Rimayék hazatérte 1609-ben. – Budán maradnak szeptemberig. – Rimay feladatai Budán s a hódolt falvak ügye. – Az 50 ezer arany ügye. – Rimay levele a késedelemről s ennek rossz hatásáról s más hírei. – Második levele és hírei. – Illésházy a hódolt falvakról. – Követeink búja s Rimay panasza. – Rimay és Tribel Gáspár. – Tót-Lipcse ügye. – Tribel leánya a Rimay jegyese. – A hódolt falvak miatt a bizottság sürgetése. – Halogatás. – A törökök eljárása. – A szölgyéni tárgyalások. – Herberstein és Rimay tárgyalásai Alival. – A tárgyalás megszakad. – Herberstein és Rimay működése Budán. – Különböző bajok. – Az 50 ezer arany forint kifizetése. – Rimayék kiszabadulása.
Herberstein és Rimay 1608. november 16-án számtalan búcsulátogatás után Konstantinápolyból haza indultak, de a rossz idő miatt csak 1609. január 3-án értek Budára, hol mindaddig kellett idözniök Ali basánál, míg a hátralékos 50 ezer arany forint meg nem érkezett.[116] Ez pedig oly lassan ment, hogy Herberstein és Rimay szeptemberig Budán, illetve Esztergomban maradtak. Itt értesültek csak II. Mátyás királylyá választatásáról. Rimay január 4-én üdvözölte a királyt, kívánva, hogy akkora legyen a béke műveiben, mint Korvin Mátyás a hadi dicsőségben. Utjokra nézve utal Herberstein jelentésére s kéri a pénz megküldését, hogy megszabaduljanak.
Január 11-én vette aztán Rimay Bécsből az Illésházy levelét is, ki értesíti arról, a mit már tudott, hogy II. Mátyás lett király, ő nádor s a békét meg akarják tartani. Megbízza, hogy mivel az 50 ezer forint nincs meg, próbáljon alkudozni, hogy a török nem fogadna-e el ebbe az összegbe posztót és ezüstnemüt? A kanizsai hódolandó falvak jegyzékét kétoldalú küldöttség fogja eligazítani s megbízza Rimayt, hogy eszközölje ki Alinál a Battyáni szolgái kibocsátását, mert emez akkor szintén kiadja török foglyait, kik a béketárgyalások alatt estek fogságba és végre azt, hogy a Dunától Erdélyig s az Esztergom körüli határokat többé ne feszegessék.
Volt tehát Rimaynak ujra tennivalója, de ezért nem kellett volna Budán oly soká időznie, hiszen úgysem bírta eligazítani. Azonban, a mi hihetetlen, a bécsi udvar nem bírta s részben nem is akarta az 50 ezer forintot elküldeni. A nemakarás oka az volt, hogy olasz és spanyol intrigánsok saját érdekökben, hogy a zavarosban halászhassanak, szerették volna, ha a béke felbomlik, tehát gátolták a pénz elküldését. De volt ennek diplomácziai oka is, t. i. ezzel nyomást akart az udvar gyakorolni arra, hogy az esztergomi és nagykanizsai meghódolandó falvak jegyzéke hazánkra nézve kedvezőbben állapíttassék meg. Ez különösen Illésházynak feküdt szívén.[117]
Minderről ma már tiszta értesülésünk van Rimaynak újabban előkerült, Illésházyhoz 1609. február 14-éről és 19-ikéről Budáról írt két leveléből, melyekben minél előbb való kiszabadításukat kéri a hiányzó 50 ezer aranyforint beküldése által.
Azt mondja első levelében, hogy Illésházy leveléből, melyet nem ismerünk, szerette volna megtudni a késedelem okát, mert ő ezt a törökök ítélete miatt inkább károsnak, mint hasznosnak véli. Már Konstantinápolyban is mondták neki a vezérek, hogy a németeknek és magyaroknak nem kell a béke, világos ez az ajándék késedelmes elküldéséből. Most Budán újra ezt hányják-vetik s azt mondják, hogy a német császár és a magyarok háborun törik a fejöket. Ne higyje Illésházy, hogy a hódoltság ügye kedvezően elintézhető a pénz beküldése előtt, mert a szultán megparancsolta ugyan Ali budai basának, hogy igazítsa ezt el a zsitvatoroki béke szerint, de ez a parancs csak azutánra szól és akkor Ali kedvezéssel is volna a magyarok iránt. De ő kivált az Esztergom táji hódoltság ügyét nem is tartja sürgősnek. Előbb az ország nevében levélileg kellene a szultánt magát megkeresni, hogy Váczig adja át hódolatlan a területet, a mint ők Konstantinápolyban létök alatt kérték, de Murát basa nagyvezér távollétében nem akartak róla tárgyalni. Azóta Murat haza érkezett Konstantinápolyba s követet küldött a budai basához, kitől izente, hogy a békét még erősebbé kell tenni. Kérdi, hogy a török követek még ott vannak-e s inti, hogy bánjék velök becsülettel stb. A basa most a dolgok ily függő állapotában nem tudja, mit izenjen a nagyvezérnek, mert tart tőle, hogy a béke fölbomlik.
47. II. MÁTYÁS MAGYAR KIRÁLY.[118]
Ezután híreket ír. A szultán Málta és más szigetek ellen hét évi hadjáratot hirdetett. Ez is alkalmassá teszi az időt, hogy a dunántúli hódoltság dolgában írjanak a szultánnak, mert ez a nagy gondja engedékenynyé fogja tenni. A tengeri készületeket ő már Konstantinápolyban létekor látta s az angol lövet is figyelmeztette rá, okául a velenczeiek ármányait mondta. A török a lengyelek ellen is készül, mire a tatár kán ingerli a szultánt s egy Budára érkezett moldvai követ beszéli is, hogy a tatárok máris két ízben törtek rá a lengyelekre.
Egy kiszabadult Ali basa nevű török fogoly is érkezett Budára, Ez is állandón beszéli, hogy a béke rövid időn felbomlik. A budai basa nem akarja haza ereszteni, mert ott is álhíreket fogna terjeszteni. Ez is azt mutatja, hogy kiszabadulásuk egyenesen államérdek és az egyetlen, mely a törököt megnyugtatná, mert Konstantinápolyban is a kétség volt, mint Rimay hiszi, a főbaj, hogy a zsitvatoroki békén túl elérni semmit nem tudtak.
Széchy Tamás írt ugyan Alinak, hogy ő van több másokkal megbízva a Kanizsa vidéki hódoltság ügyével, de Rimay nem hiszi, hogy ehhez hozzákezdjenek az esztergomi ügy előtt.
Mindezt a sürgetés végett írja. De ha Illésházy azt hiszi, hogy a hódoltság ügye előbbre való, akkor tüzessen ki napot s írja meg okait a basának, hogy mért kell ennek előbb meglenni, mert a török kezdi az ők eltartásukat megsokalni már csak a kételkedés és a magyarok részéről némi fegyveres hírek miatt is, milyenekről három tudósítás is érkezett már Budára Alihoz.
