A MAKFALVI Dósa-családnak nem egy tagja tünt föl a közéletben, mint államférfiú, katona, tudós, vagy író, s valamennyi hű volt nemzetéhez mindenkor, az uralkodóhoz, a mikor lehetett. Hű volt mind – egyet kivéve, a kinek neve úgy él a nemzet tudatában, mint a fölségsértésnek és vértagadásnak jelszava. Történeti súlyt a családnak mégis ez a bemocskolt, társadalmi szörnyűl odadobott, még egyéni vitézségének babérjaitól is megfosztott ember adott.
Rokonai mintha csak szégyelték volna; éltek, virágoztak hazaszerte: de nem emlegették őseik sorában. A maga kora is csak azon a néven látszott ismerni, a melylyel saját katonái s talán ellenségei felruházták. A nemesség ellen fölkelő vezért, a Dósa-család címerszerzőjét, nem tűrték meg a nemes Dósa-családban; Székelynek keresztelték el arról a népről, a melyből eredett s a mely részben sorakozott is melléje. Csak az első benyomásoknak elenyésztével akadt, ki igaz nevén szólította s visszahelyezte őt a Dósák közé. Azonban egészen korunkig jobbára meghagyták azt a nevét, melyet saját magának szerzett, s melyet, ha attyafiai idáig haboztak elösmerni, úgy lehet, dicsőségűl fognak követelni maguknak: nem éppen most, de mindenesetre akkor, mikor a társadalom lemossa emlékéről a már teljes négyszázada viselt szennyet. Hány tévedést kell megérni, míg egy eszme életrevaló alakban nyilvánúl; de nem szabad mindjárt áldozatúl dobni azt, ki szintén nemest, nagyot akart, egyben-másban meg is előzte korát, csakhogy nem bírta homályosan képződött terveit elfogadhatóan megalkotni.
Az ő életírói kedves emberek. Tudniok kell, hogy korszakalkotó az a férfiú, kiről írnak, mert sorsához a jobbágyok sorsa fűződött. De ők dajkameséikkel csak a borzasztó külsőségeket hánytorgatják, azokat színezik ki gazdagon, annak a rokonszenvnek megőrzése nélkűl, mely a vértanúk szemléleténél elfogja sziveinket. Előttük az az eszme, a melyet a legújabb kor társadalma némileg ismét fölkapott, az az eszme, a melyért ez a székely halt, semmi; s egyéniségének legalább is rendkívüli volta: szintén semmi.
Az 1514. évi «parasztlázadás» vezérét az írók nagyobb része nagy időkön át egyszerűen Székelynek hítta, s nevét hol latin, hol német, hol olasz modorban ejtette ki. Mellettök látszik bizonyítani maga a bukott nagyság is, ki ösmeretes czeglédi kiáltványát mint «Georgius Zekel» állítja ki.[3] A keresztesek általában véve Székelynek hítták maguk közt; de ez még nem ok arra, hogy György a nemes Dósa-család nevét ezzel fölcserélje. Táborában igen sok más nemes ember volt s így a mozgalmak nem irányúltak éppen a nemesi hagyományok ellen, legalább nem oly mértékben, hogy a múltból mindent meg kelljen tagadni, a mi ezzel összefügg: még a családi nevet is.
Csupán a közszokásnak visszhangja ekként Ulászló királynak több levelet, melyben a keresztesek «lator» vezérét, mint Zékel Györgyöt névszerint is megbélyegzi[4] s az 1514-iki törvény, mely őt szintén Székely Györgynek nevezi.[5] A király bizonyosan ismerte, mert, alig néhány hónapja, kitüntetésekben részesítette; már pedig ilyen esetekben kétségkivűl nagy tekintettel voltak az illetőnek családi viszonyaira is.
A fölkelés esztendejében, 1514-ben, Georgius Siculusnak írja őt a palermói Janus Vitalis,[6] – Sechel Giorginak Giuanne Miklós,[7] – Cecol Giorgionak Marino Sanuto,[8] szóval a jól értesült Velencze diplomatiája. Ugyanakkor csak bizonyos Györgyről tud Betinus gróf, Sforza Miklóshoz intézett levelében.[9] – Zecheel vagy Zechelius a lázadás első krónikásánál, Bartholinus Riccardusnál,[10] – Zeglius a Taurinus Stauromachiájában,[11] – «Georgius quidam Ceculus» Cuspinianus Diariumában,[12] Zekel vagy Georgius Siculus a közel egykorú Szeréminél[13] és az egykorú bécsi röpiratban, Georgius Zékel Siglernél,[14] Sekel Ranzanusnál,[15] Scytha Tuberonál,[16] – Zeck Orteliusnál,[17] Seggius Ensnél, Zeckel Gradelehnusnál,[18] Zechel Brutusnál valamint Ricautnál,[19] Zeel a Chronicon Mellicenseben,[20] Zäfkl’ Jörg a Wunderzaichen szerint[21] s így tovább a legnagyobb résznél, emezeknek átiróinál.
Egyesek azonban már korábban is eltalálták a helyes nevet. Először a brassai templomban levő s 1571-ig menő évkönyvek említik, hogy 1514-ben a parasztság duce Georgio Doscha Ciculo kelt föl.[22] Még határozottabb Istvánfi Miklós, midőn székelynek, családi nevén pedig Dósának mondja[23] s így határozott különbséget tesz a népszerű és családi elnevezés közt. Révai Péter Georgius Doscha Siculust vagy Georgius, alias Zeckelt említ.[24] Őket már korán átírta a mult században annyira olvasott Cserei Mihály, ha különben elvétetette is a keresztnevét.[25] Székely Györgynek Dósa Györgygyel való teljes azonosságát oklevelekkel egyik sem igazolta. Kőváry László átvizsgálván a makfalvi Dósa-család levéltárát, okiratok alapján először vette föl Székely Györgyöt ennek a családnak tagjai közé;[26] a részletekkel azonban adós maradt. Végre 1876-ban Szabó Károly ráakadt Barlabási Lénárt erdélyi alvajdának és a székelyek alispánjának 1507 julius 17. kelt okiratára,[27] mely a kuruczvezér családja iránt minden kétséget eloszlatott. Eszerint ő Georgius Dosa[28] Siculus de Makfalva in Sede Maros existente.
A makfalvi és uzapaniti Dósa-család az Örlőcz-nem Szovát ágán levő lófőségéhez számította magát.[29] A székely törzs hat ilyen nemzetségre: az Ábrány, Adorján, Jenő, Halom, Medgyes és Örlőcz nemre s összesen 24 ágra oszlott; maga az Ölrőcz-nem a Bod, Eczken, Jenő, Seprőd, Szomorú, Szovát és az Új ágra szakadt.[30] Mindezek, mint törzsökös székelyek, vérszerinti atyafiak voltak, faluközösségben és magánbirtokokon éltek, adót és más kirovásokat nem fizettek s «Magyarország szent királyai őket mint igaz nemeseket a nemesség kiváltságaiban részesítették».[31] Katonai kötelességöknek vagyoni helyzetökhöz képest feleltek meg. A jobbmódúak vagy főnépek (potiores, primores) lovascsapat élén, a lófők (Lowffew,[32] primipili) lóháton, a köznépek (plebei, pyxidarii) gyalog szolgáltak. Azért a lófő a falu határából kétannyi nyílföldet kapott, mint a gyalog, a főnép pedig a lófőnél is többet; örökösödési joguk azonban csak magánbirtokukban volt. A hét széknek főfeladata a katonai szolgálat nyilvántartása, a kormányzat és az igazságszolgáltatás volt. A szék feje és egyúttal a katonaság vezére a kapitány vagy hadnagy volt, a kit a székbírókkal és az esküdtekkel együtt a lófők közűl választottak.[33] Azért tehát a lófőség, mint magánbirtok, kapós volt; 1499-ben Kibédi Dósa Mihály vissza is perelte Barcsay Gáspártól a marosszéki Kibéden és Szentlőrinczen őt az Örlőcz-nem és Szovát-ág jogán illető lófőségnek egy harmadát.[34] De ha az élelmes lófő sok magánbirtokot szerzett is, ezzel csak tekintélyben és vagyonban gyarapodott; magát a nemességet külön kellett megszereznie.
A debreczeni Dósák pecsétje.[35]
A Dósák nemcsak a magyar nemességet, hanem idővel – egy águk részére – a magyar báróságot is megszerezték. Amazt, 1514-ben, Dósa György és 1671-ben Dósa Gergely, emezt, 1633-ban, Dósa Tamás vitézsége következtében.[36] A család heros eponymosa, névadó hőse bizonyára egy Dósa, vagyis Domokos nevű vitéz volt, a kinek keresztnevét fiai és unokái családi név gyanánt viselték. Ez az ős azonban csak neve szerint rokona András comes fiának, Dósa mesternek, Károly Róbert király komájának és nádorának. Ez a Dósa mester 1297-től fogva lassankint Debreczen földesúra lett; örökbefogadás és királyi engedelem következtében 1311-ben Ráfael (Raphayn) bán szerzett javait örökölte; 1317-ben a fölkelő Kopasz nádoron nyert debreczeni diadala után Bihar- és Szabolcsvármegyék főispánja, 1318-ban az erdélyi lázadás leverése után erdélyi vajda, s 1321-ben az ország nádora lett. 1322 végefelé húnyt el. Négy fia maradt, de a debreczeni Dósa-család fiúágon 1404-ben mégis kihalt s története – rokonsági összeköttetések következtében – a Báthory, Héderváry, Széchy, Domoszlay, Czudar, Tornay, Monaky és Kállay családok történetében enyészett el.[37]
Dósa nádor czímere.[38]
Mindenesetre tetszetős dolog volna a népvezér ősei közt említeni egy erdélyi fölkelést elgyőző erdélyi vajdát és nádort, vagy rokonságba hozni vele az 1405 április 15-ikén csanádi püspökké választott Dósa testvért.[39] Ennek a törekvésnek azonban épp úgy nem volna alapja, mint annak a másiknak,[40] a mit már régen meg is czáfoltak,[41] hogy Tamás mester erdélyi vajda ennek a családnak tagja volt. Bebizonyúlt, hogy ez a Tamás a Széchenyiek egyik őse, a ki 1318-tól haláláig, 1354-ig, nagy méltóságokat viselt, mert hat vármegye főispánja, a kunok bírája, tárnokmester, erdélyi vajda és országbíró volt.[42]
Oklevelekben Erdély terűletén a Dósa-név 1468-ban jelenik meg először, a mikor Dósa Ambrust mint birtokost említik a kolozsmegyei Szentmárton-Macskáson.[43] Volt ottan birtoka a szucsáki Dósa Istvánnak is, a kinek felesége, Dorottya asszony, az akkor már doboka-vármegyeinek mondott Csepegőmacskáson tíz arany forintért zálogba vetette részjószágait Indali Zsigmondnak és édes anyjának, Katalin asszonynak.[44]
Magán a Székelyföldön a Dósa név oklevelekben 1499 október 24-én tűnik föl először,[45] mikor Kibédi Dósa Mihály a lófőséget mint az Örlőcz-nem Szovát-ágának tagja követeli. Kibéd Marosszékben fekszik, kissé északkeletre Makfalvától, a melylyel határos is. Sok nemes, de szegény Dósa lakik benne, a kik gondosan őrzik régi okirataikat a ládafiában, de nem tartják vagy igazolni nem tudják a rokonságot a makfalvai Dósákkal. Az oklevelesen igazolható első makfalvai Dósa ugyanaz a Dósa György, a kiről ez a könyv szól s a kinek nevét 1507. július 19-én említik először.[46]
A családi nemzedékrend[47] elfogadható módon György nagyapjával, Andrással kezdődik, a ki a XV. század kezdetén élt s utódai ma is élnek. Andrásnak két fia volt: Tamás és Ádám, a kik a kézdiszéki (most háromszékmegyei) Dálnokon[48] éltek, hová az ősi Marosszékből valami oknál fogva áttelepedtek. Dálnok a dálnoki patak mellett fekszik, mely a Hargita-hegység bodoki nyulványának Rigó-csúcsáról fakad s a Feketeügybe, majd ezzel együtt az Oltba ömlik. A falu, melynek ma 1500 lakosa és 362 háza van, hosszasan nyúlik végig a völgyben. A mellékelt nagyobb képen a falunak csak a felső, régibb része látható, mely a kép közepén, a falu szélén levő ref. templom előtt és körűl terűl el. Itt van a templom, az iskola, a községháza és egy pár régi kúria. A másik képen látható a Dósa-kúria telke, mely a völgy északi oldalán hosszasan nyúlt el. Helyén ma több ház, melléképület és kisebb telek van. Senki sem tudja, hol állott maga a ház, a Dósák udvarháza; a hagyomány csak annyit tud, hogy a két kisebb képen föltüntetett lakott terület jórészt, annak északi része azonban egészen a hegy lábáig mindenesetre a Dósák birtoka volt s udvarházuk a kúria közepe táján állt.[49]
Dálnok. A Dósa-telek látképe.[50]
Dálnok a pápai tizedszedők jegyzéke szerint már 1332-ben tehetős község; legjobban azonban a XVI. században virágzott, mikor – 1576-ban – 42 kapuja volt.[51] Erdős, hegyes-völgyes határában a másfélezernyi székely lakosság ma is földmíveléssel, barom- és juhtenyésztéssel foglalkozik, mint bizonyára méginkább foglalkozott akkor, a mikor a Dósa-fiúk ott családot alapítottak.
Feleségeik neve ösmeretlen.
Tamás vajdának (gyalogsági kapitánynak) két, mások szerint négy fia: György, Gergely, János és Lukács, valamint egy leánya, Katalin volt; sőt egy Menyhért nevűt is említenek, a ki utóbb Horvátország bánja lett volna.[52] Két fia közűl György és Gergely, az 1514. évi keresztes háború vezérei, utódok nélkűl húnytak el. János, a kit testvéröknek mondanak,[53] talán ugyanazon Székely János, a kit a szászok fellázítása miatt II. Ulászló király nagy bűnösnek ír,[54] bátyjainak kivégzése és a mohácsi csata után Szapolyai János királyhoz csatlakozott, a miért I. Ferdinánd híveitől sokat kellett szenvednie.[55] Lukács, [56] a negyedik fiú, többnyire a Gergelynek tulajdonított tetteket követte el s valószínű, hogy tulajdonképen Gergelyt értik a nevén.[57] Húguk, Dósa Katalin, Zeyk Miklóshoz ment férjhez, a ki utóbb Szapolyai János király vezérei közé tartozott. Annyi bizonyos, hogy egykorú krónikás följegyzések négy fiút tulajdonítanak Dósa Tamásnak, de unokáit már nem ösmerik. A családot Tamás testvére, Ádám folytatta tovább, a kinek hasonlónevű fia, Ádám, unokatestvére volt Dósa Györgynek és testvéreinek.[58]
Illyefalva vára délről.[59]
Dósa András ivadékait – tizenöt nemzedékkel – a mellékelt családfa sorolja fel, azzal a talán merész betoldással, hogy kiterjed Dósa György húgának, Katának és öcscsüknek, Jánosnak leszármazottjaira is; és a hatodik ízben Istvánt (Gergely tanár fiát) egynek veszi azzal az István illyefalvi pappal, a kitől Szilágy vármegyében a diósadi és Háromszékben az illyefalvi Dósák származnak.
Az illyefalvi vár belsejének keleti része.[60]
Illyefalvát Dánoktól, Dósa György szülőfalujától jóformán csak a termékeny Szépmező választja el, a hogy az Olt és a Feketevölgy közét nevezik. Ezen a térségen valaha több csatát vívtak s már Dósa korában is volt hadi fontosságuk azoknak a falaknak, a melyek az illyefalvi templomot vár módjára körítették; a rákövetkező másfélszázad alatt azonban a várkastély kétszer is (1612., 1658.) csak erős ostrom után hódolt meg egyízben a törvényes fejedelemnek, másízben pedig a töröknek. Az odakerült Dósák tehát jó hadiiskolába jutottak.
A Dósa-nevet azonkívül is több nemes család viselte s egyesek kétségtelen rokonságban is álltak a makfalvi Dósákkal, a kiket II. Ulászló és más egykorúak Székelyeknek, későbbiek pedig Hajdúknak, «máskép makfalvi Dósáknak» is nevezték.[61] Kétségtelenűl rokona a makfalvi Dósáknak Ákosfalvi Dósa Máté, ki 1609 deczember 15. nyert lófőséget.[62] A Kibédi Dósák 1499. óta[63] máig is Kibéden, Makfalva szomszédságában élnek.[64] Egy székely Dósa-családot másképen Vargának híttak.[65] Az újszékelyi és etédi Dósák udvarhelymegyeiek.[66] Szövérdi Dósa Mihály és Gergely Marostorda vármegyében élt 1603-ban.[67] A makfalvi Dósákkal egyidősek a farmosi Dósák Heves vármegyében.[68] A siteri Dósák nemeslevele 1608-ban, a borsodiaké 1659 május 20-án kelt s ugyanakkor Vasban is élt egy címeres Dósa-család.[69] Az 1754-1755. évi nemesi összeírás alkalmával Bácsvármegyében Dósa György,[70] Heves- és Külső-Szolnokban Dósa István és József,[71] Komáromban Dósa István, három János, András, Gergely és Mihály,[72] Veszprémben Dósa Ferencz, István, és két János igazolta nemességét.[73] Czímeres nemeslevelet kapott Dósa Pál 1755 június 20-án, s ezt Pestmegyében is meghirdette;[74] egy Dósa József 1795-ben Bácsmegyében Pestvármegye bizonysága alapján hirdette ki nemeslevelét.[75] Ugyanakkor Ugocsában,[76] Nógrádban szintén laktak Dósák[77] s a gyöngyösi Dósa János Veszprém és Komárom bizonyságai alapján 1833-ban Hevesben is meghirdette a maga nemességét.[78] Ezek közűl némelyek praedicatum nélkül, vagy ákosfalvi, cserefalvi, diósadi, farkasfalvi, farmosi, kibédi, makfalvi, siteri, ujszékelyi és etédi s uzapaniti praedicatummal viselték a Dósa-nevet. Itt tulajdonképen csak a makfalvi és a belőlük kivált uzapaniti s a később beléjök olvadt diósadi Dósákról lehet szó. A makfalvi Dósákat koruk vagy termetök szerint is megkülönböztették; pl. Nemes Nagy és Kis Dósa Andrásról írnak a XVII. század elején;[79] 1717 januárius 25-én pedig az országgyűlés a család egyik tagját Makfalvi Hajdú máskép Dósa Mihály néven küldte számkivetésbe.[80]
Az illyefalvi külső várkerítés főbejárata kívülről.[81]
Makfalván emberemlékezet óta két Dósa-család élt: egy nemes és egy nem nemes. Megtörtént, hogy pl. a marosvásárhelyi kir. tábla 1764 deczember 15-én elösmerte, ellenben a kir. ügyek igazgatója kétségbevonta makfalvi Dósa András, Mátyás és György nemességét, mivel nem a maguk okleveleit mutatták be, s az Udvarhelyszék levéltárában levő lustratióra hivatkoztak, hol Dósa Andrást és Mihályt 1614-ben Makfalván a primipilusok közt említik.[82]
A Dósák századok mulva is erősen ragaszkodtak ősi birtokaikhoz; így pl. 1745 május 21-én[83] a még kiskorú makfalvi Dósa Ábrahám és Zsigmond testvérek az erdélyi kormányzóság előtt tiltakoztak az apjuk, anyjuk, nagyapjuk, nagyanyjuk, dédapjuk, dédanyjuk, szépapjuk, szépanyjuk, ősapjuk, ősanyjuk, ükapjuk, ükanyjuk és azoknak ősei, valamint fiú- és leánytestvéreik s mindennemű rokonaik ellen, a mennyiben még fiatalkori tájékozatlanságukban, együgyűségökben, fejletlen korukban, a székely jogból és örökös jószágokból, az ősi apai és anyai javakból, részbirtokokból stb. utódaik és leszármazottaik kárára valamint bármi módon elidegenítettek.[84]
Mindezen családtörténeti adatok megösmerése után talán nem lehet szó szerint vennünk II. Ulászló királynak mindjárt Dósa György halála után a keserűségnek első érzetében tett azt a nyilatkozatát, hogy «Székely György közelebb állt a parasztsághoz, mint a nemességhez»: «Georgius Zekel rusticitati proximior, quam nobilitati».[85]
Dálnok látképe.[86]
DÓSA GYÖRGY dálnoki születésű lófő-nemes volt.[87]
Még csak megközelítőleg elfogadható adatunk sincs György születésének évére. A források azonban halála esztendejében mint dicsvágyó, erős emberről szólnak róla s így föltehetjük, hogy legszebb férfikorában, életének körülbelül 40-ik évében halt meg. E szerint 1474-ben született, éppen abban az esztendőben, mikor Magyar Balázs erdélyi vajda és a székelyek ispánja Mátyás király parancsa[88] értelmében hadiszemlét tartott, hogy jegyzékbe vegye a székely nemzet három rendjét. Összeírta a lovasokat, akiket mostantól fogva a király akaratából lófőknek (Primipilusoknak) neveztek, valamint a gyalogosokat (a pixidariusokat); s kihirdette, hogy ezen a felosztáson egyetlenegy primor (székely főrendi) sem változtathat. De a lófő a primorok sorába emelkedhetik, ha három székely örökségre tesz szert és a gyalogos is bejuthat a lófők közé. A székelyeket tehát egyenként is megillető nemességet Mátyás mostan, Dósa születésének vélt esztendejében szabályozta.
