VII. A MAGYAR JOBBÁGYOK HELYZETE.

NEGYEDIK BÉLA nem akarta megerősíteni a zágrábi érsekségben Timótot, IV. Orbán pápa kegyeltjét, a ki paraszt szüléktől származott. «Minden ember egyformán születik – felelt a pápa 1266 januárius 21-én a király követének. Egy ég alatt egy levegőt szív. Meztelenűl jő a földre, meztelenűl távozik. Ebben nincs különbség szabad és szolga, szegény és gazdag, paraszt és király közt. Az isteni kegyelem nem tesz különbséget nagy és kicsiny, szabad és szolga közt; az Úr előtt nincsen személyválogatás. Ha szolga volt is Timót, a püspöki méltóság ezt a szolgaságot eltörölte; asztalához, nagy munkájához, a királyok királya is szegény halászokat választott. Mi dicsősége van abból a nagy, hatalmas királynak, ha szegény emberrel küzd, száraz nádat üldöz és együgyű ember ellen mutatja hatalmát? Oroszlán nem fog fegyvert féreg ellen, sas nem támad verebekre. És te, férfi, nagy fejedelem: annyira törekszel egy püspök megbuktatására, a ki ellen, ha mind igaz, kifogást nem tehetsz, mert nem ő teremtette magát, hanem az Isten; nem tőle függött, hogy nemes szüléket válaszszon; nem az ő hibája, ha olyan szülei voltak, a minőket az Isten adott neki. Mi azonban a szegény ember ügyét el nem hagyjuk. Ne zavarjon meg némely papok befolyása, kik, mint mondják, inkább a püspökségre, mint a püspökre gondolnak s az élő ember örökségét szeretnék; de azt azon az úton, a melyen járnak, a míg én élek, meg nem fogják kapni!»

A pápa tehát erélyesen hirdette a keresztény egyenlőség tanítását, ugyanakkor, a mikor a keresztesháborúkban minden alkalmat megadott a rendiség kifejlődésére és megerősödésére, holott eleve itt is éppen azon volt, hogy mindenki különbség nélkül egyesűljön egy nagy eszme valósítására.

Dósa György föllépésekor hazánkban a jobbágyságnak tulajdonképen csak kétszáz esztendős multja volt; mert ennek a feudális ízű intézménynek igazi megalakulása Anjou Károly király korára esik.[397] Csák Máté a maga uradalmaiban szép módjával vagy erőszakosan letelepített munkások pénz- és robotbeli terheit a cseh urbér szerint szabta meg. Gentile bíbornok, a ki a kis királyt kiközösítette, szigorú eljárását azzal okolta meg, hogy az alattvalókról le akarja venni a hatalmasok terhes igáját. Azt szeretné, – úgymond, – hogy a szabadság fiai fölkeljenek és minden rend, minden néposztály visszakapja régi jogait. [398] Valóban, ez az alaphangja a magyar földmívesek minden későbbi törekvésének. Első sorban mindig csak az Árpádok korában szerzett jogaikat, személyök és vagyonuk szabadságát kívánták vissza, legalább is azt az időt, a mikor, a tatárjárás előtt, a szabad, lovas, hadakozó nemes jobbágyot és az uradalom mesterembereit, az udvarnokokat még élesen megkülönböztették a condicionálisoktól, a tulajdonképeni úrbéresektől.[399] Volt reá példa, egyházi birtokon, Kis- és Nagyfüssön, hol a hadakozó jobbágyok fölé rendelt földesúri nemesi szék egész kis vármegyei életnek felelt meg. Alispánnak, szolgabírónak nevezték a község előljáróit, s főispánjuk, a pannonhalmi főapát, egyik gazdatisztjét egyszer már a jobbágyok nádorának akarta kinevezni.[400] Mindazok, a kiket tatárjárással járó átalakulások a condicionálisok közé sodortak, és a kiket az Anjouk korában már általánosan jobbágyoknak neveztek, ennek a névnek régi, eredeti jelentősége értelmében[401] tovább is szabad, nemes jobbágyok akartak lenni; s új jogokra csak annyiban áhítoztak, a mennyiben velök a régieket akarták biztosítani.


Gentile bíbornok.[402]


IV. Béla a tatárjárás után minden módon kedvezett a városok alakulásának; szívesen fogadta tehát az odatóduló jobbágyokat, különösen azokat, kik mesterségeket űztek. Ezek, mint kovácsok, bognárok, kőművesek, sütők, kerékgyártók, timárok, szűcsök, vargák, csizmadiák, szabók stb. népesebb helyen különben is több megrendelőre számíthattak. Vásárokra a falusi nép is bejött hozzájok s ponyvás szekereiken ők is sorra járták a vásárokat. A földesurak ugyan egykönnyen nem engedték ki kezökből a városokat, de önkormányzatuk és független életök elé nem is gördítettek olyan nagy akadályokat, mint a nyugateurópai hűbérurak.[403] A városi polgárság tehát a beléje olvadó jobbágysággal mindjobban gyarapodott; s a polgári jog megszerzése a jobbágyságtól való teljes megszabadulásnak éppen olyan biztos módja lett, mint hadi vagy más érdemek következtében a jobbágyok megnemesítése. Dósa utóbb ezért számíthatott sok város rokonszenvére.

A nagybirtokok alapítása már a királyság első századának a végén sok helyütt megrontotta a kisbirtokosok helyzetét. Rájuk vonatkozik Kálmán király törvényének (I. 19.) rendelkezése, hogy azok a lakosok (veres coloni), a kiket az eladományozott javakról kiűztek, visszatérhetnek abban az esetben, ha másutt nincs földjük. Ez a föld tehát az ilyen colonusnak személyes tulajdona volt, melylyel a személyes szabadság, első sorban a föld eladásának és a költözködésnek természetes szabadsága járt. Ezt a jogot az utolsó Árpád király, III. Endre, 1298-ban (LXX., LXXIII. t.-cz.) már határozottan elösmerte s ekként biztosította.[404] Elvben az első Anjou király, I. Károly is ennek a törvénynek alapján állt, de Erdélyben, hogy megjutalmazza a nemes urakat, a kik őt László erdélyi vajda ellen segítették, 1324 januárius 21-én kimondotta, hogy a népek vagyis jobbágyok (populi, seu jobagiones) földesurok beleegyezése nélkül sem királyi, sem úri, sem városi területen nem telepedhetnek le s azokat, kik ilyen engedelem nélkül költözködtek el, vissza kell adni uraiknak.[405] De néha egyik földesúr biztatta a másiknak jobbágyait, hogy ha nála akarnak megtelepedni, szerezzék meg eddigi földesuruktól azokat az okleveleket, a melyekben jogaik és kötelességeik pontosan fel vannak sorolva.[406] Az első Anjouk idejében tehát már voltak ilyen urbáriumok s a nemesek mindig jobban meg tudták őrizni azokat az okleveleiket, a melyekre pör esetében jobbágyaikkal szemben hivatkozhattak. Innen van, hogy a jobbágyok az urak levéltárait szabadságaik veszedelmének tartották s nemcsak nálunk 1437-ben, 1514-ben s mindannyiszor, a mikor uraik ellen föltámadtak, hanem pl. Francziaországban még 1789-ben is uraik elkergetésénél vagy kivégzésénél előbbre valónak tartották levéltáraik elpusztítását.


Az Anjouk czímere.[407]


A törvények a szabadköltözködés jogát, ha időnkint korlátolták is, egészben véve még védelmezték; de az 1342: XIX. törvényczikk, mely az ú. n. portális adót behozta,[408] vagyis minden jobbágytelket megadóztatott, a nemzetet a jogok tekintetében kettéválasztotta: a kiváltságosak és az adófizetők osztályára. Amoda a nemesek, papok, városok, emide a jobbágyok tartoztak. Ezt a különbséget Nagy Lajos 1351: VI. t.-czikke egészen világosan kiemelte, a mikor a bárók, nemesek, főpapok és egyházi férfiak fogalmával szembe állította az összes szántóvető és szőlőbirtokos jobbágyok fogalmát. Ezzel, atyjának példájára, nemcsak a földmívesek állami terheit nevelte, a mennyiben a királyi és királynői uradalmakban lakó szántóvető és szőlőbirtokos jobbágyok minden terményének és borának kilenczed részét (pars nona) «saját méltóságának gyarapítására» a kincstár részére szedette be, hanem a földesurakat is kötelezte, hogy maguknak hasonlóképen beszedessék a kilenczedet, mert ha nem tennék, azt – büntetésűl – saját javára hajtja be. Az állam tehát gazdasági tekintetben maga szolgáltatta ki a jobbágyokat a nagygazdáknak, hogy neki «annál hívebben szolgáljanak». Ezt az áldozatot a katonaság akkori rendszere követelte meg, a mennyiben az urak és a főpapok annál biztosabban kiállíthatták zászlóaljaikat, bandériumaikat, mentűl nagyobb és mentűl biztosabb volt a jövedelmök. Ennyiben tehát a kilenczed valóban nem a földesúr, hanem a nemzet javára szolgált. A földesúrnak nem annyira jogot adott, mint inkább kötelességet rótt reá; azt a kötelességet, hogy a jobbágyoktól beszedett adó fejében harczosokat adjon a királynak.[409] Az első földesúri adó tehát tulajdonképen közvetett állami adó volt. A jobbágyoknak pedig az eddiginél is szorgalmasabban kellett dolgozniok, hogy az egyházi tized s a földesúri kilenczed beszolgáltatása után is elegendő terményök maradjon családjuk eltartására. De országlakosoknak, regnicoláknak ez a törvény már csak a földesurakat nevezte, míg a kilencz év előtti (1342. évi XXI. t.-cz.) még a jobbágyokat is a nyilvános szabadságot élvező és más országlakosok közé számította. Valósággal állami alapelv lett, hogy az adó, tized és kilenczed fizetése összeférhetetlen az állam cselekvő jogainak gyakorlásával.

A kilenczed behozatala óta még világosabban kitűnt, hogy a jobbágy a maga földjét a földesúrtól kapta s így tagja sem lehetett a szent koronának, melynek tagjai, tehát egyúttal a politikai jogok gyakorlói, a törvényhozók, tisztviselők stb. csak a független birtokosok: az urak, a nemesek és a papok. I. Károly óta jobbágynak még igazságért is első sorban a földesúrhoz, vagy ennek tisztjeihez kellett fordulnia, a kiktől azonban a rendes bíróságokhoz fellebbezhetett; sőt az 1351: XVIII. t.-cz. az emberölések, gyújtogatások, vagy «ezekhez hasonló más irtózatos dolgok elkövetőit» is saját uraikhoz utasította ítélet és megfelelő igazság keresése végett. Saját falusi bíráikat vagy maguk választották, vagy az uradalomnak valamelyik megbízott tisztjét ösmerték el bírájuknak. Pedig az örökös nélkül elhalt jobbágynak vagyonát a földesúr csak igen kis részben örökli, mert a jobbágynak még megvan az Aranybullában gyökerező joga, hogy – a leánynegyed kiadása után – vagyonáról teljesen szabadon rendelkezik.[410]

Annál föltünőbb ez, mert az 1351. évi dekrétum bevezetésének záradékában (a 11. §-ban) a király nemcsak nem erősíti meg az Aranybullának azt a pontját, hogy az örökösök hátrahagyása nélkül elhaló nemesek – a leánynegyed kivételével – szabadon rendelkezhessenek vagyonukról, hanem éppenséggel elveszi szabad végrendelkezésök jogát s elrendeli, hogy birtokaik jog és törvény szerint, tisztán és föltétlenűl, minden ellenmondás nélkül, legközelebbi atyafiaikra és nemzetségeikre szálljanak. A királyok mind mai napig ezen kikötés (és két század óta az ellenállási záradék) nélkül erősítették meg az Aranybullát, s így Nagy Lajos halála után az ősiséget (aviticitas), a hogy ezt a rendelkezést nevezték, nem is lehetett valósággal fennálló törvénynek tartani;[411] azonban «a szembekötősdi megtörtént, a nép hitt s íme, a fiskus örökösödése meg lőn állítva.»[412]

Az alkotmánynak ezóta hűbéries mellékíze lett, a mi a nemest saját vagyonának haszonélvezőjévé tette és sok esetben arra késztette, hogy jobbágyait, a földesúri jövedelem fokozása végett, erősebb munkára fogja. Magyarország társadalmát gazdasági okok alakították át. Egy és ugyanaz lett a nemesség: una et eadem nobilitas, s tagjai a szabadságnak, kivételességnek és adómentességnek egy és ugyanazon előjogát élvezték.[413] De egy és ugyanaz lett a jobbágyság is,[414] a melyet idáig eredete és foglalkozása szerint osztályoztak, mostantól fogva pedig általában véve ugyanazon úrbéri terhek alá vetettek s jellemző szabadságuknak csupán a költözködés szabadságát tekintették. Az Anjouk új arisztokrácziát s életrevaló nemességet teremtettek, a minek azonban nemcsak az oligarchiát áldozták fel, hanem a szabad jobbágyságot is, a melyet a rendiségbe semmiképen sem illeszthettek be. Viszont a rabszolgaságot teljesen megszüntették s a jobbágyság kedvezéseiben és terheiben részesítették.[415]

A Zsigmond korabeli törvények sok tekintetben védték a jobbágyokat s volt eset,[416] hogy egy sorba helyezték a királyi polgárokkal, jövevényekkel, mint általában véve a szabadsorsú emberekkel (quilibet liberae conditionis homines). Fenntartották[417] az országnak azt a régi szokását, hogy a paraszt ember, a kinek nemes leány a felesége, a leánynegyed fejében járó birtokon (mint nobilis post uxorem) örökjogon gazdálkodjék. Megengedték,[418] hogy ha a földesúr a kivetett bírságokat, rovatalokat, adózásokat egy hónap alatt be nem hajtotta, azokat többé be se hajthassa s máshová kívánkozó jobbágyát az elköltözésben meg ne gátolja; sőt[419] az akadékoskodó földesurat büntetésekkel és bírságokkal fenyegették meg, a miket utóbb[420] részletesen szabályoztak is. Viszont mindenkit eltiltottak attól,[421] hogy adósság, bűn, vétek miatt a polgárokat, városiakat, falusiakat elfogassa vagy háborgassa, mert ezeket is saját bíráik elé kell állítani. Mindezt azonban bizonytalanná tették, midőn[422] külön királyi kegyelemmel és engedelemmel a földesúrnak saját uradalma területén pallosjogot adtak és a parasztnak vagy jobbágynak (villicus seu rusticus) a földesúr ellen való minden keresetét első sorban éppen a fölesúr törvénykezése elé utalták.[423]

A jobbágyok különben, szabad emberek módjára, fegyvert viselhettek és Zsigmond király honvédelmi törvénye szerint[424] a földesuraknak minden 33 jobbágy után egy lovaskatonát voltak kötelesek kiállítani; olyat tudniillik, a kinek legalább is íja, tegeze, kardja és csákánya van. Táborozás alkalmával pedig a katonák a jobbágytól fűnél, fánál és víznél egyebet nem követelhettek.[425] Nem jelentéktelen dolog, hogy a parasztság – a telekkatonaság behozatala következtében – az eddiginél sokkal önállóbb része lett a királyi hadseregnek. A jobbágyságnak ebből az újabb teherből az a haszna volt, hogy önérzete és összetartozandóságának tudata emelkedett.

Így tehát Zsigmond király ötvenesztendős uralkodása egyben-másban kedvezett a jobbágyságnak, a mely azonban kedvezések helyett a maga régi szabadságára vágyakozott. Mikor az erdélyi jobbágyok 1437-ben nyíltan fölkeltek uraik ellen, ezt, saját nyilatkozatuk szerint,[426] azért tették, hogy «visszaszerezzék, helyreállítsák szabadságukat, azt a szabadságot, a melyet Magyarország szent királyai adtak ezen magyar haza valamennyi lakosának és hogy egymás közt jól megfontolt szándékkal súlyos terheiket levessék. Legalázatosabban kérték uraikat, vegyék le a jobbágyság nyakáról az elviselhetetlen szolgai jármot s legyenek tekintettel a szent királyoktól nyert szabadságukra».


A kolosmonostori kápolna.[427]


A jobbágyok és nemesek közt 1437 julius 6-án a kolozsmonostori konvent előtt kötött békeszerződésben kijelentették, hogy az adók fizetése, ajándékok és szolgálatok tekintetében Szent István és a szent királyok szabadságleveleihez alkalmazkodnak. A míg azonban ezek előkerülnek, elhatározzák, I. hogy adó fejében évenkint Szent István napján csak egy dénárt fizetnek a fölesuraknak. 2. Karácsonykor egy köböl zabot és két kalácsot, husvétkor két kalácsot s a templom nevenapján két kalácsot és egy csirkét adnak. 3. Egy napig kaszálnak vagy aratnak, s kijavítják s rendben tartják a malmok gátjait. 4. Sertés- vagy méhtizedet, akópénzt vagy más ilyen adót nem fizetnek. 5. A kamaraispán a kincstári rendes szolgálatokon és szolgálmányokon kivűl egyébre ne kötelezze őket. 6. A kamarai tiszt a bort csak saját házában mérethesse s a kimérés ideje alatt mást a borméréstől el ne tilthasson. 7. Táborozás idején a kapitányok a szomszédos uradalmak majorosaival vagy a falvak bíráival együtt állapítsák meg az élelmiszerek árát, mely ne legyen nagyobb a piaczinál. 8. A bandériumok tartására kötelezett urak hamis hírek alapján ne ültessék föl, s ekként ne károsítsák a jobbágyokat. 9. A több év óta be nem szolgáltatott püspöki tizedek kárpótlása fejében egyszer mindenkorra öt dénárt adnak. 10. A királyi jogon kirótt ötvenedeket megfizetik. II. Kilenczedet az urak és nemesek senkitől se szedjenek. 12. Azok a jobbágyok, kik az uraktól szőlőt vagy földet béreltek, a szőlő után tizedet, a szántóföld után adót s más szokott jövedelmet adjanak. 13. A jobbágyok tizedök és adósságuk megfizetése után szabadon költözhetnek, s a költözést ok nélkül gátló földesurat három márkában kell elmarasztalni. 14. A jogtalanúl távozó jobbágyot a földesúr saját törvényes bírájától visszakövetelheti. 15. Az egyenes utód nélkül elhúnyt jobbágy hagyatékából a földesúr csak egy három éves tinót kapjon; a többi az özvegyé vagy a rokonoké legyen. Csak annak vagyonát örökölje, a ki teljesen rokontalanúl s végrendelet nélkül halt meg. 16. Évenkint Urunk mennybemenetele napján a jobbágyok minden faluból és tanyából két-két értelmes és becsületes embert küldjenek Bábolna hegyére, hogy ott a nép bizalmi embereinek számot adjanak, uraik megtartják-e ekként megállapított szabadságaikat? 17. A béke ellen vétő nemest az urak ne pártolják, a lázadó jobbágy pedig javaival és életével bűnhődjék. 18. A jelen fölkelésért senki sem vonható felelősségre.

Ebből az oklevélből kitünik, az erdélyi jobbágyok mennyire ragaszkodtak a multhoz, a mikor még szabadok voltak; mennyire elégületlenek voltak a jelennel, a melynek nyomorúságaiba őket szabadságuk eltiprói döntötték; s mennyire igyekeztek biztosítani jövendőjüket, melyből politikai és gazdasági helyzetök javulását várták. Nem szóvirág, hogy az uraknak, nemeseknek, papoknak nem akartak ártani, bajt és kárt okozni; nem is tiltakoztak oly terhek ellen, a mikben többé-kevésbé azok is osztoztak. De elvetették a törvénytelennek tartott kilenczedet, a mely nem a jog, hanem a hatalom erejével szolgáltatta ki ezeknek őket; s ragaszkodtak a bábolnai ellenőrző gyűlésekhez, a melyek paraszt országgyűlésekké, sőt – a rendiség megadásával – az országgyűlésben való részesedéssé izmosúlhattak volna.

Azonban a magyar nemesek, a székelyek és a szászok uniója, melyet 1437 szeptember 16-án kötöttek,[428] a politikai jogokat, kiváltságokat és szabadságokat, magát a törvényhozást is «a három nemzet» javára foglalta le, s a jobbágyságot ebből a szövetségből örökre kizárta. Az osztályérdekek szolidaritása valóban győzedelmeskedett a faji széthúzáson.[429] Az ellenségeskedések tehát megújultak s október 6-án Apátiban már a nemesek szabták meg a földesúr és a jobbágy közt való jogviszony föltételeit.[430] De a küzdelem ezzel a második békével sem ért végett. Kolozsvár a fölkelők, majd megint a szövetségesek kezére került s a fölkelés leveretését két dolog bizonyította: Tordán kilencz felkarózott parasztvezér s ugyanott a három nemzet megújított uniója.