A második levél február 19-ikéről, melyet Rimay saját szolgájától küldött el s újra mellékelte hozzá előbbi levelét, már rövidebb és kevésbbé érdekes. Levelét különösen azért írja s szolgáját azért küldi, mert biztosat kíván tudni, hogy ő is helyesen járjon el s főképp tudni akarja, hogy megmarad-e a béke? A mindenféle hírekkel szemben maga Ali basa is meghagyta neki, hogy határozott híreket szerezzen, ő bizonyosságot kíván. Úgy hallják, hogy a pápa és spanyol király hada «Karinthiára és Ausztriára szállong», hogy Máltáról elfordítsák a török szándékát s ha ez igaz, akkor ezek a mi nyakunkra hozzák a törököt. Erre figyelmeztette őt az angol követ is Konstantinápolyban. Herberstein nézete azonban az, hogy ez a had és a német császár hadszedése nem a török, hanem az eretnekek ellen irányul abból az elvből, hogy «haereticis non est fides servanda». Trauzen volt Bécsben az egyetlen tanácsos, ki e felfogást elutasította, mint méltatlant a német császárhoz. Mindezeket tájékozásul írja meg, kérve, hogy szolgáját hamar bocsássa vissza és mentse ki őket.[119]
Most már Rimay biztosat tudott meg Illésházy válaszából, a mely különben nem maradt ránk. Egyrészről pénz sem volt s ezért kellett az ügyet halogatni, másfelől azt hitte Illésházy annyi csalódás után, hogy a török kapzsisága miatt a pénz megküldése előtt könnyebben fog menni az esztergomi hódoltság ügye. Mindenesetre elő fognak még adatok kerülni, melyek e titkosabb okokat még jobban fölfedik. Azonban Herberstein és Rimay sehogy sem akarták megérteni e két kérdés kapcsolatát, mert ők Budán másként látták a dolgot. Lehet, hogy kiszabadulásuk érdekében beszéltek így, mert a hódoltság kérdésének megoldásában nem hittek, lehet az is, hogy legalább Rimay, a maga naivságában Ali nyájassága miatt elaltatva többet hitt a török jóakaratában a kellőnél.
48. SZÉCHY TAMÁS NÉVALÁIRÁSA.[120]
Elég az, hogy Rimay az Illésházytól kapott hírek után panaszkodott s mindketten szomorúan vették a hírt Budán, mint ezt Rimaynak február 24-én Illésházyhoz és márczius 11-én Tribel Gáspárhoz írt leveléből látjuk. Utóbbiban azt írja, hogy a király is tudatta velök, hogy kiváltásukat meg kell a hódoltság ügyének előznie.[121]
Így ültek tehát Rimayék szégyenszemre Budán s gúnyos megjegyzéseket kellett lenyelniök. Midőn aztán arról értesültek, hogy Illésházy is Bazinba jött, mert Forgách Zsigmond nőül vette br. Pálffy Miklós leányát, Katát s ő ennek lakodalmára jött haza; ekkor február 24-én esdeklő levélben fejtették ki helyzetöket és azt, hogy Budán ülésök a keresztyénségnek mekkora gyalázatja, hogy a török nem is hisz a békében és csakis Illésházy levele Alihoz a kanizsai küldöttség dolgában adott ismét nagyobb bizalmat a békére nézve.[122]
Pedig Rimaynak lett volna ugyancsak fontos ügye Tót-Lipcse vára miatt, melyet, fájdalom, a rendelkezésünkre álló adatokból pontosan meg nem határozhatunk. E szerint Tót-Lipcse (Zólyom-m.) közelről érdekelte Rimayt, mert leendő apósa, Tribel Gáspár, zálogban bírta, kinek leányát Rimay még követsége előtt eljegyezte. Éppen ebben az időben felszólították Tribelt, hogy a várat kezéből adja ki. Tribel most nemcsak maga írt Rimaynak, hogy írjon a királynak s a nádornak, hanem megkérte Kollonits Szigfridet is,[123] hogy próbálja kieszközölni bármi módon, pl. Herberstein útján is Rimay hazajövetelét, mert ő nem elég erős Tót-Lipcse megtartására. E tárgyban 1609. január 19-én Kollonits csakugyan bőven ír Rimaynak Tribel és leánya nevében, említve itt Herbersteinhoz írt levelét is, hogy vagy zálogra, vagy akár helyettes állításával eszközöljön ki szabadságot és ha ez nem lehetne, akkor eszközöljön ki szabadságot sógorának, Oktaviónak, a ki tárgyaljon az ő nevében, vagy ha mindez sem lehetne, akkor írjon Illésházynak, hogy fogadására emlékezve, tartsa függőben Tót-Lipcse dolgát, a míg ő kiszabadul Budáról.
ILLÉSHÁZY ISTVÁN.[124]
Ezt az utóbbit Rimay természetesen megtette; sőt írt érdemeire hivatkozva magának a királynak is a halasztás ügyében s megkérte ő maga is Herbersteint a közbelépésre. Képzelhető, mint esett Rimaynak Kollonits leveléből azt olvasni, hogy ú. n. jóakarói nem érdeklődnek ügye iránt.[125] Tudjuk aztán, hogy Tót-Lipcse ügyében tárgyalt is Tribel Beszterczebányán, még pedig sikerrel, úgylátszik, a nádor közbelépése következtében. Ugyancsak egy másik tárgyalásról is tudunk, melyen Tribel, betegsége miatt, csak helyettessel vett részt. Mindezek eredménye az lett, hogy a nádor közbenjárására az ügy bővebb tárgyalása június 24-ikére halasztatott. Reméli, írja Rimay, hogy most már jól fognak menni a dolgok. Tribel megnyughatik s ha ő kiszabadul, maga is közbenjár a nádornál és sikert annál inkább remél, mert folyton módjában áll nagy állami szolgálatokat tenni.[126]
Így egyelőre nem maradt hátra egyéb, mint a húsvéti ünnepekre egy papot kérni istentisztelet végett és megkérni egy másik evangelikus papot, hogy kiszabadulásáig jegyesét vígasztalja s adja át neki «szerelme egész mélységéből fakadó százszoros üdvözletét».[127]
Közben az volt ily körülmények közt Rimayék czélja, hogy mentül hamarább összeüljön az a bizottság, mely végre megállapodjék az esztergomi hódolt falvak jegyzékében. Rimay ez időbeli leveleiben erről 1609. márczius-április havából különböző sürgetéseket és reménykedéseket találunk. Az értekezlet helyéül az esztergommegyei Szögyén (Szölgyén) volt kitűzve. Török részről Ali küldöttei, esetleg maga Ali, magyar részről Forgách Zsigmond és pár más voltak megbízva az alkudozással. Azonban az először márczius 20-ikára, majd április elejére és harmadszor április 8-ikára tett határidőt sem bírták a magyar biztosok elmaradása miatt megtartani. Erről Rimay elég méltán panaszolkodik s méltán emlegeti Ali boszúságát is azzal együtt, hogy a mint hallja, Zulfikár bég, a török követ, Pozsonyban rosszabb ellátásban részesül, mint azelőtt Bécsben s most attól tart, hogy velök is ez fog Budán kölcsönben történni.[128]
Mialatt ezek folytak, Ali basa küldött egy jegyzéket Illésházynak a meghódolandó városokról és falukról, mely azonban teljesen más volt, mint a mit a zsitvatoroki béke 16-ik pontja és minden megegyezés megállapított. Ugyanis több mint 300 még nem hódolt falut sorol fel most, azaz mindazokat a helyeket, melyek egykor Esztergom török kézre jutásakor török kézre jutottak. Illésházy menten elküldte ezt Rimayéknak, hogy vele tárgyaljanak, fejtsék ki, hogy ez békeszegés. De ezek nem beszélhettek vele, mert Ali lova leesvén, ő maga is arczán megsebesült. Pár nap mulva beszéltek ugyan vele, de aztán Ali Egerbe ment egy hónapra, színleg azonban meghagyta Amhát ügyvivőjének, hogy ha a király megbizottai megérkeznek Szögyénbe, ők is jelenjenek meg. Eltávozásának czélja egyébként az volt, hogy a megegyezést húzza s minden maradjon meg úgy, a hogy van. E mellett, mint mindig, ekkor is Rimayéknak szintén azt erősítgette, hogy ránézve is a békeokmány irányadó.[129] Azonban mindez csak szóbeszéd és szócsavarás volt.