György ifjúságáról alig mondhatunk valamit. Atyja a vitézi rendhez tartozván, nem sokat törődött fiának tudományos neveltetésével s beérte annyival, hogy vele is megkedveltesse saját életpályáját. György, úgy látszik, olvasni nem tudott.[89] Életének verses leirója[90] ily szavakat ad szájába:
György együtt nevekedett testvéreivel, a kik közűl Gergelyt vagy Geczőt szerethette a leggyöngédebben. Öcscsének komoly, óvatos, de azért nem bátortalan természete mintegy teremtve volt arra, hogy őt szilajabb, merészebb vállalataiban s indulatosságában ellensúlyozza, mérsékelje. Testvéri szeretetöket egészen a sírig megőrízték. Az a nemes hév, a melylyel – hagyomány szerint – legyőzője előtt a kurucz vezér mindent magára vállal, csakhogy öcscsét megszabadítsa a kínos haláltól, ennek a testvéri szeretetnek igazi apotheosisa.
Időközben, alkalmasint atyjának halála után, György a Székelyföld másik végére, Makfalvára került.[91]
Ott, a makfalvi határban a Tóköz, Gedőtelke, Szilaspataka, Árok köze, Nagyszegfenék, Fűpatak, Szarkatövis, Füzespatak, Kövesoldal-alja, Hidegszeg, Szemling, Nádszegfeje, Oláh Simon hídja, Borozdás többnyire a Dósa-ősöktől maradt örökség volt,[92] a mely a lófőséget biztosította s módot adott a primipilusságra, vitézeknek harczba vezetésére. A lófőséghez tartozó szántóföldjeik és rétjeik voltak ott az Apoldiaknak, Orbánoknak, Nagyoknak, Balóknak, Szilvesztereknek, Péterfieknek, Miklósiaknak és Balásiaknak is.[93] Főkép az Ábrán- és az Örlőcz-nem ágbirtokosai osztoztak az elég szűk határon, mely nem a gazdagságot, hanem csak a szerény megélhetést biztosította.
Dálnok.[94]
A Dósák udvarháza alkalmasint akkor is ottan állt, a hol mostan áll, a templom közelében. Mai alakját az 1815-1817 esztendő táján nyerte, mikor Dósa Dániel restauráltatta, vagy inkább tövéből újraépíttette.[95]
Az illyefalvi várkerítés főbejárata belülről.[96]
Tündéreket említ a makfalvai székely, has Várhegyesről szól. Ez a Várhegyes ott van a faluval szemben, a Kis-Küküllőnek fő- s a belenyíló Szolokna-csermely keresztező völgyének baloldalán, egy meredek erdős bércz legmagasabb ormán. Ha a székely nem tudja is megmondani, ki vitte el onnan 1836-ban az utolsó koczkakövet, megmondja, ki tette oda az elsőt. Maka székely «rabonbán» emelte a várat. Valamikor az ő halála után az őrség leszállt a völgybe, hogy Makafalvát alapítván, békésebb foglalkozást keressen; s a falu negyedfélszáz házában a mintegy 1600 főnyi lakosság ma is földművelésből s némi kereskedésből él. A várat magát aranyhajú tündérek szállották meg s dal és zeneszó mellett mulatoztak, tánczoltak ott a hajdani sasfészeknek begyöpesűlt udvarán. – Odább a Halj-meg-bércz felsíkján már szintén csak sánczolatokat mutogatnak az idegennek; a vár tövében azonban, hol egykoron talán az őrség falva állott, cseréptörmelékekre figyelmeztetik. A régi vitézségnek nincs egyéb emléke, mint ez a sok lom s a bércznek önfeláldozásra serkentő neve.
A makfalvi ősi udvarházból Dósa keletfelé könnyen elláthatott a regényes táj két pontjáig: a Várhegyesig s a Haljmegig. Régóta áll már úgy a két bércztető: megfosztva a természetnek ez izmos alkotásaira védelműl rakott, nyűgűl maradt emberi építményektől s tanulságot adva annak, ki tanulni kész. Állottak a falak, míg Maka honvédő katonái őrzék; lehullottak, elporlodtak, mikor a tündérek fényűzését kellett volna fedezniök.
Dósa György a köznemességet szerető s a parasztságot pártfogó nemzeti király uralkodása alatt született[97] és a gyűlölt oligarcháknak tág terem nyitó Jagellók idejében serdült föl.
Zavart, elégületlenséget, mozgolódást, lázongást látott maga körűl szűkebb hazájában, a Székelyföldön mindenütt. Még bölcsőben ringatták, mikor Mátyás király szemére lobbantotta Fáncsy Mihálynak, hol halála hírét terjeszti a hű székelyek közt s ezzel akar újabb mozgalmakat és zavargásokat támasztani köztük.[98] Körűlbelűl egy esztendős volt, a mikor Magyar Balázs erdélyi vajda Tordára hítta a magyarokat és a szászokat, hogy tanácskozzanak, hogyan oltalmazhassák meg magukat a székelyek ellen, kik Segesvár és Kőhalom közt néhány nemest és szászt kiraboltak és megkárosítottak.[99] De az ötesztendős gyermeknek már némi sejtelme lehetett arról a dicsőségről is, mely a kenyérmezei csatából hazatért törökevő székelyek szivét töltötte el. Élénkebben hathatott a gyermekre, mikor 1484-ben az erdélyi oláh jobbágyok nemes uraik és a szászok ellen fordúltak, a nemeseket gyilkolták s birtokaikat pusztították. Mátyás király akkor[100] János szentgyörgyi és bazini grófot bízta meg, mint erdélyi vajdát és székelyispánt, hogy lecsöndesítse az oláhokat, kik nincsenek hivatva és nem is születtek szabadságra; ha pedig tovább lázonganának, irtsa ki s fejeztesse le a főbbeket. Maga is 15-16 esztendős fiú volt már, mikor – Mátyás halála után – 1490-ben Ulászlónak és Albertnek a koronáért való versengése a Székelyföld nyugalmát is fölzavarta.
A székelyek II. Ulászló mellé álltak, a ki minden jogukra megesküdött,[101] de ezeknek nagyobb védelmére a székelyek a szászokkal a sárdi mezőn külön is szövetkeztek s megfogadták, hogy elnyomóik ellen közösen fölkelnek.[102] Föl is keltek 1492 deczemberében, mikor vajdájuknak, Báthory Istvánnak kormányát tűrhetetlennek találták s a szászokat is megfenyegették, ha velök nem tartanának.[103] Pár nap mulva a hét székely szék hosszú emlékíratot intézett II. Ulászlóhoz,[104] hogy felsorolja Báthory vajda kegyetlenségeit és zsarolásait. Legfőbb panaszuk volt, hogy – idáig hallatlan módon – a székelyek közt (Székely-udvarhelyen) várat építtetett, annak építésére az embereket elhajtotta s a vár ellátására minden székelytől egy köböl búzát, egy köböl zabot, egy tehenet, egy csirkét, egy kenyeret, – minden plébániától két ökröt, két hordó sört, két szekér szénát s minden falutól egy oldal szalonnát szedett. A ki a csirkét, vagy kenyeret a határidőre be nem szállította, ötven vagy még több dénárban marasztaltatta el. Egy asszonyt karóhoz kötözve égettetett el, néhány nemesnek a házát fölgyujtatta, egy nemest megveretett, leányát hajánál fogva csúfosan meghurczoltatta. Veress Endre nemes székelyt, a ki a királyhoz a sérelmekkel küldött követségnek tagja volt, ezer arany forintnál nagyobb összeg erejéig megkárosította, feleségét alávaló szavakkal gyaláztatta. Egy háromesztendős gyermeket anyja szemeláttára karóhoz köttetett, hogy megsüttesse s a szegény asszonytól ezzel a rémítéssel csikart ki fejváltságot. A zúgolódókat azzal hallgattatta el, hogy ő Erdélyben király is, vajda is; azért a ki ellene panaszra megy a királyhoz, két feje legyen, hogy az az egyiket elveszti, a másikat tegye a helyére. Így sokan inkább átszöktek Moldvába és Oláhországba, ott szántottak, vetettek s inkább a vajdák jobbágyai lettek, hogy Báthory zsarnokságától meneküljenek. Ő azonban egész falvakat és székely örökségeket jogtalanúl a maga részére foglalt le s a még gyöngekorú székely fiúleányokat a maga belsőembereihez adatta férjhez, hogy örökségüket megkaparítsa. A király eddigi rövid uralkodása alatt tízezer ökör és valami százezer forint fizetésére szorította a székelyeket, a kik mindig államsegély nélkűl védelmezték határaikat s messze-földeken is patakban folyt vérök a királyért. A vajda kezdettől fogva azon volt, hogy kiirtsa a főbb székelyeket, a szegényebbeket pedig minden szabadságuktól megfoszsza és a nemesek jobbágyaivá tegye. Kérték tehát a királyt, hogy mozdítsa el Báthoryt, mert ők nem maradnak meg alatta, nem bízzák reá a fejöket, hanem feleségeikkel, gyermekeikkel együtt kimennek az országból más földre. Hiszen a vajda a székelyudvarhelyi várba négy mérföldnyi távolságból is berendeli őket búzát rostálni s ha vonakodnak, leányaikat és szolgáikat hajtják el a munkába. Annak a várnak építésekor pedig a szegény székelyeket ökrök módjára fogták be a járomba s igazán barmok módjára hordatták velök a fát s a többi szükséges dolgot.
Az udvarhelyi vár romjai.[105]
Ilyen dolgok láttára és hallatára a fiatal Dósa György valóban olyanformán gondolkozhatott, ahogy poéta kortársa, a humanista Taurinus írja róla:[106]
A székelyek különben megszabadultak Báthorytól s az új vajda, Bélteki Drágffy Bertalan, egy kézdiszéki székely esetében mindjárt 1493-ban megvédelmezte a székelyek személyes szabadságának a jogát;[107] de éppen a kézdiszékieket nem védelmezhette meg az egy esztendő mulva bekövetkezett inség és drágaság ellen.[108]
Marosszékben, a hol Dósa György növekedett, csakhamar oly nagy egyenetlenség támadt a székelyek közt, hogy a székely nemzeti gyűlés Szentgyörgyi Györgyöt, Baldóczi Csányi Lőrinczet és Lázárt, Szentkirályi Tamási Ferenczet és Bernátot, valamint Szentbenedeki Márton Jánost a Székelyföldről száműzte, házaikat és malmaikat pedig lerontatta. László erdélyi püspök és Geréb Péter országbíró azután, hogy a székelyek hazáját hasonló zavargások ne háborgassák, arra ítélte ezeket a székely főembereket, hogy kövessék meg a székely nemzetet s kérjenek bocsánatot a marosszéki közszékelyektől.[109] Egy esztendő mulva a király megerősítette a régi székely szokásokat és szabadságokat.[110] Ezek szerint (17. §.), ha valamely nemes székely hűtlenségbe esett, de ezt a bűnt csupán a székelyek közt követte el, akkor csupán székelységét veszítse el. Ha pedig az ország és a király ellen követte el, a székelységgel együtt nemességét s minden ingó és ingatlan vagyonát is elveszítse. Vagyona a kincstárra száll, de a király ezt megint csak székelyeknek, vagy a köztük lakóknak adja, hogy a székelység ne károsodjék. Egy másik pont pedig (a 20. §.) a székelyek igaz szokásai és törvényei ellen izgatókat, az új és rossz törvényekre törekvőket fej- és jószágvesztéssel fenyegette. Mindezeket a szabadságokat pedig a király – úgymond – azért erősítette meg, mert a székelyek őt nemcsak a törökök, hanem a lázadók és fölkelők ellen is mindig segítették.
A makfalvi Dósa-ház.[111]
Azonban 1503 januárius 22-én a székelyek három rendjének és hét székének székelyudvarhelyi közgyűlésén már kénytelenek voltak tiltakozni Drágffy Bertalan vajdának azon vádja ellen, mintha ők fellázadtak volna a király ellen; holott csupán jogaikat és szabadságaikat védelmezik az őket elnyomó és zaklató vajda ellen, a mint ezt a három nemzet tordai országgyűlésén bővebben is kifejteni kívánták.[112] Az új vajdával, Szentgyörgyi és Bazini Péter gróffal különösen a nemesi jószágok székely tulajdonosainak volt bajuk, mire a király külön biztost küldött be, a ki a vajdától hozzá felebbezett ügyeket eligazítsa.[113] Ezzel függ össze a székely nemzeti gyűlésnek Székelyudvarhelyen 1505 november 23-án hozott végzése, melynek eredetije csak most került elő.[114] Ez a nevezetes határozat, melynek hozatalánál már Dósa György is jelen lehetett, a székely bírákat és törvénytevőket azzal vádolta meg, hogy szeretet, harag, gyűlölség és önzés következtében gyakran nem hoznak igazságos ítéletet. Most tehát Udvarhely- és Keresztúr-székekből négy főembert és 13 lófőt, összesen 17 székelyt választottak meg és eskettek föl, hogy mint bírák az egész Székelyföldön igazságot szolgáltassanak. Ezt a bíróságot, mint első felebbezési fórumot, mint egészen új intézményt, Székelyudvarhelyen állították fel, de a nemzeti gyűlés maga volt a felebbezési bíróság.[115] Az igazságszolgáltatás ügyével 1506 februárius 10-én a három nemzet tordai országgyűlése is foglalkozott.[116] Úgy találta, hogy mivel egyideig nem volt vajdájok, az igazságszolgáltatás megakadt, a mi sok gyűlölködést, viszályt, igazságtalanságot, kár okozott. Intézkedett tehát addig is, míg a király új vajdát nevezne ki, mert Erdély török, tatár s más ellenséges népek közt feküdvén, a gyujtogatók már sok helységet elhamvasztottak s elszaporodtak a rablások, tolvajságok, fosztogatások, emberölések, pénzhamisítások. A három nemzet közt is annyi az egyenetlenség, gyűlölködés, gyanusítás, hogy most is, mikor az országgyűlésen a haza védelméről egy szívvel-lélekkel kellene intézkedniök, az ellenségről megfeledkezve, egyik nemzet a másikra akar támadni, mert egyikkel szemben sem gondoskodtak még az igazság kiszolgáltatásáról. Hogy tehát a bajokat megszüntessék és gyökeresen kiirtsák s ezek a bajok a három nemzet egységét és egyetértését meg ne bontsák, a gyulafehérvári káptalanból egy s minden nemzetből 14, összesen 43 bírát választottak, a kik évenkint kétszer gyűljenek össze ítélet-hozatalra. A három nemzet pedig, ahogy hű földiekhez illik, egymást személyök és költségök kímélése nélkűl támogassák s ha a vajda és a székelyek ispánja őket elnyomná, ezek elmozdítására a királyt közösen kérjék.
Ugyancsak az 1506. esztendő nyarán a székelyek föltámadtak, mert Lajos királyfi születése (1506 július 1.) után az adószedők lelkiösmeretlenűl hajtották be tőlük az ökörsütés terhes adóját.[117] Ezt az adót, vagy inkább – a hogy még Mátyás király nevezte – «önként és szívesen adott ajándékot» rendesen kérni kellett a székely nemzetgyűléstől, s ha az megszavazta, az egytelkes, közrendű székelyektől szedték be. A primorok és a lófők nem fizették, de a fölkelők közt most ők is ott voltak; s valószínű, hogy a Dósa-testvérek sem hiányzottak közülök, mert a forrongás Marosszékben volt a legnagyobb. Tomori Pál, mint királyi biztos, 500 lovassal és némi gyalogsággal jött Budáról a székelyek lecsillapítására; azonban Székelyvásárhely közelében csatát vesztett, lovasságának nagy része elesett és húsz sebével maga is csak alig menekülhetett meg. Itt tanulta meg igazán, hogy a székelyek nem félnek sem Istentől, sem embertől. «A szászokat – úgymond[118] – meghajlíthattam; de ezek a székelyek azt hiszik, hogy a kit megölnek, szolgájuk lesz a más világon.» Csak egy újabb csatában győzhette le őket, mire az ökörsütést végrehajtotta.[119]
A székelyek lecsillapítása végett az agyagfalvi székely nemzetgyűlés az év vége felé elhatározta, hogy ezentúl főrendű, lófő vagy közszékely ne híjjon össze pártütés czéljából gyűlést, eszeveszett embereket maga mellé ne vegyen és ne szerezzen magának oly hatalmat és méltóságot, a mely meg nem illeti. Mert Székelyországban ennek következtében történnek a tolvajságok, emberölések, veszedések, pusztítások, boszúállások, égetések, házak feldúlásai, hadakozások, üstökvonások s egyéb veszedelmek, a mik az elmult időkben néhányszor megestek. Azt akarták, hogy országukban a hűtlenség vagy pártütés taplója és kovásza teljességgel elszáradjon és elhervadjon. A király tisztviselőinek pártütő módon még akkor se álljanak ellen, ha azok egyesek vagy az ország szabadságát megsértenék, hanem gyűljenek össze egy helyen, közönségesen tanácskozzanak s forduljanak egyenesen a királyhoz és Magyarországhoz, a melynek ők is tagjai, «hogy így az igen-igen nagy Scythiából rájok maradt tökéletes hűségnek dicsérete, a mely még eddig minden pártütéstől, árulástól makula nélkül köztük megmaradt, köztük ezután is győzhetetlenűl maradhasson meg». Ha pedig valamely főrendi, lófő vagy tisztviselő pártütés czéljából mégis gyűlést tartana, az olyan, mint nemzetének árulója, minden tisztességét és becsületét veszítse, Székelyországban többé sohase lakjék, örök számkivetésbe menjen, vagyona örököseire szálljon és csak a király adhasson neki kegyelmet. Közszékelynek a nemzet is megkegyelmezhet.[120]
Más nagyok, lófők és közrendűek közt talán Dósa is fölemelte jobb kezét, hogy megesküdjék erre a törvényre, a király hűségére, az egyesség megtartására s megjelent abban a «számtalan sokaságban, mely kész volt Székelyország javáért meghalni és a szent koronához is hűséget tartani».[121] Az egész székely nemzet határozata mindenesetre kötelezte; de férfiúvá olyan körülmények közt izmosodott, a melyek állhatatosságra alig növeltek valakit. Még Mátyás király is csak rövid időre s nem is mindenütt biztosíthatta a jog, törvény és az igazság uralmát; Ulászló ideje pedig már közel állott hozzá, hogy visszaessék az ököljog korába. Báthory Istvánt, az erőszakos erdélyi vajdát és székelyispánt, erről olyanok is vádolták, kik a dicsőséges kenyérmezei csatában lelkesülten harczoltak oldalán. Ennek a kornak Erdélyben sok tekintetben ő adott irányt; s ha Dósát utóbb nemcsak vitézsége miatt dicsérték, hanem hallatlan kegyetlenkedését és nagyravágyását is szemére lobbantották, meg kell gondolni, hogy abban az időben lépett legénysorba, mikor erre Erdélyben nemzetének egyik hőse és egyik leghatalmasabb dinasztája adott példát.