A jobbágyságot 1438-ban leverték, mivel egy magyar ujdonságnak és különlegességnek, a kilenczednek eltörlését követelte; ellenben a nemességet egy esztendő mulva[431] fölmentették a még Szent István idejében[432] behozott papi tizednek fizetése alól, még pedig régi szabadságukra hivatkozva. Ezt félszázad mulva is[433] szóról-szóra ismételték s így saját földjeikről teljesen jobbágyaik földjeire hárították át ezt a terhet. A törvény kiegészítése végett talán szívesebben is vették volna I. Károlynak azt a rendeletét,[434] mely szerint a püspöktől a dézsma behajtásáért a tizedből huszadot kapjanak, – mint a szintén Károly korabeli szlavóniai nemeseknek azt a határozatát,[435] hogy nem fizetnek ugyan tizedet, de azt sem engedik meg, hogy jobbágyaik fizessenek.

Politikai és gazdasági tekintetben ekként egyre növekedett a távolság, mely az egymásra utalt földesúr és jobbágy érdekeit egymástól elválasztotta; de akadtak nagy szellemek, a kik ezt a távolságot megszüntetni törekedtek. Hunyadi János és Vitéz János 1450 június 13-án V. Miklós pápát arra kérték, hogy az általános búcsú áldásában minden nemet és néposztályt részesítsen; egyenlően bánjék mindazokkal, kiknek közös s hazájok és az érdekök. És az országtanács külön fölterjesztést is tett, a melyben a búcsú kegyelmeit osztálykülönbség nélkül kérte az ország lakosai számára.[436] Magyarország minden más európai országot megelőzött volna demokratikus felfogásban, ha ez az elv a törvénykönyvbe is bejuthat. De oda csak a jobbágyok szabadköltözésének újabb biztosítása jutott be.[437] Maga Hunyadi János, ki népies hadsereget állított szembe a hódító török hatalommal s legszebb diadalát, a nándorfehérvárit, a nép föllelkesítésével aratta, erre a szegény adózó népre mindenkor a legnagyobb szeretettel gondolt.

Hősökről, nagy emberekről ma valóban senki sem ír a nélkül, hogy helyöket ki ne jelölné a népben, a tömegben, a mely nélkül munkájuk, nagyságuk érthetetlen. A vajdahunyadi vár lovagtermében[438] kinek nem jutna eszébe, hogy a kereszténység legnagyobb hőse és családja, döntő elhatározások idején, itten együtt élt, együtt lakott halni készülő vitézeivel s fáradt szempilláikra az álom is ott borult, a hol napközben az ország veszedelméről tanácskoztak, saját apró bajaikról tanakodtak? Elképzelhető-e hasonló helyzet a mi korunkban, s a mai demokráczia eltűrné-e, hogy a loggiákban lakó nagyúri családot csak egy függöny válaszsza el a terem alsó részében nyüzsgő sokaságtól? Elképzelhető-e hasonló jelenet a mai főurak vagy milliomosok palotáiban? Valóban a hazaszeretet templomai voltak a vajdahunyadihoz hasonló várkastélyok, hová a vár urának családi szentélyébe azok, kiket a haza hívott: szegény keresztesek, szolgáló jobbágyok hajadonfővel, sőt mezítláb is beléphettek, hogy a kezökbe adott fegyverekkel azután a mennyei és földi javakban leggazdagabb magyarnak, Hunyadi Jánosnak vezetése alatt induljanak halni a hazáért. A hunyadi várban úr és paraszt, gazdag és szegény, öreg és fiatal egyenlőnek érezte magát a hazafias kötelességekben, a hazaszeretetben.

S a dúsgazdag Hunyadi János fia, Mátyás, a néphagyomány szerint, egy kolozsvári nyilvános elemi iskolában kezdte meg tanulmányait, a melyek őt a trónon a humanista- és a renaissance-törekvések világhírű pártolójává tették. Pedig a nép humora, pl. a czinkotai kántorról szóló adomában, a falusi tanítót néhol már eszesebbnek tartotta a papnál, mert jobban megfelelt Mátyás király fogas kérdéseire. Azzal, hogy Mátyás az iskolákat nem zárta el a jobbágyfiúk elől, lehetővé tette, hogy a felsőbbeket is látogassák s ennyiben elösmerte a tanulás szabadságát. Egyébiránt nem a nép nevelésére, hanem egy értelmes, tanult osztály alakítására törekedett. Azonban a Corpus Jurisban található hat törvénykönyvének 210 czikkelye közűl egyetlenegy sem foglalkozik a tanítás dolgával. S a renaissance azzal sem törődött, hogy a hit «drága kincse népünknek, nagy öröme szívünknek». Mátyás, a kiért úgy rajongott ez a magyar nép, melyet saját tűzhelyénél annyiszor fölkeresett s melynek dalait, eszejárását, apró gondjait ösmerte, művelődésre való törekvéseiben a népet nem mellőzte ugyan, de nem is arra építette terveit. Művelődési politikájának iránya nem a népé, de az övé egész egyénisége, kivált uralkodásának első felében. A nép, a mennyit megértett belőle, annyit meg is szeretett. S mennyit érthetett meg?


Mátyás király éremképe.[439]


Megértette tőrőlmetszett magyar voltát, mely akkor sem veszett ki kebléből, mikor udvarában sok lett az idegen, feszesebb a szertartás, nehezebben nyíló a sok szárnyas ajtó. Megértette világraszóló diadalait, melyekben része volt; igazságosságát, melylyel hozzá viseltetett; és adóját megfizette, mert csodálta azt a fényt, mely körülvette az ő királyát. A subsidiumot, mely rovásadó a jobbágyot idáig csak ideiglenesen terhelte, Mátyás valóban állandóvá tette[440] s a kamaranyereség beszámításával minden egyes jobbágytelket egy forint adóval rótt meg. Csak a fizetett cselédeket, csűrbírákat és a nagyon szegényeket vette ki s a zsellérek közől csupán azokra rótta ki, a kiknek szántható jobbágyföldjük, vagy saját szőlejük volt. Annál súlyosabb áldozat volt ez, mert meghozatalakor maga az országgyűlés is panaszkodott,[441] hogy az ország helyzete szűkös, a szegény lakosok alig juthatnak ahhoz, a miből élniök kell. Csekély enyhítés volt, még újítás-számba sem ment, hogy a dézsma kirovói az eskütevő parasztot jobban nem terhelhetik meg s többet nem róhatnak ki reá, mint a mennyire esküt tett,[442] s hogy a parasztokat és a nem-nemeseket a dézsma megtagadása miatt egyházi átok alá vetni nem szabad.[443] Intézkedett arról is, hogy «vakmerőségük és szemtelenségök miatt» megfékezze az urak tisztjeit és szolgáit is, a kik másoknak igen sok kárt, jogtalanságot és alkalmatlanságot szoktak okozni.[444] Felújíttatta Zsigmondnak azt a törvényét, hogy a vármegye egész nemessége fölkeljen az olyan földesúr ellen, ki a jobbágy érdekében beavatkozó főispánnak nem engedelmeskedik;[445] és, némi ingadozás után, végre is határozottan megtiltotta[446] a jobbágyok erőszakos és jogtalan elvitelét. Reájuk hagyta, hogy helyben maradjanak vagy elköltözzenek s büntetéssel fenyegette azt, ki a költözködni akarót jogtalanúl letartóztatja. Megengedte azt is,[447] hogy a parasztok, kik más faluból házasodnak, feleségök hazavitelekor ezentúl vámot ne fizessenek. A parasztokat még abban az esetben sem engedte bántani,[448] ha a köztük levő gonosztevő védelmére a főispán emberei ellen fölkelnek ugyan, s azokat elfogni nem engedik, de megigérik, hogy a vádlottat a törvényszéken a főispán előtt törvénybe állítják. Keményen tiltotta azt is,[449] hogy az átvonuló katonák feltörjék az egyházak tárházait, hová a jobbágyok nagyobb biztosság okáért helyezték el élelmiszereiket és egyéb értékes holmijokat. Viszont a jobbágyoknak és a cselédeknek meghagyta,[450] hogy mikor uraikkal fegyveresen mennek a törvényszéki tárgyalásra, a tárgyaló helyiségbe fegyvertelenűl lépjenek be, mert tudniok kell, hogy «ott nem fegyverrel, hanem csak joggal szabad küzdeni».

A törvényhozás Mátyás korában a jobbágyoknak sok baján segített, de nem segíthetett a legfőbben, tudniillik a nagy vagy épen roppant uradalmak és a nemesi kisbirtokok szembetűnő aránytalanságain. Hiszen egy-egy vármegye, pl. Árva, Torontál, jóformán egyetlenegy uradalom volt s máshol is akadtak 100-150 faluból álló uradalmak. A tulajdonképeni Magyarország 46 vármegyéjében 469 várnak, 571 városnak és 16.056 helységnek összesen 11.520 földesura volt;[451] s bár ezek közt igen sok az egytelkes vagy még szegényebb nemes, átlag egy-egy földesúrra majdnem másfél falu jut.[452] A valóságban az arány megdöbbentőbb. Egy számítás szerint[453] ugyanis az ország jobbágybirtokainak felével 25 család s ezek közűl a Szapolyai-család a világi jobbágybirtokok 8%-ával rendelkezett. A roppant latifundiumok tulajdonosai csak úgy tudták valamennyire a munkáskezeket biztosítani, hogy magukhoz édesgették, sőt erővel is letelepítették másoknak a jobbágyait. Ez a kisnemesek rovására ment, a kik bizony nem igen kímélhették 1-2 jobbágyukat és zselléröket, s őket még akkor sem engedhették el, ha a terragiumot (földbért) lefizették. Sőt, – attól tartva, hogy munkások és jövedelem nélkül maradnak, – nem engedték meg a jómódú Kishorváth János és más valkóvármegyei nemesek sem, hogy jobbágyaik, a kik pedig a terragiumot lefizették, rokonuknak, Bánffy Miklósnak jószágaira telepedjenek át.[454] Hasonló engedelem megtagadása 1514-ben Ravazdy Péternek, mint látni fogjuk, életébe került. A kivándorlás és a település ügye tehát az akkori Magyarországnak is legégetőbb kérdései köz tartozott.

1492 végén még szabad székelyek is azt írták II. Ulászló királynak:[455] «Biztosra vegye fölséged, hogy mi Báthory István vajda alatt nem maradunk meg és sohasem bízzuk rá fejünket, még ha feleségestűl, fiastúl más országba kellene is kimennünk.» Váradi Péter kalocsai érsek szerint[456] «annyira sülyedtek, hogy a főpap öltönye és a szerzetes ruhája, a csuklya és a biretum alatt sem található a lelkiösmeret nyoma». Ismételte Cato szavát, hogy «olyan szabad államban élnek, a hol mindenkinek szabad, a mi neki teszik». Szerinte[457] Bodrog- és Szerémvármegyében úgy bánnak a jobbágyokkal, mint valami barmokkal; miért is attól kell tartani, hogy csapatostúl vándorolnak ki Törökországba. A törvényhozás ez ellen úgy védekezett, hogy a szabad költözködés elvét fenntartotta, de megnehezítette, sőt jóformán lehetetlenné tette magát az elköltözést, a mennyiben csak az összes jobbágyi tartozások megtérítése után engedte meg,[458] a beruházások elvitelét pedig határozottan megtiltotta.[459] A mellett keményen intézkedett az elhajtott vagy elszökött jobbágyok ügyében[460] s azok ellen, kik a szökevény jobbágyokat befogadják s visszaadni nem akarják.[461] Meghatározta az is,[462] hogy a jobbágytól előbb a kilenczedet szedjék be és csak azután a tizedet. Ez a jobbágyra nézve körűlbelűl mindegy volt; de a földesúrra nem, mert a püspökök rovására a termés javát ő vitethette el. Dézsmát pedig a föld terméséből ezentúl csak gabona, bor, rozs, árpa, zab és tönköly után engedett szedni;[463] bárány- és a méhdézsma módját szabályozta,[464] csirkéket szedni nem engedett[465] s a dézsmának ezüstben való megváltását eltiltotta.[466] Gondoskodott róla, hogy kilenczedet adjanak mindennemű gabona, vetés és bor után, a mi dézsma alá esik.[467]


Falkavadászat a XVI. században.[468]


Azonban a jobbágyok közűl igen sokan – mint maga a törvénykönyv panaszolja[469] – csaknem abbahagyták és félretették a földek és a szőlők mívelését s egész héten, még vasár- és ünnepnapokon is vadásztak és madarásztak. Ezzel a haszontalan munkával nemcsak földesuraikat károsították meg, hanem többnyire maguk is koldusbotra jutottak; s a mikor már ennivalójuk és ruházatuk sem volt, tolvajok, rablók lettek s akárhányan akasztófán vagy más csúfos módon végezték életöket. A törvényhozás tehát szigorúan eltiltotta őket attól, hogy szarvasokra, őzekre, nyúlakra, vaddisznókra, fáczánokra, császármadarakra vadászszanak s meghagyta, hogy megint inkább föld-, rét- és szőlőmíveléssel s kézimunkákkal foglalkozzanak, mert ezek több hasznot és jövedelmet hajtanak nekik is, földesuraiknak is.

Csakhogy a törvény nem találta el a baj igazi okát. A jobbágy nem úri kedvtelésből vadászott, hanem azért, hogy vetését, termését, gyümölcsösét megvédelmezze a tiltott vadak pusztításaitól. Ezt minden deák tudja az 1789. évi franczia forradalom okainak felsorolásából is. De máskülönben is: nem azért koldus a nép, mert madarászik; hanem azért madarászik, mert koldus. Koldussá pedig olyan földesurak tették, a kik minden idejét és vagyonát saját pillanatnyi érdekeiknek áldozták fel s roppant költségeik fedezésére valóságos rablógazdaságot folytattak. A nemesség, a mely Mátyás király idejében a trón és a haza dicsőségének emelésére mindenütt fényesen jelent meg, most a mikor nem gyűlhetett össze egy nagy király ragyogó udvarában, külön udvarokat kezdett tartani s rajta volt, hogy egyik a másikon túltegyen fény, pompa és költekezés dolgában. Az ehhez szükséges pénzt a jobbágynak kellett kiizzadnia. Pedig hát a jobbágynak is volt családja s bizony, elfacsarodott a szíve, ha «aranykalászszal ékes rónaság» művelője még azt sem adhatott neki!


Vaddisznóvadászat a XVI. században.[470]

Húst sem adhatott, pedig a földesurak számára többnyire ők hizlalták a szarvasmarhákat, a mire pedig a törvény nem kötelezte őket. Az ökröket, marhákat, lovakat az urak itthon nem adhatták el; tehát szegény jobbágylegényeket fogadtak fel hajtóknak és botosoknak, a kik jól értettek a jószághoz, de a fegyverhez is; és ilyen fegyveres karavánokkal küldték az állatokat a külföldre, a hol a kereskedők nagyon jó árakat fizettek. Ulászló korában öt törvény is tiltotta a külföldre szállítást,[471] a minek következtében a hús itthon kissé olcsóbb lett ugyan, de a hajtók – köznyelven hajdúk [472] – sok ezeren kereset nélkül maradtak és igazi szegénylegények módjára éldegéltek.

Nyomorgó és küzködő jobbágyok mellett mindenestre voltak jómódúak, sőt gazdagok is. Bajomy Ferencz bihari földesúrtól Szapolyai János egyszer azt kérdezte, van-e pénze? Azt felelte, hogy sohasem vetette ugyan magát a pénz után, de van száz olyan jobbágya, a ki fejenkint leszámolhat neki ezer aranyat.[473] A jólelkű földesúr maga járt elűl a mezőgazdaságban és az állattenyésztésben, serkentette, oktatta jobbágyait, törvényes kötelességeiken felűl nem követelt tőlük semmit s ezzel elérte, hogy jobbágyai neki is, maguknak is jókedvűen, becsületesen dolgoztak. Maga a törvény mondja,[474] hogy vannak olyan földesurak, a kik kedveznek jobbágyaiknak s nem hajtják fel rajtuk a büntetést. Általában véve, a hol az uradalmakat méltányos tisztek kezeltek, a jobbágyok terhei valóban nem voltak elviselhetetlenek.[475] Éppen azért túlzás II. Rákóczi Ferencznek az az ítélete,[476] hogy Dósa György felkelése előtt a parasztok rabszolgák voltak; de nem téved abban, hogy igája azontúl súlyosabb lett. Pedig a nép abban a lázadásban, melyet a nemesek ellen támasztott, jó földesurait nem egyhelyütt megvédelmezte.

Sőt a nemesség a közügyekből sem zárta ki egészen a jobbágyságot. 1322-ben Pozsony-, 1405-ben Pestvármegye gyűlésén a választásokban és a határozatok hozatalában a nem-nemesek is résztvettek; Ugocsavármegyében pedig 1502-ben épen egy jobbágy lett az alispán.[477] De két esztendő mulva az 1504. évi II. t.-cz. már ki is mondta, hogy a főispán a megyei nemességgel együtt csak birtokos és igazi nemest tehet meg alispánnak.

A magyar jog a földet valóban sohasem tekintette olyan föltétlen magántulajdonnak, mint az ingó vagyont s hazánk földje nem pusztán oly terület, a mely jövedelmet hajt, hanem oly terület, a melyen a nemzetnek élnie kell. Ennek következtében a földesúré csak a majorság volt, jobbágyainak földjét pedig sohasem sajátíthatta el a maga használatára.[478] Azonban épen abban a korszakban, a melyben Dósa élt, ezek a szép elvek csak az erőtlen törvényekben voltak meg, sőt néhány esetben, bizonyára akaratlanúl, az új törvények könnyítették meg a régieknek kijátszását. A nép Dósától várta ennek megváltoztatását.




VIII. EURÓPAI PARASZTHÁBORÚK.

A NÉP elégületlensége Európaszerte legalább is olyan régi, mint a hűbériség; de semmiesetre sem régibb az önzésnél és az elnyomatásnál. Keserűsége kitört már a XII. században, mikor a lovagok és polgárok osztálya Francziaországban mint önálló rend sorakozott az egyházi rend mellé, a parasztság pedig, a melynek szintén voltak fokozatai,[479] mint gazdasági tekintetben fontos, de politikai tekintetben súlytalan tömeg állt mögöttük.[480] Egy XII. századbeli troubadour szerint:

Falusiak, városiak,
Erdeiek, síkságiak
– Nem értem ezt a haragot
S hogy köztük ki bujtogatott –
Húsz-harminczan, sőt százankint
Gyülekeztek rég odakint.
Titkon összebeszélgettek
És olyan nagy esküt tettek,
Hogy ezentúl nem szolgálnak
Úrnak és senki fiának.
Az urak csak elsorvasztnak,
Jussa nincsen a parasztnak.
Minden, minden csak az övék, –
Kenyerünket is megevék.
A szegénység a mi részünk
S örökös a kesergésünk.
Kínoznak, nincs nyugodt óránk,
Vár a robot és adó ránk.
– De minek is tűrjük ezt el,
M’ért kínlódunk e kereszttel?
Mi is csak emberek vagyunk,
Olyan, mint az övék, agyunk,
Épen olyan a termetünk,
Ép annyit elviselhetünk…
Van erőnk a türelemben
S negyven is áll egygyel szemben.
– Tartsunk össze, küzdjünk velök,
És megtörik az erejök.
És fát vágunk, vadat üzünk, –
Lesz halunk, lesz mezőnk, vizünk!
– Hejh, csak bátorságunk volna!

