Első könyv.

I. Károly király halála és temetése.

Károly király 1342 julius 16-án, szerdai napon a visegrádi várban meghalt. Felöltöztették romlandó tetemét hosszú skarlát ruhába, saruira arany sarkantyút csatoltak, fejére drága mívű (házi) koronát tettek; másnap pedig pompás menetben, érsekek, püspökök, egyéb főpapok, főurak, papok és szerzetesek kíséretében levitték Visegrád városába, a plebánia-templomba. Itt gyászos misét mondván fölötte s elvégezvén a halottas szertartásokat, dereglyére tették a koporsót, hogy Budára, mely már akkor nagy hírű, fényes város volt, szállítsák.

A főpapok és a főurak szintén naszádokra szállottak, hogy királyokat ez utolsó útján is, mint annyiszor, elkísérjék. Előttök Tót Lőrincz, e meseszerű hős, Kont Miklós atyja s az Ujlakiak őse, főzászlótartó tisztéhez képest, az ország zászlóját, annyi diadal tanúját, lobogtatta. Buda népe pedig, az összes papság és polgárság a Duna partjáig ment boldogúlt királya elé, mint ezt a város szabályai előírták.

A templomok és kolostorok harangjai zúgása közben fölkísérték aztán a királyi tetemet a Nagyboldogasszony templomába; ravatalra helyezték; éjjel-nappal zsolozsmákat imádkoztak és énekeltek mellette, míg az egyház főbejárata előtt három vitézlő férfiú, az elhúnyt királynak bíborral letakart kezes paripáin űlve, tartott strázsát. Egyikök abban a díszben, amelyben a királyi tornákon szokott megjelenni; a másik úgy, mint mikor a király a lándzsavetésben részt vett; a harmadik és legékesebb azon fegyverekkel, melyeket a fölséges úr a hadjáratban viselt. Öltözetök a király által hordott öltözet vala, dúsan ki hányva himzéssel, sújtással, ékítve drága kövekkel. Ami ércz szokott lenni a lószerszámon: a kengyelek, zablák, csatok aranyozott ezüstből valának. A szíjjak, a heveder, a bőrneműek s a nyeregtakarók selyem kelmével bevonva.

Harmadnapon, elvégződvén újra a gyászos szent mise s egyházi szertartások, a nyílt koporsót, ami új, Olaszországból áthozott szokás lehetett; föltették a hintós, az Anjouk koronáival és struczczával díszített kocsira, hogy Székes-Fehérvárra vigyék, és ott eltemessék. Székes-Fehérvár káptalanja és papsága, azonképen lakói nagy sokasága eléje sietett a gyászmenetnek és keserű sírásra fakadt láttánál. A torlók az egész éjjelt, zsolozsmázván, virrasztással töltötték a ravatal körül; és már hajnalhasadatkor elkezdődtek az engesztelő szent misék, miközben a három lovag a társas káptalani templom kapuja előtt állott őrt.

Itt, hol szent István és szent Imre tetemei nyugodtak temették el Károly királyt is a főoltár mellett egész királyi díszben, «mint királyt temetni szokás». Telegdi Csanád esztergami érsek mondott fölötte halotti beszédet. Szokásban volt az is, hogy a templomot, mely befogadta a holtat, dúsan megajándékozzák, hogy ezáltal mintegy megvegyék a sírhelyet, s azt az illető egyházi testület gondjaira bízzák. A székesfehérvári templomnak is megszámlálhatatlan sok ajándék jutott I. Károly király temetése alkalmából egyebek közt: a király három, ismételve említett paripája, drága halottas hintó minden ékességével; azonfölül sok pénzt osztottak szét.

Mégis, valamint teljes életében, úgy halálában se volt nyugta szegény Károly királynak. Feltörték sírját, hogy megrabolják ékességeitől, ékes arany koronájától.^[1]

II. Lajos király születése.

MIDŐN Károly király meghalt, ötvennégy éves volt.^[2] Háromszor nősült. Első felesége MÁRIA, II. Kázmér beutheni és tescheni herczeg leánya volt a Piastok sziléziai ágából, kivel 1306-ban kelt össze.^[3] Ezen Mária meghalt Temesvárt, 1317. évi deczember 15-én és eltemettetett Székes-Fehérvárt. Gyermekek nem maradtak utána.^[4] Másodszor 1318-ban nősűlt és elvette BEATRIXet, Luczelburgi (másként Luxemburgi) VII. Henrik római király árváját, János cseh király ifjabb nővérét, kit Königsaalban jegyeztetett el magának 1318 junius 23-án, kedves embere, később sógora Szécsényi Tamás, röviddel utóbb erdélyi vajda által, és vele, miután valószínűleg vasárnap, november 12-én Székes-Fehérvárt megkoronáztatta, azonnal egybe is kelt.

Hanem e, még nem is tizennégy éves gyermek-asszony nem élt egy teljes évig sem, minthogy 1319. évi ugyancsak szent Márton napja körűl meghalt a magzattal együtt, melynek életet adott.^[5]

3. MÁRIA KIRÁLYNÉ HALÁLA.

Eltemették a váradi székesegyháznak azon oltára elé, melyet a röviddel előbb levert Kopasz nádor sz. Vincze tiszteletére emelt, de Károly király, neje eltakarítása alkalmából, szent Lajos tiszteletére átalakíttatott, meghagyván mindamellett szent Vincze emlékét is, úgy hogy ez oltárnak ezentúl két gondozója volt.^[6]

Özvegy Károly király aztán megint a Piast családban keresett feleséget, és már a következő évben kérte a pápát, mentse föl őt a negyedfokú rokonság akadálya alól, mely szándékolt házasságát gátolhatná. A pápa megadván az engedelmet, 1320 julius 6-án feleségűl vette ERZSÉBETet, Lokietek Ulászló lengyel király húszéves leányát.

4. KÁROLY ERZSÉBETET NŐŰL VESZI.

E harmadik házasságból öt fiú született: az elsőt, ki 1321-ben jött a világra, de egy éves se lett, KÁROLYnak hítták; a második, LÁSZLÓ 1324. évi november 1-én született. A pápa értesűlvén ez eseményről, a titeli prépost és udvari orvos által üdvözölte a szülőket. Hanem e királyfi is, jóllehet már el volt jegyezve János cseh király leányával, Annával, 1329-ben szintén meghalt; eltemették Székes-Fehérvárt.

A harmadik, Lajos, 1326. évi márczius hava 5-én, csütörtöki napon, szent Özséb ünnepén született.

A következő 1327. évi november 30-án, azaz szent András apostol ünnepén ENDRE, 1332. évi augusztus 20-án, úgymint szent István király ünnepén végre ISTVÁN herczeg jött e világra.^[7]

Lajost atyja nagybátyjáról, II. Károly siciliai király és Árpádházi Mária másodszülött fiáról, Lajos toulousei püspökről, kit az egyház imént (1316 april 7.) emelt szentjei sorába, kinek hazánkban hamar elterjedt tiszteletére Lippán, 1325-ben a szent ferencziek számára templomot épített, nevezte el.

5. LAJOS KIRÁLY SZÜLETÉSE.

Árpádházi Mária, V. István királyunk leánya, azon ritka szerencsében részesűlt, hogy kedves szülötte fiának a szentek lajstromába fölvételét XXII. János pápától érhette meg. A boldog anya még néhány évig élt azután, mígnem 1323. évi márczius 25-én elhúnyt, és ugyancsak a szent ferenczrendi Klarissza-apáczák nápolyi «Santa Maria Donna Regina» templomában eltakaríttatott.

Lajos királyunk is igen szerette szent Ferencz szerzetét. Midőn Aversában súlyos betegen feküdt, mondta János barátnak,^[8] a dubnici krónika írójának: «Isten a tudója, hogy egész lelkem a minorita atyák kezében van. Azért, ha meghalnék; fejemet és szívemet vidd anyámnak, s miután keservesen megsiratott, temesd el Esztergamban a (IV.) Béla király sírja körűl, a boldogságos szűznek szentferencziek templomában, a hol nyugodni szándékozom.»^[9]

III. Gyermekkora.

HOGY a gyermek Lajos herczegnek szelleme és szíve – képzését bölcs és jámbor anyja gondosan vezette, azt biztosra annál inkább vehetjük, minthogy a magyar királyné udvara, mint a jó erkölcsök iskolája különben is jó hírnek örvendett. De kitünő nevelőket és tanítókat is tartottak a királyfiak mellett, kiknek kettejéről: KNESICZI MIKLÓSról és DRUGET MIKLÓSról, a János nádor fiáról akkor értesülünk, midőn Zách Feliczián merénylete alkalmával öntestökkel szerencsésen megoltalmazták növendékeik veszélyeztetett életét.^[10]

Lajos herczeg egy másik nevelője Gyenge Miklós fia: POHÁROS PÉTER mester és udvari vitéz, aztán abaujvári megyeispán, boldogkői és szalánczi várnagy volt.^[11] Lajos király egyik privilegiális levelében említi, hogy Poháros Péter őt gyermekkorában vállán hordozta. – Tanítójáúl a boroszlói eredetű, de tudós Miklós papot említi Lajos király, ki előkelő házból származhatott, minthogy testvére, Mátyás, udvari vitéz volt. Nagyon alkalmas ember lehetett, mert tanítványa kedvét igen meg tudta nyerni; bőséges kedvezményeiben is részesűlt. Kápolnája ispánjának és titkos kanczellárjának nevezte ki őt Lajos király, és nem rajta múlt, ha nem lett egyszerre kalocsai érsekké, hanem csak püspök Pécsett, hol 1360-ban a jámborság hírével mult ki.^[12]

Lajos herczeg politikai szereplését 1335-ben, mielőtt tizedik esztendőjét elérte, indították meg szülői. Igaz, csak statista-szerep volt, melyet neki juttattak, mind a mellett fontos, és bizonysága annak, mily messzelátó politikát űzött a magyar királyi ház.

Arról volt ugyanis szó, hogy a cseh király lemondjon az általa eddig viselt lengyel királyi czímről Kázmér lengyel király, Lajosnak nagybátyja javára. Ez áldozattal nem volt arányban azon húszezer hatvanad cseh garas, melyek fizetésére a lengyel király magát lekötelezte. Ez áldozatnak méltó ára csupán a cseh-magyar szövetség lehetett, a melyről szóló oklevelet Károly 1335 szeptember 3-án kiállította. Ez oklevélben eskü és kiközösítés terhe alatt kötelezte magát Károly magyar király és elsődszülött fia Lajos, hogy János cseh királyt és fiait: Károly morva őrgrófot és János karantán herczeget mindenki ellen (kivévén Róbert siciliai és Kázmér lengyel királyt) teljes erejével segítendi; nevezetesen pedig Albert és Ottó osztrák herczegekkel hírök és megegyezésök nélkül békét nem köt.^[13]

Ime, az első eset, hogy Lajos herczeg, kinek függő pecsétje a szövetség-levelet szintén erősíté, a közéletbe bevonatott.

Bizonyára már ekkor, vagy röviddel utóbb, talán a visegrádi fejedelmi kongresszusban szóba jött az is, hogy Kázmér lengyel királynak, ha fiai nem születnének, Lajos herczeg leszen utódja. S a magyar királyi ház – sajátságos! – úgy hitt ez eshetőségben, jóllehet Kázmér fiatal ember volt és leánykái voltak már, hogy ez eshetőséget szemmel tartva, 1338. évi márczius 1-én írásbeli szerződést kötött a morva őrgróffal, a későbbi cseh király és római császárral. E szerződés értelmében Károly morva őrgróf megígérte a magyar királynak, ha Kázmér lengyel király fiörökösök nélkül mulnék ki; segíteni fogja őt vagy gyermekeit Lengyelország elfoglalásában. Viszont a magyar király azt fogadta, hogy Kázmér lengyel király a cseh királynak sziléziai hűbéreseit nem fogja segiteni, ha ezek Lengyelországhoz vissza akarnának csatlakozni, és biztosítja a cseh-morva birodalom épségét az esetre is, ha netán ő vagy fiai jutnának a lengyel trónra. A régibb sógorság és barátság, nemkülönben ez újabb szövetség megerősítésére pedig Károly magyar király, felesége Erzsébet magyar királyné s elsődszülött fiok, Lajos esküvel kötelezték magokat, hogy utóbb nevezett Lajos herczeg Margitot, a morva őrgróf leányát, feleségűl fogja venni; ugyanez évi szent Mihálykor (szept. 29.) érte megy Brünnbe, ott eljegyeztetvén vele, átveszi, Magyarországba hozza, hogy a királyi udvarban a magyar nyelvet megtanulhassa, a hazai szokásokba beleokulhasson, és aztán négy év mulva, azaz 1342 szept. 29-én megesküszik vele.^[14] Mindazonáltal – ez is benne foglaltatott a kötésben – ha Lajos herczeg meghalna, mielőtt a nevezett Margittal tényleg egybekelhetett, Károly őrgróf segíteni fogja a magyar királyt vagy fiait Lengyelország meghódításában, valaminthogy minden ellenfelöket közös ellenségeiknek fogják tekinteni.^[15]

Mihelyt János cseh király biztosítva volt a magyar király támogatásáról, 1336 február 24-én kiindúlt Prágából és Ausztriára tört. A magyar és lengyel király személyesen indúlt segítségére. Velök volt nevelője, Druget Miklós kíséretében Lajos herczeg is, ki a hadjárat későbbi folyamában, midőn a táborozás nagyobbrészt Bajorországban folyt, a magyar és lengyel segítőcsapatot vezette.

Lajos herczegnek ez első hadjáratában aligha volt alkalma vitézkednie, nemcsak azért nem, mert kora se volt hozzá való, hanem mert az egész hadjárat harcz és győzelem nélkül ért véget az ennsi békében, melyhez hogy a magyar király megegyezését is kinyerje, János cseh király Magyarországba utazott, s az idő ekkor már őszre járván, nem valószínűtlen, hogy ő kísérte haza Lajos herczeget ez első táborozásából, melyben Péter szakácsnak atyjok művészetét űző fiai szerezték a főérdemet Lajos királyfi körűl. Jutalmok nem is maradt el a királyné asszony és gondos anya részéről.^[16]

IV. Miként gondoskodott Károly király trónja biztosításán.

AZ ANJOUK uralma Magyarországban romokon épűlt. Németország állambomlasztó példája, hol az egyházi és világi fejedelmek a központi, a királyi hatalommal szemben mind nagyobb függetlenségre törekedtek, míg az alattok álló személyeket, községeket és testületeket zsarnoki módon lenyűgözték: nálunk is készséges utánzókra talált annál is inkább, mert míg ott a kettős királyválasztások kedveztek ez egységbontó iránynak, nálunk a király és trónörökös: Imre és Endre, Endre és Béla, Béla és István közti surlódások, – aztán a trónkövetelők: Velenczei Endre, Anjou Károly, Cseh Venczel és Bajor Ottó vetélkedései okozták a korona tekintélyének sülyedését, a királyi javadalmak és jövedelmek elpazarlását, minthogy csupán így lehetett a telhetetlen főurak kedvezését megnyerni. Németországot kisebb-nagyobb részekre darabolták fel saját fiai; ez volt tehetetlenségének oka, mint azt sok századon keresztűl, szinte napjainkig láttuk. Magyarországnak még siralmasabb jövője leendett, ha a nemzet jobbjainak politikai belátása I. Károly királylyal, kit élökre állítottak és híven követtek; nem végez Csák Mátéval, a Német-Ujváriakkal, az Aba nembeli Amadé nádor s az Ákos nembeli István nádor fiaival, Kopasz nádor és Borsa Tamás többi ivadékával, Petnefia Péter zemplényi ispánnal, László erdélyi vajda maradékával és nagyszámú csatlósaikkal, az árulókkal, kik jobban szerették magokat, mint a hazát.

Végeztek velök, de borzasztóan. Kiírtották, kivégezték, száműzték, minden jószágoktól megfosztották, megsemmisítették őket. Nem volt más menekvés előlök.

Zách Feliczián merénylete volt az ellenzék utolsó kísérlete. Jeladás akart lenni az általános fölkelésre. De a királypártiak oly gyorsan és kíméletlenűl fojtották e kísérletet saját vérébe, hogy eljárásuk rémületet keltett. Ettől fogva Károly királynak nyugta volt, de biztonsága nem. A hamu alatt izzott a parázs, és sokan csaknem biztosra vették, hogy ha előbb nem, Károly király halálakor újra kitör a forradalom.

Nyoma is van, hogy 1327-ben eljutván Somogyba Károly király halálának álhíre, a somodori és atádi népek azonnal megrohanták a király hívének, Bogár Istvánnak birtokát, minden lábas marhát elhajtottak, a béreseket megsebezték, szóval: kitört belőlök a visszafojtott lázongó szenvedély.^[17] Biztosra vehetjük, hogy effélék másutt is fordultak elő, hisz még a papok is titkon ugyan, de annál keserűbben denunciálták a királyt a pápánál, hogy nem tart általános rendi gyűléseket, hogy a nemeseket a hivataloktól és jószágoktól törvényen kívűl megfosztja, a régi jó szokásokat eltörülte, a nemesek elkallódott jogait és szabadságait vissza nem állítja, pedig esküvel fogadta. Az összes magyarság fel fog lázadni: ezt rettegik.^[18]

A hangulat nem is volt derűlt; mert mielőtt 1334-ben Károly király Nápolyból visszatért, szükségesnek látta Csór Tamást maga előtt útra bocsájtani, hogy biztos visszatérést készítsen számára, és netáni ármányok ellen oltalmazza meg.^[19] A pápai tizedszedő is, mikoron 1342. évi májusban a király halálos betegségének hírét vette, félvén a kitörendő zenebonától, sietett ki az országból.^[20]

Ezt sejtvén, sőt érezvén Károly király, minden lehetőt elkövetett, hogy trónját biztosítsa, és a romok fölé biztos házat építsen magának és családjának.

6. ZÁCH FELICZIÁN MERÉNYLETE.

Híveit gazdagon ellátta javakkal, méltóságokkal, hivatalokkal és jövedelmekkel, hogy őket lekötelezze. Belőlük került ki az új aristokratia, melynek egy-egy kipróbált tagja néha öt-hat vármegyének ispánja, várnak nagyja volt.

Testőrző sereget gyűjtött maga körűl előkelő nemesekből, kik mint udvari vitézek és a szent György társulatának tagjai, a dinasztia érdekét óvták.

7. CSANÁD ESZTERGAMI ÉRSEK PECSÉTJE.
Körirata: S. CHANAD….. STRIGONIENSIS.
(Ered. Orsz. Levtár Dl. 3438 Kelt 1342. máj. 18.)