A történelem színe előtt Dósa György, ki addig ösmeretlen módon vett részt a székely nemzet ügyeiben és bajaiban, mint az ököljog embere jelent meg. Héderfáji Barlabásy Lénárt erdélyi vajda és a székelyek alispánja, 1507 július 19-én a szebeni tanácshoz intézett levelében a marosszéki Makfalván lakó nemes (agilis) székelynek,[122] de egyúttal az egész Erdélyország nyilvánságos rablójának nevezte.[123] Valószínű tehát, hogy Dósa már előbb is követett el rablást, mert a szebeni tanács másra gondolni sem tudott, mint reá, mikor panaszt tett, hogy a legközelebbi medgyesi vásár alkalmával Szeben város néhány lakosát Medgyes város közelében kifosztották és megölték.[124] Barlabásy azt tanácsolta nekik, hogy a város nevében írjanak ez iránt Lázár Andrásnak és az előkelőbb székelyeknek és szólítsák fel őket, hogy egész Erdélyországnak ilyen nyilvánságos rablóját ne tűrjék meg maguk között, hanem az ilyen módon elkövetett rablás miatt haladéktalanúl úgy büntessék meg, hogy a székelyek és az ország többi jó lakosa (regnicola) közt kötött szövetségi egység és egyetértés inkább megerősödni és megizmosodni, mint felbomolni látszassék.[125]
Medgyes főtere.[126]
Gyergyai és Szárhegyaljai Lázár András annak a Bálintnak fia volt, a ki Zsigmond királynak egy okirata alapján a Medgyesen tartózkodó Mátyás királynál 1462 deczember 9-én kieszközölte, hogy Csikszéktől elválaszsza Kászont s ez külön bírót, hadnagyot stb. tehessen. Halála után a hálás kászoniak elhatározták, hogy maradékai három évenkint fölváltva egyszer bírák, másszor hadnagyok legyenek a székben.[127] Lázár Andrásnak akkora tekintélye volt, hogy a mult (1506) évi agyagfalvi székely nemzeti gyűlésnek ő volt az elnöke; s névszerint ösmerjük azokat az előkelő székelyeket is,[128] a kiktől az alvajda most Dósa György megbüntetését várta. Hozzájok intézett levele csakugyan egyenesen őt mondta rablógyilkosnak, de vádja mégis csak a szebeniek közhitén alapult s bizonyításra várt. Különben az alvajda aligha nevezte volna őt épp úgy agilisnak, mint bíráját, Lázár Andrást, a nagytekintélyű primort. Nyilvánságos rablónak is tulajdonképen csak ebben az adott esetben írhatta; de a puszta föltevés és a valószínűség látszata már maga is foltot ejt Dósának máskülönben ismeretlen eddigi életén.[129]
Mi lett a vizsgálatból, idáig senki sem tudja. Valószínű, hogy a szebeniek nem hagyták annyiban a dolgot. A székelyek azonban máskor sem buzgólkodtak valami túlságosan, hogy elégtételt adjanak a szászoknak. A közhangulat sem kedvezett alvajdájuk kívánsága teljesítésének, de vajdájuk, Szentgyörgyi és Bazini Péter országbíró iránt sem lelkesedtek. Szentgyörgyi Tóth Miklós két faluját egyebek közt azért foglalták le s őt magát a székelyek közűl azért rekesztették ki, mert fia, János, a nemzetgyűlés tilalmával nem törődve, a vajda szolgálatába állt.[130] Megtagadták a II. Lajos megkoronázásakor (1508 június 4.) tőlük követelt ökörsütést is, a mit a király 1511-ig el is halasztott, pedig Somi Józsa temesi ispán szomszédságukban, a Barczaságon táborozott, az oláhországi bonyodalmakat figyelemmel kísérje. Erre annál nagyobb szükség volt, mert Mihnye oláh vajda érdekében a bojárok Fogaras vidékén is lázadást is ügyekeztek támasztani.[131] Ugyanakkor a király[132] megparancsolta az erdélyi vajdának, hogy míg az erdélyi nemesek és székelyek a hadjáratra meg nem indulnak, a szászokat ne szorítsa fölkelésre és táborozásra. Amúgy is elég bajuk volt szomszédaik miatt. Kőhalomszékben «a gonosztevők» 1509-ben egy falut felégettek s a székelyek közt az oláhok és a nemesek jobbágyai közt «a gonosz és kártevő emberek» annyira elszaporodtak, hogy a szászok a nádortól kértek védelmet, mert ha mielőbb ki nem irtatja őket, még nagyobb veszedelemtől tarthatnak. Perényi Imre nádor tehát 1509 október 23-án[133] meghagyta Szentgyörgyi és Bazini Péter erdélyi vajdának, hogy üldöztesse és büntesse a gonosztevőket, mert különben a szegény szászok a király nagy kárával máshová menekülnek vagy végső nyomorúságba jutnak. A határszélieket a török egyre fenyegette, a pestis pedig az egész országot iszonyúan pusztította.[134] 1510-ben az Oláhország és Moldva felől várható török háború miatt újabb fölkelést hirdettek,[135] a király pedig erősebb kezekre bízta a határok védelmét: 1510 november 10-én Szapolyai János szepesi herczeget nevezte ki vajdának és a székelyek ispánjának.[136]
Szapolyai a nemzeti párt feje volt, az 1505. évi rákosi országgyűlés óta ennek a pártnak királyjelöltje. Újból, de ismét hiában, éppen mostanában kérte meg a király leányát, Annát, az ő húgát pedig, Borbálát, Zsigmond lengyel király most jegyezte el. Az új vajda érdekében hozott rákosi végzés azokat, a kik a nemzeti király választásának elvét el nem ösmernék, az ország iránt hűtleneknek nyilvánította s őket az örök szolgaság és parasztság járma alá kívánta vetni, hogy bűnük büntetését mindörökké viseljék. Olyan fenyegetés, a miről a magyar törvények semmit sem tudtak;[137] s olyan fenyegetés, a melyet Szapolyai éppen négy esztendő múlva más okból valósított meg ama szegény néppel szemben, a mely Dósa György vezetése alatt kereste jogait. De ki gondolt az egyszerű lófő-székelyre, a mikor a székelyek ispánja és Erdély vajdája Magyarország leghatalmasabb ura s talán jövendő királya lett?
A Szentgyörgyi grófok pecsétje.[138]
Csak egy XVII. századbeli szász történetíró állította,[139] hogy Székely György, szerinte a tiszántúli részek főkapitánya, közbenjárt Szapolyainak a vajdaságra történt kineveztetésében. Még az időben is tévedve,[140] azt a különös adatot jegyezte föl, hogy «Zápolya János, ez a derék, vitéz katona és jókedvű fiatal úr, Székely György alsómagyarországi, vagyis tiszáninneni[141] kapitánynak segítségével, majdnem erőszakosan kapta meg Ulászló királytól az erdélyi vajdaságot, bár jobban szerette a hivalkodást, mint az ellenállást».
Az új vajdának egyik parancsolata az volt,[142] hogy a szászok a csik- és gyergyószéki előkelő székelyeket, a kiknek házait a község lerontatta, mint menekülőket szívesen fogadják és mindenben segítségökre legyenek.
Szapolyai János erdélyi vajda pecsétje.[143]
Tisztjét különben itt is arra használta, hogy a köznemességet megnyerje és biztosítsa a maga részére. 1513 május 1-én az erdélyi országgyűlés küldöttei: Erdélyi János, Désy Péter, Bethlen Miklós, Barrabásy János, Sombory Péter és Bolyay Gáspár megjelentek II. Ulászló és a magyar rendek előtt, hogy bizonyos zaklatások ellen oltalmat kérjenek. II. Ulászló meg is erősítette az erdélyi országgyűlés törvényczikkeit, melyek szerint ama részek nemeseinek jobbágyai, földmívesei és parasztjai ezentúl a földesúr jóváhagyása és engedelme nélkül a király vagy más nemesek birtokaira, a szabad királyi városokba, vagy a sókincstár helységeibe s bármely más helyre s viszont onnan emide átköltözni ne merjenek. Ha titkon, alattomban vagy más-más módon mégis átmennének, vagy őket erőszakosan és hatalmaskodva áttelepítenék, az ilyen jobbágyokat ama lakosok ősi szokásaihoz képest a vajda vagy annak tisztjei korábbi lakásukra visszavezessék és uraiknak visszaadják. A vajdaság részéről ez ügyben szokásos és rövid úton való megidézések megszünjenek. A vajda a Vízkereszt és Jakab apostol ünnepének nyolczadán kívűl ilyen ügyekben többé ne bíráskodhassék, kivéve az új falvak, puszták és földek elfoglalása eseteit. Hasonlóképen a nemesi házak és kuriák megtámadása dolgában. Épp úgy a szokott bírósági nyolczadokon kivűl is tárgyalhatók a testvérek és rokonok közt való vérontások s a nemesek meggyilkolásának ügyei; de ha a vajda előtt egy esztendő leforgása alatt ilyesmik miatt panaszt nem emelnek, ezek is a rendes törvénynapokra maradjanak.[144]
A király nem sietett a czikkelyek megerősítésével, mert előbb a szászok nyugtalanságát akarta lecsillapítani. Ezt a nyugtalanságot Székely János szította, a ki sok valószínűség szerint testvére volt Dósa Györgynek. II. Ulászló már 1513 augusztus 18-án megparancsolta a szebeni és szebenszéki szászoknak, hogy ne csatlakozzanak az igen hitetlen Székely Jánoshoz, a ki néhány szász székben az elüljáróságot az elüljárók ellen lázította s törvényes bíráik helyébe másokat állított. Rájok parancsolt, hogy ezt a nagyon gonosz embert, mint a király iránt hűtelen férfiút, a ki az ő szabadságukat zavarja, kergessék el maguk közűl.[145] A nagyon veszedelmes fölkelések és egyenetlenségek indítója ellen, ki károkat és elnyomatásokat okozott, október 2-án Bornemisza János budai várnagyot küldte;[146] s mikor Székely magában Szeben városában újabb szörnyű nagy lázadást indított, királyi biztosokat rendelt ki ügyöknek megvizsgálására.[147] Mivel pedig a leggonoszabb Székely János tanácsai, lázításai és veszedelmes rábeszélései következtében a hadi segítség fejében kivetett 25.000 forintot nem fizették meg, büntetésképen október 30-án ezt a hadisegítséget 40.000 forintra emelte, s megbízta Bornemisza Jánost, hogy azt, ha kell, a vajda fegyveres segítségével hajtsa be a szászoktól.[148] November elsején újból értesítette a szász egyetemet, hogy a szászok közt kitört zavarok lecsöndesítésére Szapolyai vajdát s Bornemisza budai várnagyot küldvén ki, ezek parancsainak mindenben engedelmeskedjenek.[149]
A király 1513 deczember 21-én hálásan ösmerte el,[150] hogy mikor a szászok, hamis hitegetések következtében, ekként legutóbb az ő hűségéről eltévelyedtek, a nemesek a szászokat körűlfogták s neve és méltósága iránt hódolatra kényszerítették. Neki és az országnak győzedelmet vívtak ki, de közőlük sokan elestek, fogságba jutottak vagy súlyosan megsebesültek. A király tehát megerősítette mindazon kívánságokat, a miket május elsején eléje terjesztettek, s egyúttal – a mi a vajdának sehogy sem tetszhetett – örökre elrendelte, hogy a nemesek s népeik és jobbágyaik az erdélyi vajdának vagy tisztjeinek többé sem együtt, sem külön ne tartozzanak szállást adni, szolgálatokat teljesíteni, fertó- vagy félfertó-járulékokat vagy bármi más kirovást fizetni.
Bornemisza János névaláírása.[151]
Ilyen nyugtalanságok közt élt Erdély népe; és Székely János még le sem tette fegyverét, mikor már közeledett az idő, hogy a pápa követe és a irály maga adjon fegyvert Székely György kezébe s őt keresztesek élén küldje a törökök ellen.
MIKSA császár s XII. Lajos franczia és I. Károly spanyol királyok követei 1508 deczember 10-én Cambraiban Velencze ellen, helyesebben Velencze fölosztására szövetkeztek.[152] Kevéssel azután, hogy a velenczei arzenál – nem éppen véletlenűl – leégett,[153] 1509 márczius 23-án II. Gyula pápa is nyiltan csatlakozott a ligához. Azt remélte, hogy Velencze megalázása után egyesült erővel vezetheti a szövetségeseket a török ellen s másfél esztendő mulva, karácsony napján, már Konstantinápolyban misézhet.[154]
Magyar- és Németországban Louis Hélien franczia követ nyiltan hirdette, hogy királya el akarja törölni Velenczét a föld színéről; Augsburgban 1510-ben megjelent röpiratában Velenczét Hélien a legmérgesebb s újra meg újra támadó viperának nevezte, a melyet ki kell irtani, hogy a kereszténység megszabaduljon az örökös félelemtől. Erőszakoskodásáról tanúskodhatik a magyar király is, a kit majdnem 300 szigettől, tíz püspöki várostól, két tartománytól: Dalmácziától és Liburniától,[155] sok kikötőtől és ötszázezer lépés tengerparttól fosztott meg. A magáénak mondja a tengert, a melyhez pedig minden nemzetnek köze van; s Velencze, mint Thetis úra vagy mint Neptunus felesége, gyűrűvel évenkint eljegyzi magának a tengert. A török határszélen őrködő ragusai arisztokrácziát hajóival addig zaklatta s úgy kétségbeejtette, hogy végtére is a törökhöz menekült s adófizetésre vállalkozott. Az Adriai-tenger olasz és illyr partja alig élhet meg egymás nélkűl, de a velenczeiek teljesen elválasztották. Kalózaikkal a tengert oly bizonytalanná tették, hogy ma könnyebb hajózni a szicziliai sziklák és örvények közt, mint ezen a tengeren. A szabadságra és tengerre született olaszok inkább csak szemlélik, mint használják a tengert, a melyet a velenczeiek még Alexandriában, Sziriában, Ázsiában, Görögországban és Afrikában is maguknak foglalnak le, mintha arra felé csak nekik volna szabad hajózniok. Senkivel sem kereskedtek, a ki ezt meg nem siratta volna és több század óta a keresztények egy háborút sem indítottak, a melyet nem ők okoztak.
XII. Lajos franczia király érme.[156]
Ezzel szemben a liga azt akarja, hogy meghagyja Velencze köveit, de eltörölje a zsarnokságot a zsarnokkal együtt. A velenczeiek kereskedők legyenek, ne uralkodók; szabadítsák föl a tengert, a szárazföldet, az adás-vevést, révvámot s korlátolják a szabadságot; mert valamint nem illik, hogy az uralkodók kereskedjenek, nem illik az sem, hogy a kereskedők parancsoljanak és uralkodjanak. Keresztény vért nem a törökök, hanem a velenczeiek ontottak; s eljön az ideje, hogy ezért a keresztények boszút állanak. S mit sirassanak meg rajtuk, a kik minden gyűlöletet, büntetést és halált megérdemelnek?![157]
Részlet Velenczéből.[158]
A szövetségesek Magyarország csatlakozását azzal sürgették, hogy így legkönnyebben szerezheti vissza Velenczétől Dalmácziát s azután Európa segítségével indulhat a török ellen. Magyarországnak akkor már valóban csak annyi tengerpartja volt, mint manap. Dalmácziának nagy részét az 1413. évi trieszti béke következtében elvesztette s 1420-1453 közt Velenczéhez került az egész dalmát tengerpart a szigetekkel együtt; úgy, hogy még a megmaradt magyar tengerpart előtt is Velencze uralkodott a Quarnero és a Morlacca-csatorna szigetein. Kelet felől viszont a törökök nyomultak mind közelebb és közelebb a tengerhez; s úgy látszott, hogy Dalmáczia birtokát mint a magyarok örökösei teszik vitássá a velenczeiekre nézve. Ezek az 1479. évi békében csak pár esztendei nyugalmat szereztek a tengerpartnak. A törökök 1493 óta gyakran fenyegették Sebenicót, 1497 óta Traut, 1498 óta Klissát; 1500-ban pedig már határozottan a tengerpartot követelték.
Velencze piazettája a XVI. században.[159]
Magyarország legdélnyugatibb határvára abban az időben Knin vagy Tinin (a hajdani Tenyő) volt, a mely még dalmát területen emelkedett. Al-bánja Bistrizzánál meg is verte a törököket, de II. Ulászló király követte Velencze példáját s 1503 augusztus 20-án hét esztendőre békét kötött velök. Most, a mikor a béke idestova lejárt, Ulászlónak a béke meghosszabbítására kellett gondolnia, ha csakugyan be akart lépni a Velencze fölosztására alakult cambraii szövetségbe. A ligánál tehát mindenekelőtt a várható segítség nagysága iránt tudakozódott, mert a köztársaság nyiltan fenyegetőzött, hogy a pápa ellen, ki «a kereszténységnek nem apja, hanem fiainak igaz hóhéra», a törököket hívja segítségűl. Így a magyar királynak Dalmácziáért egyszerre kellett volna küzdenie Velencze és a szultán ellen. Both András horvát bán (nem királya, hanem a császár részére) 1509-ben visszavette Fiumét a velenczeiektől. A lakosok Szent Márk zászlaját letépték, sárba tiporták, a velenczei czímert pedig eltávolították. Velencze hajóhada Angelo Trevisiano vezetése alatt még abban az esztendőben megjelent a város alatt, azt bombázta, bevette, fölégette, 40 tanácsosát vasra verve vitte Velenczébe s a köztársaságnak azt jelentette, hogy «Fiume nincs többé». Velencze fiumei uralma 1511-ben újra megszünt ugyan, de a város nem II. Ulászló, hanem Miksa császár birtokába került.[160] Így a magyar haderő ismét gyöngének bizonyult. A kormány egy része és Perényi nádor ennek következtében jobbnak tartotta, hogy Velenczét segítse a cambraii liga ellen, ha a köztársaság a segítség fejében Dalmácziát önként visszaadja Magyarországnak, vagy pedig évdíjat fizet. Így akarták elérni, hogy Magyarország megerősödjék s egymaga számoljon le a törökkel.