Franczia földmívesek.[481]


Megjött az is és a partoralék, az agrárius lázadók 1251-ben és 1321-ben fölkeltek, sőt némi vallásos színt adtak támadásuknak azzal, hogy elsősorban a papokat és zsidókat fosztogatták, a kiktől különben is a legnagyobb zsákmányt remélhették. Időközben (1311.), a kincstári jobbágyok felszabadításakor, Szép Fülöp kimondta, hogy a természet joga szerint mindenki szabadnak született. A Jacquerieban a csalódott parasztok dühe elemi erővel tört ki, de politikai czélok hiányában nem győzhetett; pedig Etienne Marcel, a párisi kereskedők főnöke és Le Coq laoni püspök a Grande Ordonnance 67 reformpontjával szemben a polgárságot is forradalmi irányba terelte. De őket is meglepték a fölkelő parasztok, kiket a maupertuisi csata óta fegyveres bandák fosztogattak s az angolok fogságába esett földesuraik kiváltására is tömérdeket kellett fizetniök. 1358 május végén Karle Vilmos vezetése alatt Beauvaisban alig százan szervezkedtek önvédelmökre és a Jacquerie (ahogy a jobbágyoknál szokásos Jakab-névről hítták) egy kis ízelítőt adott az ötödfél századdal későbbi jakobinusok erejéről. Egy lovagot állítólag felesége és gyermekei szemeláttára sütöttek meg s kényszerítették őket, hogy egyenek a húsából. Egyik társukat, a Bolondos Jakabot (Jacques Bonhommer) hír szerint királyuknak választották meg. Egy meg nem értett eszmének több száz kastély, s nagyon sok férfiú élete, nagyon sok nő becsülete esett áldozatúl. A dauphin felesége 300 nővel csak bajosan menekülhetett el a gyalázat elől. Marcel 300 párisi polgárt küldött rendbentartásukra, de vissza hítta őket, mert neki sem engedelmeskedtek s így a polgárok és a jobbágyok félelmes szövetsége abbamaradt. A nemesek Meaux és Beauvais közt 20.000 paraszt levágásával vetettek véget a parasztok fölkelésének.[482]


Parasztok táborozása.[483]


Időközben megalakúlt az első paraszt köztársaság, a független Svájcz, a mely mindörökre felszabadította magát az egyházi és a világi urak, különösen a Habsburgok alól, kik robotra szorították a szabad parasztokat és uradalmakra szaggatták szét a kis országot.[484] Uri, Schwyz, Unterwalden kantonok küldöttei Fürst Walter, Werner Stauffacher és Arnold an der Halden vezetése alatt a Rütli-mezőn megesküdtek, hogy idegen bírónak és tiszttartónak nem engedelmeskednek, hanem a maguk törvényeit követik. Ugyanazon Vierwaldstädti-tó hullámai mossák most is a Axenberg tövét s ugyanolyan fű fedi most is a Rütli-mezőt, mint hatszáz esztendővel ezelőtt. S az utazó feledni tudja a histórikusokat, kik figyelmeztetik, hogy a mesét össze ne téveszsze a valóval s Tellt látja a hullámokon, Tellt a puha pázsiton. A mit a századok, a történetírók leromboltak, képzelete fölépíti, talán szebbre is a réginél. Sőt a hatszázadik évfordulón a három kanton kormánya is azzal fordúlt a néphez, hogy «ha az oknyomozó történetírók nem akarják is elösmerni a szövetségesek rütlimezei esküjét, a kegyelet lángja a szövetségesek szívében még mindig magasan lobog Svájcz szabadságának szülőföldje: a Rütli iránt.» A nép majdnem kétszáz esztendeig küzdött ezért a szabadságért s Morgarten, Laupen, Sempach, Näfels, Granson és Murten, Nancy csataterein a köztársaság megszilárdult. A küzdelembe Nagy Lajos, sőt Mátyás magyar királyok is beavatkoztak. Hazatérő katonáik otthon, a szalma- és nádfödeles házak alatt mesélgettek egyetmást a magyaroknak, mit tehet egy nép akarata és kitartása.[485] A ditmarschok (Holsteinben) már valamivel előbb megteremtették paraszt-köztársaságukat; azonban csak 1321-ben szervezkedtek alkotmányosan s 1559 június 20-ig a dánok ellen hősiesen megoltalmazták függetlenségöket.[486] «Várj csak, paraszt, jön a gárda!» ijesztgették őket János dán király hoslteini nemesei, akik 1500 februárius 17-én 30.000-en törtek reájok «Várj csak, gárda, jön a paraszt!» gúnyolódtak ők, mikor felhúzták a tenger zsilipjeit, az árvíznek egy szigetére szorították s majdnem egy szálig levágták az urakat. Vezérök, Wolf Isebrand, nemcsak a balladában[487] hanem a valóságban is elmondhatta, hogy:

«Ez a föld a mienk; a reá rohanó
Tengertől vettük el, addig védekeztünk.
Nem is félünk mi a király haragjától,
A kik egy egész nagy tengert megfékeztünk!»

Holland parasztok.[488]


Ez a két parasztköztársaság a XIV. század legcsodásabb alkotásai közé tartozik; különösen a svájczi páratlan az egész egyetemes történelemben s érthető, hogy eszményképe lett a világ minden szabadságra vágyó földmívesének és pásztorának. A jobbágyok mindenütt elégedetlenkedtek állapotaikkal. A földbirtok Európaszerte elaprózódott, terhe pedig egyre nőtt. Jogtalanúl elnyomták a jobbágyot, ki törvényes védelemre alig számíthatott. Az adósság terhei egyre szaporodván, bizonyos mezei proletáriusság keletkezett. A termények ára lement. A pénz egyre olcsóbb, értéktelenebb lett stb.[489] Szóval a politikai, gazdasági és társadalmi bajok miatt egyre hangosabban panaszkodtak, de egyelőre inkább csak vallásos elégűletlenség alakjában mertek nyilatkozni.

Angliában a nép már réges-régen visszakívánta azokat a szabadságokat, a miket a jó Alfréd király idejében élvezett, s a mikor a fejedelem együttérzett a néppel. Az angolszász parasztok gyűlölték normán uraikat és papjaikat, Hódító Vilmos domesday-bookját (telekkönyvét), a mely őket földhöz kötött jobbágyokká tette. Népdalokban panaszolták, hogy nincsen már törvény: igazságtalanság, erőszak uralkodik; dobzódásból, hamisságból áll ki a világ; a szegény embernek arcza verejtékével, ereje megszakadtáig kell szolgálnia dobzódó papjait, kőszívű báróit. Azt a termést, a mihez egyetlen ekéje juttatta, el kell adnia, hogy megfizesse adóját a királynak s utolsó marhájától is meg kell válnia, mert szeszélyes ura úgy akarja.

«Elhajtották tehenemet –
S még nem is a dánok;
Eszembe jut szegény állat
És sírni kívánok…»[490]

De «Szántó Péter látományai»,[491] Longland Vilmos álmodozásai a szegény embernek mostani nyomorúságait szembeállították a boldogabb jövendővel, melyet a népnek ébredése, a társadalmi forradalom okvetetlenűl meghoz. Mert ebben a romlott világban csak a paraszt, a szegény Szántó Péter őrízte meg egyszerű erkölcseit. De jönni fog egy király, a ki a szerzeteseket, papokat, apácákat megfenyíti, s majd az erény és a hit helyreállításával gátolja meg a világ romlását. Akkor azonban nemcsak a papságot, hanem a társadalom minden osztályát meg kell javítnia. A franczia Jacquerieről beszivárgó hírek az angol munkásokat is izgalomba hozták és fogékonyakká tették saját megélhetésök kérdései iránt. A kormány szabályozta a munkások helyzetét (Statute of Labourers), megszabta a munkadíjak és napszámok nagyságát, másrészt azonban a földesurak számára is biztosította a jobbágymunkát.


II. Richárd angol király pecsétje.[492]


A nép lelkét megértő John Wycliffe oxfordi tanár 1381-ben olyan evangéliumi tanításokat hirdetett, a miket a munkások nagyon szívesen alkalmaztak saját viszonyaikra. Így történt, hogy Wycliffe egyházi tanításai a népet ép úgy lázadásra ösztönözték, mint egy emberöltő mulva Hussnak és egy század mulva Luthernek tanításai; holott a lázítást, a politikai és társadalmi intézményeknek megbolygatását vagy felforgatását egy reformátor sem akarta. A lázadást azonban éppen a kormánynak egy meggondolatlan tette, egyszerre két fejadónak kivetése siettette. Mikor Dartforban egy tylernek (egy téglaégetőnek) adóját túlságos szigorúsággal és szívtelenséggel hajtották be, az apa agyonütötte a végrehajtót s a nép ennek a Watt Tylernek (a téglaégető Valternek) és Ball János szerzetesnek vezetése alatt Hertfort, Suffolk és Norfolk területén mindenütt fölkelt. Ez utóbbi, a ki már évek óta izgatott, félrecsavarta és általánosította Wycliffenek azt a mondását, hogy azoknak az uraknak, a kik halálos bűnbe estek, nincs erkölcsi joguk tisztségekre és uradalmakra; Jack Straw parasztkapitány pedig azt hirdette, hogy a nép elpusztítja a föld színéről még a királyt, a püspököket és a papokat is és csak a kolduló barátokat hagyja meg, hogy az istentiszteletet végezzék. A parasztok Londont is kifosztották, de szótlanúl tűrték, mikor az ifjú II. Richárd király hirtelen ott teremvén, Watt Tylert szemök láttára leszúratta, őket azonban a fejadó és a robot eltörlésével bíztatta. A nép mégis folytatta munkáját. A nemeseket arra kényszerítette, hogy a parasztokkal térdenállva kössenek testvériséget. Nem csinált titkot belőle, hogy eszményképe a magántulajdon megszüntetése, a vagyonközösség behozatala, mert ebben találja fel az evangéliumi állam eszméjét. Az egyház a választottak gyülekezete, a hol nincs különbség pap és világi közt; a mi más szóval az egyházi rend uralmának, a hierarchiának végét jelenti. Minden vagyon az Istentől van és Isten csak a vagyon élvezetét, nem tulajdonjogát engedte át az embernek. Magántulajdon tehát nincs is. Szabadságot, egyenlőséget követeltek. M. W. Stubbs[493] az angol történelem legszörnyűbb jelenségének nevezte ezt a fölkelést; azonban franczia történetírója, Réville [494] a XIV. századbeli angol népies erkölcsök és társadalmi szükségletek természetes megnyilatkozásának s annál fontosabbnak tartja, mert jobbágyokon és csavargókon kívűl kényelemszerető polgárok, szorgalmas munkások, gazdag parasztok, higgadt papok is résztvettek benne. A fölkelés leveretése után a parlament eltörölte a kicsikart engedményeket s a parasztokat még az iskola látogatásától is eltiltotta; de Wycliffe – nem az egyetemnek, hanem a lutterworthi falusi plébánia szószékéből – mindhalálig izgathatott a zsarnokság ellen.[495]


Huss János érme.[496]



Huss János.[497]


1395-ben már Ausztriát remegtette meg annak lehetősége, hogy a parasztok a papok ellen mindenütt fölkelnek. Húsz esztendő múlva szikra lappangott abban a hamuban, melyet a csehek Huss János prágai egyetemi tanár máglyájából fölmarkolva szórtak a cseh nép közé s ez a szikra irtózatos tüzet gyújtott. Követelték, hogy eltöröljék az Isten törvényeivel ellenkező eddigi jogot, az adókat és a közterheket; az igazságot az isteni jog szerint szolgáltassák ki. Testvériségben éljenek s egyik a másiknak ne legyen alattvalója. A papoknak ne legyen vagyonuk s büntessék meg azokat, a kik Isten törvényeit nem követik. Szabad legyen halászni és vadászni.[498] A táboriták különbség nélkűl minden népet fölhíttak a papok elkergetésére; és szavuk nemcsak Magyar- és Németországban talált meghallgatókra, hanem Spanyol- és Angolországba is elhatott. A hussita parasztok azonban[499] nemcsak vallásos rajongók voltak, hanem gyökeres agráriusok is; «Zsigmond, a király, a császár» rájuk pocsékolta erejének és idejének nagy részét. Nem sokkal az ő halála után «Zsigmond császár reformatiója» czímmel széltében olvastak egy iratot, mely – mintha az uralkodó politikai végrendelete volna – azt fejtegette, hogyan kellene megoldani a fenyegető vallási és társadalmi kérdéseket. A parasztháborúnak ez a «trombitája» nem hitelesebb ugyan, mint pl. a Nagy Péteré, vagy a II. Józsefé, melyet Martinovics gyártott; de a maga idejében gyújtott és sok kiadásban terjedt el. A parasztok kívánságainak főbb pontjait, még 1525-ben is, főkép ennek a nyomán állították egybe. E szerint el kell választani az egyházat az államtól, meg kell szüntetni a papok világi hatalmát és az egyházi visszaéléseket, korlátolni kell a jószágszerzésöket s rendes fizetésre kell szorítani őket. A világi uradalmakat a röpirat nem támadta meg, sőt a hűbéri társadalmat is elösmerte, de meg akarta szüntetni ennek kinövéseit, pl. az örökös jobbágyságot és csökkenteni szerette volna a földön levő terhet: a tizedet, kilenczedet stb. Fő és leghathatósabb elve azonban az volt, hogy mindenki egyenlő legyen.


Felkelő paraszt.[500]


Ezzel az elvvel és az összes hussita-tanításokkal szállt szembe Marchia Jakab[501] a ferenczrendiek boszniai és magyarországi vicariatusságának főnöke, ki (1430-1437) nemcsak főinquisitori hatalmával, hanem elragadó népies szónoklataival is küzdött Magyarországban az eretnekség ellen; a mivel azonban nem akadályozhatta meg 1437-ben az erdélyi jobbágyság fölkelését. Kimutatható, hogy ebben a fölkelésben elég nagy számban vettek részt olyanok, kik Zsigmond királynak a cseh hussiták ellen folytatott harczaiban a hussita-tanításokkal megösmerkedhettek. Maga Capistrano János pedig, a ki 1456-ban Hunyadi János táborába sok ezer parasztot vezetett, 1451-1453 közt a csehországi hussiták közt prédikált[502] és cseheket, morvákat hozott magával a szent háborúra. A cseh parasztok, kik 1417-1437 közt császár hadakat szalasztottak meg;[503] az erdélyiek, a kik 1437-ben a három nemzetet unióba kényszerítették s a magyar és külföldi parasztok, kik 1456-ban II. Mohammed szultánt megkergették, a jobbágyot Magyarországban is érthetően figyelmeztették a maga erejének nagyságára.

Ezt az erőt minduntalan megmutatták a délnémetek is, a kiknek a jobbágyság miatt szintén elég okuk volt panaszra.[504] Hiszen egy XV. századbeli poéta szerint[505]

«Hogy ha élni akarsz
Te, fiatal nemes,
Kövesd tanácsomat:
Lovon magányt keress!
Menj a zöld erdőre
S ha fáért jön a pór,
Csak ugrass előre!
Mikor nyakon csiped,
Örüljön a szived
És vedd el mindenét:
A lovát, tehenét!
Légy ügyes, bátor hát!
S ha van egy fillére,
Csak vágd el a torkát!»

Hogy a földesuraktól szabaduljanak, a tiroliak és a vorarlbergiek már 1403-ban megalakították a parasztköztársaságot, mi az appenzellieket is az úri jogok megtagadására bátorította. Az 1427. évi országgyűlés ennélfogva kijelentette, hogy ők az egyháznak és a nemességnek a hussitáknál is nagyobb ellenségei. 1460-ban Schaffhausenben a hegaui parasztok ugyanakkor lázadtak fel, mikor Habsburg Zsigmond herczeg a hegaui lovagokkal a svájczi parasztköztársaság ellen indult. Zászlajukra ekét és bocskort festettek czímerül.[506] 1462-ben a salzburgi érsek a parasztok lázadását csak a bajorok segítségével nyomhatta el.

Würzburgban 1476-ban egy szegény pásztor, Hans Böheim, nagy tömeg előtt fejtegette a vagyonközösség jogosságát s a népet különösen a papok ellen tüzelte. Eljön – úgymond – az ideje, hogy a fejedelmek és az urak is napszámban fognak dolgozni. A császárt gonosztevőnek nevezte, a ki éppen olyan semmi, mint a pápa. Föltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a papok és az urak jószágait elvegyék és a szegények közt oszszák ki, s a népet a papok agyonverésére izgatta. Ő maga vezette Wilsnakba a búcsúsokat, a kik ájtatosan énekelték:

«Az Istenhez könyörögjünk,
Kyrie eleison,
Hogy papot ne dögönyözzünk,
Kyrie eleison!»

Parasztok.[507]


1476 július 13-ra már ki is tűzte a lázadás határidejét, mikor a püspök elfogatta és megégettette. Követői azonban országszerte azután is rajongással szították az elégületlenséget a papok és az urak ellen. 1492-ben Bajorországban a kempteni apát jobbágyai s ugyanakkor Németalföldön a sajtostestvérek lázadtak fel, kiknek zászlaján egy darab sajt és kenyér képe hirdette, hogy legalább is ennyire van joguk. Elsassban 1493-ban még csírájában elfojtottak egy ilyen lázadást.[508] 1497-ben a speieri püspökségben Bruhrain környéken több ezeren szövetkeztek az urak ellen s 400 asszonyt is beavattak a titokba. El akarták törölni az örökös jobbágyságot, le akarták foglalni s a nép közt kiosztani a papi javakat s közössé tenni az erdőt, legelőt, vizet. Öt álló esztendeig készülődtek, tervezgettek, míg Rapp Lukács 1502-ben meggyónta a dolgot, mire az urak irtózatos bosszút állottak. Néhány kosár telt meg a parasztok levágott kezeivel; a vezetőket pedig lófarkához kötözték s haláluk után fölnégyelték. A példa még sem rémítette el a jobbágyokat. A vérengzésből elmenekült Joss Fritz Württembergben folytatta az izgatást és ott 1502-ben már 7000-nél több paraszt sorakozott a bocskoros (Bundschuh)-zászló alá.[509] Czímerök a zászlóra fűzött bocskor volt; mert hiszen bocskorban, faczipőben járt a paraszt, de csizmát viselt a pap és az úr, a ki ellen támadt s a zászló másik oldalán egy térdelő paraszt feje fölött ez a felirat állt: «Nem kell egyéb, csak az Isten igazságossága.» Jelszavuk a Mi Asszonyunk és János evangelista volt s a szövetség tagjainak naponkint öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet kellett elimádkozniok. A mellett a papi tized és minden jobbágyi teher ellen harczoltak, a római királyon kívül más urat nem akartak elösmerni s a papok és a nemesek javainak felosztását követelték, de jogaikat hajlandók voltak megosztani a polgárokkal. A leheni mezőn elfogadott tizenkét pont[510] szerint a pápán, a császáron, mindenekfölött pedig az Istenen kívül nem ösmernek el más urat. Mindenkit csak saját falujának bírája elé lehet állítani. Az egyházi törvényszékek csupán egyházi és ne adóssági ügyekben ítéljenek. Kamatot csak addig fizessenek, míg ezeknek összege egyenlő értékű a tőkével. Húsz forint után egy forintnyi kamatnál az isteni jog szerint járjanak el. Attól a paptól, a kinek 2-3 javadalma van, vegyenek el egyet s adják oda olyan papnak, a kinek egy sincs. A madarak, halak, fajzás, erdő szabad és közös legyen. Töröljenek el minden méltatlan vámot és adót. Legyen állandó béke az egész kereszténységben s verjenek agyon mindenkit, a ki ennek ellenére tesz; annak azonban, a ki harczolni akar, adjanak pénzt és küldjék a törökök s a hitetlenek ellen. A ki ehhez a szövetséghez csatlakozik, életökkel és vérökkel védelmezik; a ki ellene szegül, megbüntetik, agyonverik. Mihelyt a tömeg összegyül, a császárral tudatják föltételeiket; ha pedig a császár sem fogadja el a szövetséget, átmennek a svájcziakhoz.


Német paraszt.[511]


Ennek a bocskoros lázadásnak október 9-én kellett volna kitörnie; de mikor a jobbágyokat a szövetség czéljaira megadóztatták, a titok kipattant. 200 freiburgi fegyveres polgár hamarosan Lehenben termett s összefogdosta a vezetőket, a kiket azután válogatott kínzások közt végezték ki. Maga Joss Fritz most másodízben is elmenekült és csakugyan átment Svájczba, s még részt vett az ott Solothurn környékén ugyanazon évben kitört parasztlázadásban, mely az urakat a földmívesek követeléseinek teljesítésére kényszerítette.[512]


Parasztok.[513]


Lehet, hogy a délnémet munkások helyzete ebben az időben csakugyan jobb volt, mint három-négyszáz esztendő mulva a földmíveseké és a gyármunkásoké, mert hiszen mindennap ehettek húst, bort ihattak reá, megvagyonosodtak s élték a világukat. Mint termelők még nem érezték azokat a nyomorúságokat, a miket a pénzgazdaságra való áttérés csakhamar meghozott. Nem is a nyomorúság, hanem inkább önérzetök vitte rá őket, hogy a nemzet politikai életében is részt venni kívánjanak s a maguk dolgát maguk intézzék. Az akkori nóta úrnál, papnál, polgárnál különbnek mondja a parasztot, a ki arczának verejtékével táplálja a többit:

«Nemes paraszt, dicsérlek
Minden teremtett lénynek,
Minden úrnak módfelett:
A császár egy legyen veled.»[514]

Az egyik paraszt azt mondta Trittenheim apátnak:[515] «Majd megválik, mit nyerünk a bocskorral; de legalább is olyan szabadoknak kell lennünk, mint a svájcziaknak, egyházi dolgokban pedig, mint a hussitáknak.» S a breisgauiak követeléseinek első czikkelye úgy hangzott, hogy Istenen, a pápán és a császáron kívül ne legyen más uruk.[516]


A parasztok támadása.[517]


Ellenben a württembergiek azt mondták az ő herczegökről, Eberhardról, a ki a tübingeni egyetem alapítása által örökítette meg nevét, hogy ha Isten nem volna Isten, hát Eberhard lenne az ő úristenök; és szomszédaik is csúfolták őket, milyen békességesen tűrik fiának, Ulriknak esztelenségeit, önkényességét. «A paraszt teherhordó állat – mondta nem egyszer a herczeg.[518] – Ha a teher alatt összeroskad is, néhány korbácsütésre megint fölkel.» De a Rems völgyében másképen gondolkoztak. Ott a tanácstalan szegény nép, «der arme Konrad»,[519] nagy titokban évek óta készülődött. Névtelen vezetők már 1503-ban szervezték a parasztokat s vasár- és ünnepnapokon, búcsúk alkalmával stb. ájtatoskodás, vagy víg falusi mulatságok ürűgye alatt tanakodtak és tanácskoztak velök. A titkos szövetség eleinte csak mezei munkásokat, jómódú parasztokat fogadott be s teljes tíz esztendeig elkerülte a hatóság figyelmét. Mikor azonban 1514 elején Württembergben a tőkeadót (egy forint után egy fillért) kezdték szedni, Konrád nyiltabban lépett föl. Egy lapátot vett a kezébe, nagy kört rajzolt vele s a históriás ének szerint azt mondta:

«Szegény Konrád voltam, vagyok, leszek,
Mindenkitől én egy fillért veszek,
A ki nem lép ebb’ a karikába.»