Gondja volt arra is, hogy a főpapi székeken megbízható emberek űljenek. Még élt az elaggott főpásztor, midőn a király kiszemelte volt már alkalmas utódját. Vevén az alkalmas szót a maga értelme és felfogása szerint. A káptalanoknak és konventeknek nem volt szabad senkit megválasztaniok, aki a királynak nem tetszett. Az egyházak védnöki jogát is kénye-kedve szerint osztogatta, mi által rendszerét a plebániákig kiterjesztette. Ha ez nem is volt egészen úgy, miként a pap urak panaszolák, hisz ez időben nagy részint már a pápa nevezte ki az érsekeket, püspököket, apátokat, prépostokat, kanonokokat, sokszor még a plebánosokat és kisebb javadalmasokat is; alig szenved kétséget, Károly király azon volt, hogy szófogadó klerusa legyen, mely amikor híja, kardot is kössön, síkra is szálljon mellette, noha – mormogák az elégületlenek – voltaképen csak arra volnának kötelezve, hogy a hitetlenek és félhitűek ellen védjék az országot. E mellett, jóllehet a papság adómentes volt, a király mégis rótt rájok, az érsekekre ötszáz, a püspökökre kétszáz márkát újévi ajándék czímén. Természetesen, hogy e tömérdek összeghez az alsó papságnak is arányosan kellett járulnia. Sőt a pápai tizedet is, mely alól a magyar papság igen oldozkolódott, csak azon föltétel alatt engedte szedetni Károly király, hogy a beszedett összeg harmada az ő pénztárába folyjon.^[21]

E rendszer mellett ha nem is kitünő (és ugyan, mely rendszer teremt merő kitünőségeket?), de érdemes és megbízható főpapi kara volt a magyar egyháznak, midőn a trónt, a koronát és az országot fiára hagyta Károly király.

V. A főpapok Lajos trónraléptekor.

AZ ESZTERGAMI érseki széken CSANÁD űlt, a szent Istvánnal rokon Dobokafia Csanád nemzetségének ivadéka és Tamás ispánnak, a XVII. században kihalt Thelegdy-család egyenes ősének fia. Nagy tudományú, szent életű férfiú, ki főpapi jövedelmeit és családi vagyonát egyaránt Isten dicsőségére és hazája javára fordítá. 1295-ben, szinte gyermek korában, mint váradi kanonok kezdette papi pályáját, melyet meg nem szakított, midőn valószínűleg Rómában folytatta tanulmányait, honnét mint jogtudós és pápai káplány érkezett vissza Károly király udvarába, melyben az immár váradi prépost a királyi kápolna ispánja és a király titkos jegyzője lett. Megürülvén 1322-ben az egri püspöki szék, a káptalan közakarattal őt választotta meg főpapjának, mely méltóságában Bogyoszló toszti herczeg és esztergami érsek, Károly király első feleségének bátyja, metropolitai jogánál fogva megerősítette és püspökké szenteltette. Az egri székből 1330. évi szeptember 17-én az esztergamiba helyeztetvén át, 1349-ig nagy bölcsen kormányozta a főmegyét, mely idő alatt székesegyházát és várát újra építtette és megerősíttette. Csanád érsek egyike volt legnagyobb főpásztorainknak s az Anjouknak legbiztosabb támasza.^[22]

A kalocsai érseki szék Károly király halálakor hosszabb idő, 1337 óta betöltetlen volt, minthogy az érsekmegye kettős káptalanja, a kalocsai s a bácsi a választandó személyére nézve megegyezni nem tudván, a kalocsai kanonokok Piacenzai Jakab csanádi püspököt, a bácsiak Harkácsi Miklós pécsi prépostot választották meg főpapjoknak. E visszás állapotot meghosszabbította XII. Benedek pápának, kihez az ügy elintézés végett jutott, közbejött halála. (1342 április 25.) Az új pápa, VI. Kelemen mindenek megelégedésére úgy oldotta meg a kérdést, hogy a kalocsai érseki székbe 1343. évi márczius 24-én KOBOLI LÁSZLÓ zágrábi püspököt nevezte ki, Zágrábba Jakab csanádi püspököt helyezte át, Csanádra pedig Miklós pécsi prépostot tette püspökké, meghagyván neki a pécsi préposti és kanonoki jövedelem élvezetét is.^[23]

Koboli Lászlót, előbb kalocsamegyei titeli prépostot és még csak diaconust 1326. évi márczius 13-án nevezte XXII. János pápa zágrábi püspöknek, tekintetbe vevén szép tudományát, feddhetlen életét és az egyházi, valamint a világi dolgokban való jártasságát. Mely utóbbi képességét fényesen megmutatta, midőn egyháza jogai visszaszerzésében, megvédésében fáradozott és pedig annál sikeresebben, minthogy komája, Mick bán mindenben kezére járt, Károly király pedig mindent megerősített, amit kedves emberei, a püspök és bán elintéztek.^[24] Mennyire megbízott benne a király, főleg akkor tűnt ki, midőn őt jelöltette ki egyikéűl azon főpapoknak, kik fiát, Lajost, jogérvényesen megkoronázhatnák, ha az esztergami érsek ebben netán akadékoskodnék vagy gátoltatnék.^[25]

JAKAB csanádi püspök születésére olasz volt, amiért rendesen piacenzainak vagy lombárdnak nevezik. Mint Károly király orvosa jött Magyarországba, s eleinte kisebb egyházi méltóságokat viselt, melyek közűl nevesebbek a hájszent-lőrinczi prépostság a kalocsai és a pozsonyi prépostság az esztergami érseki megyében.^[26] Mint Károly király bizalmas embere és titkos kanczellárja, több ízben járt a pápai és nápolyi udvaroknál. Eredményei a diplomatia terén, valamint a jó szolgálatok, melyeket a szent-szék megbízásából végzett, szerezték meg számára a csanádi püspökséget is (1333), melyet a zágrábival cserélt föl. Azon rendelete, melyet a nyelves kanonokok ellen hozott, mind tartalmára, mind alakjára nézve művelt és nemeslelkű férfiúra vall. Meghalt Budán, 1348 október 16-án.^[27]

Szintén idegen volt származására nézve MESKÓ (Mihály) veszprémi püspök. Ő mint Beutheni II. Kázmér herczeg fia, Boleszló vagy Bogyoszló esztergami érsek és néhai Mária királyné, Károly király első feleségének testvére, különben is, mint a Piastok ivadéka, atyafiságot tartott Erzsébet királynéval, Lajos király anyjával. Kezdetben a János-lovagrend tagja és 1318-ban Magyarországon perjele, aztán (1328) nyitrai, 1334 április 28-án pedig veszprémi püspök, s mint ilyen «a királyné kanczellárja, kedvelt rokona és híve». Természetes, hogy ő biztos támasza volt az Anjouk dinasztiájának, csakhogy már nem sokáig, minthogy 1344 augusztus 5-én a pápa már néhainak nevezi.^[28]

Meskó utódja a nyitrai püspökségben VID barát volt. Vasvári Vid szent-ferencz-rendi áldozó papot, születésére szatmármegyeit, mint tudományosan képzett férfiút arra szemelte ki XXII. János pápa, hogy a fölélesztendő kúnországi vagyis milkói püspökség élére állítja. De miután ezen terv abba maradt, 1334 május 11-én nyitrai püspöknek nevezte ki. Lelkes, ügyes, diplomatiai szolgálatokra is alkalmas férfiú volt, kit különösen Erzsébet királyné kegyelt. Meghalt 1346 derekán.^[29]

ANDRÁS váradi püspök a hatalmas és terebélyes Gut-Keled nemzetség azon fejedelmi ágának volt tagja, mely szabolcsmegyei birtokától Bátorinak nevezte magát. Atyja Bereczk, Károly királynak az országba jöttekor volt már híve. Atyjok nyomán jártak a fiak, kiknek a király megengedte, hogy az ecsedi lápon várat építhessenek, melyet odaadások örök emlékeül Hűségnek nevezett el.

András váradi kanonok, budai prépost és királyi alkanczellár volt, midőn őt 1329 elején a váradi káptalan püspökének megválasztotta. Az 1333. év nyarán Csanád esztergami érsekkel ő is kísérte Károly királyt Nápolyba. A király ekkor eszközölte ki a pápánál, hogy ha az esztergami érseki szék üres volna, vagy az érsek betegsége, távolléte által, vagy netán másként gátoltatnék, vagy nem akarná fiát, Lajos herczeget megkoronázni: András váradi püspök is megkoronázhatja jogérvényesen.^[30]

Ugyancsak ANDRÁSnak hítták az erdélyi püspököt is, kiről alább lesz szó.

LÁSZLÓ pécsi püspök 1315-től 1345 végéig kormányozta egyházi megyéjét. De Károly király utóbb nem igen látszott őt kegyelni. Kitűnik ez a levélből, melyben arról gyanusítja a pápánál, hogy a kalocsai érsekségre vágyakozik, noha épen nem arra való és előléptetése a királyra és országra egyenlően káros lenne. Mindamellett úgy találjuk, hogy László püspök Lajos király koronázásánál jelen volt, miáltal iránta való ragaszkodásának világos jelét adta.^[31]

Kora egyik emlékezetesb férfia volt MIKLÓS, az egri püspök.

A pozsonyi káptalani könyvtárban őrzik a bolognai jogtudományi egyetem legrégibb törvényeit, melyeket 1317-ben alkottak, mikor Miklós nyitrai főesperes volt a nevezett egyetemen az ultramontánok vagyis nem-olaszok rektora.

Ez a mi Miklósunk; csakhogy élete, míg egri püspök lett, érdekes változásokon ment keresztűl.

1328 végén elhunyván Boleszló esztergami érsek, az esztergami káptalan a törvényes időben összejövén, Miklóst, akkor már pozsonyi prépostot választotta meg főpásztorának, ki a választást elfogadván, a káptalan küldöttségével együtt Avignonba indúlt, hogy a pápa megerősítését elnyerje. Útközben az a baj érte, hogy Konstanczban a Montforti grófok elfogták és megrabolták őt kanonok társaival együtt. A pápának kellett közbe lépnie, hogy szabadságát visszanyerje. Avignonban aztán értesűlt arról, hogy mérvadó helyen Csanád egri püspököt kívánják látni az érseki széken Esztergamban. Ő tehát lemondott e vágyáról, mire 1330 október 1-én egri püspökké tette, Rómában föl is szenteltette a pápa és sok kegyességgel kitüntetve, haza küldötte püspöki székére, melyen harmincz évig ült.^[32]

1336-ban a bosnya és szerémi mindkét püspöki szék egyszerre volt üresedésben, amott Péter püspök, emitt Gergely püspök halála következtében.

A bosnya káptalan egyik kanonoktársát, Lorántfia LŐRINCZet választotta főpapjának, kit Károly király – úgy látszik – nem igen szívelt, és csakis a pápa különös kérésére ismert el püspöknek. Lőrincz jelen volt Lajos koronázásánál. Meghalván 1347-nek végén, utódja CAMPELLOI JÁNOS, ki Bonjohannesnek, Bonus Johannesnek is neveztetik, lett. Ezen élelmes olasz egész csoport javadalmat bírt Magyarországon. Főhivatala az aradi, lelkipásztorkodással járó prépostság volt, de volt e mellett csanádi, váradi, pécsi kanonok és sebesi főesperes is. Sokáig azonban nem ült a bosnya püspöki széken, minthogy a pápa áthelyezte Fermoba, Bosnyába pedig SZÁSZ (de Saxonia) PEREGRINUSt nevezte ki.^[33]

Szerémi püspökké BEKEFIA PÉTERt választották, Károly király kedves és ügyes emberét, kit kápolnája ispánjának és titkos kanczellárjának is megtett. Úgy látszik, 1348-ban halt meg.^[34] Utódjáúl VI. Kelemen pápa 1349 deczember 1-én BENEDEKFIA TAMÁSt, sz. ágostonrendi remetét, tudós papot választotta.^[35]

Végűl hagytuk azon kor két legifjabb püspökét: KÁLMÁN győri püspököt és MIHÁLY váczi püspököt.

Kálmán, Károly királynak természetes fia, 1317 elején született, ha nem csalódom, a Csák-nembeli Gurke leányától, Erzsébettől; ki aztán Jakab ispán és pozsonyi bíróhoz ment feleségűl. Gurke zászlótartó volt Károly király hadában és Rozgonynál esett el 1312 július 15-én, mire árvája a királyné udvarába, mint annak belső hölgye talált fölvételt.

Kálmán herczeg is még mint ifjú volt a váradi káptalan kántorkanonokja, aztán az esztergaminak prépostja, midőn pedig a győri püspökség megürült, 1337 május 6-iki kelettel őt választotta meg a káptalan és erősítette meg a pápa ez egyház püspökének.

Kétséget nem szenved, hogy Kálmán öcscsének, Lajos királynak nemcsak a koronázásnál mutatta be hódolatát, de őt nápolyi hadjáratában is kísérte.

Később ugyan ismételten arról vádolták, hogy Lajos király ellen szőtt valamelyes összeesküvésben részes, pazarló és feslett életű főpap, amiért hosszabb ideig fogságot is szenvedett. De VI. Incze pápa fényes bizonysága mellett 1375-ig kormányozta megyéjét. Közben Lajos király levelében hívének (de nem kedves hívének) nevezi őt.^[36]

8. KÁLMÁN GYŐRI PÜSPÖK PECSÉTJE.
Körirata: S. CO…… EP(iscop)I. IAURIENSIS.t

MIHÁLY váczi választott püspök pedig Szécsényi Tamásnak, a hatalmas erdélyi vajdának fia, szintén már gyermekkorában volt székesfehérvári és esztergami kanonok, és miután Piacenzai Jakab püspökké szenteltetett, pozsonyi prépost. Még nem volt huszonnégy éves, midőn Rezső váczi püspök halálával közvetett módon (per compromissum) őt, noha még csak diaconus és balszemére hibás volt, választották meg váczi püspöknek. 1343-ban már megerősített püspöknek neveztetik. 1362-ben Egerbe helyezte át a pápa.^[37]

VI. A főurak Lajos trónraléptekor.

A FŐPAPOKNAK az azon korbeli világi főurak nem maradtak mögötte. Röviden sorba kell őket is vennünk, hogy a Lajos király kora történeti tényezőivel megismerkedjünk. A nádor DRUGET VELLERMES (Vilmos) volt. A Drugetek (Drugetti, Druetti) Apuliából jöttek Magyarországba. FÜLÖP követte ide I. Károly királyt, kinek gyermekkorában játszótársa volt. Kivette vitézi részét az oligarchák ellen viselt harczokban, főleg Rozgonynál, amiért Szepes és Abauj vármegyék ispánjából már 1321-ben nádorrá lett, és Debreczeni Dózsának közbeeső, rövid nádorsága után 1327-ig az maradt. Fölváltotta őt testvére, DRUGET JÁNOS egyuttal Somogy, Tolna, Bács, Fehér, Zemplén és Ung vármegyék ispánja. Ennek fia VELLERMES, ki Lajos király koronázásakor még díszszel viselte méltóságát, röviddel utóbb azonban már csak özvegyével találkozunk, kit FEULIE Vagy FOLLIA Máriának neveznek az okiratok.^[38]

János másik fiának, MIKLÓSnak, Lajos király nevelőjének, utóbb udvari bírájának ágazata, a gereni, alig élt egy századig, míg a harmadik testvérének, JÁNOSnak ivadéka, a Homonnaiak a XVII. század végeig virágoztak.

Druget Vellermes utódja a nádori méltóságban GELETFIA MIKLÓS, Bajmócz ura lett, ki testvérével Jánossal, a turóczi főispánnal már Károly király korában előkelő szerepet játszott. Harmadik testvérjök alighanem Thuróczi Pál, kinek Lajos király a turóczmegyei Szamócza vagy Szárcsafalvát adta. Miklós nádor 1342. évi szeptembertől 1356 elejéig jelesen vitte a nádorságot. Fiai közől János előbb lékai várnagy, aztán a székelyek ispánja, Domokos honti, András nógrádi főispán, László pedig pap, ki Rómában tanúlt és a baccalaureatus mellett hamar fölvitte a császmai prépostságra, utóbb a veszprémi püspökségre. A Geletfiak családja a XVI. században még élt.^[39]

9. DRUGETH NÁDOR PECSÉTJE.
Körirata: S. D(omin)VS.^[40] NGARIE. T. IUDICIS CUMANORUM.
Ered. Orsz. Levtár Dl. 3083.

Az országbíró, vagyis mint akkor hítták, királyi udvarbíró, BAJÓTI ÉS NAGY-MARTONI SIMONFIA PÁL volt, a Spanyolországból II. Endre király uralkodása alatt beköltözött Simon unokája. Már 1328-tól sógorának, Köcski Sándornak halálától fogva viselte ez országos méltóságot, melyben következetes erélye által a törvény tiszteletét és uralmát visszaállította. Nagy gazdagságot hagyott, és ezt, mivel magának fiai nem voltak, unokaöcscseire: Lőrinczfia Miklósra és Miklósfia Miklósra hagyta; kik Lajos uralkodása elején mint vitéz gavallérok, aztán mint adósságba merűlt tékozlók ismeretesek.

10. NAGY-MARTONI PÁL ORSZÁGBIRÓ PECSÉTJE.
Körirata: S. COMITIS. PAULI. JUDICIS • CURIE. REGIS.
(Ered. Orsz. Levtár Dl. 3794. Kelt 1346. nov. 29.)

A Nagy-Martoni, másként Fraknói grófok 1438-ban, a hazafiaktól nem épen megsiratva, haltak ki.^[41]

Az erdélyi vajdai méltóságot Károly király halálakor még SZÉCSÉNYI TAMÁS viselte.

Tamás, Farkas nógrádi vármegye-ispán fia, a Kachich-nemzetség azon ellenzékies ágából származott, melynek Gertrud királyné halálában része volt. Tamás azonban szakított e hagyománynyal és ifjúsága egész hevével a trónkövetelő Károly királyhoz szegődött, s őt híven és szerencsésen szolgálta. A rozgonyi győzelem, Visegrád visszavétele és Erdély pacifikációja az ő nevéhez fűződik. Mindhalálig híven szolgálta az Anjou házat, mely őt dúsan jutalmazta és melyhez – második házassága által – sógorsági viszonyba jutott.

11. TAMÁS ERDÉLYI VAJDA PECSÉTJE.
Körirata: S. THOME. VOYVODE. TRANSYLVANI. ET COMITI (bent tovább) S. DE. ZONVC.
(Ered. Orsz. Levtár Dl. 3209.)

Fia MIKLÓS, másként KONYA már szintén udvari hivatalt viselt Lajos trónraléptekor, utóbb fölvitte a szlavon bánságig, míg testvére MIHÁLY, mint érintők, a váczi, aztán az egri püspöki székben űlt.

Szécsényinek már Tamás vajda nevezte magát; hanem az általa alapított család nem volt hosszú életű: kihalt a XV. század derekán.