Knin környékének térképe.[161]
Gyula pápa szintén úgy vette észre, hogy ha a francziák és a németek legyőzik Velenczét, Olaszország és az egyházi állam majdnem olyan veszedelembe jut, mint ha a félszigeten maguk a törökök tennének hódításokat. Velenczét tehát, mely mint a három hatalom ellen oltalmazhatta, 1510 februárius 24-én feloldozta az egyházi átok alól. A mint mondta, a Tiberisbe dobta Szent Péter kulcsait, hogy Szent Pál kardjával harczoljon a barbárok ellen, a kiken a renaissance nagy embere már nemcsak a törököket értette. Márczius 12-re Esztergomba II. Ulászló is azért hirdetett országgyűlést, hogy maguk a rendek nyilatkozzanak a cambraii liga ajánlata és a török-béke megújítása, vagy a háború megindítása dolgában. Az esztergomi előkészítő tanácsban némelyek – a pápa kellő pénzbeli segítségével – lehetségesnek tartották, hogy Magyarország egymaga 200.000 embert küldjön a török ellen, vagy talán Dalmáczia visszafoglalására. Márczius 26-án ugyanis már tudták, hogy a pápa kilépett a cambraii ligából, a mi még nagyobbra növelte Velencze magyar pártját, a melynek élén Bakócz bíbornok állott. De sokan gondolkodóba estek a ligának arra a figyelmeztetésére, hogy ha Magyarországnak nem kell, a liga foglalja el Dalmácziát, melyet az ország ekként örökre elveszít. Pedig onnan a török ellen is hathatósan lehet működni.
Június 17-én a pápa követe (De Grassis castellói püspök) ezzel és hasonlókkal szemben biztosította a királyt, hogy a császáron s az angol, a portugál és a spanyol királyokon kivűl ő maga személyesen is résztvesz a török háborúban, melynek czéljaira egész vagyonát és erejét felajánlja. Nem tudhatta, hogy a császár, a kire hivatkozott, ügyvivőivel ugyanekkor maga buzdította a török államférfiakat, foglalják el Dalmácziát a velenczeiektől, kik a keresztény hatalmakat folytonosan a törökök ellen ingerlik. Az országgyűlés, vagy inkább annak tatai delegatiója, a külföldi követek meghallgatása után, július 5-én nagy lelkesedéssel határozta el, hogy Dalmácziát visszafoglalja s a ligához a török háború megindításának reményében csatlakozik. Simon modrusi püspök tehát, a pápa külön követe, ki a török ellen már 3-án beszédben buzdította a rendeket, 7-én nagy ünnepségek közt adta át II. Ulászlónak, a keresztes vitézek kiszemelt vezérének, a pápa ajándékát: a szentelt süveget és kardot. Ennek volt is annyi hatása, hogy a király a törökkel 1503-ban hét esztendőre kötött békét július második felében csak hat hónapra és október 31-én is csak 1511 augusztus első napjáig hosszabbította meg. A császárral és egyelőre a franczia követtel a magyar követek ugyanakkor kötötték meg a konstanzi szerződést, melyet utóbb XII. Lajos franczia király is jóváhagyott. Ennek értelmében Magyarország, mint a cambraii liga tagja, Dalmácziát visszaveszi Velenczétől; ha ezért a törökök megtámadják, a szövetségesek segítik, azután pedig közös erővel támadnak a törökökre.
Knin vára.[162]
Ulászló azonban halogatta a szerződés aláirását, 1511 május 3-án pedig a rákosi országgyűlést arra a veszedelemre figyelmeztette, hogy a törökök folytonosan háborgatják Horvátországot s idestova Moldva is meghódol a szultánnak. Nem járt tehát sikerrel az a török követség, a mely éppen ekkor érkezett Budára, hogy a béke meghosszabbítását sürgesse. És Magyarország előtt, mely félig-meddig már benne volt a cambraii ligában, nem lehetett népszerűtlen az ennek védelme alatt álló bíbornokok meghívólevele sem, a melylyel május 23-án egyetemes zsinatot hirdettek Pisába, hogy a keresztény fejedelmeket kibékítsék, a török ellen háborút indítsanak s az egyház ügyeit reformálják. A titkos czél azonban II. Gyula pápa letétele és – némelyeknél legalább – az volt, hogy helyébe Bakócz primást válaszszák meg.
A magyar kormány egy álló hétig (1511 július 31-től augusztus 6-ig) tanácskozott erről a dologról s arról a lehetőségről, hogy Bakócz legyen a pápa, vagy legalább Magyar-, Lengyel- és Csehországok teljes hatalmú pápai legátusa. Mint pápa világszerte, mint legátus, három országban készíthette volna elő a török háborút s az Adria partjának biztosítását. Keresztesháborúról a tanácskozásokban nem volt szó; a nép azonban úgy tudta, hogy volt.
«Levelet írtak Tamás érseknek, – állítja az egyik népies tudósítás,[163] – hogy menjen pápaválasztani Rómába.[164] Megmutatja a levelet a királynak, a ki azután magához rendeli (Ujlaky) Lőrincz herzceget, Temesvárról Báthory Istvánt s Erdélyből a vajdát, Szepesi Jánost. A hogy megjöttek, másnap a király elébe mentek, tanácsba.
– Tamás, mint legöregebb, ülve mondja, hogy «Isten jóvoltából Rómába kívánnak engem a pápaválasztásra.»»
A tatai régi várkastély.[165]
«Az bizony, – feleltek az urak – a magyarok s a magunk becsületére válik.»
– Nem volna-e jó, ha Rómából a búcsú erejével elhoznám a szent keresztet, a mi legistenesebb védelem a török ellen?
«De bizony jó lesz, tisztelendő érsek atyánk. Ekkor egyéb méltóságaid közé majd a konstantinápolyi patriarcha czímét is beírhatod».[166]
«Én is éppen ezért akarom», szólott az érsek.
De talán még inkább akarta azért, mert György brandenburgi őrgróf az udvarnak már bemutatta ipának, Frangepani Bernát grófnak szeptember 5-én kelt levelét,[167] mely szerint augusztus 22-én kétezernél több török megint betört Horvátországba, Modrusnál tábort ütött, ennek és más váraknak elfoglalására készülődött s a vidéket nagyon elpusztította. Az egész tartomány elvesz, ha a király nem gondol vele; de ha tesz valamit, még talán megmentheti; a minek a módját külön emlékíratban kívánta fölfejteni.
A bíbornok ennek a hírnek friss benyomásai alatt október 2-án roppant fénynyel, sok szolganéppel indult Rómába. Útközben értesült, hogy október 4-én a pápa, Velencze és Spanyolország szentszövetséget alakítottak, melybe – a cambraii ligával szakítva – a magyar király is megigérte belépését. Útközben hallotta azt is, hogy november 5-én csak 22 főpap jelenlétében nyilt meg a pisai zsinat, [168] mely «meg akarta újlítani a Föld külsejét», de egyenetlenegy czélját, a törökök megtámadását sem valósíthatta meg. Bakócz, a ki nagy fénynyel vonult be Rómába,[169] május 10-én a lateráni zsinat[170] megnyitásán vett részt, mert ettől a zsinattól s a pápától több jót remélt a török ellen.
A törökországi trónválság kedvezni látszott minden merészebb elhatározásnak. Bajazid szultánt 1512 április 25-én saját fia, Szelim, lemondatta a trónról s Demoticába küldte meghalni, a mi – váratlan, de megmagyarázható gyorsasággal – még útközben megtörtént. Szelim kivégeztette saját testvéreit is: Korkudot azonnal, Ahmedet pedig a jenicséri csata (1513 április 14.) után. Időközben a basák egyre háborgatták a végeket s nem törődtek az imént megújított békekötéssel. 1512 nyarán Magyarországban már attól tartottak, hogy az új szultán egyenesen Nándorfehérvárat vagy Péterváradot fogja megtámadni. II. Ulászló első sorban testvérét, Zsigmond lengyel királyt kérte segítségre s a kozákok és az oroszok legyőzőjét felszólította, hogy egyesülten támadjanak a törökökre és foglalják vissza elveszett tartományaikat. Zsigmond csak október 30-án, a pietrekovi országgyűlésen fogadta követét, Charliczkyt. Arra intette bátyját, hogy könnyelműen és vakmerően ne kössön ki a törökkel. Semmiesetre se bízzék abban, hogy a pápa vagy a császár keresztesháborút indít a török ellen. Ne higyjen igéreteiknek, hogy magát és birodalmát végső veszedelembe ne döntse. Jobb, ha megerősíti a várakat, ellátja, fölszereli a végeket s bizonytalanságban tartja a törököt mindaddig, míg a mindenható Isten a kereszténységen megkönyörűl, azt általános hadjáratra lelkesíti és az égből megsegíti.[171]
A pisai zsinat megnyitása 1511 november 5-ikén.[172]
Pedig az egy esztendeig tartó belső háború nagyon megkönnyítette volna a keresztény fejedelmek támadását. «Ha akkor – mint a török birodalom első magyar oknyomozó historikusa írta[173] – a keresztény fejedelmek előbbi nyughatatlanságukról valóban megemlékeztek és ha egyező szívvel és akarattal lettek volna egymás közt, könnyen véget vethettek volna az európai ozmán birodalomnak.»
Időközben 1512 szeptemberében Szelim szultán különben is elküldte Ulászlóhoz a béke oklevelét, melynél fogva a békét Magyarországgal öt esztendőre meghosszabbítja, sőt Velenczére és Lengyelországra is kiterjeszti. Mindamellett II. Ulászló november 23-án már rendre fölszólította a szabad királyi városokat, hogy járuljanak egy általános hadjárat költségeihez; s olyanformán nyilatkozott, hogy a jövő év elején ő maga áll a sereg élére. Bakócz bíbornokot is levélben sürgette, hogy a pápát megnyerje az ügynek s tőle segítséget eszközöljön ki.[174] A bíbornok valóban «látta a veszedelmet, a mely kívülről henyeség, belülről pazarlás és fösvénység következtében a megromlott magyar hazát fenyegeti». II. Gyula pápa sem volt érzéketlen a dolog iránt; de a betegség akkor már leverte lábáról.
Halála (1513 februárius 20.) után az is szóba jött, olyan legyen-e a pápa, a kinek főczélja az idegenek kiűzése Olaszországból, vagy olyan, a kinek legfőbb vágya a törökök kiszorítása Európából? Az első szavazásnál a pápaságra Bakócz Tamás is kapott 8 szavazatot; a másodiknál egyhangúlag Medici Jánost választották meg. De az új pápa, X. Leó is[175] lelkesedett a török háború iránt. A lateráni zsinatnak az ő elnöklete alatt tartott első ülését Simon modrusi püspök szentbeszéddel vezette be, a melyben élénken ecsetelte a törökök dúlásait, a magyarok és a lengyelek hősies ellenállását s az Olaszországra várható török veszedelmet.[176] Június 13-án Zsigmond lengyel király követe, Laski gnezeni érsek, könnyekre fakasztotta a pápát, mikor elbeszélte, Lengyelország mennyit szenved a törökök, tatárok és az oroszok miatt. X. Leó tehát a bíbornokok consistoriumában már június 15-én bejelentette s június 17-én ki is adta bulláját a keresztesháború ügyében.[177]
II. Gyula pápa.[178]
Ebben a pápa Tamás bíbornok-érseket Magyar-, Cseh-, Lengyel-, Dán-, Norvég-, Svéd-, Porosz-, Orosz-, Muszka-, Oláh-, Erdély-, Horvát-, Tót- és Dalmátországok, Szilézia, Lievland, Lithvánia és Elsass részére a maga lateráni követének nevezte ki. A bíbornokok testületének meghallgatásával megbízta, hogy mindent elkövessen a kereszténység érdekében s hirdessen keresztes hadjáratot a keresztény név iránt nagyon ellenséges törökök ellen. Ez különben csak ideiglenes eljárás; mert a pápa csupán alkalomra vár, hogy maga vezethesse az általános hadjáratot. Tamást az ólompecsétes pápai bulla addig is a legszélesebbkörű intézkedésekre jogosította fel. Teljes Búcsút és bűnbocsánat adhat mindenkinek, ki fegyvert fog a törökök ellen s örök boldogságot igérhet azoknak, kik a keresztény vallás védelmében elesnek. Jogában áll, hogy alkövetet, helyetteseket és biztosokat nevezzen ki. Ezekkel a végrehajtó közegekkel ő vagy helyettese (alkövete) teljes hatalommal rendelkezhetik. Pénzt gyüjthet, megkegyelmezhet, ítéletet mondhat, büntethet, intézkedhetik, szóval a vállalat érdekében mindent megtehet, különösen pedig az olyan pártütőkkel szemben, a kik a terv sikerét bármiképen gátolnák.
A bullának az az egyetlenegy szava, melynél fogva a pápa előre is pártütőknek nevezte azokat, kik a kereszteshadjáratot akadályoznák, a bekövetkezett szomorú eseményeknek egyik legfőbb ürűgye. Másik ereje pedig az az elhatározás, hogy nem a fejedelmekhez, hanem ahhoz a néphez fordult, mely Hunyadi és Capistrano idejében megszalasztotta Konstantinápoly meghódítóját.
Mai szemmel nézve, ez a bulla sokféleképen sérti az alkotmányt; első sorban olyan sarkalatos jogokban, mint a pénz- és hadügy. Hogy idegen hatalmasság gyűjtsön pénzt egy független államban, annak egyetlen számvevőjévé az esztergomi érseket tegye s a hadvezér kinevezését is reá bízza, kétségkivűl olyan visszás dolog, a milyen Magyarországban idáig még nem történt meg; mert Capistrano és serege alá volt rendelve Hunyadinak, mint az ország fővezérének. A mai szempontot azonban egész ridegen mégsem alkalmazhatjuk a középkorra, mikor a pápai bullát az első keresztesháborúk óta csaknem az európai közjog részének tekintették. Mindamellett Tamás érsek máshol nem hirdette ki a bullát; legalább egyetlenegy más nemzet története sem vesz róla tudomást. Tamás legatiói közűl csak az első sorban érdekelt magyar hajolt meg a pápa akarata előtt. És ha utóbb egyik-másik államférfiú hangoztatta is aggodalmát a bulla várható következéseivel szemben, a dolog érdemébe egyik sem bocsátkozott. A pápának és követének kedvezőtlen időben nyilvánuló jóakarata előtt nemcsak fejet hajtottak, hanem még a nemzetközi viszonyokat is megsértették.[179]
X. Leó pápa.[180]
Bizonyára sok minden másképen történik, ha a pápa úgy, ahogy tervezte, Szent Péter székéből Szent Pál kardjával fordúl a törökök ellen. X. Leó féltette is hazáját, Olaszországot, a töröktől, s Plato és Pheidias hazáját szívesen felszabadította volna az ozmánok uralma alól;[181] de mint a tudományok és művészetek hatalmas pártfogója, inkább békés alkotásokra törekedett. Ariosto, Macchiavelli, Rafael, Michel Angelo és az egész renaissance mégis csak jobban érdekelték, mint a török háború. A tudományok és művészetek pártolása pedig sok pénzébe került. Kincstára kiürült, értékes tárgyait uzsorásoknál zálogosította el s keveset, jóformán semmit sem törődött Magyarországgal.[182] Politikai figyelmét minden tekintetben az a négyes szövetség foglalkoztatta, a melyet az olaszországi francziák kiűzésére és az egyházi állam megoltalmazására kötött. A szent szövetség ugyan felbomlott, de a francziák, kik Észak-Olaszországot maguknak akarták biztosítani, véres háborúban merítették ki az olaszok, németek és az angolok erejét és érdeklődését. Olyanok állottak egymással szemben, a kik legtöbbet tehettek volna a magyarokért. A pápa, a művészetek barátja, még a török háborút is inkább csak azért pártolta, hogy a szent és klasszikus földeket ki ne tegye barbár pusztításaiknak.
Ulászló Márton kalocsai őrkanonokot küldte hozzá, hogy az egyházi tizedeket a török háború czéljaira fordíthassa.[183] Egyik levelében[184] Tamás érseket is figyelmeztette Magyarország pénzügyeinek ziláltságára s ennek következtében arra, hogy a végvárakat sem tudja kellőképen ellátni. Másik levélben[185] a pápát, Krisztus vallásának képviselőjét, az erényeiről és bölcseségéről gyermekkora óta híres férfiút arra kérte, hogy – a mit elődei részben elhanyagoltak – foglalkozzék a magyar ügygyel; mert ez sok nemzetnek és népnek közös ügye. Éppen a pápáknak nem szabad megfeledkezniök arról, milyen érdemeket szereztek a magyarok a kereszténység védelmében; mert szóval és írásban főleg ők mondogatták azokat a kereszténység legkiválóbb és legbátrabb előharczosainak, a kiknek emléke, a törökön nyert nagyszerű győzelmeik következtében, minden nemzet évkönyvében ott ragyog. Támogassa tehát a pápa a magyaroknak a szent ügy érdekében kezdett háborúját s ne vonja meg tőlük segítségét.
A pápa a bíbornokok testülete elé terjesztvén a dolgot, 1513 szeptember 5-én igen kegyesen felelt.
