FORDÍTSUK immár tekintetünket nyugat felé és vázoljuk a viszonyokat, a mint azok a magyar király és nyugati szomszédjai, az osztrákok, csehek és lengyelek közt tovább szövődtek. Ausztriá-ban a kezén lábán béna II. Albert herczeg, Habsburgi Rudolf király unokája, uralkodott. A Habsburgi büszke házat, mely Rudolf római királyban sebes szárnyalással, mint a sas, emelkedett a magasba; mely hatalmas ivadékában, mint a királyi tölgy, dús ágakat és lombokat hajtott: megtépte a zivatar, de kegyetlenűl. Négy király támadt nehány évtized alatt belőle, köztök három római, és most, a XIV. század derekán, csak egy jámbor anyóka, Ágnes asszony, III. Endre magyar király özvegye, volt az egyetlen, kit a királyi czím megilletett. A Rudolf és Albert királyok nagyszámú férfiivadéka is egy rügyre szorítkozott, a jó maga tehetetlen II. Albertre, kit – habár negyvenedik évét számította – még nem áldott meg az ég utódokkal.
II. Albertet bölcs-nek nevezték kortársai és méltán megillette e jelző a férfiút, ki a neki jutott szerényebb viszonyokba méltósággal bele tudott illeszkedni. Az a kicsiny és szegény osztrák herczegség, melynek ura volt, becsületes és dolgos, de lelkesedni képtelen, hadjárataiban szerencsétlen népével, alacsonyan szárnyaló önzésével nem sok tekintélyt adott fejedelmének. Annál több, szánakozással vegyített tiszteletet gerjesztett a beteg fejedelem maga, szerénységgel párosúlt határozottságával, ha érdekei úgy kívánták; óvatos pártatlanságával oly ügyekben, melyek közvetlenűl nem érdekelték; belátásával és nyugodtságával, ha közbenjáró véleményét igényelték. Ekképen meg tudta óvni országát külső és belső háborúktól, miközben a béke áldásait élvező lakosok jólétnek örvendettek. Így esett, hogy Csehország mögött Ausztria egyike volt Németország előkelőbb tartományainak.
120. CILLY PECSÉTJE.
Körirata: Sigilum x Civitatis Cilie a. d. 1465……..
Lajos magyar király «bölcs» nagybátyjával mindig jó barátságot tartott, és miután Isten ezt megáldotta gyermekekkel, e barátságot teljes mértékben átvitte ezekre is. Bécsbe többször felrándúlt, ha nem is mindig országos dolgokban, de nem ritkán fontos ügyekben. Többi közt 1345. évi deczember 14-én a szövetséget, melyet I. Károly király az osztrák herczegekkel kötött, valamint az egyezséget a gonosztevők üldözésére, a kártevések kölcsönös megtérítésére megerősítette. II. Albert herczegnek volt is alkalma a magyar király barátságának becsét tapasztalni. A Habsburgiaknak ugyanis, régóta sok kellemetlenségök akadt felföldi (ősi) birtokaikon, hol a svábok (svajcziak) szövetkezve Zürich városával, folyton fenekedtek volt uraik ellen. Albert herczeg más menedéket nem találván, 1355 julius 26-án segítséget kért a magyaroktól. Lajos király négyszáz ijászszal Laczkfi Pált küldötte, kik Svábországba érkezvén, Puchaim Albert ergaui és thurgaui kormányzó vezérlete alatt Tulna (másutt Turegum, Thurgau?) város körűl, augusztus 11-én véres csatát vívtak a svábokkal. «Szent királyok segítsetek!» volt a magyarság jelszava, mely mellett mintegy háromszázat nyilazott le a svábok közűl. Mint a vágóhídon, úgy rogytak össze a svábok lovastúl, mert meg volt szigorúan hagyva a magyaroknak, hogy senkit se kíméljenek, senkit foglyúl ne ejtsenek. Hasztalan emelték föl esdő kezöket, rimánkodván: «Oh édes uram, kegyelmezz, ne ölj meg!»[484] a magyarság nem adott pardont, rivallván: «Hallgass… német; ittátok vérünket, ma iszszuk a tieteket!»[485]
121. II. ALBERT PECSÉTJE.
Körirata: ALBERTVS. DEI • GRatiA. DVX. AVSTRIE. STYRIE. CARTNTHIE. DomiNus. CARNIOLE. MARCHIE
ET PORTVS. NAONIS x COMES. De.
HABSPVRCH. TRYBVRCH LANTGRAVIVS. ALSATIE • DomiNus…………
E hallatlan vereség következménye lett, hogy a szövetségesek békét kötöttek. (Zürich, 1355 augusztus 18.)
Visszaérkezvén pedig Laczkfi Pál, fejedelmi ajándékot kapott az osztrák herczegtől és következő, Lajos királynak szóló levelet: «Köszönjük atyafiságodnak a segítséget, mert a mit ötezer fegyveressel egy egész esztendő folytán megcselekedni nem bírtunk, azt Laczkfia Pál négyszáz magyarral megtette dicsőségesen. Kérünk tehát, hogy Pál urat királyi bőkezűséggel megjutalmazni kegyeskedjél.»[486]
122. ISTVÁN HERCZEG PECSÉTJE.
Körirata: S.. DOMINI. STEPHANI. (DEI.) GRATIA. DVCIS. TRANSSILVAT(oris montis).
Ezek után az osztrák herczeg 1356. évi január 6-án új szövetséget kötött Lajos királylyal, melyben egymás tényleges és szerzendő birtokait tiz évre kölcsönösen biztosították. Az osztrák herczeg továbbá megengedte, hogy alattvalói, ha akarnak, a magyar király szolgálatába szegődhetnek. (Lajos király ekkor már Velenczére gondolt.) Egyszersmind megfogadta, hogy Kázmér lengyel király ellen, kinek folytonos ízetlenkedései voltak IV. Károly császárral és cseh királylyal, senkit se fog segíteni.
Ugyanekkor Albert herczeg, mint fogott bíró ítélt Margit bajor herczegnőnek, néhai István magyar herczeg özvegyének, aztán Hohenloch (ma: Hohenlohe) Gerlach feleségének moringja (nászajándéka) fölött. Ítéletéhez képest, Lajos király harminczezer forintot adott az osztrák herczeg kezéhez, melyekkel Margit kielégítendő azon esetre, ha oklevelei ennyire jogosítják. Ha ezt kimutatni nem tudja, tízezer forintot kap csak, a többi húszezer pedig Lajosnak visszajár. Nagy-Szombat városa azonban mind két esetben Margit kezén marad. Végre is Lajos király lemondott a herczegnő 60,000 frtnyi hozományáról és 4000 frtnyi hitbéréről.
Az osztrák herczeg aztán Győrig kísérte kedves magyar vendégét, honnét Wallsee Ulrikot, Landenberg Hermannt, Puchaim Albertet és Meissau Ottót küldötte a császárhoz, hogy a császár, magyar király és közte esett némely félreértéseket kiegyenlítsék.[487]
Midőn II. Albert herczeg 1358 julius 26-án élete hatvankilenczedik évében elhúnyt, tizennyolcz éves fia, IV. Rudolf herczeg lett utódja.
IV. RUDOLF, OSZTRÁK HERCZEG.
NEGYEDIK RUDOLF egyike volt azon uralkodóknak, kikben a genialitás teljes fényével, de ugyanakkor minden árnyékával is jelentkezett. Hét évig uralkodott csak és mindössze huszonöt évet élt: korában tehát mentséget talál a szenvedély, mely midőn nagyra tör, néha el is siklik.
123. A BÉCSI FŐISKOLA.
Ha más eszméje nem leendett, mint Magyarország, Csehország és Ausztria egyesítése, melyet ez időtől fogva mindig szem előtt tartottak és szívós kitartással követtek utódai, míg végre – a magyar és cseh nemzetnek nem ugyan előnyére, de Ausztriának annál nagyobb hasznára realizáltak: ez az egy megérdemlé, hogy Alapító-nak hívják övéi, noha e melléknevet voltaképen tévedésből adták neki. De e mellett ő szerezte meg Tirolt az osztrák ház számára; a görczi birtok egyesítését Ausztriával szintén ő indította meg, és a polgári elem pártolásával, a tudomány és művészet ápolásával ő rakta le alapját Bécs városa nagyságának. Ő alapította a bécsi tudományos egyetemet, és kezdette építeni szent István templomát.
Bécs akkor egyszerű, a passaui püspökséghez tartozó plebánia volt. Rudolf herczeg belátta, ha Bécset jelentősb várossá akarja átalakítani, főpapi székkel kell ellátnia, hisz e nélkül főváros az időben sem volt képzelhető. Tervét nem tudta ugyan valósítni, a káptalant azonban legott létre hozta, mely fölé csakhamar kerekedett püspök, sőt érsek is, ki századunk ötvenes éveiben a fonákul óvott magyar prímásságot is már-már elnyelte.
124. BÉCS VÁROSA NAGY PECSÉTJE (1303).
Körirata: SIGILLVM. CIVIVM. WINNENSIVM.
IV. Rudolf arra törekedett, hogy mennél függetlenebb úrrá tegye magát. E czélját mielőbb elérendő, lázas türelmetlenséggel gyártatta azon öt okiratot, melyeket közönségesen az osztrák ház privilegiumainak neveznek.
E levelek azon elvből indúlnak ki, hogy az osztrák herczeg a német birodalom első, legfőbb és leghívebb fejedelme, Ausztria pedig a birodalom pajzsa és szíve, a miért ők a birodalomban előnyös állást érdemelnek. Már Julius Caesar, ki – e gyártmányok szerint – nagybátyjának és utódainak hűbérűl adta Ausztriát, meghagyta, hogy ne legyen senkinek hatalma fölöttök, és Nero császár, az istenek barátja és vallásuk terjesztője is elrendelte, hogy Ausztria mindenkorra szabad és a hűbéri adótól mentes tartomány maradjon. Ugyanígy rendelkezett I. Frigyes császár is, hogy az osztrák herczeg sem a birodalomnak, se senkinek másnak ne tartozzék szolgálni; csupán, ha a birodalom hadat járatna Magyarországon, köteles egy hónapra saját költségén tizenkét vitézt állítani.