A felkelő parasztok pecsétje.[520]

Kétezernél több paraszt és polgár lépett be, a mi eléggé mutatja, hogy tőkepénzesek is szép számmal csatlakoztak hozzá. Április 15-én pedig, mikor a mértékek megrontásával új fogyasztási adót kezdtek szedni, Geiss Péter parasztkapitány óriási tömeg élén zeneszóval, körmenetben vitte ki a mérőserpenyőt a Rems-folyóhoz, hogy megcsinálja vele (mint a boszorkányoknál szokták) a vízpróbát, az istenítéletet. Ha a mérleg a víz színe fölött marad, a herczegnek van igazsága; ha elmerűl, a népnek. Természetesen elmerűlt s a nép örűlt, hogy nem kell fogyasztási adót fizetnie. A nép humora így másodszor is belejátszott a politikába. Harmadszor a parasztok Hans Vollmar kapitány vezetése alatt már fegyveresen jelentek meg Schorndorf előtt s kijelentették, hogy nekik nem kellenek az új adók, nekik a régi szabadság kell. A népszerű Geisberg György most még megnyugtatta s május 2-án maga Ulrik herczeg is beszédet intézett hozzájuk. Megigérte, hogy az adót eltörli s országgyűlést tart; azután hazalovagolt Stuttgartba, mivel «a Rems völgyében minden csöndes». A parasztok vezetői pedig Pregizer Gáspár schorndorfi házában még aznap elhatározták, hogy május 28-ára táborba gyüjtik a népet s fegyverben várják meg, mit akar a herczeg.[521] Ugyanakkor Badenben már Gugelbastianék is törték a fejöket azon a nyolcz ponton, a melyben a nép kívánságait akarták összefoglalni.[522] Mind a két tartományban megfenyegették az urakat, hogy

«A hatalom polczán soká nem maradtok:
Vigyáznak a földre a szegény parasztok!!»



IX. A KERESZTESHÁBORÚ ELTILTÁSA.

DÓSA GYÖRGY kereszteseinek táborában pár nap óta aggasztó tünetek mutatkoztak, melyeket a kormány nem hagyhatott szó nélkül. Ha Dósa György mindjárt kezdetben nem akart is egyebet annál, a mire nyiltan, az oltár előtt vállalkozott, a táborába gyűlt papok, tanítók és tanulók már az első napokban elérkezettnek látták az időt, hogy a vallásháborút használva ürügyűl, leszámoljanak a társadalmi és az állami ferdeségekkel.

A társadalomnak csak szélsőségeit látták. A roppant vagyonú, dölyfös nagyurakkal és papokkal szembe állították az elnyomott, erőtlen jobbágyságot, a mely sérelmeit panaszolja s e közben a köznemesek és a polgárok jóindulatára is számol. A táborba vonulók, hogy otthonmaradó családjukat biztosítsák, több helyütt kérelemmel fordultak földesuraikhoz.

Nem egy pap, mester vagy deák szólt úgy a néphez, a hogy később Apáti Ferencz szólt.[523] A nagyuraknak olyan szép, ezüstös szablyáik vannak, hogy kár volna azokkal vágni a pogány népet. Hát ne is bántsák! De ne is csintalankodjanak. Ne fésülgessék azért a hajukat, hogy mikor a deákok elmennek, ők udvaroljanak a leányoknak és elcsábítsák szegényeket. Egyházi papokkal pedig senki se kezdjen valamit; mert ha nyájasan fogadják, a gazdának nem a pénze, hanem a lánya kell nekik és szavukkal megcsalják. A papoknak akkor volt nagy tisztességük, mikor egészen szerzetes szabályaik szerint éltek; nem viseltek galléros köntösöket, vörös papsapkákat; tudni sem akartak a pénzről, daróczban jártak. De most ha szépen prédikálnak, nem érik be kevés ajándékkal, hanem mindjárt forintokat kérnek; a pénzt pedig ládájokba rejtik s nem gyümölcsöztetik. Míg a régi jó királyok uralkodtak, a szegények iránt igazságosak voltak, híven szolgáltak a szent koronának és annak áldoztak. Most is úgy kellene tenniök a nagyuraknak! De mivelhogy az erdőben a rókának sok búvóhelye van s az agarak nem birják elfogni, most a nyúlaknak kell meghalniok. Az apáturaknak pedig kevés a hajuk, de számtalan sok a jószáguk; erős a regulájuk, de kevés zsolozsmát énekelnek; fekete kápában járnak ők maguk, de bársonyban feszítenek a szolgáik. Efféle beszéddel azonban nem gondolnak azok, kik megszokták a hízelkedést, nyájasan beszélnek a fejedelmekkel s más van a szívökben, mint a nyelvükön.


Részlet a tübingeni várból.[524]


A gyülekező keresztesek a külföldi hírekről, a már lezajlott, vagy mostan kitört parasztháborúkról is értesültek; mert több, mint valószínű, hogy a külföldről hazatérő tanulók, mesteremberek, kereskedők megösmertették őket az idegen népek egyházi, politikai és rendi törekvéseivel.


Ulrich württenbergi herczeg.[525]


Magyarország ugyan sohasem volt kedvező talaja a vallásért való rajongásoknak, de népe osztozott a kornak a hitkérdések iránt mutatott érdeklődésében. Ebben a részben történetíróink kelleténél kevesebbre becsülik azt a befolyást, melyet a hussiták és a morvatestvérek nemcsak a felvidéki, hanem az alföldi magyarságra is gyakoroltak. A kalocsai, pécsi, bécsi és szerémi egyházmegyékbe már Zsigmond korában beszivárogtak Huss tanai, sőt a váradi egyházmegyében[526] s Erdélyben is terjedeztek s nagyban hatottak a parasztokra, sőt nem egy földesúr is pártolta azokat.[527] Számuk Marchia Jakab inkvizicziója s utóbb a Mátyás idejében való üldözések következtében megfogyott; de – kivált a váradi egyházmegyében Pruisz János püspöksége alatt (1476-1490) – szabadon élhettek. 1506-ban már előterjesztést is tettek Ulászlónak az egyházújítás tárgyában, 1508-ban pedig védőíratban czáfolgatták tanaik megtámadóit.[528] Oly jelenség, mely annál mélyebb értelmű, minthogy a magyar papok közt is akadtak barátjai az egyházreformácziónak.[529] Most a kereszteshadjáratnak kihirdetése után Morvaországból s az észak-nyugati megyékből a «testvérek» is tömegesen jöttek a táborba s már korábban megkezdett izgatásaikat folytatták. Azzal ámították a könnyen hivő népet, hogy «mióta a csehek az apostoli széktől elszakadtak, harczaikban mindenkor győztek; azóta sohasem pusztított közöttük járványos betegség; jégesőkben és vetéseiket tönkre tevő zivatarokban sohasem volt részök, következőleg semmi kárt sem szenvedtek. Pedig hajdanában nekik is volt mit tűrniök és elviselniök; most azonban a tizedfizetéstől s egyéb terhektől is megszabadultak.»[530]


A stuttgarti régi várkastély.[531]


Az alsópapság, egy egykorú kézírat szerint,[532] gyűlölte és utálta a vallást. Ennél valószínűbb, hogy a mily tűzzel karolta föl az ország primásának kereszteshadjáratra szólító fölhívását, épp oly mértékben volt elkeseredve azok ellen, kik a nagyon elhanyatlott vallásosság élénkítésére alkalmasnak látszó szent vállalatot meghiúsítani törekedtek. Az alsópapság tekintélye összefüggött a nép vagyonosságával, ez pedig az egyéni szabadsággal; mióta a földesurak önkénye, részben a főpapok erőszakoskodásait is maga után vonva, egyre növekedett, a nép sem tudta olyan jól fizetni lelkészeit. A falusi papok a parasztoktól követelni semmit sem akartak, mert ismerték nyomorult helyzetöket; ellenben az urakban saját s a nép megrontóit látták.[533] Egészségesebb valláserkölcsi és társadalmi viszonyokat csak túlságos hatalmuknak megtörése következtében reméltek. Minthogy azonban ők épp oly kevéssé vettek részt a törvényhozásban, mint a védelmökbe fogadott jobbágyok, egy részök forradalmi útra terelte a kérdést. Izgatásaikkal első sorban ők idézték föl a bekövetkezett véres eseményeket.[534] Tudták, hogy a végső eszköz az, a melyhez nyúlnak; de épen az tanusítja, mily vígasztalan volt a helyzet, hogy nem borzadtak vissza ennek a végső eszköznek alkalmazásától. Mint a közép- és derengő újkor minden más forradalmában, az alsópapság a magyar forradalomban is szerepelt.

Élén Dósa táborában a zemplénmegyei medgyaszai Mészáros Lőrincz állott.[535] Némely író[536] őt a Bácsvármegyéből Zemplénbe áttelepült nemes Viczmándy-család[537] tagjának tartja s így őt Viczmándy Lőrincznek nevezi. 1723-ban Vácz közelében megtalált pecsétnyomóját ezen a néven küldték fel a bécsi cs. és kir. kincstárba.[538] Természetes eszű, félműveltségű[539] ember volt, ki Czegléd városának jövedelmes plébániáján[540] anyagi gondok nélkül élhetett volna, ha nyugtalan szelleme és meggyőződése a cselekvés terére nem sodorja. Dósának, kit már korábbi időkből személyesen ösmert,[541] mindjárt kezdetben egyik legbizalmasabb embere lett. A táborban csak azért is tekintélyben állott, mert Czeglédről s vidékéről 2000-nél több embert vezetett a keresztes zászló alá.[542] Kétségkívűl igen jó népszónok volt, mert az egybegyült tömeg jóformán ő utána indult. Növelte fontosságát, hogy a katona létére politikai dolgokban nehézkesebb Dósa sokat hajtott tanácsára.


Marchia Jakab.[543]


A keresztes seregnek kihirdetése következtében a földesurak a munkáskezek hiányán a jobbágyok erőszakos visszatartásával s megbüntetésével akartak segíteni. Ellenök és az adók ellen[544] a parasztok első sorban Lőrincznél panaszkodtak[545] s ő ezt az ügyet, úgy látszik, a haditanács elé vitte. Ilyen haditanácsot, a dolog természetéhez képest, többet is tartottak s jellegökön nem változtat, ha van is, ki ezeket a gyűléseket titkos összejöveteleknek nevezi.[546] Ilyen alkalmakkor Lőrincz arra buzdítgatta Dósát, hogy első sorban a nemeseken álljon bosszút. Ők akadályozzák a földmíveseket, hogy engedelmeskedjenek a király és a bíbornok parancsának, mely szerint a török ellen fegyvert fogjanak. Nemcsak a táborba-indulás elé gördítenek nehézségeket, hanem gyalázatos rabszolgaságra is vetik őket; még pedig oly könyörtelenűl, oly kegyetlenűl, hogy tovább tűrniök nem lehet. Hiszen ha ezután is tűrnék, méginkább zsarnokoskodnának a szegény ember vérén és vagyonán. Nincsenek most Istennek elvetemültebb teremtményei, mint a nemesek és tisztjeik.[547] Idáig csak a testet verték békóba; ezentúl azonban még a lélek üdvösségét és boldogságát sem kímélik meg; máskülönben megengednék, hogy legfőbb pásztoruknak, mindnyájok közös atyjának, a pápának bűnbocsánatával éljenek. Dósát ily körülmények közt maga az Isten küldte, hogy könnyítsen a népnek a halálnál is keservesebb szenvedésein, hogy megboszulja azokat s azt a fegyvert és sereget, a melyet kezeibe mintegy a Gondviselés adott, minden habozás nélkül fordítsa ezen tűrhetetlen kegyetlenségű emberek kevélységének megtorlására.[548]

Dósa György három testvére közűl az egyik, János, a szász parasztokat már a mult esztendőben felizgatta s bár a nemesek az év vége felé leverték, még mostan is fegyveresen követelte a szászok jogait. El sem képzelhető, hogy György – ha János csakugyan nem volt is testvére – földijének kemény magatartásából erőt és bátorságot nem merített volna. Másik két testvére, Lukács és Gergely, ott volt az ő táborában; sőt Mészáros Lőrincz forradalmi pártjával szemben épen a fővezér öcscse, Dósa Gergely, a bekövetkezett hadjárat Götz von Berlichingene, állott. Ifjúságáról semmit sem tudunk; sok író még keresztnevével sem volt tisztában. Bátyja őt mindjárt a vállalat megkezdése után magához hívatta, sőt az is valószínű, hogy Nándorfehérvárott együtt szolgálván vele, húshagyókeddi hőstette után őt is fölvitte Budára s ott a maga kineveztetése után alvezérré s a maga helyettesévé tette.[549] Ez a mellett bizonyít, hogy Gergely csakugyan katonaember volt; mert egy homo novusban, a milyennek sokan Dósa Györgyöt képzelik, csakugyan nem lett volna elég bátorság, hogy egy közönséges, még csak nem is katona székelyt emeljen ily tisztségre.[550] – Ha nepotizmus volt is, – ennek a «kannibál» Dósa Györgynek mégis csak jó testvérnek kellett lennie, hogy öcscséért úgy kitette magát. Különben nem ok nélkül. Gergelyt az összes kútfők szelidlelkületű férfiúnak tüntetik föl, ki székelymódra kétszer is meggondolta, a mit mondani akart. Mészáros Lőrincz heveskedései ellenében most is óvatosságra intette bátyját. Gyalázatosságnak tartaná, ha efféle tanácsok után indulna, miknek szomorú végét előre láthatni. Hiszen a nemességet a király s a főurak bizonyára teljes erejökből védelmeznék! A katonai dolgokban gyakorlott s a fegyverforgatásban jártas nemesség előtt mit tehetne mást ez a gyülevész nép, mint hogy fegyverét elhányva, menekülni igyekezzék; akkor pedig legyőzetve vagy elfogatva, a legkegyetlenebbűl bűnhődnék.[551]

Gergely beszéde ismét csak a magyar Liviusnak előadásszépítő szerei közé tartozik, mi különben nem gátolja azt, hogy lényegében valót mondott. Kitűnik ez a beszéd befejezéséből, mely szerint Gergely határozottan kijelentette, hogy ha még annyira szereti is testvérét, ott hagyja táborát, ha csakugyan fölkél a nemesség ellen; mert ő hazája, király, rokonai s barátai ellen nem vonja ki kardját. Pedig utóbb bizony kivonta. «Mert bátyja kényszerítette!» vetik utána. Akármily keveset tudunk is Dósa Gergelyről, azt az egyet tudjuk, hogy egyenes lelkű ember volt, a ki, ha ilyesmit mondott, szavát tartotta volna. Különben sem szokás egy forradalmi sereg élére habozó természetű embert állítani; megszilárdult helyzetben lehet valamit koczkáztatni a nepotizmussal, – átmenetiben nem. S ha olyan kötéllel ott-tartott alvezér volt «Gecző», aligha jutott volna oly közkedveltségre a seregben, mely igen jól meg tudja ítélni, ki bízik ügyében, ki nem. Gergely pedig az egész hadjárat alatt híven megállta helyét bátyja oldalán.

Dósa György kényes helyzetben volt. A lázongó tömeg a nemességnek vele szemben tanúsított rossz akarata miatt már csak azért is élesen nyilatkozott, mert a pápai bulla értelmében «pártütő»-nek kellett tartania mindenkit, a ki fölkelését gátolja. Dósa tehát nem várhatta, hogy – a király s nemesség részéről kellő gyámolításban amúgy sem részesülvén – végig küzdjön vele egy törökellenes háborút. Másrészt közel állt hozzá a példa, hogy olyan fegyelmezetlen korszakban, a minő az Ulászlóé volt, erőszakkal lehet legjobban emelni egy-egy osztály politikai befolyását. – Hiszen a nemesség vezére, Szapolyai János, nemcsak hazafiságból verekedett a törökkel, hanem azért is, hogy népszerűségét ekként növelve, annál bátrabban döngethesse Budán az érczkaput s úgy kérdezze meg a királytól, neki adja-e leányát? Egyáltalán nagy munkára vállalkoznék, a ki arra a gondolatra vetemednék, hogy chronologiai rendbe szedje a nemességnek a fennálló kormányhatalom ellen ez időben elkövetett apró-cseprő féktelenségeit. Csakhogy akkortájt a nemzet közvéleményét mégis ez a zabolátlan nemesség képviselte. Századok óta mély gyökeret vert kiváltságai mögé rejtőzve, a királyság neki nem árthatott, de ebből még épen nem következett, hogy más néposztály is hasonló szerencsével próbálhat szerencsét a revoluczió terén. Papiroson volt már az 1507. évi VIII. törvényczikk, mely szerint az ország törvényei ellen vétő pap elveszti javadalmát és méltóságát, a báró és nemes pedig összes fekvő jószágait és birtokjogát; de akkortájt még nem jutott a törvényhozók eszébe, hogy egy netaláni parasztlázadás eshetőségeire alkossanak paragrafust. Képtelenségnek látszott talán előttük, hogy azok a közönséges robotsérelmek orvoslásán kívül még egyéb, főképen pedig az ország kormányzatában való részvételökre vonatkozó követelésekkel álljanak elő.

Dósának és a vezetőknek lelkében csak homályosan élt az alkotmány népies átalakításának óhaja, melyet a királyság megdöntése nélkül is valósítani reméltek. Kezdetben talán beérték volna egy kis teherkönnyítéssel és azzal, hogy a személyök szabadságát biztosító törvényeket tiszteletben tartassák. Ha az események lázában továbbmentek s pár nap mulva a zűrzavaros terveket határozott alakba öltöztették s megérlelték, az csak olyan dolog, a mi a forradalom szalonképes nagymesterein, a francziákon is megesett. Nem negyedfélszázaddal Dósa előtt, hanem negyedfélszázaddal Dósa után, 1848 februáriusában, a mikor az intézők maguk sem tudták tegnap, hogy – minden előkészület nélkül – hogyan forgatják föl az imént még meggratulált királyságot holnap. A forradalmár nem születik, hanem lesz.[552]


Magyar nemes.[553]


Dósa kelletlenűl szemlélte, hogy a nemesség a nép iránt kíméletlenűl viselkedik. «Tunyaság, puhaság, hiúság, gondatlanság, tékozlás, irigység, gyűlölség, meghasonlás, egyenetlenség, viszálykodás, törvénytelenség, nyomás, ragadozás»[554] napirenden voltak. Edzett katona létére bánthatta is Dósát, hogy távolmaradásuk következtében a nemesek ennek a végre-valahára tekintélyes hadseregnek sikerét is kérdésessé teszik. Abban az időben mindenki tudta, hogy Magyarországot külső veszedelem fenyegeti; csakhogy kevesen törődtek vele. Azok, kik éveken át a végeken katonáskodtak, mindenesetre. Annálinkább Dósa, ki hosszas hadi tapasztalatait most mint fővezér érvényesíthette. Mindenesetre bánthatta, hogy már is meghiúsult Bakócznak még a bulla kihirdetésének tárgyalásakor készített terve, mely szerint az így állítandó sereghez a végházak őrsége s a zsoldosnép is csatlakozzék. Ezt kétségkivűl a nemesség hibája okozta. A folyton terjeszkedő török ellen csak oly nemzet fejthet vala ki erélyes és tartós ellenállást, mely hazája iránt szakadatlanúl érdeklődik. A közönyös nemességet tehát a szabadnak született földmivesekkel kellene fölfrissíteni. Természetes, hogy a nemesség nem mondana le önként a maga kiváltságos jogairól s így a küzdelem nemcsak politikai természetű volna, hanem okvetetlenűl erőszakos jelenetekkel is járna. A siker, egy életrevaló nemzet teremtése, elég kárpótlás lenne a talán kiomló vérért. A törökkel fegyverszünet uralkodott s ha ezt maga a török meg-megtörte is, az országnak nem állt érdekében, hogy felbontsa. Kedvezőbb alkalmat tehát keresve sem lehetne találni, hogy ezt a sereget, a melyet a nemzetközi jog durva megsértésével egy békében élő ellenség megtámadására szántak, egy szocziális és politikai forradalom eszközévé tegye. Az különben is kérdés volt, nyer-e vele valamit a nemzet, ha Szapolyai a köznemesség forradalmát juttatja győzelemre?

A vezér sok tekintetben kedvező előjelnek tarthatta, hogy többnyire földmívesekből álló serege a maga módja szerint – bár szitkozódva is, – meghányja-veti a közte és a nemesség közt fennálló viszonyt; s hogy boszankodik, miért nem csatlakozik hozzá fényes bandériumaival, mintha restelné azt, a mit egy Hunyadi sem restelt. A nép kezdett a haza s a maga dolgaival törődni, a mit nem egy tekintetben örvendetes jelenségnek lehet mondani. Lengyel parasztlázadást nem ösmer a világtörténelem, de nem is volt a népnek élete Lengyelországban; s ez a szomszédos hatalmas birodalom végre is áldozata lett politikai egyoldalú fejlődésének. Ha pedig – egy eléggé higgadt régi politikus nézete szerint[555] – «azokat az eseteket nézzük, midőn hazánk anarchia martaléka lett, mindig a nagyurak voltak annak szerző okai. Székely Dósa Györgyön s a fekete Karácsonyon kivűl alig van eset, hogy a nyomott és zaklatott pórnép rendetlenségre vetemült volna. Mást tapasztalunk, ha a nagyurakat nézzük Szent Istvántól kezdve.»