Rendkívül megnehezítette a helyzetet, hogy Illésházy 1609. május 5-én Bécsben, még a szögyéni tárgyalások megkezdése előtt meghalt. Most Ali még makacsabb lett s midőn június elején végre összeültek a megbizottak Forgách Zsigmonddal, török részről Amháttal, egy igen körmönfont eszű ügyvivővel, hogy a meghódolandó falvakról tárgyaljanak, akkor, noha Ali a biztosoknak írt levele szerint beleegyezett, hogy kikutassák a falvak hovátartozását, most mégis a török biztosok éppen Ali nevében meggátolták a kérdésnek a béke 16-ik pontja szerinti eldöntését. Ennélfogva a magyar biztosok 1609. június 10-én Alinak levelet írtak, mellékelték hozzá az 1608. június 18-iki komáromi megállapodást, melyben egyrészről Ali, másrészről Illésházy és Kollonits megegyeztek s aztán Érsekújvárra vonultak vissza, várván Ali válaszát.
49. BUDA ÉS PEST A XVII. SZÁZADBAN.[130]
Minderről Rimay és Herberstein ugyane napon értesíttetvén, június 13-án kihallgatást kértek Alitól. Rimay volt ez alkalommal a szóvivő, a ki újra előadta a zsitvatoroki béke 16-ik pontjának s az Ali és Illésházy régibb és ismételt megállapodásainak tartalmát. Ezután egy egész párbeszéd folyt le, melyet hosszú volna itt teljesen előadni. Ebben az a jellemző, hogy Ali a fődolog elől állandóan kitért s általában nem ismerte el a békepont igazi értelmét és azt feszegette, hogy a kéznél levő iratok szövege nem hiteles, neki a szultántól az eredeti szerződést kell elhozatnia. Ezzel újra az volt a czélja, hogy mivel ez hónapokat vesz igénybe, tehát addig halasztassék az ügy, mert hiszen a követelt helyek amúgy is török kézben levén; nekik éppen a sürgetett megállapodás volt káros. Majd teljesen eltért a tárgytól s azokkal az erőszakokkal állott elő, melyeket magyar-német részről a béke alatt elkövettek a törökök ellen. Például minő nehéz neki a magyarokhoz még megbizottakat is küldeni, mikor most, a szögyéni tárgyaláson is, saját ügyvivőjének egy ifja kétszáz tallérral eltűnt, egy másik agának egy ifjú szolgáját majdnem meggyilkolták s csak társai mentették meg. Előadott sok más egyebet is, miket itt mellőznünk kell.[131]
Végre mintegy kimerült és szünet állt be. Azután arra nézve, hogy mit kellene tenni, a basa egyszerűen azt felelte, hogy egy év is lejárt, a tárgyalás mindig sikertelen volt, ő nem remél semmit tőle s részéről a kezében levő falvak bíráit egyszerűen kényszeríteni fogja, hogy a töröknek szolgáljanak. Az ő spahiai úgy sem fognának belenyugodni, hogy a követelt falvakból kitiltassanak. A mieink ekkor újra a békepontra hivatkozva, kérdezték, hogy erőszakkal vagy a béke szerint kíván eljárni?
Végre azt felelte, hogy mindkét részről csak egy-egy embert kellene a dolog tisztázásával megbízni s módot fog lelni, hogy e miatt és az eredeti szerződés megküldése végett a szultánnak írjon.
Ekkor egyelőre semmit sem lehetett tenni. A magyar biztosok, élükön Forgách Zsigmonddal, június 16-án Érsekújvárról egy újabb levelet intéztek Alihoz, melyben újra kérik a béke pontos megtartását s szintén fölemlítve a törökök számos erőszakát, melyek a béke megszilárdulásával mindkét részről meg fognának szűnni, ráhárítják a felelősséget. Ezzel a tárgyalások egyelőre megint megszakadtak s komolyan utóbb sem folytatták.[132]
A mint látható, követeinknek Budán akadt elég tennivalójuk; de mindez e tennivalóknak csak része volt. Még az adott nehéz viszonyok közt is majdnem legkellemetlenebb volt, hogy örökké el kellett nekik valamit egyengetni, foglyokat kiszabadítni, kicserélni, egy-egy kölcsönös erőszakot kimagyarázni, elsímítni. Rimay leveleiben olvassuk pl., hogy 1609 augusztus 12-én Werebély János váczi alkapitányt ajánlja II. Mátyás kegyeibe, a ki a török kicsapongások megtorlása miatt magát gyűlöltté tette, holott kiváló érdemű ember. Ír a horvát bánnak s a szőnyi kapitánynak, hogy ha a békét megerősítve látni akarják, szüntessék meg a határokon a kegyetlenségeket és megátalkodottságot. Ugyanerről jelentést tett II. Mátyásnak is, mert a panaszok már egész a szultánig eljutottak. Máskor Ali basa fogta el Preiner követét, Földesy Istvánt, a ki Rimay hívására jött Budára, a mire őt éppen maga Ali kérte fel, most tehát siet bő előterjesztést tenni Alihoz a követ kibocsátása végett. Majd egy morva nőt szabadít ki török rabságból s meleg ajánlólevéllel látja el az útra. Máskor a kecskemétiek és nagykőrösiek ügyében jár közre, hogy a Bocskaytól adott szabadságaik biztosíttassanak. Majd enyingi Török István kéri meg, hogy egy Ferencz deák nevű ifju legényt szabadítson ki vagy váltson meg, máskor a hodolini papné megszabadítását bízzák rá. Dóczy István váczi kapitány meg éppen egy szerelmes verset kér tőle, mely Magdolna névre szóljon, máskor különböző megbízásokkal látja el; majd megint a komáromiak fordulnak hozzá, hogy két komáromi embert szabadítson ki Belgrádból, más alkalommal, hogy valami török rablók megbüntetését eszközölje ki, a kik Győrből visszatérő komáromiakat megöltek és tíz ökröt elraboltak, melyeket Budán találtak meg. Közben Forgách Zsigmond egy portai kézíj vásárlására kéri és így tovább.[133]
50 FORGÁCH ZSIGMOND CZIMERE.[134]
Végre augusztus 9-én (1609.) értesíthette Forgáchot, hogy a szultántól az eredeti békeszerződés és egyéb eredeti levelek augusztus 6-án megérkeztek s Ali utasítást kapott, hogy pár száz faluért a békét ne veszélyeztesse.[135] Értesítette arról is, hogy Ali ki akarja valami módon Zulfikárt, ki ekkor már Komáromban volt, szabadítani s ezért folyvást üzeneteket váltanak. Állandóan híresztelik, hogy Zulfikárrál ott rosszul bánnak. Továbbá Ali fegyvereseket küld Esztergomba s maga is oda készül, midőn őt és Herbersteint is magával viszi. Ugyanekkor történt, hogy Földvárnál a Báthory Gábor követét, Keresztesy Pált, ki több ajándék mellett Alitól egy fakó lovat is vitt a fejedelemnek, magyar katonák kirabolták. Előbb az volt a hír, hogy ezek hajduk voltak, majd hogy Batthyáni Ferencz vagy Nádasdy Tamás katonái. Ez más rablásokkal együtt folyton bonyolította a helyzetet. Ekkor végre azonban már az 50.000 frt Rimay és Herberstein kiváltása végett Komáromban volt s megérkezett a menedéklevél is II. Mátyástól a török küldöttek részére, kik a pénzt átvegyék. Most Forgách újra azt akarta, hogy a hódolt faluk jegyzékét előbb állapítsák meg. Ali megint biztosította őt, hogy a békeponthoz fog ragaszkodni; Forgách pedig az 50.000 frtot most is erre mintegy csalétkül kívánta felhasználni.[136]
Mindez azonban semmi megoldásra nem vezetett és így szeptember elején sok huza-vona után a budai timár-defterdár (kincstárnok, könyvvivő) átvette a pénzt Komáromban és Rimay s Herberstein Esztergomból, a hová közben Alival átmentek, Zulfikár pedig Komáromból kiszabadultak s a török nagykövet végre elmehetett Bécsbe Mátyáshoz a béke értelmében. A hódolt falvak ügyében utóbb még nagyon sok tárgyalást tartottak, de sem ezek, sem pedig még későbbi békék sem bírták végleges megoldásra juttatni. A hallgatólagos állapot mindig a status quo maradt, azonban ennek a kérdésnek további tárgyalása nem tartozik Rimay életrajzához s ezért e műben mellőzzük.