Szlavóniát a mondott időben MIHÁLY (Mychk, Mykch) bán kormányozta; mint ilyen, előfordúl már 1326 július 15-én és még 1343 márczius 13-án; 1344 február 18-án már volt-bánnak neveztetik.^[42]

Mihály (népiesen: Micbán) az Ákos nemzetségből való Mihály fia előbb Sáros főispánja és várnagya, I. Károly nagy embere. Ő verte le Petenyefia Péter lázadását, minek következtében a királyné udvari bírája, zemplényi vármegye-ispán, végre egész Tótország bánja lett. Lajos király tekintvén a báni méltóságban is teljesített jeles szolgálatait, megengedte az ő, továbbá fiai: ISTVÁN, ÁKOS és LÁSZLÓ udvari vitézek, nemkülönben Loránt és Miklós kérésére, hogy a lengyel-rutén határon levő favárok helyett kővárat építhessenek. (1342 szeptember 23.)^[43]

Mihály a PELESKEI URDUNG (Ördög) család őse. Fiaival még találkozunk.^[44]

Mihály (Mychk) bán utódjáúl Lajos király MIKLÓSt, a királyné lovászainak mesterét és zalai főispánt nevezte, ki 1343 május 25-től a szerencsétlen 1346 julius 1-én történt zárai ütközetig viselte a báni méltóságot. Miklós a Hahót nemzetségből származott István bánnak és Dénes nádor leányának volt fia és őse az ALSÓ-LINDVAI BÁNFFY családnak. Fiai: István, László, Ferencz, Miklós és János nem épen elsőrendű szerepet játszának Lajos uralkodása alatt, hanemha Lindvai ISTVÁN, ki 1381-ben és 1382-ben viselte a szlavon bánságot.^[45]

Miklós bán utódja SZÉCSI MIKLÓS.

Egyike az e korbeli leghatalmasabb főúri családoknak a SZÉCSI család, ivadéka a Thüringiából beszármazott BALOG nemzetségnek, melynek a gömörmegyei Balogvár volt a fészke. Hárman viseltek közűlök országos főméltóságot Lajos király trónraléptekor: Miklós, Ivánka és István.

MIKLÓS atyja, Miklósfia Péter nógrádi főispán és szondai várnagy volt. Miklós is mint nógrádi ispán kezdette meg nyilvános pályáját, volt azonban Szepes és Sáros vármegyék főispánja is. Rövid időn, már 1342-ben a királyi étekfogók mestere lett, és 1346 augusztus 16-án már mint szlavon bán kerűl elő,^[46] mikor a királyi étekfogók mesterévé öcscsét, IVÁNKÁt nevezte ki a király. Miklós több ízben volt horvát bán, szörényi bán, országbíró, élete végén nádor is. Igen ügyes, tevékeny és alkalmas ember volt ezen őse a FELSŐ-LINDVAI SZÉCSIeknek és nagyatyja Szécsi Dénes esztergami bíboros érseknek, míg nagybátyjának, Miklósfia Dénesnek, előbb Szörényi bánnak ivadéka RIMA-SZÉCSInek nevezte magát. Ennek fia ISTVÁN volt 1342-ben szörényi bán.

A macsói báni méltóságot DOMOKOS úr viselte az OSL nemzetségből. Ő a maig fennálló Asszonyfalvi Ostffyak egyenes őse. Már bátyja: Miklós is viselte, még pedig nagy bölcseséggel a fontos macsói bánságot, melyet 1340-ben történt halála után Domokos vett át a bácsi, veszprémi, szerémi, valkói és baranyai vármegye-ispánságokkal együtt. 1353-ig találkozunk vele.

E helyt fölemlíthetjük ugyancsak az Osl nemzetségéből eredő KANIZSAIakat, az oláhok ellen vitézűl elesett Lőrincz zalai ispán fiait: KANIZSAI JÁNOS udvari vitézt, Orbász, Zana, Varasd és Zagoria főispánját öcscsével: ISTVÁNnal, ki Lajos koronázásakor ugyan még csak «in minoribus» szolgált Istenének, hazájának és királyának, de már is diplomatiai jó szolgálatokat végzett a nápolyi ügyekben, később pedig mint zágrábi püspök, Horvátország kormányzója s az ország egyik legelső diplomatája befolyásos szerepet játszott.^[47]

A királyi tárnokmesteri méltóság Károly király halálakor nem volt betöltve. Lipóczi és Nekcsei Demeter, ki évek hosszú során át jelesen viselte e tisztet, nem érte meg Lajos uralkodásának korát. Fia nem volt, amiért birtokai unokaöcscsére, DENKre (Demeter) szállottak, ki mint udvari vitéz, Aversánál vérével pecsételte meg hűségét. Az öreg Demeter veje DOROSMAI GARAI PÁL, valamikor macsói bán, aztán a királyné udvari bírója és tárnokmestere, kezelte egy ideig a királyi tárnokmesteri tisztséget, de ezt utóbb átadta Szécsényi Tamásnak, minthogy – úgy látszik – a vállaira nehezedett sok teendőt nem győzte. A Garák Lajos uralkodása végső éveiben és Zsigmond alatt érték el emelkedésök tetőpontját.

Nevezetes egyéniség volt magában is, de még inkább fiaiban és unokáiban KEREKEGYHÁZI LACZK, a székelyek ispánja. A Hermann nemzetségéből, ki állítólag Gizella királynéval, szent István király feleségével jött hazánkba, származtatta eredetét. Sokáig szegénységben élt Hermann ivadéka, míg végre az Anjouk alatt vitézségök által nagy hírre, méltóságokra, országos befolyásra és tömérdek gazdagságra tettek szert a Csáktornyai, Simontornyai, Döbröközi, Németi és Kovácsi Laczkfiak, az országnak akkor szinte első főúri családjai.

Az öreg Laczk még székely ispán Lajos uralkodása kezdetén († 1355), midőn legidősb fia ISTVÁN, rövid időn tárnokmester és erdélyi vajda a királyi lovászmesteri tisztséget viselte. Másik fia ANDRÁS, atyja utódja a székelyek ispánságában és négy unokája: DÉNES, MIKLÓS, IMRE és ISTVÁN szintén fölvitték az erdélyi vajdaságig, sőt e két utóbbi a nádorságig.^[48]

A Laczkfiakat kiváltképen katonai erények diszítették, de nekem úgy tetszik, hogy ama DÉNES barát, kit Lajos király fontos diplomatiai küldetésekkel foglalt el, aztán gyors egymásutánban a knini, zágrábi és kalocsai főpapi méltóságokra emelt, és akit történeti emlékeink «a Laczk fiá»-nak neveznek, szintén e családnak tagja.

Ugyancsak az újabb nemzedékhez tartoztak az ÓNODI CZUDAROk is, a Domokos számos fia, kiket Lajos király emelt ki a közepes sorsból a zászlós és dúsgazdag főuraságig. Megemlítem közűlök PÉTERt, ki a tótországi bánságig, GYÖRGYÖt, ki a főpohárnokságig és ISTVÁNt, ki főjanitorságig vitte. Legváltozatosb viszontagság érte CZUDAR IMRÉt, ki fehérvári prépost, váradi, majd egri püspök lett, Lajos halála után mintegy számkivetésképen átment az imolai püspöki székre, hogy a következő évben meg visszakerűljön püspöknek Erdélybe.^[49]

Egy másik egyházi tagja is volt a Czudar családnak LÁSZLÓ, szent-mártoni apát, ki meghalt 1372-ben.^[50]

Sokban hasonlított Kerekegyházi Laczkhoz, kivált ami a vitézséget és hűséget illeti, TÓT LŐRINCZ, a rettenthetetlen hős, a zászlótartók, Lajos király alatt a tárnokok mestere és több vármegye főispánja.^[51] Ő neki is jeles fiai voltak: KONT MIKLÓS, Lajos uralkodása elején (1342 szeptember 3.) a királyi főpinczemester, aztán erdélyi vajda, végre híres nádor, az Újlakiak őse. Továbbá LŐKÖS és BERTALAN, kik bátyjok után a főpinczemesteri, majd a főasztalnoki méltóságot is viselték.

Még élt az öreg Domokosfia DANCS is, Károly király szerető híve, ki Zólyomból, hogy a királyhoz közelebb legyen, távozván, Komárom vármegyét kormányozta.^[52] Fia még nem vitt szerepet, vejében, SZENT-GYÖRGYI és BAZINI SEBÖSben, ezen garázda főúrban pedig nem sok öröme telhetett Dancs urnak.

A BECSE-GEREGER (Gergely) franczia eredetű nemzetségből származott Becsei Imre, ki Károly király bizalmát nagy mértékben bírta, már nem élt ugyan Lajos király trónraléptekor, de a királyi kegy után hatalmasan fölgazdagodott fiai: BÁTHMONOSTORI TŐTŐS (keresztnevén István) és ZELIZI VESSZŐS (György) meg tudták őrizni a királyi család, kivált Erzsébet királyné bizalmát. Atyjok halála után ők viselték együtt a barsi vármegye-ispánságot és lévai várnagyságot. Lajos trónraléptekor Tőtős a királyné, utóbb a király főajtónállója, visegrádi és óbudai várnagy, nemkülönben pilisi vármegye-ispán volt. Vesszős ugyanakkor saskői, visegrádi várnagy és pilisi, majd zólyomi főispán, mely állások mind kiválóan bizalmiaknak jelölhetők, amiért rendesen, különben is udvari vitézek is levén, a királyi udvarban tartózkodtak.^[53]

A hajdan nagyhatalmú NÉMET-UJVÁRIak közűl is maradt még egy, de sőt két, hűségre visszatért férfiú: a SZEKCSŐI és a TAMÁSI családok alapítói. De a bánok és nádorok ivadéka SZÉKCSŐI HERCZEG PÉTER már csak Bodrog vármegyének volt szerény (?) főispánja.^[54]

Még mennyit lehetne, sőt kellene megemlítenem. Rénold nádor ivadékából a BOZTEHIakat, kivált a vitéz ROZGONYIakat. A BOKSA nemzetségből az AGÓCZIakat, BOCSKAIakat, CSAPIakat, ESZÉNYIeket, GÁL-SZÉCSIeket, SZERDAHELYIeket, SZIRITEIeket, kivált a sóvári SOÓSokat. Német Jánost, a RUMYak ősét. KOLTAI János fiait, mind jeles vitézeket. CSÓR TAMÁS ekkor még csókakői és gesztesi várnagy, utóbb azonban a királyi ajtónállók mestere volt. POMÁZI CZIKÓ, vagyis Ferencz fehérkői és keresszegi várnagy szintén fölvitte a tárnokmesterségig.

E méltóságban elődje volt RÁTÓTI (de genere) OLIVÉR, egyuttal a királyné udvarbirája. Lajos király kormányra léptekor alországbiró POKI DEZSŐ, az országbirónak itélőmestere UGALI PÁL (1347-1351 szlavon-horvát bán), a nádori ítélőmester BIKA MIKLÓS. Nem szabad hallgatással mellőznöm a KAPOLIakat, Aladárfia VÖRÖS TAMÁSt újvári (holicsi) várnagyot, ügyes diplomatát, az Apponyi grófok ősét; az újonnan betelepültek közől, Nénai TREUTEL MIKLÓS pozsonyi, Ugodi CSEH CSENYEK veszprémi, a lengyel MORÓCSOK (másként Moroczkó) honti főispánt, nem a hű HARSENDORFER FARKASt (Wolfing), ki Záránál halálával mutatta meg hűségét.

De nem győzöm én a jeleseket, kik az Anjouk trónjának erős támaszai valának, mind elősorolni. Ki tudja az ég csillagait megszámlálni? Sok csillag tündöklött akkor a magyar égen, pedig napja se ragyogott soha fényesebben, mint Nagy-Lajos király idején.

12. SELMECZBÁNYA TÖRVÉNYKÖNYVE KAPCSAIBÓL.

VII. Lajos koronázása.

EKKÉNT el levén minden készítve, semmi sem állott Lajos herczeg királylyá választásának útjában. A Károly temetésére egybegyűlt országos rendek: főpapok, főurak, főnemesek, vitézek és nemesek egy akarattal, egy szívvel hozzá járúltak, hogy Lajos koronázása Székes-Fehérvárt, a következő vasárnapon, ünnepélyesen megtörténjék. Hatodnapra tehát atyja halála után Csanád érsek a püspökök nagy segédletével Isten fölkentjének fejére tette szent István koronáját. (1342 július 21.)^[55]

Az üde lelkű, tiszta vallásosságú, komoly ifjút megragadhatta a koronázási ünnepély egyik-másik momentuma. Midőn a jelenlevőkben képviselve látta az egész országot, mely visszatartott lélekzettel hallgatja a koronázási esküt mondó csengő hangját, hogy majdan számon kérje: megtartotta-e? Vagy midőn minden szem reá villogott, minden ajk reménykedve őt üdvözölte, amint a szent koronával a fején a népnek fölmutatták! A magasztaltság e perczében maga körűl látta a híveket, kik atyja trónját annyi önfeláldozással biztosították; eszébe jutottak a hősök, a dicsők, kik vérök hullásával tartották meg e hazát, immár az ő országát! És ereinek minden csöppje föllángolt a vágytól: visszaszerezni koronája elbitorolt jogait és birtokait, elődei örökét! Ez ügyben azonnal tanácsot űlt az ország főuraival.^[56]

VISEGRÁD.
Cserna Károly eredeti felvétele.

Előbb azonban fogadnia kellett nagybátyját, Kázmér lengyel királyt és ipját, Károly morva őrgrófot, valamint a szomszéd fejedelmek követségeit, kik őt üdvözölni s egyuttal atyjának a végső tiszteletet megadni, Visegrádra jöttek. Augusztus 14-én, úgymint néhai Károly király halála harminczadik napján tartották meg országszerte az ünnepélyes exequiákat, legfényesebben természetesen Székes-Fehérvárt és Visegrádon. – Ez alkalommal (1342 augusztus 3.) újból biztosította Lajos Károly őrgrófot, hogy leányát Margitot, mihelyt megerősödik, legkésőbb szent Mihályhoz négy évre, feleségül veendi. E levelet pedig, ha hiteles pecsétje elkészűl, azzal is megerősíti.^[57] Minek következtében János cseh király, a menyasszony nagyatyja, a szent-székhez folyamodott, nehogy a harmadik vérségi fok, melyen a jegyesek egymáshoz állottak, akadályul szolgáljon e kötésnél. A pápa készségesen megadta a kívánt fölmentést.^[58]

13. LAJOS KIRÁLY OKLEVELÉNEK KEZDŐ BETŰI.

Lajos át volt hatva a legtisztább vallásosságtól. Atyja sírjánál meglágyult szívvel indúlt Váradra, hogy leglovagiasabb elődjét, szent László királyt ragyogó például maga elé tűzve, és leborúlván a szentnek fehér márványból, fényes oszlopokkal, gazdag faragásokkal ékített oltára előtt, mely fölött bíboros kamuka lepedőbe burkolt, arany koronával és jogarral diszített tetemei gazdagon aranyozott ezüst koporsóban nyugodtak, ennek szószóllása által maga számára az ég áldását megnyerje.^[59]

Erzsébet királyné pedig, hogy szeretett fiát dicsőűlt nagybátyjának s immár védszentjének ajánlja, szent Lajos püspök marseilli templomát dús ajándékokkal tisztelte meg. Küldött oda nehéz, tiszta arany kelyhet, drága kövekkel kirakott feszületet; gyertyatartókat és ampolnákat aranyozott ezüstből; továbbá két értékes szőnyeget, egy frontalét vagyis oltárfüggönyt, teljes egyházi öltözetet: misemondó, szerpapi és alszerpapi ruhát, palástot, a szükséges fehérneművel, stolával és függelékkel, mind igen gyönyörűeket.^[60]

14. ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.

Lajos, mikor a trónra lépett, tizenhat éves volt,^[61] tehát nem a kifejlett önállóság korában. A királyi privilegiumokat, rendeleteket és leveleket az ő nevében és pecsétjével adták ki; de ezekben meg van említve anyja, «Magyarország királynéja» is, mint aki azok kiadásába beleegyezett, hozzájárult. Csaknem úgy tűnik föl, mintha Erzsébetet fia kormánytársának, regensének megválasztották volna. Ennek azonban történeti nyoma nincs. Sőt, minthogy a királyné egyenes befolyása oly időbeli iratokban is kimutatható, midőn Lajos régóta elérte nagykorúságát, nyilvánvaló, hogy a fiú gyöngéd szeretete engedett anyjának befolyást az ország dolgaiba. S e befolyás igen jelentős volt. Mikoron Lajos távol vala az országból, anyja, mint teljhatalmú helytartója intézkedett; nevében és pecsétjével leveleket adott ki, melyek nem ritkán zavarba ejtik a történetírót. De ha Lajos honn volt is, anyja oly hatalmat gyakorolt a közügyekre, milyet királynéink sohasem gyakoroltak, ha II. András feleségeig, Andechsi és Merani Gertrudig megyünk is vissza. E viszony még abban is nyilvánúlt, hogy a követségek a király és az anyakirályné nevében indúltak külső fejedelmekhez; ezek viszont leveleiket ép úgy intézték a királyhoz, mint anyjához, a királynéhoz. Erzsébet e figyelmet követelte, s hatalmát szívesen és minden alkalommal gyakorolta. Női hiúsága s a hizelkedők tömjénezése megkedveltették vele az uralmat. Nemcsak a velenczei követek kapták utasításúl, hogy legelőbb a királynét nyerjék meg hizelkedéseikkel, ami «utile est et commendabile valde»;^[62] hanem a pápai követek is hoztak neki mindig ajánlatot, és pártfogását még a pápa is kikérte. Főurak, mint példáúl Starchy István, Szlavon-, Horvát- és Dalmátország bánja alázatosan eléje járúlt, esedezvén, hogy Lajos király privilegiumát, melylyel neki (a bánnak) két várat ajándékozott, erősítse meg.^[63] Megesett az is, hogy Erzsébet meghalt férje, Károly király gyűrűpecsétjével élt.

15. ERZSÉBET KIRÁLYNÉ OKLEVELÉNEK KEZDŐ SORA.

Nem mindig osztogatott kegyelmeket a kegyelmes királyné. Hirtelenkedése gyakran okozott kellemetlenséget is, másoknak is, magának is. A pápa egy alkalommal ki is közösítette, és – amint a királyné utóbb maga belátta – nem teljesen ok nélkűl.

Hogy a hatalomkörök ez egymásba keverése nem szűlt nagyobb bajokat és gondokat, azt a királyné vallásos, jóakaró lelkületén és belátásán fölül Lajos király bölcsessége kerűlte el s a szeretet, melylyel népei rajta csüngtek. Hogy azonban halála után a nőuralom se Magyarországban, se Lengyelországban kedvező talajra nem talált, azt alighanem Erzsébet készítette elő.