Dósát boszanthatta, hogy a kormány őt a török ellen már akkor kívánja útnak, indítani, mikor a nép, bár a nemesség minden áron tartóztatta, még javában özönlött a zászlók alá s mikor a megígért királyi hadaknak még egy szál katonája sem volt fölfegyverkezve, hogy ez a sereg az övével párosan működjék. Hite szerint a nemesek őt abban a föltevésben akarták tovább küldeni Buda és Pest alól, hogy ekként a nép kedvét veszti a menetben levő sereghez való csatlakozásra, a főváros pedig nem lesz kitéve egy még csak panaszkodó, de – tovább ingereltetve – kitörésében borzasztó népség boszúállásának.

Május 14-én a királynak a Knin ellen való nyomulást meghagyó rendelete ily körülmények közt érkezett a táborba[556] Épen «Cantate» vasárnapja lévén, oly egyházi és népszónok, mint Mészáros Lőrincz, a seregnek feloszlatásával egyenlő rendelet hírére, milyen alkalomszerűen ostorozhatta a nemeseknek velök űzött játékát, s fejtegethette, az aznapi evangéliumot:[557] «Most pedig elmegyek ahhoz, a ki engem elbocsátott és senki közületek nem kérd meg engemet, mondván: Hová mégy?…»

A fölizgatott nép most már nyiltan kikelt a nemesek ellen. «Ők szopták ennyi időtől fogva a mi veritékünket és vérünket – s immáron elbújnak, – nem mernek országunkért vívni a törökök ellen. Jertek, menjünk reájuk, a békavérekre!»[558] Dósa pedig ettől fogva nem gátolta az áradatot.

«György, kihez a földmívesek csapatából az igen súlyos, de hol igaz, hol valótlan panaszok naponkint érkeztek írja egy történetíró 80-90 év mulva[559] – vagy azért, mert a tétlen királyt megvetette, vagy mivel a nemességet gyűlölte s újításokra vágyott, vagy pedig egyéb okok miatt megátalkodván, de talán azért is, mivel hallotta, hogy seregével a király az erősen ostromolt Knin védelmére a törökök ellen Horvátországba akarja küldeni, ő pedig ilyen hosszú és bajos utat megtenni nem akart, nem hallgatott az okosabb tanácsra. Régen titkolt gonosz szándékát most kinyilatkoztatta, bűnös fegyverét a nemesség ellen fordította s a földmíveseknek megengedte, hogy minden módon kegyetlenkedjenek és pusztítsanak.» A nép pedig élt a szabadsággal s hallgatott a plébánosokra és káplánokra, kik azt hirdették, hogy a pápa bűnbocsátó levele megvédi őket minden ellen.[560]


Magyar vitéz.[561]

Tagadhatatlan, hogy a nép némi joggal bízhatott a maga igazában, mert Bakócznak a keresztesháborút kihirdető levele éppen azokat nevezte lázadóknak, kik a nép fölkelését, keresztes hadjáratát korlátolnák; sőt Bakócz még május 15-ikén is csak az illetékteleneket tiltotta el a keresztes hadjárat hirdetésétől. De a nép többé az ő tilalmával sem törődött volna, mert új czélt látott maga előtt.

Köztehermentesség, a nemesi javak lefoglalása, földosztás,[562] gazdag zsákmány, új törvény s más efféle jelszókat hangoztattak már ekkor.[563] Annál bátrabban beszéltek, mert Dósa egy-időre felfüggesztette a szigorú tábori fegyelmet s «a parasztoknak megengedé, hogy saját tetszésök szerint kegyetlenkedjenek és dúljanak».[564] Éppen vasárnap lévén, a nép nagy tömegekben nyomult Buda és Pest külvárosaiba s ott a nemesek lakásait gyujtogatni, a kézrekerült urakat pedig kínozni és öldökölni kezdte.[565]

Már korábban is fordulhattak elő esetek, kivált a vidéken, hogy a keresztesek a magántulajdont megsértették, a fővárost azonban idáig még nem fenyegették. Annálinkább megrémült a király s különösen a bíbornok, ki csak most kezdte észrevenni, hogy Telegdynek igazsága volt. Úgylátszik, kezdetben nagyon sokat várt a nép vallásos lelkesültségétől; most félnie kellett, hogy az vagy rajongássá, vagy osztálygyűlöletté s egyúttal társadalmi és politikai küzdelemmé fajúl el.

Hétfőn, május 15-én, a kormány komoly parancsot küldött Dósához. Határozottan megtiltotta a keresztes hadba való további fölvételt s kijelentette, hogy a vezért és társait ellenség gyanánt tekinti, ha néhány nap alatt kötelességéhez vissza nem tér.[566]




X. A PAPSÁG ÉS A NÉP.

A DÉLI HARANGSZÓ és az Úr színeváltozásának augusztus hatodiki ünnepe már századok óta hirdeti, hogy Magyarországban a nép vallásos és hazafias lelkesedése valaha a csodával határos dolgokat mívelt: 1456 július 22-én Nándorfehérvár alól megszalasztotta Bizáncz meghódítóját, Mohammed szultánt. Bakócz ezt a mostani kereszteshadjáratot is abban a reményben indította meg, hogy nem veszett ki még a népből az a szellem, a melynek egykor egy Hunyadi és egy Capistrano adott irányt. Hiszen az egyház, Hunyadi óta, különben is azon az úton volt, hogy mind szorosabban símuljon az államhoz, ennek védelme, erősödése, sőt kormányzása gondjaiban is mindinkább részesedjék s a papi hivatalnak bizonyos fokig állami jellege legyen, a mennyiben a kanonokságtól fölfelé minden főpapi javadalomról az állam intézkedjék. Volt idő, mikor az állam még a püspökség kegyuraságának jogát is eladományozta, úgy hogy pl. a zágrábi püspököt, ilyen adomány alapján, ismételten a Cilley grófok, tehát osztrákok nevezték ki, míg Mátyás király meg nem szüntette ezt a visszaélést. Ösmeretes az a nagy szigorúság, melylyel Mátyás király az állam ellen vétő főpapokat büntette. Várady Péter és Vitéz János érsekeket elcsukatta, Janus Pannonius pécsi püspököt menekülésre kényszerítette. Egy alkalommal saecularisálni akarta a nyitrai püspökségnek egész vagyonát; IV. Sixtus pápának pedig, ki Modrusba püspököt nevezett ki, határozottan megírta, hogy magyarjai készebbek harmadízben is elpártolni a katholikus hittől s a hitetlenek táborába állani, mint megengedni, hogy az ország javadalmait, a királyi választás és bemutatás mellőzésével, a szentszék adományozza. Gyermeket és a pápának nem tetsző több idegent is megtett püspöknek. Nem váltotta be fenyegetését: a nemzet czímerét ékesítő kettős keresztet nem alakíttatta át hármassá; de mikor a pápa világi ügyekben akart magyarokat egyházi bíróság elé idézni, megizente, hogy sok mindent eltűr, de a maga és országa szabadságát fel nem áldozza. Magyarországnak megvan a maga szokásjoga, melynek alapján mindenki megkapja a magáét. S erősebben is kitört: majd megmutatja, hogy ő a magyar király s nem a pápa vagy Ascanio bíbornok.

Az állam milyen jogokat követelt magának az egyházzal szemben, legvilágosabban a Mátyás és a Jagellók korabeli törvények mutatják meg. Az országgyűlést – időrendben haladva – legelőbb az egyházi bíróság elé tartozó ügyek foglalkoztatták. 1462-ben ide utalt minden ügyet, mely az istentisztelet vagy a szentségek körűl való vétségekre, a hit dolgára, az eretnekségre, vagy az eretnekség vádjára, a végrendeletekre, a házassági s velök kapcsolatos ügyekre vonatkozik; sőt itt kívánta tárgyaltatni a dologi és személyes dézsmaügyeket, az uzsorapöröket, az özvegyek és nyomorúlt személyek dolgait, a mennyiben pörük nem vonatkozik birtokok és telkek megszerzésére; továbbá az eskü és különösen a hamis eskü dolgát, valamint minden olyan ügyet, melynek végső czélja a bűnösnek megjavítása; végűl pedig mindazokat az ügyeket, a melyekben valaki bírói ítéletnél, vagy az egyházi törvénynél fogva egyházi átok alá esik. Mindez a szentszéknek s a papságnak tekintélyét állami érdekből is emelte; de két esztendő mulva a törvény[567] már kissé megszorította a szentszék hatáskörét, kimondván, hogy ott csak olyan ügyeket tárgyaljanak, a melyek nem világi természetűek. Ezt a Jagellók korában[568] még erősebben hangoztatták. Világi ügyekben se pap, se más ne merjen valakit egyházi bíróság elé idézni. Ha a vádlott nem-nemes, a földesúr előtt, – ha pedig nemes, a vármegye előtt indítsanak ellene törvényes keresztet s a polgárokat is csak saját bíráik elé idézzék meg. Az egyházi ügyészségeket örökre megszüntették, és megkövetelték, hogy a szentszéken az idézéseket ezentúl csakis az ügy előadása mellett rendeljék el s ott állapítsák meg, hogy az ügy a szentszékre, vagy a világi bíróságra tartozik-e. Az állami és egyházi bíráskodásnak ez a határozott szétválasztása nem emelte a papság tekintélyét s a jobbágyság nem fogadhatta szívesen, hogy ezentúl az úriszék elé kellett vinnie oly pöröket is, a melyeket idáig a szentszék intézhetett el.


Prédikáló barát.[569]


Öt törvényczikkely tiltotta,[570] hogy «országunk szabadsága ellenére, a melylyel ez a néhai Szent István király idejétől fogva csorbítatlanul él, az illetékes bíró mellőzésével, egyenesen a római kúria előtt, egyáltalán se egyházi, se világi országlakos (regnicola) ne emelhessen bárki ellen panaszt», hanem hazai bíróság előtt keresse a maga jogát, de az ítéletet Rómába feljebb vihesse. Azonban, «főképen az együgyűeket», némely pap rávette, hogy azontúl is egyenesen a római kúria, vagy a pápa magyarországi legátusa elé terjeszszék ügyöket, hogy a perbe mindjobban belebonyolítsák s valamely nagyobb összeg megfizetésére kényszerítsék őket s így «meg nem engedett módon bűnösen tengessék és tartsák fenn életöket». A törvény büntetést szabott «az ilyen gonosz, nyereségvágyó» emberekre, hogy «meg nem engedett és patvarkodó eljárásuk megszünjék». Azokat a világi vagy szerzetes papokat, kik a parasztokat kiviszik az országból, elfogatták és a budai csonkatoronyba záratták, hogy a királytól elvegyék méltó büntetésöket. Ebből mindenesetre kitűnik, hogy – különösen a nem javadalmazott egyháziak – néha majdnem üzletszerűen csinálták a pöröket, hogy maguknak jobb megélhetést biztosítsanak. Valószínű tehát, hogy most is nagyobb számban jelentek meg Dósa táborában; egyrészt, hogy a legátus előtt érdemeket szerezzenek, másrészt hogy a jobbágyokat a keresztesháborútól visszatartó földesurakkal szemben a perre megbizatást szerezzenek; még pedig, a vállalat nemzetközi jellegű lévén, törvényeknek ellenére, a megyés püspök elkerülésével.

Az 1464. évi országgyűlés – az egyházi bíráskodáson kívül – még két dolog iránt érdeklődött. A XXV. t.-cz.-ben kivételképen megengedte, hogy a kalocsai érsek és a váradi püspök uradalmaiban vasárnap és a boldogságos szűz Mária ünnepein is lehessen vásárokat tartani; a XXVIII.-ban pedig a nyolczados törvényszék elé állítottak mindenkit, a ki hadjárat idején vagy bármikor a nemesek vagy az egyházi személyek házában és udvarában a gazda engedelme nélkül megszállanak, vagy az egyházakba berontanak. Ennek azonban kevés foganata volt, mert az 1486:XLI. t.-cz. szerint «gyakran megszokott történni», hogy a katonák, átvonulásuk közben, «félretéve az Isten és az emberek félelmét», az egyházakat megtámadják, hogy a jobbágyoknak ott elhelyezett eleségeit, élelmi szereit s egyéb javait elragadják és ott «más szörnyű és kimondani is borzasztó dolgokat büntetlenül követnek el.» A törvény tehát újból intézkedett «vakmerőségök és átkozott szemtelenségök megzabolázása iránt» és szigorúan tiltotta, hogy a katonák az egyházak ajtait betörjék, vagy az egyházakat egyébként megszentségtelenítsék s onnan akármit is elvigyenek. Ez a törvény nemcsak az egyháznak, hanem a jobbágyságnak érdekeit is megvédelmezte, mikor jószágvesztéssel sujtotta az ilyen erőszakos csapat kapitányát és fokozatosan a főkapitánynak, sőt a királynak is kötelességévé tette az egyház kiengesztelését. De ha ilyesmik a nyugodt kormányzás idejében is megtörténhettek, csoda-e, ha Dósa György korában nem egyszer hasonló módon verték föl az egyházakat? Ámbár a kuruczok akárhányszor éltek a törvény záradékában megadott azzal a joggal, hogy nem lévén elég eleségök, a plébánossal vagy a bíróval megnyittatták az egyházat s a kapitány vagy annak megbizottja jelenlétében onnan igaz, méltó és illő áron annyi eleséget vettek ki, a mennyire éppen szükségök volt. Legalább eleinte, tiltották a rablást és mindenütt készpénzzel fizettek; de arra is van adat, hogy éppen papkapitányaik törték föl eleségért az egyházakat; mégsem ők adták az első példát ilyen hatalmaskodásra.

A kegyúri jogot az állam a pecséttel ellátott egyházakban és monostorokban minden más földesúrtól elvette és egészen magának tartotta meg, hogy a földesurak az ilyen monostorokat törvénytelen kiadványokra ne kényszeríthessék.[571] Az állam tehát mindenesetre biztosította a papság lelkiösmereti szabadságát. A bánokat és főispánokat eltiltotta attól,[572] hogy a király kegyurasága alatt álló egyházakat s azok tartozékait, haszonvételeit, jövedelmeit, dézsmáit, birtokait elfoglalják, vagy bármiképen háborgassák. A főpapokat is eltiltotta,[573] hogy a király kegyurasága alá tartozó s más egyházakban «az egyházi javadalmak adományozásával az egész papirend gyalázatára visszaéljenek s azokat a király beleegyezése nélkül nem alkalmas és nagyérdemű személyeknek, hanem fiataloknak és hivatlanoknak, teljesen alkalmatlanoknak adományozzák», a kik a jövedelmet a maguk hasznára fordítják s az istentiszteletet elhanyagolják. A lelkészkedő papság mindenesetre érdekében állt, hogy az állami akarata ebben a kérdésben teljesedjék; s egészen bizonyos, hogy Dósa táborában nem egy olyan pap volt, kit oda ilyen mellőztetés vezetett. De vezette az 1498 : LXVI. t.-cz-nek az a parancsa is, hogy a praelátusok a kegyurak akarata ellenére ne merjék a plébánosokat rászorítni, hogy magukat beiktassák, vagy megerősíttessék. Ez különösen a jobbágyfiúkból lett plébánosokat sújthatta.

Az adómentesség biztosítása annálinkább tetszhetett nekik. Két régi törvény ismétlésével az új kimondta,[574] hogy a papok egyáltalán ne fizessenek adót; azok azonban, a kik katonáskodni tartoznak, a régi módon teljesítsék kötelességöket. Meghagyta a főpapoknak és báróknak azt a régi kiváltságát, hogy Budán levő házaik után semmiféle városi adót ne fizessenek.[575] Gonosz visszaélésnek nevezte,[576] hogy néhány főpap a plébánosokat önkényesen kivetett adókkal zaklatja. Az ilyen teher alatt nyögő plébánosok néha még a kelyheket s az egyház egyéb javait is eladják, hogy magukat az efféle adózások alól megváltsák; vagy pedig, a szükségtől kényszerítve, odahagyják egyházaikat s máshova menekülnek, a főpap pedig ezért a plébánia híveit nem resteli egyházi tilalom alá vetni. A törvény tehát meghagyta, hogy a főpapok ne adóztassák meg egyházmegyéik plébánosait és csupán, de ekkor is csak egyszer és kegyes adomány gyanánt, bulláik megváltását kérhessék tőlük, s miattuk a híveket sohase zaklassák egyházi tilalmakkal; de a plébánosok se fecséreljék el templomaik javait. Nem valószínű, hogy ezek a bajok ezzel megszüntek volna; hiszen az ország utóbb is panaszkodik,[577] hogy a főpapok székesegyházi adókat követelnek olyan egyházközségektől is, a melyek leégés, vagy ragadós betegségek pusztításai következtében annyira lakatlanok, hogy alig néhány jobbágy lézeng bennök s így plébánosuk sincs. Meghagyta tehát, hogy az ilyeneknek székesegyházi adóját csökkentsék, vagy éppen el is töröljék és csak akkor szedjék újra, ha az egyházközségek újraalakulnak és rendbe jönnek.


Paraszt az oltárnál, pap és szerzetes az eke szarvánál.[578]


A dézsmával szintén sok baj volt, a mint ez már a jobbágyok helyzetének vázlatából is ösmeretes.[579] Már a törvényeknek ez a nagy száma is mutatja, hogy a papság gondosan őrködött ezen jövedelme fölött, a melytől sok helyütt egész megélhetése függött. Tizedszedők néha nagyon kíméletlenül, a törvény szava szerint vakmerően jártak el, a főpapok pedig egyházi tilalom alá vetettek egész nemescsaládokat, ha ezeknek parasztjai és jobbágyai (rustici et jobagiones) a dézsmát meg nem fizették; sőt tilalommal sujtották egyáltalán azokat a katholikusokat is, a kik a közöttük lakó és dézsmára nem kötelezett ráczok dézsmafizetését magukra nem vállalták. A törvény a majdnem félezredéves gyakorlat után is szabatosan meghatározni kényszerült, hogy tizedet egyáltalán csak borból, gabonából, bárányból, méhből, kölesből, rozsból, árpából és zabból szabad szedni; s hogy – már a zsarolások elkerülése miatt is – a dézsmát nem szabad bérbe adni. A makacsokat és fizetni vonakodókat a főpapok csak gyertyaszentelő boldogasszony napja táján vethetik egyházi tilalom alá. A tizedet a főpap és a vármegye bizalmi embereinek felügyelete mellett a dézsmálók rótták ki és hajtották be s a pörös ügyeket törvény szerint nem a római kúria, hanem a király személye elé terjesztették döntés és megítélés végett.