Az osztrák herczeg (mindig a mondott hamisítványok értelmében) nem tartozik részt venni a birodalmi gyűléseken sem. Ha ott mégis megjelennék, udvari főherczeg gyanánt bánjanak vele, kit a választó fejedelmek után a császár jobbján illet meg a díszhely.
A hűbért saját tartományában (Ausztriában) és díjtalanúl [488] ruházza reá a császár. Ekkor is nem födetlen fővel és térden állva veszi azt át, hanem lóháton, fejedelmi díszben, a jogarral kezében, ágas koronával díszített herczegi kalappal a fején. Sőt a herczeg viselhet királyi koronát is kereszttel a hegyén, azonképen a császár és minden nép jelenlétében maga előtt hordathatja az igazság kardját s az ország zászlóját.
A birodalomnak nincsen joga törvényt látni a herczeg személye fölött. Senki vádjára se köteles helyt állani, még a császár előtt sem. Hanem ha önként alá akarja magát vetni valamely ítéletnek, hűbéresei és ministerialisai közől nevez ki bírókat maga fölé.
Mi több, Ausztria belügyeibe sem avatkozhatik a birodalom. Ott minden birtok hűbér, mely korlátlanúl a herczegtől függ, ki önkényesen uralkodik népe fölött. A bíróságok, a vadászat, halászat és erdők neki jövedelmeznek, annál inkább a zsidók, pénzváltók és kölcsönadók, a középkor e legbőségesebb jövedelmi forrásai.
Szóval, IV. Rudolf nem kevesebbet akart, hanem hogy magát, országát és alattvalóit a német birodalomtól, melynek elvégre Ausztria kiegészítő része volt, függetlenné tegye – de még se teljesen, mert bevett az osztrák házi privilegiumokba olyas rendelkezést is, mely szerint a birodalom az osztrák herczeget minden megtámadója ellen összes erejével megvédeni tartozik. Sőt Julius Caesar, ki nagybátyját legtitkosabb tanácsába beválasztotta, ezzel nemcsak példát adott, de szabályt is rendelt, hogy semmi fontosabb birodalmi ügyet az osztrák herczeg tudta és hozzájárulása nélkül elvégezni nem szabad.
Elkészülvén 1359 tavaszáig e drágálatos privilegiumok, IV. Rudolf herczeg április havában a császárhoz, ki ipja is volt, Prágába utazott, hogy azok megerősítését tőle megnyerje. Azonban a császárnak legkivált JULIUS CAESAR és NERO szeget ütött a fejébe, és elküldötte az okleveleket Petrarcának szakértő vizsgálatra. Miután pedig Petrarca azokat otromba és szemtelen hamisítványoknak minősítette, azok megerősítéséhez egyelőre nem járult és a Rudolf herczegtől kért többi kedvezményeket is megtagadta.[489]
Mérgesen távozott a herczeg a császártól, és már két hónap mulva észre lehetett venni, hogy a császár megbuktatásán dolgozik. Ugyanazok által, kik megválasztották, a választó papi fejedelmek által akarta őt megbuktatni. – A császár ugyanis, ép az időben megsértette a német főpapságot. Rendeletet adott ki a püspökökhöz, melyben felszólította őket, fékezzék meg a papság fegyelmetlenségét, különben kénytelen lesz világiakat megbízni, hogy sequestrálják a papi javakat. Ez ugyan csak üres fenyegetés akart lenni, de ép azért, mert nem ijedtek meg tőle, annál inkább zokon vették.
Lajos magyar királyt szemelték ki tehát ellenkirályúl. A terv Lajos király tudtán kívűl történt ugyan, de jól volt kieszelve. Ha valaki, ő volt eléggé hatalmas arra, hogy IV. Károlylyal megmérkőzzék; őt, az egyház hű fiát, a klerus legszívesebben látta volna oltalmazójának; tőle a gazdag, bőkezű és nem-német fejedelemtől, legtöbbet várhattak a választó fejedelmek.
IV. Rudolf pedig nem is képzelhetett volna magának kegyesebb urat, mint családja e régi, jóakaró barátját, rokonát. Most is, 1359 augusztus 2-án Pozsonyban volt nála, hogy az atyáik által kötött szerződések megerősítését kinyerje tőle;[490] meg talán azért is, hogy kitapogassa, hajlandó volna-e Lajos Németország netáni választását elfogadni? De erre adatunk nincs.
Veje ármányait, ki időközben a bajor és würtenbergi herczegekkel is szövetkezett, időnek előtte megtudta IV. Károly császár. Belátta, hogy reformátori törekvéseit az egyházban rosszúl alkalmazta. Visszavette tehát korholásait és védő leveleket adott a pap uraknak a világiak túlkapásai ellen. Egyúttal elhatározta, hogy a hálót, melyben őt akarták megfogni, egy rántással szakítja szét.
Bacharachban, a Rajna mellett, hova 1359 november 11-ére a választó papi fejedelmeket összehívta, azon meglepő kijelentést tétette nekik, hogy IV. Rudolf osztrák herczegtől tudja, miszerint a papi fejedelmek a pápa tudtával őt elmozdítani, és helyébe Lajos magyar királyt akarják megválasztani.
Ez mestervágás volt. A nélkül, hogy a választó fejedelmeket vádolta volna, tudtára adta a készületlenűl meglepetteknek, hogy átlát a szitán. Nem volt más menekülés: a pap urak mindent letagadtak. Leveleket írtak a császárnak, ártatlanságokat erősítvén, a magyar királynak és osztrák herczegnek, melyekben kérik őket, tegyenek tanúságot büntelenségökről.[491]
IV. Károly császár ekkép megmenekült a bajtól; ellenben a magyar királyt mélyen megsértette, midőn nevét méltatlanúl meghurczolta. Őt kiengesztelni volt most legsürgősb feladata, s ezt annál inkább, mivel, ha lázadó vejével el akart bánni, előbb el kellett intéznie ügyét a magyar királylyal. De Lajos király, ki időközben 1358 novembertől fogva Erdélyben járt és csak 1359 február elején érkezett vissza Visegrádra,[492] nem igen volt megközelíthető. A császár ugyan már február második felében készült hozzá, de két hónapig folytak aztán még az alkudozások, míg végre sikerre vezettek az által, hogy Károly fölajánlotta Lajosnak Feltre és Belluno lombard városokat Gazamatta várával együtt. E városok eddig az aquilejai patriarcha gondozása alatt állottak, de Miklós patriarcha halálával (1358), vissza estek a császárra. A császár nem sok fontosságot tulajdonított nekik; többet Lajos király, mert Velencze szárazföldi birtoka megett feküvén, szükség esetén jól fölhasználhatta őket, a miért (Szécsényi?) Tamásfia Miklóst küldötte oda kapitányúl.[493]
Ez előzékenység kedvezőn hangolta Lajos királyt. Nagy-Szombatban, 1360 május közepén találkozott a császár és vele öcscse, János morva őrgróf a magyar királylyal, kinek kíséretében volt Rudolf osztrák herczeg. Valamennyien kibékültek. A császár írást adott magáról, hogy a magyar király ellen szórt rágalmakat soha se hitte, a jövőben se fogja elhinni. Nem különben a császár és öcscse egy részt, az osztrák herczeg más részt szintén leveleket cseréltek, melyekben megismerik, hogy Lajos magyar király közbenjárásával a köztök fönforgó egyenetlenségeket kiegyenlítették. Nevezet szerint a Luxemburgok Ausztriáról, a Habsburgok Cseh- és Morvaországról végleg lemondottak, és ezen jogaikra vonatkozó leveleiket egymásnak kölcsönösen kiadták. (1360 május 15. és 16.)
125. RUDOLF OKLEVELÉNEK KEZDŐ SORA.
Nagy-Szombatból Ausztriába, Seefeldbe mentek a kibékült fejedelmek, hol május 21-én Rudolf herczeg térden állva (és nem lóháton) kapta hűbérűl tartományait (de Tirolt és Burgundot nem) a császártól.[494]
125. MÁRIA KIRÁLYNÉ KARPERECZE.
III. Ujabb készülődések IV. Károly császár megbuktatására.
A CSÁSZÁR és veje közt az egyetértés mind a mellett nem állott helyre, és valószínűleg háborúra kerűlt volna az ügy,[495] ha Lajos király ismét békítőleg nem szól közbe. Vilmos egri prépostot és kinevezett pécsi püspököt[496] küldötte a császárhoz Nürnbergbe (1360 julius 25.), hogy őt engedményekre bírja, ki nem sokára jelentette is neki, hogy kedves vejét, Rudolf osztrák herczeget, megbocsájtván fiatalkori könnyelműségét, ismét kegyelmébe fogadta, valamint, hogy lemondott Masoviáról és Plockról a lengyel király részére, és megígérte, hogy nem fogja a boroszlói püspökség elszakítását a gneznai metropolita széktől sürgetni; azaz nem fogja eltépni a végső szálat, mely Sziléziát még Lengyelországhoz fűzte. Sőt rövid időn úgy értesülünk, hogy IV. Károly császár és cseh király, nem különben öcscse, János morva őrgróf, szövetséget kötöttek cseh, morva és osztrák birtokaik védelmére minden ember fia ellen, kivévén a magyar és a lengyel királyt. (Esslingen mellett, 1360 szeptember 5.)[497]
Tehát Vilmos püspök ügyesen járt el Nürnbergben, a miért a nem épen bőkezű császár kétezer forintot ajándékozott neki.[498] Valószínűleg nagy része volt abban is, hogy Lajos király és felesége, Erzsébet királyné, jeles alakú levélben erősítették meg Erzsébetnek, néhai István magyar herczeg leányának eljegyzését Jodokkal, János morva őrgróf elsődszülött fiával. (Visegrád, 1361 február 2.)[499]
Ime ez lett volna a Luxemburgi jutalma engedékenységeért: a közeli kilátás a magyar trónra. Lajos királynak, ugyanis második, immár hét évi házasságából se volt még örököse s Olaszországban már híre járt, hogy nejétől annak magtalansága miatt, el akar válni.[500] Néhai István herczegnek volt ugyan két gyermeke: János és Erzsébet; de János 1360 őszén elhúnyt,[501] maradt tehát csak az egyetlen Erzsébet, kit méltán tarthattak akkor az Anjouk magyar trónja örökösének.