Lajos király uralkodásának első ténye volt a rendelet, hogy az ország minden megyéjében gyűléseket tartsanak. E gyűléseken vegyék számba a rablókat, tolvajokat, hatalmaskodókat, s ezek lajstromát szeptember közepéig nyújtsák be neki.^[64] E rendelkezés czélja nyilván az volt, hogy csíráiban elfojtsák az izgalmakat, melyek Károly király halálakor itt-ott felütötték fejöket, és hogy elejét vegyék az elégületlenségnek ott is, hol annak netán igaz oka volna. Így kárpótolta aztán a király az esztergami káptalant a tolnamegyei Izsép és Drásért, melyeket atyja tőle elvett, az esztergammegyei Nánával.^[65]

A föntebbi rendeletet azonban már nem Druget Vellermes nádor hajtotta véghez. Ő röviddel a koronázás után hirtelen meghalt. Lajos király sietett utódjáúl Geletfia Miklóst nevezni ki, kivel történetünk folyamán még sokszor találkozunk.^[66]

VIII. Erzsébet anyakirályné nápolyi útja

LAJOS király kénytelen volt szándékát, hogy koronája tekintélyét emelje, s az országnak mások által bitorolt részeit visszafoglalja, kissé nyugtatni, mert minden figyelmét és egész kincstárát a nápolyi ügyek igénylék. A szerződésben, melyet a szent-szék Anjou Károly, provencei herczeggel 1264-ben Sicilia végett kötött, az örökösödés rendje pontosan meg volt határozva olyképen, hogy az előbb szülött az utóbb szülöttet, a fiú a leányt kizárja. Így örökölte Siciliai I. Károly után fia, II. vagyis Sánta Károly a trónt. Ez utóbbinak elsőszülött fia, Károly-Martel azonban atyja előtt halt meg (1295.) és fiát Károly-Róbertet, a későbbi I. Károly magyar királyt, Lajosunk atyját, hét éves korában árván hagyta.

Az örökösödési rend szerint tehát Károly-Róbertet, vagy mint röviden nevezték a gyermeket: Carobertót illette volna meg Sicilia koronája. Minthogy azonban nagyanyja Árpádházi Mária, mint a magtalanul elhalt Kún László nővére a magyar koronát szánta volt neki; minthogy továbbá nem volt épen alaptalan a félelem, hogy ha Sánta Károlyt időnek előtte elérné a halál, a gyermek Caroberto uralkodása alatt Sicilia trónja nagyon meginoghatna: arra kérték a pápát, hogy az örökösödés megszabott rendét módosítsa olyképen, miszerint Sánta Károly utódja ne unokája Caroberto, se másodszülött fia, a későbbi toulousei püspök, szent Lajos, hanem harmadik fia, Róbert legyen. VIII. Bonifáczius pápa engedett e kérésnek, s azon okoskodással, hogy elsődszülöttnek az tekintendő, ki az uralkodóhoz vérségi kötelékénél és koránál fogva legközelebb áll, és mert a fiú közelebb áll az atyához, mint az unoka, Caroberto örökösödési jogát háttérbe szorította, és Sánta Károlynak 1309-ben elkövetkezett halálakor V. Kelemen pápa Róbertet csakugyan megkoronázta Sicilia királyának.

16. KÁROLY CALABRIAI HERCZEG SIREMLÉKE.

A sok bajjal küzködő Károly-Róbertnek pedig tűrnie kellett e mellőzést; hanem azért igényeiről nem mondott le, következetesen salernoi herczegnek és az angyalhegyi javadalom urának nevezvén magát, mint a mely czímeket atyja is viselt. Utóbb a pápa is közbenjárt Róbert királynál és ajánlotta, hogy Róbert király unokáit, a siciliai herczegnőket magyar herczegekkel házasítsák össze. Czélt nem nehezen ért, minthogy a siciliai király igen le volt sújtva egyetlen fiának, Károly kalábriai herczegnek halála miatt. E csapás félelemmel töltötte el, és zaklatott lelkiismerete azzal vádolta, hogy talán nem is igaz úton jutott Sicilia trónjára. Be kellett azt is látnia, ha unokáinak, Johannának és Máriának, Károly kalábriai herczeg leányainak jövőjét biztosítani akarja saját testvéreinek, a tarantói és durazzói herczegek fondorlatai ellen, oly férjeket kell számokra szereznie az Anjou ház tagjai közűl, kiknek megtámadhatatlan joguk van a siciliai trónra.

Róbert király tehát megindítá az alkudozásokat a visegrádi udvarral. A követek és futárok egymást űzték az Adrián, utóbb Károly magyar király személyesen elment Nápolyba és magával vitte fiát, Endre herczeget. (1333.) Nápolyban a két király végre megegyezett abban, hogy Endre magyar herczeg lesz Róbert király utódja és feleségűl veszi Johannát, mihelyest törvényes korukat elérik.

Ezután tíz év folyt el és az agg Róbert király a nagyatyák kedvtelésével készűlt a napra, a melyen unokái és örökösei egybe kelnek. Hirdetést küldött szét országában jelentvén, hogy Endrét, a kalábriai herczeget a jövő 1343. évi husvétkor lovaggá ütik és aztán menyekzőt tart Johannával. Ez ünnepséghez híveit Siciliának, Provencenak, Piemontnak és a hozzá tartozó lombard részeknek nemeseit meghítta, hogy a kik a herczeggel együtt akarnak vitézkötést kapni, arra idejekorán készűlhessenek.

RÓBERT KIRÁLY SIREMLÉKE NÁPOLYBAN A CHIESA DI S. CHIARÁBAN.

A nyolczvan éves király nem érte ugyan meg a husvétot; de midőn 1343. évi január 19-e éjjelén meghalt, Endre és Johanna férj és feleség valának. Végrendeletén azonban meglátszék, hogy a gyermeteggé vált agg asszonyi cselek szövevényeiből nem bírt menekűlni. Johannát és nem Endrét írta a trónon örökösnek; ha Johanna magtalan húnyna el, akkor sem Endre, hanem Mária, Johanna húga következnék, ki István magyar herczegnek legyen ez esetben felesége, mikoron Endrére a salernoi herczegség szálljon hűbérűl. A kormányt pedig, míg Endre és Johanna életkoruk huszonötödik évét elérik, Sancia özvegy anyakirályné vigye a kijelölt kormánytanács élén.

Róbert király e végső rendeletével senki sem volt megelégedve. Nem a magyar királyi ház, mely zokon vette, hogy Endre világos joga daczára csak másodrendű, férji szerepet játsszék; nem a szent-szék, mely kiskorú örökösök mellett magának igényelte a kormányt; legkevésbbé Johanna, kinek határtalan uralomvágya és korán nyilatkozott buja hajlamai nem tűrtek féket, gyámságot.

Lajosunk, ki megcsalt öcscse dolgát úgy fölkarolta, mint a magáét, egy perczig sem volt hajlandó Róbert király végrendeletét szó nélkűl hagyni. Útja világosan ki volt jelölve. Mindenek előtt a pápát, a siciliai hűbér urát, főhatóságát kellett megnyernie a végre, hogy a mondott végrendeletet megsemmisítse és Endrét királynak tegye. VI. Kelemen pápa szeretetre méltó, lovagias modorú, fényűző és bőkezű férfiú volt, ki Károly morva őrgróffal, előbb, midőn ez Párisban királyi rokonainál tartózkodék, ő pedig mint Pierre de Rosiers, fécampi benczés apát és némelyekben Károly őrgróf tanára volt, bizalmas viszonyt szőtt. Lajos király ismerve e benső viszonyt, arra törekedett, hogy ipját, Károly őrgrófot ügyének megnyerje. E végett Prágába ment,^[67] és megkérte ipját, járjon közbe, hogy a pápa öcscsét ismerje el királynak, ilyenűl fölkenesse és megkoronáztassa.

Károly őrgróf az ifjú magyar királyt és útitársát, a vele egykorú Frigyes osztrák herczeget (Ottó fiát) nagy kitüntetéssel fogadta.^[68] Tiszteletökre húshagyó kedden (1343 febr. 25.) fényes tornákat rendezett, melyekben Lajos is Osztrák Frigyes is, élénk részt vettek. Aztán készséggel teljesítette Lajos óhajtását. Preujló boroszlói püspököt és Nachodi Heimant küldé Avignonba a pápához, kik az ő bizalmas levelét vitték, melyben kéri VI. Kelement, hogy tekintve az ő esedezését, nem különben az érdemeket, melyeket Lajos ősei az egyház körűl szereztek, vegye kegyelmébe Endre herczeget, hadd érezze közbenjárása foganatját.

Egyúttal fölkérte Lajos király, hivatkozván János cseh királynak és fiának barátságára, Sicilia nagyjait, talán éppen a királyi herczegeket, hogy járnának közben a főbbeknél, nevezetesen Nápoly városánál, hogy hódoljanak meg öcscsének, Endre kalábriai herczegnek, kit néhai Róbert király a főurak jelenlétében és örvendező hozzájárultokkal, beleegyezésökkel közvetlen utódjáúl, Sicilia királyáúl kijelölt.^[69]

Nápolyból ez alatt mind rosszabb hírek érkeztek. Johanna, kinek udvarában Boccaccio a regős szerepét adta és Decameronja sikamlós elbeszéléseit föl-fölolvasgatta, élvsóvár, könnyelmű, tékozló teremtés volt, ki csak arra gondolt, mint tündököljön, és pompás ruhákban, ünnepélyekben, játékokban, kirándulásokban és szerelmi kalandokban lelte örömét. Ezen fölűl Canabis Filippának, e dajkából lett gonosz főasszonynak állott befolyása alatt, ki szövetkezvén a hatalomra vágyó és a magyar Anjouk primogenituráját gyűlölő asszonyokkal a siciliai királyi házból, az ármány szálait kezében tartotta. Johannában a tiltott vágyakat élesztgette és kielégítésökre alkalmat szerzett;^[70] elidegeníteni iparkodott őt férjétől, kinek magyar híveit megvetés tárgyává tette. Folytonos ünnepélyek váltogatták egymást; az ország egész jövedelmét fél év alatt elköltötték, míg Endrének neje engedelme nélkűl felöltőt sem készítettek. Máriát István magyar királyfi jegyesét, hogy a magyar királyi ház jogait csírájában eltiporják, pápai fölmentő levéllel Durazzói Károlynak szerezték el feleségűl.

17. JOHANNA KIRÁLYNŐ ÉS UDVARA HALLGATJA BOCCACCIO ELBESZÉLÉSEIT.

Erzsébet özvegy magyar királyné anyai szíve sejdítette a veszélyt, melyben fia Endre kalábriai herczeg forog, s igen helyesen úgy vélekedék, hogy az ármányos szálakat, melyeket asszonyi ujjak szövögetnek, az eszes nő könnyebben észreveheti, személye tekintélyével kíméletesebben szertetépheti, mint bármely jeles férfiakból, vagy diplomatákból álló követség.

Rómát, az apostolok sírját meglátogatni sem volt ürügy nála.

Rég vágyott ájtatosságát elvégezni a szent helyeken. Fogadása tarthatta: hálát adni Istennek, ki nagy veszedelmek közepett csodával határos módon óvta meg őt és övéit; talán lelke is furdalta némely emlékek miatt. Mégis, midőn e czélt előtérbe tolta, rejtegetni kívánta anyai aggodalmait.

Lajos király fiúi gyöngéd szeretettel gondoskodott, hogy édes anyja az útban fönnakadást ne szenvedjen, mindenütt nagy diszszel és teljes méltósággal jelenhessék meg. Kincstárait úti költségűl kiürittette: tizenhétezer márka aranyat, huszonhétezer márka finom ezüstöt adott vele s utána még négyezer márka aranyat küldött; s ezen kívűl egy félköböl vert aranyforintot és apró pénzt annyit, mennyi elég volt költségűl az ország határáig.

Kíséretet is fényeset adott melléje. Druget Vellermes nádor özvegyén kívűl számos előkelő asszonyt, kisasszonyt, főpapot, főurat és testőrző vitézt. Kíséretében találjuk Geletfia Miklós nádort, Nagy-Martoni Pál országbírót, Vid nyitrai püspököt és kanczellárt, Miklós egri püspököt, Csór Tamás liptai, Vörös Tamás (az Apponyiak őse) újvári és István pilisi főispánt, a királyi ház rokonát; Sárói Bede harassói várnagyot, László pécsi kanonokot, a nádor fiát, Vásári Miklós esztergami, Gergely császmai^[71] és Kanizsai István budai prépostokat és számtalan másokat, papokat és világiakat.

Nehogy e fényes társaságnak a tengerparton várakoznia kellessék, Lajos király idején megkereste a záraiakat és az arbei grófot, hogy Zengen gályákat és egyéb hajókat tartsanak készen, melyeken szeretett anyja, a királyasszony Apuliába vitorlázhasson.

Erzsébet anyakirályné Visegrádból junius 8-án indúlt el; junius 8-án már Zágrábban várták.^[72]

A velenczei tanács a záraiak által értesűlvén a királyné szándékáról készségesen elhatározta, hogy a magyar király iránti tiszteletből két gályát szereljenek föl, melyek a szlavón partokra küldetvén, az anyakirálynéhoz csatlakozzanak, azonképen három velenczei nemes fényes kísérettel legyen tisztelgésére és kísérje Apuliába. E határozatról értesíté Dandolo Endre doge Frangepán Bertalant, a vegliai grófot azon kérelemmel, hogy a királyné jöveteléről adjon hírt. Bertalan gróf a tanács határozatát azonnal elküldé a magyar királynak és megígérte a velenczei tanácsnak, mihelyest hirnökei, kiket a magyar királyné elé küldött, visszaérkeznek, biztos tudósítással szolgál; viszont ő is esedezik: kölcsönözzenek neki egy gályát, melyen testvérével, Doymmal szintén a királyasszony kíséretéhez csatlakozhassék. A tanács a vegliai gróf kívánságát is teljesítette; elküldötte a kért gályát, melyért ez összes birtokával volt kénytelen kezeskedni.

Erzsébet királyné csendes tengeren szerencsésen utazott Zengből Manfredoniába, hol őt fia és menye a tengerparton várta, nagy ünnepélyességgel fogadta és Nápoly városába vezette. (1343 julius 24.)

Az éles szemű anyának borús színben tűnhetett itt föl fia jövője. A pápa elfogadta Johanna királynő hódolati esküjét, s így mintegy szentesítette a visszás állapotot, melybe Endre herczeg jutott. Sancia királyné, Róbert király özvegye és Johanna nagyanyja, ki hivatva volt a kiskorúság alatt Siciliát kormányozni, zárdába készűlt a fergeteg elől; a ki őt befolyásos helyzetéből kiszorítá, Valois Katalin a tarantói herczeg (Róbert király öcscse) özvegye és czímzetes konstantinápolyi császárné volt. E gonosz asszony mindenképen azon mesterkedett, hogy fiai egyikét megkedveltesse a férjét megúnt Johannával.

Erzsébet magyar királyné, hogy kivíja a pápától, hogy Endrét is ruházza föl a királyi czímmel, nejével együtt kenesse és koronáztassa királyúl, mit a morva őrgróf közbenjárása kieszközölni nem bírt, fényes követséget indított Avignonba a szent-székhez. E követségnek tagjai valának a nyitrai püspök, az országbíró, a liptói és hevesi főispánok, az esztergami, császmai és budai prépostok – magyarok, mint Lajos király, Erzsébet királyné és Endre herczeg küldöttei, kikhez a magok részéről Sancia és Johanna a siciliai főembereket társíták. E fényes követség küldőitől, valamint a siciliai érsekektől, püspököktől és főuraktól számos levelet vitt a szent atyának.

Nagy ügyességre mutat, hogy Erzsébet ily fényesen és tekintélyesen állította ki a követséget. Sok utánjárásába, pénzébe és ajándékába kerűlhetett ez. Azt azonban meg nem gátolhatta, hogy Johanna saját követei ellen ne áskálódjék és titkon meggátolni ne iparkodjék, amiért nyiltan esedezett. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a követség hosszú alkudozások után lassan jutott és így is csekély eredményhez.^[73]

IX. Erzsébet anyakirályné zarándokolása Rómába.

MIALATT az alkudozások Avignonban folytak, Erzsébet magyar királyné személyes nagy kíséretével, a nápolyi érsekkel és több apuliai nemessel szeptember 14-én Rómába indúlt, az apostolfejedelmek sírját látogatni. Az útjába eső városok népe őszinte hódolattal fogadta, mert nagy híre vala jámborságának és kegyességének. Rómában megérkezvén, az egész város ünnepi díszt öltött. A két leghatalmasabb család: a Colonnák a Tiberis egyik partján, az Orsinik a másikon fogadták. A szent Péter templomának küszöbén a bíborosok tisztelkedének, míg a nép «Éljen a magyar királyné!» riogatással üdvözlé. A római úri hölgyek is nagy tiszteletet tanúsítottak a királyné iránt, ki hatlovas hintóban űlt és vele szemben nyolcz udvari hölgye (comitissae). A következő hintóban egyéb nemes asszonyok foglaltak helyet; ezek magyar fátyolt (pártákat?) és tiszta arany boglárokat viselének. Ötven aranysarkantyús vitéz környezte a hintókat; azután a többi cselédség következett.

Erzsébet királyné három napig maradt a szent városban; a szent helyeket mind meglátogatta és valamennyi templomot fejedelmileg megajándékozott.^[74] A Krisztus képét, a Veronikát (vera icon) kétszer mutatták meg neki. Jótékonyságának pedig akkora híre terjedt, hogy a szegények számának szaporodása a világvárosban is feltűnt. Fráter Acutus, assisi minorita, ki Rómában egy vendégházat (Hospitale Crucis ad S. Mariam Rotundam) épített, volt az első, ki alamizsnát kért a királynétól, kapott is eleget. Erre a tolakodó kéregetők úgy ellepték a fejedelmi asszonyt, hogy bőkezűsége elégtelennek bizonyúlt; mert (teszi hozzá okoskodva a szemtanú koríró) a szegényeknek holló természetök van, a hegyi parasztok pedig ragadozó farkasok. Hogy tehát a koldusok arczátlansága elől menekűljön, kénytelen volt a királyné a városból távozni. Október negyedike után érkezett vissza Nápolyba.

Nem jó kedve lehetett a királyasszonynak. Avignonból, követeitől nem jó hírek érkeztek. A szentszék huzakodott. Nem akart beleegyezni Endre koronázásába. Az alkudozások lassan haladtak, ha ugyan helylyel-közzel el nem akadának, jóllehet Lajos király udvari káplánját, Dénes barátot, ügyes embert, kiről föntebb azon véleményünket fejeztük ki, hogy Kerékegyházi Laczk fia, küldte segítségökre.

A siciliai ügyekben a szent-széknek keserű tapasztalatai voltak. VI. Kelemen pápa e tapasztalatok alapján inkább hajlott azok nézetéhez, kik attól tartának, hogy a szent-szék érdekeinek nem lesz előnyére, ha az Anjouk ugyanazon ága uralkodik Siciliában, mely Magyarországon. A félelem, hogy Endre herczeg mint Sicilia királya inkább hajlik majd szerető bátyjához, mint akárkihez máshoz, amily természetes, éppoly alapos volt. És még ha a siciliaiak összesége óhajtotta volna a kalábriai herczeget királyának, a szent-szék kénytelen lett volna engedni e nyomásnak. Ámde a gyámoltalan ifjú herczegnek (gondoskodtak erről szerető rokonai) több volt az ellensége, mint a barátja. A siciliai Anjouk csaknem mind ellene voltak; s ezek közt leginkább saját felesége.