A főpapok és a hívek közt több egyházmegyében egyezség szabályozta a dézsmaügyet; de a sáfárok ezen akárhányszor túltették magukat s kirovás alá nem eső dolgokat is megdézsmáltak. Mindez a földesurakat is károsította, mert ha a papok kelleténél több tizedet szedtek, nekik kevesebb kilenczed jutott; de őket, a fizetni vonakodó parasztok miatt, nem lehetett egyházi tilalom alá vetni. A főpapok a dézsmálás alkalmával szedették be a keresztény adót is (pecuniae christianitatis), a török fogságba jutott keresztények kiváltása és a török ellen viselt háborúk czéljaira. Az urak azonban kétségbe vonták ennek az adónak és az úgynevezett aratópénznek jogosságát s az ország részben el is tiltotta, részben pedig korlátolta annak a szedését;[580] mert mindez néhol annyi zaklatással járt, hogy a jobbágyok inkább eltagadták katholikus voltukat, csakhogy a tehertől megmeneküljenek. S a vallásosságot az is csökkentette, hogy néhol a főpapok magukat a plébánosokat küldték ki dézsmálni, minek következtében a míg odajártak, híveik közül «sokan az üdvösségre szolgáló gyónás és az oltári szentségek fölvétele nélkül multak ki, a csecsemők pedig keresztség nélkül haltak meg». Az ország tehát megtiltotta,[581] hogy a plébánosokat ilyen kiküldetésekre, vagy más nehéz dolgokra alkalmazzák. Mégis alkalmazták s ezzel nemcsak a hitélet elhanyagolásához járultak, hanem a nép előtt a plébános személyét is gyűlöletessé tették, kivált ha még egyházi tilalommal is sujtották a vonakodót. A törvény[582] ugyan egyenesen a király elébe idézte azokat, kik a dézsma miatt jogtalanul mondták ki az egyházi átkot vagy tilalmat, a mi pedig gyakran megesett s így ennek az egyházi fenyítéknek semmibe-vételére vezetett; de az olyan plébánosok, a kik ilyesmire vállalkoztak, Dósa idejében meg is érezték a nép haragját. Azok a papok, a kikkel a kuruczok kegyetlenül bántak, legnagyobbrészben kétségtelenül ilyen nyúzó-vonó plébánosok voltak. A kurucz háborúról szóló összes tudósításokban nincs nyoma annak, hogy papot vallásgyűlöletből kínoztak vagy öltek meg. Hiszen papkapitányaiknak különben szívesen engedelmeskedtek s a kereszt jelvényét akkor is viselték, mikor már egyházi és világi földesuraik ellen fordultak. Annál könnyebben tehették, mert a nem javadalmas papok, sőt az iskolában lakó tanulók is megszokták a fegyver és a puska viselését.[583]

Sok panasz volt a hiteles helyek (káptalanok és konventek) zsarolásai és a miatt, hogy valóságos lettres de cachet-kat adtak ki: idézéseket és megintéseket a neveknek kitétele nélkül,[584] vagy valakinek a beleegyezésére hivatkozva. «A mi hogy egyenesen az Isten igazsága ellen van, kétséget nem szenved – szól maga a törvény.[585] – Mert hát ki tudhatja azt, hogy az illetők abba, a minek elkövetését valaki állítja, beleegyeztek-e, vagy azt akarták-e? Hiszen a titkokról és a szándékról Istenen kívül senki sem ítélhet helyesen.» A káptalanok és a konventek bizonyságul (a homo regius mellé) nem mindig kanonokokat, hanem oltárigazgatókat, káptalanokat, sőt gyakran tanulókat vagy kolduló deákokat küldtek ki, a kiket pénzzel, ajándékkal könnyen meg lehetett vesztegetni.[586] Az 1486: X. t.-cz. tehát meghagyta, hogy a káptalanok csak kanonokokat, a konventek csak fölszentelt szerzeteseket küldjenek ki, a kik a nemeseket és jobbágyokat eskü alatt hallgassák ki, vallomásaikat szóról-szóra fölvegyék, arról eskü alatt tegyenek jelentést; s ha hitszegőknek vagy hamisítóknak tünnének ki, javadalmaikat föltétlenül elveszítsék.[587] Nem valószínű, hogy az alsó papság könnyen belenyugodott volna ebbe az intézkedésbe, a mely sovány jövedelmét még jobban apasztotta; de az sem valószínű, hogy a pörök folytonos szaporodtával a káptalanok és konventek egyszer-másszor azontúl is ki nem küldték volna a plébánosokat és a káplánokat, vagy hogy, saját dolguk megkönnyítése végett, a kiküldöttek legalább íródeákokat ne vittek volna magukkal a vallomások fölvételére.[588] A levelek és a kiküldetések, a letétbe tett pénzek megőrzése díjának megállapítása,[589] vagy a káptalanokban és konventekben talán megpecsételt hamis levelek készítésének büntetése[590] őket egyenesen nem érdekelte; ámbár azok a hamis bullák és rendeletek, a miket 1514-ben egyes plébánosok és szerzetesek terjesztettek, azt mutatják, hogy kanczelláriai feladatokkal szívesen foglalkoztak volna.

Annyi bizonyos, hogy a káptalanok és konventek, mint hiteles helyek, most már inkább csak állami feladatokat teljesítettek, mint közjegyzői hivatalok és törvényszéki végrehajtók; s dolgaik szaporodtával az alsó papságból is foglalkoztattak olyanokat, a kiknek megélhetéséről másképen alig gondoskodhattak.

Már Mátyás király idejében sok volt a panasz,[591] hogy az apátok és a prépostok gondatlansága és hanyagsága miatt a konventek tagjai rendkívül tunyán és botrányosan (inordinate, dissolute et scandalosa) élnek s a levelek kiadásában és a végrehajtások foganatosításában igen sok szabálytalanságot és csalárdságot követnek el, s idegen szerzetbeliek (kósza-barátok) is keverednek közéjük. A törvény a püspököket kötelezte, hogy egyházmegyéik konventjeit évenkint kétszer személyesen meglátogassák, ügyeljenek a rendre, dobják ki a gonosz és engedetlen szerzeteseket s gondoskodjanak jó apátokról és prépostokról, mert akkor szükségképen a szerzetesek is jók lesznek.[592] Egy hiteles konventben legalább 7-10 fölszentelt szerzetesnek kellett lennie s a prépostok és az apátok az államtól is jogot nyertek megbüntetésökre.[593] Az államnak még abba is bele kellett avatkoznia,[594] hogy a szerzetesek (különösen maguk az apátok és a prépostok) világi vagy polgári ruhában ne járjanak, az egyház rovására meg ne gazdagodjanak s a rend meggyalázásával meg ne házasodjanak, vagy világi papok ne legyenek. Javadalmaik elvesztésének terhe alatt hagyták meg az ilyeneknek, hogy egy év alatt beöltözzenek s meghagyták,[595] hogy ezentúl egy pap sem kaphat egyházi javadalmat, a ki polgári és világi ruhában jár. A tilalmat azonban ismételni kellett,[596] mert «ezeket az apátságokat eddigelé is az Isten ellenére és az ő gyalázására kormányozták», holott azokat a mindenható Istennek és a szenteknek a tiszteletére alapították.

Abban azonban az álamnak is volt része, hogy a monostorok világiaknak kormányzása alá kerültek, minek következtében a barátokkal hol meggazdagodtak, hol nagyon is szegényesen éltek, botrányokat okoztak, elszéledtek, megházasodtak, vagy oda állottak a társadalom elégületlenei közé; a monostorok és templomok pedig düledeztek, a nép elszokott az istentiszteletekről és a papok megbecsülésétől, az állam pedig, mely végre figyelmes lett a bajra, az egyháznak csak félrendszabályokkal ment segítségére. Az egyházmegyékben is micsoda fegyelmet tarthattak, micsoda vallás-erkölcsi irányt adhattak s papjaik tisztességes ellátásáról hogyan gondoskodhattak olyan püspökök, a kik előkelő összeköttetéseik következtében néha nagyon is éretlen korukban nyerték el főpásztori méltóságukat? Hiszen pl. ebben a nagyon zivataros 1514. esztendőben is három olyan megyés püspök volt, a kik közül az egri Hippolit hat, a nagyváradi Perényi Ferencz kilencz és (Csáky megöletése után) a csanádi Csaholyi Ferencz husz-huszonkétéves korában vette át egy-egy nagy egyházmegye vezetését. Maga Bakócz prímás pedig és utódja, Szatmáry György, ezidőszerint pécsi püspök, szegény és nem-nemes sorból emelkedvén föl, kapzsiságból egyik kevésbé jövedelmező egyházmegyéből a gazdagabb másikba tétették át magukat, s így idejök sem maradt, hogy papjaik és híveik lelki és anyagi szükségleteivel megösmerkedjenek. Roppant magánvagyonuk egy részéből ugyan templomokat is építtettek, de inkább műpártolásuk, mint vallásos érzésök kielégítésére.


Estei Hippolit arczképe.[597]

A papok birtokszerzését, Nagy Lajos idejére hivatkozva, az utóbbi félszázadban két törvény is korlátolta.[598] Az egyik meghagyta, hogy püspökök, káptalanok, apátok, konventek, prépostok és más birtokos egyházak ne hármas tanúvallató levéllel (cum tribus literis inquisitoriis), hanem csupán királyi privilegiummal szerezhessenek jószágot; a másik pedig határozottan megtiltotta, hogy egyházaik számára világi fekvő jószágokat kérjenek, vásároljanak és zálogba vegyenek; viszont azonban a világiaknak sem engedte meg az egyházi javak bitorlását. Külön kellett gondoskodni arról is,[599] hogy ha ilyen vagy más ügyekben egyháziak és nemesek közt per támad, ítélet hozatala előtt a pörrel összefüggő dolog miatt a pap egyházi tilalom vagy átok alá ne vethesse ellenfelét, a nemest; mert ezt olybá vehetnék, hogy inkább indulatosságból, mint igazságszeretetből történik. A mellett zavarná is a lakosok nyugalmát, mert annak a jele volna, hogy az egyik fél hatalmasabb mint a másik. Törvénybe jött az is,[600] hogy külföldi ne kapjon egyházi javadalmat s a kik már kaptak, az országban lakjanak; egyháziak olasznak vagy más idegennek egyházi tisztségeket ne adjanak.[601] Vízbe kell fullasztani azt az idegent, a ki mástól mint a királytól, egyházi javadalmat kér;[602] két egyházi javadalma és méltósága senkinek se legyen.[603] A törvény azzal is vissza akarta adni a főpapokat egyházi feladataiknak, hogy elvette tőlük a szentkorona őrzésének gyakorlatát[604] s megtiltotta, hogy csak ideiglenesen is főispánok legyenek, hacsak be nem bizonyítják az örökös főispánságra való jogukat;[605] ellenben honvédelmi kötelességökre újból figyelmeztette őket, a mennyiben 9 egész bandérium és 2750 lovas kiállítását kívánta tőlük.[606]

A plébánosok ügyeivel foglalkozó törvényeknek egy részét már ismerjük;[607] tudhatjuk tehát, hogy érdekökben nagyon kevés történt. Törvényes, igaz jövedelmeikkel nem is mindenütt érték be s néhol, különösen Somogyban, az a más országokban hallatlan átkos, rossz szokás honosodott meg,[608] hogy a megölt embert az egyházban vagy a czínteremben addig nem temették el, míg hozzátartozóik a szokott temetési és egyéb díjakon kívül egy ezüst girát vagy négy aranyat le nem fizettek. Ezt a törvény méltán tekintette szentségtörésnek és a simonia egy nemének, minek következtében ezt – I. Károly, Nagy Lajos, Zsigmond és Albert korabeli apostoli bullákra is hivatkozva – a legszigorúbban s a pap javadalma elvesztésének terhe alatt megtiltotta.[609] Ellenben megengedte,[610] hogy a gyilkosoktól a pap egy ezüst márkát követeljen. Megerősítette[611] a papoknak a nemesekkel közös régi jogát is, hogy a réveken és a vámokon fizetés nélkül kelhessenek át.

Azonban a kisebb papságot csak a törvény helyezte egy sorba a nemességgel; voltakép az lett plébános, a ki mélyebben hajolt meg a földesúr, az ő kegyura előtt. Sorsát ez a készség, nem saját tanultsága döntötte el; ennek következtében még a vallásigazítást is reáhagyta, mint a ki az egyház birtokával már amúgy is rendelkezett. «A köznép pedig – olvassuk[612] – elhagyatva, elnyomatva, tenger rossz példától félrevezetve, gyorsan felejt minden keresztény igazságot. Mily rettentő látvány, hogy hatvan év sem telt el a keresztesek nándorfehérvári diadala óta s 1514-ben, mikor a magyar köznépet újra keresztes hadjáratra szólítják, urai ellen fordítja fegyvereit; mert nem kell neki a keresztény hitért való hősi halál s az égi jutalom, hanem kell neki a krisztustalan bosszú, a rablott kincs, a nemesi szűz és asszony megfertőzése!»

Az egyik oldalon komoran elzárkózva ül esztergomi várában Bakócz Tamás bíbornok, esztergomi prímás, pápai legátus, ki ezt s felfordulást okozta; de tetőtől talpig fegyverben állnak Frangepani kalocsai érsek, Estei Hippolit herczeg egri, Csáky Miklós csanádi, Várday Ferencz erdélyi, Beriszló Péter veszprémi és Gosztonyi János győri püspök csapatai. A másik oldalon Medgyaszai Mészáros Lőrincz és egy másik Lőrincz, a békési pap, Aszalai Kecskés Tamás, Turkevey Ambrus dévaványai pap, Borbás pap, Pál enyiczkei plébános és alesperes, Illés tolcsvai és János mester kassai plébános, Henrik mester kassai prédikátor, Péter sebesi, Benedek gecsei, Mihály köleséri pap, Máté a papkapitány, Mihály barát az erdélyiek kapitánya, a váradi és a szászvárosi gvardián a nekibúsult keresztesek élén küzdenek a nemesség és saját papjaik ellen. Ki tudja elhatározásuknak személyes okait? Hiszen némelyiknek még a neve is csak félig ösmeretes, tetteikből pedig a krónikások csupán azt jegyezték föl, a mi erre a csonka névre árnyat vethet. Az általános okok azonban, ha beérjük is annyival, a mennyit a hazai történelem legfontosabb kútforrása, a törvények gyüjteménye tartalmaz, teljesen érthetővé teszi, hogy az egyházi, politikai és társadalmi viszonyok a plébánosok és barátok izzóbb fejű, lángolóbb szívű részét a keresztesek táborában marasztalták. S Dósa Györgyöt ebben a reménytelen küzdelemben követni csak halálra eltökélve lehetett. A kik követték, valóban számot vetettek életökkel, s pár hónap múlva Dósa György, a vitéz, tüzes trónon, Mészáros Lőrincz pedig, a pap, tüzes rostélyon halt meg. De a vitéz nem halt volna így, ha a pap nem lett volna kész hasonló végre; s ha minden tudását, lelkesedését, szenvedélyét, erejét nem abban a hitben ajánlja föl neki, hogy «a világ csak a vezérnek homlokát fűzi körűl babérral: Isten mennyei koronát ad minden küzdőjének».




XI. «A PARASZTKIRÁLY.»

AZ ALFÖLDI szoczializmus Dósa Györgyön kezdődik[613] s Dósa György 1514 május 15-én adott jelt a forradalom kitörésére.[614] A nép nagy örömmel fogadta, mikor azon a napon a rákosi táborban[615] vörös kereszttel ékesítve megjelent a jobbágyok és a hajdúk között,[616] hogy felolvassa Bakócz Tamás levelét. Észrevette, hogy a parancs a kevésbbé bátrakra igen lehangoló hatást gyakorolt s hogy sokan hajlandók letenni a fegyvert és – a míg lehet – békén hazavonúlni. Még aznap két zászlót szúratott le s mindegyikre egy-egy keresztet erősíttetvén meg, kihirdette, hogy a ki továbbra is a kuruczokkal akar tartani, lépjen az egyik zászló mellé, a ki pedig haza szeretne menni, álljon a másikhoz. Hagyomány szerint[617] sokkal többen voltak a táborból távozni kívánók. Egyszerre azonban zászlajukról Krisztus képe arczczal a földre esett. Fölemelték s másodszor is jóerősen odakötözték. De az Üdvözítő képe újra s harmadszor is arczczal esett földre.

A babonás félelemtől elfogódott – s talán egy kis csalás áldozataivá tett – keresztesek ebben Isten intését látták. Nem törődve tovább a következményekkel, mindnyájan a maradás mellett nyilatkoztak; lelkesülten hangoztatták, hogy együtt élnek, halnak, és oda mennek, a hová a kereszt vezeti őket. Dósa György, a kit most ők maguk választottak meg vezérnek, lelkesítő beszédet tartott a tömeghez. Beszédének gondolatmenete – nem egy történetírónak, hanem egy verselőnek[618] színtelen előadásában – ez volt:

«Őszintén megvallom, nem mutathatom föl őseimnek családfáját, sem hiú czímeit; és nem kérkedhetem győzelmeikkel. De ha kell s ha itt az ideje, fölmutathatok lándzsákat, zászlót, szablyát, buzogányt, kardot, pajzsot; s mutathatok mellemen ejtett sebeket.[619] – Ilyen, kitartásom és véres verejtékem árán szerzett czímekkel dicsekszem én; ezek a czímerek szolgálnak az én nevem díszére. Nemességem sokkal becsesebb annál, mit a léha nagyravágyás és az álarczot viselő dicsőség válogatás nélkűl hol becsületes, hol becstelen úton-módon szerezve hágy örökűl az utódoknak. Mi, az Istennek választott népei,[620] az Istennek híven őrzött zálogát, a keresztre feszített Krisztusnak jelvényét viseljük szolgálatra kész keblünkön s amaz Isten, a csillagok ura kívánja, hogy az ocsmány törököt tönkre tegyük.[621] Engedelmeskedni kell parancsainak; nem is szándékozom én senkit sem megcsalni azok közűl, kik menni készek, hogy boldog lakóhelyeket és örökkévaló nevet szerezzenek; csak kövessenek bennünket, ha gyönge testtel is, erős lélekkel. Jobban hat a népre a vezér példája, mint szava, mely nélkül tanúlni sem, tanítni sem lehet kellően. Jöjjetek hát velem, mint egyenlő társaim és kísérőim. – Én ezer veszedelemben is elűl megyek, az első sorba állok és én lépek először a harczmezőre. Csak engem érjen a nap égető sugara, csak nekem ártson a szél, a nyíl.[622] Megóvlak benneteket a bajoktól s nem fogok vonakodni, hogy télen át a szabad, hideg ég alatt veletek együtt a homokon heverészve élvezzem az enyhe álmot. Oszszunk meg egymással mindent. Jöjjetek velem, mint egyenlő társaim és kísérőim. Követelje meg mindenki mástól, de maga is teljesítse katonai szolgálatát. Törekedjetek hadierényre; mert oly csatákat készülünk vívni, melyekért bennünket mint a nemesek példaképeit fognak emlegetni. Nézzünk szembe bármi sorssal; hiszen nehéz dolgoknak annyival jobban örvend a kitartó ember, mennyivel inkább tudja, hogy ezen a világon válságok várakoznak rá. Jöjjetek velem egyenlőrangú társaim és kísérőim! Hiszen a szent jogok követelik, hogy ősi hűségünket megmutassuk. S ha kezünkbe veszszük a hadviselést, ha élhetünk az adott jogokkal és törvényekkel, akkor baj nélkül vezetlek vissza benneteket».

A költő-történetíró is elösmeri, hogy bombasztikus szavak ezek és velök Dósa csak a népet akarta elámítani; mert – úgymond – «valamint a becstelen elébe teszi az ocsmányt a tisztességesnek, úgy a gonoszságban megátalkodott kevély is hamissággal semmisíti meg az igazságot.»

Maga a király, mint látni fogjuk, azonnal a moldvai- és az oláhországi vajdához küldte Telegdy Istvánt, hogy segítséget nyerjen tőle; s épen egy ilyen forradalmi jelenet napján (május 15-én) zálogosította el a budai összes harminczadjövedelmeket, hogy az így nyert 1045 forintot a forradalom elnyomására fordítsa.[623] Ilyen szegényes pénzügyi viszonyok közt elhatározásában nem igen lehetett merész.

Annál merészebb volt maga Dósa György.

A rákosi táborból késedelem nélkül,[624] tehát valószínűleg már május 16-án megindúlt alföldi hadjáratára. Egyszer megtagadván az engedelmességet, utalva volt rá, hogy az országban elszórt s már is példáján indúló többi keresztes csapatokat is magához vonja s így a föld népében – már seregének erőssége következtében is – bizalmat és kedvet keltsen újabb csatlakozásra. Hadmozdúlatainak álczázása végett Száleresi Ambrus pesti polgárt[625] valami három ezred magával ott hagyta a Rákoson, megparancsolván, hogy táborát jól megerősítse, a vidéken folytonosan portyázzon, s félelemben és rettegésben tartsa a nemeseket. Dósa Pest és Gubacs közt Szentfalván,[626] de mindenesetre «Pesten túl» – egy krónikás szerint[627] – a vendéglőben megszállván, oly jó sikerrel toborzott, hogy ott és a környéken 300 lovas csapott föl.