Látjuk az előadottakból, mennyi önzéstelen jóakarattal viseltetett Lajos király úgy a Habsburgok, mint a Luxemburgok iránt, s ezen jóakarata mindkét félnek előnyére szolgált.
Viszont azonban nem úgy történt. Mihelyt az osztrák herczeg nem látta hasznát Lajos politikájának, megszokott hálátlansággal a magyar ellen fordúlt. Ép úgy a császár is. Legújabban okot erre az aquilejai patriárka adott, kit IV. Rudolf herczeg megtámadni és javaitól megfosztani készűlt. És mert belátta, hogy a magyar király szövetségesét, a patriarkát ez igaz ügyében el nem hagyhatja, cserben hagyta ő a magyar királyt, a császárral szövetkezett (1361 augusztus 1.), már másnap[502] megtámadta a patriarkát, leverte és foglyúl magával vitte Bécsbe.[503]
Tudta az osztrák, hogy ez által a magyar király legnagyobb ellenségének, Velenczének járt kedvében. El is ment a lagunák városába s ott a signoria által ünnepeltette magát. (Szeptember 29.-október 5.)
A patriarkának, kit útközben megraboltak, pecsétjétől megfosztottak, Bécsben, aztán Melkben szigorú őrizet alatt tartottak, mégis sikerűlt követséget küldenie a magyar királyhoz és tőle sürgős segítséget esdekelnie. A követek hálával emlékeztek arról, hogy nemcsak Lajos király, de boldogúlt atyja is Aquiléjának oltalmazója volt. Azonképen Aquiléja is, midőn a király 1347-ben Nápolyba, 1356-ban Velencze ellen indított hadjáratot, minden erejével segítette őt, ki ez utóbb mondott évben tíz évre védelmi szövetséget kötött a patriarkával. Közben az osztrák herczeg kormányra lépte óta a patriárka ellen tör, kíméletlenűl bánik vele s meg akarja fosztani minden birtokától. A herczeg s a vele szövetkezett császár elől egyes-egyedül a magyar király mentheti meg őt a végromlástól.
A követség előadása nagy hatást gyakorolt Magyarországon. Ha Aquiléja megszűnt önálló hatalom lenni, a mint látszott, Magyarország egyik természetes támaszát vesztette el Velencze ellen. Ha a császár, Velencze s az osztrák herczegek szövetkeznek, vége Lajos befolyásának Olaszországban. S ez még hagyján; de mi lesz akkor, ha e coalitió Magyarország ellen támad? Ettől tartott Lajos király, és utasította a dalmát városokat, hogy szemmel, füllel vigyázzanak, mert a császár és osztrák herczeg, úgy látszik, meg akarják támadni a magyar birodalmat. (1361 deczember 15.)
Lajosnak tennie kellett. Hogyan tette: rábeszéléssel-e, kedvezéssel vagy fenyegetéssel? nem tudjuk; de az csakugyan megesett, hogy IV. Rudolf herczeg, ki a múlt augusztus első napján szoros szövetségre lépett ipjával, a császárral; ki főleg a császár segítségének köszönhette sikereit Aquileja ellen: merész kanyarulattal rögtön hátat fordított neki és 1362 január 7-én a maga és fivérei: Frigyes, Albert és Lipót herczegek nevében szövetséget kötött Lajos magyar királylyal IV. Károly császár és János morva őrgróf ellen, esküvel kötelezvén magát, hogy Lajos királyt minden tehetségével segíti, kivevén azt a tizenkét embert, kik régi szokás (értsd: az osztrák ház ál-privilegiumai) szerint a birodalomnak szolgálni tartoznak.[504]
126. IV. RUDOLF PECSÉTJE.
Körirata: RVODOLPHVS. QVARTVS. DEI GRACIA……………. ARCHYDVX. AVSTRIE. STYRIE. KARINTHIE SUEVIE.
ET. ALSACIE. DOMINVS. CARNIOLE.
MARCHYE. ET. PORTVS. NAONIS…….. ANNO. DOMINI. M. CCC. XXX. IX.
Lajos király igen föl volt háborodva a császár ellen, ki az ő barátságáért hálátlansággal fizetett, úgy neki, mint Kázmér lengyel királynak. Viszont a császár is féltékeny lehetett a fényes eredményekre, melyeket Lajos és fegyverei kivívtak. Hatalmától is félthette gonddal gyarapodó birtokát, legelőbb Sziléziát főleg az esetre, ha Magyar- és Lengyelország egy kézbe, a magyar királyéba kerülend.
Azonképen, mint Károly Lajos iránt, érzett Rudolf Károly iránt, ki letartotta merész szárnyalásait, letörölte szépen festett fellegvárait. De félthette a Luxemburgok mind inkább terjedő hatalmától Ausztriát is, míg Lajostól némi engedékenységet remélhetett az aquilejai patriárka ügyében is; Schwarzbach várát pedig mintegy foglalóúl, mindjárt megkapta.[505]
Még inkább elmérgesedett a császár és a magyar király közt fönnálló rossz viszony a császárnak meggondolatlan nyilatkozata következtében.
127. ANKENSTEIN.
Cseh rablók ugyanis többrendű kárt okoztak a magyar határszélen. Lajos elégtételt követelt a császártól, mint cseh királytól, a kárvallottak érdekében; de a császár a helyett, hogy e jogos igényt kielégítette volna, azzal hozakodott elő, hogy Lajos király nagy befolyást enged anyjának a kormányügyekre és oly aljas kifejezéssel illette a magyar anyakirálynét, mely koronás fia érzelmeit mélyen sérthette. A magyar követek azonnal visszautasították a császár sértéseit és készeknek nyilatkoztak akár vele, akár megbízottjával királynéjok meggázolt becsülete miatt megvívni. A császár mentegetődzött és tréfával akarta elütni a dolgot; hanem a követek oly komolynak vették a sértést, melyet csak vér moshat le, és azonnal távoztak Prágából.[506] Lajos, ki gyöngéd fiúi szeretettel és magasztos tisztelettel viselteték anyja iránt, megdícsérte követei eljárását és háborúra készült.
Közben az ellenkedő fejedelmek kemény jegyzékeket váltottak egymással.[507] De el nem felejtkeztek a dolog velejéről, hogy mennél jobban elkészüljenek a hadjárathoz, és minél több szövetségest gyűjtsenek magok köré.
128. SZ. KATALIN KÁPOLNA KARLSTEINBAN.
Lajos király szövetségese IV. Rudolf herczegen kívűl Kázmér lengyel király volt, míg Rudolf herczeg a salzburgi érsekkel és suffraganeusaival, nem különben Mainhard felső-bajor herczeggel és tiroli gróffal lépett egyezségre kölcsönös segítség czéljából. – Pozsonyban, 1361 deczember 31-én[508] a freisingi, passaui, chiemseei, seckaui és lavanti püspökök, Ausztria, Stiria, Karintia és Karniolia egyházi és világi főurai esküjökkel erősítették meg a szövetséget, melyet IV. Rudolf és testvérei, valamint Mainhard herczeg egy részről, Lajos magyar király és Kázmér lengyel király más részről kötöttek.
A háború czélja ez alkalommal igen komoly volt; nem kevesebb, mint a császár megbuktatása. Mire nézve a magyar király és az osztrák herczeg Budán, 1362 márczius 10-én megegyeztek abban, hogy mindazon foglalásokat, melyeket közösen tesznek, egyenlően osztják föl magok közt, ehhez képest országaik határainak rendezését és egyéb netáni igazításokat a hadjárat utánra halasztották.[509] Viszont, hogy az aquiléjai patriárka ügye ne hasson gátlólag vagy bomlasztólag a szövetségre, IV. Rudolf tapasztalván Lajos király szilárd elhatározását, igen sokat leengedett követeléseiből, úgy hogy a patriárka friauli birtoka és hatalma sértetlenűl megmaradt.
IV. KÁROLY ÉS NEJE VALOIS BLANKA.
IV. KÁROLY ÉS FIA IV. WENZEL.
Frescokép Karlsteinban a Mária kápolnában.
Ezen előzmények után Lajos király fölkelést rendelt.[510] Az egyesűlt hadak Trencsényig érkeztek, hogy Morvaországba törjenek, midőn IV. Károly követeképen Schweidnitzi Bolko herczeg, Lajos király rokona, jelentkezett békeajánlatokkal. A felek fegyverszünetet kötöttek, és Lajos király a béketárgyalásokhoz Kont Miklóst, a nádort, és Bebek Istvánt, az országbírót, küldötte Brünnbe. A béketárgyalások nem vezettek czélhoz, s ez Lajos király helyeslésével találkozott;[511] azonban a visszatért követek sereget már nem találtak Trencsényben: szétoszlott az, minthogy néhány éven át fölötte szűk termés lévén nemcsak Ausztriában, Cseh- és Bajorországban, hanem nálunk is, eleséget nem talált.[512]
129. IV. KÁROLY CSÁSZÁR ÉS NEJE: POMERÁNIAI ERZSÉBET.
Ha tehát a császárnak az volt a czélja, hogy a háborút elodázza, e czélját elérte, mert közben az ősz beköszöntvén, a hadjáratnak vége szakadt. Most tehát csak az lehetett a császár legközelebbi föladata, miként jusson a fegyverszünettől tisztességes és nem költséges békéhez.
E végett az új pápa közbenjárását is megkérte. V. Orbán, ki 1362 deczember 6-án ült a VI. Incze halálával megürült pápai trónra, amúgy is a törökök ellen indítandó keresztes hadjárat gondolatával lévén elfoglalva, örömest engedett a császár kérésének, és Péter volterrai püspököt egész halmaz ajánlattal küldötte Magyar-, Cseh-, Lengyel- és Osztrákországba, «hogy a béke elalvással fenyegető, gyenge mécsét éleszsze».[513]
A ciprusi király is közreműködni iparkodott a békeszerzésben. A török veszedelem őt igen fenyegette, közvetlen érdeke kívánta tehát, hogy a keresztény fejedelmek kibékülvén, részt vegyenek a törökök ellen indítandó hadjáratban. A pápa ajánlatával ellátva, sorra vette e fejedelmeket, mindenütt segélyt kérvén. De ezek ketten: a ciprusi király és a pápai követ keveset lendítettek volna a béke ügyén, ha a császár ügyességével nem segít magán.