Rimay otthon. – Törekvése. – Ügye Forgách Zsigmonddal. – Ügyeinek folytatása Tribellel. – Házassága elmarad. – Működése egyháza ügyében. – Molnár Albert látogatása. – Erdélyi útja 1615-ben. – Tervek Bethlen ellen. – Balassa Zsigmond föllépte. – Rimayt meg akarja nyerni. – Erről Rimay vallomása. – Rimay vonakodása s Balassa kudarcza és fogsága. – Nősülése. – Költeményei nejéhez. – Gyermekei.
Rimay kiszabadulván a fogságnak nevezhető budai helyzetből, első feladata volt, hogy saját ügyeit rendezze, hogy nősülését előkészítse és egyháza dolgaiban részt vegyen.
Egy kis független nyugalom volt az, a mire most vágyott. Alsó-Sztregován egyelőre egészen egy templom s vele összekötve háza építésének szentelte magát, hogy a mint írja, a hely közelsége még inkább csalogatván, annál buzgóbb legyen Isten Iránti kötelességei lerovásában.[137] Másik vágya az volt, hogy Alsó-Sztregován kívül szerezzen valami «bátorságosabb helyen» holmi birtokocskát, mert ez a török hódoltsághoz nagyon közel feküdt s állandón fenyegetett hely volt.
Ezt az utóbbit, Illésházy halála után, főképen Forgách Zsigmond által vélte elérhetőnek. Ugyanis neki követsége miatt egy pénzösszeget is igértek, melyet egyelőre nem kapott meg. Ő most Forgách útján Szakálban (Nógrádm.) akart addig is egy kis birtokrészhez zálogban jutni; de sietteti pénzét, mert a mit vett, ki akarná fizetni. Másrészről pedig Forgách-csal a következő ügye volt. Forgách első neje, Losonczy Anna, az egykori Ungnádné, a még azelőtti Sulyokné volt. Ennek nagybátyja, Losonczy László, bizonyos kelecséni (Tót-Kelecsén, Nógrádm.) birtokrészt elzálogosított a Madáchoknak s ebből egy részt (három jobbágyot és egy pusztát) Rimay bírt a Madách-rokonság révén. Most ezt Forgách végrehajtással vissza akarta venni s míg Madách Péter el bírta igazítni ellentmondással a dolgát, addig őt elmarasztalták, mint zálogban bírt jószágrésznek visszaadásában. Ámde noha ő, mint írja, perelhetne, mégsem teszi, hanem Forgách jóságára bízza ügyét, hogy zaklatni nem fogják. Forgách egyelőre nem is zaklatta, sőt levelet is igért neki, hogy a jószágrészt mindaddig nála hagyja, a míg kielégíttetik. Azonban ezt három év alatt sem érte meg és addig ugyan használta ezt a részt, de mivel látja, hogy Forgách többé nála hagyni nem akarja, lemond róla, csak kéri, hogy mint igérte, elégítse is ki, úgy sem volt belőle több két frt hasznánál, mert mindössze csak 16 kilányi (32 pozsonyi mérő) gabonát kapott róla s széna egyszerre csak 12 kilányi termett rajta.[138]
Ennek az ügyének további folytatását nincs módunkban figyelemmel kísérni. Hasonlóan töredékes az, a mit leendő apósának, Tribel Gáspárnak és Tót-Lipcse várának ügyében írhatunk. E vár; mint láttuk, Tribel Gáspárnak volt kezén zálogjogilag, de sokan áhítoztak rá. Tribel elbetegesedvén, dolgait rendben tartani nem bírta s neje pedig, mint idegen, nem értett hozzá eléggé. Ez ügyekben, mint ekkor még leendő vő, Rimay is járt Tót-Lipcsén és ismerjük egy fogalmazványát Miessko Györgyhöz, melyben felkéri őt, hogy az asszonyt nehéz gondjaiban segítse, mert fiaiban nem bízik eléggé, veje pedig még nincs. Tót-Lipcse ezután még csak egyszer jön elő irataiban, t. i. a lipcseiek gabonát kértek tőle, de ö a szárazság, rossz termés s a drágaság miatt, mások példájára hivatkozva, megtagadja, nehogy maga és övéi megszoruljanak.[139]
51. LIPCSE VÁRA.[140]
Ezekről sem tudunk többet. Bármi okból, de a tervezett házasság elmaradt s Tribelék ügyei többet Rimay életében az eddig ismert adatok szerint nem fordulnak elő.
Egyháza gondozásáról is ebből az időből van még pár adatunk. Van t. i. egy bizonyítványa, mely szerint Schwegler Jánost, a kit ő maga tett a palánkai egyház élére s ott két évig általános kedveltségre működött, de most ez a hely r. kath. vallású patronus kezére kerülvén, el kell távoznia, tehát ajánlja minden evangelikusnak mint pártfogásra érdemest. Egy másik iratában megköszöni Tornarius Eliasnak, hogy oly jeles papot ajánlt neki, mint Mihály, ki valószínüleg ugyanaz a Zolnai Mihály (Michael Solnensis), kinek két év mulva hasonló elismerő bizonyítványt ad, midőn szülőföldéhez és apai örökéhez közelebb akarván jutni, eltávozik Alsó-Sztregováról.[141]
Ne hagyjuk említés nélkül, hogy 1615 január 1-én Szenczi Molnár Albert ment hozzá. Molnár október 27-én odahagyván a komáromi lelkészi állást; egy hosszabb körút után, deczember 19-én, visszatért Komáromba, de már 21-én végleg fölkerekedett, hogy északi Magyarországon át Bethlen Gáborhoz menjen Erdélybe, Fogarasba. Ebben az útjában Szécsenről január 1-én Szinyei Kristóf alkapitány, kinek vendége volt, két katonával elkísértette Rimayhoz, a kinél január 1-seje estéjén és 2-ikán délelőttig időzött. Molnár erről naplójába ezt jegyezte be: Szigyei (igy!) Kristóf «két katonával kísértetött kiskarácson estin Esztergoára, Rimay Jánoshoz. Itt ez tudós nemes embernél az új szerint kezdem el örömmel ez következendő 1615. esztendőt».
Molnár szűkszavú naplója semmit sem szól arról, hogy mit beszélgettek együtt; de bizonyára megfordult és nem egyszer, annak a neve, ki mindkettőjükre hatással volt, értjük a mestert, Balassát, kinek Molnár emléket emelt verselési újításai miatt a Zsoltár-ok első kiadásában (1607), melyben maga mint pár száz évre kiható verselés-újító mutatkozott be, az újítás teljes öntudatával. De ezenkívül is számos rokonvonás jellemezte e két férfiut. Mindkettő tudós volt, mindketten ismerték a római klasszikusokat, mindketten sóvárogtak a vallás-szabadság, mint akkor a szellemi szabadságok legfőbbike után, e mellett Rimay is nemcsak költő, nemcsak vallásos költő, hanem éppen zsoltárátdolgozó is volt, kire Molnár zsoltárai hatást is tettek. Lehetett tehát beszédtárgyuk elég, még ha sokáig maradtak is fent. Molnár, mint láttuk, másnap már tovább ment Daróczon, Osgyán át Rimaszombatra.[142]
52. SZENCZI MOLNÁR ALBERT.[143]
E találkozásnak mindenesetre része volt abban, hogy a viszonyaival elégedetlen Rimay 1615 folyamán maga is járt Erdélyben. Valószínű, hogy összefüggésben állt ez a vallásszabadság kérdésével is, hiszen akkoriban semmi sem volt természetesebb, mint a felsővidéki protestánsoknak emiatti erdélyi útja. De világos az is, hogy szolgálatát felajánlotta Bethlennek, a kit különben is Bocskay környezetéből ismert, azonban bármi okból, nem fogadták el, vagy valami olyast ajánltak, a mit ő nem akart elfogadni. Az bizonyos, hogy Illésházy halála után magát háttérbe szorítva érezte s az volt véleménye erről másoknak is, a kik őt ismerték. Hiszen éppen erre alapította Balassa Zsigmond is tervét, midőn őt meg akarta nyerni a maga regényes vállalatának.
