A DICSŐSÉGES
II. RÁKÓCZI FERENCZ FEJEDELEM
TÖRTÉNETÍRÓJÁNAK,
DR. THALY KÁLMÁN
ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐNEK,
A SZENT-ISTVÁN-REND S TÖBB KÜLFÖLDI REND VITÉZÉNEK,
TÖBB SZABAD KIRÁLYI VÁROS DÍSZPOLGÁRÁNAK,
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA OSZTÁLYELNÖKÉNEK,
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT ELSŐ ALELNÖKÉNEK,
TÖBB HAZAI ÉS KÜLFÖLDI TUDÓS TÁRSASÁG TAGJÁNAK
ÖTVENESZTENDŐS ÍRÓI MŰKÖDÉSE ÜNNEPÉN
TISZTELETTEL ÉS SZERETETTEL
AJÁNLJA
MÁRKI SÁNDOR.

II. Rákóczi Ferencz fejedelem. Mányoki Ádám festménye^[1]

Ötven esztendeje, hogy megjelent Thaly Kálmán első önálló kötete. Czíme: «Ne bántsd a magyart!» s a tizennyolcz éves ifjúnak a legnagyobb elnyomatás idején írt hazafias költeményeit tartalmazza.

Thaly neve öt esztendő mulva már egy oklevéltár élén jelent meg. Ennek a kötetnek, a Történelmi Kalászoknak elején közölte II. Rákóczi Ferencz sajátkezű levelét, mely szerint a fejedelemnek «teljes igyekezete az, hogy ezen nemes hazának hírét, nevét, szabadságát az egész keresztény világ előtt tündököltesse».

A lelkes, ifjú tudós örömmel látta, hogy Szalay László, a nemzet ihletett történetírója, az idegen uralomra következő átmeneti időkben minden eddigi történetírónál nagyobb hatással figyelmeztette a nemzetet arra a dicsőséges fejedelemre, a kiben a legélénkebb visszhangot keltette Zrínyi jelszava: «Ne bántsd a magyart!»

Úgy érezte, hogy Szalay elhunytával sem szabad elnémúlnia a kuruczvilág történetének. A hogy szerényen mondta, «kidőlt ugyan az erős oszlop s a nagy feladat kicsinyekre szállott: hagyján, – hiszen a gyenge erők munkálkodása is jobb a teljes tétlenségnél!» Ezen kicsinyek egyikének vallotta magát; de nem csüggesztette el a föladat nagysága, sőt roskadó erejének éppen az kölcsönzött szárnyakat.

Az Archivum Rákóczianumban s egyebütt ezer meg ezer kurucz oklevelet adott ki és terjedelmes, nagybecsű kötetekben, tanulmányokban ösmertette a nagy korszak főbb embereit, eseményeit. Főképen neki köszönhetjük, hogy az apróra megösmert küzdelmet most már a történelmi igazság teljes fényében láthatjuk. Az ő félszázados, fáradhatatlan kutatásainak érdeme, hogy Rákóczinak «nőttön nő tiszta fénye, a mint időben, térben távozik.» Thaly tette öntudattá, a mi a kuruczok népdalában fájó vágyakozás a bujdosó fejedelem után:

Mit érezhetett az ősz tudós, a mikor nemzete meghagyásából ezeket a porhanyó csontokat a konstantinápolyi sírból tavaly más koporsóba ő maga rakta át, hogy valóságos diadalmenetben, a nemzet kitörő lelkesedése közt adja át a hazai föld édes nyugalmának?! Mit érezhetett, mikor a nemzet törvényben tette jóvá, a mit valaha törvényben vétett a fejedelem ellen?! «Mit rákentek a századok, lemosta a gyalázatot!»

Áldotta az isteni Gondviselést, hogy az, a miről ifjú-korában álmodozott, a minek előkészítésén férfikorában évtizedekig dolgozott, most, öreg korában, Isten kegyelméből megvalósúlhatott. S kijelentette, hogy ezzel ő, a Rákóczi-kultusz öreg szolgája, befejezte föladatát.

Azonban nem dőlt ki az erős oszlop: reá nem az emlékezetnek, hanem az élőt megillető nemzeti elismerésnek örökzöld repkénye futott föl. Minden város sietett polgárának nevezni az ősz tudóst, a lelkes magyart, ki sohasem akart egyéb lenni, mint a fejedelem íródeákja. A Gondviselés kegyelméből ő még bizonyára sokáig fogja vezetni azt a fejedelmi kanczelláriát, a melyben a félszázad óta gyűjtött anyagból mindenkinek tud munkát adni. Mert hiszen, a hogy negyvenegy éve megírta, a «gyönge erők munkálkodása is jobb a teljes tétlenségnél.» Így történt, hogy a Magyar Történelmi Társulat, éppen az ő javaslatára, én reám bízta a dicsőséges fejedelem életrajzának megírását.

Így állok oda azon öregek közé, hogy a Rákóczi irodalmi végrendeletében, emlékírataiban, meghagyott «módon megemlékezzem a multakról s lelkesítsem a fiatalságot annak elbeszélésével, a mi azelőtt történt volt.» Éreztetnem kell vele, miként Thaly tette fél századon át, hogy nemcsak a mi letünt ifjúkorunknak, hanem minden idők ifjúságának írta Petőfi: «Szép csillag a honszeretet: gyönyörűségesen ragyog.»

Thaly félszázados munkáját folytatom, mikor ebben az életrajzban ilyen csillagra mutatok. S ha rajta elmerengve, könny rengedez pilláimon: a költőnél erősebb hittel abban bízom, hogy ez nem a magyar nép alkonyának, hanem hajnalának harmatcseppje.

Ahhoz a sokhoz, a mit az élet, a haza és az emberiség követel tőle, tanúlja meg tőlem is az ifjúság a fejedelemnek azt az értelmét, hogy «nincs az a nehézség, a mit a bátorság könnyűvé nem tenne, ha erős akarat járúl hozzá.» Sohase felejtse el, hogy a fejedelem száz ifjú daliából társaságot alapított, mely a tudományokban, a katonai ösméretekben, vitézségben, lovagiasságban az ország reménye, szemefénye, büszkesége legyen. Ne felejtse el, hogy Rákóczi akarata szerint az ifjúságnak kell folytatnia az öregek hagyományait s a királynak is megmutatnia, hogy «a magyar nemzet semmiesetre sem engedi magát szolgai félelemtől vezettetni, de az atyai szeretet uralmát önként elviseli.» És minden magyar ifjúnak éreznie kell homlokán azt a csókot, a melylyel a szabadság dicső vezére illette a hűségére esketett száz nemes ifjút.

Mert bizony: «kevesen vagyunk, szeretnünk kell egymást», írta nekem közel negyven éve Thaly Kálmán, mikor a «Századok» munkatársai közé bevezetett.

A mit Thaly Kálmán ifjan mondott magáról, én az öregség küszöbén ösmerem el magamról, hogy a kicsinyek közé tartozom. Azonban a feladat nagysága engemet sem csüggeszt. Roskadozó erőmnek a lelkesedésen és a szorgalmon kívül szárnyakat éppen az a férfiú kölcsönöz, ki legmélyebben hatolt a dicsőséges fejedelem életének titkaiba, ebbe a kincses bányába, honnan a magyar szent koronához méltó drágakövek kerülnek ki.

Könyvemben az örök igazságot keresem, mint az a nagy ember, a kiről írok. S könyvemet szeretettel, tisztelettel ajánlom Thaly Kálmánnak, a Rákóczi-kultusz vezérének, a ki félszázados munka után boldogan mondhatta el, hogy föladatát befejezte.