«Olvastam, úgymond, hozzám s bíbornoktestvéreimhez intézett leveledet, a melyben elmondod, hogy a török készülődéseinek következtében mily veszély fenyegeti magyar királyságodat. Követedet, Márton kalocsai őrkanonokat is kihallgattam s azonnal egész buzgalommal és odaadással intézkedtem, hogy semmit sem mulaszszak el, a mi hazádnak védelmére s a kereszténység közös ellenségének határaidról való elűzésére szükséges.» Megengedte, hogy a tizedet hadi czélokra szedje. Biztosította, hogy ő is éjjel-nappal azon gondolkozik, mint lehetne megbékéltetni s a török ellen közös föllépésre bírni az egymás közt hadakozó keresztény fejedelmeket. Küldött is már hozzájok igen kitünő, tudományos és ily dolgokban jártas püspököket, kiket leveleivel folytonosan munkára buzdít. Ha nekik a dolog nem sikerülne, majd néhány bíbornokot küld ki hasonló megbizatással. A mint megvalósúl a fejedelmek szövetségének eszméje, az egész keresztény világ tizedadóját a háborúra fogja fordítni. A szentségök és ékesszólásuk miatt legkitünőbb papoknak meghagyja, hogy azon épp oly jámbor czélú, mint szükséges háborúra minden embert föltüzeljenek, s a kereszténységnek – főkép a magyarokra veszedelmes – ellenségét megsemmisítsék. De minden törekvése kárba veszne, ha most indítana ily háborút. Mert ki áldoz ma pénzt és katonaságot, mikor hazájáért, gyermekeiért és saját boldogságáért otthon kell forgatnia fegyverét? Most sem a fejedelmek, sem népeik nem hajlandók arra, hogy a jelen zavaros körülmények közt pénzt, fegyvereket és más efféléket kiengedjenek határaikból. Ő ugyan buzdíthat, de senkit sem kényszeríthet ilyesmire. Bízik különben abban, hogy a fejedelmek békét és azután szövetséget kötnek. Nem a katonák erejétől, számától és fegyverzetétől, hanem Istentől kell várni a győzelmet. A királyt Gedeon, Jefte, Jonathán, Dávid és a Machabaeusok példájával vígasztalja. S hogy ne is említse a régieket, gondoljon csak arra, nem oly régen, Capistrano hogyan mentette meg éppen egyik városát, Nándorfehérvárat. Isten vezette János vajda kezét is, ki közelebb a törököket megverte. A hogy egyszer az Isten megsegítette Ulászlót, megsegíti ezután is. Saját és bíbornokainak részéről ismételve biztosítja, hogy semmit sem múlaszt el a védelem ügyében. Hiszen már levelének vétele előtt, csupán a nem-hiteles forrásokból és magánlevelekből hallott események hírére azonnal követéűl rendelte Tamás esztergomi bíbornokot s ő már útra is készült, midőn – a király levelét megkapva – újfent meghagyta neki, hogy mindenben minél gyorsabban és érettebben végezzen. Láthatja tehát a király, hogy érdekében mindent megtett, a mit tehetett.[186]
A szép szavak üressége nem hiában keserítette el a történetíró Brutust,[187] ki Leót kitünő színésznek és nagy képmutatónak nevezte. «Szóval – ugymond máshol[188] – egyre azt hajtogatta, hogyan lehetne a megbékéltetett fejedelmekkel a törököt Európából kihajtani; de voltakép untalan azon volt, hogy pápai pénzen meggazdagítsa a Medicieket.» Ez különben méltatlan vád. Leó már korábban 50.000 aranyat igért Ulászlónak, ha a török ellen tekintélyes hadsereget gyűjt s 20.000-et, hogy a fontosabb végvárakat helyreállítsa. A horvát és bosnyák végházaknak jókarba helyezésére pedig tömérdek búzát és árpát, 1000 font puskaport, ugyanannyi ként, 5000 font salétromot, számos ágyut és 2000 aranyat küldött; egyúttal Velenczében még 20.000 aranyat tett le a magyar király számára.[189]
Október 11-én – éppen Szent István király testének föltaláltatása ünnepén – a pápa ismét fölszólítá az angol királyt a békére, mert a török már erősen szorongatja Magyar- és Lengyelországot.[190] Az év vége felé (1513 deczember 30-án) viszont azt tudatta Ulászlóval, hogy Miksa római császárhoz, Ferdinánd spanyol és Henrik angol királyhoz ismét békéltető levelet intézett; mert nem is tekintve, mennyi bajt áraszt ez a testvérháború a keresztényekre, még a töröktámadás lehetőségétől is tartani kell. Szelim fegyverkezéséről pedig már csakugyan vett híreket. Bíbornokai s a királyok, fejedelmek szintén sürgették, lenne rajta, hogy a keresztények ne rontsák egymást. Most tehát egyebek közt Ulászlót hítta föl, hogy a maga részéről is ügyekezzék hatni a hadakozó fejedelmek békés hajlamaira. Ez a török viszonyok miatt neki van leginkább érdekében.[191]
A pápa tehát diplomácziai közbenjáróúl kérte föl Ulászlót, mikor ennek magának is a diplomáczia támogatására volt szüksége.
VIII. Henrik angol király.[192]
Másrészt azonban már szeptember 3-án bullában figyelmeztette Magyar-, Lengyel-, Porosz-, Orosz- és Svédország uralkodóit a Bakócznak adott teljes hatalomra[193] és újabb bullákban[194] kérte őket, hogy hagyjanak föl viszálykodásaikkal addig, míg a kereszteshadjárat megindúl. Tamás – úgymond az orosz nagyfejedelemhez – ösmeri ezeket az országokat s erényeinél és nem közönséges bölcseségénél fogva a legalkalmasabb erre a tisztre… Utasítása értelmében a fejedelemmel egyetértve kell eljárnia s különösen arra kell őt buzdítnia, hogy kibékűljön a lengyel királylyal és a konstantinápolyi császárság visszaszerzése végett a törökök és tatárok ellen a Jézus Krisztus védelmére szövetkezett királyokat segítse. Ennél dicsőségesebb és Istennek jobban tetsző tettre nem gondolhat.[195]
A pápa és a bíbornokok október 24-én búcsúztak el Bakócz Tamás bíbornoktól, a ki az aznap ünnepiesen kiállított legátusi kinevezéssel,[196] november 7-én indult haza Magyarországba,[197] hogy ott a keresztesháborút kihirdesse.
IV. DÓSA GYÖRGY VITÉZSÉGE ÉS KITÜNTETÉSE.
MIALATT Rómában X. Leó pápa és Bakócz Tamás primás a keresztesháború gondolatával foglalkoztak, itthon a végeken már megindult a küzdelem a törökök ellen. Szapolyai János erdélyi vajda 1513 nyarán Erdélyből egy sereggel Oláhország felé a törökökre rontott, a szörényi bánság felé került s onnan becsapott Szerbországba is. Szendrőt ugyan hiában ostromolta, de sok fogolylyal, nagy zsákmánynyal, valóságos diadalmenetben tért haza.[198] Valószínű, hogy ebben a hadjáratban vele járt Dósa György lovas kapitány is, a ki, mint előkelő rangja bizonyítja, a végeken már azelőtt is szolgált, most pedig a nándorfehérvári őrségben maradt.
Kevéssel azután, sőt körűlbelűl ezzel egyidőben, Beriszló Péter veszprémi püspök – a horvát bánságban Both András és Missenovics Márk utódja – Dubicánál fényesen megverte a Száva és Una folyókon keresztűl betört törököket, közülük kétezernél többet megölt, a többit pedig beleugrasztotta a Szávába, úgy, hogy csak kevesen menekülhettek meg.[199] A boszniai basa ezt a vereséget Szokol, Cottori, Szrebernik stb. elfoglalásával torolta meg. Ulászló király attól tartott, hogy ezek a támadások nyakára hozzák az egész török sereget. Gyűlésbe hítta tehát az urakat s egy egykorú röpírat szerint[200] elösmervén, hogy a keresztesháború kihirdetése nélkül az ország saját erejével semmit sem tehet, levelet küldött Tamás bíbornok után, hogy «a vörös keresztet a pápától kihozza».
És a mikor az érsek – másik egykorú tudósítás szerint[201] – csakugyan az ország határára érkezett, az egész Magyarország tapsolt az ő megérkezésének és annak, hogy hozza már a vörös keresztet a pogányok ellen. Mindjárt erősen készítették hadiszerszámaikat, hogy bevezessék őt patriarchai javadalmába, Konstantinápoly városába. Mindjárt erősen készítették hadiszerszámaikat, hogy bevezessék őt patriarchai javadalmába, Konstantinápoly városába. Mindezeknek hallatára az agarénusok (törökök) nemzetsége a tengeren túl menekült és Szendrő várának a kulcsát beküldték a nándorfehérvári bánnak, Török Imrének.
Nándorfehérvár.[202]
Csakhogy ez a tolvaj – ahogy Szerémi nevezi[203] – semmit sem törődött az igen nevezetes várral; nem építtette meg falait, nem látta el eleséggel, puskákról sem gondoskodott, mintha szántszándékkal akarná elveszteni. Pedig évenkint öt vármegyétől beszedte a várépítés adóját, melyből azonban magának vett várakat és birtokokat; Nándorfehérvárba és Sabáczba pedig félpogányokat fogadott be, a kik hópénz nélkül szolgáltak neki. Mindegyik egy hónapra való eleséget vitt be magával a várba, azután pedig a másik hónapra mások jöttek a helyökbe.
Szendrő vára őrségének eszeágában sem volt, hogy meghódoljon Nándorfehérvár gondatlan parancsnokának. A két vár őrsége folytonosan farkasszemet nézett egymással s azon versengett, melyik árthat többet a másiknak.
Szendrő szomszédsága elég alkalmat szolgáltatott a magyar vitézeknek, hogy személyes bátorságukat kitüntessék s egy kis zsákmányt szerezzenek maguknak. A szendrei lovas spáhik vezére, az epeirosi Ali, [204] gyakran kikötött a magyarokkal. Sokat ejthetett már el közülök, mert nem igen akadt, a ki vele összetűzni merjen. 1514 februárius 28-án, – vagyis húshagyó kedden – azonban,[205] mint már eleve meghatározott napon, egy magyar lovas százados:[206] Dósa György szállt vele szembe. György, a családi hagyomány szerint, nagy, erős, barna, göndörhajú ember volt, homloka közepén csigahajjal, ami a Dósákat mostan is eléggé jellemző vonás. György irtózatos erejére emlékeztette az utódokat egy későbbi Dósa, aki vállával egymaga felnyomott egy faistállót, melyet hat székely legény feszítővassal sem tudott fölemelni. Alinak hasonló athlétával kellett megküzdenie.
Szendrő vára a dunai oldalról.[207]
Párviadaluk a Nándorfehérvár alatt elterülő mezőn folyt le. Ez a mező – az egymástól 20.000 lépésnyi távolságra levő Nándorfehérvár és Szendrő közt elterülő műveletlen síkság.[208] Hír szerint a fehérvári magyarok egy alkalommal megpillantván a törököket, azonnal ellenök indultak; de mikor már-már megmérkőzésre került a dolog, előugratott pompás lován a törökök vezére s előkiáltotta a magyarok parancsnokát. «Számbavehető haszon reménye nélkül – mondá – minek czivakodnánk mi egymással? Hiszen mi zsákmányt ejthetnénk mi a ti síkságotokon, melyet a folytonos háború úgyis elpusztított? A sarczolás úgy hiábavaló; nem volna-e jobb, ha inkább a harczi dicsőségért verekednénk? Ha tehát, magyarok, valamelyikőtök szeretne kitenni magáért s van egy kis bátorsága: álljon a középre s vívjon meg egymagammal!»
Felforrt erre a Dósa vére, mert magyar ember nem egykönnyen tűri az idegennek henczegését, de meg[209] különben is szemet vetett a töröknek szép lovára és menten sarkantyúba kapta a magáét. Egyoldalt magyarok, másoldalt törökök nézték a bajvívást. A két vitéz lándsával rohant egymásra, majd kardra kaptak. A küzdelem hevében Dósa oly roppant csapást mért Alira, hogy annak pánczélos jobb karját egyben levágta s az elbizakodott törököt megölte.[210] Míg Dósa őt fosztogatta, Alinak lova Fehérvár felé iramodott; ott azonban elfogták s a parancsnokhoz vezették. Dósa hazatérve, szerette volna megtartani a török lovát, mert nagyon illett az övéhez; 300 aranyért azonban a parancsnok javára mégis csak lemondott róla.
Így beszéli ezt a hagyomány.[211]
Valóban egyszerű párviadal volt-e az, vagy több annál, olyas fegyvertény, mely a fontos végházat nem csupán egy katona legénykedésétől, hanem egyúttal egy veszélyes szomszédságnak zaklatásaitól is megszabadította, azt, mint Dósa életének annyi más mozzanatát, bajos volna földeríteni. Jelentősége abban állott, hogy a szendreiek portyázó kedvét egyelőre lelohasztotta.
Különben alig magyarázhatnók meg magunknak azt a kitüntetést, melyet az udvar ennek a rossz hírű embernek készített. A becsületén azelőtt esett csorbát már eléggé kiköszörülte, mert személyes bátorságának nemcsak épp most említett példájára, hanem más hasonló esetekre is hivatkozhatott, a hol a törököt szintén meggyőzte.[212]
A kormány, mint mindig, most is adósa volt a nándorfehérvári őrségnek; ezt tehát azzal a dicsőséggel kárpótolta, hogy legvitézebb tagjának, Dósának, nagyobb tekintélyt adott. Némelyek[213] szerint egyenesen Dósa követelt magának jutalmat s ő maga kért ajánlólevelet a fehérvári parancsnoktól, hogy a királynál jelentkezhessék.[214] Nagyobb igazság kedvéért Alinak levágott karját is magával vitte Budára.[215] A poetica licentia[216] azt mondja erre, hogy
Buda és Pest a XVI. században.[217]
Egy más forrás[218] nándorfehérvári tette és megjutalmazása közé még egy eseményt helyez, mely ismét foltot ejtene a székely vitéz emlékén. E szerint ugyanis ő nagy kegybe jutott a királynál, ki azonnal jelentékeny összeget utalványozott neki. A kincstartó azonban, Telegdy István, halogatta vagy éppen meg is tagadta a fizetést. Az utóbbinak kellett történnie, mert a türelmét vesztett és csalódott Dósa boszújában nemsokára megölt egy királyi adószedőt (regius exactor) s attól 3000 darab aranyat elrabolván, azzal fenyegetőzött, hogy a törökhöz szegődik.[219] Ez az udvart nagy aggodalomba ejtette. Attól tarthatott, hogy Dósa Nándorfehérvárat, az ország legfontosabb határvárát, az ellenségnek megnyitja. Megajándékozta tehát őt 200 darab aranynyal[220] és két aranyos-ezüstös szerszámú lóval.[221]
Telegdi István czímere (síremlékén.)[222]
Azonban ha csakugyan tudják Budán, hogy Dósa egyszerű székely, kinek összes nemessége székelységében áll: mire való lett volna az a sok czikornya? «Erdélyországnak nyilvánságos rablója» újabb rablógyilkosságot követett el: miért nem végeztek vele, mint különben is katonával, rövid úton, – miért kímélték annyira életét? Vagy oly előkelő helyet foglalt tehát el az őrségben, hogy bántani nem volt tanácsos; vagy – nem követte el a gonoszságot, melyről vádolják. Ha magas állása volt, azt – a kor szellemében – már csak mint nemesember foglalhatta el s így nem volt rá szüksége, hogy kegyes életirói homo novust, modern Mariust csináljanak belőle s ennek oly nagy fontosságot tulajdonítsanak; ha pedig nem követte el a szóban forgó tettet – akkor mi természetesebb, mint hogy ne terheljünk új gyanúval egy amúgy is megvádolt embert.
Szinte szerencse, hogy Bartholinus Riccardus abban a 84 sorban, a mit az 1514. évi kereszteshadjáratról s annak vezéréről írt, más mendemondát is a történeti igazságnak fényes öltözetébe bújtatott s ekként – mások nem támogatván állítását – fölment attól, hogy a görzi bíbornok páterének epizódjánál tovább időzzünk.
S ezt annál nyugodtabb lélekkel tehetjük, mert Dósa, a törökkel való párbaja után, – hivatva, vagy saját jószántából, fölmenvén Budára, önérzetes voltának igen érthető jelét adta. A csanádi püspök, Csáky Miklós, ugyanis a nála jelentkező vitézt erősen megdorgálta; mire ő – az emlékíró szerint – «nagyon felindult, mert ilyen katonához méltatlan szavakkal még senki sem támadta meg»[223] – s keservesen panaszkodott Bakócz Tamás bíbornoknak a püspök eljárása ellen. A főpap pedig azzal felelt, hogy – kezébe adta a keresztes sereg parancsnokságát.
Az ellenmondás itt ismét szembeszökő.
Dósa önérzete nem lázadhatott volna föl, ha a püspök olyan gonosztettről vádolja, melyet éppen feljövetele előtt követett el; sőt több, mint valószínű, hogy ez esetben el sem mert volna menni a fővárosba. De fájhatott neki, hogy akkor is régibb botlásait emlegetik, mikor elég új érdemet szerzett már a mult tévedéseinek felejtetésére; s mikor annyian voltak az országos nevű férfiak között, kik nem vették maguknak az a fáradságot, hogy a becsületökön valaha hasonlóképpen ejtett csorbát, mint ő, kiköszörüljék.
S ha még oly nagy lett volna is a kornak romlottsága: állítólag ily nyilvánosak, ennyire szembeszökők lévén Dósa előéletének árnyoldalai, – ha csakugyan közszájon forog a szebeni kereskedőn s a királyi adószedőn, de főleg ez utóbbin elkövetett rablógyilkossága, – már mégis csak képzelhetetlen dolog, hogy a király s rá nyomban a bíbornok annyira kitüntessen egy férfiút, ki tegnap még gazember, paraszt s alsóbbrendű katonatiszt volt; ma pedig hírneves, nemes és egy, az ország védelmére az imént kötött béke ellenére összetoborzott nagy sereg fővezére.
Dósa Mihály pecsétje.[224]
A kitüntetés különben abban állott, hogy a király – a bíbornok közbenjárására – kétszeres zsoldot, aranylánczot, aranynyal gazdagon kivarrott bibor ruhát, sarkantyút [225] és kardot adott neki; tehát a lovagrendbe emelte[226] s mindezen tárgyakat – szokás szerint – saját maga nyujtotta át neki. Azonkivűl egy faluval adományozta meg, mely valahol Nándorfehérvár és Temesvár közt feküdt és tekintélyes lehetett, mert 40 kapuból állott. Végre megújította és kiegészítette családjának előbbi – idáig ösmeretlen – czímerét, a mennyiben nádorfehérvári hőstettének örök emlékezetére megengedte, hogy abban egy karddal levágott vérző kart viseljen.[227] Ezenkivűl, vagy talán zsoldjába betudva, kétszáz aranyat utalványozott neki.[228]
A Dósa-család genealógiája.[229]
A család még két-három emberöltővel ezelőtt is használta a Dósa Györgynek adott egyszerű címert;[230] idők folytán azonban a czímer lényeges módosításokon ment át, a miben legjellemzőbb a koronának lefelé való fordítása.[231]
Dósa Ferencz pecsétje.[232]
Mikor Dósa Tamás 1633 május 30-án bárói méltóságot nyert, II. Ferdinánd megengedte neki, hogy korábbi nemzetségi czímerét, a melyet idáig használt és élvezett, ezentúl is használja és megtartsa. Ez a czímer fennálló, kékszínű katonai paizs, a melyben a királyi korona lefelé van fordítva; abból pirosas ábrázatú fiatal katonának vörös ruhás mellképe emelkedik ki, fején sisakkal, homloka közepén átszúrt éleshegyű karddal. A paizson rostélyos nyilt katonai sisak nyugszik, a melyet királyi korona fed, a melyből fekete sasszárny emelkedik ki, közepe táján pirosfényű arany csillaggal. A sisak búbjáról vagy tarajáról pedig itt vörös-fehér, ott pedig sárga és sötétkék foszladékok simulnak a pajzsra s azt illendően díszesítik.[233]
Később 1671 márczius 20-án Dósa Gergely, Bercsényi Miklós vitéz kapitánya, I. Lipót királytól czímerűl kékre festett katonai pajzsot kapott, melynek alsó zöld sík mezején magasra nyúló ezüst óriásalak emelkedik ki, s mellette egymással szemben aranykoronás két kígyó tekerőzik föl a keresztre. A pajzsot fedő rostélyos vagyis nyilt katonai sisakot királyi korona ékesíti, melyből pánczélos emberi kar egy török fején átszúrt lándsát tart. A sisak tarajáról egyik oldalon sárga és sötétkék, a másikon pedig vörös-fehér foszladék látható.[234]
A Dósa-czímer fordított koronával.[235]
Ösmeretes a czímer Dósa Tamásnak egy 1666. évi pecsétjéről is, a mely némiképen különbözik a bárói czímertől, a mennyiben ott a felfordított vaskoronából egy törzsnélküli fej emelkedik ki.[236] Lehet, hogy ez a vaskorona Dósa Györgynek borzasztó megkoronáztatására emlékeztet s azért a heraldikában azt a megbélyegzett czímerek közé szokták sorolni.[237]
A czímer négyszáz esztendőn át megmaradt a család tulajdonában, a jószág azonban, mely valahol Torontál vármegye keleti, vagy Temes vármegye nyugati részében feküdhetett, mindmaig ösmeretlen fekvésű. De ott valahol, Versecz környékén «a temesközi csodaszép mezőkön, azokon a tájakon, hol valamikor a vitéz Dósa György életének utolsó akkordjai lejátszottak, a tavasz oly virágot fakaszt ezentúl, melyet – a búzavirágnak egy új keverékfaját – a füvek ismerője az ő életirójáról nevez el.»[238]
A Dósa György kitüntetéséről szőlő tudósításban különben az aranyláncz és a bíborruha olyan elsőrendű megkülönböztetés, mely koránsem lehet azonos a lovaggá-ütés egyszerű tényével. Dósának, szerencsésebb körülmények közt, mindenesetre útat nyithatott volna a legkiválóbb méltóságokra, hogy tehetségeit a közjónak szentelje. Annál ragyogóbb színben tűnt volna föl, mert egyelőre alig tarthatott attól, hogy valaki versenyre kél vele az érdemszerzés tág mezején. A jók elösmerésére mindenesetre számíthatott.