Ugyanis ebben az időben életének egyik fontos eseménye az, hogy Balassa Zsigmond, visszaemlékezvén egyrészről a Rimayaknak a Balassák iránt tanusított odaadására, másrészről arra, hogy Rimaynknak gyakorlata van a törökökkel való tárgyalásban: tehát bele kívánta vonni Rimayt az erdélyi fejedelemség elnyerésére kovácsolt kalandos terveibe, mint különben is bizonyára elégedetlen embert.
Tudjuk, hogy Bethlen Gábor ellen, ki 1613 október 21-ike óta volt fejedelem, 1615 vége felé újra sokat áskálódtak a portán. Két jelölt is fellépett ellene. Egyik a már egyszer megbukott Homonnay György főispán, kit Bethlennek 1616-ban fegyverrel kellett leverni, a másik Balassa Zsigmond, a kit Skender és Ali basa támogattak. Mindkettő a támogatás fejében a töröknek igérte az annyit követelt Lippa és Jenő várakat, úgy hogy Bethlen e törekvések és főleg Homonnay fellépése, tehát, a mi jellemző, magyarok miatt, Lippát utóbb csakugyan kénytelen volt a töröknek átadni, még pedig az április 17-iki (1616) fejérvári országgyűlés beleegyezésével.
De térjünk vissza Balassához. Ő, a gazdag, tanult, de könynyen hívő főúr, belement a két basa által ajánlott tervbe. Elkezdett híveket toborzani, összeesküvésfélét tervezni s e közben 1616 október 15-én Kékkőre hivatta Rimay Jánost is és felszólította, hogy álljon hozzá, noha Rimay, ki egyet-mást hallott Balassa terveiről, már hosszabb idő óta és éppen ezek miatt, a vele való érintkezést megszakította. Ennek pedig előzménye az volt, hogy ők 1615-ben találkoztak már egyszer Nagy-Károlyban, midőn Rimay Erdélybe ment, hogy Bethlennek szolgálatát felajánlja, de sikert nem érve, visszatért. Ugyanakkor Balassa Zsigmond is egy fegyveres kísérettel Erdélybe készült, még pedig Bethlen kétszeri hivására, azonban ezt Rimay elöl eltitkolta. De Rimay, úgy látszik, ezekről s még némi más terveiről értesült.
53. HOMONNAI GYÖRGY PECSÉTJE.[144]
Most, ezen az október 15-iki találkozáson, Balassa már nem titkolózott. Elmondta, hogy csakugyan járt és hosszasabban időzött Erdélyben, de Bethlen igéreteiben csalódott. Sikerült neki, mint dicsekedve mondta, ott Memhet aga s utóbb Skender basa útján elhárítni azt, hogy a török császár a zsitvatoroki béke megszegésével dúló hadat indítson Magyarország ellen azért, mert a német császár segélyt küldött a néhai Báthory Gábor fejedelemnek s Erdélyt pusztíttatta. Azonban ő meggyőzte a törököt, hogy ez a segélyhad nem pusztító szándékkal jött. Elmondta, hogy a Bethlennel elégedetlen török nagyvezér nevében Skender felajánlta neki az erdélyi fejedelemséget, de ő nem fogadta el. Majd midőn hazatért Kékköre, Skender újra írt neki Szegedről, most pedig Ali basa a császár nevében elküldte a pártolás feltételeit is, melyek lényege, hogy ő a török barátjának barátja s ellenségének ellensége lesz, hogy évi 40.000 arany adót fizet és Jenőt meg Lippát átadja a töröknek.
– Mint tetszenek e föltételek? – kérdi most Rimay tőle.
Balassa legsúlyosabbnak találta az elsőt, mert neki felesége révén[145] sok lengyel rokona, sógora van, a németekkel számos összeköttetése, a kik mind keresztyének s végre itt vannak a magyarok is. Már most hogy legyen ő mindezeknek ellensége a török kedvéért?
– Jól gondolkodik Nagyságod – felelé Rimay – s ezen gondolatban maradjon meg ezután is. De kérdem Nagyságodtól, hogy mint tetszik a második? (t. i. a 40.000 arany adó.)
Ezt Balassa a három közül legkönnyebbnek mondta. Ámde, folytatá Rimay, Erdély ezt az adót, mint ő Kovacsóczi Farkastól és Kendi Jánostól hallotta, könnyen megfizette régi boldog idejében, mert csak a törököktől beszedett vámhasznon felüli bevételek feléből vagy harmadából kitelt ez az adó; ámde az utóbbi romlások után az ország beleegyezése nélkül ezt megigérni nagyon sok. E mellett Bocskay kieszközölt 25 évi adómentességet Erdélynek, sőt a két oláh vajdaság adóját is nyolcz évre Erdélynek adatta; annál kevésbbé volna méltányos most, ennyi pusztulás után, 40.000 aranyat igérni. Végre Jenőt és Lippát sem lehetne a rendek beleegyezte nélkül átadni; hiszen éppen maga Balassa is megvetőleg nyilatkozott Bethlenről, midőn híre járt, hogy átadta őket, pedig mint utóbb kisült, nem volt igaz.
– Ez az átadás úgyis csak színleges, erről Ali biztosítja őt.
– De hátha a török majd meghazudtolja Alit – felelte Rimay – s ö majd gyűlölet és megvetés tárgya lesz? Egyszóval ő azt tanácsolja, hogy «ilyen simpliciter» a feltételeket ne fogadja el.
Ekkor Balassa azzal állott elő, hogy Homonnay György kész őket elfogadni. Ám tegye, – viszonzá Rimay – azonban ő Balassának még sem ajánlja.
Ámde, folytatá Balassa, őt Budáról egy keresztyén is ösztönzi erre, mert ha ő nem fogadja el, akadhat olyan, a ki miatt Erdély elvész. Ugyanis a török nagytanács elvégezte, hogy ha Erdély ezután is hűtlen lesz, pusztává teszi egészen, holott ő, mint fejedelem, virágzóvá tehetné.
54. BETHLEN GÁBOR ÉRME.[146]
– Erdély megmaradásáról és gyarapodásáról méltó gondolkodni, – felelé Rimay – közölje tehát Nagyságod olyanokkal, a kik ezt elősegíthetik, de elhamarkodva ne cselekedjék.
Ezt Balassa megigérvén, végre rátért arra, hogy mivel Rimaynak nincs semmi előhaladása, ha a fejedelemség sikerül, engedje, hogy szerencséjének őt is részesévé tegye.
– Én az én sorsommal oly contentus (elégedett) vagyok, – mondta erre szerényen Rimay – hogy ahhoz csak keveset kívánnék Istentől, hozzá szoktatván magamat a csendes és kis értéken megelégedett élethez, afféle dologban azért nem az én promotiómat (előhaladás), hanem a közönséges haszonnak való szolgálatot igyekezem inkább tekintenem. Minek okáért ebben is a Nagyságod állapotjában, ha oly bizonyos és méltó okot kezdhetek látnom, a kiknek subveniálhatok, (a mikben segíthetek) örömest szolgálok a közönséges haszonnak s minthogy ez a dolog nagyobb gondolkodással való tanácsot és consideratiót requirál magában, (megfontolást igényel) ím házamhoz megyek és ruminálván (meghányván-vetvén) ezeket magamban, ha mi jót találhatok elmémmel hozzájuk, opiniómat declaralom (véleményemet kijelentem) Nagyságodnak.
Ez tehát látszólag csak kitérő válasz volt, de valósággal a megtagadást jelentette, annál inkább, mert azt hitte, hogy megszilárdította Balassát abban, hogy a török feltételeit ne fogadja el.