18. RÓMA BENOZZO GOZZOLI FRESCOJA UTÁN.

Szemével látta Erzsébet királyné menyét, amint kevélységtől nem tudta, hogyan viselkedjék. Férjét megvetette, nem engedte, hogy megadják neki a királyi czímet, sőt megfosztotta volna mindenétől. Elkeseredett tehát a jó anya, vissza készült indúlni Magyarországba és magával vinni fiát, Endrét is. Vajha tette volna! Hanem ekkora botránytól mégis megszeppentek a nápolyi udvarban, és Johanna hízelgéssel vette körűl napáját, szentűl ígérvén, hogy a kormányt igazságosan felközli, megosztja férjével, és mindenben mint hű feleség fogja magát viselni irányában. De-Beaux (Baucius) Bertrand is, az ország főbírája s a királyi család tagja,^[75] igen igazságos és jellemes férfiú, ki nagy kedvezéssel volt a magyar Anjou-ág iránt, szintén ellenezte Erzsébet anyakirályné tervét. Miután tehát Erzsébet királyné kivitte, hogy e nagy tekintélyű férfiú fia udvarában mint tanácsos és benső udvari ember tisztet vállalt, letett szándékáról.

Az avignoni udvarra pedig más eszközök hatottak, mint azt a küküllei főesperes előadja. Lajos király és Erzsébet királyné követei a nyilvános consistoriumban úgy, mint külön e czélra kiküldött bizottságban a kánoni és római jogból egyaránt bebizonyították, hogy Sicilia örökösödési jogon Lajos magyar királyt (s utána öcscsét, Endre herczeget) illeti. De eszök munkájával semmire se mentek. Mivel még sem akartak eredménytelenűl visszatérni, a jog útján pedig keveset végezhettek; tudván, hogy az ajándékok a bölcsek szívét is meghódítják, Lajos király és az anyakirályné tudtán kívűl, a pápai kamara számára negyvennégyezer márkát adni eskünél is erősebben ígértek, ha Endre királyfi Sicilia trónjára jut.

Ez 1344 elején történt, mert Johanna férjét február 23-án már király-nak czímezi. Február 22-éről pedig van keltezve VI. Kelemen pápa levele Lajoshoz, Erzsébethez, Johannához, Sanciához és Endréhez, mely szerint tekintetbe vevén a pápa Endre ősei érdemeit; föltéve, hogy Endre Aimericus bíborosnak; mint Sicilia ideiglenes kormányzójának engedelmeskedni fog; tanácsot űlvén 1344. évi január 19-én testvéreivel, a bíborosokkal, bizonyos föltételek és óvások mellett, melyek egy más levélben foglaltatnak: Endrét, mint Johanna férjét királyi czímmel^[76] felruházza és elrendeli, hogy ha ama föltételeket és óvásokat teljesíti és eltűri, nejével ő is, mint annak férje (velut vir suus) a pápához vezető út fáradalmaitól és költségeitől is megkíméltetvén, a nevezett bíboros által fölkenessék és megkoronáztassék.

Jóllehet ezen össze-vissza klauzulált levél még sok kibúvót és annál több halogatást engedett,^[77] minthogy a nagy befolyású Talleyrand bíboros, Ágnes durazzói herczegnő fivére,^[78] a nápolyi Anjouk érdekében hatalmas befolyását latba vetette; Erzsébet királyné mindazonáltal e fél eredménynyel is – kénytelen volt vele – beérte, és nem maradt tovább Nápolyban. – Johanna királynő már február 25-én rendelkezik, hogy három gályája a magyar királynő visszatérő útjára készen legyen. Mégis midőn ez, szent Miklós sírját Bariban is útba ejtvén, márczius 10-én Manfredoniába érkezék, útját nem folytathatta, mert a kirendelt nápolyi hajók még nem érkeztek volt meg. Írt tehát a velenczei tanácsnak, mely vevén a magyar királyné levelét, április 7-én elrendelé, hogy két gályát gyorsan fölszereljenek, egy hónapra mindennel ellássanak, s e két gálya siessen az apuliai partokra; ott a magyar királynét vegye föl s a szlavoniai révek valamelyikébe szállítsa át. A föltámadás ünnepét Manfredoniában ünneplé még a magyar királyné. Husvét másod napján (1344 április 5.) aztán megérkeztek a nápolyi gályák, szám szerint négy, melyeket Endre küldött édes anyja szolgálatára, és melyeken, valamint több más hajón a magyar királyné és kísérete az Adrián átvitorlázott és elutazásának évfordulóján^[79] érkezett fiai: Lajos király és István herczeg örvendezésére haza.

Megértvén pedig a király és királyné az útat és módot, melyen Endre jogának a követség érvényt szerzett, igen megütköztek, hogy Siciliához való jogukat, mely Isten és igazság szerint őket megillette, pénzen kellett megvenniök. De nem volt más menekvés. Nehogy alkalmat nyújtsanak a gonosz nyelvek rágalmára, hogy a király fösvény; nehogy szószegéssel vádolják a magyar követeket: megengedték a fölségek a kikötött összeg megfizetését. Minthogy azonban a királyi kincstárban pénz nem volt, az adószedők hamarosan bejárták az ország megyéit, a király és királyné városait, a mondott összeget beszerezték és pontosan elküldötték a pápai kamrának abban a reményben, hogy Endre király koronázása haladék nélkűl, mint ígérték vala, meg fog történni.^[80]

Lajos király pedig Erdélybe készűlt, hol jelenléte igen kívánatos vala.

X. Lajos Erdélyben 1344.

AZ ERDÉLYI szászok szomszédaikkal, a magyar és székely urakkal, folyton zsörtölődtek, surlódtak, villongtak és háborúskodtak.^[81] Legtöbbet kellett azonban lelkipásztoraiknak, az erdélyi püspököknek és káptalanbelieknek szenvedniök tőlük,^[82] elannyira, hogy midőn Péter erdélyi püspök 1307-ben meghalt, már akkor azon tanakodának a püspökválasztó káptalan tagjai, nem volna-e hasznos valamely hatalmas főurat választani meg püspöknek, ki őket karhatalommal is megoltalmazná? Akkor ugyan még nem vihették ki e szándékokat, hanem fráter Benedek halála után (1318) siettek egy nagy úrnak fiát, úgy tetszik, a Balog nembeli Dénes bánét, András prépostot megválasztani.

19. A KERCZI APÁTSÁG.

A szent-szék sokáig nem akarta e választást megerősíteni, minthogy a megválasztottban hiányzott a kellő tudomány és a kellő kor. De a káptalaniak nagy szabódására, kik váltig azt hajtogatták, hogy Andrásnak és szüleinek hatalma által sok sanyargatástól menekűl meg az egyház, és mert Károly király és nem egy magyar főúr volt szószólójok, végre (1320 julius 1.) ráállott a pápa, hogy legyen meg a káptalannak az ő akarata szerint.^[83]

András úr aztán 1356-ig volt erdélyi püspök, mely hosszú idő alatt bő alkalma nyílt az erdélyi kanonokoknak tapasztalniok, hogy a csöbörből a vödörbe jutottak, minthogy András püspöknek tudománya és belátása ugyan nem épen, de hatalma a hatalmaskodásig fejlődött. – Nem lehet ugyan hallgatással mellőznünk, sőt dicséretére szívesen megemlítjük, hogy a hitélet, az egyházi fegyelem gondos és igazságos őre volt, mint ezt a szent-mihályi papnak föllebbezése is, melyet az ősrégi cistercita rendű kerczi apátságnál letett, tanusítja.^[84] Hanem másrészt kikötött mindenkivel a világon: az egri püspökkel, hatalmasúl betörvén Máramarosba, mely miatt az egri és erdélyi püspökök közt rég folyt a viszály;^[85] a királylyal, kit Gyula-Fehérvárba bocsájtani nem akart, amiért ez őt megfogatni és jószágát lefoglaltatni rendelte;^[86] – a pápával, ki őt káptalanával együtt kiközösítette, hivatalától felfüggesztette, egyházi megyéjét tilalom alá rekesztette;^[87] – végre saját hűséges káptalanától is elvette annak szentmihálykői várát.^[88]

20. A KERCZI APÁTSÁG.

Képzelhető, mennyit szenvedhettek ezen nyugtalan és erőszakos embertől a kisebbek, de a rend őrei, a vajda és tisztjei is! Pedig bőségesen részesítették mindennemű kedvezésben.^[89] – Legtöbbet mégis Szécsényi Tamás vajdának, e «szerény, mindenkor hűséges és békeszerető férfiúnak», miként őt királyaink jellemzik, kellett eltűrnie, míg végre hosszú-tűrésének nyaka szakadt, és hadi népét Rimai Miklós kecskekői várnagy vezérlete alatt Gyula-Fehérvár ellen küldé a püspök és káptalana megfenyítésére. Rimai keményen járt el föladatában, annyira, hogy az általa okozott kárt húszezer márkára becsülte a püspök. És Tamás vajda, kit nem személyes sérelem, hanem a közjó vezetett, igyekezett a kárt megtéríteni; hanem e jószándéka kivitele közben a püspök ismét fölingerelte, mire Tamás a püspök jószágait újra kifosztatta, felgyújtatta, tizedét lefoglaltatta; a püspököt s a vele tartókat fölségsértőknek nyilvánította; az egyház szolgáit, kik a tilalom miatt misézni nem akartak, elűzte és helyöket más papokkal töltötte be.

András püspök erre egyházi átokkal felelt: Tamás vajdát, Péter alvajdát, ki azzal fenyegetődzött, hogy a székesegyházat és a káptalan minden birtokát úgy fogja feldúlni, mint ez Alárdfia János idejében (1277 febr. 21.) történt, és a vajda minden tisztjét névszerint kiközösítette, és kérte a pápát, hogy ez itéletét helyben hagyni méltóztassék.

A pápa a pécsi, váradi és egri püspököket küldötte ki vizsgáló bírákúl azzal, hogy ha az ügyet akként találnák, amint azt András püspök előadá, közösítsék ki a bűnösöket.^[90]

XII. Benedek pápa e levele 1341. évi október 31-én kelt. Következményeűl tekinthetjük, hogy Szécsényi Tamás a királyi udvarba vonúlt vissza. Viselte ugyan még az erdélyi vajda és szolnoki ispán méltóságát, de a tárnokmesteri teendőket gondozta; utóbb pedig lemondott a vajdaságról és királyi főtárnokká lett.^[91]

Utódjául Lajos király Sirokai Miklós királyi főajtónállót, az Aba nemzetbeli Petőcz (Péter) fiát nevezte ki,^[92] és nagy sereggel maga is ellátott Erdélybe, hol mint János főesperes mondja, a szászok egy része zavargott, és a szokott adót megtagadta.

Lajos király megfékezte azt és engedelmességre visszavezette a zendülőket.

Van okunk azonban azt hinni, hogy Lajos erdélyi útjának főczélja az erdélyi püspök által a magyarok (nemesek), székelyek és szászok közt előidézett «veszekedések, egyenetlenségek és szétágazó jogi nézetek» kiegyenlítése, s a béke helyreállítása volt. Ehhez képest Lajos elsőben meghatárolta az egyházmegyei szent-székek illetékességi körét, melyen az erdélyi püspök többször átlépett. Ehhez képest megtiltotta a püspöknek, hogy birtok-czímen pörlekedvén, míg a pör eldöntve nincs, ellenfelét kiközösítenie nem szabad; a püspök által eddig jogtalanúl vagy jogosan is elfoglalt birtokok fölött pedig a vajda fog törvényt látni és itéletet hozni; ezentúl semmi szín alatt se foglalja el a nemesek javait, szereznie is csak a király engedelmével lehet. Tartsa tiszteletben a nemesek egyházvédő (patronatusi) jogait és templomaikba ellenkezésökkel papokat ne küldjön. A papi tizedet meg lehet váltani pénzen is; jár pedig minden kepe után egy dénár. Ha azonban a püspök a dénárt váltságképen elfogadni nem akarja, künn kell hagyni a kepét a mezőn. Viszont tartsa mindenki tiszteletben a püspök jogait, és ellenök véteni senki se merészeljen: így határozta ezt el Gyula-Fehérvárt, a főpapok és főurak tanácsában, 1344. évi julius hava 27. napján Nagy Lajos király.^[93]

Ez alkalommal, midőn az erdélyrészi határ szélében tartózkodék,^[94] megjelent előtte az igen hatalmas fejedelem, vagyis csak főúr, Sándor havasalföldi vajda, ki hűbérese volt az országnak, de néhai Károly király idejében (1330) a hűség útjáról eltévelyedett és sok ideig maradt lázadásban. Megértvén azonban, Lajos király kegyességének és hatalmának hírét, önként, személyesen jött hozzá, és földre borúlván a királyi fölség előtt, visszatért előbbi engedelmességére és hűségére. Nagy kincseket hozván ajándékba, a magyar királyt és koronát urának megismerte; aztán örvendezve tért vissza hazájába, s ez időtől fogva hűséget tartott.^[95]

Ezen becses, mert diplomatiai békés eredményt, Lajos király Demeternek, akkor ó-budai prépostnak, röviddel utóbb (1345 julius 15.) váradi püspöknek, tudta be érdeműl.

XI. Keresztes hadjárata a litvaiak ellen.
Hadai Kázmér lengyel király segítségére mennek.

VALÓSZÍNŰLEG még Prágában beszélték meg Károly morva őrgróf és Lajos magyar király, az ip és vő, hogy az új évfordulatkor részt vesznek a keresztes hadjáratban, melyet János cseh király, Károly őrgróf atyja, akkor harmadszor fog vezetni a pogány poroszok és litvaiak (litvánok) ellen. Erős kísérettel érkezett Lajosunk 1344. évi deczember hatodika körűl Brünnbe, hol János cseh királylyal találkozott, kinek kíséretében a prágai érsek is volt.^[96] Velök és ipjával utazott Teschenbe, s innét az Odera mentén Boroszlóba, a keresztesek gyűlekező helyére, hova január legelején megérkeztek.

Rövid idő alatt, amikor Boroszló városa vendégei valának,^[97] összejött a többi résztvevő fejedelem és főúr is, (vitézeket és csatlósaikat nem számítva) mintegy kétszázan. Közöttük a boroszlói és a meiszeni püspök, Bourbon Péter herczeg Francziaországból, Szép Albert a nürnbergi várnagy, Schwarzenburgi Günter gróf, IV. Vilmos hollandi és hennegaui gróf, a császár süve, ki egymaga négyszáz lovas kíséretében jött.

Ez a Vilmos sokat utazott, dorbézoló lovag és híres koczkajátékos volt, ki az ifjú Lajos királyon – a kártyások nyelvén beszélve – baleket fogott, és tőle Boroszlóban hatszáz forintot elnyert. Midőn pedig Lajos királyunknak vesztesége fölött nem eléggé palástolt bosszankodását látta, fogta a durva czimbora nyereményét és elszórta a körűlállók közt, mert ő nem szorúlt –– úgymond – koczkanyereségre. Csak azt nem érti, hogyan bánthatja ily potomság a királyt, kinek országa – úgy híresztelik bőséges aranyban.^[98]

21. JÁNOS CSEH KIRÁLY.
Körirata: IOHANNES. DE(i. gra)TIA. REX BO(hem)IE. REX…….. BVRGENSIS. COMES.
Ered. Bécs titkos levtárban 1342. jan. 22-ki levelén.

Boroszlóból a balti tenger felé vitte útjok a kereszteseket Königsbergába, a német lovagok székhelyére, kiknek nagymestere volt innentúl vezetőjök a Memel vagyis Niemen folyamon keresztűl a litva föld belsejébe, hol bevezetésképen két erősséget kezdtek ostromolni, Vielun-t^[99] és Pisten-t, melyek bevétele után alighanem az leendett tervök, hogy Litvánia fővárosát Vilnót megtámadják, erre is elég erősnek és jól felszereltnek tartván hadaikat.

22. LITTAU.

Olgierd a litvánok egyik fejedelme azonban értesűlt az országát fenyegető veszélyről, s hogy azt elhárítsa, a keresztesek mögött a német lovagrend védtelenűl hagyott tartományaira tört. Legalább ez a hír érkezett a keresztes vitézekhez, kik még alig kezdették meg a nevezett két erősség ostromát. – Sietve megfordúltak tehát és negyednapra visszaérkeztek Königsbergába, de nyomát se találták Olgierdnek, ki ekkor – úgy lehet – Lievlandot és Esztlandot pusztította.

Boszúsak lévén a felsülés miatt szívesen folytatták volna a keresztesek a megszakadt hadjáratot; de csakhamar megenyhűlt a lég, fölengedett a talaj, mi a hadviselést ama mocsáros, vidéken útak és hídak hiján lehetetlenné tette. Minden eredmény nélkűl visszaindúltak tehát a vitézek és Lajos király február közepén már Visegrádon keltezett.

Úti társai közűl LACZKFI ISTVÁN erdélyi vajdát és fiát DÉNESt királyi lovászmestert említi. A vajda ez expediczióban lovastúl elbukott és lábát törte. – Ugyancsak részt vett e hadjáratban Lőrinczfia MIKLÓS mester, Nagy-Martoni Pál országbíró unokaöcscse, ki tisztességes magyar kísérettel saját költségén követte királyát, és rettenni nem tudó bátorsággal szolgált neki.^[100]

Mit kelljen a középkori sport e neméről tartanunk, azt a bécsi (?) Suchenwirt Péter udvari író műveiből^[101] értjük meg. Nem volt az néha más mint a védtelen lakosok kegyetlen legyilkolása. Így följegyzi a nevezett szemtanú, miként lepték meg a keresztesek a lakodalmas népet és ütöttek agyon hatvanat közűle, míg faluját felgyújtották. Egy másik vitéz tettök volt, hogy asszonyokat fogtak el, kikre elől és hátúl egy-egy gyermeket kötöttek, aztán mezítelen lábbal lóra ültették szegényeket és táborukba hajtották. Mégis az ilyen alkalommal szerzett vitézkötést tartották a becsesbnek, mikor is német lovag módra pusztító evések és ivások történtek.

E keresztes háború nyomában háború keletkezett a csehek és lengyelek közt, melyben segítő hadaival Lajos király is részt vett.

Károly morva őrgróf, ugyanis, a litvai expediczióból a rövidebb úton, Lengyelországon keresztűl igyekezett haza; midőn pedig csekély kiséretével Kalis városába érkezék, úgy vette észre, hogy letartóztatni készűlnek őt. (Vagy talán, hogy lelkiismerete furdalta a szószegő adóst!) Ügyessége által kimenekűlt a hinárból, de János cseh király fölháborodott a fián megesett e méltatlanságért, és hadait Lengyelországba vezette.