V. DÓSA, A KERESZTESEK FŐVEZÉRE.
AZ UDVAR mindenesetre segélyt óhajtott a pápától, de azt elkésve kapta meg s oly alakban, mely meglephette. Lehetetlen, hogy Bakócz idején nem értesült a török-magyar béke meghosszabbításáról; s a curia valóban nem koczkáztat vele semmit, ha nem hirdetteti ki azt a búcsúlevelet, mely a mennyire kényelmes módja volt a tőle kért segély megadásának, épp oly kevéssé felelhetett meg a nemesség várakozásának.
A bevégzett ténynyel azonban számolni kellett.
Télvízidején[239] kelt útra Bakócz Rómából s egy tengeri zivatar kiállása után Dalmácziában, Zengben, lépett szárazföldre, honnan a befagyott Száván át kocsin ment a szabad Dráváig s hajón folytatta útját[240] A megérkezés után Esztergomban tartott fényes Te Deumra pár napi pihenés következett. Márczius 23-án (1514) Budára utazott[241], hol a maga előtt arany keresztet vitető követet mind az udvar, mind a nép nagy fénynyel és kitüntetéssel, Szakmáry György pécsi püspök pedig üdvözlő beszéddel fogadta,[242] sőt Lajos királyfi is kiment volt eléje.
Bakócz azonnal a király látogatására sietett, hogy római útjának eredményét közölje vele.
Másnap (24-én ?) összeült az országtanács, melyet egy valószínű, de nem hiteles adat szerént[243] rövid beszéd kíséretében maga a király nyitott meg, s azonnal átadta a szót a bíbornoknak.
Bakócz mindenelőtt a bullát olvastatta föl s fölszólítá az országtanácsot, hogy azt közhírré tétesse. Utalt arra, mit a pápa leveleiből úgyis tudhattak, hogy a curiától pénzsegélyt hosszú időre nem várhatnak,[244] mert a pénztár üres és adósságokkal van megterhelve. A fejedelmekre nincs mit számítani, mert azok egymás közt háborúskodnak. Azonban, úgymond, a törökök a nélkül is belháborúval lévén elfoglalva, hosszú idő óta először van remény, hogy sikeresen támadhassák meg őket. Igaz, hogy – az újabb törvények következtében – a seregnek szokott módon való fölfegyverzése oly költséggel járna, mit az ország pénzügye nem bírhatna meg; azonban a pápai búcsúlevél éppen erre nézve nyujtja a legjobb kisegítő módot. Az önkéntesek kétségkívül nagy számban gyűlnek össze s vezérről majd ő gondoskodik. Ez a vezér azután kellően felfegyverzi, begyakorolja és fegyelmezi a sereget s a királyi és az országtanács parancsára a kijelölt helyre vezeti. Ha hozzájok veszik a végváraknak harczban edzett őrségeit s a csekély számban mindenesetre gyűjtendő zsoldosokat – hiszi, hogy a most jobbára Ázsiában elfoglalt törököket visszaverhetik.
Telegdy István (siremlékén).[245]
Bakócznak sajátságos fölfogására mutat, – ha ugyan szabad, legalább eszmemenetében, hitelesnek tartanunk a neki tulajdonított beszéd szövegét,[246] hogy ezt a «gyülevész» sereget a rendesbe akarta beosztani, holott ezúttal ez utóbbit kellett amannak keretébe illeszteni, mindenesetre pedig önálló hadtestként működtetni. A bíbornok nagyon is bízott abban, hogy erkölcsileg támogatják a Szapolyai-pártiak, kik a törökkel megújított béke miatt elégedetlenkedtek s nem féltek attól, hogy egy éppen most megkötött béke megtörése miatt útjok Szeged alól ismét Várna alá vezethet. A többségben levő harczias párttal szemben Telegedy István kincstartó s korábban lengyel követ képviselte a békés irányt.
Úgy veszi ugyan észre, – mondta, – hogy a többség a bulla kihirdetését kívánja s ő meg is engedi, hogy nagyszámú sereg jön össze; de milyen elemekből fog az alakulni? Hazulról elűzött, tekergő, csavargó, tolvaj, kinnálló-betyár népből, mely csak gonoszságra gondol. Igazi munkás földmíves nem megy oda; de mennek kaszakapakerülő, sérelmeikért boszút szomjazó, vagy a büntető igazságszolgáltatás elől bujdosó parasztok. S mi történik akkor, ha ezek a szolgálat terhe alól menekűlvén, szökevényeknek tekintik őket uraik, kik földeiket parlagos hevertetni nem akarják s kegyetlen szokásaik szerint járnak el velök szemben? Lehet-e ebben az esetben is fegyelmet tartani és ez emberek csakugyan a törökök ellen mennek-e majd akkor is, mint a bíbornok képzeli? Már pedig több mint valószínű, hogy a keresztesek sorában lengyel, morva s más országbeli csőcselék is lesz untig elég; s oly nehéz-e ürűgyet találni a boszúra? – Az ő nézete tehát az, hogy csak kettő közt van a választás: vagy ki nem adottnak tekintik a bullát, vagy módosítva, azaz úgy hirdetik ki, hogy bűnbocsánatban s örök boldogságban csak azok részesülhetnek, kik a török ellen való hadszerzésre aranyat, ezüstöt, vagy bármi más, pénzzé tehető értéket szolgáltatnak be az államkincstárnak. Mert az elkeseredett nép kezébe fegyvert adni annyi volna, mint tért nyitni a legféktelenebb boszúnak szabad és büntetlen gyakorlására. Különben is csak imént készült el az az oklevél, mely szerint a törökkel békét kötnek újabb három évre; s ő nem látja be, hogy a török ellen, ki szerződését megtartja s Ázsiában különben is eléggé le van kötve, éppen most mi szükség volna ily seregre? A pénzgyűjtésnek azonban mind békében, mind háborúban meglesz a maga haszna. Végűl hazafias hévvel fordult a tanács tagjaihoz, hogy fölhagyva az államügyekben tanusított közönyükkel, mint igaz honfiak sorakozzanak a király köré s önkéntes áldozatokkal járuljanak a hadiköltségek fedezéséhez, hogy ne kelljen rettegniök a békeszerződés lejáratától. Ki hazája megmaradását akarja, ne riadjon vissza áldozatoktól.[247]
Körülbelűl ez Telegdy szónoklatának eszmemenete, úgy a mint azt Istvánfi közli. Valónak csak annyit vehetünk, hogy Telegdy annak idejében nyomós okokból kétségtelenűl ellenezte a kereszteshadat. Beszédének részletei azonban nem hitelesek s Istvánfi alkalmasint csupán a lezajlott események hatása alatt rhetorikai díszűl tulajdonította azokat a jóhírű szónoknak. Nem annyira Telegdy éleslátását bizonyítja tehát, mint Istvánfi történeti ismereteit.
Telegdy nem vallásos közöny, vagy éppen vallástalanság miatt ellenezte a kereszteshadjáratot. Hiszen ősi birtokán, Mezőtelegden, a templom felirata ma is hirdeti, hogy azt pár év előtt, 1507-ben ő építtette. De politikai aggodalmak gyötörték. «Szemébe mert nézni a halálnak: ugyanazon egyházban elkészíttette kőkoporsóját is.»[248] Mégis hiában küzdött az áramlat ellen: a király s a tanács nagyobb része «végzetes makacssággal» a bíbornokot támogatta,[249] a ki most «azon párt (factio) segítségével, melynek tetszett a hadviselés, nem hajtva ama jobbaknak ellenzésére, kik ebből a magyarok biztos veszedelmét jósolták», elhatározta a bulla kihirdetését.[250] Valószínű ugyanis, hogy Telegdyn kivűl mások is felszólaltak. Hangoztatták, a mivel már a korábbi tanácskozásban[251] a harcziasok ellen fordultak, hogy a király meg nem sértheti az imént kötött békét. S erre adta Bakócz azt a sajátságos választ, melynek azonban történetünkben előzője van, hogy hiszen nem a király bontja föl a szerződést; ő neki mint pápai követnek szabadságában áll Magyarországban, mint minden más keresztény területen keresztes katonákat toborzania; azok nem a királynak, hanem Leó pápának katonái. [252]
Az országtanács tehát kívánat szerint szavazott. Hiszen, egy népies egykorú történetíró szerint,[253] az egész ország örvendett, hogy Bakócz a pogányság ellen a vörös keresztet kihozta. Mindenki készítgette a fegyvereket, hogy elfoglalja patriarchaságát, Konstantinápolyt.[254]
A nép így tudta s a nép felfogásában mindig van valami tanulság. Bakócz pedig már csak azért is nagy ember volt, mert a nép sorából emelkedett a bíbornokságig. «Engemet,[255] – mondá – ki gunyhóból és közrendű családból, alacsony, vagyis nem-nemes szüléktől származtam, a kegyes gondviselés egész a bíbornokságig magasztalt föl.»
Korai dolog volna azt állítani, hogy Bakócz azért volt olyan népszerű, mert udvari ember létére a király érdekében erélyes, de sajátságos eszközt választott nem a töröknek, hanem az oligarchiának megfékezésére. Mi igazolja ezt a szándékát s ha csakugyan kedve telt volna is egy kis palotaforradalomban, mi biztathatta volna őt sikerrel?
Kereszteshadjáratokat Magyarország ő előtte is látott s az ily vállalatoknak lelke máskor is az alsóbb néposztály volt; de emelkedett-e azért politikai tekintélyben, szerzett-e magának újabb jogokat, változott-e sorsa valamiben? – Bizonyosan nem.
Ha nem az Bakócz czélja, mint a mit nyiltan bevallott, kétségkivűl máskép fog a dologba. Ha tervei szerint folynak le az események, ha az ő akaratával lép Dósa a forradalom terére: nem veszti el a fejét és semmiesetre sem ejti ki kezéből a vezetés gyeplőjét. Bakócz ez alkalommal ismét azon történeti alakok közé kerűl, kiknek terveit – az utókor szövi. Már egykorúak oly czélzatokat tulajdonítottak neki, melyek eszébe sem juthattak.
Az ő álláspontja következetesen az maradt, a mit már 1493-ban elfoglalt, az udbinai vereség hírére. – Ha a nemesség tovább is féktelenkedik, czivódik, a senkitől sem védett ország okvetetlenűl zsákmányúl esik a mind előbbre nyomuló töröknek. A föladat tehát az erők egyesítése s a törvényes alapra való helyezkedés. – Mindkettő arra vezetett volna, hogy a honvédelem a maga régi jeles voltában éledjen újra.
Bakócz Tamás arczképe, érméről nagyítva.[256]
S mi történt?
1498-ban meghozták a 15-22. törvényczikket, mely a honvédelmet a király nyakába akasztja s leszállítja a katonaállítás hányadát, 20 kapu helyett 36-tól adván egy jól fölfegyverzett lovast.
1500-ban megalkották a 21. törvényczikket, de egy kis idő mulva némi pénzváltsággal igyekeztek szabadulni a személyes fegyverfogás terheitől.
1504-ben a 24. czikk kötelezte a főpapokat, hogy csapataikat azonnal az első sorban mozgósítandó királyi zsoldosokhoz küldjék, míg a fő- és köznemesség csak akkor megy segítségűl, ha amazok az ellenséggel már egyáltalán nem bírnának meg.
Az 1507-iki 6. törvényczikk is eszébe juttatja a királynak, hogy az ország védelmére régi szokás szerint ezer lovast kell tartania; de megfeledkezik az urak kötelességeiről.
A Corpus Jurisban képviselt legutóbbi négy országgyűlés tehát nem intézkedett olyan erélylyel, a milyet az egyre fenyegetőbben alakuló körülmények közt kellett volna tanusítania. S mert az általános sülyedésnek ebben a korában a közszellem hathatós nyilvánulásától semmit sem lehetett várni, sokan abban a nézetben voltak, hogy egy törökellenes vállalatnak nem politikai, hanem vallásos színezetet kell adni; pedig tudták, hogy a XVI. század második tizedében a pápai tekintély többé nem oly erős, hogy egyedül csak az és úgy történjék, a mit és a mint Róma akarja. De Capistranonak sikerei még oly élénken foglalkoztatták az emberek emlékezetét, hogy Ursus de Ursinis pápai legatus már 1494-ben csak az ő példájának követésével remélt czélt érni. Ha nagyon népszerű tervét már akkor nem foganatosították, ennek az az oka, hogy az udvar első sorban az urakban találta legveszedelmesebb ellenségeit, a kikre azonban, mint az esztergomi érsek 1289-ben a király kúnjaira és tatáraira, már mégsem küldhetett kereszteseket.
Néhány év mulva mindamellett éppen azok egyengették egy ily vállalatnak útját, kik első ízben talán legnagyobb részesei voltak, hogy az egész dugába dőljön. Kérdezhették azután a tanácsban nem képviselt nemesek: ki adott fegyvert a parasztok kezébe, ki bátorította fel őket ennyire?[257] Ulászló lesütött szemekkel hallotta a határozatot. A magyar királynak nem volt szava a római pápa ellenében. A kardcsörtetők azt hitték, tágítanak az egyedül személy- és birtokjogra alapított honvédelem kötelékein, midőn a jobbágyságot, mely idáig az urak kötelezettségének révén katonáskodott, önálló katonai működésre próbálják fölhasználni.[258] – De polgárból, t. i. az államnak jogokkal felruházott tagjaiból lesz a jó katona s így a jobbágyból először polgárt kellett volna csinálni, hogy a nemesség bízhassék benne. Nem tették, de meg is keserűlték.
II. Ulászló.[259]
A tanácsűlésnek idejét egész határozottan nem tudjuk. Egy, már érintett levél,[260] azt állítja, hogy a bíbornok márczius 23. érkezett meg s hogy csak azután, napról napra jöttek a többi urak, mint a bán, a vajda, a «marchexe Marcholaba»,[261] a nádor,[262] Lőrincz herczeg[263] stb., hogy tanácskozzanak, miként járjanak el a bulla dolgában. A gyülekezés tehát elég lassan történt s márczius végénél előbb az urak alig jöhettek össze.[264] Április végén a gyülekezők számára a bíbornok már fővezérről gondoskodhatott. Különben ha még oly tartózkodó állást foglalt is el a nemesség a vállalattal szemben, a tanácshatározattól a bulla ünnepies kihirdetéséig s a legszükségesebb intézkedések megtételéig csak kellett egy kis időt hagyni. Annak idejében példáúl Capistrano János 1456 februárius 14-én nyert engedelmet a kereszt hirdetésére, de csak július 2-án (vagyis ötödfél hónap mulva) vezette az első kereszteseket Hunyadi Jánoshoz. Nem lehet tehát szószerint venni egy egykorú tudósítónak[265] azt az állítását, hogy Bakócz mindjárt szentszéki követté (legatus de latere) történt kineveztetése után hirdette ki a keresztet.
Ez csak virágvasárnapján, április 9-én, Budán, a Szent György terén következett be.[266] Ez a tér, mely a vár előtt feküdt, s Istvánfi szerint[267] bármily nagy tömeg befogadására is alkalmas, máskor is valóságos népgyűlés helye volt; pl. 1491-ben Ulászló király ide hítta össze a nemességet és a népet, hogy vele a pozsonyi béke föltételeit tudassa; a gyülekezet azonban akkor megugrasztotta Bakócz Tamás és Báthory István biztosokat s fegyverét csörtetve, lelkesen fogadkozott szabadsága megvédésére. Most azonban a tömeg hallgatott, mikor egy olyan püspök – alkalmasint Bakócz legatusi auditora, Paviai Bernát gróf, pápai főjegyző[268] – felolvasta a pápa bulláját. Magyar nyelven ezt Balázs szentferenczrendi szerzetes tolmácsolta, a ki a szabad ég alatt álló tömegnek elmagyarázta, hogy a mindenható Isten haragját vonja magára s örök átok alá esik még az apa is, ha fiát s a fiú, ha apját visszatartja ettől az üdvösséges vállalattól.[269]
A következő héten a papok és barátok mindenfelé kihirdették a búcsúlevelet, melyből a jobbágyokat az érdekelhette legjobban, hogy egy darabig nem lesznek kitéve földesuraik szeszélyeinek és hatalmaskodásainak.
Úgy látszik, a bíbornok egyelőre figyelmen kivűl hagyta Erdélyt, a melyet mindenütt külön tartománynak nevez abban a levelében, melylyel Várday Ferencz erdélyi püspököt Erdélyben s «a körülötte levő helyeken» a maga helyettesévé teszi.[270] Levele csak április 25-én kelt.
A bulla kihirdetése után, legalább a főváros körűl, a keresztesek egyelőre igen lassan gyülekeztek. Oly lassan, hogy április 24-én még mindössze csak 300 ember volt táborban.[271] «Pest kisebb része – egy egykorú költő szerint[272] – alacsony dombon, nagyobb része magas halmokon fekszik. Körülötte itt verőfényes nyílt mezőn virít a mákvirág; amott gazdag gyümölcsös kertek; odább a királyi vadaskert s más művészi kertek égni látszanak a gyöngéd liliomoktól és a tulipánoktól. A parasztok itt ütöttek tábort.[273]» Most még bizonyára szívből énekelték Vásárhelyi András pesti ferenczrendi barátnak akkor elterjedt Mária-hymnusát:[274]
A nép tartózkodásának egyik oka az lehetett, hogy nem tudta, ki lesz a fővezér? Egykorú följegyzés szerint[275] Dósa György rendkivűl felindultan jelent meg Bakócz primás előtt s oly szín alatt kérte tőle a vörös keresztet, hogy ő legyen a keresztesek kapitánya, mert máskép nem akadályozhatja meg, hogy a királyi tisztviselők a jobbágyokat meg ne károsítsák. «Azonban – folytatja a krónikás – más volt a nyelvén, mint a szívében; máskép beszélt, mint ahogy érezett. Inkább a főuraktól szenvedett sérelme, a kétszáz arany forint kifizetésének visszatartása miatt akart rajta boszút állani a parasztokkal. Az esztergomi érsektől azonban nem kaphatta meg a keresztet.» Most valószínűleg azért nem, mert – ha csakugyan járt is Esztergomban – az érsek a kereszteket ünnepiesen Budán akarta feltűzni s a vezért is akkor akarta megnevezni.
Igazi hadvezér az akkori urak közt nem akadt s a kik szóba jöhettek is, nem állottak egy Hunyadi János katonai és hazafiúi erényeinek magaslatán; mert akkor is megvetették a népet, mikor az ország megmentéséről volt szó.[276] De nemcsak a nép fitymálása miatt vonultak vissza. Népfölkelésről lévén szó, népszerű vezér kellett. Azonban – talán Beriszló Pétert kivéve – Perényi, Báthory, Szapolyai, Bornemisza, Bebek vagy Szentgyörgyi neve inkább nyomasztó, mint lelkesítő volt a nép előtt. Tizenkét esztendő mulva, a mohácsi veszedelem küszöbén is alig lehetett vezért kapni; hogy lehetett volna most, mikor azt akarták megkísérteni, a csatatéren a paraszt hogyan végzi el ura feladatát?