Hazatérvén Rimay, 13 nappal később (október 28-án) elküldte neki Balassa a prágai pontokat s a török követnek a császár előtt az erdélyi dolgokról tartott beszéde másolatát, melyek közül az elsőt Rimay már két nappal azelőtt más úton megkapta s ő is el akarta Balassának küldeni. Ezekkel kapcsolatban most már a következőket izente Balassának: Ne tárgyaljon senkivel titokban, mert íme ismert a dolog s íme a török nyiltan állítja, hogy vannak magyarok, a kik készek a Bocskayéhoz hasonló forradalomra, tehát ne tegye magát gyanussá. Ne bízzék a törökben, mert ez csak ki akarja használni. Ez a szokása és magánosoknak tett igéreteit nem tartja meg. Hiszen Bocskayt is kijátszodja, ha lehetett volna. Elküldi neki, hogy lássa be ezt, azokat a jegyzékeket, melyekben felsorolta a török azokat a valaha meghódított helyeket, melyekhez igényt tartott a béke ellenére, miután a béke meg volt kötve; mennyivel inkább ki fogná tehát játszani Balassát, kinek az az ereje a törökkel szembe nincsen. Mindezeknél fogva, azóta mindjobban megfontolva, minden titkos tárgyalás megszüntetését ajánlja; ő maga pedig pörei miatt és mert «barátai házasság állapotjában való szerencsékre is invitálják», egyáltalán nem vesz részt a dologban, bölcsebb elmékre bízza.
Erre Balassa Rákóczi Andrástól azt izente, hogy megnyugszik s többet nem tárgyalt Rimayval, viszont Rimay mindezt titoknak tekintvén, senkivel sem közölte.
55. RIMAY CONFESSIÓJA A BALASSA-ÖSSZEESKÜVÉS TANUVALLOMÁSI JEGYZŐKÖNYVÉBEN.[147]
Azonban Erzsébet napjára (november 19) lakodalomra levén meghíva Kékkő várába, elment. Ott másnap ebéd előtt Balassa maga mindent elmondott Fáncsy Ferencznek. Ekkor neki is megmondta Rimay, hogy ő tudott róla, de titoknak tartotta, soha senkinek nem szólt róla s ha valakivel, leginkább Fáncsyval tudatta volna, de előtte is elhallgatta, mert ezt a titkot leginkább szerette volna eltemetni.
E közben emlegették, hogy Skender basával mi történt, talán nem is él; azonban néhány napra rá Balassa elküldte Rimaynak Skender basától egy azóta kapott levelét, melyben újra biztatja a fejedelemségre. Ezt a levelet Rimay visszaküldte, izente, hogy közölje Fáncsyval is. November 29-én Palánkra menvén lakodalomra, deczember 2-ikán újra beszólt a közeli Kékkő várába s ekkor már úgy találta Balassát, mint a ki Lengyelországba készül, félvén, hogy a német császár és magyar király perbe idézi. Mondta; hogy csak akkor jő haza, ha biztosítékot kap, különben ott telepszik meg állandóan.
Ezóta nem látta Balassát; mert «baráti (barátai) szorgalmaztatásából a házasságáról való állapotát igyekezvén promoveálni, Mátyus-földébe ment föl», honnét aznap estve érkezett haza, mely estvén a császáriak Kékkőt megszállották.
Ezekből megállapítható, hogy Rimay az 1615 deczember havát és 1616 első napjait töltötte Mátyus-földén; mert Kékkő várát II. Mátyás parancsára 1616 január 8-án szállotta meg Teuffenbach Rudolf újvári kapitány s vitte Balassát fogságba. A megindult vizsgálat folyamán az esztergomi főkáptalan küldötte és Csepregi Jakab homo regius (eskü alatt vallató) április 26-án kihallgatta Rimayt is, kinek vallomását idéztük a föntebbiekben.[148]
Természetesen Rimaynak semmi bántódása nem lett. A mint látjuk, minden tartalék nélküli vallomást tett, a melyből egyszersmind kiviláglott, hogy ő nemcsak nem akart a felkelésben részt venni, hanem minden erővel le akarta Balassát is beszélni róla. Őszinte vallomása mindenesetre használt Balassának is, úgy hogy ő is csak rövidebb fogságot szenvedett. Rimay pedig ekkor csakugyan megnősült. Élete 43-ik évében nőül vette Ághy Orsikát (Orsolyát) és így ez volt az a nő, a kit az Alsó-Sztregován épített új házba vitt, kiről azonban közelebbi adataink szintén nincsenek. Ehhez a nőhöz írta utolsó négy szerelmi költeményét Maga lelke vígasztalásának négy énekecske czím alatt, melyekből azonban csak az első és negyedik maradt ránk, amaz végén, emez elején töredékesen. Tudjuk, hogy házassága boldog volt, egy évre rá leánya született, ki egyedül maradt életben, tudunk még két fiáról, kik közül egyiknek a neve János volt, de mindkettőt hamar eltemette.
56. KÉKKŐ.[149]
Szerelmi költészete. – Az ellenszenv az ily versek iránt. – A kedvezőtlen idő. – Szerelmi énekeinek száma. – Csak szűkebb körben ismerték. – Védelme. – Irodalmunk története mellőzi még az ismerteket is. – Költeményei és élete. – Jelentőségök. – A Vásárhelyi daloskönyv. – Balassa-iskola. – Rimay költő. viszonya Balassához. – A lírai élet. – Rimay jellemzése e szempontból. – Balassa témáinak ismétlése. – A szerelmi és vallásos ének rokonsága. – Rimay oktató iránya. – Balassa kifejezéseinek, nyelvének, verselésének utánzása. – Rimay olvasottsága. – Ovidius s mások hatása. – Eredmények. – A tudós és költő tipusa.
Rimay ú. n. szerelmi énekköltészetét már előbb is, de aztán házasságával végleg lezártnak gondolhatjuk. Világos, hogy már 1608 óta ily énekekkel nem igen foglalkozott. Nemcsak nagyobbnak gondolt diplomácziai pályája, hanem az a meggyőzödés is félbehagyatta vele a költés e nemét, hogy ez őt az emberek lenézésének tenné ki. A mely okból tehát nem adta ki mestere szerelmi költeményeit, ugyanazon okból nem adta ki magáéit s hagyta abba a szerelmi énekek írását.
Irodalmunk története számos idézettel és minden korból megállapította, hogy az ú. n. hivatalos és kivált egyházi világ nálunk sem tűrte sem a szerelmi, sem általában a vidám lírát vagy azt az egész főleg népies irodalmat, melynek főczélja a mulattatás, gyönyörködtetés volt, minők a színjátékok, néphistóriák, zene, táncz s más hasonlók. Elkezdve Szent Gellérten, mindegyre nyomait leljük, hogy ezeket elsősorban az egyház, de mások is elítélték, mint az ördög incselkedéseit. Ezek, a különben gyér adatok, egy üldözés visszhangjai, sőt a magyar természetből világos, hogy e költészet megbecsüléséhez egy egész világnézetváltozásra volt szükség. Gondoljuk csak el pl., hogy Csokonait a hivatalos világ még a XVIII. század végén sem tartotta annyira, mint egy közepes gimnáziumi tanárt.
E tekintetben tehát a protestantizmussal (XVI. század) még rosszabbra változott a helyzet, a szigor nagyobb lett, mert világnézlete is szigorubb, melyet pár száz éven át még inkább ilyenné tesz a szenvedések, a csapások, az üldözések, a végítéletet sejtető idők nagysága s az egész országot sujtó hatalma. A főtekintet az egyházra, a mennyországra irányult s a bűnbánó egyházi ének mellett legföllebb a hazafiui vitézi vagy inkább vallásos vitézi ének talált kegyelmet.
