".

Folytathatnánk a példák sorát, a húszas évek Nyugat-versének információs szerkezetét kutatva, ám ebben a vázlatban a szerkezet változatait még csak nem is körvonalazhatjuk. Érdekes és jellegzetes információs forráselem a kor "kellékei" közt a hírközlés s a közlekedés - mint láttuk -, s a két fogalom teljes joggal kerül egymás mellé Kosztolányi Dezső nem egy cikkében.

Miből készül a Nyugat-vers? Erre csak alapos irodalomtudományi kutatás válaszolhat. Ha akad vállalkozó, félre kell majd tennie azt a módszert, hogy a költői élvonalat vizsgálja csupán; ez a tanulság a jelen hozzászólás "vegyes" névsorából - Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Sárközi, Bányai mellett Strém, Sonkoly Béla, a költő Móricz, Szerb Antal, Bálint György, Laczkó Géza - is kitetszik. Az irodalmi-költészeti folyamat egészének vizsgálata ugyanakkor csupán módszertani elv, s egyáltalán nem jelent lemondást a valós értékek kimutatásáról, elemzéséről. Az érték fokozatai ugyanis az információs szerkezet eltéréseiből, különbözőségeiből is kiolvashatók. A tehetség sajátossága nyilvánulhat meg abban: milyen információkat, információs forrásokat "leplez le" a költő, milyenekről hallgat; milyeneket utasít el, s mindez milyen költői formanyelvvel, gyakorlattal párosul? Az információszerzés korszerűsége, rugalmassága vajon mennyire határozza meg a költői eszközök korszerűségét, s végső soron a vers értékét, hatásfokát? Mindez kiderülhet a versek információs szerkezetének vizsgálatából. Az eddigi információ-elméleti kutatás főképp azzal foglalkozott: az elkészült vers mint információ milyen sajátosságokat mutat? Az előzményekkel már kevésbé: azzal, hogy miféle információkból állt össze a költemény? Meggyőződésem: a kérdések tisztázásához nincsen szükség semmiféle interdiszciplináris nekiveselkedésre; a "hagyományos" irodalomtörténeti képzettség kellő alapot ad.

Jegyzetek

2. Kötetben: Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek, Szépirodalmi, 1971. 430-431. l. ^[VISSZA]

3. I. m. 378. l. ^[VISSZA]

4. Miklós Pál: Olvasás és értelem, Szépirodalmi, 1971. 159. l. ^[VISSZA]

5. Sükösd Mihály: Változatok a regényre, Gondolat, 1971. 54. skk. ^[VISSZA]

6. Bertha Bulcsú: Meztelen a király, Szépirodalmi, 1972. 40. l. ^[VISSZA]

---