IV. Károly császár harmad ízben lett özvegygyé, 1362 julius 10-én, midőn Schweidnitzi Annát, a magyar udvar neveltjét elvesztette. A császár, ki házasságot mindig politikából kötött, szemét most Pomerániai Erzsébetre a lengyel király unokájára és a megsértett magyar királyné unokahúgára, vetette. Az ajánlat hízelgő volt Kázmérra és engesztelő Erzsébetre. A pápai követnek tehát, de különösen Katalin osztrák herczegnének, a császár leányának sikerült a haragos feleket megnyugtatni abban, hogy ügyök felett mint becsületbírák a lengyel király és a Schweidnitzi herczeg ítéljenek. Miként e választás reméllette, már az előleges megbeszélés is biztos kilátást nyujtott az iránt, hogy a császár teljes elégtételt fog szolgáltatni a magyar anyakirálynőnek, minek következtében Lajos király megizente a váczi püspök által a pápának, hogy nagy reménye van a béke föntartásához.
130. NAGY KÁZMÉR MELLSZOBRA.
Ilyképen a magyar királyi család is hozzájárúlt megegyezésével a tervezett házassághoz. Lajos király pedig főurai fényes társaságában Szandeczen és Bochnián át Krakóba utazott, hol a lakodalmat, miután a császár könnyek közt kért bocsánatot, nagy ünnepséggel ülték meg. A császáron mint vőlegényen és Kázmér lengyel királyon, mint gazdán kívűl jelen voltak: a magyar király, Zsigmond dák király (úgy vélem: Sisman, a trnovoi bolgár fejedelem), Péter ciprusi király; Boleszló pomerán-stettini herczeg, mint a menyasszony atyja, Otto bajor, Ziemovit masoviai, Boleszló schweidnitzi, László oppelni herczegek és több más fejedelmek a Piastok közűl, valamint Volterrai János a pápai nuncius.
Ekképen állott helyre a béke Károly császár és testvére János morva őrgróf közt egy részről, más részről Lajos magyar király és IV. Rudolf osztrák herczeg közt, melyről Brünnben 1364 február 10-én állították ki a kötéslevelet a maga rendje és módja szerint.[514]
IV. Rudolf osztrák herczeget azzal vígasztalta meg Nagy Lajos, hogy örökösödési szerződést kötött vele, és unokahúgát, a tizenhárom éves Erzsébetet, ki eddig az öt éves morva Jodoknak volt szánva, Rudolf öcscsével (III.) Alberttel jegyezte el.[515] Rudolf aztán még Mainhard gróf halálával Tirolt megszerezte családjának, de röviddel utóbb, 1365 julius 27-én meghalt.
A cseh-magyar békekötés hírére V. Orbán pápa annál inkább megörűlt, minthogy a magyar király segélyt ajánlott neki Visconti Bernabos ellen. Önmagát iparkodott meghaladni Lajos dícséretében, habár a segélyt, miután Viscontit az imént kegyelmébe fogadta, megköszönte, föntartván az ígéretet az esetre, ha arra szüksége lenne. E segélyre nem sokára szüksége volt a pápának. Midőn Visconti Bernabos és Galeazzo Bolognát ostromolta, Lajos király 1368 elején Czudar Péter bánt küldötte a szentszék segítségére. Velencze Lajos király kértére megengedte, hogy a magyar segítő hadak szabadon vonúlhassanak át Trevison és Cenedán, valamint azt is, hogy akár szárazon, akár tengeren pénzt küldhessen s azt Velenczében deponálhassa. – Czudar Péter megoltalmazta Bolognát és babérral érkezett vissza Magyarországba.[516]
Hanem a családja hatalmát mások kárával nagyon is mohón növelni törekvő Károly császárral a jó egyetértés hosszan tartó ezentúl sem lehetett, és 1369-ben ismét együtt találjuk Kázmér lengyel királyt, a bajor herczeget a pfalzi grófokat Lajos királylyal Pozsonyban a végből, hogy a császár ellen szövetkezzenek. És alighanem nehéz idők virradtak volna a Luxemburgi házra, ha a jó szerencse ki nem fejti ellenségeit e szövetség kapcsából.[517]
IV. Nagy Lajost Lengyelország királyának koronázzák.
A KÖVETKEZŐ, 1370. évben meghalt Kázmér király, a Piastok utolsó és legnemesebb sarja a lengyel trónon. Kázmér a nyarat Nagy-Lengyelországban töltötte, de szeptember elején országa délibb vidékére költözött vadászni. Útközben megpihent Przedborzban, a siradi herczegségben, hol szép kastélyt építtetett magának. Kisasszony napja vala (szeptember 8.) s a király szarvas-vadászatra készűlt. Már előállott a vadász-szekér, midőn a jámborabb udvari emberek figyelmeztették a királyt az ünnepre és kérték, hogy azt meg ne szentségtelenítse. Kázmér épen engedni akart, hanem egyik ledér társa valamit sugdosott a fülébe, mire gyorsan a kocsiba ugrott és elhajtatott. De hamar elérte a szerencsétlenség: a vad űzése közben lebukott lováról és igen megsértette baloldalát. Lázba esett. Nagy ügygyel-bajjal szállították Krakóba, hol november 5-én meghalt.[518]
A mi után már atyja, I. Károly, anyja Erzsébet, utóbb maga Nagy Lajos is annyira óhajtozott: a Piastok lengyel koronája, valahára reá szállott… Ki hitte volna: Lajos már nem lelte örömét benne![519]
A krakói püspöknek, és a lengyel kanczellárnak, kik őt a lengyel főurak nevében a megürült lengyel trón elfoglalására személyesen meghívták, azon aggodalmát fejezte ki, hogy gondjait két birodalom közt felosztván, egyik javának sem fog kellően megfelelni.[520]
131. KÁZMÉR KIRÁLY SIRJA A KRAKOI SZÉKESEGYHÁZBAN.
132. KÁZMÉR KIRÁLY SIRJÁBAN TALÁLT ÉKSZEREK.
Nem is üres és hivságos mentség volt ez Lajosnál, kinek becsületes lelkéhez soha sem fért az alakoskodás. Lengyelország mindenha nehéz kormányzatú állam volt. Az egység hiányzott belőle; ha nem a király személyében, egyébként a különböző tartományok csak inkább szövetkezetek valának. A nemességben még nem fejlődött ki az igaz hazafiság, s így esett, hogy az országot megvédeni a maga erejéből legtöbbnyire képtelen volt; a legmíveltebb tartományokat elveszni engedte; jobbágyait a külső és belső rablóktól megoltalmazni nem tudta: mégis minden módon azt fúrta, faragta, hogyan vonja ki magát inkább-inkább a közteher viselése alól és szaporítsa s kiváltságait az állam rovására. A polgárok nagyrészint bevándorlott németek lévén, nem éreztek együtt a honfiakkal, ellenkezésben éltek a nemesekkel, és nagyon is a magok hasznát, nem pedig a közjót tekinték; noha ők magok jól megvelőztek, adót nem fizettek. A jobbágyokat, a szabadosokat, vagyis kmeteket csak úgy, mint a földhöz ragadtakat elnyomta a nemesség, kihasználta a polgárság és kiszívta a Kázmér által pártfogolt zsidóság, mely nyelvben, öltözetben, üzelmeiben maig is az, a mi volt akkor, a hírhedt lengyel zsidóság.
Lajos elgondolhatta, minthogy Isten meg nem áldotta fiú-magzatokkal, kiknek számára koronákról kellene gondoskodnia; kevés rokonszenve mellett a lengyelek iránt, kiknek nyelvét elsajátítani eleddig kedvet nem talált magában: minek törje magát e téren is, mely csak ürömtermő, de örömhozó nem lesz számára? Ha mind a mellett a lengyel küldöttség és magyar főurak huzamosb rábeszéléssel mégis rávehették, hogy útnak eredjen Lengyelországba, nem csekély része lehetett ez elhatározásában azon tudat, hogy anyja mennyire csüng e terv valósításán, mely tulajdonkép az ő hozománya.
Erzsébet anyakirálynő és Ulászló, oppelni herczeg és Magyarország nádora, már előbb elutaztak Krakóba a beteg Kázmér király látogatására. Lajost, hogy most utánok indúlt, a lengyel rendek Új-Szandeczben fogadták és nagy pompával kísérték Krakóba, hol a papság, városi hatóság, a czéhek zászlóikkal fényes körmenetben vezették a főtemplomba.[521]
KRAKÓ.
Schedel «Liber Chronicarum»-jából.
Lajos király «nagy sereggel» indúlt a lengyel földre. Valószínűleg bonyodalomtól tartott, mert a sziléziai herczegeken kívűl voltak még Piastok, kiknek, mint fiörökösöknek, ha örökösödésről leendett szó, több joguk volt, mint a leányágnak, és ennek révén Lajosnak a trónra. Ilyen volt ZIEMOVIT Masovia herczege s a lengyel korona hűbérese. Hanem ez vagy nem volt oly nagyralátó, hogy a korona után nyúlt volna; vagy, hogy eléggé belátó volt, miszerint nem köthet ki jó eredményre juttató reménységgel a magyar király ellen, és beérte azzal, hogy nem mutatta be hódolatát az új királynak.