Így történt, hogy Rimay, a ki mint szerelmi énekköltő volt ifjuságában ismert, kitől még 1609-ben Budáról is szerelmi éneket kért Dóczy István, nemcsak a Balassa énekeit tette félre, hanem a maga szerelmi énekeit is és nem gondolt többé velök valami sokat. Az is igaz, hogy oly korban élt, mely a vallásos harczok és viták miatt, ha lehet, a szerelmi énekköltészetre még kedvezőtlenebb volt, mint talán bármely előző kor.
Szerelmes énekeinek száma a Radvánszky-codexben 10 s a sajókazaiban 17, összesen 27. Közülök a Radvánszky-codex 10 éneke ismeretes lett már akkor, midőn Deák Farkas szerencsés keze 1874-ben Radványon a Balassa versei fontos kéziratát megtalálta. Ezek t. i. 10 más énekkel együtt a Radvánszky-codex II. részében vannak, de akkor érthetetlenül igen kevés figyelmet ébresztettek s ki sem adták őket. A sajókazai codex azonban nem 17, hanem legalább 20 darabbal mutatja többnek Rimay szerelmi tárgyu énekeit, mert elől egy és utóbb is egy levél a kéziratból ki van tépve. Ha fölvesszük, hogy az első levelen egy s a másik kitépetten pedig kettő állt, mert ő maga mondja, hogy 4 énekecskét ír és csak kettő van ott, akkor összesen 30-ra megy e nemű versei száma, melyekről tudunk. Ez körülbelől mindaz, a mit írhatott, mivel egészben megfelel énekei számarányának. Hiszen azt látjuk, hogy éppen nem volt nagyon termékeny költő s általában szűk érzelmi és szemléleti körben mozog, a mely körülmény természetes gátat vetett termékenységének már ifju korában. Utóbb teljesen a vallásos-oktató irány foglalja el, a mely különben egész életén, ifjuságától kezdve, végig kíséri és szerelmi énekeinek is egyik uralkodó vonása. Már most szerelmi énekeinek jórésze ifjukori mű, különben Balassa nem szólna róla, mint versenytársáról s ha ekkor nem írt sokat, a vallásos-oktató irány még kevesebb költeményre hangolta a dolog természete szerint.
57. RIMAY ÉNEKE BALASSA JÁNOS SOLYMOCSKÁJÁRÓL.[150]
58. RIMAY TERVEZETT BALASSA-KIADÁSÁNAK ELSŐ LAPJA.[151]
Rimay szerelmi énekei, életében és halála után is, csak szűkebb körben voltak ismertek, nem úgy, mint Balassáéi, melyek kéziratban elterjedtek az ország nyugati végétől a székelyföldig s hatásukkal megtermékenyítették az elméket. Ennek bizonyítéka az, hogy a ma ismert 27 szerelmi énekből egyet sem találunk meg semmiféle későbbi kézirati énekgyűjteményben.[152] Ő maga is a többieknél jobban elhanyagolta őket, mert ú. n. argumentumokkal nem látta el, legtöbbjét nem is simította ki annyira, mint egyéb énekeit s hogy ebben a Balassa szerelmi verseit elítélő kor balvéleménye hatott rá, már említettük. Sőt világos, hogy midőn ő Balassának nemcsak zsoltáros és hazafias, hanem szerelmi költeményeit is összeírta, kiadásra előkészítette s a már tárgyalt védelmet írta róluk és általában a szerelmi költésről; akkor saját e nemű énekei védelmére is gondolt és valószínű, hogyha amazokat kiadhatja, még pedig sikerrel, akkor az övéivel is többet gondolt volna. Így maradtak ezek ránk legnagyobb részt fogalmazás, vagy nem végső kidolgozás alakjában; mint részben egy kedvevesztett munka félretett emlékei.
E szerelmi énekeket régebben, nem levén kiadva, az irodalomtörténet, noha tudott létezésökről, legföllebb érintette. A mióta megjelentek, három nagyobb értekezésben méltányolta őket b. Radvánszky Béla, Baros Gyula és dr. Váczy János, melyek után nem igen marad róluk új elmondani való, legföllebb az, hogy a kik írtak rólok, lelkességből s más könnyen érthető okokból érdemeiket túlozták, a mi irodalmunkban nem szokatlan. Túlozták pedig azért, mert szerzőjök a ritkábban előforduló szerelmi énekírás terén működött.[153]
Egyet azonban el lehet fogadni s ez az, hogy e költeményei egyrésze valóban a Rimay saját életével kapcsoltnak látszik, noha a bennök előforduló Lidia (kétszer), Ilona és Éva nevekről nem tudunk semmi közelebbit. Azt a benyomást nyerjük belőlök, hogy egyszer fiatal korában, utóbb Erdélyben szerelmes volt s hogy későbbi nejéhez, mint leányhoz, írt pár költeményt. (Maga lelke vigasztalásának négy énekecske.) Egyet Balassa Jánosnak írt, mely elég zavaros, a 27-ik számú nem szerelmi ének, pár tisztán témaszerű, elmélkedés-szabású munka, mint az Ovidius után írt két ének, melyek egyikében Venus kicsapongásra, Diana szűzies életre int, a mi, a mint még lesz róla szó, kedvelt tárgya volt. Nehányban felötlő a kigondoltság, háromban pedig oly rút, sőt kettőben éppen piszkos czélzás van, minő nála máshol is előfordul, úgy hogy nyilván öregesebb szabadnyelvüségre kell gondolnunk.
Legfőbb jelentősége az, hogy egyrészről Balassa nagyon sokat tartott róla, másrészről az egyetlen ismert költői név, mely önállóbb jelentőségre jutott a Balassa-féle költői iskolában, a mesterrel részben egyidőben és rögtön utána. Mert hiszen, mint említettük föntebb, már Balassa életében egy «versszerző» iskoláról beszélhetünk, melynek tagjai «a magyar nyelvben való versszerzésben egymással vetekedtek«. Maga az egész Vásárhelyi daloskönyv is csak úgy tekinthető, mint oly énekgyüjtemény, melyet a Balassa és követőinek költeményeiből válogatott össze a kötet másolója. Az egyébaránt a XVII. század legtöbb énekéről is elmondható, a mint elmondható a XVII. század ismert lírai költőiről, hogy Balassa a mesterök.
59. A VÁSÁRHELYI DALOSKÖNYV EGY LAPJA.[154]
Ettől a Balassa-iskolától abban az időben csak Szenczi Mollár maradt független, mert ő Lobwasser zsoltárainak versalakjai alapján dolgozott. De híres bevezetésében ő is kiemeli azt a rendkívüli hatást, melyet Balassa a költői formák terén fölidézett s a nélkül, hogy egyébként Balassát megnevezné vagy talán tudta volna, hogy kitől idéz, a példákat mind az ő énekeiből veszi, melyek tehát kéziratban hozzá is eljutottak.
De másfelől senki közelebb Balassához nem állt, mint Rimay. Ő teljesen felolvad mesterében és ő mesterében teljesen föltalálható mindennemű költeményeivel, de ennek lírai tapasztalatai, érzelmei, találékonysága és az abban a korban oly meglepő őszinteség nélkül, mely rendszerint érezteti az élettapasztalatok közvetetlenségét, a lírában ezt az egyikfő tényezőt. Rimay mindenképen nagyon csendes, igen tanult, sokat olvasott, némi diplomácziai tapasztalatokat szerzett, igen alkalmazkodni tudó, szemlélődő természet volt. Éppen nem voltak nagy indulatai, végzetes hajlamai, tüze, bátorsága, elragadtatása, nagy elhatározásai, nagy maga elszánásai, elmerültsége, áldozatra készsége, a mely vonások mesterét, a nélkül, hogy őt most közelebbről jellemezni akarnók, kiemelik és oly alkalmassá tették, hogy oly sokféleképen érezzen, tüzesen felinduljon s ezeknek akkoriban nálunk korszakot alkotó módon a lírában hangot adjon.