Kázmér lengyel király küzdve vonúlt vissza székvárosáig és a magyar királytól kért segélyt, ki – minthogy személyesen nem mehetett,^[102] mert ugyanakkor Horvátországban volt elfoglalva, – a Lengyelországgal szomszédos vármegyék népeit ültette föl, és két jeles főtisztjének, SZÉCSI MIKLÓSnak, a királyi étekfogók mesterének, Nógrád, Sáros és Szepes megyék ispánjának, nem különben POHÁROS PÉTER udvari vitéznek és Abauj vármegye ispánjának vezérlete mellett tekintélyes sereggel küldötte Krakkó felé. – Ezalatt Lengyelországban véres csatákat víttak, melyekben nem mindig a csehek győztek ugyan, de elvégre mégis körűlszállották Krakkót és fölperzselték külvárosait, pusztítván a vidéket is, a szentélyeket sem kímélvén. (1345 junius-julius.) – E veszélyből a megérkezett magyar hadak mentették ki Kázmért. A magyar koríró aligha túloz állítván, hogy Lajos hadai oldották föl Krakkót az ostromzár alól és óvták meg a vidéket az elpusztulástól. Tény, hogy a csehek szívesen ráállottak a fölajánlott fegyverszünetre, melyet aztán béke követett.

23. FLÓRIÁN KAPU KRAKÓBAN.

A béke helyreállítása körűl sokat fáradozott VI. Kelemen pápa követeűl káplánját, PUSTERLAI VILMOS pozsonyi prépostot^[103] küldvén János és Kázmér királyokhoz a kettős feladattal, hogy első sorban az 1345 november 1. napján lejáró fegyverszünetet hosszabbítsák meg, ha pedig ezt tenni nem akarnák, a pápai nuncius maga hirdessen fegyverszünetet, melynek megtartását egyházi fenyítékkel is szorgalmazza; másod sorban, hogy békét eszközöljön a hadviselő felek közt. Megkéri ez alkalommal a pápa Lajos királyt is, minthogy ama tartományok jólléte őt közelebbről érdekli, legyen előmozdítója czélzatainak. A béke csakugyan megköttetett, a miért a pápa köszönetet is mond Lajosunknak. (1346 május 22.)^[104]

24. FLÓRIÁN KAPU KRAKÓBAN.

XII. Szlavon állapotok.

MIDŐN Lajos király hadainak egy része Lengyelország segítségére indúlt, ő maga Horvátországban volt elfoglalva. A magyar anyaország határa délfelé a XIII. század közepéig, rész szerint az általunk vázolt korban is nem a Dráva, hanem a Száva folyam volt. A Dráva és Száva folyamok köze, melyet ma Tótországnak, vagyis Szlavoniának neveznek, akkor közvetlenűl Magyarországhoz tartozott. Tótország (Sclauonia) történetünk korában összneve Dalmát- és Horvátországnak, melyek a Kulpától Raguzáig terjedtek. Mi tartozott e hosszú területből Horvátországra, mi Dalmácziára, nehéz meghatárolni. Tény, hogy e két országot Szent-László és Kálmán király Magyarországhoz csatolta, míg a Dráva-Szávaköz a honfoglalás óta közvetlenűl Magyarországhoz tartozott, Somogy, Zala és Baranya vármegyékhez.

A bizanczi császárok és Velencze ismételve megkísérlették, hogy Dalmácziából és Horvátországból egyet-mást elhódítsanak. Bizancz alól hamar elfogyott a küzdő tér; annál szívósabb volt Velencze, melynek dogei már a XII. század végétől kezdve Dalmát- és Horvátország herczegeinek czímezték magokat.

Midőn az Anjouk kezöket Magyarország után kiterjeszték, Velencze ekkor már nehány «szlavon» város és sziget birtokában volt. Jádrát vagyis Zárát, Lessinát és Brazzát sajátjának nevezte; ellenben a nagyobb rész: Almissa, Clissa, Zeng, Nona, Traw, Spalato, Sebenigo, Skardona stb. a magyar király fönhatósága alatt, mint Velenczétől független városok szerepeltek. Zára le-leveté a jármot, és sok bajt okozott Velenczének. Hanem e kellemetlenségek nem tartóztatták a signoriát, mely minden alkalmat fölhasznált arra, hogy a szlavonok ügyébe avatkozzék, és a tengermelléki városokat területeikkel együtt védelmébe fogadja. A szlavon főurak, sőt bánok sem idegenkedtek a velenczei pártfogástól, és mint kedvezést kérték Velenczétől, hogy polgárai sorába fölvegye őket menedékűl és biztosításúl balesetek idején. Velencze nem fukarkodott e kegyelem megadásával – hogy hűségöket biztosítsa magának.

25. VELENCZE.

Mint járt el Velencze hasonlókban, mutatja a következő példa:

Velencze követet küldött Mladenhez,^[105] Horvát- és Bosnyaország bánjához Vilmos orvos személyében, hogy a barátságot közte és a bán közt helyreállítsa, mely akkor zavarodhatott meg, midőn Sebenigo föllázadt a báni uralom ellen, s a velenczeiek a lázadók segélyére siettek tengeri erejökkel. Csodálják a bántól, mint velenczei polgártól, hogy ilyesmit zokon vesz; pedig a dolog igen természetes. A bán Sebenigót és lakosait szabadságoktól akarta megfosztani s őket akaratjok ellenére hatalmának alávetni. Velencze közönsége viszont mindig azon volt, hogy a dalmát tengerparti városok szabadságaikban meghagyassanak, senki azokat akaratja ellenére el ne foglalhassa, szolgaságra ne vethesse. Úgy találták már kétszáz éves velenczei levelekben, hogy Péter doge valamely szlavon fejedelem által meghódított dalmata városokat megszabadította. Ennek példáját követni tökéllette el magát a mostani Sarzano doge is, midőn a sebenigoiak segítségére hajóhadát küldé. Ám, Isten látja lelkét! magának nem akarja megtartani e várost; csak jogát védi, békéjét őrzi.

Igyen döngécselt Adria bájos arája. Mi történt azonban rövid egy esztendő múlván, 1321. évi február 2-án: «Regnante Karulo serenissimo rege Hungarorum» Sebenigo meghatalmazottat küldött Velenczébe, ki megbeszélje a módozatot, mely mellett a város és kerülete szövetséget hajlandó kötni Velenczével – ha tetszik – örök időre. Velencze ennek következtében podestát külde Sebenigonak a Rialto polgárai közől, viszont Sebenigo bírság mellett hűségre kötelezé magát.

26. A TRAVI EGYHÁZ PECSÉTJE.
Körirata: S. NOUUM. CAPITULI. ECCLESIE. TRAGURIENSIS • (bent tovább: effigies) S(ancti) LAURENCI.

I. Károly király ugyan tiltakozott ez eljárás ellen, sógorát Boleszló esztergami érseket küldvén a lagunák városába. Hanem a köztársaság sietett biztosítani a magyar királyt, hogy korán sem akar véteni fönségi jogai ellen; a segélyt is, melyet a horvát és dalmát városoknak nyújt, szintén nem ellene, de neve dísze emelésére adja. Károly király szemet húnyt e csalárd játékhoz; megköszönte Velencze szívességét, főleg azt, melyet az érsek úr iránt mutatott, és ugyanoly barátságosan tudatta, hogy legközelebb hathatós erővel és erős karral érkezik ama vidékre.

27. SPALATO. A CAMPANILE.

Mindezek azonban nem gátolták, hogy nehány év múlva (1327) Spalato is, tekintve a velenczei signoria emberséges, igazságos és édes uralmát, ne adja magát megyéstől Velencze pártfogása, kormánya, urasága és védelme alá, föntartván – tisztesség kedveért – mindazon jogokat, melyeket Magyarország királya «bír, vagy bírnia kellene».

Érdekes ismernünk a föltételeket, melyek alatt Spalato meghódolt. Velencze biztosítja Spalatót, hogy úgy fog vele bánni, mint a dalmát vidéknek legtöbb szabadsággal bíró híveivel. A velenczei kormánytanács választ számára két-két évi időtartamra kormányzót, kinek spalatói gróf lesz a czíme. E gróf a polgári ügyekben a városiak által megválasztott három bíróval és hat tanácsossal hoz ítéletet; hanem bűnvádi ügyekben önmaga fog ítélni, de ekkor is a spalatoi szokások szerint, melyektől csak a kegyelmiekben térhet el; csupán a gyújtogatók, csalók, gyilkosok, tolvajok és árulók irányában van teljesen szabad keze. Fizetése évi ezerkétszáz font kis pénzben, harminczkét denárt számítva egy garasba. Minden más jövedelem a községé. Fizetése után tart a gróf segédet, jegyzőt és nyolcz szolgát. Vendégűl mennie, vendéget hívnia nem szabad. Ajándékokat nem fogadhat – legfölebb friss gyümölcsöt. Kereskedést nem űzhet semmi szín alatt. Kedvezményképen a spalatoiak építkezési fát, követ, tetőzetet, ruhát – vám nélkül vihetnek Velenczéből saját szükségeik födözésére.

28. AZ ARCHANGELOI KOLOSTOR DALMÁCZIÁBAN

Hasonló szerződéssel hódolt meg a következő évben Nona városa is. Különös erőt kölcsönzött ez utóbbi város szerződésének azon kikötés, hogy mindannyiszor, valahányszor szerződését a város megszegi, azaz fellázad, tízezer márka ezüstöt tartozik büntetésképen fizetni Velenczének. Megjegyzendő, hogy a magyar király jogait – szóval legalább – Nona is megóvta, mi arra mutat, hogy Magyarország tekintélye még nem sülyedt el egészen. Kitűnik ez még inkább abból, hogy midőn I. Károly magyar király fiát, Endre herczeget Nápolyba viendő, a tengerhez érkezék, Velencze azonnal utasítá biztosát: ne avatkozzék most Skardona város ügyébe, nehogy szemet szúrjon, hanemcsak titkon tudakozódjék Mladen grófnál: mennyiért adná el a várost? Sebenigonak szintén azt hagyta meg: hallgasson ez idő szerint ügyes-bajos dolgaival, nehogy azokba a magyar király beleártsa magát. Csitításúl hajót adott neki, és kiváló jóakaratáról biztosította. Azzal sem törődik: küld-e, nem-e üdvözlő küldöttséget a király elé. De azt még sem engedi meg, hogy a tenger felül falat építsen, mert elég erős fal «a velenczei uraság».

Ily ügyes, mondhatnók álnok játékot űzött Velencze a magyar királylyal szemben. Ilyen volt viszonya a szlavon főurakhoz is, kik a magyar koronának tartozó engedelmességet meg nem tartották, hanem folytonos rablásból éltek. Velencze e rabló urakat egymás ellen izgatta, segítette; rabló hadjárataikat, ha nem voltak a velenczei fönhatóság alá meghódolt terület ellen intézve, annál szívesebben látta, mert a veszedelemben, melylyel a Velencze barátságával dicsekvő főurak a tengerparti városokat fenyegették, rejlett főoka annak, amiért e városok a doge ótalmához folyamodtak.

A szlavon főurak, Velencze barátjai és a magyar korona hűtlenei valának: Nelipić, a knini gróf, Budisló, Pál és Gergely, néhai Czirjék fiai, a corbáviai grófok; továbbá a Subićok, másként Banićok vagy brebiri grófok közől: Pál és Gergely, néhai Pál bán fiai, a föntebb említett Mladen testvérei, Pál a Zrínyiek őse, végre Mladen, Skardona és Clissa grófja, Pál bán fiának, György grófnak gyermeke.^[106]

Ellenben a FRANGEPÁNok, Veglia grófjai: Doym és Bertalan, noha némileg függtek Velenczétől, híven tartottak a magyarokhoz, s a hűségi eskü letételét, melyet régibb szerződések alapján követelt tőlök Velencze, évekig egyik határnapról a másikra halasztották.^[107]

Már I. Károly király (és úgy tetszik, még inkább neje, az erélyes Erzsébet) megsokallotta ez állapotot; megfékezni készűlt a szlavon urak rakonczátlanságát és széttépni a velenczei álnokság hálóit.

1340 elején híre járt a horvát részeken, – s e hír nagy megdöbbenést szült nemcsak itt, de Velenczében is; – hogy a magyar király és királyné ifjabb fiokkal (Istvánt kell értenünk) nagy sereggel jőnek a tengeri vidékre. A horvát főurak, kik vesztöket sejték, azonnal szövetséget ajánlának Velenczének és segélyt kértek tőle, melyre támaszkodva azzal hitegették magokat és másokat, hogy helyt tudnának állani a magyarokkal szemben, mert a vidéket annyira elpusztítanák, hogy a magyar seregnek elesége nem lenne; aztán váraikból és a szorosokban oly erővel támadhatnák meg őket, hogy a magyar király örűlne, ha menekülne. Nyilván a szerencsétlen havasalföldi expediczió adta ajkokra e vakmerő szavakat!

Hogy mindamellett nem bíztak erejökben, meglátszék abból, mert Velenczét minden áron szövetségökbe vonni igyekeztek. Mladen Skardonát, Pál gróf egy, Gergely két várat ajánlott föl a köztársaságnak, hogy birtokába átengedi.

Azonban ily hívókára szükség nem volt. Velencze magától is, mihelyt a magyar király jöttének szándékáról értesűlt, azonnal lázas tevékenységet fejtett ki. Mint nagy veszély idején, három tiszttartót (ma kormánybiztosoknak neveznők őket) küldött Szlavoniába, kik a lakosságban a jó szellemet éleszszék és a híveket is városaik védelmére buzdítsák. Tudakolják meg: mily mértékben hajlandók a szlavon főurak ellenállani a magyar királynak, és mennyi segélyt várnak Velenczétől? A velenczei kormánytanács meghagyta Zengben tartózkodó kereskedőinek, hogy szem-fül legyenek, minden újdonságot azonnal, nem tekintve a költségre (!), megírjanak. Titkon leveleket küldöttek a magyar királyi udvarba, az ott levő olaszokhoz, tudakolván: jön-e a magyar király, mi czélból és kinek a tanácsára? Mladennek Skardonáért tízezer font denárt ajánlottak, nehogy e várost másnak játssza a kezére, mi nagy baj lenne.

Izgatottsága annyira elragadta a signoriát, hogy midőn megérté, hogy Zára új gályát akar venni a zengi gróftól, a vételt minden áron meg kell akadályozni: azt parancsolta, mert ha rossz hangulatban volnának a záraiak, nem csekély kárt okozhatnának Velenczének.

Tudósítást vevén pedig, hogy a magyar király már megindúlt és rövid időn megérkezik, meghagyta Morosini Péter tengernagynak, hogy hat gályával a szlavon tiszttartók rendelkezésére, hajóik és népök védelmére siessen. Ha pedig a tiszttartóknak már nem volna szükségök hajóhadára, mutassa magát a szlavon partokon az alattvalók bátoritására. Ugyanígy cselekedjék a Cornaro András parancsa alatt útjából visszatérő négy gálya is. De a hajós népet ne engedjék a partra szállani, mert ezek garázdálkodása sok botránynak okozója, a mit most minden áron kerűlni kell.

Azonban a magyar király nem jött. I. Károly az időben nagyon betegeskedék. Szenvedő állapota és a tatárok gyakori beütései meggátolták szándéka kivitelében.^[108]

XIII. A horvátok meghódolnak. A székelyek győzedelme a tatárokon.

A MŰVET, melyet atyja kezéből a halál kiütött, fia és utódja fogta erélyes kezébe, és mindenek előtt szlavon bánját, Lindvai Miklós urat sereggel indítá Horvátországba, megfenyítendő a koronához hűtlen főurakat, és váraikat hatalmába kerítendő: Velencze, mihelyt neszt vőn a magyarok jöveteléről, «tekintve a nagy és világos veszedelmet, mely a szlavon részeket fenyegetné, ha a magyarok oda betörnének, még inkább a veszélyt, mely a velenczei városokat érné», azonnal ismét három főrendű tiszttartót (provisores solennes) küldött Szlavoniába: Nona, Zára, Sebenigo, Spalato és Trau városokba, hogy a lakosságot hűségben megtartsák, kémeket küldjenek szerteszét, kik az ellenséget szemmel kísérjék, meglátogassák a brebiri, korbaviai és knini grófokat^[109] és őket szövetkezésre, váraik gondozására buzdítsák, «mert igen szükséges, hogy a magyaroknak ellenálljanak». Segítséget is ajánlottak nekik e czélra: kétszáz lovast, vagy megfelelő számú gyalogost. A kereskedelmi hajókat pedig eltávolították; de annál sűrűbben mutatkoztak a partőrző gályák a lakosok bátorítására; ha kell: megfélemlítésére.

Miklós bánnak négyezer lovasból álló serege nem mutatkozott elégségesnek. A tartományt, a hűtelenek birtokait ugyan elpusztította; de Knin jól megerősített fellegvárát a magyar sereg megvenni nem bírta. Az ostrom volt mégis annyi hatással Nelipic özvegyére, hogy – Velencze intéseit siketségre vevén – követeket küldött Lajos királyhoz, hódolatát bemutatandó és a szent korona hűségére visszatérendő. Lajos kegyesen fogadta a megtérőt, vára átadását, bőséges kárpótlás mellett, követelvén. Erre is ráállott az özvegy; midőn azonban Miklós bán elvonúlt a vár alól, a korbaviai grófok bujtására megváltoztatta szándékát. Lajos király kijátszva látván magát, nagy haragra gyuladt; viszont annál inkább pártfogásába fogadta Velencze, és utasította dalmát városai főnökeit, kérte a korbaviai és vegliai grófokat is, hogy az özvegynek és árvájának segélyére legyenek, ha a körűllakó rabló népségek őket megtámadnák; a maga részéről fölajánlta nekik, embereiknek, gulyáiknak és nyájaiknak menedékűl szigeteit.^[110] (1344)

A következő évben tehát Lajos király személyesen indúlt meg, hogy horvát alattvalóit az engedelmességre visszaterelje. Szlavoniába junius második felében érkezett,^[111] húszezer vitézzel, kiknek számát ama vidéki főurak,^[112] névszerint a bosnya bán, Kotromáić István tetemesen szaporíták.

Bihácson állapodott meg,^[113] és fölhítta a lakosokat a hódolatra. Az összes tótság, nagyok, középsorsúak és alrendűek megszeppentek, azonképen a Velencze uralma alatt levő városok, és átjöttek Bihácsra, hódolatukat jelentvén és váraik kulcsait átadván. Még a knini grófné és fia is megjelent és átadta várát, melyért cserében Czetina vidékén kapott uradalmat.^[114]

Csak a brebiri grófok közől Pál, Osztrovicza ura, Mladen Clissa és Skardona grófja, bizakodván Velencze tengeri hatalmában, nem hajtották meg fejöket.