Egy másik élő Piast volt a gniewkowoi FEHÉR ULÁSZLÓ, Lajos második feleségének, a bosnya Erzsébetnek, anyai nagybátyja. A megholt Kázmér király úgy bánt el ezzel is, mint Ziemovittal: terjedelmes birtokot, névszerint Inoracav földjét engedte át neki hűbéri jogon. Ulászló szenvedélyes, makacs természetű ember lévén, nem hajlott meg a törvényes rendnek, nem jelent meg a bíró idézésére, mire Kázmér király karhatalommal állíttatta a törvényszék elé. Haragjában, mert sértve érezte magát, visszavetette a király adományos levelét és lemondott a kapott terűletről. Később megbánta ugyan elhamarkodott tettét, de Kázmér nem fogadta visszautasított kegyelmébe. E fölött elkeseredve, miután felesége is elhalálozék, lemondott ezer forintért minden jogáról Kázmér javára és nehány nemessel a szent földre zarándokolt. Innét visszakerülvén, a császár és más fejedelmek udvarán hányódott; részt vett a német lovagrend egyik litván hadjáratán, végre Avignonba kerűlt V. Orbán pápa udvarába. Sehol sem társalgott a lengyelekkel; egy ízben átutazván Kujávián, sehova be nem tért, még csak éjjeli szállásra sem. Életuntságában végre a cisterciták szerzetébe lépett; mivel azonban itt sem találta föl, a mit keresett, a fekete barátok, szent Benedek fiai, dijoni zárdájába vonúlt. Kázmér és Lajos neje segíték őt pénzzel.[522] – Hanem ez alkalommal Fejér Ulászló sem alkalmatlankodott Nagy Lajos királynak; de igen később, a miért még vissza kell utóbb térnünk hozzá.
Kellemetlenséget egyelőre néhai Kázmér király végső rendelete okozott Lajosnak. Kázmér ebben bőségesen gondoskodott a főbb méltóságokat viselt urakról, az ország templomairól, özvegyéről, törvényes leányáról és törvénytelen fiairól. Kivált unokájának, Kázmérnak; kit udvarában nevelt, hagyott sokat, többet, mintsem az ország egysége megengedte: Dobrzyn, Leczyc és Siradia herczegségeket, Kujavia egy részét sok várral hagyta reá.[523] Testamentoma végrehajtójáúl a krakói főesperest (decanus) nevezte ki, s ez Lajos király megérkezte után másnap engedelmet kért tőle, hogy a reá bízottakat elintézhesse, mit a király – nem vizsgálván meg behatóbban az ügyet – nemeslelkűen, a milyen mindig volt, meg is adott. Csak miután több oldalról figyelmeztették, hogy az ország ekkora terűletének elidegenítése veszélyes a királyi hatalomra, adatta át az okmányokat a gneznai érseknek, a krakói püspöknek s a jelenlevő országnagyoknak. Ezek a Kázmér örökségét tárgyalás alá vették ugyan, kifogásolták is, de a hatalmas herczeg ellen, ki IV. Károly császárnak volt sógora, nem mertek határozatot hozni. Lajos király tehát alkura lépett és kiegyezett az ifjú herczeggel.[524]
Még egy körűlmény tartóztatta egy perczre Lajos lengyel koronázását. Lengyelország fővárosa előbb Gnezna volt Nagy-Lengyelországban; itt koronázták valamikor a királyokat. De Lokietek Ulászló félelmében a német lovagrendtől, ezen az immár belebb tolt határokhoz közel eső fővárosból elvitette a koronázási jelvényeket, és Krakóban, mely hívebben símúlt hozzá, koronáztatta meg magát. Hasonlóképen tőn Kázmér király. A nagy-lengyelek, féktelen urak, ezt zokon vették, és azt követelték, hogy Lajos magát Gneznában koronáztassa meg. Lajos ugyan nem állott reá e követelésre, de vele született jóságánál fogva megígérte, mihelyt Krakóban magát a gneznai érsek által megkoronáztatá, legott Gneznába indúl, s e várost is meglátogatja.
133. KRAKÓ SZÉKES-EGYHÁZA.
Ezek után Lajost 1370. évi november 17. napján, mely vasárnapra esett, Krakóban a székes-egyházban lengyel királynak megkoronázták. E napon hübérűl adta Kázmér herczegnek Dobrzynt több más birtokrészszel; hű rokonának, Oppelni Ulászló nádornak pedig az Oppeln körűl fekvő, a Warthaig elterűlő tartományt, mint Vielun herczegséget. A következő napot Lajos és anyja néhai Kázmér király emlékének szentelték, és gyászos nagy pompával, őszinte könnyűkkel áldoztak atyjokfiának.
Ígéretéhez képest aztán Nagy-Lengyelországba sietett Lajos király. Gneznában azonban egy második koronázáshoz készültek, de Lajos királyt, ki minden kétszínűséget gyűlölt, erre rá nem vehették. Két napot töltött tehát Gneznában, s aztán visszatért Krakóba. Itt sem időzött sokáig, noha a lengyel urak óhajták, hogy tovább maradjon közöttök. De mert a velenczei bonyodalmak kívánatossá tették jelenlétét, visszatért Magyarországba, hol vele Diós-Győrött, kedves tartózkodó helyén, már deczember második felében találkozunk, Lengyelország kormányát lengyel anyjára, Erzsébet özvegy királynéra, bízván.[525]
V. A lengyelek elfogadják az Anjouház nőági örökösödését.
ERZSÉBET özvegy királyné Lengyelország kormányzásában boldogult fivérének, Kázmér királynak nyomdokait követte. Ha kormányával a nemesség még sem elégedett meg, annak oka nem benne rejlett. Ziemovit, Masovia herczege, a litvánokkal czimborált. A német lovagrend nagy-mestere panaszt emelt ellene a pápánál, hogy a kereszténység ellenségeit tanácscsal és élelemmel segíti, útat nyit nekik tartományain át és osztozik velök a prédán. A masoviai azzal mentegetődzött, hogy két ellenség közé lévén czövekelve, érdeke parancsolja, miszerint a kevésbbé veszedelmessel tartson. A pápa komolyan megintette a herczeget, hagyja abba a törvénytelenséget, és megkereste Erzsébet királynét is, minthogy Ziemovit elvégre alattvalója, tiltaná el őt hasonló üzelmektől.[526]
134. LÁSZLÓ OPPELNI HERCZEG PECSÉTJE.
Körirata: LADISLAVS. DEI GRACIA. DVX. OPVLIE. PALATINVS. AC • IVDEX. COMANORVM. REGNI. HVNGARIE
Erre a litvaiak betörtek Lodomeriába és Vladinirt megszállották. E vár Koriatovics[527] Mihály herczeg hűbéréhez tartozott. A herczeg épen Krakkóban lévén távol, várnagya kardcsapás nélkűl adta föl várát, melyet aztán a litvánok leromboltak. Lajos tehát Galicziát és Lodomériát, vagyis Vörös-Oroszországot, melyet Kázmérnak – mint tudjuk – csak halála napjáig engedett volt át, az ellenséget kiűzvén belőle, közvetlenűl Magyarországhoz csatolta, és kormányát elsőben ULÁSZLÓ oppelni herczegre, aztán más magyar főurakra, nevezet szerint CZUDAR PÉTER-re, CZUDAR IMRE egri püspökre, BEBEK IMRÉ-re és KAPOLYAI JÁNOS-ra bízta.[528]
A viszonyt a német lovagrenddel Lajos kormánya a már Kázmér által megvetett alapon föntartotta. A kereskedést Lengyel- és Poroszország közt Lajos király is, Ulászló herczeg is oltalmába vette. Azon ígéretet, melyet I. Károly, Lajos atyja, 1339-ben tőn, hogy a Lengyelországtól elszakított részeket, névszerint Pomerániát visszakapcsolja, eltörölte ugyan az 1343. évi kalisi béke, de Lajos e kötést, mely lemondott Pomerániáról, aláírni vonakodott, mert nem akarta a jövőre nézve kezét megköttetni. Most azonban beláthatta, hogy oly nemzettel, mely «minden adózást, mint a pestist gyűlölt» (Dlugosz); mely hadba csak azon föltétel alatt akart menni, «ha annyi zsoldot kap, mennyi nem csupán saját szükségleteire, hanem családja föntartására is elég» (dubnici krónikás): a hatalmas lovagokkal, kik elvégre a rendet, míveltséget, jólétet előmozdíták, harczot, beláthatatlan végű harczot kezdeni annál kevésbbé lehet, minthogy a nehéz fegyverek a szívós német lovagok kezében, a könnyűek a csélcsap lengyelekében, nagyon egyenetlenek valának.
Lajos király kormánya Lengyelországban népszerű nem volt. Ha a lengyel kor- és történetíróknál kutatjuk, mi volt e népszerűtlenség oka, ezeket találjuk följegyezve A lengyelek rossz néven vették, hogy koronáztatása után rövid ideig mulatott közöttök; hogy míg Kázmér a kisebb nemességet minden időben fogadta, kihallgatta, igazságot szolgáltatott és ajándékot osztogatott neki: Lajost magyar kísérői, testőrei környezték és a hozzáférhetést megnehezítették. Rossz néven vették Lajosnak azt is, hogy az oppelni herczeget a vieluni herczegséggel megajándékozta; a nagy-lengyelek még külön azért is nehezteltek reá, a miért nem Gneznában, hanem Krakóban koronáztatta meg magát, sőt midőn a gneznai főtemplomban szent Adalbertnek, a vértanú halált szenvedett magyar apostolnak sírját meglátogatá, nem akart a számára készített fényes királyi trónusba ülni, s ez által a Krakkóban végzett koronázást mintegy befejezni. Igen ám, mert Lajosnak nem a partikularismus dédelgetése, ellenkezőleg: a nemzet egyesítése volt föladata.
Még több panasz volt Erzsébet kormányára, úgymond a krónikás, minthogy akkor senki sem tudta, mihez tartsa magát. Ha ki az anyakirálynéhoz fordúlt, fiához utasították; ha pedig a királyhoz ment, ez visszaküldötte anyjához. Még inkább sértette a nemzetet, hogy régi, kipróbált tisztviselőket elmozdítottak, és helyöket fiatalabb, hízelkedő (?) kegyenczek foglalták el. A tény, melyből e közpanaszt levonták, a következő: Az anyakirályné Kázmér politikájának azon elvéből, hogy Nagy- és Kis-Lengyelországot egygyé olvaszsza, kiindulva, Pilciai Ottó, kislengyelországi nemest nevezte ki Nagy-Lengyelország kapitányává. A nagy-lengyel nemesek e miatt jogsértésről panaszkodtak. Rablás és útonállás ennek következtében annyira elszaporodott, hogy Erzsébet kényszerítve volt nagy-lengyel urat nevezni ki országos kapitánynyá.