Keresztes (kurucz) egykorú újságlapon.[628]


Dósa egy csapatot Lőrincz pap vezetése alatt egyenesen délnek, Bácsba küldött, hogy az ottan már egybegyűltekkel összeköttetést keressen; egy másikat pedig Barabás pap vezetése alatt, keletre, Eger felé indított útnak, hogy az a tájon szervezkedett kereszteseket hozzávezesse. A deréksereget két igen erős hadtestre osztotta s így indúlt a Tisza vonalához.[629] Az egyik hadtestet ő maga, a másodikat valószínűleg testvére, Gergely vezette;[630] az egészről való intézkedés jogát magának tartotta meg. Dósa szerint elegendő volt háromezer ember Budának és Pestnek szemmeltartására, holott gondolhatta, hogy a legerősebb támadásokat itt, mint a királyság székhelyén kell kiállania. Így tehát Barabás és Lőrincz kezére sem rendelt többet egyenként 3000, vagy – hogy végűl kerek számot említhessünk – 3500 embernél. Ő neki tehát magának körűlbelűl 30-40.000 embere lehetett,[631] beleértve az asszonynépséget is, mely a keresztesek ruháinak mosása, élelmének megfőzése stb. czéljából járt-kelt a táborral. Seregét is azért osztotta két testbe, hogy így könnyebben élelmezhesse.[632]

Természetes, hogy ez élelmezés árát jobbára a nemesek adták meg. Idéztem ugyan már a kereszteseknek egy köríratát, mely szerint egy tojást sem volt szabad fizetés nélkül elvenni; azonban ily kíméletesen csak a szegénységgel szemben jártak el,[633] míg a nemeseket, hogy ekként a gyöngébbek szenvedélyeit is fölkorbácsolják, kíméletlenűl rabolták. Általában véve, a hol a keresztesek keresztűlvonúltak, pusztúlás jelölte nyomaikat. Egy május 31-i budai cseh levél szerint[634] városról városra, faluról falura vonúlnak, gyújtogatnak, rabolnak, ölnek, karóba húznak, a népet pedig arra kényszerítik, hogy hozzájuk álljon s a ki ennek ellenszegűl, agyonütik. Budára látszottak a felgyújtott nemesi kastélyok lángjai. Eleintén valamennyire kétségtelenűl tartózkodtak az öldöklésektől; ebben a részben csak azt az elszigetelt adatot halljuk,[635] hogy egy Váradról jövő Tornaljay Mihály[636] nevű nemes lovag, ki még nem értesűlt (?) a kuruczok ellenséges hangulatáról, velök szemben találkozván, a feldühödött nép elől futással akart menekűlni. Mikor utólérték, gúny és szidalom közt vitték Dósa György elé. Alsótornaljai Tornaljay Mihály Gömörvármegyének egyik legrégibb családjából származott.[637] Atyja, János, azelőtt a vármegye alispánja, most pedig királyi udvarmester volt. Ő maga még Zsigmond király uralkodása utolsó éveiben született[638] s fiai, Albert és Miklós is körűlbelűl hatvanévesek voltak már, ha ugyan még éltek. Mihály Báthory István temesi gróf seregéből jött, mikor ez a veszedelem érte. Dósa György most fogoly gyanánt vitte magával s alig egy hét mulva más nagyurakkal együtt karóba húzatta.[639] – Nem törődve a kormánynak május 23-a óta egyre sűrűbben kiadogatott rendeleteivel, Dósa akadálytalanúl folytatta útját. Egyenesen Czegléd felé ment, a melynek népe már korábban lelkesűlten csatlakozott hozzá.[640] Az odább délre levő Kecskemétnek szintén tősgyökeres magyar lakossága, hagyomány szerint, nemcsak távoltartotta magát, hanem utóbb ellenállásra is tett kísérletet.[641]

Czeglédet az északnyugati határon levő homokdombok felől elérvén, a keresztes vállalattól tökéletes függetlenűl csak itt kezdte szervezni a népfölkelést.[642] Erre mutat a bevett hivatalos írásmód ösmerete nélkül s ügyetlen modorban szerkesztett, de annál fenyegetőbb tartalmú kiáltványa, melyet az egész Magyarországhoz, első sorban azonban Pest- és Külső-Szolnokvármegyéhez intézett:

«Székely György, vitéz katona, a keresztesek Istenáldotta népének fejedelme és főkapitánya, csak Magyarország királyának s nem egyúttal az uraknak alattvalója,[643] a Magyarországban, névszerint pedig Pest- és Külső-Szolnokvármegyében levő városoknak, mezővárosoknak és falvaknak, együtt és egyenként, üdvözletünket! Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk és egész keresztes-hadunknak ezen szent czélú gyülekezete ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, a mint jelen levelünket látjátok, minden késedelem és kifogás nélkül jőjjetek, repűljetek és igyekezzetek Czegléd mezővárosába; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtelen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátolni, megfékezni és megzabolázni tudja. Ha úgy tesztek, jól van; különben a fentírt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük.»[644]

A nevezetes okiratnak keltét nem ösmerjük. Tekintve azonban, hogy május 15-én túl Dósa nem igen időzött Pest alatt s indúlását onnan körülbelül 16-ára tehetjük, a Pesttől Czeglédig levő 67 kilométernyi utat kényelmesen megtehette két nap alatt s így május 17-én este már Czegléden lehetett. Az oklevelet tehát május 18-án adhatta ki.

Minthogy Czeglédet tűzte ki főhadiszállásúl, hova Magyarország újonnan fölszólított népének gyülekeznie kellett, itt alkalmasint eltöltött vagy egy hetet. Ezt az időt hadainak összevonására és valamelyes szervezésére használta föl;[645] sőt egykorúak homályos előadásából azt sejthetjük, hogy népével itt valami gyűlést is tartott. – A mi az elsőt illeti: rendkivűli előnyére vált, hogy pár nap előtt Erdélyből egy Mihály nevű «szelid jellemű» nemes[646] vagy barát[647] csatlakozván hozzá, néhány ágyút ajándékozott a fölkelőknek, kik őt – ennek fejében – a fővezérek sorába választották.[648] Ugyancsak ez a Mihály egyeseket begyakorolt csatakígyóinak kezelésébe is, úgy, hogy most bátrabban várhatták az indúlásra szóló parancsot s nem kellett annyira tartaniok az útjokat álló megerősített helyektől. Később ismét «akadtak» néhány kerekes ágyúra, [649] a miket Dósa György annak idején szintén fölhasznált. Látjuk ebből is, hogy ez a részleteiben oly kevéssé ösmert hadjárat mégsem az esztelen dühből következett, hanem tervszerű művelet volt, melynek sikeréhez még az áldozókészség is járúlni óhajtott.

A fegyvertforgató kuruczok száma újabb csatlakozókkal mindegyre növekedvén, Dósa, mielőtt tovább indúlt Czeglédről, a nép előtt újra beszédet tartott, melynek végzetes jelentősége lett volna a népre, ha valóban úgy mondja el, a hogy ajkaira adják.[650]

Előre bocsátotta, hogy fiatal korában nem lévén alkalma tanúlnia, – czifrázatlanúl csak azokat mondja el, a miket a csuklyás barátok prédikáczióiból megjegyzett magának. S mindjárt áttér a nemesek közismeretű bűneire. «A nemesek, feledve, hogy csak igaz bátorság nemesít, untalan őseik érdemeire hivatkoznak. Ne a nagyurak, hanem a szegény emberek társaságát keresse, a ki haladni kíván. A szegény ember nem irígykedik s meg tudja becsűlni azt, ki őt megbecsűli. Az osztálykülönbség nem az Isten műve. Ádám idejében nem volt király, császár, katonaság, nemesség. Ha tehát mindnyájunknak egy apánk volt, – úgy igazi urak sincsenek.


Ágyúk és lőszerek a XVI. század elejéről.[651]


Rómában, melyet az egész világ uralt, a nemesség nem gazdaságának, hanem szegénységének idejében szerezte hírnevét. Serranus (?) eictator s a Fabiusok és Fabriciusok megfogták az ekeszarvát. – Nem háltak puha ágyon, hanem csak nádkévén. Ma pedig az elfajúlt gonosz nemesek nemcsak a maguk vagyonát verik el, hanem a másét is elveszik. Kendőzik magukat, feslett életet folytatnak, részegeskednek és majmolják a divatot.

Vesztökre.

Ősapáik számadásait, hogy gondot ne okozzanak nekik, eltépik; törzsbirtokaikat, miket apáik fegyverrel szereztek, dús lakomákra pocsékolják el. Minden ínyesvágyukat kielégítik s egy éjszaka néha hosszú élet keresményét pazarolják el. – A tiszta vizet nem szenvedhetik; egyszerű ételekre még éhségökben sem fanyalodnának. Asztalaik a legdrágább boroktól és fáczánoktól görnyednek. Még arra is ügyelnek, hogyan tartsák kezöket, mikor csirke-, nyúl- vagy más pecsenyét szelnek föl. Egyébiránt a tálalás szakácsuknak a dolga. Erénynek tartják, hogy ott lebzselnek a palotában; élcznek, hogy fecsegnek; kérkednek bűneikkel s hibáikat maguk híresztelik, hogy utczai pletyka kerekedjék belőlük.

Szerintök nincsen isteni és emberi jog, a mit pénzzel el nem hallgattathatnának. Beérik az olyan igazsággal, a melyhez megvesztegetés árán jutottak. Tehetnek akármit: úgy sem bűnhődnek érte. Szokásból ugyan magasztalják az erényt, de voltakép nem tudják, mi fán terem; ha jóknak tartják őket, miért igyekeznének, hogy valóban is jók legyenek? Nem kímélik az özvegyek és a lányok tiszta hírnevét s még a menyasszonyok iránt is tolakodók.[652] Házasságtörők s egyáltalában véve szenvedélyeiknek rabjai. Csak adják a szigorút és az erkölcsöst, valójában pedig kicsapongók. Ki szemökbe mondja az igazat, az ő előttük «vádló». Ígérnek, fogadnak mindent, mint a kikérő vőfélyek; de szavukra nincs mit adni, mert állhatatlanok.

Húzzák, vonják a népet s ebből nem csinálnak lelkiösmeretet. Könnyebb föladat volna megolvasni tavaszszal a fűszálakat, nyáron a búzakalászt, őszszel a termést, télen a hópelyhet s a derült ég csillagait, vagy a sivatag homokszemeit, mint elmondani s megnevezni bűneiket.

S mi, a kiket ők rabszolga gyanánt tartanak, sziszegve ugyan, de türelmesen végezzük munkánkat.

Ez nem maradhat így sokáig. Le kell rázni az igát. Ellen kell állnunk a zsarnoknak és gyakorolnunk jogainkat. Meg kell buktatni a királyokat. Szabadok akarunk lenni; és leszünk is. Kijavítjuk a törvényeket. Összezúzzuk a nemesek elévűlt jogait. Osztozkodni fogunk az urak vagyonán.

Nem lesz ő királyuk: csak testvérök. Minden fontos dologban aláveti magát a nép akaratának s a szerint jár el. Ha kívánják, leteszi a főhatalmat és szótlanúl fogadja ítéletöket. Ő alatta, mint az ország új királya alatt, ez az ország újra fölvirúl.

S ha majd üt az óra, ők se habozzanak, ha, mindjárt szüleiket, testvéreiket kellene is levágniok. Első az önzés. Ki nagyra vágyik, olyasmit is merjen, a miért különben börtönbe jutna. Önzésünknek és dicsvágyunknak segítségével még külsőországokat is hódolatra kényszerítünk. A jelen becsűlni, a jövő tisztelni fog bennünket. Egész könyveket írnak majd rólunk és századokra szól a hírnevünk. De ha megérdemli valamely tárgy, hogy írjanak róla, megérdemli ezt a kereszteshadjárat s tart is a híre, míg költőjének neve él.

Lakoljanak hát a bűnösök! Gyilkoljátok rendre a nemeseket s egynek se adjatok kegyelmet!»

Körülbelűl ez volt Dósa beszéde. A nép mindvégig helyeselte szavait. Erősebb vádakkal, egészen a szabolcs-zempléni parasztok 1790. évi dekrétumának megjelenéséig[653] senki sem lépett föl az urak ellen s még van is benne bizonyos mérséklet ahhoz képest, a hogy a jobbágyok majdnem háromszáz esztendő mulva beszéltek.

A czeglédi gyűlésre nézve csaknem egyetlennek tartott s így ma is fő forrásunk[654] szerint tehát a kuruczvezérnek királylyá választatásával már mint megtörtént dologgal állunk szemközt. A historikus mindenesetre kellemetlen helyzetben van, midőn egy rendkivűli fontosságú eseményre nézve egy époszírótól kénytelen fölvilágosítást kérni, a ki azután ellenmondásokban bővelkedő beszéddel válaszol neki. Mert, hogy – egyebet nem is említve – Dósa most a királyságok eltörlését hangsúlyozza, azután meg egyszerre magát ajánlgassa, mint királyt, az már költői szabadságnak is sok egy kissé. Legfőbb az egésznek az a részlete, melyben Dósa a tűrhetetlen állapotok megszüntetése végett első sorban a törvények átvizsgálását és a szabadság megszerzését, a vagyonközösséget s a teljesen demokrata királyság megalapítását sürgeti.

Igen előkelő írók[655] hallgatnak Dósa megválasztatásáról, mások megtörténtnek veszik azt;[656] van olyan is,[657] a ki Székely Györgyöt csakugyan kikiáltatta ugyan királynak, hanem később, Temesvár közelében;[658] – egy aránylag szabad gondolkozású historikus[659] pedig az egész tényen ilyen pythiai mondással siklik át: «Dósa be nem érvén többé a vezéri czímmel, a még el sem törölt királyságra vágyakozott; s ha óhajtásának teljesítése a fegyveres tömeg szavazatán áll vala, alig lehetne kételkedni, hogy minden tekintetben igazolta volna reményét, a melyet egy magában véve nagy terv iránt, de a nélkül táplált, hogy elég erősnek érezné magát egy még nagyobbra». Később mégis ezt írja: «Nem a sereg vezérévé, nem elüljáróvá, nem hadparancsnokká, hanem, mint az ég küldöttét, királylyá kiáltották ki a nép salakjából fölmerült lator Székelyt.» Egy május 31-én Budán kelt cseh levél[660] – a hely és nevek megemlítése nélkül – már azt írja, hogy a «királyt, püspököket, prépostokat s másnevű magyar urakat, nádorispánt is választottak maguknak s pénzök bőven van». Sőt a névtelen levélíró azt is hallotta, hogy királyukat trónnal és pohárszékkel tisztelték meg. Mindenesetre híre járt tehát, hogy Dósa György, mint valaha Csák Máté, egész királyi udvart rendezett be maga körűl. Mert vezértársaival, Székely Geczővel, Lőrincz pappal és Balog deákkal együtt «meglátván a parasztságnak sokaságát, azon helyt elhagyta a törökre való igyekezetet és országot akara magának venni.»[661]

Valóban nem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a nép Czegléden Dósát igazán királylyá tette volna. Az önálló feladatnak megoldására fegyveres erővel is vállalkozó keresztesek mindenesetre utalva voltak arra, hogy szorosabban egyesüljenek és középponti vezetést fogadjanak el. Azonban politikai előnyökre katonai úton törekedvén, ezt a középponti kormányt szintén katonásan igyekeztek szervezni, a mi éppen nem zárta ki, ha nem is a fennálló kormánynak, de magának az uralkodóháznak meghagyását. – Az eddig tudomásra jutott adatokból, az ezen nagyon kétes lefolyású czeglédi aktusra vonatkozókat kivéve, senki sem olvashatja ki, hogy a keresztesek Ulászlót a tróntól megfosztani akarták volna. Ellenkezőleg, a szegény, közbeszéd szerint olykor a Laczikonyhára szorult király iránt némi részvéttel voltak s a nép, mely országot úgy sem képzelt monarchikus intézmények nélkül, inkább a nemesek áldozatának tekintette őt. Dósa utóbb, állítólag, bizonyossá tette Ulászlót, hogy az országnak egynél – Ulászlónál – több királya nem lesz, mert ő ilyesmit nem tűr;[662] és ez – Szapolyaival szemben – czélzás is lehetett. Nagy Antal, a bácsi fölkelők vezére, «ezt kejátatá táborában: hogy senki úr Magyarországban nincsen, hanem csak László király, az ő fia Lajos és Székely György, azután ő, Nagy Antal».[663]


II. Ulászló emlékérme.[664]


Ily nép nem lehetett ellensége az uralkodóháznak.

Meg voltak saját eszméi az ország átalakítására nézve; de csak az ócska képet akarta eldobni, magát a keretet – a királyságot – megtartotta volna. Magyarországnak történetében nincs egyetlenegy példa sem, hogy a népből kiinduló valamely forradalom a királyság megszüntetésén kezdte volna a dolgot. A jelen esetben sem mondja azt egyetlen megbízható egykorú és későbbi tudósító sem.

A legtöbb pedig nem is megbízható.

Mit jelentene különben azon, a történelmi tudattal ellenkező állítás, hogy valami Bankur, Bansser, Mouder, vagy kicsoda volt eleintén a parasztkirály, Székely György pedig csak az ő derék vezére, a ki lelke volt a lázadásnak, más verzió szerint pedig a Bankur király nádora? Mit jelentene az az egykorú hír, hogy a horvát bán lett a keresztesek kapitánya?[665] Sem azzal, hogy Bankur és Dósa György testvérek voltak, sem azon – már szintén említett – állítással, hogy Dósa utóbb elvette a maga részére Bankur királyi czímét, nincs megoldva a kérdés. A történelem csak Dósáról tesz említést; ezt pedig még az egykorúaknak egy része sem nevezi királynak, mely különben csak hallhatott volna egy parasztkirályról. Hivatalos okírat nem szól a fölkelésnek erről a fontos mozzanatáról, a magánlevelek pedig többnyire az események színhelyétől messze s az egymásra rohamosan következő eseményeknek hatása alatt iratván, többnyire mende-mondákon s túlzásokon alapulnak.

Ehhez képest az elbeszélésnek magva ez lehet:

Dósa Czeglédre érvén, ezt főhadiszállásáúl s a keresztescsapatok találkozóhelyéűl választotta. A hadműködésnek tulajdonképi megkezdése előtt szervezkedésre szólította föl a népet, mely Ulászló királyságának kérdését nem bolygatta, de a nemesek és főpapok megrémítésével a maga jogi és politikai helyzetének gyökeres megjavítására alkalmazta a kereszteshadsereget. Ennek élére, míg a nemesség pártján álló királylyal kibékülhetne, diktátori hatalommal Dósa Györgyöt állította.

Természetes, hogy a szövetkezet más tisztségeket is követelt; így pl. kincstartóságot, minek szervezéséről találunk is tudósítást.[666] Ilyet egy önállóan működő s önálló pénzügyi kezelést követelő seregnél ily tudósítás híjában is valószínűnek kell tartanunk. Mindez azonban nem szolgálhat érvűl Dósa állítólagos királysága és udvara mellett, a mit bizvást a történelmi félreértések s így a valótlanságok közé sorolhatunk.

Dósa nem volt olyan közönséges néplázító, mint a milyennek többnyire festik; hanem egy társadalmi és politikai forradalomnak ösztönszerű vezére, a ki a nemesség túlkapásaival szembe a nép kívánságait állította. Milliók tűrhetetlen sorsát akarta megváltoztatni, de homályosan képződött terveit nem bírta elfogadható módon megalkotni. A nemes földesurak túlságos hatalmát kész volt a demagógia, vagy épen az ochlokráczia segítségével rombadönteni, hogy a romok eltakarítása után fölépítse a demokrácziát. Nem a mai értelemben vett demokrácziát; hanem a népnek az államhatalomban és a jogokban való olyas részesedését, a mely körűlbelűl a vezérek korabeli politikai egyenlőségnek felelt volna meg. Ugyanaz a néplélek vezette, a mely 1061-ben és 1437-ben lelkesítette az ősi intézmények helyreállításáért harczolókat. A mult kinövései ellen küzdött s egészben véve mégis a multhoz tapadt, mint mindazok, a kik hazánkban valaha nagyobb reformmozgalmak, vagy épen forradalmak élén álltak.

Csakhogy az a mult, a melyre Dósa visszatekintett, akkor már sűrű ködben borongott. A vezérek korabeli egyenlő szabadságot a királyság behozatala zavarta meg; mert az adott rá alkalmat, hogy az egyenlően szabad honfoglalók közt a földesúr és jobbágy fogalma kifejlődjék. A királyság megalapításától Dósáig kerekszámban félezer év, a földesúr és jobbágy fogalmának kifejlődésétől fogva pedig körűlbelűl háromszáz esztendő telt el. A nép ősi helyzetének a képét tehát a régen mult idők köde borította be. De nem mindenütt. A székelyek sok mindenféle bajoskodás után is megtartották eredeti szabadságuk nagy részét s a legszegényebb székely is szabad gazdája volt a maga kis földjének s tagja a faluközösségnek. Székely létére Dósa ezt a székely szabadságot akarta kiterjeszteni az egész országra; s így akarta helyreállítani a nemes (egy nembe tartozó) magyarság eredeti szabadságát.

A világ az ő korában törekedett legjobban a régi, klasszikus életnek megújítására. Az újjászületésnek, a renaissancenak a kora volt ez; és senkinek sem, a végbeli kapitánynak pedig épen nem kellett humanistának lennie, hogy visszasóhajtsa a multat, visszakívánja «a régi jó időket». Wycleffe irodalmi munkássága vezeti be az 1381. évi angol parasztlázadást, Hussé a cseh táboritákét s árvákét, Lutheré az 1525-i német parasztfölkelést, Miltoné az angol, Rousseaué és Voltaire-é a franczia forradalmat. Lehet, hogy Temesvári Pelbártnak is van része a Dósa korabeli népszellem előkészítésében; hanem azért Berzsenyi Dániel nem minden gúny, de nem is minden igazság nélkül kérdezi «a vandal bölcseség»-ben, hogy

«A Dósa, Hóra gyilkos pórhada
Mind a tudósok s könyvek művei?»

Valóban, nem azok; mindamellett Dósa György tudta, mit akar. Országszerte olyan személyes és vagyoni szabadságot akart, a milyen azokból a régi jó időkből már csak az ő szülőföldjén, a Székelyföldön maradt meg. «Székelyország lakói és az egész Székelyföldön levő székelyeknek közönségesen minden felső és alsó renden levői» csak nyolcz esztendővel azelőtt is gyűlést tartottak Agyagfalván, hogy «különféle egyenetlenségeket és hitvány szokásokat eltörlenének és elhagynának»; mert «a békességnek ellenkezője: az irígység és az egyenes egyességnek ellensége: a kevélység, minden nagy országokat elpusztítanak és az előbbeni állapotjokban megrontanak». Talán ő maga is ott volt a mindenrendű székelyeknek ezen az agyagfalvi nemzetgyűlésén; s «különféle egyenetlenségek és hitvány szokások eltörlésével és elhagyásával» lehetségesnek tartotta, hogy Magyarország is mindenrendűeknek ilyen nemzetgyűlésén határozzon a maga sorsáról.