29. SZ. DONATUS TEMPLOMA ZÁRÁBAN.

A velenczei kormánytanács, értesűlvén a magyar király jöttéről, már junius elején nevezett ki tiszttartókat, hogy lelket öntsenek a szlavonokba és föntartsák a «dicséretes» szövetséget, melyet nehány szlavon főúr kötött. Junius végétől julius közepéig lázas tevékenységet fejtett ki tengerparti városai védelmére. Két zászlóalja gyalogot rendelt Trevisoból Nonába; száz ügyes számszerest (ballistarius, falistár) küldött, hogy tiszttartói azokat a szükséghez képest szétoszszák, e számot aztán újabb kétszázzal növelte; utasította Arbét, Pagót és Lesinát, hogy ha segélyt kérnek tőlök, azt meg ne tagadják; hajókat küldött a dalmát partokra és fölhatalmazta a vránai perjelt, hogy a jánoslovagok számára hajót szereltessen föl; Mladen gróf részére, hogy magát a magyarok ellen védhesse, két manganellát (kőhajító gépet), száz löveget (balistát) és ötven vértet küldött; Nonának, mely rosszúl vala ellátva, két manganellát és négy spingardit szereltetett föl; hajókat czirkáltatott a partok hosszában, nehogy Zengből eleséget kaphassanak a magyarok stb.

Mindez nem használt. Még a dalmát városok is fényes küldöttséget indítának Lajos király elé értékes ajándékokkal. Ki akart tenni magáért főleg Zára, három követet és nagyszerű ajándékokat küldvén a magyar királyhoz. De a követek oly ünnepélyes lassúsággal jártak el tisztjökben, hogy időközben Lajos, ki tizennyolcz napig időzött Bihácsnál, haza felé vette útját, s így a záraiak követsége, királyt nem látva kényszerűlt megtérni, mi fölött a velenczei uralommal eltelt lakosok, nagyok és kicsinyek, egyiránt boszankodtak. Lajos király pedig hadait megelőzvén, Zágrábnak, hol palotája volt,^[115] vette visszatérő útját; serege követte és nem kis költséget okozhatott Gerécz (Zágráb) város polgárainak, mert a király indíttatva érezte magát öt évi királyi adóját elengedni.^[116]

30. ZÁGRÁB VÁROS PECSÉTJE.
Körirata: S. COMVNI(tatis) DEMONTEGRACIt.

Lajos király, midőn Visegrádról Damásdra rándult át, hogy ott vadászás közben üdüljön,^[117] meg lehetett elégedve ez évi hadjáratával, annál is inkább, minthogy Laczkfi András székely ispán, utóbb erdélyi vajda, a tatárokon vett fényes győzelemről tett jelentést.

A tatárok ugyanis ez időtájt gyakran betörtek Magyarországba, az erdélyi széleket, a székelyek földét számtalanszor feldúlták. A király tehát meghagyta Laczkfi Andrásnak, vezessen hadat a tatárok ellen. A hadértő férfiú felülést rendelt a székelyeknek, kikhez nehány, köztök lakó magyar is csatlakozék, és hatalmas sereggel rontott a tatárföldre. Az ütközetben számtalan tatárt levágván, vezéröket Atlamost, ki főszemély vala a kán után s a kán nővérét bírta feleségűl, elfogta, és megvetvén az érette fölajánlott váltságdíjat, lenyakaztatta. Aztán sok fogolylyal, aranyban, ezüstben, gyöngyös ékszerekben és drága ruhákban töméntelen zsákmánynyal tért vissza. A foglyokat és számtalan elszedett zászlót a királynak küldé Visegrádra.

Tartott pedig ez ütközet három napig; kemény is lehetett, mert azonnal gyönyörű legenda fűződék hozzá.

E három napra, – így szól a legenda, – míg e harcz tartott, szent László feje a váradi templomból, a hol őrízték, eltűnt. Midőn pedig a kincsőrző kanonok negyednapon a maga helyén ismét meglelé, annyira verejtékezett, mintha nagy munkát végezvén, érkezett volna vissza. Ezt nemcsak a többi káptalanbeliekkel, hanem sok szerzetes pappal közölte a kustor.^[118]

A csuda megtörténtéről a foglyok is tanúságot vallottak. Egy vén tatár mondá, hogy nem a székelyek meg a magyarok, hanem ama László, kit mindig segítségűl szólítának, verte meg őket.

Más foglyok pedig ezt beszélték: «Mikor a székelyek ellenünk jövének, élökön szálas vitéz nagy lovon űlve, fején arany koronával, kezében szekerczés lándsával (dolabrum) borzasztó suhintásokkal és csapásokkal rontott meg bennünket. E vitéz feje fölött pedig egy gyönyörűséges úri asszony, szintén koronás fővel, ékes és fényes ruhában lebegett.» Világos, magyarázza a krónikás, hogy a Krisztus hiteért harczoló székelyeket maga a szent Szűz és szent László segítette a saját erejökben és sokaságokban elbizakodott tatárok ellen.

A vérszemet kapott székelyek pedig a következő évben nagy számmal csaptak ismét a tatárokra. Megint nagy diadalt arattak, megszámlálhatatlan sok ellenséget levertek, tömérdek drága prédát ejtettek, csillogó fegyverekkel, barmokkal, gyöngyökkel, gyémántokkal gazdagon tértek haza – hálát adván Istennek, ki e győzelemre segítette őket. Sőt rákapván; többször ismételgeték a vitéz székelyek e hadjárataikat a tatárok ellen, és mindig jó szerencsével, míg végre a megriadt pogányok messze (a Krim félszigetre) elköltözének, a tenger partján lakó fajrokonaikhoz.^[119]

Így a krónikák. Az oknyomozó történet annyit ad hozzá, hogy Lajos király a Sóky (Swky) testvéreket, kik az ország határát a vad tatárok betörése ellen vérök hullásával védelmezték, dícsérettel említi és megjutalmazza.^[120] Lőkös mesternek a székelyek és Brassó ispánjának (Tót Lőrincz tárnokmester fiának, Kont Miklós nádor öcscsének) és Orbán várhegyi királyi várnagynak pedig megparancsolja, hogy a várhelyi királyi végvárat (a Sepsi széken), melyet hajdan a régi királyok parancsára a pogányok és bessenyők ellen építettek és legközelebb a berohant tatárok megrongáltak, javíttassák ki és jól erősíttessék meg; ellenben a vártól kétszáz dűlőnyire (aratra) a hegyek közt fekvő Székelynéz nevű romlott őrtornyot, mint amely különben is se kémlésre; se védelemre nem elég alkalmas, rombolják le.^[121]

Lajos király, ki egész uralkodása alatt azon volt, hogy országait gondosan megóvja a hadjáratok dulásaitól, birodalma e délkeleti csűcsében is (mint majd látni fogjuk) több várat építtetett, hogy vitéz székelyei gondtalan szaporíthassák hadait, kedvelt szászai ipara fölvirágozzék.

XIV. Zárát Velencze ostrom alá fogja.

ÖRÜLT Velencze, midőn a magyar seregek eltávozának. El is határozta azonnal, hogy Zárát kétszínű magaviseleteért megbüntetni s ekként a signoria tekintélyén ejtett csorbát ki fogja köszörűlni. Példát is kell adni: mert ha Zára elpártol, ki tartja féken a többi tengerparti várost? Dalmáczia birtoka áll a koczkán… A velenczeiek természetökhöz híven alattomos úton láttak a boszú művéhez. Míg Lajos szlavon vidéken tartózkodék, szebbnél szebb, bizalmasnál bizalmasb leveleket intéztek Zárához, melyek legutóbbika 1345. évi julius 23-án kelt, pedig ekkor valószínűleg már eltökéllették vala Zára veszedelmét.

Alig índúlt Lajos Magyarországba, maroknyi néppel hagyván csak vissza Miklós bánt, Velencze legott nagy gyalog és lovas hadat bízott Giustiniani Márk vezérletére, hogy Zára ellen indúljon, míg Canalis Péter tengernagyot hajóhaddal küldé, hogy Zárát a tenger felől elzárja.

Már augusztus 10-én írta Dandolo András doge az arbei grófnak: «A záraiakkal, mint lázadókkal és ellenséggel bánunk el». Zárának minderről sejtelme se volt.

Augusztus 12-én érkezett Canalis Péter hajóival a város alá azon ürügy alatt, mintha azon részeket meglátogatni volna föladata, és magához kérette a grófot, több velenczeit és néhány előkelő zárait, hogy velök a város ügyeiről tanácskozzék. Midőn a meghívottak a fedélzeten valának, elmozdúlt a parttól; a nyilt tengerre evezett kijelentvén: «Innét addig nem távoztok, úgymond, mig a velenczeiek és ingóságaik nincsenek gályáimon». Úgy történt, a mint rendelé, mire a következő napon megkezdette az ellenségeskedést. Szegény zárai lakosokat, kik szénájokkal jöttek a szigetről, megtámadták tengerészei, és őket, részint felkonczolták, részint letartóztatták. Így jártak azon zárai nemesek és alsóbbrendű lakosok is, kik esetleg Pago szigetén tartózkodának. A foglyokat Velenczébe küldötték, ott oly szűken tartották és szigorúan őrizték, hogy sokan közűlök megbetegedtek.

31. DANDOLO ANDRÁS DOGE ARCZKÉPE.

Velencze kemény utasításokat adott parancsnokainak. Meghagyta, példáúl, Giustiniani Márknak, minthogy lovassága, köztük ötszáz bőrsisakos (barbutus) hozzá csatlakozott már, folytonosan portyáztasson, a záraiak birtokát fosztassa, pusztíttassa, gyújtassa és ott ejtsen bennök; a hol éri, minden kímélet nélkűl lehető sok kárt. Indúljon azonnal (Nonából, hol augusztus 22-én tartózkodék) Zára alá és fogjon az ostromhoz úgy, hogy ebből mennél több haszon háromoljon Velenczére és kár Zárára. Zára előtt, hogy a kirohanás elől is védve legyen, építsen favárat,^[122] melyhez a szükséges építési anyagot küldik immár. Ne hallgasson békeajánlatra, lévén az ő föladata a hadviselés, a rontás-bontás. Ha alkudozók jönnek hozzá békeajánlatokkal, küldje azokat a kormánybiztosokhoz, anélkűl, hogy abbahagyná az ostromot és kártevést. Hadd jusson tönkre Zára! E rendelet megtartásával fogja magát a tanácsnak ajánlani.

De-Canalis Péterhez pedig a következő parancs indúlt: Helyesli a kormánytanács, hogy Zára kikötője előtt horgonyoz és nem enged semminemű járművet a városba jutni. Gondja legyen neki is, hogy hajói által az ellenségnek annyi kárt okozzon, mennyit csak okozhat. Mivel pedig hajója bőven van, küldjön nehányat azon szigetekre, hol a záraiak marhájokat tartják, ezeket hajtsa el és küldje Velenczébe.

Biztosainak pedig azt parancsolta: Járják be Sebenigo, Trav és Spalatro hatóságait és figyelmeztessék őket, hogy a Velenczével kötött egyezményökhöz képest ismerjék kötelességöknek tehetségök szerint szárazon és vízen, személyökben és vagyonukban üldözni és károsítani a föllázadt záraiakat. Mire nézve, ha tengeri járművekre vagy fegyverre volna szükségök, szívesen szolgál a köztársaság. – A pagoiak is kaptak e czélra egy hajót.

Végre közhírré tétették: Ha kinél záraiak vagyona volna letéve, ezt jelentse föl az illető és a letétet adja ki. Ha nem teszi, kettősét fizeti az eltitkolt értéknek, mely birságnak harmada a föladót, harmada a kormánybiztosokat, harmada az államot illesse.

És mind e kemény rendelkezéssel nem érte be Velencze. Szövetségeseket is keresett, kik boszúművében segítsék. Elsőben is fölhítta Veglia két grófját és előadta nekik: gondolják meg, mekkora veszély fenyegetné őket, ha a magyar király elfoglalná Dalmácziát. De a hű Frangepánokra nem volt hatással Velencze előterjesztése: – A korbaviai grófokban, változó gondolkozások miatt nem igen bízott a kormánytanács. Figyelmeztette hadnagyait, hogy a horvátoknak általán véve ne küldjenek velenczei alattvalókból álló segélycsapatot, legfőlebb német zsoldosokat. Hanemha Gergely gróftól biztosítékot, fiait vagy csak egyet közűlök túszúl kaphatnának, akkor szövetkezhetnének vele.

Gergely gróf, úgy jelenték a szlavon kormánybiztosok, reá állott e föltételre, sőt azt is megígérte, hogy testvérét Budizlót; ki a magyar királynak már meghódolt, valamint egyik nőrokonát is a szövetségbe vonja. – Azonképen Pál osztroviczai és Mladen clissai gróffal is létre jött az egyesség, melylyel Pál és Mladen kötelezék magokat, hogy a záraiakat hihetőleg károsítják; váraikba fogadnak annyi velenczei őrséget, mennyi a tanácsnak tetszik; ha Velencze Knint ostromolni akarná, adnak e czélra elégséges haderőt, és ha sikerűlne e várat a magyaroktól elfoglalni, átengedik vagy megtartják azt, amint a tanács rendeli. Viszont Velencze kötelezte magát, ha a magyar király vagy hadai a várat ostromolnák, segítségökre fog sietni; ha pedig békét kötne, abba a grófokat befoglalja. – Arról is értesülünk, hogy Padova ura szintén szövetségese volt Velenczének Zára ostrománál.

A záraiak megdöbbenve már az ellenséges szándéktól is, melyet védőik irányokban tanúsítának, azonnal követséget indítottak Velenczébe, mely a dogenak fölvilágosítással szolgáljon. Canalis Péterhez pedig Miklós barátot küldték számon kérve tőle embertelenségeit. A válasz, melyet nyertek, igen fönhéjázó vala. Két útja van Zárának, így hangzott az: vagy bontsa le falait, adja át erősségeit és fogadja korlátlan uráúl Velenczét; vagy álljon ki a gyepre és vívja ki, ha bírja, önállóságát.

A polgárok ily sértő nyilatkozatra gyűlést tartának és elhatározták, hogy mindnyájan fegyvert ragadnak városuk védelmére, mely másfél évre el volt látva eleséggel. Egyúttal követet küldének Lajos magyar királyhoz, fiához és utódjához Károly királynak, ki nagy szeretettel viselkedék, míg élt, városuk iránt.

Augusztus 16-án hajnalban indúlt meg követjök siető útjára; ki Lajos király színe elé érvén, födetlen és alázatos fővel, térden állva, ajándékkal kezében ajánlá föl neki, mint természetes urának Zára városát és esedezék: kegyeskednék a szent korona pártfogásában részesíteni üldözött lakóit.

32. LAJOS KIRÁLY PECSÉTJE.

Lajos nemes lelke csordúltig eltelt keserűséggel Velencze alávalósága hallatára. Minden erejével meg fogja a polgárokat védeni, mondá; s e válaszát röviden írásban is kifejezte: «Lajos Isten kegyelméből Magyarország királya nemes Jádra városa bírái-, tanácsa- és közönségének üdvözletével jó akaratát! Megértettük Miklós szlavon bánunk tudósításából szorultságtokat. Mire nézve tudjátok meg, hogy eltökéllettük teljes erőnkből megvédeni benneteket és sietve készülünk segítségtekre. Addig is vitézűl tartsátok magatokat. Kelt Visegrádon, 1345. évi augusztus hava 25-dik napján.»^[123]

Képzelhető, mekkora örömet keltett Zárában, midőn a közgyűlésen felolvasák a nagy király levelét. A nép újjongott, énekelve és tánczolva járta be az utczákat, harangozás és trombitaszó közt letépte a velenczei czímereket, színeket, jelvényeket és helyette a magyarral ékesítette pajzsát, sisakját, ruháját. A város körűl táborozó ellenség bámulatában nem tudta, mire venni ez örömzajt; kér, de nem kap feleletet.

Zára azonban nem állott meg a királypárti tüntetéseknél, hanem ügyesen és erélylyel folytatta önvédelmét, mint ez Velencze boszús tudósításaiból és rendeleteiből kitűnik.

Panaszkodnak a velenczeiek, hogy a zárai hajók kárt okoztak övéiknek Chioggiában, Pescarában és Ortone vidékén. Két gályát küldöttek tehát e hajók üldözésére az apuliai és anconai partok felé, hol a zárai hajók állomásoztak. Ment e két gályával két jegyző is; az egyik, hogy minden parti állomásnál panaszt emeljen – ez az utasítása – a pártolás miatt, melyben a záraiakat részesítették; a másik külön szálljon ki Anconában. Ancona, mintha Velenczétől tanúlta volna, szép szóval tartotta a követet, de ígéretei daczára élelmi szerekkel telt hajókat küldött és amaz óriási lánczot készítteté Zárának, melylyel ez augusztus 30-án kikötőjét hathatósan elzárta.

E miatt, de egyébként is igen elégűletlen a velenczei kormánytanács ostromló serege működésével. Kifogyhatatlan szemrehányásaiban. Annyi gépet és mestert küldött már az ostromló hadhoz és még egy löveget sem dobtak a városba, pedig a záraiak ugyancsak szorgalmasan lőnek számszereikkel táborukba. Különben sem ügyelnek eléggé. A záraiak a gyenge és haszontalanúl fogyasztó népet kiűzték városukból, s ezt nem akadályozta meg senki. Két követet is ki hagytak osonni, kik a magyar királynál voltak. Mi több: minap (deczember 3.) mintegy ötvenen kirohantak és Nonából harminczöt szarvasmarhát hajtottak el. – Az aquiléjai pátriarcha is pártolta a lázadókat; futárt futárra küldött érdekökben a magyar királyhoz, és egy futárt sem tudtak elfogni! – A kémkedő rendszert is jobban kell szervezni. Küldjön az arbei gróf kémeket Magyarországba, hogy biztos tudósítások érkezzenek Velenczébe.

A záraiak nemcsak Magyarországba küldének követeket, hanem szeptember 1-én, viharos éjnek idején egyik előkelő polgárokat, Storadi Bertalant Siciliába küldötték Endre királyhoz, esedezvén, hogy szeretett bátyja iránti tekintetből, vegye oltalmába hajóikat és segítse őket, a miben lehet. A nevezett követet szeptember 17-én bocsájtották Endre király elé, ki, miután kegyesen kihallgatá, biztosította őt kérelme meghallgatásáról. De a következő éjjel meggyilkolák az ifjú királyt, és a záraiak hat hónapig gyászolták, mert sok reményök veszett el vele.

És csakugyan. Elsőben is Lajos királyt szerencsétlen öcscsének halála annyira elfoglalta, hogy Zára ügye azonnal háttérbe szorúlt; azután a magyar államnak hajóhada, mely nélkűl Velenczét megtörni lehetetlennek látszék, nem lévén, a remény oly szövetségesre, ki hajóhadával jőjjön segítségűl, sok időre eltűnt.

Endre halála hátrányait azonnal megérezték a záraiak. Lajos király képtelen volt föntebb közölt levelének értelmében azonnal táborba szállani, hanem megbízta Kotrománics István bosnya bánt és Lindvai István szlavon bánt, hogy Zárát az ostromzár alól fölmentsék. E bánokat azonban Velencze megvesztegette, ^[124] mire hanyagúl jártak el tisztökben. Seregökkel ide s tova sétálgattak a helyett, hogy a király parancsát teljesítették volna. Midőn pedig a hozzájok küldött zárai követek sürgették, hogy támadják már meg az ostromló hadat, ennek erejével és a magok serege gyöngeségével mentegetődztek. Ha kétannyian volnának is, – mondogaták színlelt félénkséggel, – akkor se mernék a velenczeieket favárokban megtámadni.