A kik anyagi érdekeik hajhászását vetik Lajos király és anyja szemére, azok nem tekintik, hogy Lengyelország vajmi keveset jövedelmezett. A törvénykezési díjakat átengedték a főbíráknak; a többi, nem rendszeres, hanem csak alkalmi adót hanyagúl szedték be. Hátra maradt az egyetlen, úgynevezett eke-adó (poradlne), mely jobbágytelkenkint hat garast tett ki; hanem ezt is a sok sikkasztás és fölmentés annyira megrövidítette, hogy Lajos kénytelen volt annak beszedését, tekintet nélkűl papra, nemesre, elrendelni. Ez nagy megütközést szült. Sürű panaszok érkeztek minden felől a királyhoz, kit emlékeztettek 1355-ben tett ígéreteire. Lajos joggal hivatkozhatott arra, hogy távol van tőle új adókkal terhelni az országot; hisz ő a régi, néhol talán feledékenységbe ment adót követeli csak, s ez nem áll ellenmondásban ígéretével.
Azonban anyjának és híveinek tudósításaiból teljesen meggyőződött arról, hogy az adó tetemes leszállítása még legbiztosabb módja az elégületlenség és zavargás megszüntetésének s a belső nyugalom helyre állításának. Lajos király megfogadta e tanácsot, de az adó leszállításával egy más czélt is kötött egybe. Az Anjou-ház örökösödési jogát 1355-ben csak a fiágra állapították meg a lengyelek; a fiág pedig Lajossal kihalandó volt. Arra nézett tehát, hogy az örökösödést a leányágra is kiterjeszszék. E végből Lajos király a lengyel főurakat összehívta Kassára. 1374 nyarán Nagy- és Kis-Lengyelország nemessége és főpapsága csakugyan bevonúlt Kassa városába.
Kezdetben csupán az eke-adó törvényességéről tárgyaltak. Ezt – úgy látszik – nem volt nehéz bebizonyítania Zaviszának a főkanczellárnak, ez eszes és ügyes diplomatának. Ha pedig – teheté hozzá – kegyelmeiteknek nehezére esik ez a fizetség, – s ezt egyhangú karban bizonykolák papok, fő- és alrendű nemesek együtt és szerte szét, – van módja leszállításának. Megkezdődtek az alkudozások. A papság és kis-lengyelek a kanczellár szövetségesei s az Anjou-ház hívei valának, ellenben a nagy-lengyelek nem akartak egyezkedni. Az adót, mondák, a ki be akarja nálok szedni, lássa, hogyan fog hozzá. De elejét vették csökönyösségöknek, s hogy el ne széledjenek, bezárták a város kapuit. Zavisza s a kis-lengyelek győztek és 1374 szeptember 17-én létre jött az országos egyezmény, Lengyelország «nagy privilegiuma».
Alig szenved kétséget, hogy Zavisza szerkeszté ez okiratot, mely tizenkilencz szakaszból áll, és az egész államjogi viszonyt rendezi a korona s a nemzet közt. Az első két szakasz a leányági öröködéssel foglalkozik; a harmadik a lengyel birodalom integritását biztosítja; a negyedik és ötödik szakaszban fölmenti a király egész Lengyelországot bármi néven nevezendő királyi adótól vagy szolgálmánytól, és megelégszik, hogy – csupán a korona jogának elismerésére – minden jobbágyi telektől évenkint szent Márton napján (november 11-én) két garast folyó pénzben, melyek negyvennyolcza tesz egy lengyel márkát, fizessenek, de azon kikötéssel, hogy az országot a nemesség védeni tartozzék (7-10. szakasz). A következő négy szakaszban megígérte Lajos király, hogy a főhivatalokat, úgymint a nádorit, várnagyit, bíróit és alkamrásit, melyek élethossziglan tartanak, idegenekre, kivévén ha ezek herczegek, nem ruházza. A többi szakaszok részint a törvénykezésre, részint arra vonatkoznak, hogy a király utazásai közben másnak terhére ne essék.[529]
Mindamellett, teszi hozzá kútfőnk, a főpapok és káptalanok még azt a két garast se fizették meg; míg a zárdák telepeseit és parasztjait, Lajos király adó leengedése daczára is arra kényszerítették, hogy az egész királyi adót (hat garast) megfizessék.[530]
VI. Magyarország, Csehország és Ausztria közt a béke végleg helyreáll
MAGYARORSZÁG és Lengyelország egyesűlése Németország politikai viszonyaira szintén befolyt. Mindazok, kik IV. Károly császár ellen főleg azért duzzogtak, mert a Luxemburgiak családi hatalmát minden módon gyarapítani törekedett, fölemelték fejöket s a magyar király pártfogásában bízva, szövetkeztek a császár ellen. Midőn az 1370. év végét járta, a császár helyzete oly válságra fordúlt, mint előbb soha. Összes Németország ellene zúdult, s a Habsburgokat kivéve, nem volt barátja. Szerencséjére V. Orbán pápa, ki Károlyt szintén nem szívelhette, 1370 deczember 19-én meghalt, a helyébe 1371 február 12-én választott XI. Gergely pápa viszont határozott jóindulattal volt hozzá. Csakhogy idő kellett arra, míg jóindulatát kimutathatta; időközben pedig kitört Brandenburg végett a császár és a bajor herczeg közt a háború.
Minden szem arra nézett, mily állást foglal el Lajos király? A brandenburgi kérdés Magyarországot távolról sem érintette, ellenben Lengyelországra nézve nem volt közönyös, hogy Brandenburg Csehországhoz csatoltassék, mely röviddel előbb Schweidnitzczel, Jauerrel, Felső- és Alsó- Lausitzczal gyarapodott. Lajos «lengyel» király tehát a bajor herczegeknek fogta pártját. Előbb azonban, hogysem kardját hüvelyéből kirántotta, tartományait az osztrákok betörése ellen biztosítandó, Pozsonyban 1371 julius 2-án egyezségre lépett III. Albert és Lipót osztrák herczegekkel, hogy jóllehet külön-külön zászlók alatt fognak harczolni, egymás tartományait kölcsönösen megkímélik.[531]
135. III. ALBERT PECSÉTJE.
Körirata: x ALBERTVS. DEI. GRACIA. DVX. AVSTRIE. STYRIE. KARINTHIE. ET. SVEVIE. DOMINVS.
MARCHIE. ET. PORTVS. NAONIS • COMES.
HABSPVRG. TYROLIS. FERRETIS.
ET. M.. KYBVRG. MARCHIO. BVRGOWIE. AC • LANTGRAVIVS • ALSACIE x
Lajos király most Oppelni Ulászló nádor és Czudar Péter bán vezérlete alatt tekintélyes hadtestet küldött Morvaországba, mely tűzzel, vassal pusztította e tartományt,[532] míg a bajor herczeg és szövetségesei más oldalról támadták meg a császárt. Egészben véve végső eredményre e csatározások nem vezettek; Károly császár tehát alkudozások terére kalauzolta ügyét és egy előre 1373 pünkösdig terjedő fegyverszünetet kötött ellenfeleivel, melyhez 1372 elején Lajos király is hozzá járúlt.[533] A mondott 1372. év legelején, ugyanis a tescheni herczeg bizalmasan közölte Oppelni Ulászlóval, a magyar nádorral, hogy a császár szeretne Lajos királylyal kibékülni és barátságuk megerősítésére gyermekeik között eljegyzést hozni javaslatba. E közlést kedvesen hallgatták a magyar királyi udvarnál, és elhatározták, hogy Zsigmond, a császár másodszülött fia, jegyezze el magának Máriát, Lajos másodszülött leányát. Akkor ugyanis, Katalinnal, az elsődszülöttel még más terve volt Lajosnak, ki nem óhajtá, hogy esetleg Magyarország is a Luxemburgokra szálljon. – Január 30-án a nádor már értesíthette a császárt, miszerint ajánlatát elfogadták, és küldheti a tescheni herczeget, hogy ünnepélyesen kérje meg Máriát, ki hozományúl kétszázezer aranyforintot fog kapni; hanem – hozzá tették – igyekezzék a bajor herczeggel is méltányosan kiegyezkedni. Február 20-án érkezett Budára a tescheni herczeg, mint a császár követe és leánykérő. Meghallgatták kérését, és a kedvező választ a nádor Telegdi Tamás esztergami érsek kíséretében megvitte a császárnak, ki, hogy a magyar ügyek tárgyalásához közelebb legyen, Boroszlóban tartózkodék.[534]
Miután pedig Nagy Lajos és neje 1372 május 23-án János, alexandriai patriárka és szent-széki követ kezéhez megesküvének, hogy IV. Károly császár és Erzsébet császárné, Venczel cseh király, János és Jodok morva őrgrófok birtokaihoz (melyek fölsoroltattak) semminemű igényt nem tartanak, még ha föl is ajánlanák nekik, akkor sem fogadnák el:[535] a béke a Luxemburgok és Anjouk közt ismét helyre állott és háborítás nélkül fönnállott IV. Károly császárnak Prágában, 1379 november 29-én bekövetkezett haláláig.[536]
136. PRÁGA.
A IV. Rudolf herczeg halálával meglazult jó viszony az osztrák herczegekkel szintén helyre állott.
Az osztrák herczegek huszonöt év óta csaknem szakadatlanúl jó barátságot tartottak Magyarországgal, s ez úton sikerült magokat némileg a birodalmi herczegek fölé emelni, terűletöket jórészint függetlenné tenni, s ellensúlyozni a Luxemburgok terjeszkedését. Főleg IV. Rudolf becsűlte nagyra a magyar szövetséget, és inkább lemondott a magyar király másik szövetségese, az aquiléjai pátriárka javára Friaulban tett foglalásairól, hogysem a magyar barátságot koczkára vesse. Uralkodása végén viselt háborúja Aquileja és Carrara ellen kissé ugyan elidegenítette a magyar királyt; de még mindig fönnállott a szövetség, a kölcsönös örökösödési szerződés, és nem leendett nehéz ujra visszaállítani a jó egyetértést.