Ahhoz, hogy valaki lírikus legyen, még a hozzá való tehetség sem elég. Ahhoz még kiváló élet is kell. Ezt a nekik való életet az igazi lírikusok legtöbbször végre is hajtják, oly tervszerüen, hogy azt kell gondolnunk, hogy a lírikus tehetség maga arra való életet teremt magának. Egyidőben egyetlen, az egyént egész lényében eltöltő érzelem teszi a lirikus kedélyt s ennek hangot adni bírása vagy az alakító képesség, az előbbivel együtt, adja a jeles költeményt. Minden egyéb csak madrigalköltészet s olykor bármily kedves is, mégis csak elmejáték.
Az utóbbi módon áll elő aztán a mozaik-vers, melynek módszere egy fölvett téma s ennek gyakran szellemes, gyakran tömött gondolatokkal való illusztrálása, melyek sokszor oly nagy számuak, hogy több valódi költeményre is elegek lennének. Nézze meg valaki például erre, hogy most csakis a Rimay szerelmes verseinél maradjunk, Rimay 10-ik énekét.
Ilyen körülmények közt esik meg, hogy maga a téma is általvettnek tűnik fel. Pl. Rimay tárgyait majd mind meglelni Balassánál. Gyakran a tárgy feldolgozása a részletekben is közel áll példányához, mint azt a szerelmi énekekre Baros derekasan kimutatta. Ilyenek, midőn Cupidónak szemrehányást tesz, hogy cserben hagyta s most ő is kilép seregéből; midőn Venus öt feddi, hogy nem akar neki szolgálni; midőn azt mondja, hogy folyvást csak kedvesével foglalkozik elméje; midőn kedvesét halmozódó képekben rajzolja; midőn arról a vágyáról szól, hogy szeretne kedvesével szemben lenni, kezét fogni; midőn azt mondja, hogy a szerető ember lelke nem magáé, hanem kedvesében él, vagy hogy a szerető kedves távol van s érte epekedik sat. Ez utóbbi kiváltkép kedvencz tárgy Balassa óta azzal együtt, hogy a férfi megvetett szerelme miatt bánkódik. Ebből ered, hogy a Balassa-iskola énekköltői túlnyomóan elegikusok, a szerelmi verset úgy kezelik, mint az istenes éneket. Mindkettő epedés, könyörgés: emez bűnbocsánatért, amaz meghallgattatásért. Elég volna kicserélni a neveket és pár apróbb részletet s egyikből meg volna alkotható a másik, illetőleg a szerelmi énekből vallásos lenne és megfordítva.
A témáknak ez, az átvétele, vagy a kigondoltság okozza, hogy Rimaynál nemcsak túlteng az okoskodás (Pl. 1, 7, 8, 9, 12, 15, 20-ik ének), hanem hogy verse zavaros, homályos, mi egyébként olykor talán azért is van, mert, mint mondók, e versei nincsenek mind teljesen kidolgozva, átsimítva.
60. SZENCZI MOLNÁR PSALTERIUMÁNAK CZIMLAPJA.[155]
De Rimay a kifejezésekben is nagyon Balassára emlékeztet. Baros ezek közösségét tárgyalva, igen helyesen emeli ki, hogy mindkettőnek közös forrásaik voltak s aztán találón ezt mondja: «A különbség kettőjök közt abban áll, hogy míg Balassa hatalmas egyénisége maga kutatta fel és hozta napfényre költészete drága ékességeit: Rimay már készen kapta mesterénél.»
Hasonlón járt el a versformákban is. Egyetlen, nemcsak újfajta verssort, hanem új versszakot sem használ. Énekeiből 10 Balassa-versszakú, 3 háromsorú alexandrin-sorokban van írva, 11 négyes alexandrin sorú csoportrímmel. Csak egyetlen éneke van, melynek versszaka Balassánál nincs meg (A lengyel kir. táncza nótájára), a többit mint természetest vette át, a nélkül, hogy pl. Szenczi Molnár újításairól egyelőre tudomást szerzett volna, a mint később mások s ő is tette.
Azonban nemcsak Balassa volt rá hatással, hanem némileg mindazok, kiket olvasott. Ha A paráznaságról szóló dolgozatát megtekintjük, olvasottsága egyenesen meglep. E szerint, feltéve, hogy e dolgozata teljesen eredeti és nem más, már megírt s e tárgyról szóló értekezések kivonata, akkor Homeros, Aristoteles, Seneca, Claudianus, Prudentius, Ovidius, Pamphilius, Astrolabius, Virgilius, Gualterius, Boethius, Pithagoras, Demosthenes, Valerius Maximus, Cecilius Firmianus, Terentius, Fulgentius, Albertus Magnus, Lactantius, Aulus Gellius és több régi egy-házi író műveit legalább részben ismerte, továbbá elsősorban természetesen ismerte alaposan a bibliát, meg Béza zsoltárait sat. Ezek közül kivált Ovidius, mint Baros kimutatta, világosan hatott rá; de említi maga Rimay is még Johannes Secundust s biztosan ó is olvasta Marullust és Angerianust, mint mestere. Bizonyára az akkori magyar költészet s részben talán népköltészet közös költői kifejezései és nyelvkincse is hatott rá, mik alól akarva sem szabadulhat a költő.
Mindezekből foly, hogy a tisztán didaktikus költésen kívül nem igen vitte előre a korabeli költést s a didaktikusban is főleg fordításaival tett volna szolgálatot, ha kidolgozza és közreadja őket. De az irodalomban nemcsak azok figyelmünkre méltók, a kik lényegesen újat adnak, hanem a kik valamely mester vagy iskola hagyományait ápolják és terjesztik. Ilyen volt Rimay. Ő, a komoly tudós, az államférfi, a fejedelmi udvarok kedvelt s megbízható alakja, gyönyört lel a költészetben. Míveli, megérti magas rendeltetését, fölemelkedik a magyar szép beszéd öntudatos mívelésének magaslatára, átlátja ennek nemzeti és művelődési fontosságát. Felismeri a szerelmi költészetben rejlő kincset; ebben a nemzeti nyelv és irodalom legjobb fejlesztő eszközét, minden másnál nagyobb gazdagítóját látja. Okos és komoly védelmére kél és nem titkolja, hogy maga is irogat ilyeket. Összeegyeztethetőnek találja politikai szereplésével, ő, a ki mint kora bírája kíván fellépni s mint ilyen, egy krónikás tankölteményt igér, a ki tudja, hogy nem éppen a költők azok, kiket politikai küldetésre alkalmaznak s mégis megmarad a költés mellett. Mindez már magában jelentős irodalmi alakká teszi őt egy ily szegény irodalomban, minta miénk, ki ha nem is dalolt új hangszereken, sem új húrokon, de a régieket elég jól kezelte. Még inkább kiemeli őt azonban az a körülmény, hogy ő egy szabatosan meghatározható költői alak, egy jellem, egy írói egyéniség, a legjobban körülírható a közvetetlen Balassa utáni időből, kinek teljes, határozott öntudata van, a ki tudja, mit és miért tesz.
61. MARULLUS KÖLTEMÉNYEINEK CZIMLAPJA.[156]
Van még egy más is, a mi kiemelendő s ez a tudós és költő egy személyben. Ez némileg typussá teszi őt s ezzel hatott utódaira. Az eszmény Balassa képében a katona és költő; Rimay képében a tudós és költő. Köztudat lett, hogy költőnek nem elég a biblia és zsoltárok ismerete. Még fontosabb a klasszikus költők olvasása, a görög és római mithológia tudása. Csak úgy hemzsegnek utána szerelmi és másfajta költészetünkben kivált a római mithológiai nevek és vonatkozások, gyakran még oly rejtettek is, hogy nem is éppen könnyű utánok járni. Ez átment még a néphez is, egész a kurucz-költészetig és ezért nem egy naiv versben találunk gyakran furcsa tudálékos vonatkozásokat, elferdített mithológiai neveket s gyakran nagyon is rejtett képeket, czélzásokat a görög-római mithológiára.
Jegyzetek