Ily körűlmények közt nem maradt a zárai követeknek egyéb menekvésök, hanem újra egyenesen bizalomteljesen a királyhoz, kinek szavában tántoríthatatlanúl hittek, s a ki megígérte volt nekik, hogy szükség esetén személyesen jön segítségökre, fordúlni.

33. SZ. CARYSOGONUS RELIQUIARUMA.

Zára Velenczéhez arányítva akkor még jelentéktelen város volt, mely jövedelmét kiváltképen kereskedelméből merítette. Innét a gyakori összeütközés Velencze és Zára közt. A háború Velencze ellen tehát a kereskedelem szünetét, minden keresetforrás bedugulását jelentette.

E nem épen kecsegtető viszonyok közt megható ünnepélyt rendeztek a szorongatott záraiak november 24-én védő szentjök, Chrysogonus vértanú ünnepén, mely által míg egy részről királyok iránti hűségöket mutatták meg, másrészt a nép lelkére akartak hatni s annak csüggeteg reményét táplálni.

Miklós érsek, születésére maga is zárai, városának hű fia nagy misét szolgált főtemplomában, mely alatt a magyar zászlót, Lajos király ajándékát megszentelte, buzdító beszéddel kísérvén szent szertartását. Az összes hívek meghatottan ament kiáltának befejezésűl, mire a papság és nép a szentelt zászlót ünnepélyes körmenetben kivitte a főtérre, ott nagy örvendezés és harsonazengés közt magas árboczra felhúzta, hogy lássa és hallja Velencze a törhetetlen határozottságot és rendűletlen hűséget, mely Zára lakóit lelkesíti.

Velencze meghallotta e kihívást és tajtékozó dühhel válaszolt reá. Fölhítta szárazföldi serege és hajóhada vezéreit, valamint szlavon tiszttartóit: lépjenek alkudozásba azon elveteműltekkel, kik Zárát árulással Velencze kezére juttatni készek. Ígérhetnek nekik ötvenezer aranyig és biztosítsák őket, hogy alávaló tettök végrehajtása után sértetlenűl lakhatnak akár Zárában, akár Velencze bármely területén, és élvezhetik árulások gyümölcsét. Nem is kell titkot csinálni a dologból, így szól e cynicus rendelet, hanem ki kell doboltatni^[125] és kéthavi határidőt szabni. Magától értetik ellenben, hogy a megszállott községgel alkudozni, vele fegyverszünetet vagy békét kötni semmi szín alatt sem szabad; hanem a végsőig kell folytatni az ostromot.^[126]

XV. Lajos király Zára fölmentésére indúl, de kudarczot vall.

LAJOS király, kinek öcscse halála sok gondot adott, mint azt legott bővebben elbeszéljük, – megfontolván, hogy a szlavon ügyeket egy csapással ketté vágni, véglegesen elintézni most nem lehet; másrészt a siciliai hadjárat lehetőségét számításba vévén, minthogy arra is tekintettel kellett lennie, hogy a közbeeső Velenczével tűrhető viszonyba jusson, megkereste szövetségesét Albert osztrák herczeget, hogy a közbenjárást Velenczénél megkísértse.

Albert udvarmesterét küldé követűl a köztársasághoz, ki itt nagy tiszteletben részesűlt és végzett annyit, hogy a signoria ellenkövetséget küldött az osztrák herczeghez. 1346 februárban indúlt e követség útjára következő utasítással: Velencze nem gyűlölséggel, de sőt tisztelettel és szeretettel viseltetik a magyar király iránt, nincs is vele semmi baja. Ha ellenben a herczeg úgy tudná, hogy a magyar király nehéz szívvel van Velencze iránt, és a herczeg békítő kívánna lenni közöttük: Velencze nagyra becsűli e jóakaratot, mert szívén fekszik a béke és barátság föntartása. De Zára háromszáz év óta birtoka Velenczének, melynek mindig javán dolgozott, míg a záraiak hálátlanúl föllázadtak. Seregét tehát a köztársaság el nem vonhatja Zára területéről, mert hisz az saját területe. Ha pedig esetleg a magyar királylyal találkoznának, üdvözöljék őt a megillető, szokott tisztelettel és fejezzék ki a köztársaság megütközését Endre király halála fölött. Egyebekben tartsák magokat utasításokhoz, és ne hánytorgassák a köztársaság jogait, mert jobb ilyesmit elhallgatni, mint fölhordogatni.

A velenczei követség bízott Ausztria barátságában, és azt jelentette a signoriának: úgy hiszi, a magyar király hajlandó lesz fölhagyni a záraiak pártolásával, ha viszonzásképen kettő közűl egyet megnyer a köztársaságtól: vagy segélyt öcscse halála megtorlására; vagy pénzt. Mire a velenczei köztársaság nem késett követeinek a következő választ küldeni: hadi segítséget Apuliával való kereskedelmi összeköttetései miatt nem adhat; pénzt azonban ajánlhatnak, és pedig 40,000 aranyig, ha a magyar király jogáról, Zárára, – és ismét 40,000 aranyig, ha jogáról Dalmácziára lemond.

Honnan merítették a velenczei követek vérmes reményeiket, nem tudjuk; de tény, hogy Lajos király a záraiaknak küldöttségök által, mely a bosnya bán táborából jött Visegrádra, leveleiben is szívós kitartást ajánlott, mivel eltökéllett szándéka megvédeni és személyesen minden erejével fölkelvén, szorúltságokból megszabadítani őket. Albert osztrák herczegnek is azt üzente, hogy megbékülésének első feltétele, melyet Velenczének szab: szüntesse meg Zára ostromát. Mit midőn a köztársaság hírűl vőn, megszakított minden további alkudozást.

A viennei dauphin fáradozásának, ki mint a pápa által kinevezett fővezér a törökök ellen keresztes hadjáratra indulandó, saját buzgóságából követeket küldött Zárába, hogy e város lakóit békére hajlítsa, mert káros a keresztények vetekedése, midőn a pogányok ellen kellene harczolniok, szintén nyaka szakadt. A záraiak azt felelték neki, hogy ők Lajoshoz hívek akarnak maradni; békét kötni pedig a magyar király dolga, nem az övék, lévén Zára immár nem önmagáé, hanem a magyar királyé. A dauphin, mint Lajos rokona, csak helyeselheté e hűségöket és kitűrésre buzdítá őket.

E hűség annyival magasztalandóbb volt, mert a velenczeiek mind hevesebben láttak az ostromhoz. Zára erősségeit, melyek a várossal szemben, a szigeteken feküvének, bevették; a hatalmas lánczot, mely a kikötő szádáját elzárta, eltörték és hajóik ismét szabadon jártak ki, be. A szerencsétlen város most a tenger felől is, szárazon is teljesen be volt kerítve. Még inkább megfeszítették minden erejöket a velenczések, midőn a magyar fegyverkezés hírét vették. Május 16-án általános rohamot intéztek. A dulakodás hajnaltól napestig tartott. Az ostromlók közűl nyolczszázan estek el – eredménytelenűl. Most tehát faváraikat kezdették megerősíteni, mert tudták, hogy nem sokára ők lesznek az ostromlottak.

A favárnak három oldala volt csak, minthogy a tengerfelől elégségesen megvédte a hajóhad; ez oldalon tehát nyílt vala. Hossza kétszáz, szélessége száz lépést tett ki. Oldalait azon alkalomból, hogy a magyar sereg támadását várták, czementtel vakolták be, és harmincznégy tornyot raktak reá. E munkájok, mint látni fogjuk, nem volt eredménytelen. Ellenben azt meggátolni nem tudták, hogy Subics Pál, brebiri gróf, ki Frangepán Doym gróf közbenjárásával alkudozni kezdett Lajos királylyal, Osztrovicza várát át ne engedje a királyi hadaknak.

Velencze még Rómába is elment panaszra, még pedig hazugúl indokolt denunciacióval az aquiléjai patriarcha ellen, miközben magának Bertrand patriarchának méznél édesebb leveleket irogatott. A panasz az volt, hogy a patriarcha Lajos királyt Zára védelmében segíti; tartományán keresztűl fognak a magyar seregek átvonúlni, hogy Velencze istriai birtokát károsítsák; pedig Zára semmi másért nem kell Lajosnak, hanem hogy innét Apuliába törhessen. Mintha bizony Lajos nem hamarabb avatkozott volna Zára bajába, hogysem a nápolyi kérdés fölmerűlt.

De mert Nápoly ügye a szent-széket közelről érinté, az árulkodók ezt az oldalt fordították kifelé.

Azonban a patriarcha megfelelt e vádaskodásokra és ugyan leszedett a signoria arczáról minden tisztességet.

Végre május végén hitelesen értesűltek a záraiak Lajos király közeledtéről, ki százezernyi(?)^[127] sereggel junius 2-án ütött tábort Szemelníken (Sebenigo?), mintegy hét mértföldnyire Zárától, honnét junius 10-én kétezer válogatott vitézzel a város közelébe vágtatott s azt szemügyre vette. Ki írhatná le az örömet, mely a szabadító feltünésekor a sokat szenvedett ostromlottakat eltöltötte!

A főbbek nagy csapatja jött ki hozzá, és térdre borúlva, kezeit-lábait apolva könnyes szemekkel esdekeltek, szabadítsa meg őket! Majd három kitünő követet küldöttek Szemelníkbe, kik a királynak hódolat jeléűl a város kulcsait átnyújtották.

Junius 25-én bontatott aztán Lajos király tábort, Zára alá vonúlt, s a velenczeiek favárát körűlzárta. A magyar sereg különféle elemekből állott; kútfőink magyarokat, horvátokat, bosnyákokat, filiszteusokat (jászokat), kúnokat, cseheket és németeket említenek. Nagyobb részök az alsó, déli vidékekről kerűlhetett ki, azért időzött Lajos hosszabb időig Szemelníken. Faltörő gépeket nem hozott magával; úgy látszik, gyalog népe is kevés volt. Vele voltak az aquiléjai patriarcha, a bosnya bán, a szlavon bán és az erdélyi vajda.

Lajos és a főbbek hadi tanácsot űltek a záraiakkal, mely abban állapodott meg, hogy Zára faltörő gépeit a városból kiviszik, ezekkel a velenczések favárát töretik, aztán egy oldalról a záraiak, két oldalról a magyarok intéznek ostromot és behatnak a favár különben sem magas falain.

A velenczeiek ismételve követeket küldöttek a magyar királyhoz, hogy vele értekezzenek, de Lajos nem bocsájtotta őket színe elé. Annál könnyebben juthattak a bosnya bánhoz, az erdélyi vajdához és némely más főúrhoz; barátkozni kezdettek velök és árúlást szőni.^[128]

Megnyeretvén némelyek a főbbek közűl, a várostromra alkalmatlan lovas csapatok ellenszenvét annál könnyebb volt fölszítani, minthogy a záraiak szeretetre nem épen mutatkoztak méltóknak a közelben. Szatócs nép voltak, mely nem akarta elmúlatni a rég nélkülözött alkalmat, a magyar urak jelenlétét, hogy jó vásárt üssön. A pénzváltók féláron váltották be a magyar pénzt; a borkereskedők a jól föleresztett falernumi akójáért hat-hét aranyat követeltek, példájokat a többiek is követték, elvégre a vizet sem engedték ingyen merni a kutakból. Ha a záraiak érdekében végzett hadi munkáktól a nagy hőség miatt eltikkadt főurak, kik egész nap étlen, szomjan űltek lovaikon, a városba mentek, nem volt, ki egy csöpp enyhítő italt nyújtott volna nekik.

Lássuk a szerencsétlen ütközet lefolyását.

Lajos király tizenegy kőhajító gépet rendelt ki Zárából a favár alá, s azokat kétezer magyar lovas és nyolczszáz zárai gyalogos őrizete mellett éjjel-nappal míveltette. Julius 1-én hajnalban a király riadót fúvatott, mire a záraiak, mintegy háromezren, védő szentjök Chrysogonus zászlója alatt kivonúltak, gépeiket a favárhoz közelebb vonszolták, míg a magyar sereg két más oldalon vette azt körül. Az ostrom serényen és vitézűl folyt, az ostromlók sok sebet vettek. A favár tornyai közűl csupán három állott még épen, ezeket is csak a tűztől védték a velenczeiek. Úgy látszék, a tizenhatezer lándsás és hatszáz lovas, kiket a favár védelmére rendeltek, a védelemben a legszükségesebbre szorítkoztak csupán és hagyták az ostromlókat a nap hevében kifáradni.

ZÁRA OSTROMA 1346-BAN.

Ekkor, három órakor délután, a hajóhad harmincz gályája és számtalan bárkája a parthoz közeledett és leadta legénységét. E jelre kirohantak és leugrottak bástyáikról a velenczei zsoldosok és a záraiakat megrohanták. A záraiak védték magokat a túlhatalom ellen, a magyar sereg pedig csak nézte az egyenlőtlen harczot, de a világért sem avatkozott bele. Ebben állott a megvesztegetett főurak árulása.

A záraiak visszaveretvén, falaikról sírva szemlélték, mint égetik meg számszereiket, hajító gépeiket a velenczeiek, melyek közűl csak egyetlen egyet, a Miklós bánét, mentették meg a magyar seregek.

Lajos, a húsz éves fejedelem, a keserű tapasztalással, hogy becsületes szándékát saját főemberei elárulták, tűrtőzteté biztos adatok híján haragját. Belátván, hogy ily viszonyok közt gépek nélkűl további időzése haszontalan, harmadnapra Vrana felé vette útját. Itt seregét elbocsájtván, keserűséggel szívében és fájdalommal sok elvérzett jó vitézeért,^[129] visszatért Visegrádra.

Velenczébe julius 4-én érkezett meg a győzelem híre, bizonyára az út és mód is, melyen hozzá jutottak. Ezért oly igen hajlandó a köztársaság az egyességre és békére, melyhez a bosnya bán útján jutni vélt. Sajátságos: míg győzelme előtt negyven, esetleg nyolczvanezer aranyat kész áldozni Zára, illetve Dalmáczia békés birtokáért, most fényes győzedelme után Dalmáczia birtokáért százezer, Záráért hatvanezer aranyat ajánlott a magyar királynak, s ez összegeken felűl (halljuk csak!) húsz, illetve tízezer aranyat ajándékképen az uraknak. – Sőt visszavetette Dusán szerb czárnak, – vissza Johanna siciliai királynőnek szövetkezési ajánlatát, nehogy a magyarok királya érzékenységét sértse.

A záraiak a szerencsétlen julius 1-i csata után azon reményökről, hogy az ostrom alól fölmentetnek, végleg letevén, fölkérték Lajos királyt, közvetítsen közöttük és Velencze közt tisztességes békét. Lajos erre legott követeket küldött Velenczébe. Jogairól hajlandó lemondani, ha Velencze Zára jogait tiszteli és épségben tartja: ezt üzente. Velencze kitüntetéssel fogadta ugyan a magyar követséget, de királyuk ajánlatával nem értett egyet. Zára jogait tiszteletben tartani nem fogja. Ellenben szeretné, ha nemcsak Záráról, de egész Dalmátországról mondana le a magyar király. És mert volt alkalma tapasztalni, hogy pénzzel sokra mehet, azt hivé pénzen mindent kivihet. A magyar követséget tehát határozott válasz nélkűl bocsájtá el: válaszát és ajánlatait majd megviszik saját követei, kiknek számára útlevelet kért. De Lajos alighanem értesűlt a kétkulacsos bosnya bántól, hogy Velencze csupán csak pénzt ajánl föl neki; e végett, ha még annyi lett volna is, követeit el se fogadta.

Zárában ez alatt mind szomorúbbra fordúlt a helyzet. A nagy csalódás, a vereség kislelkűvé tette a lakosságot, főleg az alsóbb rendű népet, melyet Velencze nyilt és titkos csábításai megingattak, bujtásai föllázítottak. Belzavarok törtek ki, fönhangon gyalázták az elüljáróságot, hogy ez az utczára sem merészelt kimenni, hanem a rossz hangulat csitítására ismételve pénzt osztogattatott a szegények közt. E rendszabály is czélt tévesztett s a néppárt mind hangosabban követelte: adják föl a várost.

A várost ez időben három kormányzó és tizenkét tanácsos igazgatá teljes hatalommal. Ezek engedve az erőszaknak, követséget küldének a velenczei táborba, új szerződés alapján békekötést ajánlván. De Velencze föltétlen megadást követelt, mire a zárai tanács rá nem állott, hanem a város további védelmét határozta el. Újra lázongani kezdett a nép, azonban a lázadást vérbe fojtá a tanács szigora.

Az ostromlottak nem egy súlyos csapást mértek ezután is még sanyargatóikra. Sikerűlt két ostromgépöket megsemmisíteni; ellenben árulás folytán elvesztették a szent Mihály váradját a szigeten. Már csak nyolczvan zsoldosuk volt, hanem még mindig bíztak a magyar királyban, kit «szent gyanánt tisztelének». – Értesűlvén, hogy a horvát bán sereggel és eleséggel közeledik feléjök, megfeszítették utolsó erejöket; tűrtek éhséget és szomjúságot, mert az inség legfőbb fokát érte el nálok. Új csalódás. A megvesztegetett bán álmosan, rossz kedvűen indúlt ura parancsain, s a reményt, melyet kelte, önmaga hiúsította meg.

Október elején a velenczések még egy favárat építének, melylyel a legszorosabban köríték és úgy elzárták a várost, hogy hírt se vehetett a külvilágról. A nép, melynek már nem volt mit ennie, mind követelőbben sürgette tűrhetetlen szenvedései végét. November 25-én közgyűlést híttak össze, melyen csaknem kétszázan voltak jelen. A tanácskozás reggeltől estig tartott, miközben a piaczon egybesereglett tömeg békeért könyörgött. Könyek közt egyezett meg ebben végre a gyűlés. Hat előkelő követet választott, kiket Velenczébe külde föltétlen föladást ajánlván és kegyelemért esdekelvén. A signoria kegyelmesen fogadta az alázatosan esedezőket és kegyelmet ígért a megtérőknek, azonban a hat követet túszúl letartóztatá.

Deczember 21-én megnyíltak Zára befalazott kapui, melyeken a velenczések bevonúlván elfoglalták az erősségeket és gondosan őrizték a várost. Új alkotmányt hirdettek ki, melynek alapján a tanács és nép újra hűséget eskütt a köztársaságnak. A magyar királyi jelvényeket mellőzték; szent Márk lobogóját fölhúzták. A favárakat lerontották és Zára őrizetére négyszáz gyalogost és kétszáz lovast rendeltek ki.

Egy hónapig tartott e tűrhető állapot. 1347 január 24-én azonban elkobozták a polgárok fegyvereit, nehány nap múlva ötven, majd ismét tíz előkelő nemest Velenczébe hurczoltak és tömlöczre vetettek. Csak némelyeknek sikerűlt Magyarországba menekűlniök.^[130]

34. XIV. SZÁZADI FÜGGŐ GYERTYATARTÓ.