Halála testvéreinek, III. Albertnek és Lipótnak nyitott útat a herczegi székre: tapasztalatlan ifjaknak, kik az állam ügyeihez nem értettek. Pedig nehéz helyzettel állottak szemközt. Délen a pátriárka és Carrarai Ferencz voltak diadalmas elleneseik, éjszakon a bajor herczegek lesték az alkalmat, hogy a tiroli grófságot elhalászszák. E körűlmények közt az lett volna a helyes eljárás, ha mentől szorosabban csatlakoznak Magyarországhoz; ha sürgetik, hogy a házasság III. Albert herczeg és a magyar Erzsébet közt létre jőjjön.
II. VAGY CZOPFOS ALBERT, OSZTRÁK HERCZEG.
Hanem az osztrák herczegek ezt nem tették és tért engedtek a császárnak, ki legott fölajánlá fiának, Venczelnek, a későbbi császárnak kezét Erzsébet herczegnő számára. És miután ajánlatát elfogadták, 1365 novemberben fényes kísérettel, melyben négy püspök és hat herczeg vőn részt, Budára ment, hogy személyesen kérje meg fia számára Erzsébet kezét, melyet meg is nyert azon fölhatalmazással, hogy Osztrák Alberttel ez ügyet intézze el.[537] Ez, úgy látszik, nem kerűlt nagy fáradságába, minthogy III. Albert nemcsak lemondott Erzsébetről, előbbi mátkájáról, hanem legott elvette a császár hasonnevű leányát, és fölmondotta a magyar királynak 1356 január 9-én tíz évre kötött, tehát épen lejárt szövetségét.
E meggondolatlan lépés a három szomszédos államnak Magyar-, Cseh- és Osztrákországnak viszonyát egymáshoz teljesen átalakította: az osztrák herczegeknek, ha nem akartak a két szomszéd nagyhatalomtól elnyomatni, a császárhoz kellett szegődniök. Lajos magyar király kedvetlenűl oldotta föl őket Budán, 1366 február 25-én kelt levelével eddigi kötelezettségeik alól.[538]
Hanem azért a megszokott régi barátság nem hűlt el egészen közöttök. Daczára annak, hogy nem küzdöttek egy táborban, – láttuk, – mint igyekeztek tartományaikat különösen megoltalmazni a háború borzalmaitól. Azonban humanus igyekezeteikben nem osztoztak alattvalóik, legalább a németek nem, kik nem ritkán betörtek Magyarországba, hol a velök egy húron pendülő Fraknói grófokkal és más gonosz czimborákkal egyetértve, raboltak és pusztítottak. Lajos király, hogy a németek e szemtelenségét (insolentiam et proterviam) meggátolja, Kanizsai István zágrábi püspököt és testvérét Jánost bízta meg Soprony és Vas vármegyék védelmével.[539] Aztán pedig Sopronyban 1372 október 16-án írt levelökkel Lajos király, III. Albert és Lipót herczegek halálokig tartó oly kötésben egyeztek meg, mely szerint a határszéli villongásokat, rablásokat és az ököljog gyakorlatát megtiltották alatt valóiknak. Ha valakinek megtorolni valója volna, a németnek a magyar –, a magyarnak a német ellen, tegyen panaszt, hogy ügye megvizsgáltatván, magyar részről a nádor (grosser Graf) és a zágrábi püspök által elégtételt nyerjen. A szerződő felek kötelezték magokat, hogy minden efféle panasznak két hónap alatt végére járnak.[540]
137. VILMOS HERCZEG.
Mind bensőbb lett a kölcsönös barátság, midőn az osztrák herczegek a Velencze ellen indítandó hadjáratban (melyről később) a magyar király szövetségébe léptek.[541] Mintegy e szövetkezés jutalmáúl és biztosításáúl szolgált, hogy Lajos király a három közől legkisebbik leányának, Hedvignek kezét, Lipót osztrák herczeg legidősb fiának, Vilmos herczegnek szánta. A tárgyalások erre nézve 1374-ben indúltak meg és augusztus 18-án addig értek, hogy Lipót herczeg fiát, Vilmost fölajánlotta Hedvig herczegasszony férjéűl, kinek védelmét az esetre, ha atyja előbb meghalna, (Lajos király ekkor már sokat nyavalgott) magára vette. Hasonló kötelezőt állított ki 1375 márcz. 4-én Lajos király, melyben kétszázezer aranyforintot biztosított leányának, mire az apró jegyeseket (Vilmos született 1370-ben, Hedvig 1371-ben) Demeter esztergami érsek a haimburgi plébánia-templomban összeadta, s a következő éjjel együtt is háltak. A tényleges egybekelésnek pedig akkor kellett volna megtörténnie, ha Hedvig tizenkettődik életévét elérte. Még nagyobb biztonság kedveért Lajos magyar király e szövetséget az ország egyházi és világi nagyjaival és nagyobb városaival is megerősíttette. Sőt Lajos király halála után, 1385-ben Erzsébet anyakirályné, Mária királynő, Demeter esztergami bíboros, Alsáni Bálint pécsi püspök, Oppelni Ulászló herczeg és Garai Miklós nádor újra megerősítették a Vilmos és Hedvig közt kötött házassági szövetséget, és fölhatalmazták a nevezett Ulászló herczeget, hogy az egybekelést augusztus 15-én befejeztesse. A mi, némelyek szerint, meg is történt. A magyarok igen megszívelték Vilmos herczeget, ki mint Hedvig vőlegénye a budai királyi udvarban nevelkedett.
138. DURAZZOI JOHANNA.
139. SZ. ANNA TEMPLOMA VILNOBAN.
140. WLADYSLAW JAGIELLO ARCZKÉPE.
A Gondviselésnek még is úgy tetszett, hogy Hedvig Jagello Ulászló litvai fejedelemnek, aztán lengyel királynak legyen felesége, s ekkép mintegy a kereszténység apostola a pogány litvaiak közt.[542] Vilmos osztrák herczeg pedig Durazzoi (Kis) Károly leányát, utóbb II. Johanna nápolyi királynőt vette feleségűl.
MEGEMLÉKEZTÜNK már Fehér Ulászlóról, a hajdani gniewkowoi herczegről, ki utoljára Dijonban vonta meg magát a bence barátoknak zárdájában, hol immár tizennegyedik évét töltötte. Nyughatatlan nagy-lengyel uraktól értesűlt Kázmér király haláláról, kik miután izeneteik és leveleik által czélt nem értek, személyesen is eljöttek, hogy őt Kázmér trónja, vagy csak atyai öröke elfoglalására fölhívják. A könnyelmű herczeg[543] elhagyta tehát a megunt zárdát, és míg lengyel kíséretét előre küldé Baselbe, ő maga Avignonba ment, a pápát megkérendő, hogy őt szerzetesi fogadalma alól fölmentse. A pápa azonban elutasította őt kérelmével együtt, mire barátai költségén és tanácsára Budára jött, Lajos király udvarához, hogy ennek közbenjárásával érje czélját a szent-széknél. Budán nem fogadták ugyan tárt karokkal, mégis két esztendőnél tovább ott maradt. Végre Lajos király engedvén felesége kérelmének, újra elküldötte Ulászlót Avignonba XI. Gergely pápához, és vele küldötte törvénytudóját Bredenscheid Jánost, esedezvén, mentse föl a szent-szék a fehér herczeget szerzetesi kötelmei alól és engedje meg neki, hogy herczegségét ismét elfoglalhassa. A szent-szék azonban nem talált elégséges okot a királyi pár kérésének teljesítésére. Ily fölmentést csak akkor szokott adni, ha valamely pogány tartomány megtérése forogna kérdésben. De nem teszi a szent-szék, hogy fölmentse Fehér Ulászlót szerzetesi kötelmei alól, azért sem, mert a herczeg egyenesen a lengyel királyoktól származván, fölmentése következtében galibát okozhatna még Lajos fiainak, kiket remélli s óhajtja a pápa – Isten majd még ad neki.[544]
HEDWIG LENGYEL KIRÁLYNÉ.
Ulászló tehát visszatért a budai királyi udvarhoz. – Bizonyosan hallott egyet-mást a nagy-lengyel urak elégületlenségéről, mire egy napon eltűnt Budáról, és fölbukkant Kujaviában (1373), hol csakhamar pártja akadt. Néhány város és vár azonnal megnyitotta előtte kapuit, de ezek ép oly gyorsan el is pártoltak tőle, midőn a nagylengyel főkapitány Lajos király parancsára haddal indúlt ellene. Csak egy ütközetre kerűlt a sor; Ulászló elmenekűlt s egy évet a legnagyobb nyomorban töltött. 1375-ben azonban ismét előkerűlt és félelmessé tette magát rablásai, útonállásai és erőszakoskodásai által. Zlatoryát, a Visztula partján emelkedő rablófészket úgy megűlte, hogy onnét ki nem pörkölhették. E vár ostrománál a dobrzyni herczeg, a szintén Piast vérből eredő Kázmér oly súlyosan megsebesűlt, hogy ennek következtében nem sokára meghalt (1376 január). Elesége elfogyván, Ulászló végre mégis kényszerűlt kegyelemre megadni magát. Még ekkor is, hogy becsületét mentse, párbajra hívta a megszálló sereg egyik hadnagyát, Bartost. Hanem e párbaj is szomorúan végződött reá nézve. Megsebesűlve és összeroncsolva hozták Magyarországba unokahúgához, az ifjabb királynéhoz. Nagy Lajos nagylelkűen bánt el vele: megvette tőle öröködési jogait tízezer aranyforinton, és a szentmártoni «zsíros és hasas» apátságot adta neki.[545] Hanem itt sem maradt sokáig (1377-1379). Danzigba menekült a német lovagrendhez. Lajos király két tisztjét küldé utána a pénzzel, mely neki még kijárt. Ezt elfogadta, de nyugtát adni nem akart; hanem Lübeckbe futott, a honnét ellátogatott ismét Dijonba. Majd még előkerűl egyszer, s akkor újra találkozunk vele.[546]
E zavarok arra birták Erzsébet anyakirálynét, hogy Lengyelországból távozzék, és a kormányt erősebb kezekre bízza. Lajos király Dalmát- és Horvátország kormányával kínálta meg öreg, de még mindig uralomra vágyó anyját, és ő maga néhány hónapra Lengyelországba ment. De míg gyöngült egészsége a lengyel éghajlatot kevésbbé viselhette el, anyja visszakívánkozott kedves Krakójába.