X. Leó czímere egy pápai bulla egykorú nyomtatványán.[667]

Az első ilyen nemzetgyűlésfélét Dósa most tartotta meg Czegléden, a hol a népnek elég érthetően megmondta, mire törekszik. Beszédét kortársai, Stieröchsel gyulafehérvári kanonok és Tubero apát irodalmi szépítőszerekkel kiékesítették, klasszikus idézetekkel fölczifrázták s így sok tekintetben megrontották, mert mind a ketten idegenek és humanisták lévén, a magyar nép eszejárását alig érthették meg. Ilyen beszéd a népet nem ragadta volna magával; de mindenesetre jellemző, a humanisták hogyan akarták megértetni a forradalom okait. S jellemző, hogy olyan szociális törekvéseket hangoztatnak, a milyeneket abból a korból ma is anakronizmusnak tartanak azok, a kik azt hiszik, hogy szocziális gondolatok csak a legújabb korban termettek.

«Mert ráillik árva, keseredett Dósa
Katonájára is a koszorús rózsa.
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt just a lármás kard nesze
Által ostromolván, ismét felébreszsze.»[668]



XII. AZ ALFÖLDI HADJÁRAT KEZDETE.

A BÍBORNOK május 15-én Dósát csak a további sereggyüjtéstől tiltotta el és ellenségnek csupán abban az esetben tekintette, ha vissza nem tér kötelességéhez, vagyis ha nem indúl a török ellen. Erre intette őt Veszprém harczias püspöke, Beriszló Péter horvát bán is, a ki a dalmát alpok népének megvédelmezését várta tőle. Dósa tetteinek verses leírója[669] Beriszlót a maczedoniiai Fülöphöz hasonlónak vagy még nagyobbnak tartotta, a ki megérdemli, hogy főpapi trónon (triposon) üljön és koszorút kapjon; mert érdemei előtt még a larissai Achilles is meghajol s egy sorba lehet helyezni Camillusszal, ki a hazát megmentette.

A «vérengző zsarnoknak» ilyen vagy ilyenforma levelet küldött[670]: Ösmernie kell a maga hatalmát s tudnia, hogy a parasztoknak hinni nem lehet. Dósa[671] már ösmerheti őket karmaikról s bizonytalan helyzetében nem bízhatik bennök. A paraszt különben sem hű és Dósának csak addig lesz barátja, míg rotyogni hallja fazekát; de annyit sem ér, mint a fazékba dobott vetemény. A parasztnépet semmiképen sem lehet megnyerni. Urának mindig ellensége s Dósa, a gonosz vezér, nem tudja mit csinál. Bizony, estökben sokan összetörik a húsos fazekakat s a ki a méltóság csúcsára jutott, a többinél nagyobbat esik. A balsors úgy akarja, hogy a gonoszok virágozzanak, a jól ellankadjanak. Az, a ki egyszer az isteneknek kever ambróziát, máskor pedig lábbal tapodja a szerencsét, tulajdonképen egy korsóba önti össze az örömet és a szomorúságot s aszerint veszi el erényeinek és bűneinek jutalmát. Bizony, nagy gyávaság és bárgyúság volna,[672] ha megvetné a földmívelést[673] éppen ő, aki a minap még az eke szarvát tartotta s ennek a két ága volt a czímere. Mégsem tudja, hogy a sors milyen álnok és állhatatlan? Mostan a keréknek a talpa van felül, de egy fordulattal ez megint alulra kerűl, mert egyszer fölemelkedik, máskor leszáll. A homlokot is haj díszíti, de a fej búbja és tarkója kopasz. A gazdag ember ma még győzi aranynyal, de holnap már szegényebb a templom egerénél.[674] Így járhat Dósa is. Ösmerje meg helyzetét és vessen számot saját erejével. Mert talán csak későn tudja meg, milyen az Istennek és a királynak haragja. A fa gyökerét a fejsze kemény csapása fenyegeti. Saját termetének deliségében gyönyörködve, Narcissus egy Nireusnál[675] is tetszetősebb virággá alakult át. Így bizony a bosszuálló Rhamnusia (a Nemesis) megköveteli, hogy Dósa majdan szokatlan halálbüntetéssel veszszen el.

A király azonban és most Beriszló hiába intette Dósát, hogy Dalmácziába vezesse hadait s mindannyian teljes bizonytalanságban voltak, mi az igazi czélja alföldi hadjáratának. Az pedig teljesen aggodalomba ejtette, sőt megrémítette őket, a mit eltávozása után alvezérei a főváros környékén elkövettek. Így pl. már május 19-én, pénteken, elfogtak és nyársba húztak egy botzeni nemest;[676] másnap, 20-án egy Kuppy [677] nevezetű pettaui kereskedővel és testvérével bántak hasonló módon. Mikor ugyanis Budától 5 mfdre[678] egy nemes úr birtokán időztek, a keresztesek rájok rohantak s üszköt dobtak a házba, melyben Kuppy s a nemesek mindaddig hősiesen védelmezték magukat, míg a lángok elől menekülniök nem kellett. Ekkor (május 22-én) mind a 20 nemest és a két Kuppyt agyonverték,[679] a nemesi kúria tulajdonosát pedig darabokra vagdalták.[680] De vidékről is oly jelentések jöttek, a melyek a jobbágyoknak hasonló magaviseletéről szóltak.

Dósa táborának Pestről való kiindulása mintegy jeladás volt arra, hogy a küzdelmet az ország minden pontján megindítsák. Az első pillanatokban a kormány azt hitte, hogy a gyülekezéssel járó zenebonák elfojtására a vármegyék nemesi bandériumai is elegendők. Példáúl Pest-, Nógrád-, Hont- és Heves-vármegyék rendei már Szent György napja előtt[681] fegyvert fogtak s a hol csak gyülekezni hallották a kereszteseket, ott termettek és szétverték, megszalasztották őket.


Budavár képzeletileg reconstruálva.[682]


A mint azonban Dósa Pestről elvonult, a kormány s elsősorban Bakócz bíbornok, folyton növekedő aggodalommal leste mozdulatait. A május 18-a táján Czegléden tett nyilatkozat s a vele járó események, a melyeknek híre bizonyosan kiszínezve és megnagyítva érkezett el Budára, az udvart és az urakat megdöbbentették. Dósa György állítólag[683] levelet is írt vagy íratott a bíbornoknak, a melyben jelentette, hogy már tízezer lovasa és több ezer gyalogkatonája van; kéri tehát, jőjjön utána akkora sereggel, a milyennel lehet, mert ő a hadat egyenesen Konstantinápoly felé akarja vezetni. Az urak azonban – a krónikás szerint[684] – hanyagok voltak s nem akartak a «pogányok» ellen menni. A király szemére hányta a bíbornoknak, hogy ilyen latornak kezébe akkora hatalmat adott, az urak pedig egyenesen őt vádolták az áldatlan polgárháború miatt.

«Most – az egykorú krónika szerint[685] – minden baj kútfeje, az ördög más gondolatra bírta a királyt és főurakat, a kik attól féltek, hogy a nép reájok támad. Meghagyták tehát a bíbornoknak, hogy többé senkinek se osztogasson keresztet. Csakhogy akkor már «a parasztok, kik a folytonos munkát s földesuraik mindenféle zaklatásait el nem viselhették, valamint a papok és szerzetesek, a kik a vallást gyűlölték és megutálták, özönlöttek a keresztesekhez, kiket Budán vörös kereszttel láttak el s ők is fel akarták venni a keresztet. Az urak pedig elfogatták jobbágyaikat és nagyon kegyetlenűl büntették; némelyeket, a kik a kereszt jelét viselték, megölették, a hajdúkat pedig férfiasságuktól megfosztották.

Az emiatt támadt általános elégületlenséghez járult, hogy a bíbornok május 23-án, kedden, éppen a keresztjáró napokban, csakugyan és végképen eltiltotta a kereszteshadjáratot.[686] Átokkal fenyegette mindazokat, a kik neki nem engedelmeskednek s fegyveröket letéve, haza nem térnek.

«Tudjátok meg – írta Bakócz[687] – szívünknek súlyos fájdalmára s méltatlankodva értesűltünk róla, hogy némely papok, szerzetesek és világi klerikusok más egyházi és világi személyekkel együtt, kik (alkalmasint a konkolyhintő gonosz szellemek sugallatából, de sem tőlünk, sem az apostoli szentszéktől nem nyervén fölhatalmazást) szentségtörő merénylettel és kárhozatos vakmerőséggel Magyarország különböző részeiben – az általunk hirdetett szándék értelme ellen – kereszteshadat hirdetni, gyűléseket tartani, különböző sorsú embereket, nemeseket és parasztokat s a mezei nép sokaságát összecsődíteni, a világi urak rendes jövedelmét, a királyi fölséget illető adót s egyéb legigazságosabb és szokásos tartozást, valamint a felsőbbség iránt való engedelmességet megtagadni, megtagadtatni s megtagadandóknak és megtagadottaknak állítani merészlenek; azonkívűl azokra, kik ezeket a rendes tartozásokat és a királyi adót felrójják vagy követelik: halált kiáltanak és álnok beszédök szerint azoknak, kik az ily megölt adószedőkre követ dobnak, száznapi búcsú jár jutalmúl; kik végre kereszteket osztogatni s a nemesek és nem-nemesek közt lázadást, egyenetlenséget és viszálykodást elhinteni s mindenféle kigondolt mesterséggel és fortélylyal a hű népet különböző módon elcsábítani, föltett szándékkal tőrbeejteni a leggonoszabbúl törekednek. Innen van azután, hogy nemcsak személyünket, hanem magát szentséges urunkat, Leó mostani pápát is, az így jogtalanúl megbántottak mindenféleképen átkozzák, továbbá nyilvánosan följajdulnak ellene s ellenem», stb.

Köríratban pedig arra figyelmeztette az egyházi és világi hatóságokat, nevezetesen a plébánosokat, hogy a keresztes hadjáratot kihirdető bullát kiátkozás terhe alatt visszavonják. Akik az intésekre és parancsolatokra nem hajtanak s afféle gyülekezetekben és csoportosulásokban résztvesznek, sőt azokat is, kik a lázadókkal együtt esznek és isznak,[688] az illetőségük helyén levő templomokban nyilvánosan kiközösítsék s ha szüksége mutatkozik, világi karhatalmat is alkalmazzanak ellenök.[689]

Egyúttal azonban levelet írt Dósa Györgynek is,[690] a melyben arra intette és kérte, hogy hagyja abba a hadfogadást és hadjáratot, mert az urak tudni sem akarnak róla. Hiszen némelyek már attól tartottak,[691] hogy a parasztok lecsöndesítése vagy leveretése után a nemesek a papokra, a bajok okozóira rontanak.

Mielőtt Dósa megkaphatta volna parancsot és a levelet a fővárosban «az ország urai és parasztjai közt nagy lázadás tört ki».[692]

Május 24-én, szerdán, «nem kevesen és nagy bátorsággal» megtámadták és elfoglalták Buda városát, néhány bástyával együtt. Akkor már néhány ezeren voltak. Perényi nádorispán (natryssdban) egy csapattal hiában kísérelte meg az ellenállást. Ő maga is alig tudott bemenekülni egy vityillóba s pár napig azt sem tudták róla, él-e vagy meghalt.[693] Másnap, május 25-én, éppen Úrnapján,[694] Budán megrohanták a Szent Jánosról nevezett mezítlábas szerzetnek és Szent Miklós prédikáló rendjének barátjait,[695] mivel kihirdették a bíbornok letiltó parancsolatát, holott annak idejében éppen ők buzgólkodtak leginkább a kereszteshadjárat hirdetésében. A kósza híreken kapkodó tudósító szerint[696] a sokaságból valaki megkérdezte a barátokat:


A Perényi-czímer.[697]


«Mióta fegyverkeznek az urak és a nemesek?»

– Már valami húsz esztendeje!

«Ez gazság!»

– De senki sem akar ellenetek vonúlni, a kik kereszttel vagytok megjelölve!

«Agyon is verjük, ha megtudjuk, hogy valaki ilyen járatban van! Nektek pedig, barátok és papok, azt mondjuk, hogy merő hazugság az, a mit beszéltek; de nem is hajtunk ezentúl prédikácziótokra és éneketekre; s a templomba sem járunk többet.»


A Kőrös cseresznyehidja Békés mellett.[698]


S a barátokat, ha idején kereket nem oldanak, hamarosan szentekké avatták volna – írja egy budai polgár, ki úgy látszik, maga sem szerette a papokat.[699] Lehet, hogy a sokaság más budai kolostorokat is megtámadott. Pesten, a szentpéter-útczai ferenczrendiek ekkor tördelték darabokra azt az ezüstkoporsót, melyet Annak királyné (II. Ulászló felesége) Szent Gellért ereklyéinek befogadására szánt.[700] De nem mindnyájan menthették meg drágaságaikat, mert – egy pár nap mulva kelt tudósítás szerint[701] – a rablások és öldöklések alkalmával a városban és egy kolostorban a keresztesek sok ezüstöt és mintegy háromszázezer forint értékű drágaságot harácsoltak össze. Pécsvárady Gábor ferenczrendi szerzetes talán ezeknek a zavargásoknak hatása alatt határozta el, hogy Pászthóy János társaságában «per pedes, vulgo lábnyomdok» járja be a Szentföld nevezetesebb helyeit.[702] Csak mindenszentek ünnepe után indult el,[703] a mikor a véres események már lezajlottak s a megtorlás ideje is elérkezett; de ki tudja, nem éppen hazájának vérrel befecskendezett kettős keresztjére gondolt-e, mikor a jeruzsálemi kálvária hegyén a szent kereszt gödrébe hajtván le a fejét, felsóhajtott: «Oh Istenem, bárcsak akkor lettem volna ott, mikor a kereszten függtél, hogy fejemet a gödör elé tartván, drága véred reá csorgott volna!»[704]

A keresztesek Úrnapján már annyian voltak, hogy senki sem mert engedelmeskedni a királynak, ki fölkelést rendelt a parasztok ellen.[705] «Néhány nemest kivéve, mindenki velök tart», jegyzi meg rá egy levelező.[706] S ez annál fontosabb, mert a Buda és Pest körűl bátorságban nem levő nemesség már akkor a fővárosba kezdett menekülni.[707] Ezek közűl s a maga udvari népéből a király valami ezer embert már pár nap előtt felültetett volt ellenök és Bornemiszát[708] tette ezen kis had parancsnokává, a kit tavaly Székely János ellen küldött Erdélybe. Bornemisza Budáról át is ment Pestre. Összeütközésre nem került a sor, mert Bornemisza ezúttal, ereje csekély voltának érzetében, beérte egy kis katonai sétával s azonnal visszavonult Budára. Majdnem életével lakolt az a két szónok is, ki a népet békülékenységre intette.[709]

De az ország a budai fölkelésnél is fontosabbnak tartotta, mit csinál maga Dósa György.

Dósának czélja az volt, a mi előtte és utána minden forradalmi magyar vezérnek, hogy elsősorban az Alföld népét nyerje meg magának. Ezt választotta hadműködésének alapjává és gyorsan járt, hogy az ellenállást vele szemben ne szervezhessék.[710]

Május 18-án[711] Czeglédről elindulván, Dósa még aznap a 37 kilométerre eső Tiszavárkonyra ért.[712] Azonnal átkelt a Tisza hídján, a melyet egymáshoz lánczolt hordókból s rájok fektetett gerendákból és deszkákból állíttatott össze, földdel pedig jól meghordatta, úgy hogy nemcsak serege, hanem sok ágyúja és társzekere is egész biztosan átmehetett rajta.[713] Mindjárt azután este a faluval rézsút-átellenben levő Varsánynál ütött tábort, alkalmasint a kémkedésre is alkalmas Kúnhalom tövében. Itt 300 lovas és ugyanannyi gyalog csatlakozott hozzá, vagy inkább a vörös kereszthez.[714]

Másnap, 19-én csak a Mező- vagy Nagytúrig levő 30 kilométer utat tette meg. «Túr mezővárosában – egykorú följegyzés szerint[715] – bizonyos keresztesek gyűltek össze, a kiket a tisztviselők és a nemesek fegyverrel kezdtek zaklatni s hogy nevetségesekké tegyék őket, egy szamárnak a farkára keresztet kötöttek, a mellett pedig ők is fölkeltek ellenök. Hasonlóképen a parasztok is ellenök indultak, zsákmányolni kezdtek és mindenféle latorságokat követtel el. Közűlük azonban az urak néhány főbbet elfogtak és bilincsekben küldték Budára, hol a király és a nagyurak parancsára mindnyájokat kegyetlenűl karóba húzták. Igy minden baj Túr mezővárosában kezdődött. Ebben a városban egymagában nyolczszáznál többen állottak melléje, hogy fölvegyék a szentkeresztet, s megszabaduljanak bűneiktől és azoknak büntetésétől». Itten már trombitásokat és dobosokat rendelt csapatai mellé, a melyeknek tehát bizonyos rendben kellett tovább vonulniok. Elindulása után azonban rossz példát adott, mikor megölt egy királyi adószedőt s elvette a nála talált öt márka készpénzt.[716]

Még nevezetesebben gyarapodott serege másnap (május 20-án), mikor útközben a dévaványaiak egyesültek vele. Papjuk Túrkevey Ambrus volt, vagy Ambrus pap, ahogy közönségesen nevezték. Nem volt már nagyon fiatal ember; huszonegy esztendővel azelőtt lett a krakkói egyetemen a theológia babérkoszorúsa.[717] Járatos minden tudományban, de a dühöngésig rajongó.[718] Ha Dósa György csakugyan Dalmácziába megy, a törökök ellen, Ambrus pap talán a váradi egyházmegyének ezen az egyik legszélsőbb, félreeső helyén csöndesen, ösmeretlenűl fejezi be életét; így azonban a népvezér megtette őt a maga jegyzőjének, mondhatni kanczellárának s tábori főpapnak.[719] Azontúl ő szerkesztette Dósának a néphez intézett tüzes kiáltványait.[720]

Május 21-én Dósa György átkelvén a Berettyó- vagy Túrvízén, Endrőd táján pedig a Hármas-Körösön, a folyón fölfelé haladva Ege faluba,[721] az Egey-család birtokára érkezett. Itten megszámlálván seregét, úgy találta, hogy kétezer lovas és háromezer gyalog, összesen tehát ötezer katonája van.[722] Másnap, 22-én Mezőberényen, Békés vármegye akkori székhelyén[723] át érkezett Békésre.

Abban az időben Békés volt a róla elnevezett vármegye legnépesebb községe, a mely magát városnak, civitasnak nevezgette. György brandenburgi őrgróf gyulai uradalmához tartozott.[724] Vára a Fehér- és Fekete-Körös összefolyásánál feküdt s akkor még meglehetősen jókarban volt. Védelemre való képességét a kamuti vár, Földvár és Sámsonvára fokozta. Dósa György egyrészt a hely alkalmas voltában bízva, másrészt pedig azért ütött itten tábort, hogy a toborzást folytassa. Megint kihirdette a bullát. Jöjjenek fölvenni a szentkeresztet, a melyet szentatyánk, Tamás érsek a szent Róma városából hozott ki a mi üdvösségünkre, hogy elnyerjük a mennyei koronát. Ennek hallatára sok szittyamagyar gyűlt melléje. Dósa György jegyzője, Ambrus pap, feljogosítva érezte magát arra, hogy keresztesvitézekké szentelje őket. Lőrincz pap (de nem Mészáros Lőrincz) egymaga kétezernél több embert, Balogh István tanító pedig háromszáz gyalogost vezetett hozzá. Már húszezer embere volt,[725] s pénze, hadifölszerelése sem hiányzott. Útközben, többnyire feladás következtében, számos nemesi kastélyt és várat foglalt el,[726] a melyekben élelmiszereken, drágaságokon, ruhákon és pénzen kivűl itt-ott puskaport, sőt kerekes ágyúkat is talált.[727] Vagy itt, vagy – pár nap mulva – Gyulán melléje álltak Varsányi Gergely és Nagy Demeter nemesek is, a kik a város közelében, Kamuton, voltak birtokosok.[728] «Megfeledkezve a király és az ország iránt tartozó hűségükről, a nemesség ellen fölkelt jobbágyokhoz és parasztokhoz álltak s velök együtt kimondhatatlan gonoszságokat, rablásokat, öldökléseket, s a nemesek közt gyilkosságokat követtek el», ahogy utóbb a vármegye és a király vádolták őket.[729] Ellenben szomszédaik: Morócz Albert, Kamuthi Kamuthy Imre, Pethke Péter, Herpay Tóbiás, Kamuthi Varsányi László nemesek s a falusiak közűl Molnár András bíró, és Levő István (György brandenburgi őrgróf jobbágya) nem tartottak velök, legalább mint tanúk jelentek meg egy esztendő mulva, mikor a király Gál Ispán gyulai várnagynak adta nemesi kúriáikat.[730]


Békés város pecsétje.[731]

Miközben a keresztesek a békési gyepen táboroztak, megérkezett Bakócz prímás levele, a melyben Dósa Györgyöt a hadfogadásnak és az egész hadjáratnak abbahagyására szólította fel. Megkapta és jegyzőjével felolvastatta az urak levelét is, a melyben megfenyegetik, ha a kereszteshadjáratot folytatja.

«Nem vagyok én sem gyermek, sem bolond, hogy tréfát űzzenek velem, – pattant föl a vezér. – Fogadom az Istenre és a szentekre, hogy összetöröm őket!»[732]




Jegyzetek



HátraKezdőlapElőre