Az esztergomi vár déli foka.[277]
A leghivatottabb keresztesvezér az érdekelt vidék, Horvátország bánja, Beriszló Péter püspök lett volna.[278] Pap és győztes hadiember létére egyház és állam egyaránt bízhatott benne. Szent György napján 1515-ben Szabadkai Mihály megénekelte[279] a «haragos pap-bánt», mert legyőzte és most is fogságban tartja a szendrői szandsákbasát, a ki Horvátországot hitetlenűl dúlta és rabolta.
Katonái magyarok, a kik bátran, nagy nyereséggel, tisztességgel, vitézséggel, hűséggel harczolnak oldalán. A hol huszárai vívnak, ott vígan, veszekedés nélkül osztoznak meg a zsákmányon, mely miatt senkinek sem történik bántódása. Gyakorta vígan lakomáznak és «mind magyarúl szólnak».
A «pap-bán» ott volt a márcziusi tanácskozáson s ha magának követeli a vezetést, azt senki sem tagadhatja meg tőle. Még a velenczeiek és németek is természetesnek tartották, hogy a horvát bán álljon a mozgalom élén.
Egy történetíró sem emlékezik meg róla, de Marino Sanuto világkrónikájában[280] van Moro Jánosnak egy 1514 július 10. kelt levele, a mely Dósát, midőn a kereszteshadak vezetését átvette, horvát bánnak (Ban di Croatia) mondja.[281] Ebben az elszigetelt adatban még csak valószínűség sincs. Akkor és II. Lajos idejében Beriszló Péter püspök volt a horvát bán s báni hivatalát és életét is mint hős fejezte be Jajczánál, 1520 május 26-án. Dósa csakis nándorfehérvári kitüntetése után nyerhette volna méltóságát; s lehetne úgy okoskodni, hogy a kereszteshadakat, melyeknek kapitányáúl jelölték ki, csakugyan a délnyugati részeken, Dalmácziában akarták alkalmazni. Valóban nem lehetett volna közönyös körülmény, ha Horvátország oly politikai és katonai főnöknek engedelmeskedik, ki ezt a területet, mint egy fölkelő sereg vezére, a hadműködésnek mintegy alapjáúl használja. S a kétkedésre való némi hajlandóság mellett esetleg még az a körülmény is gondolkodóba ejthetne, hogy Ulászló – a mozgalmaknak más irányba tereltetése után – a valkaiaknak azt parancsolta, hogy ne a bán, hanem a nádor mellett keljenek föl. Ez azonban természetes, mert Valkó akkor még Magyarországnak közvetetlen része volt.
Részlet Beriszlói Péter énekéből.[282]
Az események Dósának sarkantyús-vitézzé lett üttetése óta oly rohamosan fejlődtek s Dósa személyes viszonyai oly meglepő gyorsasággal alakultak át, hogy a kortanúk, kik az eseményekről nem naplószerűen, hanem csak azoknak lezajlása után egyszerre írtak, még igen fontos adatokról is megfeledkezhettek. Mégis feltünő volna, ha éppen Dósa bánságáról hallgatnának. Ekként Moro tudósításában a Dósa méltóságára vonatkozó rész olyan tévedés, a milyen a hírek özönében egykorúaknál is mindig és mindenütt előfordulhat.
Dósa különben azon az úton járt, a melyen előtte már sokan czélhoz jutottak. A telivér oligarchák talán prüszköltek volna egy kicsit, de hagyták volna őt fokról-fokra fellebbhágni a czímeknek és kitüntetéseknek lépcsőjén. Rájuk nézve ez nem nagyon dicsőséges, de annál kényelmesebb lett volna. S ha a Mátyás korabeli homo novusok Ulászló korában már meggyökeresedett, büszke arisztokraták lehettek, miért ne tűrték volna maguk közt Dósát, kinek családja úgy sem tegnap kezdődött, csakhogy nem szerepelt még eléggé? Szinte örültek dicsvágyának. Előléptetését senki sem akadályozta.
Történelmi nevezetességű lett Dósa személyes vitézsége, a divatja mult katonai érdemeknek ebben a gyászos idejében. De nem félt tőle senki most, mikor vezérnek olyan ember kellett, a ki nemesi származásánál fogva mintegy fönntartsa a nemességnek a vezérlethez való régi jogát. Ne legyen elég hatalmas ahhoz, hogy ebben féltékenységet keltsen; a jobbágyok ne tudjanak ellene semmit sem felhozni s ő neki magának katonai neve legyen, a mely a vállalat sorsa iránt némi biztosítékot nyujtson.
Ezt a férfiút Bakócz az éppen akkortájt Budán tartózkodó Dósa Györgyben találta fel, ki haditette s megjutalmaztatása következtében hírnévnek örvendett. Vele bocsátkozott tehát alkudozásokba[284] és csakhamar rábízta, hogy a kereszténységnek s különösen Magyarországnak sülyedő ügyét munkásságával s igyekezetével fölemelje.[285] A tárgyalások részleteit nem ösmerjük. Egy népies tudósítás szerint[286] úgy történt az egész, hogy mikor a jutalmat kérő Dósát Csáky Miklós csanádi püspök, Csáky Benedek és Rozgonyi Appollónia fia,[287] összeszidta, a vitéz (április 23-án) Bakóczhoz ment panaszra, mert «ily, katonához illetlen, szavakkal még senki sem támadta őt meg». Az érsek úgy vígasztalta meg, hogy kezébe adta a szent keresztet. «Veled megyünk az izmaeliták ellen az ország báróival, nemeseivel és nemteleneivel mind, a kik csak magyarok vagyunk s fegyvert foghatunk». «Adja Isten, szent atyám, – szólt az elérzékenyedett vitéz, – hogy ha már egyebet nem tehetek, legalább a pogányok ellen hősiesen küzdve essem el. Most azután egyenest Görögországba mehetünk, hogy fölszabadítsuk a keresztény lelkeket s elfoglaljuk Konstantinápoly városát, a patriarchák uradalmát». «Jere hát holnap – válaszolt a követ, – hogy a szent vörös keresztet skarlát posztódra tüzzem és fölszenteljem.»
Másnap április 24-e, Szent György napja volt,[288] a vitézek napja; kétszeres ünnep a vezérjelöltre nézve. Bakócz azonban a napot nem a vezérre való tekintetből választotta. Szent György és Szent Mihály napja a magyar kalendáriumnak mindenha «vörös betűs» időpontja volt s ma is az. Bér, szolgálat, elszegődés stb. tekintetében ehhez kötötte magát. Azért választotta Szent György ünnepét Bakócz a hadszervezésnek megindítására.[289]
Szent György szobra 1514-ből a somsdorfi egyházban.[290]
Reggel a primás Szent Zsigmond[291] templomában misét mondott, melyen főurak is megjelentek, azonban a királyi udvar, úgy látszik, nem vett részt.[292] Dósa tíz társával egyetemben[293] jelent meg. Egy olasz püspök[294] olvasta fel a pápa bulláját, melyet magyar nyelven megint Balázs szentferenczrendi szerzetes tolmácsolt s elmagyarázta, hogy ha az apa a fiát, a fiú pedig az apját visszatartaná, ettől az üdvös vállalattól, a mindenható Isten haragját vonná magára s örök átok alá esnék. A primás Dósát az oltárhoz szólította s kezébe adott egy nagy vörös kereszttel ékesített fehér zászlót, melyet Rómában maga a pápa áldott meg; köpenyére s többi tíz társának és a báróknak mellére[295] pedig az oltár előtt saját szabójával varratta föl a vörös keresztet[296] s a parasztokat és hajdúkat is ellátta a szent jelvénynyel.[297] Azután megáldoztatta őket, imádkozott a hadjárat szerencsés lefolyásáért s Isten nevében táborbaszállásra intette őket, hogy végrehajtsák a király akaratát.
«Székely» György tehát, ha nem is teljes hatalommal[298] mindenesetre vezére lett egy önálló feladatú hadseregnek.
Az egyházi ünnepélyt nagy tanácskozás követte, a melyen a nép tömegesen vett részt.[299] Mennyire emelhette ennek önérzetét, hogy politikai és hadi ügyekben végre az ő véleményét is akarják hallani! Bakócz hosszabb beszédet tartott, melyben a törökök ellen buzdította őket, kivált pedig a szultán ellen kelt ki, a ki atyját meggyilkoltatta[300] s félrevetett minden isteni és emberi jogot, hogy trónra léphessen. Nincs nála veszedelmesebb ellensége a szabadságnak, mert minden népet és nemzetet üldöz. S íme, X. Leó pápa ezt a szörnyet a magyarságnak engedi át megbüntetés végett. Nem Ulászló királynak, hanem Krisztusnak katonái most. Nem halandó ember vezeti őket, hanem maga Krisztus. Mozdulataikról, arczaikról, szemeikről és fölháborodottságukról mindjárt beszédének elején észrevette, látta, mit várnak ettől a hadjárattól. S hogy is ne lelkesednének! Mert volt-e már emlékezetesebb háború, mint a milyennek ez kínálkozik, a hol győzni és elgyőzetni egyképpen érdem és erény? Előttük nemcsak a szent czél, hanem őseiknek vitézsége is buzdító példaként lebeg. Akárhova tekintenek, mindenütt a török barbárságnak jeleit látják. Mi most Athén, mi Spárta? Mi Corinthus, Mycenae, Asrgos, Peloponnesus, Euboea s az Aegeai- és Jóniai-tengernek valamennyi szigete, melyekről nagy emlékek és nagy tudósok beszéltek? – Puszták, műveletlenek, elhagyatottak; kunyhóik inkább vadállatok odúihoz, mint emberek lakásaihoz hasonlítanak. Ha beszélni tudnának, mind boszúért kiáltanának. A magyaroknak meg kell érteniök azt az igazságot, hogy jobb mások példáján kerülni a fenyegető bajokat, mint hogy mások okuljanak az ő példáikon. A nép legyen rajta, hogy idegen nemzetek tőle lessék el a török megtámadásának módját; tőle lássák, hogyan becsülik többre a tisztességes halált a gyalázatos szolgaságnál; tőle vegyenek példát, hogy inkább a csatatéren essenek el, mint hogy megszaladjanak; inkább a harczmezőn, honért küzdve haljanak meg, mint a kocsmában, részeg fővel.
A beszéd[301] nagyon hatott a tömegre és sok áldomás hangoztatott azon a lakomán, a melylyel Dósa megünnepelte kineveztetését.[302] A nép föllelkesedve tódult a keresztes zászló alá. «És legottan igen kiváló férfiak jövének össze»,[303] tehát kezdetben nem csupán a csőcseléknek csúfolt nép sorakozott melléje; már 300 lovas is volt a táborban. Itt újra kihirdette a bullát, mely szerint «valaki az keresztet felvenné, az hadban meghalna, – kintól, bűntől megoldoztatnék».[304] Megparancsolta, hogy mellökre vörös keresztet varrjanak; s lelkükre kötötte, hogy minden parancsát szentűl teljesítsék. Ha engedelmeskednek és hódolnak a fegyelemnek biztosítja őket, hogy nemcsak nem bánják meg vallásos lelkesültségüket, melylyel a török ellen fegyvert fogtak, de méltó jutalmat is nyernek érte.[305]
Dósa ebben a pillanatban a vallás és nemzet katonája volt.
Azoknak a nagy eszméknek szolgálatában állt, a melyek az utolsó száz esztendő alatt Ország Mihályt, Hunyadi Jánost, Kinizsi Pált úgyszólván a semmiségből emelték a sereg, sőt az ország élére. S az ő kardja is vasból volt, mint amazoké. Bizalommal indúlt a pesti táborba. A sereg nagy örömmel fogadta.[306]
VI. A KERESZTESEK GYÜLEKEZÉSE.
AZT AZ ESZTENDŐT, a melyben Dósa György politikai tekintetben született s történelmi feladatát teljesítette, az 1514. évet korának egyik poétája[307] egy kis idillel vezeti be:
Hanem 1514 kora tavaszán sok olyan történt, a mi roppant kritikus színben tüntette föl melegedni kezdő esztendőt.
Béke a törökkel. Ennek a békének fölbontása. Kereszteshad a török ellen. A nemesség ellenszenve ez iránt. A kereszteshad a pórság szolgálatában. Belső háború. Törökbarátság pártérdekből. A nemesség győzelme. Bosszú az egyéneken. Bosszú a néposztályon. A köznemesség a királyi tekintély romjain.
Pedig mikor az erdőségeknek lombjai zöldűlni, a napok enyhűlni s a rétek, mezők virányai fejlődni indúltak, az 1514. év tavaszán mindenki más programmot várt az esztendőtől. Azt hitték, megköthetik, vagy inkább megújíthatják a békét a törökkel s azután élnek tovább a megszokott, egyforma, megúnt, de meg nem másítható elégedetlen hangulatban.
A békét megkötötték, de föl is bontották. Az 1444. évi békebontókat aránylag csekély büntetés érte: Várna s egy kis interregnum. – A hetven évvel későbbi békerontókat sokkal óriásibb végzet sujtotta s oly égető sebet ejtett a hazán, melyre ír századokon át nem kínálkozott. Politikailag semmivé lett egy néposztály, mely bukásában magával rántotta a nemzeti önállást. S nemzeti önállását a magyarság részben igazán csak akkor nyerte vissza, mikor az 1514-ben elejtett néposztályt ismét megnyerte a maga ügyének azzal, hogy a nemességgel és a polgársággal egyenlő jogot adott neki.
Dósa neve borong a korszak kezdetén, – Kossuth neve ragyog a korszak végén. Különböző eszközű, czélú és sikerű férfiak mindketten; de milyen más módon élnek a nép történeti tudatában!
Ez a nép semmit sem tud arról az emberről, kinek bukása az ő rabszolgasága lett. De minden magyar államférfiú közt legjobban ösmeri az 1848-iki törvények írójának a nevét.
A magyar nép sohasem követett tömegesebben egy forradalmi vezért sem, mint Dósát, midőn jogok nyeréséről – s mint Kossuthot, midőn nyert jogok meghálásáról volt szó.
Vajjon, ha Dósa a válság után életben marad, olyan válságos körülményeket, mint pl. a mohácsi veszedelem, dinasztiaváltozás stb. nem ügyekezett volna-e fölhasználni, hogy elveit diadalra juttassa?[308] S oly mostohán bánt volna-e vele a közvélemény akkor is, mint az adott viszonyok közt, midőn a mily gyorsan feltűnt, oly gyorsan kellett buknia is, úgy, hogy nem növelhetett magának nemzedéket?
Időre van szükség, hogy egy név jelszóvá izmosodjék. Más nevek túlélték a küzdelmeket s még a dinasztikus világban sem veszték el nimbusukat. Dósa (milyen szentségtörés ez a párhuzam!) nem láthatá higgadni a kedélyeket, a melyek legalább a csöndes elmélkedések idején latolgatták volna azokat az eszméket, a miket az események viharában hirdetett. A dolgok fordulata őt magát is elsodorta.
Dósa György.[309]
«Oh boldog Magyarország, ha magát többé nem hagyja csábútakra vezettetni!» Széchenyi egy alkalommal Dantenak ezen szavait idézte[310] s hajlandó volt Kossuthot Dósával összehasonlítani. «És ha Dósa, ezen egyetlenegy lázongó magyar népvezér nem lett volna – válaszolta Kossuthnak egyik híve,[311] – kétségkívül az újvilág népvezérére, a nagy Washingtonra kell vala hivatkoznia… Igen, igen. Ugyan Dósán kívül a magyarok történetéből kire tudna, mint néplázítóra, a nép ellen hivatkozni?»
Egygyel több ok, hogy forradalmával foglalkozzunk.
Esztergomban Tamás bíbornok április 16-ikán hirdette ki a keresztet s kétségkívül ugyanazon napon hirdette ki Frangepani György érsek Kalocsán, Perényi Ferencz püspök Nagyváradon,[312] Szakmáry György Pécsett, Beriszló Péter Veszprémben, Gosztonyi János Győrben, a csizmadia fiából püspökké lett Zalkán László Váczott, Podmaniczky István Nyitrán[313] s a többiek az ország hat székesegyházában, 24 káptalanában és társasegyházában,[314] tehát Egerben, Pécsváradon, Péterváradon, Szekszárdon, Szentmártonban, Lövöldön, Zoborban, Bácsban és Titelben;[315] Csáky Miklós alkalmasint halogatta, vagy éppen meg is tagadta a bulla kihirdetését, a miért a nép csakhamar rettenetes bosszút állott rajta. Erdélyre, Horvát- és Tótországokra s Boszniára nézve a keresztes hadjáratot a prímás csak április 25-én rendelte el[316] s ott Várday Ferencz erdélyi, Erdődy János zágrábi, Guti Országh János szeremi, Gibárti Keserű Mihály boszniai s az elsősorban érdekelt Simon modrusi és Egervári Bereck kníni (tinnini) püspökökre várt a keresztesek gyüjtésének nagy feladata.