Örömmel és nagy díszszel fogadták a visszatérőt, mert Krakónak az ő jelenléte fényt és pompát, jelentőséget és gazdagságot kölcsönzött. Egész Európa közvetlen érintkezésbe jutott a lengyel fővárossal. Követségek jöttek és mentek; mihez képest a leggazdagabb király anyja fényes udvart tartott, hol ünnepélyek, ének és zene mulattatá a fínom matrónát és vendégeit.
Megzavarták ez ünnepélyeket a litvaiak betörései, kik szokások szerint nyilsebességgel ütöttek Lengyelországba, ott rabolván, fosztogatván, tűzzel-vassal pusztítottak. Ez alkalommal a Visztula mentén fölfelé haladva, csaknem Krakóig jöttek; hanem aztán martalékokkal visszasiettek, szétoszlottak, lápos és erdős sűrűikben elrejtőztek.
Még inkább megdöbbentette Erzsébetet a következő eset: Vásáros napon, 1376 deczember 7-én, e rémséges hírrel riasztották föl a várbelieket: «Gyilkolják a magyarokat!» A királyné kíséretéből való nehány lovas viszályba keveredett egy-két szekér széna miatt a lengyelekkel. A viszály veszekedéssé fajúlt, s ez annyira elmérgesedett, hogy Kmyta Jaskó, a starost, szükségesnek látta fegyveres erővel közbe lépni, de szerencsétlenségére, minthogy egy magyar (?) katona nyila nyakába fúródott, lováról lebukott és szörnyet halt. Erre oly düh fogta el a lengyeleket, kivált a starost rokonait és csatlósait, hogy boszút lihegve estek bűnösre, bűntelenre, még a szállásaikon lévő magyarokat is lemészárolták. Pogány Mihály urat szobájából kivonszolták és meggyilkolták. Két magyar ifjút, a királyné kedves apródjait, menedéket adó gazdájok cselédjei ezüst öveiktől és ruháiktól megfosztották, aztán megölték. Azokat, kiket az asszonyok rejtettek el, az ablakon vetették ki. Százhatvan magyar veszett így el; de talán egy se maradt volna meg, ha a királyné be nem záratja a vár kapuit és lajtorjákat nem támasztat a falak alá a menekülők számára. Még a várba is nyilakat, gerelyeket vetettek utánok.
Ez iszonyú jelenet mindenkorra elvette Erzsébet kedvét tovább is Lengyelországban maradnia. Az elhúnyt Jaskó fiát kinevezte még starostnak, aztán mihelyt kíséretére nézve biztosan teheté, visszasietett fiához Budára és lemondott Lengyelország kormányáról.[547]
Nagy Lajos a történtekről értesűlvén, igen tekintélyes sereggel ment át a Kárpátokon azon kettős czélból, hogy a litvaiak vakmerőségét megfenyítse, aztán, hogy az ország kormányát más kezekre bízza. Különösen hűbéresének, Narynuntovicz György, belci várnagynak hűtelensége, keserítette el. A lengyel főpapokat is megkérte, küldjenek segítő csapatokat a hitetlenek ellen; de a főpapok megtagadták kérését, még kmetjeiknek (szabadosaiknak) sem engedték meg, hogy a királyi sereghez csatlakozzanak. Ellenben a lengyel főurak hét zászlóaljat hoztak a királyi hadhoz.
Seregét Lajos király két részre osztván, mialatt a lengyelek Chelm várát elfoglalták, ő maga magyarjaival Belcet ostromolta, melyet parancsnoka, Narynuntovicz György elvégre föladni kényszerűlt. Lajos király az elfoglalt várakat közvetlen a magyar koronához csatolta. Narynuntoviczot kegyelmébe fogadta, családostul Magyarországba hozta s itt látta el birtokkal. – Ugyanakkor a litvai királyi család több tagja (Koryatovicz és Lubart) meghódolt a magyar királynak, s önként átadták neki váraikat, magokat, feleségeiket és gyermekeiket. Lajos azonban kezökön hagyta (mint hűbért) váraikat, hanem gyermekeiket tuszokul Magyarországba küldötte.[548]
Sokkal nehezebb volt a király másik föladata: kormányzót találni Lengyelországnak anyja helyébe. A főbb nemesség csak a starostok (főispánok) uralmát óhajtá, a mint hogy később erre nézve czélt is ért. Ellenben az alsóbb rendű nemesség erőteljes kormány, a főurak garázdálkodásától őt megvédő szigorú törvénykezés után vágyakozott; főleg OPPELNI ULÁSZLÓ után, ki eddig Galicziában és Lodomeriában igen jótékonyan kormányzott. A kormányzó herczeg nemcsak a kereskedelmi útakat, melyeken a thorniak posztójukat és egyéb árúikat a Fekete tengerig levitték, tartotta jó rendben; hanem e tartományok termelő erejét fokozni, a polgárok jólétét városi szabadalmak osztogatásával emelni törekedett. A papság is kedvelte a czenstochovai egyház alapítóját a buzgóságért, melylyel a katholikus hitet Galicziában és Lodomeriában terjesztette, s a Lajos király által alapított, részben fölélesztett püspökségek ügyét rendezte. Ugyanőt óhajtották a városok is. Lajos király kinevezte tehát e derék embert, ki kormányra termettségét mint magyar nádor is kimutatta, helytartójának Lengyelországban.
Ulászló herczeg új állása nem volt irigylésre méltó. A pártokra szakadt és egymás ellen fenekedő főnemesség, ha arról volt szó, hogy ellenzéket képezzen a helytartó ellen, ritka egyetértésre jutott. Rosszalták a herczegben, «hogy csendes és békeszerető; hogy a földmíves és iparos népet pártolja; ellenben a nemességet és papságot gyűlöli.» Hogy-hogy? «Mert nemtelen fösvény szigorral mindenkitől megkövetelte, hogy szent Márton napjára két garasos telek-adóját megfizesse».
141. A KRAKÓI NAGY VÁSÁRCSARNOK.
Ez ellenzékkel szemben Ulászlónak nem volt hatalma, ereje. A nagy-lengyel nemesek egymás ellen viseltek háborút. A papság a főurak erőszakoskodásairól és rablásairól fönhangon panaszkodott. A zavar tetőpontját érte. Küldöttség ment tehát Lajos királyhoz, kérvén őt, mozdítsa el helyéből Oppelni Ulászló herczeget, kit a kassai egyezmény megsértésével (?) nevezett ki kormányzójává és segítsen a bajon (1379). – Sajnos állapotok, hogy a legderekabb király, a legnemesebb ember kénytelen volt vérző szívvel nézni, mint silányúl el legjobb szándéka a kivitelben. A lengyel történetírók, maga az elfogult Caro Jakab is elismeri, hogy Lajos király jellemét nem lehet felelősségre vonni. A baj abban rejlett, hogy lehetetlen volt két oly egyenlőtlen széken, mint a magyar és lengyel trón, egy időben helyet foglalni.
Lajos király indíttatva érezte magát Ulászló herczeget kárpótolni. A meghalt Kázmér, stettini és dobrzyni herczeg birtokait, valamint a Fehér Vladislavtól megváltott gniewkowi herczegséget adta neki hűbérűl. A masoviai herczegi ház, minthogy Oppelni Ulászló neje, Offka Ziemovitnak volt leánya, örömmel fogadta Lajos rendelkezését.[549]
Erzsébet özvegy királyné, Nagy Lajos édes anyja Budavárban 1380. évi deczember 29-én meghalt, és az általa alapított ó-budai zárdában eltakaríttatott.[550] Lajos király anyja halála után – úgy látszik – még kevésbbé igyekezett közvetlenűl befolyni a lengyel urak örökös veszekedéseibe. 1381 márczius 20-ára meghítta őket, hogy országuk kormányzásáról gondoskodjanak. Számos főpap és főúr jelent meg e meghívás következtében Budán, kik itt is folytatták viszályaikat.
A jobbak tanácsára kinevezte tehát Lajos király Lengyelország kormányzóinak: ZAVISZÁt a krakói püspököt, ennek atyját, DOBIESLAWot a krakói várnagyot és a nagylengyel Subini SEDZIVOJt, a kalisi nádort és krakói starostot, és e háromnak teljes hatalmat adott.[551]
A lengyel viszonyok mind a mellett nem fordúltak jobbra. Fogalmunk lehet a lengyel urak féktelenségéről, ha olvassuk, hogy a Nalecz nemzetségéből származott Bartoss, hajdan kujáviai főkapitány, egy ötvenkilencz franczia lovagból álló csapatot, mely a német rend országába indúlt, elfogott és előbb szabadon nem bocsájtott, míg 27,000 márka váltságdíjat le nem fizettek neki. – Lajos király valószínűleg ama francziák panaszára hadat járatott Bartoss ellen, mely ennek jószágait elpusztította és őt hajlandóvá tette, hogy 18,000 forintért eladja a királynak rablóvárait, birtokait. (1381.) De Lajos király nem így értette a megfenyítést. Ő el nem fogadta az ajánlatot, hanem új hadjáratot indíttatott a garázda úr ellen, melynek vezérletét leendő vejére, Brandenburgi Zsigmond herczegre, bízta.
142. ZÓLYOM VÁRA.
Előbb azonban (1382 julius 25.) meghívta a lengyel főpapokat és főurakat Zólyomba, hogy Zsigmondnak, ki Kázmér király másodunokája volt, és leendő nejének, Máriának, Lajos király leányának meghódoljanak. A lengyel urak készséggel meghódoltak a tizennégy éves Zsigmondnak, ki aztán a gneznai érsek, Subini Sedzivoj és Domarat, Nagy-Lengyelország főkapitánya, védő szárnyai alatt Lengyelországba ment, hogy a lázadó Bartossal leszámoljon. Több várát elfoglalta már és épen főerősségét, Odolanow várát táborlotta körűl, midőn Lajos király halálának híre érkezék.[552]
143. RÉSZLET A SZEPES-IGLÓI TEMPLOM EREKLYETARTÓJÁRÓL.
Jegyzetek