Azonban nem mindenütt tanusítottak buzgóságot a bulla kihirdetésében s nem különösen a felső vármegyékben. Illés tolcsvai (zemplénmegyei) plébános, mint Tamás érsek megbízottja, a hozzátartozó összes parochiákhoz, világi bírákhoz és esküdtekhez intézett köriratában,[317] Szűr (Zyur) Lőrincz saczai (abaúji) polgárt[318] megbízta, hogy Kassán kereszteseket gyűjtsön a hitetlen törökök ellen. Azért kiközösítés büntetésének terhe alatt parancsolta, hogy őt és kiséretét a város becsülettel fogadja, a csapatot minden szükséges élelemmel ellássa s egészen a határig szent énekeket zengedezve körmenetben vonuljon eléjök. A levelet, a melynek keltéről nincs tudomásunk, – János mester plébános és Henrik mester prédikátor, mint kassai papok jelenlétében, Péter sebesi (sárosmegyei) és Benedek gecsei (abaúji) plébánosok csak május 19-én reggel 7 órakor adták át,[319] mikor a kormány a keresztesek számának növelését már ismételve is megtiltotta. Erdélyben pedig a szebeniek még júniusban sem kapták meg a bullát. Magyarországi menekülő nemesek utólag azt beszélték Thuróczy Mihály alvajdának, hogy esztelenűl leküldte ugyan a váradi guardián, de azt az alvajda sem látta, s vajha sohasem is kerülne napvilágra. Erdélybe a bullát bízaknai kamarai tisztek kezdték terjeszteni, kik azt egy «esztelen» szászvárosi guardiántól kapták. Az alvajda azonnal fejvesztés büntetésének terhe alatt tiltotta meg nekik a terjesztést.[320]
Esztergom a XVI. században.[321]
Hajdú.[322]
Az ország más vidékein azonban a keresztesek rövid időn nagy tömegekben sereglettek össze; legtöbben a Rákoson és Pest külvárosaiban, továbbá Várad, Kalocsa, Bács és Fehérvár környékén.[323] Ezek a középpontok a mellett látszanak tanúskodni, hogy kiváltkép a magyarok,[324] nevezetesen a tőrökkel és más fegyverekkel rendesen ellátott pásztorok, vagy köznyelven hajdúk, [325] egyes községek pedig bíráikkal és esküdteikkel együtt[326] gyülekeztek táborba.[327] Elég jelentékeny számúak lehettek az idegen földről jövő keresztesek is.[328] A nemesek közül mindjárt kezdetben felvették a keresztet[329] a máramarosiak,[330] Szatmárból a gencsiek,[331] a tiszavidékiek közűl számosan,[332] Békés megyéből Varsányi Gergely és Kamuti Nagy Demeter[333] és mások.[334] Különösen az egytelkes nemesek jelentkeztek, a kiknek nem voltak jobbágyaik, és ezektől nem annyira gazdasági helyzet, mint személyes szabadság tekintetében különböztek. De jobbmódú birtokos nemesek is fölvették a keresztet. Egészben véve a sereg most is ugyanazon elemekből alakúlt, mint Capistrano idejében, 1456-ban, mikor «csupa gyülevész népből, papokból, barátokból, remetékből, tanulókból állott.»[335] Papok, barátok, tanítók, deákok most is nagy számmal csatlakoztak a földmívesekhez és jobbágyokhoz,[336] sőt az iparosok sem vonták ki magukat, mint ezt a vargákról, csizmadiákról névszerént tudjuk.[337]
Ezek képviselték az értelmiséget a keresztesek táborában. Abban az időben a javadalom nélküli papok és tanulók is fegyveresen, tarsolyosan jártak,[338] s így nem csupán eszökkel és ismeretökkel, hanem karjukkal is kiváló hasznára lehettek a tábornak. Ott a papok naponkint miséztek s kétségkívűl buzdító beszédeket is tartottak. Főkép a tanulóifjúság mily lelkesűltséggel karolta föl a vállalat sorsát, abból is megérthetjük, hogy a krakói egyetemen, melyet a múlt 1513. évben a már korábban beírottakon kívűl 25 magyar ifjú látogatott, 1514-ben egyetlenegy magyar tanuló sem jelent meg.[339] Ambrus ványai papról tudjuk, hogy ő ki utóbb Dósa íródeákja lett, 1493-ban valóban a krakói egyetem hallgatója volt.[340] Földieit és tanulótársait, mint Váriból Andrást, Túrról Gergelyt, Békésről «Lachus Lwanti»-t, Gyuláról Lászlót és Dávidot, kik később többnyire papi hivatalba léptek, alkalmasint példájának követésére birta, mikor Dósának ügye Békés vármegyében különben is nagy előmenetelt tett volt. Bécs egyetemén 1514-ben még mindig 28 nem-nemes magyar ifjú tanúlt a különböző karokon;[341] s ilyen külföldi egyetemről kerülhetett ki Balog deák is, a kereszteseknek egyik «főhadnagya».[342] A mellett még mindig igen tekintélyes lehetett a magyar főiskolák tanulóinak száma, ha nem is oly nagy, a milyet némely egyetemeknél, így hazánkban is, szerepeltetnek.[343]
A papok, a kiknek neveit alig ösmerjük, otthon a népet a kereszt fölvételére buzdították, majd a táborba vezették s ott mellettök maradtak. Más plébánosok világit bíztak meg a nép összegyűjtésével, mint a hogy megbízta volt a már említett Illés tolcsvai pap Szűr (Zyur) Lőrincz saczai polgárt.[344]
Az egyháziak buzgósága következtében csakhamar tekintélyes sereg jött össze, melynek számára nézve azonban íróink rendkívűl eltérnek. Vannak, kik csak 3000[345] vagy 10.000 főre becsülik,[346] mások még július 10-én is csupán 30.000-et említnek,[347] ismét mások egészben 40.000-ről,[348] 50.000-ről,[349] 60.000-ről,[350] 70.000-ről,[351] 80.000-ről,[352] sőt 100.000-ről[353] beszélnek. Többségben vannak azok, kik csak a Pest körűl egy hónap alatt összegyűlteknek számát 40.000-re teszik,[354] miből viszont az következik, hogy az ország más helyein összegyűltekkel együtt a sereg, ha meg nem haladta, megközelítette a 100.000-et. Nem hihetetlen szám; 1510 márcziusában a főurak esztergomi tanácskozásán többen hangoztatták, hogy ha a pápa elegendő pénzt ad, Magyarország a török ellen könnyen kiállíthat 200.000 embert.[355] «Oly önkéntes hadsereg ez, mondja egy történetíró, melyhez hasonló erősségüt a magyarok régideje nem állítottak már föl, – mely Ulászlónak minden kérelme és fenyegetése nélkűl jött össze s melyet a jámbor Capistrano hősivé lelkesített Mátyásnak teremtő lelke katonasággá képezett s a rettentő Kinisy Pál győzelemről győzelemre vezetett volna.»
Dósa állítólagos kardja.[356]
A kereszteseket egykorú oklevelek cruciatusoknak[357] vagy cruciferoknak[358] nevezték s némelyek szerint[359] a kereszt crux nevéről (a cruce) magyaros ejtéssel mondták őket kuruczoknak. Egy állítás szerint[360] az I. Béla-korabeli kuruzsolók (javasok, táltosok) kuruzs pártneve lappangana a szóban. A török nyelvben[361] a Khurudzs különben is fölkelőt jelent. Újabb kutatások azonban bebizonyították,[362] hogy Dósa vitézeit csak későbbi korban nevezhették szintén kuruczoknak, mert ezt az elnevezést csak a Wesselényi-féle támadás idejében, 1673-ban használták először.[363]
A keresztes had fegyverzete eleinte nagyon kezdetleges és tökéletlen volt.
Capistrano keresztesi «fegyverforgatáshoz nem szokva, igen rosszúl és szegényesen, csak botokkal, rúdakkal, csépekkel, kaszákkal és vasvillákkal, igen kevesen dsidával, karddal vagy puskával voltak fölfegyverkezve;»[364] s ez a leírás nagyjából Dósa kereszteseire is illik. A hogy Taurinus[365] írja, ki különben ezer esztendős dolgokat saját korának eseményeivel vegyít:
Vagy, a hogy a korszaknak egy másik verselője, Nagyszombati Márton, mondja:[366]
Kezdetben a fegyverzet mindenesetre igen hiányos volt. Hogy ezt elképzeljük, alig szükséges a Dósa-korabeli verselőkre hivatkozni; elég, ha ösmerjük a keresztes hadjáratot hazánkban utoljára hirdető kormánynak 1849 június 27. kiadott kiáltványát. «Kaszával, baltával, bottal, kővel s a mivel lehet, keljen föl a nép – mondja az az okirat – s megvédheti magát.»
A sereg mindjárt kezdetben maga választotta magának a tizedeseket, zászlótartókat, kapitányokat, hadnagyokat a többi kisebbrangú parancsnokokkal együtt,[367] a mi azonban[368] csak akkor történt, mikor «a nemes népek otthon kezdének maradni és ezt kívánják vala, hogy a szegény község hadakoznék érettök és megoltalmazná őket.» Többen azt állítják, hogy a vezért is maga a nép választotta; ez azonban, mint az előrebocsátott adatokból eléggé kitűnhetett, nem történt. De való, a min egyébiránt ilyen népfölkelésnél nincs mit csodálkozni, hogy táborkarát Dósa önállóan szervezte és főbb tisztjeinek kinevezése körűl is teljesen belátása és szabadakarata szerint járt el. Nevezetesen testvérét, Gergelyt, azonnal alvezérré tette.[369] A többi tisztség betöltése kétségkivűl csak fokozatosan, az egyes vidékeken alakúlt hadcsapatok beérkezése szerint következett be; de tekintetbe vették, hogy ezek a csapatok korábban milyen tiszteket választottak. A parancsnokságot rendesen azok tartották meg, kik az illető vidéken összegyűlt kereszteseket a középponti (rákosi) táborba vezették.[370]
Nagyszombati Márton művének czímlapja.[371]
Dósának legközelebbi tennivalója, a hadszervezésen kívűl, a puskával való bánásnak s egyéb szokatlanabb fegyvereknek begyakorlása volt. A seregnek «katonai formát adott» s azt, az idő rövidségéhez képest, mindenféleképen begyakorolta. Azokat, kik már értettek a fegyverforgatáshoz, puskával, lándsával s minden szükségessel fölszerelte.[372] Kétségkívűl ezek lettek a többieknek oktatói s közülök kerültek ki az altisztek. Egyúttal trombitásokat és dobosokat is rendelvén,[373] valószínű, hogy a szabályszerű menetekben is gyakoroltatta népét. Mint gyakorlott ember, a legegyszerűbb eszközökkel fogott a kiképzéshez. Az a biztosság, melylyel a rosszabb fegyverzetű parasztok utóbb egyes fényes lovaghadosztályokat megszalasztottak, legjobban bizonyítja, hogy csapatának egyöntetűségére nagy súlyt helyezett. Legalább a saját vezetése alatt álló hadak mozdulatai és haditettei korántsem mutatják azt a szánalmas látványt, melyet a csak rabolni vágyó, rendetlen csoportok szoktak szolgáltatni. Ezt, katonai tapasztalatain kívűl, Dósa annak köszönhette, hogy értett a fegyelemtartáshoz; mert szemtanú hagyta írva,[374] hogy parancsainak «körömszakadtig» engedelmeskedtek. Később is csak öntudatosan és saját czéljaihoz képest tágított a fegyelem kötelékein.
Hadserege kezdetben csupán két fegyvernemet mutatott fel: gyalogságot és lovasságot; de még mielőtt kiért Pest vármegye határából, megszerezte a harmadikat, a tűzérséget is; sőt, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk, végűl műszaki csapatai, vagy legalább műszaki felügyelői sem hiányozhattak, mint ez különösen Lippának, Solymosnak, Temesvárnak sok technikai ügyességet feltételező ostrománál kitűnik.
A nép végre-valahára önálló hatáskörhöz jutván, a népies hadsereggel meg akarta mutatni a nemeseknek, hogy igazolni tudja a hozzá kötött várakozásokat. A hadvezér személyének közkedveltsége[375] pedig mind a két félnek munkáját megkönnyítette.
Ugy látszik, Dósának csak a szervezés jutott osztályrészeűl, míg a táborában levő papok, míg a táborában levő papok, kik egy kortársuknak vádja szerint[376] a vallást gyűlölték és útálták, folytonosan a nép toborzásával foglalkoztak. Így pl. fennmaradt Aszalai Kecskés Tamásnak és Medgyaszai Mészáros Lőrincz czeglédi lelkipásztornak, vagy – a hogy büszkén nevezték magukat – a «keresztesek fejedelmeinek» Kassa városához valamikor május derekán intézett sajátságos levele.[377] Ebben ők valami háromságot alkotnak Leó pápából, Ulászló királyból és Tamás esztergomi érsekből s nem az ő nevökben, hanem határozottan a magukéban tudatják, hogy a ki részt vesz a keresztes hadjáratban, feloldozást nyer minden bűntől és büntetéstől. Még annak is biztosítják ezt az előnyt, ki nem személyesen jelenik meg a török ellen vívandó ütközetekben, hanem csak helyettest küld, ki szintén bűneinek bocsánatát nyeri. A kik szekeret, lovat, pénzt vagy fegyvereket ajánlanak föl, az esztergomi érsektől szintén kapnak bűnbocsátó levelet, a melynek érvénye még fiaikra, unokáikra s minden ivadékukra is kiterjed. Azonban kiközösítik azt, a ki valakit áldozó készségében akadályozna; s az apát, anyát, feleséget vagy rokont, ki egy ily vállalkozót kegyes szándékáról lebeszélni akarna, mint az ördögnek tagját, számkivetik az egyházból. Az ilyet a pápán kívűl senkisem oldozhatja fel. A szegény is részesűl ezekben a kecsegtető javakban, ha erejéhez képest járúl a czél eléréséhez. Senki se engedje meg, hogy a háború szent czéljaira begyűlt pénzösszeget az adószedők elkobozzák. A kik továbbá a keresztesek után élelmi szereket s más szükségeseket szállítanak, sehol se legyenek kötelesek vámot fizetni; egyúttal azonban erőszakkal senki még csak egy tojást se vegyen el, hanem illendően fizessen meg mindenért. Becsületes asszonyok, Isten nevében, követhetik a kereszteseket, hogy ruháikat kimossák, süssenek, főzzenek s a sebesülteket ápolják; azonban mindezt ingyen kell tenniök.
Táborozás a XVI. században.[378]
A kassaiak mindamellett nem hajtottak a szép szóra; akár azért, mert a pápa, király és bíbornok nevében írogató kuruczokat nem akarták elösmerni «princeps»-eknek; akár azért, mert többnyire mesteremberek és kereskedők lévén, nem akarták fölcserélni békés nyugalmukat a hadi élettel. Mindez nem változtat azon a jellemző valóságon, hogy a keresztes tábornak alsóbb rendű tisztjei magáról a főhadiszállásról, tehát egyenesen a fővezér környezetéből, mint három hatalomnak állítólagos megbízottai írnak egy szabad kir. város közönségéhez. Látszik, hogy a kormány rájuk hagyta a had szervezését; a fővezérlet pedig inkább gondolt a sereg rendbeszedésével és fegyelmezésével, mint az izgatás nélkül meg nem eshető toborzással.
A kormány a kereszteseket és Dósát arra akarta fölhasználni, hogy azonnal megkezdje a háborút a törökök ellen, kik a békeszegésről kivételképen korán értesültek s ily körülmények közt a támadást bevárni nem akarták. Míg május első fele a keresztesek összegyűjtésével telt el, a törökök egyenesen a dalmácziai Tinint vagyis Knint (Cenát), a hasonló nevű vármegyének és egy püspökségnek erős székhelyét vették ostrom alá. A hely, a melynek fontosságát III. Béla óta minden magyar király eléggé méltatta,[379] Sebenicotól északkeletre a Dinári-Alpok nyugati lejtőségén a Kerka jobbpartján fekszik. Rajta a hegyen épűlt vár emelkedik, mely az 1154-1214 méter magas hegyeken s az azokat kísérő vagy megszakító völgyeken uralkodik. Knin azoknak az útaknak góczpontja, melyek, mint pl. a Butisnica mentén vezető, a török területek felől kalauzolnak befelé, vagy pedig a Zermanya, Kerka és Cetina mentén különböző irányokban ágaznak el s délről északfelé s a kerka egyik partjáról a másikra közvetítik a közlekedést. A Knintől nem messze fakadó Kerka számbavehető természeti akadály minden délről jövő támadás ellenében. Ha annak balpartját az ellenség már csakugyan elfoglalta, nem volt szabad megengedni, hogy a jobbpartot is elvegye, mert úgy igen tekintélyes hadműveleti alapot szerzett volna magának délnyugati Magyarország ellen.
Csata a törökökkel Horvátországban.[380]
Éppen azért Bakócz bíbornok már a vállalat kezdetén kereste a szomszédos velenczeiek barátságát. Még márczius végén vagy április elején biztosította dr. Suriano Antal velenczei követet, hogy jó érzelmei a signoria iránt nem változtak; azért Dalmácziába is akar küldeni kereszteseket, mire nézve már írt is a dogenak.[381] Kétségtelen, hogy a bíbornoknak ez a lappangó levele a hadjárat miatt szükségessé vált kölcsön ügyére is kiterjeszkedett.[382] Suriano Budáról április 7-én már azt tudathatta, hogy a király hasonlóan vélekedik. Nagy baj, hogy Suriano nincs fölhatalmazva egyenes alkudozásra, mire nézve megbízó levelének gyorsan való elküldését kéri. Egyébiránt a király is ír Loredano dogenak.[383]
A tanács május 12-én minden tekintetben elutasító választ adott. Nem bocsáthatja földjére a kereszteseket, mert 1513 október 17-én[384] tartós békét kötött a szultánnal. A signoria minden másban szívesen egyetért a magyar fölséggel; a török ellen azonban nem harczolhat. Velencze tehát komolyabban vette a békét, mint Magyarország a fegyverszünetet; csakhogy őt erre a nagy állhatatosságra kereskedelmi érdekei ösztönözték. A kért kölcsönre nézve a tanács azzal mentegetőzött, hogy öt év óta őmaga is sokat és folytonosan háborúskodott[385] s így pénztára minduntalan igénybe van véve; ellenkezőleg ő kéri a királyt, hogy legyen szószólója a német-római császárnál, ki nem akarhatja Velence romlását.[386]
Suriano később, de már mindenesetre április második felében,[387] még egyszer fölvetette ezt a kérdést. Előre bocsátotta, hogy az esztergomi bíbornok, mint pápai követ, a Buda körűl összegyűlt kereszteseket a velenczei Dalmácziába szeretné küldeni, ha ez ellen a köztársaságnak nincs megjegyzése. Azután kiemelte a bíbornokoknak azt a kívánságát, hogy Velencze A maga követének teljes hatalmat adjon egyenes tárgyalásokra. A király ugyanis és a magyaroknak egy része nem ellensége, sőt barátja a köztársaságnak.
Ezeket az alkudozásokat nemsokára tárgytalanokká tették azok a váratlan események, a melyek a magyar kormánynak gondoskodását egészen más irányba terelték.
Időközben ugyanis a keresztesek száma meglepően növekedett. Egy hónap alatt, tehát körülbelűl május derekáig, csak Pest alatt 40.000 ember állt fegyverben s a nép még egyre tódult a szent zászlók alá.
A ki gyakorlatból nem tudná, gazdasági íróink könyveiből, vagy úgynevezett havi utasításaiból is megtudhatja, a mezei munkák mily sürgősek áprilisban és májusban. Szántás, vetés, első kaszálás, szőlőnyitás és karózás stb. tekintetében nagyon érezhető lett a munkáskéz hiánya, nem is említve azokat a nagy károkat, miket a munka szünetelése következtében a földesurak szenvedtek. Ezek tehát, saját érdekeiknek védelmére, megtorló rendszabályokhoz fordúltak.
Otthon jobbára csak öregek, nők, gyermekek és betegek maradtak. A dologra, robotra kötelezett jobbágyok tömegesen siettek a táborba. A nemesség tehát a még talán otthon levő, már útnak dindúlt, vagy éppen rövid időre a táborhelyekről látogatóba visszatérő parasztokat erőszakkal is otthon tartotta, vagy útjokból visszaterelte.[388] Ez többhelyütt elhamarkodott, meggondolatlan és oktalan kegyetlenkedéssel, vagy legalább is kíméletlenséggel ment vége. «A főurak – egy egykorú röpirat szerint[389] – jobbágyaikat elfogatni kezdték, őket a legsúlyosabb büntetésekkel sújtották, a kereszttel megjelölteket megölték, a hajdúkat pedig férfiasságuktól megfosztották.» Még embertelenebbek, még megfontolatlanabbak voltak azok, kik a jobbágy kedvét a katonáskodástól azzal akarták elvenni, hogy családjával igazságtalanúl bántak. Ennek következtében a keresztesek mindsűrűbben fordultak panaszaikkal Dósához,[390] ki viszont aligha késett megkérni a bíbornokot, hogy a nemeseket más eljárásra bírja. Valószínű, hogy az ország nagyjaitól ezzel egyidőben követelte a megígért segítséget.[391]
Nem tudjuk, milyen alakban történt ez a fölszólítás.[392] Annyi áll, hogy a kormány válasza nem volt kedvező. A helyett, hogy a bulla értelmében összesereglett jobbágyoknak elégtételt adott volna, hétfőn, május 15-én meghagyta Dósának, hogy több keresztest ne vegyen föl táborába, hanem a meglevőkkel haladéktalanúl induljon Dalmácziába, a török ellen.[393] Tamás érsek pedig ugyancsak előszámlálván a keresztesek kihágásait és bűneit, kiközösítés terhe alatt megtiltotta, hogy saját kiküldött megbízottjain kívűl más is hirdetni merje a keresztes háborút elrendelő bullát. Sőt a megbízottaktól is elvette azt a jogot, hogy a toborzást folytassák.[394] Ezt annyival inkább kellett tennie, mert a keresztesek vezérei a pápa, a király és az érsek nevében hamis pápai bullát terjesztettek,[395] mi ellen az esztergomi érsek erélyesen felszólalt.[396]
Jegyzetek
